Azok a bizonyos kulcsok

Paint It, Black



...A hivatás az, ahol a szenvedélyeink
találkoznak a világ szükségleteivel...

..a trágár szavak esélyesek...

Mélyen szívom be a levegőt, melybe az áporodott poros közegen kívül belevegyük Elliot illata is. Nem, nem csak a parfümé, arcszeszé vagy a ruhájáé, hanem a bőréé is. Na meg persze némi izzadtság mert a makulátlan külsőnk, amivel elindultunk immár közel sem makulátlan. De a terepmunkának ez az ára. Tudtam jól, vállaltam és nem is bánom. Néha kell ez is. Néha jó kiszakadni az öltönyös közvetítő szerepéből, mert ilyenkor ezek a pillanatok emlékeztetnek igazán honnan is indultam és hova is érkeztem.
Az meg hogy hová is tartok…
Nos merőben kérdéses be kell lássam.
Ugyanúgy kérdéses, mint Elliot szándéka. Direkt nem mozdulok, direkt kivárok és épp ezért csak a szemem húzódik össze picit mikor felém hajol. A percek lelassulnak, a másodpercek végtelen hosszúságúnak tűnnek. Felrémlik milyen is volt akkor este, mikor megmentette az életem Garden Lodge-ban. Hogy mennyire készséges és megadó volt, mennyire tapintatos már-már nem is igazán önmaga. És mégis. Az egy másik oldala volt egy új arca ahogy az, aki ott és akkor voltam nekem is egy olyan részem amit ugyan nem mondanám hogy elfojtok hanem csak elnyomok jelenleg minden erőmmel.
De miért?
Mert nem akarok több vitát, több kalamajkát. Egyszerűbb rendszert szeretnék, átláthatóbbat, nem pedig olyat, ami káoszba taszítja az életemet. És be kell lássam Elliot fontos része az életemnek. Nem pótolhatatlan, de fontos.
– Az ajtó előtt állsz…
Ő töri meg a pillanatot, a szavaival a gesztikulációjával és azzal, ahogy éket ver közénk fizikálisan is. Nem bánom, de valahol azért kicsit sajnálom. Aztán a következő percben felhangzik a varázsige, az ajtó pedig nyikorogva adja meg magát.
Agyam visszakattan a valóságba, a célra fókuszálok miközben Elliot ellép mellettem hogy mostmár ő is arra figyeljen, amiért jöttünk. Mert holtbiztos vagyok abban hogy nem lesz könnyű megtalálni a kulcsot.
– Van valami elképzelésed hol lehetünk most?
Követem őt az ajtó túloldalára, ahol egy fekete brokádanyag zárja el a kilátást. Óvatosan kémlelek ki mögüle de a kastély kihalt, a folyosón egy lélek sincs. Azért a szilpálcával a fejemre koppintok. Végigfolyik rajtam a jól ismert jeges zuhany érzése, amit a kiábrándító bűbáj okoz. Gyűlölöm, de mégis, szükségszerű hacsak nem akarom hogy egy ostoba festmény pöffeszkedő lakója beáruljon.
- Azt hiszem a dolgozószoba felé kellene venni az irányt. Az a nyugati szárnyban van. Innen talán két folyosónyi szakasz…
Igazából ez csak tipp vagy nevezzük megérzésnek. Voltaképp ezért hoztam Elliotot. Ő jobban kiérzi a varázslatban oda nem illő elemeket. Itt maga a kastély is ősi, a mágiája teljesen összezavar. Talán ezért is vagyok teljesen letargikus és ezért nem érzem igazán Sophie-t sem. Ez pedig más esetben örömmel töltene el jelenleg viszont inkább csak aggodalommal.

Azok a bizonyos kulcsok
- Vidéki valahol -


Cartwright
- jobb pillanatokban: Chris -
2000. augusztus

.outfit.

