Púder pub és panzió

Esmé Fawcett pennájából



A Púder pub Herthfordshire város varázsló negyedében található. Elsősorban a főiskolák hallgatóit látja vendégül, de betérhet ide bárki, aki művész vagy hajlandó áldozni valamilyen módon a művészet oltárán. A pub mérete az idők folyamán egyre nagyobb méreteket ölt, mivel Madam Bailey elfogadja a számla kiegyenlítés valamilyen művészi értékkel. Ebből kifolyólag a pubban kiállított képek, fényképek és szobrok meg is vásárolhatóak.
2000 nyarán a helyhez tartozó panzió is megnyílt. Itt kényelmes, aprócska szobákban szállhatnak meg a diákok rokonai.

hirtelen jött vacsora



2001. július 11.
Faith

– Uram, a késemért jöttem – kiáltott rám a kisfiú, majd hirtelen felém nyomta a rózsaszín színben pompázó fagyiját. Nem is igazán felém, inkább belém nyomta a hideg édességet… majdnem pont ott. Amint lepillantottam, kétségtelenül az arcomba vágta a nadrágom: ez bizony ciki lesz. – Bo… bo… – Hebegte, de én csak mordultam egyet. Erre a gyerek persze megszeppent és csak ácsorgott bambán köztem és a virágláda között.
Neki persze fogalma sem volt, hogy nem akármilyen virágláda az. Ez volt a mai találkozóm helyszíne azzal a bizonyos Faith-szel, akit tegnap ismertem meg estefelé a Mandragórán. Éppen ott voltam óramegbeszélésen, ugyanis ősztől már ott is fogok jogot tanítani. Természetesen még a késői időpont ellenére is túl korán érkeztem a helyszínre, így hát bementem a könyvtárba. Cseppet sem meglepő módon ebben a tikkasztó nyári melegben nem sok diák volt odabent, csak ez az egy lány bújt valami szervekről szóló, túl élénken illusztrált könyvet. Undorító volt, de valahogy sikerült pont úgy beülnie abba az átkozott fotelbe, hogy ne tudjam levenni a Merlin és egyéb varázslók jeles gondolatai című kötetet a polcról. Nem tudtam, hogy ő vagy valaki más húzta-e éppen oda az ülőalkalmatosságot, mindenesetre kellően bosszantó volt ahhoz, hogy szóváltásba keveredjünk. A vége pedig az lett, hogy elhívtam ide vacsorázni… különös. Vajon akkor is pubba hoztam volna, ha tényleg barátnőt akarnék?
– Bo… bocs… csá... csá... na... t... – folytatta a gyerek a magyarázást.
– Anyukád nem tanított meg beszélni, vagy mi bajod van? Ne hebegj itt nekem, mint valami elmebajos!– mordultam rá, talán egy cseppet durvábban és végre kirángattam a zsebemből egy zsebkendőt, hogy azzal kezdjem el magamat törölgetni. Ez persze nem segített a helyzeten egy pillanattal később csak még jobban belekentem az anyagba és még rondább rózsaszín folt éktelenkedett a fekete anyagon. Természetesen nyáron este hatkor az ember még csak a jótékony sötétségre sem számíthatott, hogy az majd megmenti.
– Bo… bo… – dadogott tovább, majd ordítva elbőgte magát és hozzám vágta a maradék fagyiját, hogy aztán elrohanjon. Így már nem csak a nadrágom, de az ingem is tocsogott az epres, rózsaszín trutyiban. Te Arian, csak gyerekcsinálásra ne add soha a fejed! Hüledeztem magamban egy kicsit, de az épület felé fordulva aztán elővettem a pálcámat, hogy óvatosan megtisztítsam magam. A háztartási bűbájok nem voltak az erősségeim, de azért amennyire kellett tudtam bánni velük. Haloványan még ott voltak a foltok és éreztem az erőteljes cukrozott epres bűzt is, de mintha az utca végén éppen Faith fordult volna be, így nem volt időm többet bajlódni ezzel.
Kihúztam magamat, majd a pálcámat elsüllyesztettem az egyik zsebemben. Megpróbáltam összeszedni magama, elfelejteni a kiskölyköt, azt hogy az egyik karvezető megint kioktatott arról, hogyha nem változtatok a stílusomon el fognak tanácsolni, sőt még azt is, hogy a reggeli kávémból kifelejtette az az ostoba boszorkány a cukrot.

[- Hmm... -]

2001.  j ú l i u s  11.

• outfit •

I got my red dress on tonight
Dancin' in the dark in the pale moonlight
Done my hair up real big, beauty queen style
High heels off, I'm feelin' alive

A szellő az arcomba fújja a hajamat, miközben végigsétálok az utcán, annak tökéletes tudatában, hogy néhány percet talán késni fogok. Ami persze nem igazán hat meg, az már inkább, hogy nem akarom, hogy a számba kószáljanak a hajszálaim. Így igyekszem addig korrigálni a dolgot, amíg nem túl késő.
Igazából már javában tombol a nyár - amennyire legalábbis Angliában képes rá -, így pedig a diákság nagyrésze gondolom kiélvezi a szünetet, a családjával van, egész nap bulizik, vagy nyaral valahol... Vagy akármit is szokott az ember csinálni, aki örül a nyárnak, de igazából mióta vége a Roxfortnak, én nem érzem olyan élesen ezeket a változásokat. Mármint persze, itt is van évvége, meg évzáró... De igazából kit érdekel? A Mandragóra nélkül az élet igazából baromira unalmas. Én pedig nem vagyok hajlandó egész nap abban a boldogság-és cukorszagú kávézóban roskadni... Így inkább a Mandragórában roskadok.
Még jó, hogy általában nem néznek annyira hülyének, ha beköltözök a könyvtárba, és valami könyvet bújok gyönyörűbbnél-gyönyörűbb testrészekről.
Igazából én teljesen elvagyok így. Legalább Isabel sem ugorhat át csak úgy csevegni, mintha amúgy arra lenne szükségem. Tökéletesen megvagyok egyedül, hiába nem hiszi el... Most pedig mégis randizni jövök, vagy mi.
Nos, igen, azt hiszem, ez határozottan inkább egy "vagy mi".
Természetesen nem szokásom a professzoraimmal randizni. Főleg, mert a professzoraim nagyrésze ötven év feletti és nem túl attraktív. De mentségemre váljon, ő nem a tanárom. Afelett, hogy talán egyszer az lesz, egyszerűen csak eltekintek.
Már egész közel vagyok a megbeszélt helyhez, amikor egyszercsak elrohan mellettem egy hangosan bömbölő, duci kisgyerek, én pedig felvont szemöldökkel követem az útját, ahogy ide-oda rohangál az emberek között. Na, pont ezért nem lesz nekem gyerekem... Az összes idegesítő és olyan marha hangosan bömböl a semmin. Inkább sóhajtok egy kicsit, és visszafordulok előre, hogy végre a pub is kirajzolódik előttem, annál a bizonyos virágládánál meg Arian Bahri várakozik rám. Vajon mióta? Azért annyira sokat nem késhettem. Mindenesetre, miközben megteszem azt a maradék néhány métert, ami még elválaszt tőle, kiélvezem a felbukkanó aranyszínű napsugarakat, és természetesen férfi látványát is. Különben nem is mondtam volna igent.
Ahogy aztán közelebb érek, kiszúrok valami halovány kis foltot az ingén, ami egészen nadrágjáig kúszik le. Erre csak kicsikét felhúzom a szemöldökömet, de találgatások helyett felbiccentek arca felé, ahogy végre megérkezem pont elé.
- Hmm... - Ahogy beszívom a levegőt, Arian fűszeres illata mellett valami más is keveredik abba, valami édes, ami hirtelen nem tudok megnevezni. - Szép kis folt.
Bepillantok az ablakon át a pubba, és egy pillanatig kiélvezem azt, hogy ma nem nekem kell dolgozni. Merlinre, hogy utálom azt a kávézót! Olyan indokolatlanul boldog mindenki, csak mert kalóriát és habokat látnak. Persze most valószínűleg nem utálkoznom kellene... Igazából akármilyen meglepő is, nem vagyok valami gyakorlott ebben a randidologban.
- Sokáig várattam a professzor urat? - érdeklődöm helyette, majd pedig a bejárat felé lépek, hogy aztán a pub meglepő nyugalma fogadjon. Azt hiszem, voltam már itt... vagy valami ehhez hasonló helyen. De vajon hol máshol van kipakolva ennyi műalkotás?

