Alderton büfé

A pár hónapja megnyitott büfé Archibald Alderton nevét viseli, aki egy egész falut felrobbantott születésnapi torta sütés közben. Sokan attól félnek, hogy egy ilyen nevet viselő üzlet majd bajt hoz Hertfordshire-re. Eddig azonban nem történt hasonló incidens, sőt az egyetemisták pénztárcájához is igazodó büfé remek főtt és hideg ételeket kínál, amit nem csak helyben, de elvitelre is lehet kérni. Leghíresebb fogásuk a pulykafasírt édesburgonya pürével és barnamártással, ám időnként ki lehet fogni a denevérláb ragút is, mely a hely egyik specialitása. Sokan esküdnek a sütőtökös pitére, ami állítólag majdnem olyan ízletes, mint a roxforti megfelelője.

[August Pye]

Újra látlak



August Pye
 

Elég éhes voltam már, és most nem kívántam semmi különlegeset, és főzni sem volt kedvem, szóval a legegyszerűbb módot választom arra, hogy kicsit jól lakjak. A többségében kerülöm ezt a helyet, a főiskolások miatt, most viszont mind anyagilag, mint másként is jobbnak láttam, ha ezt a helyet választom. Nincs sok dolgom, csak az, hogy megfigyeljek valakit, aki történetesen szintén itt vacsorázik.
Az illető a mögöttem lévő bokszban ül és fogalma sincs róla, hogy minden egyes szavát hallom, így a megbízóm pontosan tudni fogja, hogy mikor és hol lesz az adásvétel. Egy mosollyal az arcomon nyugtázom csak, hogy sikerült megint egy olyan feladat, ami elvileg másnak nem. Felírom egy cetlire az információkat, majd elrejtem a zsebembe. Később, ha személyesen nem is, egy bagollyal el tudom küldeni.
Már mennék éppen kifelé a büféből, amikor az egyik asztalnál meglátom őt, amint belép az ajtón. Már régen nem találkoztunk, és nem vagyok biztos benne, hogy most beszélni akarok vele. Mert biztos vagyok benne, hogy nem tudnék elmenni mellette szó nélkül. Inkább rendelek még egy sört, és amíg azt kortyolgatom, addig remélem el is fog menni. Ez a város, ez a környék nem az ő terepe.
Egy fél órával és még néhány sörrel és lángnyelvvel később már nem tudok tovább ülni a fenekemen. Mennem kéne sok okból, a megbízásból, de amíg az a szörnyeteg ott van, addig nem is tudom, talán harcolnom kéne a kijutásért. Szóval kicsit becsiccsentve ugyan, és bizonytalan mozgással, de megindulok kifelé. Végül persze csak nem tudom megállni, hogy ne menjek oda.
- Büszke vagy magadra, hogy tönkretettél, igaz, Pye?
Oké, kicsit dülöngélek, meg talán hallani is lehet a hangomon, hogy valami nincs teljesen rendben, de amíg nem akarnak majd kidobni innen és tudom tartani a hangerőt is, addig biztos nem lesz baj.
- Mással is megcsináltad azt, amit velem? Összetörted a szívüket?
Mostanra már azért a közelben lévők rosszalló pillantást vetnek felénk. Amúgy meg, ez csak egy jelenet. Megmondta, hogy nekem nincs szívem, és biztos vagyok benne, hogy ez tényleg így van, jelentsen is ez akármit. Szóval, ami nincs, azt nem lehet összetörni, de ha jól akarok kijönni ebből a helyzetből, akkor muszáj ráfognom arra, hogy miatta ment tönkre az életem. És bizonyos szempontból ez így is van.
Óh, igen. Hogy mi van a feladatommal? Igazából a megfigyelt egyén már elhagyta a helyet, az időpontig pedig van időm. Bőven. Szóval ráérek kicsit elbeszélgetni Pye-jal.
- Mit keresel itt? Te nem jársz ilyen helyekre, ez nem elég elit neked!

[És újra látlak…]

És újra látlak…
Piper



2001. május 8.

