Azok a bizonyos kulcsok

VAKEGÉR - WALES - EGYÉB HELYSZÍNEK



2000. augusztus

Azok a bizonyos kulcsok
- Vakegér -


Cartwright
- jobb pillanatokban: Chris -
2000. augusztus

.outfit.

Hogy elmondtam-e odahaza, hogy hova készülök? Nem igazán. S azt, hogy kivel? Még annyira sem. Nem vagyok őrült, hogy Nat orrára kössem az ilyesmit, mióta bevallottam neki a történteket, azóta Chris nevét kiejteni odahaza olyan volt, mintha azt mondtam volna, hogy Vold… Voldi… Nem kevertem magam felesleges vitába, meg egy esetleges zsarolásba, hogy ne jöhessek el végül. Annyit tudtam, hogy a kulcsokról van megint szó, amivel kapcsolatban az utóbbi időben igencsak igyekeztem lapítani. Blaire Montrego megkörnyékezése pont olyan könnyű, mint egy sárkány faroktövének megvakarása. Veszélyes és őrültség. Ez persze nagyrészt vonzó és szívesen neki vetném magam, de az sem mindegy hogyan teszem. Nem akarok már az első körben veszíteni. Egyszóval Natnak annyit mondtam, hogy munka ügy, kaptam egy megbízást és nem tudom, mikor megyek haza.
Az első utam még nem a Vakegérbe vezetett, hanem az Abszol útra, hogy beszerezzek egy jó adag Vörhenyes Margo-féle édes-savanyú gumicukor gyíkot. Persze, hiába kértem az utcai árust, hogy az édesebből kevesebbet adjon, ugyanis gyűlölöm a piros színű ételeket, csak azért is alaposan teletömte. Mérgesen ráztam meg a kis papírcsomagot, hogy legalább egy halvány sárga gyíkot találhassak, aztán annak enyhén agresszív harapással magamévá tettem a fejét.
– Akkor baszd meg… – Forgattam meg a szemeimet az eladóra nézve, két csámcsogás közben, majd megindultam a megfelelő kereszteződés irányába, hogy letérjek a Vakegérhez.
Szerencsére ezúttal nem volt akkor tömeg az Abszol úton, talán azért, mert reggel nyolc óra volt csupán. Ilyenkor még nem indult be a nyári roxfortos gyerektömeg, hogy felvásárolja az üzletek kínálatát. Furcsa egy helyzet, én kölyök koromban évente egyszer jártam ide, mikor be kellett szerezni az iskolai felszerelést és azt is igyekeztem nem a nyár végén megejteni, főleg a szülők nyomására persze. Ez csak akkor volt ciki, mikor egy nyár alatt akkorát nőttem, hogy a drága anyám sokkot kapott, mikor a júniusban megvett talár már nem volt rám jó augusztus végére. Az utolsó évemben történt persze, abban a korban, amikor a legtöbb fiú amúgy is hajlamos volt hirtelen megnyúlni… és én még nem is voltam az a nagyon magas típus.
Végig csattogtam hát a macskaköves úton egészen addig meg sem állva, míg fel nem tűnt a Vakegér. Még nem volt olyan tikkasztó meleg, így nem vágytam azonnal benyakalni egy jó adag, jeges-lángnyelvet. Szóval magamhoz képest meglepő nyugalommal léptem be a kocsmába. Az nem lepett meg különösebben, hogy itt ilyenkor is akadt ittas ember… szívem szerint én is alkoholba tunkoltam volna azokat az átkozott gyíkokat. Ehelyett leharaptam egy lábat.
– Cartwright? – Léptem oda a pulthoz, szemérmetlenül végig mérve a lányt. Ariane sosem volt az a típus, aki ezért pofon vágott volna, sőt volt szíves behajolni is, hogy minden alaposan megnézhessek rajta.
– Ott. – Bökött a fejével az egyik sarokban lévő asztal felé. Azonnal megkerestem a tekintettem a Vakegér legprivátabb sarkát, ahol az olyan ügyeket szoktuk megvitatni, mint hogy kinek mi a következő feladata. Csodálkoztam is, hogy nem odalent várt a Patkányfészekben… végül vállat rántottam és elindultam arra.
Gondolkodás nélkül kihúztam a széket, hogy leüljek vele szembe és elvigyorodtam.
– Szép reggelt főnök… – Köszöntem és a számba vettem a gyík farkát, hogy gyorsan, cseppet sem szégyenlősen végig nyaljak rajta. A közös kis emlékeink kedvéért ennyit igazán megtehettem a jelenlétében. Aztán felé tartottam a nyálas, kissé megcsócsált gumicukrot. – Egy kóstolót?

Paint It, Black



...A hivatás az, ahol a szenvedélyeink
találkoznak a világ szükségleteivel...

..a trágár szavak esélyesek...

Miután leadtam Alfrednak minden fontosabb instrukciót és David-et is felvilágosítottam az elkövetkezendő egy, de meglehet két hét minden feladatáról nem maradt más, mint összepakolnom és várnom a kollégámat. Igazából maga az egész kis kirándulás nem ölelt fel több időt két vagy talán három napnál, de a római kiruccanás után már inkább hosszabb idősávot hagytam mind magamnak mind pedig az eseményeknek. Elliot O’Mara kapcsán amúgy is minden kiszámíthatatlan.
Bosszankodva iszom lángnyelv nélküli sörömet miközben azon merengek, hogy egy fontos feladattal bíztam meg annak is lassan fél éve s ő... nemhogy eredményt, még csak hajszálnyi törekvést sem fektetett a dologba.
Talán nem is csoda hogy mikor megjelenik ösztönösen mordulok fel és húzom meg inkább a korsómat. Ez a düh evidensen neki szól, rajta töltöm ki, de ebben azért be kell lássam több minden benne van. Mondjuk például Anna, és a vele való fogalmam sincs milyen kapcsolat. Aztán a Szirénnel való bajlódás és annak a Madame-ja, aki történetesen gyerekkori jó barátom szakasztott másának lehetne könnyű szerrel nevezni... és akkor Mira meg David már csak a hab a tortán.
Igen, kezdem azt érezni hogy cseppet túlvállaltam magam minden fronton. Anelia és a kurtizántanya nagy hibának tűnik most már, még akkor is ha sok tekintetben abszolút hasznos... Mira befogadása... hát az megint egy nem egyszerű eset pláne a neveletlen és lázadó fiam mellett. Anna és a vele való huzavona, na meg a Falka és az orosz fenyegetés is egy olyan roppantul kellemetlen tényező amivel sürgősen foglalkozni kellene...
És mindennek tetejébe még a medál sem hagy nyugodni.
Talán ezért is jutottam arra, kell legalább egy pár nap kikapcsolódás és ha már így alakul az élet, hát Elliottól nem is kell jobb útitárs.
Egyrészt így akad időm bőséggel leteremteni a hanyag céltalansága miatt, másrészt kérdőre vonni a lányommal kapcsolatos ügyekben és... elbeszélgetni vele egyéb dolgokról is akár... amikről magam sem tudom akarok-e beszélni.
– Szép reggelt főnök…
Figyelem, ahogy lezuttyan a velem szemközti székre és vigyorral arcán fal be valami gyerekeknek való gumicukorszerűséget. Nekem ez az idő még a kurvakorán kategóriájába esik, nem söröznöm kellene hanem aludnom javában, de hát a táskám már útra készen pihen mellettem.
- Szebbet! Hali...
Szűröm ki a fogaim közt cseppet sem barátságosan és felsandítok az épp valami hosszúkás farokszerű izét csócsáló és nyaló Elliotra. Nem tudom a pillantásom teszi-e vagy amúgy is tervezte hogy megkínál, de várt esethez képest nem a kezében szorongatott zacskó tartalma vigyorog felém, hanem az előbb még szájában lévő és ennek következtében nyáltól csillogó édes illatú cukordarab mosolyog.
– Egy kóstolót?
- Kösz, inkább nem. Ma kihagyom a farkakat...
Még ha az a tiéd is... teszem hozzá mintegy magamban.
Hangomban van némi él, talán értheti a célzást is. Nem tudom miért borít ki a dolog, már ha ezt annak lehet nevezni. Nem volt rossz Elliottal az az éjszaka, nem is bánom, mert rend szerint soha semmit nem bánok. De nem ezért hívtam ide és amúgy is, a munka az munka. Meg talán hozzájászik mindenhez most az elmúlt hetek és hónapok eseményei.. Anna... meg Anelia... meg Sophie... vagy ez mind így együttes erővel.
- Útra kész vagy? Mert ha nem rendelsz semmit akár mehetünk is...
Nem célom letolni a félig üres korsóm tartalmát. Esélyesen a vidéki falvakban is találunk jó pár kocsmát, hogy ha akarunk tudjuk dajdajozni, noha most inkább koncentrálni kellene hogy a hat rohadt kulcsból legalább az elsőt sikerüljön megszerezni.
Azt hittem eddigre három már meglesz... mekkora kibaszott tévedés...