hirtelen jött vacsora



2001. július 11.
Faith

Már nem bajlódtam a folttal, csak bámultam a felém közeledő lányt. Egészen másképp nézett ki, mint amikor a Mandragóra könyvtárában találkoztunk és azt a szerves könyvet lapozgatta. Már csak azért is gondoltam így, mert kevésbé volt gusztustalan a jelenet leszámítva, hogy pont a legérzékenyebb pontom felett egy rózsaszín maszat éktelenkedett, immáron beleszáradva az anyagba. Nem baj, megpróbáltam elnyomni a tényt, hogy cukorka szagom van és a lehető legkomolyabb arcot vágva vártam őt.
– Hmm... – nézett végig rajtam, amint megállt előttem. Bár engem elfoglalt, hogy az arcába libbenő világosbarna tincseket nézegessem, azért kiszúrtam, hogy a tekintete megpihent éppen ott és kétlem, hogy a méreteimet fixírozta. Mondjuk ezeknél a mai fiataloknál sosem tudni, mikor vetik rá magukat az emberre.
Tavaly is ott volt Amber. Az a szőke lány, aki mindenáron auror akart lenni. Egy alkalommal, mikor dolgozat megbeszélést tartottunk az irodámban kéretlenül a combomhoz ért… persze, amikor megemeltem a hangomat megrettent, majd szétkürtölte a világnak, hogy fogdostam. Szerencsére az oktatókollégák nem vették komolyan, így nem kerültem bajba. Nem mutatott volna jól egy fegyelmitárgyalás a karriertörténetemben csak azért, mert egy tanítványom nem tudta visszafogni magát.
– Szép kis folt.
Mordultam egy halkat és vállat vontam, majd Faith vállai fölött elnéztem az utca vége felé. A kövér gyerek és az üres tölcsére már eltűntek eddigre, a bömbölésének a hangja sem töltötte már be a környéket, ezért pedig őszintén hálás voltam. Nem akartam, hogy ezt a kis estét elrontsa holmi hülye gyerek.
– Vannak emberek, akik nem tudják megnevelni a kölykeiket – közöltem dühösen. Éreztem, ahogy minden porcikámon végig szalad valami furcsa ingerültség, de aztán Faith tekintetét követve, én is benéztem a pubba. Érdekelt mit lát, de nem volt ott semmi különös. Vihorászó, piáló, kajáló emberek, akinek az egyetlen problémája ebben a nyomorult életben, hogy mit egyenek vacsorára.
Nem mondhatom, hogy olyan csóró vagyok, mint a háború idején. Az akadémia jól fizet és megtehetném, hogy én is a vacsorán gondolkodjak… ehelyett lépten-nyomon az öcsém holttestének képe jelent meg a lelki szemeim előtt, de olyan mértékben, hogy az lebénította az agyamat. Volt, hogy egy fontos beszélgetés közben fogott el a furcsa zsibbadás, vagy éppen reggel fogmosás közben és nem tudtam mozdulni, csak emlékezni. Aztán persze mindig azon kaptam magam, hogy egész nap remeg a kezem, hogy nem tudok úrrá lenni a dühömön, amit nem igazán mások iránt, hanem magam iránt éreztem.
– Sokáig várattam a professzor urat? – kérdezte aztán a lány, így elszakítottam a tekintetem az ablaktól és visszafordultam felé. Már el is indult a bejárat felé, én meg csak némán követtem a megfelelő irányba, hogy aztán belökjem neki az ajtót, de még előttem bemehessen a kellemesen füstös épületbe.
– Egy egészen kicsit csak – válaszoltam és az egyik bentebbi asztalig irányítottam, ahol kellemesen eltakarnának minket a díszként elhelyezett növények. Nem akartam, hogy esetleg egy professzorba belefussunk. – Itt a legjobb a kaja az egész egyetemvárosban. – Meséltem aztán, hogy témát váltsunk. Bár a húsról nem tudtam nyilatkozni, de minden egyebet már megkóstoltam itt. Kinyitottam a kissé ragadós étlapot, de a másik kezemet finoman az asztal alatt Faith térdére tettem.
– Még sosem jártál itt?

[- A kölykök idegesítőek -]

2001.  j ú l i u s  11.

• outfit •

I got my red dress on tonight
Dancin' in the dark in the pale moonlight
Done my hair up real big, beauty queen style
High heels off, I'm feelin' alive