A sötétben szemek figyeltek. Minden nyamvadt éjszaka ezt éreztem, ha pedig végre elaludtam rendesen, akkor a hangok találtak meg, amik mindenféle szörnyűségről suttogtak. S azok már nem a múltból véletlenszerűen előbukkanó mondatok voltak. Egészen másmilyen volt. Hol azt súgták: eljön érted megint… vagy, hogy már itt áll a küszöbén… érzed a hideg pengét a torkodon? Én pedig  remegve keltem fel, mintha csak egy régi ismerőst várnék.
Ezek után egyre nehezebben mentek a napok. Egy-két konzultációra eljártam a psziho-medimágusomhoz, mással nem nagyon volt, mit beszélgetnem. Persze Liam időnként felbukkant és akkor elmentünk teázni vagy csak boroztunk egyet. A lakásomból egyre kevesebbet mozdultam ezen kívül ki, de ma a Mandragórán volt dolgom, így kénytelen voltam átmenni Hertfordshire-be. Apám egyik régi barátjának vittem el néhány tudományos jegyzetet, amik segíthetnek a különböző mérgezésekkel kapcsolatos kutatásban. Aztán beültem ebbe a büfébe… nem is tudom miért. Talán csak azért, hogy ne egyen olyan gyorsan haza a fene.
Hasonló helyen akadémista korom óta nem jártam. Túl koszos és átlagon aluli volt, de a kávét egész jól készítették. Így egy csésze fekete felett ülve kaptam elő a kis jegyzetfüzetemet. Ebbe írtam fel azokat a kutatási tényeket, amiket az elmúlt időszakban igaznak véltem. Medimágus nem leszek már, de tudósként ugyanúgy folytathattam a munkámat, mint eddig. A tehetségem ugyanis nagyon is a régi volt.
Nem is néztem fel, egészen addig, míg az alkohol szag bele nem keveredett a kávém erős aromájába. Valami testet is megláttam a szemem sarkából, de nem néztem fel azonnal. Jobban érdekelt az a mondat, hogy „… és vakságot okoz.” Mintha csak a sérült szememről olvastam volna. Hirtelen bele is hasított a fájdalom azon a ponton.
–  Büszke vagy magadra, hogy tönkretettél, igaz, Pye?
Hogy a fenébe ne ismertem volna fel azt az orgánumot? Tudtam, hogy Piper az. Volt idő, mikor egyszerre utáltam és szerettem… most már leginkább csak közönyt éreztem vele kapcsolatban, ha egyáltalán eszembe jutott. Mondjuk ehhez elég volt tükörbe nézni, hogy a vak szemem fakó fényét lássam. Ezt is tőle kaptam, mint a testemen lévő sérülések nagy részét. Arról nem is beszélve, hogy ezen kívül még mennyi minden mást is… mentálisan.
– Szóval még élsz… – Állapítottam meg magamhoz képest nyersen és belekortyoltam a kávémba. Láthatta, hogy remeg a kezem, de rég nem azért, mert féltem tőle. Azt már elengedtem. Hidegséget váltott ki belőlem a puszta jelenléte is. De hát ezt akarta, kiölni belőlem az érzéseket. Elérte.
– Mással is megcsináltad azt, amit velem? Összetörted a szívüket?
Sóhajtottam egyet és letettem a csészét a helyére. Aztán bezártam a kis jegyzetfüzetemet és felnéztem rá. Egy kicsit máshogy festett, mint eddig, de határozottan jobban állt neki. Ezt egyelőre nem tettem szóvá, mert láthatóan részeg és sértett volt. Az pedig Walsh-nál nem éppen jó jel.
– Nem, nem raboltattam el mással az apámat és bántalmaztattam magam. – Folytattam ugyanabba a stílusba és elé toltam a kávémat. – Ezt inkább idd meg, mielőtt előjön belőled valami olyan, amit később szégyellnél. – Tettem hozzá, a kis noteszt pedig visszacsúsztattam a zsebembe. Semmi köze nem volt a kutatásaimhoz éppen neki. A kezeimet inkább az ölemben pihentettem, nehogy eszébe jusson hozzám érni. Igazából nem csak tőle, senkitől sem tűrtem jól az érintéseket. Az is túl sok képet, túl sok érzést hozott elő belőlem. Elgondolkodtattak Liam szavai megint, mert ő mondta két éve, hogy talán vannak látó képességeim… és egyre inkább arra hajlottam én is, hogy ebben lehet valami.
– Mit keresel itt? Te nem jársz ilyen helyekre, ez nem elég elit neked!
Éreztem, hogy most csak kötekedni jött ide. Ezért nem vettem nagyon magamra. Inkább megvártam, hogy befejezze a mondandóját. Ha ezt akarja, hát vágjon a fejemhez, amit akar, nem volt kedvem vele sem vitatkozni, sem harcolni. Tudtam, hogy képes lenne megint bántani, de nem nagyon érdekelt. Semmim sem volt ezen a világon már, amiért érdekes lett volna, hogy élek-e vagy halok.
– Mit akarsz Piper? Felsorolni a kis sérelmeidet, vagy esetleg valami mást? – kérdeztem talán kicsit túl gúnyosan is. Egy kicsit zavart, hogy ennyire ismer. – Idd a kávédat, aztán szállj le rólam.