Azok a bizonyos kulcsok
- Vakegér -


Cartwright
- jobb pillanatokban: Chris -
2000. augusztus

.outfit.

– Szebbet! Hali... – Cartwright hangjából jót nem szűrtem le. Általában akkor beszélt így, ha valami baja volt és a morgásból is már gyanítottam, hogy annak tárgya én lehetek. Igen, igen, baszki nem szedtem össze a kulcsot, mert… nincs jó indokom, de tudtam, hogy ebből is kimagyarázom magam. Ám először inkább a tereléssel próbálkoztam meg. Ezért is kaptam be a gyík igencsak hosszúra hagyott, finom gyömbéres-citromos ízű farkát. Még szándékosan végig is cuppogtam rajta, hátha az egy kicsit felpezsdíti a dolgot. Oké, képben van Nat, de azért egy kis szórakozás nekem is kijár.
– Hiszen itt vagyok veled, hogyan is lehetne ennél szebb? – érdeklődtem, majd hirtelen ötlettől vezérelve felé toltam a kezemben tartott gyíkfarkat. Még ott csillogott rajta a nyálam, ami csak még kívánatosabbá tett az édességet. Vigyorogva vártam, hogy elfogadja, de megint bebizonyosodott, hogy nem elég bevállalós. Talán csak a reggel tette, talán az, hogy éppen haragudott rám, mert nem másztam be Blaire Montrego szoknyája alá egy kulcsért.
–  Kösz, inkább nem. Ma kihagyom a farkakat...
Remek… egy pillanat alatt tönkre lehet tenni a hangulatot… Sóhajtottam egyet és megforgattam a szemeimet. Csak reméltem, hogy Chris nem lesz végig ilyen, most legalább van olyan friss és jó a levegő, hogy élvezhető a kint lét. Ki tudja, hány órán át tart, mielőtt visszatér a szokásos augusztusi forróság. Nem örültem neki, hogy ezt az időszakot is Cartwright morgolódásának kellett szentelnem, ráadásul tudtam, hogy amilyen hangulatember vagyok, hamar rám is át fog ragadni, akkor meg aztán szétszedjük egymást. Ami egyrészről szexi, másrészről viszont marha veszélyes.
– Van seggem is. – Emlékeztettem és a számba nyomtam az egész cukrot inkább, majd hangosan csámcsogni kezdtem. Nem vigyorogtam többet, komolyan néztem rá inkább, hogy lássa, a szórakozás ellenére igenis készen állok erre a feladatra. Határozottan izgalmasabbnak ígérkezett, mint az otthoni viták Nathaniellel, hiszen az elmúlt félévem másról sem szólt, hogy hol feladtam azt a kapcsolatot, hol megpróbáltam benne maradni. Szükségem volt erre a munkára… erre a kikapcsolódásra, még ha közben végig a fülemet fogja rágni.
– Útra kész vagy? Mert ha nem rendelsz semmit akár mehetünk is…
A korsóra néztem, ami még félig volt finomnak látszó habzó sörrel. Szóval, Mr… te így indítod a reggelt. Húztam el a számat, mintha csak gúnyosan mosolyogni próbálnék, bár nem sok sikerrel. Megfogtam és odahúztam magam elé, majd beleittam. Bele kell húznod, O’Mara, hogy tartsd vele a lépést. Még egy jó nagyot kortyoltam a söréből, majd visszatoltam elé a korsót.
– Most már mehetünk – válaszoltam és megigazítottam a hátamon lévő hátizsákot. Az persze tértágított volt, így elég sok minden volt benne, még egy kevésbé komfortos, de annál praktikusabb sátrat is hoztam, aminek egyetlen jó tulajdonsága az volt, hogy víz- és viharálló. Mostanában rengeteg alkalommal fordult elő, hogy csak úgy ránk szakadt egy erőteljesebb nyári vihar.
Felkeltem az asztaltól és Cartwrightra pillantottam. Éreztem, hogy a mai napnak nem lesz jó vége, ha túlságosan erőltetem a csevegést, de tök kukán sem akartam végig csinálni ezt a közös programot. – Van nálam lángnyelv, ha esetleg később nem lenne kedved hangos kocsmákba beülni. – Jegyeztem meg halkan és felé nyújtottam a kezemet, hogy hoppanálhassunk. Nem voltam benne biztos, hogy éppen nekem kéne ezt levezényelni, kisebb távokon még csak-csak elvagyok, de a nagyobbak iszonyatosan megviselnek. Az oktatóm mondta, hogy az első alkalmak nehezek lesznek, de én már jó pár ilyen alkalmon túl voltam és még mindig hányingerem volt.
– Hova megyünk? – kérdeztem, megvárva, míg kibök egy város nevet, aztán máris hoppanáltam. Éreztem, hogy a landolásnál ezt még visszasírom, de végül is jól ismertem Walest, sokszor jártam oda lopni, így legalább attól nem kellett félnem, hogy eltévesztem az ékezést. Csak a gyomrom nem köszönte meg megint az érkezést, így egy jó adag gyíkgumicukor maradványa landolt előttem a kihaltnak látszó, poros kis úton. Egy ideig előre görnyedve próbáltam meg összeszedni magam, nem is nézve körbe.

Paint It, Black



...A hivatás az, ahol a szenvedélyeink
találkoznak a világ szükségleteivel...

..a trágár szavak esélyesek...

Ahogy az első úgy a második megjegyzését még inkább figyelmen kívül hagyom. Csak magamban vágok vissza, némán. Azúrkék szemeim inkább valamerre messzibe révednek. Merengek a jelenen, a jövőn meg a múlton egyszerre. Mert mégis mikor lett minden ennyire kibaszottul komplikált? De komolyan?
Bosszant Róma, bosszant a da Vinci tőr és még mindig hasogat a vállam sebe, amit az angyalpenge okozott. Ugyan mára már csak egy szelíd kis heg, hátul nagyobb előröl kisebb, de mégis csak egy lila metszés hűen emlékeztetve az elszenvedettekre.
A profizmus hiánya... bosszant a gondolat maga. Elbasztam, nem kicsit, ráadásul épp Anna előtt. Valahol tudom, ugyanez a helyzet Elliottal kapcsolatban is. Talán azért mer utalgatni, azért hozza fel a témát, azt az egy estét mert ez valamiféle mankó talán. Kibúvó a munka, a kötelesség és a teljesítmény alól. De nem. Jól ismer már, maximalista vagyok és nem bírom a szakmaiatlanságot...
– Most már mehetünk
Nem izgat különösebben, hogy kérdés nélkül lehúzza a meghagyott söröm maradékát. Unottan nézem csak, majd amikor szavaival egyetemben a pohár koppan az asztalon, felállok. Ujjaim ráfonódnak a mellettem lévő széken pihenő hátitáska pántjára és egyetlen mozdulattal kapom magamra. Arcom szelíd grimaszba torzul mert még mindig fáj a heg.
Faszt az angyalokba.
– Van nálam lángnyelv, ha esetleg később nem lenne kedved hangos kocsmákba beülni
- Jó.
Közlöm gyorsan, sietve, jelezve a hangszínnel és a rövid, egyben kurta válasszal, hogy nem igazán akarok hosszabb eszmefuttatásokba bonyolódni. A pultos lány felé csak biccentek ő pedig széles mosollyal arcán int felénk, majd kiérve a kocsmából körbepillantok. Meglepően kihalt az utca, bár igaz még korán van. Ha engem kérdeznek, kurva korán.
– Hova megyünk?
Elindulok az egyik sötétebb és félreesőbb sikátor felé majd mikor takarásba érünk a patkányokkal tarkított mocskos macskaköves részre akkor fordulok a társam felé.
- Walesbe, az egyik kis faluba. Elan Village közelébe.
Épp csak elhadarni van időm, már érzem is magamon Elliot kezét. Már épp kiáltanék neki hogy ne, de már jön is a jól ismert pukkanás....
A fekete űr magába szív, és olyan, mintha egy aprócska csövön próbálna meg valaki áttuszakolni. Hangom a hangos ne kiáltással valahol megreked a sötét sikátor, a mégsötétebb űr és a közeledő célállomás valamelyikében hogy onnan visszhangozzon egész addig, mígnem egy tanya mocskos bűzével vegyek tárgyájába nem landolunk.
A lökéstől térdre esek, és érzem ahogy a sáros iszapos de nem kevésbé büdös anyag körbeölel másodperceken belül. Megüti a fülem O’Mara jellegzetes öklenedzése is.
- Pompás! Merlin szaros seggére! Kurva pompás!
Dohogok miközben nagy nehezen feltápászkodom a mocsokból.
- Áruld el hogy sikerült az egyik mugli tehéntenyészetébe hoppanálnod? Ennyire te se lehetsz béna baszki..
Morgom és nekiindulok otthagyva őt, hogy kievickéljek legalább a fűig.
- Szólhattál volna... gumicsizmát nem hoztam cseszd meg...
Dühöngök miközben a pálcám rántom elő az alkaromra csatolt tartójából, hogy amennyire tudom a csekély kis háztartási bűbájaimmal valamelyest kitisztítsam a ruháim. Nem mintha nagy kár lenne értük... végtére is terepi öltözet, de ez a rémes szag nem igazán élvezetes egy egész napon át... bármennyire is mocskosan szeret engem Elliot O’Mara...