Alighogy odaérek a férfihez, szinte arcon csap a belőle áramló energia, amelytől szinte izzik a levegő. Nem mondom, hogy igyekeztem a lehető legkevésbé megbámulni a foltot... hiszen lehetetlen volt nem észrevenni, pont amennyire nem észrevenni a dühét. Valójában nem értek jól az emberekhez és azok lelkivilágához, sokkal inkább leszűröm az egyértelmű jeleket, és azokat raktároztam el. Az emberek mélyére látni túlságosan bonyolult.. én pedig inkább nem veszem hozzá az energiát.
– Vannak emberek, akik nem tudják megnevelni a kölykeiket – hangzik az indulatos válasz, ahogy rákérdezek a foltra, erre pedig én is hátrapillantok a gyerek árnyára, aki az előbb bömbölve elviharzott mellettem. A helyzet tulajdonképpen egyértelműen minden, csak vicces nem, legalábbis Arian biztosan így éli meg, én mégis képtelen vagyok ellenállni az előtörő vigyoromnak, ahogy visszafordulok felé. Elég röhejes a dolgot, pláne, hogy a gyerekek hisztijét általában képtelen vagyok komolyan venni. Persze idegesít, ahogy visítoznak, de egyben annyira szánalmasan vicces is.
- A kölykök idegesítőek - közlöm aztán egy kis vállvonással, miközben a bejárat felé lépek. A gyerek a legutolsó dolog, amit el tudnék magamnak képzelni... persze anya folyton azzal ugratott, hogy mennyire várja már az unokáját. Igaz, akkor még csak roxfortos voltam, de egész biztosan még most is ezzel ostromolna, ha épp nem a Mungó egyik sarkában gubbasztana dadogva.
Anyám gondolatát inkább olyan hamar seprem el fejem felett, hogy esélye se legyen kicsit is megragadni. Neki meg az már amúgy is édes mindegy, eszembe jut-e, vagy sem.
A pub egészen különleges hangulatot kelt a különféle festményekkel és rajzokkal a falakon. Azokat nézegetem, amíg el nem érünk az egyig asztalig, nem mintha bármelyik is különösebben megragadná a figyelmemet. Az ízlésem inkább a sötét és furcsa aurájú alkotásokra irányul, azokat pedig gondolom nem ilyen helyeken találni meg elsősorban.
– Egy egészen kicsit csak. - Követem a férfit az egyik eldugott kis asztalhoz, amely néhány zöld takarásában fekszik. – Itt a legjobb a kaja az egész egyetemvárosban.
Erre hümmögök egy kicsit, ahogy helyet foglalok a széken, és az egyik étlapért nyúlok.
- Gondolom sok randevú kellett ahhoz, hogy ezt így megállapítsa - jegyzem meg játékos éllel, miközben úgy teszek, mintha annyira belemélyednék a menü tanulmányozásába, hogy fel se tűnik a forró érintése a térdemen. - Akarom mondani... különóra.
Az étlap kissé gyűrött és ragad, így próbálok nem gondolni arra, miféle emberek fogdoshatták előttem, és inkább az italokhoz lapozok, hogy azt böngésszem végig. Egy kicsit elidőzök tekintetemmel a boroknál.
– Még sosem jártál itt? - érdeklődik a férfi mellettem, akinek így is tökéletesen érzem az illatát, ez pedig tetszik. Kedvelem, ha valaminek vagy valakinek erőteljes és jellegzetes illata van, a belőle áradó fűszeres aroma pedig kellemesen bizsergeti az orromat.
- Talán egyszer - válaszolom, és ismét felpillantok a képekre. - Nem szoktam gyakran ilyen helyekre járni.
Egyrészt azért, mert nincs időm a tanulás miatt, másrészt meg ami azt illeti, elég finnyás vagyok. Az éttermeket többnyire kerülöm, ugyanis csak néhány olyan étel van, amit hajlandó vagyok bárhol elfogyasztani - mint mondjuk az örök klasszis rántottsajt -, bármiféle gusztustalan nevű újdonságtól kiráz a hideg. És sok élelmiszertől is... mint a tej. A tej undorító.
Közben észreveszem közeledni a pincérnőt, így Arian felé pillantok.
- Mit szólna egy jó vörösborhoz a professzor? - kérdezem, miközben végigvizslatom a kínálatot, és ahogy közben elhelyezkedem a széken, a térdem valahogy az ő lábához nyomódik. - Azt olvastam, javítja a memóriát, és még a bőrnek is jót tesz.

 

hirtelen jött vacsora



2001. július 11.
Faith

Szerettem ezt a pubot, nem csak azért, mert odafent szobát is lehet bérelni, ha túl jól sikerülne az este. Egyszerűen volt egy olyan hangulata, ami kellemesebbé tette a munkával teli hétköznapokat. Volt, hogy itt ebédeltem két előadás között, de az is előfordult, hogy beültem egy sörre a nap végén és az egyik ragadós asztalnál kijavítottam a dolgozatokat.
Azonnal a köreteknél és a gyerek menünél nyitottam fel az étlapot. Lényegében ez volt az egyetlen olyan részleg, ahol hús nem volt az ételekben. A tipikus angolkonyhában ugyanis szinte lépten-nyomon belefut az ember. Nem volt bajom a hússal, egyszerűen csak úgy neveltek, hogy nem ettünk soha sem. Az indiai ételek nagyrésze amúgy is vegetáriánus. Nem sok esélyem volt ilyesmit enni, ehhez voltam szokva tehát és kész.
– Gondolom sok randevú kellett ahhoz, hogy ezt így megállapítsa – jegyezte meg pimasz hangsúllyal Faith, mire kicsit megszorítottam a térdét. Nem annyira, hogy fájjon neki vagy túl kellemetlen legyen. – Akarom mondani... különóra.
Nem mondom, hogy ő volt az egyetlen diáklány, akivel elmentem randizni. Hazugság lett volna, de alapvetően nem ezért tanítottam, nem ez volt az életcélom s nem is a szexért osztottam a jobb jegyeket. A közeledést sosem utasítottam el, ha éreztem valami kis kémiát. Faith olyan értelemben az első volt, hogy én hívtam el enni.
– Itt ez az első különórám – válaszoltam. – Bár odafent már voltam korábban és meg kell mondjam, kényelmes ágyak akadnak. – Elhúztam a kezemet a félreérthetetlen célozgatás után.
Nagyon jól tudtam, hogy az állásommal játszom, na meg a jóhírnevemmel. Ha a nagyapám ezt hallotta volna, bizonyára már akkor pofon csattant volna az arcomon, hogy a lábamon is alig állnék meg. Az nem volt szégyen, ha egy harmincas férfi tizenéves lányokat vett feleségül, de ha az állasom került volna egy ilyen kis kalandba, a családom szégyenkezne. Ezért is örültem, hogy minden kapcsolatom megszakadt velük. Kikerültem abból a kötött, állandóan szabályokkal teli világban és még azt az átkozott könyvkiadót sem erőltette rám az öreg, amihez egy csepp kedvem sem volt. A pénz persze, ami belőle származott elég kényelmes volt.
– Talán egyszer – válaszolta a kérdésemre, miszerint járt-e már erre. Közben a tekintete a falon lógó képekre tévedt. Volt egy pár, hiszen az MMMM diákjai itt adhatták el a legújabb alkotásaikat. Egy kis ösztöndíj kiegészítésnek mindig jól jött az ilyesmi. – Nem szoktam gyakran ilyen helyekre járni.
Furcsa volt, hogy a Mandragórán tanul, de még nem barangolta be a környék összes varázslóknak szánt pubját és kávézóját. A legtöbb diákom ilyen helyeken szokott időzni, ahelyett, hogy tanulna.
– Mit szólna egy jó vörösborhoz a professzor? – kérdezte, ahogy a lába mind jobban az enyémnek simult. Talán egy halk sóhajt hallattam, ahogy résnyire nyitottam az ajkaimat a meglepettségtől. Szerettem, ha egy lány tudja, mit akar és mer megkörnyékezni. Így ez a kis mozdulat különösen tetszett. – Azt olvastam, javítja a memóriát, és még a bőrnek is jót tesz.
Hümmögve bólintottam, de a válaszra már nem volt időm, mert odaért közben a pincérnő az asztalunkhoz.
– Mit hozhatok kedveseim? – kérdezte. – Arian, hát te vagy az? – Mondta, majd hirtelen felvette a szemüvegét. – A szokásos lesz?
–  Nem, most egy üveg vörösbort kérünk és két poharat – válaszoltam és kicsit zavarba jöttem attól, hogy ennyire ismernek már itt. Mármint nem azért, a hétköznapokban kifejezetten a jól jött a dolog… csak így Faith előtt egy kicsit furcsa volt, hogy Sarah, a lilahajú boszorkány így cseverészik velem. – De vacsorára a szokásos sültkrumplit kérem, igen. – Bólintottam aztán, éreztem, hogy a füleim hegye vörös lett.
– És te drágám? – pillantott Faith-re, majd mikor végzett a dolgával szépen elvonult az asztalunktól. Szuper, egy pillanat alatt kínossá vált ez a randi. Először a kölyök a fagyijával éppen tökönszúrt, most meg ez a hülye Sarah haverkodik. lehetne ennél cikibb?
– Túlságosan barátkozósak errefelé úgy tűnik – sóhajtottam, de most már nem a szenvedélytől, hanem a helyzettől.