[August Pye]

Újra látlak



August Pye
 

Nem szabad engednem neki. Nem szabad elgyengülnöm attól, ha belenézek a szemébe. Mert ő gondolhat akármit is a sérült szeméről, nekem az is tetszik. Az egész ember úgy, ahogy van, tetszik, és mint olyan soha nem fogom megbocsájtani neki, amit tett. Elhagyott. Szóval a sörrel nem is tudom, talán a bátorságomat gyűjtöm inkább, de ahogy egyre több bennem az alkohol úgy lesz a sértettségem is nagyobb. Persze, eddig is valamennyire nyomon követtem, és néha még a lakásába is belopództam, de ha szerencsém volt, akkor nem tudott róla.
Nem bírom tovább, oda kell mennem. Felállok és imbolyogva elindulok felé. Mint a mágnes úgy vonz, amitől igazából rájövök, hogy minden eddigi próbálkozásom, hogy itt és most elkerüljem, lehetetlen feladat volt. Megállok az asztala mellett. Nem lep meg a fogadtatás, bár nem értem, miért olyan rideg. Sok szép emlékünk volt együtt. És megmentette az életem, mikor simán meg is ölhetett volna. Akkor miért tette?
- Megint apróságokon akadsz fenn. Nem is értem, hogy miért vagy ennyire kicsinyes.
Azért leülök és magamhoz veszem a csészét. Még az is lehet, hogy lesz egy visszautasíthatatlan ajánlata. A kávéból egyelőre nem iszok. Nem érdekel, hogy mások mit hallanak és mit nem hallanak meg. Nem érdekel a véleményük sem. Biztos vagyok benne, hogy vannak a környezetünkben olyanok, akik sokkal rosszabb dolgokat is elkövettek. Legalábbis a társadalom értékrendje szerint.
- Tudod, hogy nem tudok olyat tenni, amit később szégyellnék. A te és ezeknek a hülyéknek az értékrendje szerint nem.
Az már más kérdés, hogy ha ők követnék el, akkor ők valóban így éreznék magukat. Másrészről viszont a belsőmben kezd egy elég aprócska érzés egyre nagyobb és nagyobb lenni. Hogy ezt elleplezzem magamban, inkább nekiesek újra Pye-nak. És ha tehetném, akkor folytatnám még, mondanám a gondolataim, hogy végre mindent kiengedjek magamból.
- Mit akarok? Egy választ a kérdésemre. Miért mentettél meg akkor éjjel, mikor félholtan mentem el hozzád?
A válaszra várva elkezdem inni a kávémat. Nem az én ízlésem, de most jobb, mint a semmi. A fejem is tisztulni kezd, ami még nem teljesen elég ahhoz, hogy bármilyen ajánlatot tegyek neki, de amíg meghallgatom a választ, addig is józanodok. Már csak egy pici kell ahhoz, hogy teljes egészében komolyan lehessen venni annak ellenére, hogy a szándékaim továbbra sem tiszták előtte. Vissza akarom kapni. Magam mellett akarom tudni. Hogy miért, magam sem értem.
- Hé, Pye, volna egy ajánlatom.
A zsebembe nyúlok. Nem abba, amibe a találkozó helyét raktam, hanem egy másikba. Még akkor is, ha most lebuktatom magam, hogy eljárok hozzá, néha. A papírdarab, amit az asztalon nyújtok felé, egy teljesen legális alapanyagokból elkészíthető bájital receptje van.
- Ez jól jöhet még az egyik kutatásodhoz. Figyelni kell rá, mert csak átmenetileg adható a betegnek. Hosszú távú alkalmazása függőséghez vezet.

[És újra látlak…]

És újra látlak…
Piper



2001. május 8.