Azok a bizonyos kulcsok
- Vidéki valahol -


Cartwright
- jobb pillanatokban: Chris -
2000. augusztus

.outfit.

Jó? Jó? Még is mi a szar jó, baszki? Ez a kérdéshalmaz fogalmazódott meg bennem, ahogy Cartwright finoman emlékeztett a korábbi megállapításomra: inkább morogna, semmint hogy velem beszéljen. Megmondom őszintén, nem lepett meg különösebben, bár azért a sértődöttség ilyen jellegű tüneteit nem vártam tőle. Mármint tény, hogy nem végeztem el a rám szabott munkát, de jó indokom volt rá. Basszus, annak a lánynak elvettem a szüzességet, majd otthagytam és bár azért hagytam ott utána, mert jól tudtam, semmi sem lehet közöttünk… kiderült, hogy eléggé megbántottam. Erre már csak rátett egy lapáttal, hogy időközben még üldözési mániája is lett és most engem tart a családja tönkre tevőjének.
Ahogy kiléptünk az utcára megint megállapítottam, hogy még mindig kellemesen hűvös van az előző napi tikkasztó forrósághoz képest, ráadásul elég kihalt is volt az Abszol úthoz képest. Így hát, követtem Cartwrightot az egyik mocskosabb kis sikátorba. Csak akkor mertem rákérdezni, hogy hova is megyünk, mikor végre felém fordult. Nem vagyok teljesen hülye, tudtam, hogy nem akarja égbe kiáltani az úticélunkat.
– Walesbe, az egyik kis faluba. Elan Village közelébe.
Ennyi már elég is volt. Ismertem a helyet, az öreg köves épületeket, az unalmas kocsmáját… csakhogy valami nem volt jó s mintha ezt már előre megéreztem volna. A gyomrom vadul kavargott, minden más volt, mint egy normális hoppanálásnál, még is gond nélkül földet értünk. Csak én kezdtem el öklendezni a hülye gyíkoktól, amik időközben hol ide, hol oda kezdtek masírozni a hasamban. Egy kisebb kupac ott landolt előttem a poros földön és csak akkor kaptam fel a fejem, mikor Cartwrightból is kifakadt valami. Sajnos nem hányás, hanem egy kisebb hisztéria.
– Pompás! Merlin szaros seggére! Kurva pompás!
Felé fordultam kissé szédelegve, így láttam, amint éppen feltápászkodik. Kissé ingatagul tettem felé néhány lépést és már kezdtem bánni, hogy víz helyett egy üveg lángnyelvet kaptam fel Tengerszemben. Mély levegőt vettem és körbe néztem, mielőtt még bármit is mondtam volna. Igen, elcsesztem, habár tökéletesen előttem volna a hely, ahova érkezni akartam… és ott bizony nem tehenek legelésztek olyan nyugalommal, mint ezek itt. Hat-hét példány volt egészen közel hozzánk.
– Örülj, hogy nem a tehénszarban landoltál. – A tőle néhány méterre lévő, termetes kupacra mutattam, majd megpróbáltam egy erőtlen vigyort erőltetni az arcomra. Ez az, O’Mara, a végén még a fejedet is letépi, mert nem aludhatott délig! Gúnyolt ki még a hang is, ahogy az átkozott szalag a csuklómon lüktetni kezdett.
– Áruld el hogy sikerült az egyik mugli tehéntenyészetébe hoppanálnod? Ennyire te se lehetsz béna baszki…
Elindult valamerre, én meg követtem, bár a gyomrom még mindig borzalmasan volt. Ezért odaszorítottam a tenyeremet és lassan simogatni kezdtem. Közben megpróbáltam belőni hol is lehetünk pontosan, mert reméltem, hogy legalább a hülye falu környékét eltaláltuk.
– Nem tudom, a hülye kocsmához akartam menni… semmiféle tehenekre nem gondoltam! És rohadtul nem vagyok béna, baszki! – Mordultam vissza és beelőztem. – Nélkülem meghalnál, ezt jobb, ha tudod! – húztam ki magam büszkén, majd tovább sétáltam addig, míg a fű mellett egy kis út ki nem rajzolódott a szemünk előtt. Nem hogy varázslók, de még muglik sem jártak erre láthatóan. Az út tele volt lyukakkal és gödrökkel. Nem újították fel, ahogyan azt a varázstalanok szokták, egyszerűen csak állt ott a semmi közepén.
– Szólhattál volna... gumicsizmát nem hoztam cseszd meg...
Rá mordultam és felé böktem a pálcámmal, hogy legalább ne nyafogjon, hogy mocskos a kiscipőcskéje… anyám, mi a franc ez? Egy kibaszott hercegnő? Mintha nem lett volna még életében bevetésen. Az egy cseppet sem érdekelt, hogy én piszkos vagyok, de ő kelmének ugyebár ez nagyon fontos esemény az életében. Csinosan kell betörnie, menjünk akárhová is. Nyugi, O’Mara, mit számít? A hangnak igaza volt. Most legalább hasznosíthattam a Nattól ellesett háztartási bűbájokat.
– Remélem most már jól érzed magad, Hamupipőke. – Sóhajtottam egyet és a tenyerem közepére fektettem a pálcámat, koncentrálva a tájolásra. Hamarosan megpördült és a hegye egyenesen a tehén bűz felé fordult. – Oké, azt már tudjuk, merre van észak, most már csak azt kéne kideríteni, pontosan merre vagyunk.
Nyeltem egyet.
– Az elkövetkezendő egy órában nem hoppanálok újra. Szóval csak induljunk el… ha jól sejtem akkor innen keletre kell indulnunk. Arra az erdő felé. Azon átkelve elérhetünk egy hídig, ami egyenesen a faluba vezet. – Magyaráztam és direkt úgy indultam meg, hogy egy jó adag port Mr. Szexi felé rúgtam. – Ne ijedj meg nagyon, de a híd környéként lehetnek bárányok. – Tettem hozzá gúnyosan, majd nagy léptekkel mentem az erdő felé. Persze ez nem volt jó taktika, egyrészt mert a gyors tempótól megfájdult a combomon lévő heg, másrészt félő volt, hogy esetleg lehagyom Christ és elveszik… igen ő és nem én. Fel-felszisszenve simítottam végig újra a combomon. Csak nekem lehet olyan szerencsém, hogy éppen bevetés közben nyilall bele a fájdalom megint. De nem érdekelt, erős voltam és ezt mutattam kifelé, leszámítva, mikor néha megtorpantam.

Paint It, Black



...A hivatás az, ahol a szenvedélyeink
találkoznak a világ szükségleteivel...

..a trágár szavak esélyesek...