[- Mindenképp észben tartom... Arra az esetre, ha esetleg elhúzódna az óra.]

2001.  j ú l i u s  11.

• outfit •

I got my red dress on tonight
Dancin' in the dark in the pale moonlight
Done my hair up real big, beauty queen style
High heels off, I'm feelin' alive

Tudom én, hogy ez az egész nem feltétlen jó ötlet, főleg, ha a jövőévtől tényleg a tanárom lesz. De igazából sosem voltam az a fajta ember, aki előre tervez. A döntéseim meghozatalakor nem igazán gondolok bele másba, csak sodródom a jelennel. Ha pedig az elkövetkezendő évekre gondolok, az egyetlen, amelyet biztosan látok magam előtt, az az iskola, majd pedig a munka. A nekromágia, merthogy ezen kívül tényleg nem sok minden érdekel. Talán ezt is anyától örökölhettem - ő is szenvedélyesen a munkájának élt, azonban egy kis részen mégis hibádzik a dolog, hiszen ott voltam én, és a tudat, hogy mennyire imádott. Nem egy véletlen becsúszott kis hibaként kezelt, még ha valószínűleg az is voltam, apámat ismerve.
– Itt ez az első különórám. Bár odafent már voltam korábban és meg kell mondjam, kényelmes ágyak akadnak.
Halk kis hümmögéssel visszamélyedek az étlapba a megjegyzésre, miközben a kezét is elhúzza térdemről.
- Mindenképp észben tartom... Arra az esetre, ha esetleg elhúzódna az óra.
Végigböngészem a menüt, habár már sejtem, hogy valószínűleg maradok a szokásosnál. Nem szívesen lépek ki a megszokottból, ha ételekről van szó... Otthon sem igazán tartok mást, a készlet, amit hajlandó vagyok szívesen elfogyasztani, nem túlzottan tág. Szóval hamarosan vissza is teszem az étlapot az asztalra, kinyitva az italoknál, ugyanis az a részlet még kérdéses. Fellesek Arian arcára, ám mielőtt válaszolhatna, fel is bukkan a pincérnő. Furcsa, természetellenes lila fürtökkel.
– Mit hozhatok kedveseim? Arian, hát te vagy az? A szokásos lesz? - Megpróbálom elnyomni a vigyort, de valamelyest mégiscsak belebújik a szám sarkába, és figyelem a mellettem ülő férfi arcát, ahogy kissé zavarba jönni látszik a pincérnő szavaitól. Valószínűleg nem is sejti, hogy engem mennyire nem érdekel az, kik és mennyire ismerik, na meg honnan.
– Nem, most egy üveg vörösbort kérünk és két poharat. De vacsorára a szokásos sültkrumplit kérem, igen.
Felmosolygok a pincérnőre, ahogy ezután felém fordul.
- Egy rántottsajtot szeretnék - válaszolom, közben pedig úgy igazítom a lábamat, hogy bokánk súrolja egymást a mozdulat közben. Ez már az előzővel ellentétben szándékos.
Ahogy a a pincérnő távozik a mindenfelé libbenő lila hajkoronájával együtt, visszafordulok Arian felé. Valójában tényleg nem vagyok egy féltékeny típus. Talán azért, mert a kapcsolataimat általában én sem veszem túlságosan komolyan, legyen szó akármilyen viszonyról. Tényleg a tanulás az egyetlen dolog, ami iránt szenvedélyt érzek.
– Túlságosan barátkozósak errefelé úgy tűnik – sóhajt a férfi, én meg halovány kis mosolyra húzom az ajkaimat.
- Biztosan csak szeretik a visszajáró vendégeket - válaszolok, aztán az asztalra könyökölök. Nemsokkal később megérkezik a kért bor is, mellé pedig a két pohár, ám én inkább csak Arian arcát vizslatom egy rövid pillanatig.
- Mit is mondott, mit fog tanítani a Mandragórán? - kérdezem aztán. Kétlem, hogy valami izgalmas tárgyat, hiszen olyan furcsán bámult a tankönyvemre, amikor találkoztunk az iskola könyvtárában... Pedig azok csak rajzok voltak, nem is igazi képek, amiknek a látványától is kirázza az embert a hideg.

 