– Megint apróságokon akadsz fenn. Nem is értem, hogy miért vagy ennyire kicsinyes. – közölte, majd végre leült az asztalhoz és magához vette a csészét. Reméltem, gyorsan lehúzza, mert a részeg Piper minden más arcánál rosszabb volt. Legutóbb, mikor ilyennek láttam szánalmas volt. Azt hiszem, valahol azon a ponton tört meg a kapcsolatunk… ami sosem volt igazán kapcsolat, csak egy önkínzás, legalábbis részemről. Az ő részéről nem tudom mi, talán egy beteges kísérlet, ami rosszul sült le, mikor leléptem. Még mindig hidegséggel töltött el a látványa.
– Nézőpont, hogy kinek, mi az apróság, Piper. – válaszoltam nyugodtan. A noteszt közben megigazítottam a zsebemben, hogy még csak véletlenül se rajzolódjon ki a körvonala. A tekintem a pult felé vándorolt, elgondolkodtam, hogy kéne innom még egy kávét, de végül a lábaim nem mozdultak. A tekintetem meg az új külsejű, régi Piper felé vándorolt.
– Tudod, hogy nem tudok olyat tenni, amit később szégyellnék. A te és ezeknek a hülyéknek az értékrendje szerint nem.
Vállat vontam. Az én értékrendem szerint ugyanis majdhogynem teljesen mindegy miképpen viselkedik. Már nem tudott meglepni. Fel voltam készülve arra is, hogy a következő percben lenyesi az ujjaimat, tőből kitépi a karomat, esetleg megfojt. Ócska játékká vált ez, nem akartam folytatni többé. Ezért nem is szívesen voltam Piper társaságában. Még az is egyszerűbb lett volna, ha tényleg megöl.
– Szerintem meg nagyon is tudsz. – Jelentettem ki határozottan és az ölembe ejtettem a kezem. Még véletlenül sem akartam megkockáztatni, hogy hozzám érhessen. Teljesen hátra dőltem az ülésemen, onnan bámultam, a lehető legtávolabbról, ami abban a helyzetben létezett. Tudtam, hogy valamikor vonzódtam hozzá… és ennek még talán volt valami halvány emléke bennem, de éppen miatta mentem annyira tönkre, hogy már nem éreztem így senki iránt. Ezért nem ment Mironnal sem… amit így utólag nem is bántam annyira. Ő nem olyan volt, mint én.
– Mit akarok? Egy választ a kérdésemre. Miért mentettél meg akkor éjjel, mikor félholtan mentem el hozzád? – kérdezte.
Sóhajtottam egyet és kicsit mozgolódni kezdtem a székemben. Nem azért mentettem meg, mert érdekelt, hanem azért, mert egyszerűen úgy éreztem muszáj. Talán az okozta, hogy akkor még elkötelezett medimágus voltam és minden porcikámmal azért léteztem, mert beteg embereknek akartam segíteni. Lehet éreztem iránta valami beteges szeretetet, aminek az emléke létezett már.
– Mert akkor még tudtál irányítani és azt hittem, hogy szeretlek. – Jelentettem ki keserűen, még mindig hideg, érzelemmentes hangon. Nem akartam túl sokat időzni itt, habár talán tényleg jót tett volna, ha emberek közelében vagyok és nem csak azok az őrült álmok és őrült hangok tekeregtek volna bennem… amik most is suttogtak: nem fog elengedni. Tudtam, hogy így lenne, ha most felpattannék.
– Hé, Pye, volna egy ajánlatom.
Egy papírdarabot tett elém az asztallapjára. Magam elé húztam és láttam, hogy egy bájitalrecept az… és a mondandója hozzá megint elérte, hogy megborzongjak. Mégis honnan tudott a kutatásimról? Mégis honnan a francból tudta, hogy nem csak a sebeimet nyalogatom otthon, mint mikor utoljára találkoztunk… akkor ugyanis betegszabadságon voltam, de tudtam, hogy sosem térek már vissza a Mungóba teljes értékű medimágusként. Így hát kutató lettem.
– Hogy merészelsz beletúrni az életembe? Semmi közöd hozzá, Walsh! – sziszegtem, talán ez a felháborodás féle volt az első érzés, amit kiváltott belőlem. Régen talán felpattantam és elmenekültem volna tényleg. Most azonban nem akartam menekülni, a szemébe akartam mondani, hogy nem én tettem tönkre őt, hanem ő engem. Megvakultam, tönkre mentem lelkileg és ehhez mind-mind neki volt köze.
– Nem kell semmi féle ajánlatod és ne próbálkozz visszamászni oda, ahol voltál. Igen, akkor veled akartam élni, de nagy hiba volt. Azt hitted, hogy a fenyegetéseid érnek valamit, de túl messzire mentél. Inkább ölj meg, minthogy bármi közöm legyen hozzád megint! – összegyűrtem a papírt és az arcába dobtam. Nem nagyon érdekelt, hogy mindenki minket bámult. – Elmegyek a mosdóba, mire kijövök tűnj el! – közöltem dühösen és úgy rohantam el a megfelelő ajtó irányába.

[August Pye]