Felháborít, hogy még neki áll fejjebb... igenis tehénszarba landoltam, még ha ez nem a szó teljesen szoros értelmében is valós, tekintve hogy látótávolságon belül van a tárgya.... ám ide is simán lefojt. Most jelen helyzetben utálom Elliot O’Marát... nagyon utálom.
– Nem tudom, a hülye kocsmához akartam menni… semmiféle tehenekre nem gondoltam! És rohadtul nem vagyok béna, baszki!
A visszavágása szánalmas gyereket idéz bennem, elsősorban épp David-et. Még a kezdet kezdetén volt ugyanennyire öntelt felfuvalkodott hólyag, mint most a kínai. Ha nem Elliotról lenne szó talán sarkon is fordulnék és mennék a dolgomra, csakhogy szükségem van a szakértelmére... és ez a munka két emberes meló.
– Nélkülem meghalnál, ezt jobb, ha tudod!
- Ezt meg mi a szalamandraszarból gondolod mégis?
Hördülök fel ösztönösen haragosan, mert ez azért enyhe túlzás. Kurvára nem volt sehol mikor megtámadott egy rakás kőangyal Rómában. Kurvára nem volt sehol mikor amerikában a Maguca üldözött. És kurvára nem volt sehol az elmúlt jó pár hónapban, mert gondolom a firkászával melegedett újra össze ha jól hallottam. Erre ő szól be nekem? Ez most komoly?
Nem ijeszt meg még a rohadt pálcája sem, amivel nem restell felém böködni. Parázslóan izzanak azúrkék szemeim és meredek rá szinte kihívóan.
Na gyerünk O’Mara... tedd meg Átkozz le a faszba ha azt hiszed ettől nagyfiú lehetsz. Nem kell itt felelősséget vállalni semmiért baszki... végtére is ez egy kibaszott szabad ország...
A mozdulat azonban nem rám, hanem a cipőmre irányul és immár tisztán, sár és tárgyaszagtól mentesen, folytathatom az utam. Talán meghatna ez a gesztus tőle, de az arc amit vág nem épp arra sarkall hogy összeölelkezzel vele.
– Remélem most már jól érzed magad, Hamupipőke.
- Na kapd be a...
Nem mondom végig, mert rájövök hogy vele, épp vele kellemetlen lenne ezt nyíltan közölni. Inkább csak morgom valami érthetetlent befejezésül és elindulok utána, amerre vélhetően a falu központja is fekszik. Elbámulok séta közben hol jobbra hol balra. Ezalatt Elliot tájol meg bűvészkedik, én pedig nem firtatom mit is művel... Jobb a csend mert addig is békesség van...
– Oké, azt már tudjuk, merre van észak, most már csak azt kéne kideríteni, pontosan merre vagyunk.
- Remek.
Nyersen és tömören közlöm, némi szelíd éllel a hangomban. Erre sem lett volna szükség, ha nem kapkod és nem rohan...
– Az elkövetkezendő egy órában nem hoppanálok újra. Szóval csak induljunk el… ha jól sejtem akkor innen keletre kell indulnunk. Arra az erdő felé. Azon átkelve elérhetünk egy hídig, ami egyenesen a faluba vezet.
Morcosan pillantok az útra, ami a fák sötétjébe vezet. Nem igazán akaródzik nekem oda bemenni, de miután Elliot egy hercegnő módjára közölte hogy márpedig ő nem fog hoppanálni, gondolom még több gumicukros gyíkfarkat hányna akkor ki, így marad a séta..
- Meg vagyok én áldva veled..
Sóhajtok és visszasírom az Annával lezajlott kalandjaim, mert ő nő létére nem ennyire körülményes, mint Elliot.
– Ne ijedj meg nagyon, de a híd környéként lehetnek bárányok.
- Ha-ha...
Affektálok gúnyosan miközben ránézek. Komolyan azt hiszi ez poénos? Ez inkább szánalmas és undok... pont mint ő. És mintha ezt tetézné azzal hogy begyorsít lehagyva engem, egész addig mígnem megtorpan és a lábát masszírozza.
- Na mi van? Kiújult a lumbágód?
Vetem oda gúnyosan és most én hagyom le őt. Kedvem lenne fütyörészni immár, de csak azért mert most én vagyok ugyanolyan, mint ő volt velem...  kölcsön töklé visszafröccsen... tudhatná.

Azok a bizonyos kulcsok
- Vidéki valahol -


Cartwright
- jobb pillanatokban: Chris -
2000. augusztus

.outfit.

sokkal csúnyább szavakat tartalmaz, mint az előzők... ja nem.

– Ezt meg mi a szalamandraszarból gondolod mégis? – kérdezett vissza persze, mikor kerekperec megmondtam neki, hogy nélkülem meghalna. Nem igazán akartam válaszolni, mert ha magába nézett volna, magától is megtudja. Komolyan az volt a legnagyobb problémája, hogy tehénszar van mellette… mocskos lett a kis cipőcskéje. Beszarok tőled, Cartwright! – hüledeztem magamban, ahogy végig néztem rajta. Nem érdemelte meg, hogy megpucoljam neki, mégis megtettem.
– Na kapd be a...
– Majd, ha összeszeded magad, bekapom. – Válaszoltam enyhén hidegen. Amúgy is jobban lefoglalt az, hogy kiderítsem, merre vagyunk, mert a tehenek nem sok támpontot adtak, ahogy a mellettünk lévő szántás sem különösebben. Aztán megláttam a távolban az erdőt és a vizet… ami kísértetiesen kezdett emlékeztetni arra a környékre, ahova Cartwright eredetileg is akart. Nem volt olyan nehéz rájönni végül is, bár a hídnak ezen az oldalán keveset jártam, de a tény azért megnyugtató volt, hogy egy óra sétánál nem voltunk messzebb a célunktól éppenséggel. Némiképp büszkén közöltem persze Chrisszel a megfejtést, aki a szokásos rideg módján reagált erre is. Miért is lenne egyszer kedves velem? Talán azért, mert a farka már minden részemet megjárta… vagy mert én vagyok a legjobb embere, aki nélkül nem menne ez a küldetést sem éppen neki. Nem véletlenül engem választott ki és ezt mindketten tudjuk.
– Meg vagyok én áldva veled..
– Igen, jól látod, egy áldás vagyok. – Bólintottam egyetértően.
Erre már aztán nem bírtam ki, hogy ne gúnyolódjak egy kicsit. Bár tény, ami tény, félő volt, hogy az ottani körülményektől majd megint kitör belőle a hiszti. Nem tudom, hogy mennyi terepmunkát csinált végig, ketten éppen csak egy páron vettünk részt… de azt jó lett volna előre tudatosítania magában, hogy bizony nem fogja megúszni kosz nélkül, főleg, hogy ez az egész út több napos lesz állítása szerint. Nekem még mindig fogalmam sem volt mit tervez, minden esetre, amíg kézben tartotta a dolgokat, hajlandó voltam követni. Ez remélhetőleg az egoját is kellemesen simogatta és előbb-utóbb megnyugszik majd.
Ha nem fájdul meg a lábam a nagy sétától, még jó is lett volna. A durva talaj, a forróság és a heg nem volt jó hármas. Sőt, ami azt illeti kifejezetten lüktetni kezdett a sérülésem helye, én pedig nem győztem hangosan kapkodni a levegőt, hogy kicsit összeszedjem magam. Egyszerűen meg kellett állnom, hogy kicsit körbe masszírozzam a területet.
–  Na mi van? Kiújult a lumbágód? – kérdezte, majd gúnyos fütyörészéssel tovább sétált. Remek, O’Mara, tedd csak vissza a nyeregbe Cartwrightot, nem elég, hogy már amúgy is azt hiszi magáról, hogy valami kiskirály… Megforgattam a szemeimet, ahogy a szalag megint lágyan lüktetni kezdett a csuklómon. Aztán szépen lassan összeszedve magamat Cartwright után indultam a poros ösvényen. Amikor beértem, akkor egy pillanatra felé fordultam, hogy megnézzem magamnak az arcát.
– Nyugodj meg, semmi bajom. – válaszoltam cseppet sem úgy, mintha tényleg megnyugtatásnak szánnám a dolgot. Zsebre vágtam a pálcám és vele együtt a kezemet is. – Ha nem haragudnál rám állandóan, kicsit könnyebben menne a közös munka. Még nem is csináltam semmit…– morogtam magam elé és még néhányszor a combomat is megnyomkodtam.
Hamarosan elértük az első fákat, amik hűvös árnyékkal leptek meg minket. Kifejezetten jó volt ez a tikkasztó napsütésben. Annyira megörültem neki, hogy kihúztam a zsebemből és kipattintottam a laposüveg tetejét, majd az ajkaimhoz emelve nagyot kortyoltam belőle. A legjobb lángnyelv volt, amit valaha ittam.
– Kérsz? – tartottam felé az üveget. A fák egyre inkább sűrűsödni kezdtek körülöttünk, hamarosan az ösvény is egészen megkopott. Furcsa, fullasztó érés tört rám, ahogy körbe kémleltem nem láttam mást csak fákat. Nem tört át a lombok között többé a napfény, egyetlen madár sem dalolt… durva csend volt. Olyan, amit szószerint meghall az ember.
Megálltam, megint lepillantottam a lábunk alá. Nem volt ösvény, semmi sem volt, pedig biztos voltam benne hogy egyenesen haladtunk.
– Mi a jó büdös franc ez? – kérdeztem és megint magamhoz vége a lapos üveget egy nagyot kortyoltam a lángnyelvből. – Csak egyenesen menjünk tovább.

Paint It, Black



...A hivatás az, ahol a szenvedélyeink
találkoznak a világ szükségleteivel...

..a trágár szavak esélyesek...