hirtelen jött vacsora



2001. július 11.
Faith

– Mindenképp észben tartom... Arra az esetre, ha esetleg elhúzódna az óra. – A választól valamiért furcsa bizsergés futott át rajtam. Hirtelen még vonzóbbnak tűntek a fenti ágyak, mint amúgy. Nem, mintha ragaszkodnék az ágyhoz, én tökéletesen ellettem volna a mosdóban is. Megköszörültem a torkomat, mielőtt túl jól éreztem volna magam a flörtöléstől.
Faith társaságában jó volt. Talán azért, mert hosszú napok óta először nem gondoltam Ekbalra és arra, amit tettem vele. Nem volt más csak én és ez a lány az asztal mellett ücsörögve, átadtam magam a furcsa bizsergésnek, ami közöttünk dolgozott. Nem kellett még érintenem sem hozzá, hogy érezzem. Mondjuk mindegy volt mit teszek, ő gondoskodott róla, hogy a testünk egy-egy ponton találkozzon, hol finoman egymáshoz simulva, érezve a melegséget, amit egymásból váltunk ki, hol óvatosan simulva össze az asztal alatt. Tetszettek ezek az apró kis érintések. Olyanok voltak, mintha áram futna végig a testemen.
– Biztosan csak szeretik a visszajáró vendégeket – mondta Faith, mikor enyhén zavarba jöttem a pincérlánytól. Nem, ezt még nem döntöttem meg és nem is terveztem, de valahogy túlságosan nyomult, mintha akarna valamit. Vajon a nőket, lányokat bélyegzi meg az, hogy csak ágyba viszem őket, majd nem is keresem vagy engem? Akárhogy is, bármilyen jelzőt megérdemeltem volna azért, amit tettem… amiket tettem. Nem voltam jó testvér, sem jó férj sohasem. Képtelen voltam rendesen szeretni bárkit is. Egy pillanatnyi élvezet elég volt, hogy aztán félre dobjam őket.
– Talán ideje lesz kevesebbet járnom erre – állapítottam meg, hosszan bámulva a pincérnő után, majd a tekintetem visszavándorolt Faith világosbarna szemeire, amik ebben a fényben, mintha picit zöldesen ragyogtak volna fel. A lábam kicsit jobban nyomtam az övéhez, hogy még inkább érezzem a közöttünk vibráló forróságot. Nem akartam enni, őt akartam lassan minden idegszálammal. Már majdnem sóhajtottam is, de aztán meghallottam a gondolataim mögött: Ekbal, Ekbal, Ekbal… Én csak felejteni akartam, elengedni a múltat egyetlen pillanatra, nem látni a holttestet, amit elástam, nem látni a fakó szemeket, amik a plafonra merednek.
– Mit is mondott, mit fog tanítani a Mandragórán? – kérdezte a lány, amivel kirángatott megint kicsit ebből a hülye melankóliából. Mordultam egyet, de ez nem neki szólt, sokkal inkább magamnak s az asztal alatt finoman végig cirógattam a bokámmal a lábszárán. Nem volt szexi mozdulat, inkább kellemesen vibráló.
– Medimágusi etikát – válaszoltam és előre dőltem, hogy megint elérjem a térdét. A kezem most kicsit tovább vándorolt a combja közepéig, ahol megéreztem a szoknyája anyagát. Mivel csak egy kicsi kerek asztal volt közöttünk nem jelentett akadályt, hogy megérinthessem. A francba… szinte azonnal éreztem, hogy ez már túl sok volt a testemnek, vágyta a szokott dolgokat. – Nehéz lesz jó jegyet kapni belőle. Szigorú vagyok és sokat megkövetelek… – Cirógattam meg a combját a szoknya alatt a hüvelyk ujjammal.
Csupán akkor húzódtam hátrébb, mikor megérkezett a pincérnő az üveg borral és a két pohárral. Csigalassan kitöltött egy-egy adagot, majd elment. Még megköszönni sem volt időm, olyan sietősen távozott, így csak felemeltem a poharamat Faith felé.
– Igyunk a ma estére.

[- Tényleg? -]

2001.  j ú l i u s  11.

• outfit •

I got my red dress on tonight
Dancin' in the dark in the pale moonlight
Done my hair up real big, beauty queen style
High heels off, I'm feelin' alive

Meglepően kellemes az érzés, ahogy a lábam összesimul a férfiéval. A professzoréval... Ez a gondolat kezd egyre inkább szórakoztatni egy kicsit, mintsem aggasztani. Tényleg nem vagyok egy randevúzós típus. Egyszerűen nem vágyom a felesleges romantikázásra és úgy egyáltalán mások társaságára sem, egy társra, aki miatt kétségbeesetten keresnem a tökéletes randipartnert. Mégis, ez a helyzet egészen kellemes. Talán közrejátszik az is, hogy ő egy tanár, amolyan tiltott gyümölcs, a kis szikrák pedig mégis itt pattognak köztünk az asztalon. Még jó, hogy nem viselek harisnyát sem - néhány kis mozdulattal feljebb gyűröm lábammal a bokáján a nadrág szárát, hogy ott is érezzem a forró bőrt, ha már a kezét elhúzta. Hirtelen mintha egy kicsit a tanulmányaim gondolata is háttérbe szorult volna, pedig mindig az az első... Az unalmas napokat is azzal ütöm el általában a munkában, hogy elképzelem, milyen tökéletes precizitással tudnám félbeszelni a süteményeket és aztán újra összevarrni őket.
Az emberek imádata azért a sok cukros szarért pedig még mindig szinte rémisztő.
– Medimágusi etikát. - Szerencsére Arian mély orgánuma kizökkent, mielőtt a gondolataimat ellephetné a cukor és az undor, közben pedig még közelebb is dől, és ismét megérzem ujjait a térdemen. Ám azok ezúttal feljebb kúsznak, egészen a szoknyám aljáig, tenyere puha érintése pedig forró nyomot hagy bőrömön. Halk kis sóhajt hallatok erre, átnézve felé pedig a tekintetem egyből az ajkaira téved. Szívesen áthajolnék az asztalon, végre megszüntetve ezt az őrjítő kis távolságot, hogy a szánk megismerkedjen, de aztán valahogy mégiscsak ellenállok a kísértésnek... Inkább a tantárgyra gondolok, amit tanít, hogy kicsit lehűtsem az idegeimet, amelyek táncot járnak cirógató érintése alatt. – Nehéz lesz jó jegyet kapni belőle. Szigorú vagyok és sokat megkövetelek…
- Tényleg? - Kicsit mégiscsak közelebb dőlök hozzá, miközben figyelem az ajkai mozgását, a kivillanó fogakat és az olykor azokat súroló nyelvet. Ujjaim közben rákúsznak a kezére a combomon, és az ujjain simítok felfelé egészen az alkarja közepéig, mintha csak meg akarnám akadályozni, hogy beljebb kalandozzon a szoknyám alatt. Pedig igazából nem bánnám, nem, ha nem az étterem közepén volnánk. - Medimágusi etika...? Elég unalmasan hangzik.
A tanulás terén elég válogatós tudok lenni, és gyűlölök magolni. Ami igazán érdekel, az szinte belekúszik az agyamba, ami pedig nem, az egyszerűen csak nem akar megragadni. És ez...? Hiszen nekromágusnak tanulok, nekem aztán nincsen szükségem semmiféle etikára, hiszen aki előttem fekszik, az már csak egy test, ami csak arra vár, hogy kiderítsem, mi is okozta a vesztét.
Aztán betoppan újra a pincérnő is kitölti a borunkat, Arian keze pedig megintcsak visszahúzódik a combomról. Ezt apró, elégedetlen kis pillantással reagálom csak, aztán amint a pincérnő már suhan is tovább, magamhoz húzom az egyik poharat. Finoman meglötyögtetem benne az italt, és figyelem, ahogy az haloványan vörösesre festi a pohár falát is.
– Igyunk a ma estére.
Felpillantok Arian felé, és hagyok az arcomra kúszni egy mosolyt, ahogy a poharamat megemelem és az övéhez érintem. A kis koccanás megtölti körülöttünk a levegőt, ahogy a két üveg találkozik, azután pedig számhoz érintem azt, hogy igyak belőle egy kis kortyot. Ahogy a bor édeskés savanyúsága végigfolyik a nyelvemen, én még mindig az előttem ülőt figyelem, és azt, ahogy ő is iszik. Valahogy túlságosan tetszenek azok az ajkak ahhoz, hogy elszakítsam róluk a figyelmemet, és ez csak fokozódik, ha leengedi a poharat, a száján pedig finom, vöröses színnel megcsillan a bor. Leteszem a poharamat az asztalra, és kicsit odébb is tolom, hogy miközben még közelebb hajolok, nehogy véletlen felborítsam. Magam sem tudom, hogy épp elfogyott az akaraterőm, vagy pedig az érzékeim meggyőzték az agyamat végre, de olyan közel férkőzöm hozzá, hogy érzem a finom leheletét arcomon. 
- Mit is mondott, hogy lehet jó jegyet szerezni az óráin? - mormolom halkan, aztán egyszerűen csak az övéhez érintem a számat. Sokkal inkább kíváncsiság ez, mint igazi csók, egyszerűen csak tudni akarom, milyen ízt hagy ajkán a bor. - Nem szeretném lehúzni az átlagomat...