Újra látlak



August Pye
 

Megint ott tartunk, hogy semmi se jó neki. Próbálok kedves lenni és segíteni, és eldob magától egy nagyszerű lehetőséget. Kit érdekelne ahogyan jut ahhoz a bájitalos recepthez? Ugyan már, számtalanszor megmondtam neki, hogy nem fogom elengedni, talán tényleg azt hitte, hogy csak fenyegetni akartam? Akkor rosszul gondolta. De addig is szeretném megtudni, hogy mit is gondol pontosan.
- Tudod, igazad van. Tényleg tudok. Azt is szégyellem, hogy akkor életben hagytalak és azóta is életben vagy. De ez van, nincs mit tenni.
Megrántom a vállam. Ha már annyira példát akart, akkor felhozok neki egyet. Mondjuk ezt nem igazán szégyellem, de ez meg már részletkérdés. Ha nagyon akartam volna, akkor biztos teszek ellene, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem igazán akarok tenni ellene. Inkább azt akarom tudni, hogy miért hagyott életben, ha annyira utált már akkor is. Érdekes a testbeszéde. Talán érzékeny témára tapintottam volna?
- Szerettél? Azt hittem, hogy azt nem lehet hinni.
A másikról nem értem, miért gondolja, hogy már nem tudok. Tudnám irányítani, nem én változtam meg, hanem… de igen, én is megváltoztam vele együtt. Már nem tudnám úgy bántani, mint régen, bár az is igaz, hogy vagyok még annyira kiszámíthatatlan, hogy bármikor rátámadjak, ha kell.
- Ha irányításra vágysz, ezt most is meg tudom neked adni.
Az már más kérdés, hogy miként. Azt akarja, lehetek vele erőszakos, de nem vagyok hülye. Látom rajta, hogy már nem engedné úgy magát, én viszont nem akarok megint olyan erőszakos lenni. Ha azt akarnám, akkor elraboltam volna, megkínoznám, és merlinre, de jó is volt, akkor éreztem magam igazán úgy, hogy ez a férfi nagyon is vonzó számomra. Most nem is tudom, azt próbálom újraérezni, de anélkül, hogy bántanám? Mi vonz még mindig hozzá?
- Figyelmeztetnélek, hogy még mindig áll az, csak én ölhetlek meg, és pont ezért szeretem tudni, hogy mit csinálsz. Ha szükség van rá, akkor ki kell iktatnom a konkurenciát.
Ezt olyan félvállról mondom, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Csak azt akarom mondani ezzel… nem is tudom, csak akarom, hogy tisztában legyen azzal, mert nem lát minden nap, még a mindennapi életének a része vagyok. Komolyan, ezt még ennyi idő után is el kell mondanom? Csak addig volt tőlem nyugta, amíg külföldön voltam azt a pár hónapot, de mióta visszajöttem, és találkoztunk, azóta rendszeres látogatója vagyok.
Nem lep meg a kirohanása, és biztos vagyok benne, hogy komolyan is gondolja minden egyes szavát. Csakhogy engem pusztán a szavaival nem tud meggyőzni. Ahogy ő mondta, inkább öljön meg, különben az élete része maradok, amíg valóban meg nem ölöm őt. A tekintetemmel végig követem, ahogy feláll és elmegy a mosdó felé. Először arra gondolok, hogy a helyemen várom meg, amíg végez, de aztán eszembe jut valami sokkal jobb. Felállok, kérek még két kávét az asztalunkhoz, majd megindulok én is a mosdó felé.
Elérve az ajtót, óvatosan nyitok be, majd alaposan magamra is zárom. A tükrök előtt látom meg Pye-t, de nem szólok hozzá, csak a piszoárhoz megyek. A sok sör és a kávé után már igazán rám fér, hogy könnyítsek magamon.
- Sajnálom, de nem foglak elengedni. Nem foglak békén hagyni. Ha eddig nem jöttél volna rá, akkor most elmondom a nyilvánvalót.
A csaphoz lépek én is, majd elkezdek kezet mosni. Lelki szemeim előtt látom azt a pillanatot, amikor az ő vérét mostam le a kezemről. Volt ilyen és nagyon belém vésődött, de eddig nem jött elő. Pontosabban, nem volt ennyire egyértelmű, hogy az övé lenne.
- Kértem két kávét az asztalunkhoz, szeretném, ha visszaülnénk és nyugodtan átbeszélnénk az ajánlatot, amit eléd tártam. Nincs hátsó szándékom, segíteni akarok.

[És újra látlak…]

És újra látlak…
Piper



2001. május 8.

Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen? Beleborzongtam abba, amiket mondott. Ahogy a szememre vetette, hogy kár volt életben hagynia s ahogy megkérdőjelezte, amit válaszoltam. Már nem tudom, mit szerettem benne, nem volt több egy veszett vadállatnál, akibe nem sok érzés szorult. Ezért nem is értettem a sértettségét.
– Sok mindenről lehet hinni, hogy van és talán nem is létezik, Piper – válaszoltam nyugodtan, de a hangomba sok keserűség keveredett. Nem kellett volna, mert ezzel is csak megmutattam neki, hogy azok a régen történt dolgok jelentettek számomra valamit. Ez pedig túlzottan is igaz volt. Remegő közzel túrtam bele a hajamba, új rágyújtottam volna egy szál cigarettára vagy legalább kimentem volna innen, hogy friss levegőhöz jussak. De ott volt az az érzés, hogyha most innen kisétálok, lehet megint hónapokig, sőt évekig nem látom. Hogy ez miért zavar, nem tudom. Az elmúlt időszakom azzal telt, hogy megpróbáltam leszakadni róla, hogy megpróbáltam elbújni előle s új életet kezdeni.
– Figyelmeztetnélek, hogy még mindig áll az, csak én ölhetlek meg, és pont ezért szeretem tudni, hogy mit csinálsz. Ha szükség van rá, akkor ki kell iktatnom a konkurenciát.
Sóhajtottam egyet és megforgattam a szemeimet. A lábaim megremegtek, mintha csak azt akarnák üzenni, hogy tűnjek el innen minél gyorsabban. Valahogy mégsem mozdultam el. Csak bámultam, ahogy biztos benne, hogy az ő műve lesz a halálom és nem értettem. Nem értettem, miért nem akar elszakadni, miért nem keres valakit, akit megölhet helyettem.
Nem válaszoltam inkább, csak felálltam, hogy elsétáljak a mosdóhoz. Azon a három méteren, amíg elsétáltam odáig, megpróbáltam lenyugtatni magam és bíztatni, hogy lesz valaki, aki eltereli róla a figyelmemet. Megálltam a mosdó előtt, hogy leöblítsem az arcom egy kis hideg vízzel… aztán megpillantsam saját sápadt képem a tükörben. A karikák a szemem alatt, a sápadt ajkaim nem arról árulkodtak, hogy jól vagyok. Mostanában sok álom kínoz, sok minden, amihez lehet egy tapasztalt látó segítsége kéne. Ekkor nyílt az ajtó és persze, hogy ő sétált be rajta!
Éreztem, ahogy minden izmom megfeszül. Bár bennem ott tombolt egy halom feszültség, ő könnyedén sétált el a piszoárig, hogy azt csinálja, amit akar. Visszapillantottam a tükörképemre, hogy kicsit megigazítsam a hajamat. Én magam is sokat változtam. Nem voltam már olyan rendezett, mint annak idején. A sznobság utolsó vonásai is eltűntek rólam, de ezt Piper nem vette észre. Nem, ő még mindig ugyanazt az embert látta, akit berángatott egy sikátorba, akit vadul el akart venni… és talán most is, éppen ebben a mosdóban akar majd megölni. Gusztustalan halálnem, de elfogadtam volna.
– Sajnálom, de nem foglak elengedni. Nem foglak békén hagyni. Ha eddig nem jöttél volna rá, akkor most elmondom a nyilvánvalót – mondta.
Nem reagáltam rá. Csak figyeltem, ahogy a mosdóhoz sétálva mosni kezdi a kezét… a kezét, ami sosem lesz elég tiszta, mert annyi vér és kegyetlenség tapadt hozzá. Az én vérem is volt már a bőrén. Tudtam, hogy élvezte és ettől csak még több rossz érzés futott végig a testemen.
– Kértem két kávét az asztalunkhoz, szeretném, ha visszaülnénk és nyugodtan átbeszélnénk az ajánlatot, amit eléd tártam. Nincs hátsó szándékom, segíteni akarok.
Sóhajtottam egyet és elzártam a csapot, mert az időközben még mindig ontotta magából a hűvös vizet, amivel megnyugtatni próbáltam magamat. Megtámaszkodtam a mosdótálba, lehunytam a szememet.
– Nem akarok veled semmit sem csinálni. Nem akarok tőled semmit. – Hangosan beszéltem, hangosabban, mint szoktam. Éreztem, ahogy a hangom visszaverik az üres falak és nem is értem, miért lettem ilyen dühös. Eddig olyan jól kontrolláltam az iránta érzett haragomat, de ott hirtelen kiszakadt belőlem. Közelebb léptem hozzá.
– Tudod te mit tettél velem? – kérdeztem és egyenesen a szemébe néztem, amitől vadul kalapálni kezdett a szívem. Gyűlöltem ezt az érzés is. – Ölj meg, essünk túl rajta, de ne kínozz engem tovább!

[August Pye]

Újra látlak



August Pye
 

Kell nekem. Egyre csak ez jár a fejemben mióta megláttam őt, pedig próbáltam elkerülni, távolról figyelni, akkor, amikor ő nem tud róla, mert fogalmam se volt róla, hogy mi lesz, ha összefutunk. És most, hogy ez megtörtént, azon kell gondolkodnom, hogyan fogom elengedni. A hely persze a segítségemre lehetne, de annyi helyre vihetem, ahonnan csak hoppanálni kéne és kész, már itt se lennénk. Még talán fel se tűnne a hiányunk.
Ő persze nem úgy gondolkodik, ahogy én. Ő másként lát engem, ő más. Már korábban is azt szerettem benne, hogy másnak látott, mint a többiek. Nem ijedt meg, szembe mert szállni velem. Hagyta, hogy kibontakozhassam. Mennyire gyönyörű volt ott a kereszten. Senki sem tudta megismételni azt a látványt, amit ő akkor ott létrehozott. Nem engedhetem el, most nem tehetem meg.
Pont ezért utána megyek a mosdóba. Félek attól, hogy hoppanálna. Főleg, mert mindent olyan jól kitaláltam, tudnia kell róla, hogy segíteni akarok neki. Persze, nekem is lenne üzlet azokban a bájitalokban, de ezt neki nem kell tudnia. Direkt választom a szomszédos csapot. Nem akarok messze állni tőle. Mondjuk már az is megnyugtató számomra, hogy nem hoppanált el a helyiségből. Komolyan akarok beszélni vele.
- De igen, akarsz. Tudom, hogy akarsz. Csak az akar ennyire görcsösen elkerülni valakit, akitől valamit akarnak. Te mit akarsz tőlem?
Talán kicsit kifacsart logika, de biztos vagyok benne, hogy igazam van. Ha nem akarok találkozni valakivel, akkor nem teszek meg mindent azért, hogy elkerüljem. Ha egyszerűen nem foglalkozok vele, vagy nem érdekel, akkor nem hoz össze vele Merlin. Nekem ez a tapasztalatom. Mert az is igaz, hogy mostanában többször jutott eszembe, mint kellene, aminek meg is lett az eredménye. Ugyanabba a büfébe mentünk ebédelni.
Tetszik ez a hirtelen hevesség, amivel felém közelít. A düh, ami ott lobbantotta fel lángját a szemében. Bevallom, nem akarom megválaszolni a kérdést, mert nem különösebben érdekel. Én tudom, hogy mit tettem, és ahogy most rám néz, pont jól tettem mindent.
- Szükségem van rád, nem foglak megölni még.
Meg aztán az túl egyszerű is lenne. Még nem végeztem mindennel vele kapcsolatban. Ha most megölném, akkor egy üresség tátongana bennem, amit ki akarnék tölteni még jobban. Jobban, mint az eddigi alkalmakkor. Megragadom a vállát és a falnak támasztom úgy, hogy hagyok neki menekülő utat, ha szeretne menni.
- Most kimegyünk, normális emberek módjára megisszuk a kávénkat, és megbeszéljük az ajánlatomat. Majd a továbbiakban eldöntöm, hogy miként hagyjuk el ezt a büfét.
Elkezdem kifelé terelni az éttermi részbe, de még mielőtt elérné az ajtót, megállítom és a derekánál fogva magamhoz húzom úgy, hogy a háta a mellkasomnak csapódjon. A karom elől a hasánál kulcsolom össze, de nem szorosan, bármikor kiszabadulhat. A nyakához hajolok és a fülébe súgok.
- Hiányoznak a közös éjszakáink. Még soha senki nem adott nekem olyat, mint te. Melletted nem kell a hátam mögé figyelni.