A visszaszólását, mert természetesen az aztán elmaradhatatlan, kommentár nélkül hagyom. Csak szítanám feleslegesen a tüzet, végtére is az én érdekem, hogy ha már fizetek neki havi jattot, nem is keveset, hát dolgozzon meg a pénzéért... ha már eddig nem sikerült. És ha más nem, hát oly módon hogy segít nekem.
– Igen, jól látod, egy áldás vagyok.
Közömbösnek szánt, félig cinikus, félig őszinte nevetés hagyja el ajkaim, mert magam sem tudom eldönteni vicc vagy szánalom a megnyilvánulása. Valahol a kettő között, akárcsak az igazság tartalma maga. Igen, van hogy néha kurva jól jött Elliot segítsége... és van hogy baromira bosszantó egy alak. De talán valahol én magam is ilyen vagyok...
Talán ezért is szúrok oda, meg se hazudtolva saját temperamentumom és hangulatom ahelyett hogy megállnék esetleg segíteni neki. Ha Volkova lenne talán az más lenne... de ő csak Elliot. Vagyis Elliot... akit aztán baromira nem kell félteni. Épp ezért nem is szentelek nagyobb jelentőséget a dolognak.
– Ha nem haragudnál rám állandóan, kicsit könnyebben menne a közös munka. Még nem is csináltam semmit…
Na erre már megtorpanok. Még a felém nyújtott szeszt se akarom elvenni, pedig ritka hogy nem fogadom el az ilyesmit. Ma lehet hosszú napunk lesz és ahogy érzékeltük mindemellé meleg, tehát nem célszerű kiütni magunkat teljesen.
- Na várjunk csak... nem csináltál semmit? Abba nem gondolsz bele, hogy pont ez a baj?
Szegezem neki nyersen a kérdést egyből.
- Hogy még mindig nem értél célt a Montrego lánnyal?
Nem, ő kibaszottul nem érzi ennek a súlyát, tudom ahogy kimondom. Persze majd mindjárt jön a mentegetőzés... mindjárt jön a sajnálkozás... meg a kifogások... de őszintén szólva leszarom. Leszarom, hogy milyen viszonyban van vele, hogy meghalt-e a kurva macskája vagy bármit... eredményt akarok. Ezt az egyet. De a kulcs csak nincs a kezemben...
– Mi a jó büdös franc ez?
- Vedd számonkérésnek ha úgy tetszik.
Válaszolok dölyfösen miközben az erdő fáit vizslatom és kurvára nem arra figyelek, hogy Elliot nem is nekem szegezi a kérdést.
- Jogos számonkérésnek. Hisz februárba kaptad a feladatot és már augusztust írunk cseszd meg... fél év... fél év kuka...!
Színpadias sóhajjal fordulok felé. Pillantásom valahol haragos, valahol csalódott, valahol pedig már érzéketlen. Nem érdekel mit hoz már fel mentségnek... jobbára nekem kell a kezembe vennem ezt az ügyet is.
- Csak egyenesen menjünk tovább.
Vállat vonok mintha nekem mindegy lenne.
- Akkor tedd azt. Ez a legkönnyebb... elmenekülni a probléma elől. Ehhez mindig is értettél...
Mondjuk célszerű menni, nem pedig az időt húzni, de gondolom ez is egy amolyan O’Mara-féle kitérő válasz szerűség... hát sebaj, leszarom. Ha ő ennyire érdektelen majd legközelebb én is az leszek... és akkor nem fog ennyire jól fizető munka akadni, csal valami... alantasabb.
Igazából sajnálom, mert valahol kicsit több volt már ő mint barát. Igazi bizalmas... csakhogy most úgy érzem elárult... és nem csak ezen a fronton.

Azok a bizonyos kulcsok
- Vidéki valahol -


Cartwright
- jobb pillanatokban: Chris -
2000. augusztus

.outfit.

sokkal csúnyább szavakat tartalmaz, mint az előzők... ja nem.

Lehetne ennél elcseszettebb ez az egész? Biztos, hogy nem… biztos, hogy nem, mert már lassan kezdtem úgy érezni, hogy Cartwright csak azért rángatott el erre az egész valamire, mert meg akarja keseríteni az életemet. A fák között legalább hűvös volt és azt a tikkasztó nyári forróságot nem kellett elviselnem az állandó cseszegetés mellé. Tudtam én hogyan megy ez, ha Christopher paprikás, akkor legyen az egész világ az, nehogy véletlenül élvezhető legyen a mi közös kis túránk.
A felkínált lángnyelvet sem fogadta el, pedig az legalább egy kicsit lehűsítette volna a kedélyeket. De nem, így hát az ő kortyát is kénytelen voltam magamhoz venni, mielőtt visszacsúsztattam volna a laposüveg a zsebembe.
– Na várjunk csak... nem csináltál semmit? Abba nem gondolsz bele, hogy pont ez a baj? – kérdezte.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Az is megfordult a fejemben, hogy esetleg elfelejtettem a gondolataiból kiolvasni, úgy mégis mire vágyik éppen. Egyelőre csak abban voltam biztos, hogy rám nem. Így mikor megálltunk az erdő kellős közepén, úgy néztem rá, mintha megbolondult volna. Még oldalra is biccentettem fejem, mintha értelmet próbálnék keresni a mondandójában. Valójában azonban egy kicsit kábának éreztem magam… mintha az erdő lenne rám hatással. Az is lehetett persze, hogy valami fertőzést hordozó varázstárgyat ástak el a közelünkbe… és azért tűnt el az út s azért telepedett úgy ránk a fák árnyéka. De mégis milyen erdő az, ahol nyáron nem dalol egyetlen madár sem?
– Hogy még mindig nem értél célt a Montrego lánnyal?
Ha nem foglalt volna le az út eltűnése és az egyre sűrűbbnek tűnő rengeteg, biztosa nem kérdéssel válaszolok. De egyszerűen kicsúszott a számon, hogy mégis mi a jó büdös franc ez az egész. Ez az, O’Mara, rontsd tovább a helyzetedet! – gondoltam magamban és elnéztem a velünk szemközt lévő fák felé. Nem úgy festett, mintha arra út mehetnek.
– Cartwright… – kezdtem, de aztán csak arra jutottam, hogy egyenesen kívül másképp nagyon nem mehetünk. Szóval megpróbáltam kizárni Christopher nyafogását a jogos számonkérésekről egy rövidke pillanatra, mielőtt válaszoltam volna erre az egészre. Fogalma sem volt, hogy mint mentem keresztül Blaire-rel és az sem, hogy milyen most, őrülten. Az a lány már régen nem volt az, akinek megismertem. Nem tudom, mi törte össze ennyire, de elvesztette azt a kedves kis beütését, ami ott volt a szigorú, aranyvérű lányka álarca mögött. Ez a Blaire már nem az volt, amelyik felpofozott… de számított ez egyáltalán? Nem valószínű. Még azzal is előrébb lettem volna, ha közeledés helyett egyszerűen csak kirámolom a kastélyukat.
– Akkor tedd azt. Ez a legkönnyebb... elmenekülni a probléma elől. Ehhez mindig is értettél...
Megtettem ugyan egy lépést előre, de Cartwright miatt megint megtorpantam. Felé fordultam, közelebb léptem és ránéztem, egyenesen a szemébe.
– Nem fogok neked magyarázkodni, Chris. – Szándékosan megnyomtam a keresztnevét, amit ráadásul becézve sikerült kiböknöm. – Rohadt bonyolult a kapcsolatom a Montregokkal, pláne Blaire-rel. Akkor sem engedne közel, ha én lennék a világ legcukimukibb arcú embere… nem bízik bennem, érted?
Zavart az erdő, a légszomj, a fájdalom a lábamban. Csakhogy ezt nem mutathattam ki, mert akkor Cartwright biztosan megint ócsárolni kezdene. Akkor sem felelnék meg neki, ha pöccre pontosan előálltam volna a kulccsal. Állandóan csak a hibát kereste bennem. Nem is értettem, minek akart belevonni ebbe a Patkányfészek dologba. Talán csak azért, hogy legyen kit aláznia… végül is lábtörlőnek tuti megfelelek neki.
– Nagyjából benned előbb megbízna, mint bennem… – mondtam és megérintettem a karját. Kicsit megszorítottam, hogy megtámaszkodhassak benne, míg a fájós lábamat kicsit elemeltem a talajtól. Így nem nehezedett rá a súlyom és kicsit enyhült a kínzó lüktetés. – Mondd, hogy lopjam el, mondd, hogy törjek be… de ne kérd, hogy legyünk jóba!
Nem tudom, hogy Chris érezte egyáltalán miért mondom ezeket a dolgokat… érezte-e, hogy ennek az egésznek van egy érzelmi háttere... amit igazából Blaire tett olyanná, amilyen. Igen, segítettem a bátyának, igen eltiltott tőle és én kerülöm azóta is. Barátok vagyunk-e még egyáltalán? Nem valószínű. De legalább utoljára tehettem érte valamit. Az nem egy érdek barátság volt, mint ez itt Cartwrighttal.
– Ha valamit sikerül jól csinálnom, legalább szólj. Csakhogy tudjam, mi felel meg neked. – Engedtem el végül, így megbillentem persze, de nem számított.– Ha nem, akkor nyugodtan mondj el mindennek, mert az kiválóan megy neked.