hirtelen jött vacsora



2001. július 11.
Faith

– Medimágusi etika...? Elég unalmasan hangzik. – Közölte Faith túlzottan is incselkedve. Ujjaim kicsit megszorították a combját, nem fájdalmasan, éppen csak jelezve, hogy vigyázzon, mit mondd nekem. Aztán ujjaim megint óvatosan cirógattak végig a bőrén, úgy hogy majd már teljesen bebújjanak a szoknya alá. Nem voltam szívbajos, de azért örültem volna, hogyha nem látnak meg… viszont ennyire nem voltam óvatos. Nem volt időm ugyanis erre figyelni. Minél jobban simogattam és cirógattam a bőrét, annál erősebben tombolt bennem a forró vágy, hogy rángassam fel a szobába.
– Nem lesz unalmas, ha már háromszor megbuktál – mosolyodtam el kicsit kegyetlenül s éppen csak azért húztam el a kezemet, mert már megint előkerült az élénk hajkoronás pincérlány. Olyan csiga lassan töltötte meg a borral a poharunkat, hogy azt hittem ennyi idő alatt egészen felemészt a forróság. Szerettem volna megint a lányhoz érni, de még sem tettem, még akkor sem, amikor végre kettesben maradtunk.
Felkaptam a poharat egy koccintásra. Akármennyire is vágytam megint a bőre selymességére, arra, hogy feljussunk az egyik puha ágyra, jobb volt ez így… szépen, lassan, már-már kéjesen. Ahogy leengedtem a poharat Faith is mocorogni kezdett, mind közelebb hajolva hozzám az asztal felett. Nem mozdultam, hagytam, hogy ő tegye meg ezt a lépést, mert tetszett. Szerettem, ha a nő irányít. Volt benne valami elképesztően szexi, hogy nem várt feltétlenül szenvedélyes udvarlást, nyálas romantikát. Az nem én voltam.
– Mit is mondott, hogy lehet jó jegyet szerezni az óráin? – kérdezte, de már nem is fogtam fel a szavakat. Csak azt éreztem, ahogy az alkoholos lehelete végig cirógat az arcomon, majd az ajkaink összeérnek. Nem volt igazi csók, inkább olyan kedves kis játék… egy olyan játék, ami éppen elég volt ahhoz, hogy Ekbal holttestének rémképe egész egyszerűen tovább álljon az elmémtől egy rövid időre és csak ez a koszos kis pub, a bor és mi maradjunk. – Nem szeretném lehúzni az átlagomat...
Felemeltem a kezemet, hogy hüvelyujjammal végig cirógassak az ajkain. Csak ezután húztam vissza, óvatosan az állát érintve egy hosszabb csókra. Ez már igazi volt, semmi játékkal, semmi kíváncsisággal benne. Ez most tiszta vágy volt. Talán őrültség volt egy ilyen randevúba hajszolni magunkat… megint az állásomat veszélyeztettem. Egyszer már megfogadtam, hogy leállok ezzel, hogy nem fogok belemenni olyan dolgokba, amik bajba keverhetnek. Ez a munka volt ugyanis az egyetlen dolog, ami kihúzott abból a nyomorból, amibe a nagyapám taszított. Azelőtt egy öregasszony mocskos pincéjében laktam.
– Sok különórával… – leheltem a szavakat aztán az ajkai közé. A következő pillanatbán már a szemébe néztem. – Tudod, lehet, hogy nem is vagyok éhes… lehet, hogy rögtön a desszertre kéne ugranunk – közöltem cseppet sem rejtegetve, hogy mit értek desszert alatt. A lábammal megint az övét cirógattam, de még egy rövid csókra visszahúztam újra, majd hátra dőltem a székben. A testem már így is éppen eléggé lüktetett a vágyak miatt, nem lett volna jó túl veszélyes irányokba fokozni, amíg itt vagyunk a többi ember között.
– Úgy érzem, sokat kéne neked még tanítanom… egyelőre elég gyenge lábakon áll a tudásod… – Kortyoltam bele megint a boromba, majd a következő mozdulattal le is húztam az egészet. 

[- Ilyen édesszájú a professzor? -]

2001.  j ú l i u s  11.

• outfit •

I got my red dress on tonight
Dancin' in the dark in the pale moonlight
Done my hair up real big, beauty queen style
High heels off, I'm feelin' alive