[És újra látlak…]

És újra látlak…
Piper



2001. május 8.

Undorodtam attól, amit a tükörben láttam. Undorodtam a saját arcomtól, a szememtől, amiben fakó csillogás ült. De attól undorodtam a legjobban, hogy Piper még mindig kiváltott belőlem valamit, ami ellen jelenleg minden idegszálammal küzdöttem. Nem akartam a közelében lenni, nem akartam semmit sem, amihez köze van. Nem, nem, nem, nem! A gondolataim mélyén ez az egyetlen szó csengett, ahogy közelebb jött és éreztem az illatát.
– De igen, akarsz. Tudom, hogy akarsz. Csak az akar ennyire görcsösen elkerülni valakit, akitől valamit akarnak. Te mit akarsz tőlem?
Fogd be. Azt akarom, hogy fogd be. Ezt válaszoltam volna neki szívem szerint, de nem nyitottam szóra az ajkaimat. Nem akartam válaszolni, mert tudta nagyon jól, hogy semmit sem akarok tőle. Mondtam és azért mondtam, mert úgy gondoltam. Már nem az az idióta, semmire kellő, beszari medimágus vagyok, akit megkötözött. A kezeimre pillantottam, amik remegni kezdtek a dühtől, amit iránta éreztem. Nem, nem is düh volt, hanem színtiszta gyűlölet.
– Szükségem van rád, nem foglak megölni még.
– FOGD MÁR BE A POFÁD! – üvöltöttem rá. Nem akartam hallani, amit mond vagy amit ki fog mondani. Már a hangját hallanom is fájt, nemhogy elképzelni, hogy mi ketten majd közösen dolgozunk valamin is… pláne nem nekem fontos kutatásokon. Piper minden volt, csak megbízható nem. Nem tudom, hogy a félelem vagy tényleg a gyűlölet volt-e ez, ami így dolgozott közöttünk, de kellően erős volt ahhoz, hogy most ellen tudjak állni neki és az erejének. Vajon ő érezte, hogy egyre kevesebb hatalma van felettem?
Ahogy megérintette a vállamat és falnak döntött, azonnal elütöttem a kezét. Nem akartam, hogy hozzám érjen.
– Ha még egyszer hozzám érsz, akkor gondoskodom róla, hogy neked is hiányozzon egy részed… – vicsorogtam rá. A mellkasom vadul emelkedett attól, ahogy kapkodtam a levegőt. Az egyik kezem a pálcámra siklott, aminek a vége kilógott a zsebemből. Nem fogom vissza magam, ha nem állítja le magát. Ha meg akar ölni, öljön, de nem érhet hozzám még egyszer úgy, az biztos.
– Most kimegyünk, normális emberek módjára megisszuk a kávénkat, és megbeszéljük az ajánlatomat. Majd a továbbiakban eldöntöm, hogy miként hagyjuk el ezt a büfét.
Ahogy elkezdett az ajtó felé terelni, mélységes felháborodás futott át rajtam. Mégis milyen elven hiszi azt, hogy ő itt döntéseket hozhat? Még mielőtt ellen álltam volna visszahúzott és átkarolt hátulról.
–  Hiányoznak a közös éjszakáink. Még soha senki nem adott nekem olyat, mint te. Melletted nem kell a hátam mögé figyelni.
A könyökömmel hátra ütöttem majd megfordultam, mert nem tetszett, hogy a hátam mögött van. Ha kellett még a mellkasára tapasztva a tenyereimet hátrébb is löktem, hogy aztán pálcát szegezzek rá. Nem fogja még egyszer azt csinálni velem… nem engedem meg, hogy hozzám érjen és megint ártatlanok életével fenyegessen.
– Nem fogod velem még egyszer azt csinálni. Szóval hiányozzanak is csak azok az éjszakák, te rohadék – közöltem nyersen. – Azt hitted, hogy mindig el foglak viselni? Ezt te cseszted el, Piper, te cseszted el, hogy megtörtél… mert a csendes, nyámnyila medimágusodból, ez lett… és ez nem fog alád feküdni, csak azért, mert levágtál két lábat az orra előtt. Annak az időnek már vége. Szóval ne merészelj fogdosni és parancsolgatni!
Szinte éreztem, ahogy elszakad bennem valami. Visszatettem a zsebembe a pálcát és feltéptem az ajtót, hogy visszatérjek a büfé részbe. Egy percnél tovább sem akartam maradni, csak meg akartam nézni, hogy hagytam-e még valamit a helyemen.
 