Paint It, Black



...A hivatás az, ahol a szenvedélyeink
találkoznak a világ szükségleteivel...

..a trágár szavak esélyesek...

– Nem fogok neked magyarázkodni, Chris.
Nem. Egyértelműen nem segít amúgy is paprikás hangulatomon az érkező válasz. Csak bosszúsan prüszkölök egyet. Hát persze, ő nem magyarázkodik. Neki derogál minden ilyen, mert ő a kibaszott Elliot O’Mara, aki mindent megengedhet magának. Már-már kezdek bánni dolgokat, többek közt azt, hogy egyáltalán bármit is rábíztam és az a bármi ráadásul egy ennyire fontos feladat...
– Rohadt bonyolult a kapcsolatom a Montregokkal, pláne Blaire-rel. Akkor sem engedne közel, ha én lennék a világ legcukimukibb arcú embere… nem bízik bennem, érted?
- Pont ezt lett volna a feladatod! Hogy bizalmassá tedd! Hogy kiadja a kurva titkát!
Nem tehetek róla, de már üvöltök. Toporzékolnék is ha egy ötéves gyerek szintjére akarnék lesüllyedni, de beérem csak azzal, hogy habzó szájjal a képébe mászom. Nem értem mi nem nyilvánvaló ezen neki. Hogy nem véletlen ez a törékeny láthatóan negatív kapcsolat talán megfordítható, talán átalakítható mint a nulláról felépíteni egyet... nekem.
– Nagyjából benned előbb megbízna, mint bennem…
Összefonom a karom magam előtt és a dühtől fel és le hullámzó mellkassal rázom a fejem nemtetszően. Ennyi? Most komolyan ennyi? Többet vártam volna a hírhedt O’Marától. Többet egy baráttól. És még többet egy... szeretőtől.
Persze ne keverjük az üzletet és a magánéletet. Sose tettem, nem épp most fogom elkezdeni.
- Pompás... szóval ez is rám marad, igaz?
Hangomban az él csattan, mint az ostor vége. Leszarom ha megsértem, leszarom ha emiatt magamra hagy most is... nincs szükségem rá. Ha úgy van, megoldom egyedül ezt is, mint oly sok mindent.
Mikor megérint nem húzódom el. Mindössze csak lepillantok azúrkék szemeimmel a kezére és valahol a szánalom és a sajnálat játszik bennem.
– Mondd, hogy lopjam el, mondd, hogy törjek be… de ne kérd, hogy legyünk jóba!
- Baszd meg, Elliot! Nem azt kértem hogy légy jóban vele, hanem hogy szedd ki a titkát. A kulcs rejtekhelyét csakis ő tudhatja. Akárcsak ennél az esetnél is...
A kezem a zsebembe süllyed és előrántom az aprócska fiolát, benne a kékesen csillogó emlékkel.
- Szerinted szórakozásból sikerül más emberek bizalmába férkőzni majd az agyából emléket kicsalni?
Morgom felé miközben visszasüllyesztem az üvegcsét oda, ahonnan elővettem.
– Ha valamit sikerül jól csinálnom, legalább szólj. Csakhogy tudjam, mi felel meg neked. Ha nem, akkor nyugodtan mondj el mindennek, mert az kiválóan megy neked.
Pár percig csak farkasszemet nézek vele. Komolyan egy ostoba kölyöknek érzem most. Még David is kezelhetőbbnek hat jelen pillanatban, pedig... vele is vért izzadok.
- Talán tegyél azért, hogy célt érj ha már dícséretre vágysz. De én nem vagyok a firkászod hogy a fejed és a farkad simogassam minden kibaszott alkalommal, mikor szükséged van rá.
Közlöm nyers őszinteséggel és azzal ott hagyom tovább indulva az úttalan erdőn. Azon, ami egyre aggasztóbban sűrű és sötét. Olyan, mint a lelkem maga...

Azok a bizonyos kulcsok
- Vidéki valahol -


Cartwright
- jobb pillanatokban: Chris -
2000. augusztus

.outfit.

sokkal csúnyább szavakat tartalmaz, mint az előzők... ja nem.

– Pompás... szóval ez is rám marad, igaz?
Igen, pont ezt mondtam… Mordultam volna egyet, ehelyett csupán nagy sóhajjal forgattam meg a szemeimet, hogy bárhová kelljen néznem, csak rá nem. Nem fogta fel, mert képtelen volt a dolgok emberi oldalát nézni. Rá sem kérdezett persze, hogy mi az oka, miért kérem, hogy inkább lophassam el a kulcsot, minthogy belemásszak Blaire aurájába. Meg sem fordult a fejébe, hogy még egy lány életét kutyultam össze… bár igaz a többiről sem tudott. Sosem érdekeltem igazán, csak a képességeim, én meg barátként tekintettem rá.
– Baszd meg, Elliot! Nem azt kértem hogy légy jóban vele, hanem hogy szedd ki a titkát. A kulcs rejtekhelyét csakis ő tudhatja. Akárcsak ennél az esetnél is...
– Akkor mégis hogyan szedjem ki a titkát? – Akadtam ki annyira, hogy üvöltéssé váltak a szavaim. A tekintetem a kezében szorongatott fiola felé vándorolt. Tudtam jól mi az, valakinek az emléke. De kérdem én, ha nem vagyok jóban valakivel és lényegében megvesztegethetetlen, akkor mégis hogyan szerezzem meg? Bújjak vele ágyba? Mi a franc vagyok én mégis, egy kivénhedt prosti? Cartwright pont annyira ellentmondásos volt, amennyire annak hangzott, ezt kár lett volna még tagadnia is. Ha az ember valakinek a bizalmasává válik, bizonyára jóban kell lennie vele. Ebben pedig nem voltam jó. A kapcsolataim nagyrésze érdekeken alapult és ha valakit a barátomnak is mertem hinni, rövid távon kiderült, hogy nem az. Igen, Chris is éppen erre hajazott, még ha a közös emlékeink nekem sokat is jelentettek.
– Szerinted szórakozásból sikerül más emberek bizalmába férkőzni majd az agyából emléket kicsalni?
Persze, most is csak fölényeskedik, hogy milyen fasza ember… O’Mara, ezt te hagytad, voltál olyan szánalmas, hogy behódoltál neki a Patkányfészekben. A hang gúnyolt és minden oka megvolt rá. Nem elég, hogy rám telepedett az erdő különös sötétsége, még a tagjaim is remegni kezdtek a dühtől. Igen, Cartwright jobbnak akart tűnni nálam, az orrom alá akarta dörgölni mekkora szar vagyok, ahelyett, hogy feltett volna egy egyszerű kérdést: miért? Talán választ kapott volna olyan dolgokra, amiket még csak nem is sejt… talán kikandikálni kicsit a saját valójából, ami annyira kibaszottul lefoglalta azt az egoista fejét.
– Talán tegyél azért, hogy célt érj ha már dícséretre vágysz. De én nem vagyok a firkászod hogy a fejed és a farkad simogassam minden kibaszott alkalommal, mikor szükséged van rá.
Lehajtott fejjel indultam meg utána. Nem értettem, miért utálja ennyire Natot, mert persze ebben a mondatban ez is benne volt. Miért is hangsúlyozta volna ilyen formán, ha cseppet sem érdekelné? Nem hiszem, hogy azért volt, mert egyszer kölcsönösen szép estét okoztunk egymásnak. Az egy olyan pillanat volt, amikor Chris talán egy fokkal normálisabb tudott lenni vagy én voltam túl makacs ahhoz, hogy csak azért is mással legyek, mert éppen szakításban voltunk.
– Nem várok semmit tőled. Képtelen lennél annyit is mondani, hogy jól van, O’Mara, megcsináltad. – Válaszoltam és zsebre dugva a kezemet pillantottam fel séta közben a fölénk nehezedő hatalmas lombkoronákra. Valami nem volt rendben az erdőben, éreztem, ahogy valami sötét borzolja a tincseimet a széllel vegyülve s ott lüktet minden tagomban. Ahogy oldalra fordultam, megálltam a lépés közben. Megragadtak a láthatatlan újak, mintha csak egy varázstárgyat keresnék és elhúztak oldalra. Egy fatörzsben kapaszkodva pillantottam Cartwrightra.
– Fogalmam sincs, miért is nevezzük egymást barátoknak. Nálad csak felsőbb és alsóbb rendű létezik, képtelen vagy az embert társként kezelni… semmit sem jelentek neked! Semmit! Pedig akkor is csak én voltam ott, mikor mindenki a halálodat várta... – Folytattam a vitázást, mintha ez az erdő direkt táplálta volna belém a dolgot. – Már éppen eleget bizonyítottam neked, hogy ne a lábtörlőd legyek. Megszerzem azt a rohadt kulcsot is, csakhogy befoghasd a szád… – Tettem hozzá halkabban, elnyomva az üvölteni vágyó énem. Aztán megint a fák felé néztem. A lábam ismét megindult magától éppen az ellenkező irányba ahhoz képest, amerre Cartwright haladt.
– Van itt valami… – motyogtam magam elé, ahogy a tenyerem újabb fatörzsén simított végig.