Őszintén belegondolva, ötletem sincs, mi a fenéről szólhat a Medimágusi etika... tipikusan egy olyan tárgy, amelyet sosem vennék fel önszántamból. Persze vannak dolgok, amelyek motiválnak. Például egy tanárnak az arca, aki igyekszik elvonatkoztatni a ténytől, hogy az egyik diákkal azok közül, akik ott ülnek előtte, volt egy kis... különórája. Ez a gondolat valószínűleg nem kéne, hogy ennyire felborzolja az idegeimet... és mégis megteszi, túlságosan is tetszik.
– Nem lesz unalmas, ha már háromszor megbuktál. - Kihívóan felhúzom a szemöldökömet a vigyorára, és kicsikét én is hátrébb húzódom, ahogy közénk toppan a pincér. Átfut az agyamon, hogy vajon ő is érzékeli-e ezt a hőt, amely kettőnk között gyűlik az asztallap felett, de a válasz talán igen, olyan gyorsan slisszol vissza a pult felé, és hagy minket egyedül újra. Igazából pont jól is jön a bor, hogy egy kicsikét lehűtse az érzékeimet... legalábbis arra számítok, hogy ez fog történni, ehelyett csak méginkább nem tudom levenni a szememet az előttem ülőről. Így végül egyszerűen csak odahajolok, és hagyok minden maradék kis ellenkezést suttogó atomot arrébb sodródni az agyamból.
Az ajkának édes ízével tökéletesen keveredik a bor fanyarkás aromája. Ilyen közel hajolva az orromat teljesen megtölti az illata, még egy kicsi abból a cukros, egész pontosan talán epres cuccból is keveredik bele, amitől foltos az inge, de az összhatás egyszerűen csak csábító. Egészen röviden ízlelem csak meg, mielőtt kicsit hátrébb húzódnék még egy szóra, és végigpillantok addig az arcán. Figyelem a kezét, ahogy ujja finoman végigsimít az ajkaimon, majd lejjebb csúszik az államon, és aztán egy halk sóhajjal lehunyom a szemem, hogy szánk újra találkozzon végre. Olyan puha, és mintha ajkaink pont passzolnának egymásra.
– Sok különórával… – súgja aztán számba a szavakat, miközben végigfuttatom ujjaimat az arcán, beletúrva a szakállába. – Tudod, lehet, hogy nem is vagyok éhes… lehet, hogy rögtön a desszertre kéne ugranunk.
Belevigyorgok a következő csókba, aztán hátrébb is húzódom kicsit, épp csak annyira, hogy rálássak a sötét szemeire. Ami azt illeti, már én sem vagyok éhes, egészen más dübörög végig az ereimben. Finoman végighúzom ujjamat az ajkán, amelyen a bor és nyálunk egyvelege csillog.
- Ilyen édesszájú a professzor? - érdeklődök, és hagyom, hogy hátradőljön, lassan pedig én is visszahelyezem magam a székembe, egy kicsit a feljebb csusszant szoknyámat is lesimítom, nem mintha itt bárkit is zavarna. A növények remélhetőleg pont eléggé takarnak minket hozzá. - Mellesleg meg, én nem bukok meg semmiből... - kanyarodok vissza hirtelen az előző témához. - Pláne nem egy ilyen tárgyból.
Kortyolok egyet a borból, habár ez elmossa kissé ajkai kellemes ízét. Már én is egyre kevésbé tudom rejtegetni, hogy mennyire gondolni sem bírok a vacsorára, semmilyen ételre.
– Úgy érzem, sokat kéne neked még tanítanom… egyelőre elég gyenge lábakon áll a tudásod… – folytatja Arian, mire belehümmögök a boromba. Figyelem, ahogy gyorsan eltünteti az ő poharának tartalmát, én azonban még lassan, kiélvezve az ízt kortyolgatok.
- Gondolja? Pedig nagyon etikus is tudok lenni... meglepődne - bólogatok, hogy ráerősítsek szavaimra, és leteszem magam elé a poharat, ahogy megérkeznek a tányérok is. A lány olyan sebesen tűnik el ismét, mint az imént, de én se rá, se az ételekre nem vetek egy pillantást sem. Jelenleg egyik sem igazán érdekel. - Talán felfedezi majd ezt a bizonyos... különórák során.
Összeszedem magam, hogy legyömöszöljek egy kis ételt a torkomon, és szemtelenül átnyúlok a tányérjára egy szál sültkrumpliért.

hirtelen jött vacsora



2001. július 11.
Faith

A csók végén sóhajtottam egyet. Nem akartam, hogy elváljanak az ajkaink egymástól, mert amíg csókoltam nem volt Ekbal, nem volt akadémia, nem voltak másfajta kellemetlenségek. Ahogy az ujjai végig simítottak az ajkaimon, olyan forróság futott végig rajtam, amitől csak még jobban vágytam azt a bizonyos ágyat odafent.
– Ilyen édesszájú a professzor? – mondta megint olyan flörtölős, incselkedő hangon. Míg fészkelődött megköszörültem a torkom és egy cseppet hátrébb húzódtam, mielőtt érzékelhetően is kellemetlen lesz odalent a helyzet. – Mellesleg meg, én nem bukok meg semmiből... – folytatta a korábbi témát. Kicsit az az érzésem támadt, hogy húzni akarja az agyamat, meg az időt, hogy felmenjünk oda. Nem akartam én zsákbamacskát árulni… nem vagyok alkalmas partnernek, nem vagyok szerető típus. Én egyszer megadom, amit kell, esetleg többször, de nem tudok udvarolni. Mindenesetre még így is izgalmasnak ígérkezett az este. – Pláne nem egy ilyen tárgyból.
Hirtelen megfagyott körülöttünk a levegő. „Ilyen” tárgy. Éreztem, ahogy gonoszan villan a szemem, majd kegyetlen mosolyra húzódik szám… legalábbis valami olyasmire, mert nem tudtam mosolyogni, mióta Ekbal meghalt. Nem nevettem őszintén azóta semmin. Furcsa bizsergés futott át rajtam, ahogy Faith kortyolt egyet a borból, én is inkább újra töltöttem a poharamat.
– Gondolja? Pedig nagyon etikus is tudok lenni... meglepődne – mondta és letette a poharat. Eközben sasszézott pont vissza Miss Rágógumi, a pincérlány és letette elénk az ételt, hogy aztán villám gyorsan tovább is álljon. A sültkrumpli illata sem volt olyan átható, hogy elnyomja Faith illatát, vagy a bennem tomboló bizsergést. – Talán felfedezi majd ezt a bizonyos... különórák során.
Figyeltem, ahogyan enni kezd, én azonban nem nagyon tudtam az ételért nyúlni. Haloványan elmosolyodtam, ahogy ujjai közé vette a sültkrumplit. Néztem, ahogy megeszi és nem szóltam semmit hosszú percekig. Egyelőre emlékeztettem magam, hogy különórákat és nem különórát említett. Valahol tetszett, hogy többre tervezi ezt egyetlen menetnél, de kellően megijedtem ahhoz, hogy a forróság most ne legyen olyan erőteljes közöttünk.
– Szóval több különórát is kell neked tartanom az „ilyen” tárgyból?– Vontam fel a szemöldökömet egy kicsit. – Nos, gondolom sejted, hogy ez nagyon-nagyon sokba fog kerülni neked.
Előre dőltem picit, hogy én is elvegyek egy darab krumplit és óvatosan eszegetni kezdjem. Nem volt étvágyam, illetve inkább csak szexuálisan, mint így. Ez pedig érződött minden mozdulatomon, némi undorral ettem ugyanis az amúgy imádott sültkrumplit. De már tényleg nem volt más, csak mi. Szükségem volt erre, hogy kizárjam a világot és egy kicsit engedjek a bizsergésnek, amit ez a lány váltott ki belőlem. Egy részem talán vágyott arra a heves szerelemre, amit csak hírből ismertem… de nekem már ez is elég volt. Vonzódtam hozzá.
– Ha így folytatod csak felkaplak és felviszlek abba a szobába… – közöltem, mert még enni is úgy evett, hogy azt nehéz legyen elviselni. Azt hiszem, eljutottunk arra pontra, hogy én már nem tudtam visszafogni magam, ő meg jót szórakozik, aztán vagy elmegy vagy megadja magát és lesz egy kellemes esténk. Innentől ez már csak rajta állt.

[- Annyi baj legyen... Fontos a jó átlag. -]

2001.  j ú l i u s  11.