[August Pye]

Újra látlak



August Pye
 

Kicsit másként képzeltem el ezt a találkozást kettőnk között. Valahogy nyugodtabbnak és sokkal felnőttesebbnek, nem ilyen gyerekesnek. „Tűnj el!” és „Fogd be a pofád!” Ezek nem éppen azok a mondatok, amikre az ajánlatom után számítottam. Persze, tudtam, hogy nem fog olyan könnyen menni, nem fog a karjaimba borulni és hálálkodni, de ennél azért lényegesen többre számítottam. Legalább egy köszönömre.
- Ugyan már, te is tudod, hogy nem lennél képes bántani.
Rámosolygok, ahogy eltolja a kezemet. Biztos vagyok benne, hogy tudja, nem ússza meg ennyivel. Nem az a típus vagyok, akitől olyan könnyen meg lehet szabadulni. De azért, hogy ne mindig a való oldalamat lássa, megpróbálok kicsit udvarolni is, ahogy ő mondaná, miközben megyünk kifelé a mosdóból. Persze, igyekszem ezt az egész helyzetet valami nagyon intimmé tenni, aminek szokás szerint ellenáll.
Ahogy a könyöke eléri az oldalamat, megint elmosolyodom. Hátrálok néhány lépést, de ez is leginkább a lendülettől van, nem pedig a fájdalomtól. Nem is érzem igazán, amikor hozzám ér, de ha más előnye nincs is ennek az érzéketlenségnek, megtanultam olvasni a testbeszédet. Még jobban, mint ahogy addig is tettem. Ó, azok a szép idők, amikor még úgy tudtam lerohanni egy lánykát, hogy a szájával mást mondott, mint a testével. Onnan már csak el kellett némítanom néhány csókkal és mehetett is a menet.
De most visszatérve a jelen helyzethez, és ahhoz a kézhez, ami éppen egy pálcát tart. Egészen pontosan, rám szegeződik az a bot.
- Nem lehetsz ennyire naiv – közlöm teljesen hidegen. – Te is tudod, hogy bár megváltoztál, azért nagyon sok mindenre továbbra sem vagy képes.
Nem gondolom, hogy bármit is elcsesztem volna. Hacsak azt nem, hogy akkor hagytam elmenni és nem fogtam be. Ha sikerülne megint megtörni az elméjét valamilyen módon, akkor könnyen ugyanazt a Pye-t kapnám vissza, mint akit megismertem. De egyelőre nem akarom ezt, tetszik ez a játék kettőnk között. Még akkor is, ha azt hiszi, hogy szabadulhat a hurokból, ami már régen a nyaka köré tekeredett.
- Ez.. Amire hivatkozol? – kérdem teljesen lenézően. - Ez mégis micsoda? Mert nem látok különbséget. Ugyanaz a nyámnyila alak vagy. Azt hiszed, azért, mert hagyom, hogy pálcát fogj rám, már teljesen más ember lettél? – kicsit haragra is gerjedek. – Egyszer elviszlek egy kivégzésre, ahol te leszel a hóhér. Ha megteszed, akkor talán elismerem, hogy már nem vagy az a nyámnyila alak.
Hagyom, hogy kimenjen az ajtón, még akkor is, ha a mondandóm végét talán nem hallja. Kilépek én is a mosdóból, a tekintetemmel követem, ahogy visszamegy az asztalhoz, majd távozik a büféből. Ígérem, nem ez volt az utolsó találkozásunk. Két pillanattal később odaballagok az asztalhoz, majd felveszem a két csésze kávét onnan. Megindulok velük egy egyedül ülő nő felé, és felkínálom az egyiket. Ma sem fogok unatkozni.

Köszönöm a játékot és a türelmet.