Paint It, Black



...A hivatás az, ahol a szenvedélyeink
találkoznak a világ szükségleteivel...

..a trágár szavak esélyesek...

Talpam alatt ropog az avar, az ezer évesnek ható elszáradt falevelek sokasága, ami még a tavalyi vagy épp az az előtti ősz maradványának lenyomata. Leszarom, nem érdekel hogy zajt csapok, hogy esetleg egy kibaszott kentaur rám támad emiatt, hogy birtokháborítok. Magamban puffogok, mert Elliot elbaszta, mert Elliot mostanság mindent elbasz. Nem hiszem hogy az én igényszintem nőtt volna meg, sokkal biztosan nem. Inkább csak bosszant a tehetségét elpocsékoló viháncolása, hogy eltűnt az az O’Mara, akit egykor ismertem. Régen nem ilyen volt, régen céltudatos, törtető és akaró figurának ismertem. Mára... puhány lett. És ez nem csak a jó koszt és a firkász könnyű életvitele okozta. Valami megváltozott, de nem tudom igazán mi is.
Bosszant az is, hogy nem tudok eligazodni rajta. Néha mintha a fejemhez vágná hogy az az egy este mennyire fontos volt neki, máskor meg úgy tesz mintha nem történt volna meg. Talán jobb lenne ha mindketten úgy tennénk, mintha nem történt volna meg, végtére is... ő megint Forest mellett kötött ki oldaltáskaként. Mit várt? Majd a kispárnámat sírom tele miatta? Fenéket...
– Nem várok semmit tőled. Képtelen lennél annyit is mondani, hogy jól van, O’Mara, megcsináltad.
Ha bukisimogatásra vágysz, menj vissza a gazdádhoz...
Félhangosan morgom ezt, de javarészt inkább csak gondolom. Parttalan vita, ostobaság folytatni. Úgyse érti, úgyse fogja fel.
– Fogalmam sincs, miért is nevezzük egymást barátoknak. Nálad csak felsőbb és alsóbb rendű létezik, képtelen vagy az embert társként kezelni… semmit sem jelentek neked! Semmit! Pedig akkor is csak én voltam ott, mikor mindenki a halálodat várta...
Megtorpanok. Ha van, ami övön aluli, hát akkor az pont ez.
– Már éppen eleget bizonyítottam neked, hogy ne a lábtörlőd legyek. Megszerzem azt a rohadt kulcsot is, csakhogy befoghasd a szád...
- Alsóbb és felsőbb rendű? – hangom vészjóslóan halk, ahogy felé fordulok. Meg sem próbálom palástolni a dühömet. – Ha nem jelentesz semmit, szerinted miért tettem annyi mindent érted? Ha nem hiszed hogy a barátod vagyok miért jöttél mégis el? Sajnálom Elliot, de ne rám kend a saját rossz döntéseidet. Lehet hiba volt az az este... igen, lehet kurva nagy hiba. De én nem kérkedek vele, nem használom fel a másik ellen. Ha valaki hát te nem tekintesz engem barátnak. Mert melyik barát mondja ezt el egy a másik tinédzser lányának?
Nem kellett Mirabellának elmondania, a megváltozott viselkedéséből a pillantásaiból könnyen ki lehetett következteti. Pláne hogy Alfred elmondása alapján Elliott-tal távozott nyár elején Garden Lodge-ból.
- Szóval ha valaki hát te nem becsülöd meg kurvára a másikat és a barátságát. Lehet valóban nem vagyunk azok. De tudod mit? Kibaszottul nem rajtam múlt!
Valahol így kimondva szörnyebben hangzik, mint csak gondolva. Mert így saját magam előtt és nyilvánvalóan előtte is bevallom, valahol nekem is sokat számított hogy megmentette az életem. És valahol az is, hogy nem utasított el mikor úgy döntöttem, meghálálom ott és akkor neki. Persze, valahol ez is csak egy keserédes emlék immár, nem több.
A negatív érzelmek súlya alatt fel sem tűnik, hogy az erdő egyre baljósabb mélyebb sötétséget áraszt magából. Csak mikor Elliot van kedves faképnél hagyni pislogok és ocsúdok fel.
- Most mégis hova a faszba mész?
Loholok utána, mintha csak a kutyája lennék, bár abból is a habzó szájú fajta.
- Azt mondtad erre vezet az út...
Bökök abba az irányba ahol az előbb álltam, majd rádöbbenek, rohadtul nincs már ösvény. Basszus...
A félelem lassan kúszik fel a bőr alatt és kezd el libabőrbe vonni. Mintha hűvösebb is lenne itt, pedig egész meleg van angliai viszonylatban.
- Mi a szar...
Nézek körbe kétségbeesetten és miután jobb ötletet nem látok a pálcámra fonom ujjaim. Ha kell leátkozok mindent hogy kikerüljünk innen. Legrosszabb esetben pedig Elliot akarata ellenére hoppanálok a rendes úticélunkhoz...  kerül amibe kerül.

Azok a bizonyos kulcsok
- Vidéki valahol -


Cartwright
- jobb pillanatokban: Chris -
2000. augusztus

.outfit.

sokkal csúnyább szavakat tartalmaz, mint az előzők... ja nem.