• outfit •

I got my red dress on tonight
Dancin' in the dark in the pale moonlight
Done my hair up real big, beauty queen style
High heels off, I'm feelin' alive

A kellemes feszültség, amely köztünk pattog, bizsergeti a bőrömet, ahogy ujjaimmal végigsimítom a pohár szélét. Nem veszem le a szememet róla, hogy megszakítsam a szemkontaktust, hiába kezd egyre hangosabban pattogni a bennem lévő kis vészcsengő. Ő szeptembertől a tanárod lesz... Mégis, valamiért olyan messzinek tűnik a tanév. Nem szokásom előre tervezni, szépen lassan csak sodródom, arra, amerre éppen keveredem. A sulin kívül semmi más nem motivál... mióta anyám a Mungóban szédeleg, az érzelmek egyáltalán nem.
Nem keresek kapcsolatot, nem keresek egy biztos pontot, ugyanis itt vagyok én - én vagyok saját magam biztos pontja. A pillanatnyi érzelmek is csak elreppenő dolgok, amelyek például holnap már nem fognak számítani. Ez is pontosan ilyen.
Ahogy lenyelem az ő tányérjáról lopott sültkrumplit, azt leöblítem még egy korttyal a borból. Őszintén? Nincs étvágyam. Rá sem nézek az előttem lévő ételre, akármennyire is guszta vagy nem, de még az illata sem igazán éri el az orromat. Igyekszem megtartani Arian erőteljes, férfias aromáját magamban, amit akkor éreztem igazán, amikor közelebb hajoltam. Aprón megérintem nyelvemmel a felső ajkam, ahogy felidézem magamban csókjának emlékét. Az valahogy sokkal jobban csábít ebben a pillanatban, mint ez a darabka sajt itt előttem.
– Szóval több különórát is kell neked tartanom az „ilyen” tárgyból? – kérdezi. – Nos, gondolom sejted, hogy ez nagyon-nagyon sokba fog kerülni neked.
Féloldalas vigyorra húzom a számat, és végül felveszem a kést meg a villát a tányérom mellől. Amivel muszáj kicsit elterelnem a figyelmemet, mielőtt újra átszelném a köztünk húzódó távolságot.
- Annyi baj legyen... Fontos a jó átlag. - Lenyesem a rántottsajt sarkát, de aztán csak nem emelem a számhoz. Helyette visszapillantok a sötét szempárba. - De ne aggódjon! Biztosan jól fogunk szórakozni.
Hagyom, hogy ajkam mostmár teljes vigyorra húzza magát. Élvezem a látványt, ahogy fészkelődik, és hasonló lelkesedéssel néz az előtte heverő tál ételre, mint én. A folytatás egyre egyértelműbb... pláne, amikor újra megszólal.
– Ha így folytatod csak felkaplak és felviszlek abba a szobába… – Édes kis fenyegetés ez, mire ártatlanul pillantok rá, olyan arcot vágva, mintha fogalmam sem lenne arról, miről beszél.
- Így? - kérdezek vissza, és kicsit arrébb tolom a tányért, hogy nehogy véletlenül lelökjem, ahogy újra áthajolok az asztalon. Épp csak egy pillanatra érintem oda az ajkamat az övére, végigfuttatom őket egymáson, aztán már hátrébb is húzódom. - Úgy érti, így?
Megérintem fogammal az alsó ajkam, hogy visszafogjam a pimasz vigyort, ami felkívánkozik, és aztán visszahuppanok a székre, de nem nyúlok a vacsoráért. Eszem ágában sincs még egy falatot leküzdeni abból a torkomon, azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy feleslegesen várakozik itt előttünk... Helyette odanyújtom Arian felé a kezemet, hogy vigyen, amerre csak szeretne, jelezve neki ezt a tekintetemmel is. Közben pedig a kis hang maradékát is elnyomom magamban, ami arról visong, hogy ő a tanárom... Hiszen nem, még nem a tanárom. A szeptember pedig még annyira messze van, nem igaz?

hirtelen jött vacsora



2001. július 11.
Faith

Nem akartam enni. Hozzá sem akartam nyúlni a sültkrumplihoz, csak az előttem ücsörgő lányra tudtam pillantani. Az ő ízét akartam az ajkaimon érezni, benne akartam elmerülni. Éreztem, hogy ő is ezt akarja… ahogy azt is, milyen kínos lesz az előadóteremben megtalálni majd azokat a zöldes-barnás szempárokat, miközben beszélek. Mégsem zavart egy cseppet sem. Ez tartott életben igazán, ebből éreztem, hogy élek, nem csak egy élettelen test vagyok, ami létezik célok nélkül.
– Így? – kérdezte. Ajkait megint az enyémekre tapasztotta, én pedig csak sóhajtottam egyet válaszként. A ruhák kényelmetlennek kezdtek tűnni, minden forró és szoros volt, én pedig minél inkább szabadulni akartam. Túl gyorsan húzódott el, pedig kaptam volna utána. Nem voltam több, mint egy játékszer, amit úgy mozgatott, ahogyan neki tetszett. – Úgy érti, így?
Még egy „hah”-szerű sóhaj hagyta el az ajkaimat, ahogy lehunyt szemmel hallgattam a hangját. Aztán amint megint rápillantottam, láttam, ahogy incselkedik, így hát felpattantam és felhúztam, hogy hosszan magamhoz öleljem egy pillanatra, érezze csak mennyire kívánom, végül is ezért játszott velem, nem? Imádtam, hogy ezt tette… imádtam, hogy nem csak a keserűség létezett bennem, amit az öcsém megölése hagyott maga után.
– Ezt órán ne csináld… – súgtam a fülébe, direkt úgy, hogy érezze a forró levegőt, amit egyenesen a bőrére leheltem. Persze az illata csak még bódítóbb hatással volt rám, így egyelőre kicsit hátrálva, de megindultam a lépcsőhöz. – Igazi rossz lány vagy…
Elléptem tőle, megfogtam a kezét és úgy húztam fölfelé. Csak amikor már a sötét fordulóba értünk, akkor nyomtam egy pillanatra a falhoz, hogy hosszan csókoljam meg. Itt már nem láthatott minket senki odalentről. Finoman csókoltam az alsó ajkait, aztán haraptam beléjük, majdnem olyan játékosan, mint ahogyan korábban ő.
– Nem biztos, hogy feljutunk a szobába… – simultam egészen a lábai közé és megharaptam a nyakát, finoman, annyira, hogy érezze, én nem az a férfi vagyok, akivel finomkodnia kell. Na meg az sem, aki gyengéd és kedves. Hosszan csókolgattam még a bőrét utána, aztán erőt véve magamon egyszerűen ölbe kaptam és megkerestem a 17-es szobát, amihez a kulcsot a pincérnő odacsúsztatta nekem.
Nehéz volt ellenállni még abban a három percben is amíg bejutottunk és együtt huppantunk az ágyra. Türelmetlenül vártam, hogy végre összeforrjon a testünk… nem gondolva arra, milyen kínos lesz még ez szeptemberben majd.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.