És még mindig nem bántam meg, hogy megmentettem a szerencsétlen életét, mikor a halálán volt. Hány várták, hányan találgatták, vajon ki lesz az utódja. Én volt az egyetlen, aki nem koccintott a következő „tolvajkirályra” vagy legalább a legújabb bandára, akik minden bizonyára felemelkedtek volna, ha Christopher kileheli lelkét. Nem lehet olyan ostoba, hogy azt hiszi csak ő és Hayes kakaskodnak a szemétdombon. Míg ők egymással voltak elfoglalva csempészek, bérgyilkosok és maffia szervezetek kaptak erőre a Zsebpiszok közben és bár eddig meghúzódtak, egyre erősebbek. Nem lehet olyan hülye, hogy ne vegye észre Dominic Bates kis bandáját, akik nem csak csempészésből éltek. Már egy mindent átfogó bűnszervezetté kezdtek válni a köz délkeleti területein. Tény, hogy nem csak távolról figyeltem a szervezkedésüket, Bates, akárcsak Hayes megpróbált megkörnyékezni, hogy megszerezzen magának Cartwrightról olyan információkat, amikkel esetleg megbuktathatja. Nem állíthatnám, hogy nem volt vonzó az ajánlat, hiszen egy kalandot kínált, ami valahogy érdekesebbnek tűnt, mint Chris seggbe… hátsóba nyomott kulcsai.
– Ha nem jelentesz semmit, szerinted miért tettem annyi mindent érted? Ha nem hiszed hogy a barátod vagyok miért jöttél mégis el? Sajnálom Elliot, de ne rám kend a saját rossz döntéseidet. Lehet hiba volt az az este... igen, lehet kurva nagy hiba. De én nem kérkedek vele, nem használom fel a másik ellen. Ha valaki hát te nem tekintesz engem barátnak. Mert melyik barát mondja ezt el egy a másik tinédzser lányának?
Persze, fokozd még! Hördültem egyet és úgy néztem végig rajta, mint a véresrongyon. Láthatta a fintort az arcomon. Főleg magamtól undorodtam, mert még mindig vonzódtam hozzá, amiatt a hülye éjszaka miatt, holott felháborított minden egyes mondata.
– Pontosan az a barát, akit arra sem méltattak, hogy szóljanak neki az új csemetéről. Azt sem tudtam, hogy közöd van Mirához, amíg véletlenül ki nem nyögte az egyik találkozásunk alkalmával. – Úgy vetettem oda a szavakat, mintha lenne okom tényleg megsértődni. Igen, talán nem volt helyes kinyögnöm Mirának azokat a dolgokat, tudom én nagyon is jól, de pont nem ő volt az, aki bármiféle jogon számon kérhetett volna.
– Szóval ha valaki hát te nem becsülöd meg kurvára a másikat és a barátságát. Lehet valóban nem vagyunk azok. De tudod mit? Kibaszottul nem rajtam múlt! – Folytatta. Talán nem is érdekelt a válaszom, mert rajta kérem semmi sem múlik. Ő csak felemeli a kezét és várja, hogy a szájába repüljön a sültgalamb. Igen segített, de én is segítettem neki, így nem róhatta ezt fel a barátság jeleként. Montrego sem simogatott soha buksin és még csak nem is volt kedves, de valahogy mégis csak lehetett vele beszélgetni.
– Akkor tedd fel a kezed és várd, hogy majd helyetted teszek a jóviszonyunkért. Ez jellemző rád. – Tettem hozzá és persze faképnél hagytam. Pont leszartam, ha magyarázni akar, magyarázzon, én viszont tudni akartam, mi van abban a kibaszott erdőben, amitől az egész leginkább egy sűrű, sötét hálóra hasonlított s még csak kiverekedni sem tudtunk belőle. Lehet, hogy hoppanlással ment volna, de úgy zsongott a fejem a levegőtlen, fojtogató érzéstől.
– Most mégis hova a faszba mész?
Hümmögve sóhajtottam, egyet, de nem válaszoltam és nem is álltam meg. Nem érdekelt, loholjon csak, ha egyáltalán érdeklem… ha nem akkor, meg tűnjön el és keresse a nyamvadék kulcsát.
– Pont oda… – Forgattam meg a szemeimet. Még mindig éreztem, ahogy a láthatatlan erő szinte húz magával, biztosan tudtam, hogy valami el van ásva abban az erdőben. Szinte ott lüktetett a talpunk alatt az ismeretlen eredetű mágia, ott vibrált a levegőben, egyre hűvösebbé téve azt. Igen, a fák között általában még a legtikkaszóbb nyári napon is kellemesebb volt a levegő, de ez egyenesen hideg volt. Az alkarom és a tarkóm pillanatok alatt libabőrös lett.
– Azt mondtad erre vezet az út...
– Most más úton megyek… – suttogtam és a tenyeremet az orrom hegyéhez érintettem. Az már egészen hideg volt. Bár szokatlan forróság volt az angol viszonyokhoz képest, legutoljára talán Olaszországban éreztem valahol magam vagy legalábbis a kontinensen és nem itt. Talán ezért is tűnt fel olyan iszonyatosan a hirtelen változás. És persze hamarosan Chris is becsatlakozott egy mi a szarral… éppen akkor, amikor megtorpantam.
A cipőm orrával kotorászni kezdtem a földet.
– Biztosan a közelemben akarsz lenni? – kérdeztem. – Talán jobb lenne, ha egyedül keresnéd a szaros kulcsaidat. Te úgyis megoldod, elég akkor szólni, ha haldokolsz… vagyis akkor sem kell, a pletykákból megtudom azt is. – Tettem hozzá és egyre több földet rúgtam odébb a lábammal. Valami kemény volt ott az újabb földréteg alatt, éppen csak betemetve. Ez kell nekünk, O’Mara… Nem számított, olyan ideges lettem, hogy csak vicsorogva rugdostam tovább a földet. Nem a kincs és az erdő miatt, hanem Cartwright miatt. Szinte vártam, hogy ez is megmagyarázza, hogy kiderüljön, miért is én vagyok a szarabb alak… holott, ha versenyeznénk éppen fej fej mellett futnánk be a célegyenesbe.
– Ráadásul szerintem nem is volt hiba az az este. – Tettem hozzá és a következő rúgással egy kis faládát is sikerült kiemelnem a földalól. Az olyan erővel repült ki, jó két méterre elénk, hogy egy halom föld felém is hullott, bemocskolva a ruhámat. – Én élveztem. – Elindultam a doboz után, érezve, hogy görcs áll a sérült lábamra, így amikor odaértem egyszerűen féltérdre zuhantam. Nem számított, remegő kézzel nyúltam a ládához, hogy magamhoz húzzam. Ujjaim azonnal a kapcsokra vándoroltak. Azonban a jobb hüvelykujjam, amivel ki akartam pattintani, hirtelen vérezni kezdett. Hamarosan megérkezett a csípő érzés is és ahogy közelebb emeltem a szememhez, láttam, hogy mély vágás keletkezett rajta.
– Van valami védelme…

Paint It, Black



...A hivatás az, ahol a szenvedélyeink
találkoznak a világ szükségleteivel...

..a trágár szavak esélyesek...

– Pontosan az a barát, akit arra sem méltattak, hogy szóljanak neki az új csemetéről. Azt sem tudtam, hogy közöd van Mirához, amíg véletlenül ki nem nyögte az egyik találkozásunk alkalmával.
Bárhogy nézem is, ez az érvelés sajnos jogos. Kurvára jogos. Nem mondtam Elliotnak, hogy Mira hozzám tartozik, bár ezt így kijelenteni talán tényleg túlzás is. Ez igazából egy lassú, sokáig tartó folyamat, aminek az érlelési ideje nem épp csak rajtam múlik. Na meg aztán... sose voltam a nagy kitárulkozós fajta. Ahogy a lelkizős sem. Vannak dolgok, amik evidensen fontosak nekem, de azt nem feltétlen tudom módfelett szavakba önteni. Én... a tettek embere vagyok. Kérkedni sem kérkedek azzal, hogy a szárnyaim alá veszek egy elhagyott árvát. David más, de talán csak azért mert szerves része lett a szervezetnek is. Ő valahol olyan mint én, Mirabella viszont más. Ő ártatlan, és kicsi még minden ilyenhez, ami szennyezheti a lelkét. Pech, hogy Elliot minden olyan embert megtalál a környezetemben, akit talán nem kellene...
- Mert te aztán mindent megosztasz velem...
Nem szép dolog ráförmednek, de nem is szánom teljesen élesnek a szavakat... igazából a támadására egy ösztönös védekezési reflex, ami félig meddig a visszatámadáson alapul. Ismerhet annyira, hogy tudja ez nem igazán harag inkább csak dac, amit utál.
Csak hát a dolgok nem állnak itt meg. Az erdő nem lesz világosabb, az út nem válik nyilvánvalóan járhatóvá és Elliot sem enyhül meg cseppet sem. Minden érthető indok nélkül inkább indul a saját feje után én pedig hacsak nem akarok magam maradni, követhetem.
– Biztosan a közelemben akarsz lenni? Talán jobb lenne, ha egyedül keresnéd a szaros kulcsaidat. Te úgyis megoldod, elég akkor szólni, ha haldokolsz… vagyis akkor sem kell, a pletykákból megtudom azt is.
Összefonom a karom magam előtt mérgesen. Szóval még ő mérges, ő a sértődött és ő a szemtelenkedő. Miért is nem lepődök meg ezen? A fölényeskedése mindig is bosszantott de a technikája és a tehetsége elviseltette ezt velem. Szakmailag nem is éleződött ez ki annyira, meg hát a siker miatt tojtam a stílusára. Most azonban már más a helyzet. Minden valahogy átalakult, személyesebbé vált. Mert ő személyesebbé akarta tenni.
- Jó rendben. Nem kell többet megmentened. Hagy csak nyugodtan meghalni, leszarom.
Vállat vonok mintha mindegy lenne. Mit vár? Hogy hálálkodni fogok neki? Vagy könyörögni? Ostoba gondolat.
– Ráadásul szerintem nem is volt hiba az az este...
Megdöbbenve figyelem, miközben elpiszmog a faládával. Nem tudom mi sokkol le jobban. Hogy előtúr valamit a föld alól vagy az, amiket mond. Sejtettem hogy így gondolja, de nem hittem volna hogy ki is mondja. És ha amúgy többet akart volna ettől, miért nem jelezte utána? Miért ment vissza az íróhoz?
Mert könnyebb volt neki...
Soph hangja a szívemben csendül. Valahol elfog emiatt a szomorúság. Ugyanakkor... sejthette hogy ez lesz. Nem vagyok a kapcsolatok híve, pláne nem a tartósaké. Más a vágyakat kielégítő szeretői státusz, mint amilyen Kelet Hercegnője vagy akár ide vehető Anielia is, de más egy Sophie szintű szerelem. Azt hiszem sosem voltam rajta kívül az és talán sosem leszek.
– Én élveztem.
- Igen, nem kell kifejtened. Észrevettem.
Hangom nyers és tartózkodó. Ugyan csak ketten vagyunk itt, ebben az erdőben, mégis nehéz erről beszélnem vele. Talán emiatt fura légkör miatt, ami itt uralkodik vagy amúgy is mert ez a ládika a semmiből bukkant elő... közelebb lépek felé és leguggolok mellé. Nézem, ahogy megpróbálja a fedelet felemelni és ahogy a vér megcsillan a záron végül.
– Van valami védelme…
- Ez fura...
Nem nyúlok hozzá, hanem a pálcám veszem elő.
- Lehet mágiával kellene próbálkozni.
O’Marára sandítok hogy mit szól hozzá. Akarja ő csinálni vagy inkább rám bízza? A döntést meghagyom neki, hisz végül is ő találta ezt a... nem is tudom mit. De most már én is érzem, így hogy itt pihen előttem... van benne valami lüktető erős pulzálás, ami egyszerre rejtőzködő mégis eleven. Valami, ami mágikus és egyedi. Olyan egyedi, amivel még ezeddig nem találkoztam.