Talán egy egész picit beleremegtem abba a pillanatba, ahogy közelebb hajoltam hozzá. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Cartwright közelsége semmiféle hatással nincs rám. Nagyon is volt… azért nem dugnék olyan emberrel, aki egy cseppet sem érdekel. Valahol mindig is vonzódtam hozzá, mert ő is azt az ideát testesítette meg, ami én sosem lehettem már csak fizikális adottságaimból kiindulva sem. Hiszen mi voltam? Sovány, alacsony, kisfiús alkat. Christopher viszont minden volt: magas, erős, határozott és megvolt benne az a sejtelmesség, ami csak még jobban fokozta a férfiasságát a világ felé. Kétlem, hogy őt valaha bárki is gyengének nevezte volna.
Ne álmodozz már, O’Mara! Szólt rám a hang, mielőtt még lenyomtam volna a kilincset. Az is tisztában volt a dolgokkal, valahol mélyen bennem. Láttam azzal a nővel. Tény, hogy más esetben nem akadályozott volna meg a dolog és simán rámozdulok, így viszont nem maradt más, mint az ilyen kis játékok, amivel vagy az őrületbe kergetem vagy előbb-utóbb megunja a pofámat. Ez utóbbi olyan jellemző lenne, hogy már szinte természetesnek is tudtam volna venni.
Jobb volt ellépni tőle, és kilépni a kastélyba. Valami anyag volt előttünk, talán egy falikárpit vagy valami ócska díszfüggöny. Mindenesetre félrehúztam egy pillanatra, hogy kilessek mögüle. A kastély jó állapotban volt, egyértelműen éltek benne, de ezúttal olyan némaság volt, mint egy kriptában. Egyetlen lépés zaját sem hallottam, ahogy beszélgetés hangja sem csapta meg a fülem. Erre aztán semmiféle mozgás nem volt.
Visszahúzódtam hát a rejtekhelyünkre és ahogy Cartwright, úgy én is a kiábrándító bűbájhoz nyúltam. Bár engem nem zavart volna, ha az a borzongató, hűvös mágia nem folyik végig a hátamon. Látható módban is teljesen tökéletesen eljutottam volna odáig, legfeljebb egy-két kábító bűbájnál többet vetettem volna be.
– Azt hiszem a dolgozószoba felé kellene venni az irányt. Az a nyugati szárnyban van. Innen talán két folyosónyi szakasz…
Valamiért bizonytalannak hangzottak a szavai. Így mielőtt még jobban magamba szívtam volna a kastély teljes valóját, abba az irányba néztem, ahol őt véltem látni. Olyan volt, mintha ezen a helyen ő megváltozott volna, én azonban hirtelen, mintha friss levegőhöz jutottam volna hosszú idő után. A testem úgy kapott a kastély energiáiért, mint az éhező egy falat kenyérért. Éreztem, ahogy átjár a sok, ősi, kusza mágia és még jobban magamhoz akartam vonni.
Mindenesetre megálltam egy pillanatra, előre nyúltam és ahogy megéreztem Christ visszahúztam, hogy legalább egymás mellett maradjunk. Szorosan fogtam a kezét, nem engedve, hogy elhúzza – őszintén szólva az sem érdekelt, ha az álcánkat ezzel kockáztatjuk. Aztán lehunytam a szemem, hogy megpróbáljak valamit kibogozni abból a káoszból.
– Shh! – Jeleztem, hogy most ne beszéljen egy kicsit, mert igenis volt ott valami minden alatt, csak nem találtam. Nem találtam honnan jön, de az még hatalmasabb volt, mint a varázslat, ami az egész kastélyt a fennhatósága alatt tartja, ami védi és ami még most is összetartja ezeket az öreg falakat.
– Valami itt nem oké… – mondtam és végül megindultam tovább, feltételezhetően abba a bizonyos dolgozószobába, amit Chris mondott. Az igazság persze az volt, hogy túl egyszerűnek tűnt az egész. Még mindig szorosan fogva a kezét, húztam magam után és vártam, hogy mi vár ránk.
Hosszú folyósokat szeltünk át, mire megérkeztünk a kastély nyugati részébe. Nem volt ugyan távolság, mégis egyre jobban rám telepedett az itteni mágia. Az, ami eleinte bizsergető és energiadús volt, mostanra nehézzé vált. Ezen a folyosón egyetlen ajtó volt, ami tárva-nyitva állt. Kintről csupán egy íróasztal és hatalmas könyvszekrények látszottak. Nem volt odabent sem senki, ám ahogy elértünk a küszöbig, hirtelen megszűnt a kiábrándító bűbáj, már ha rajtunk volt még egyáltalán. Elengedtem hát Christ és a pálcámat előre szegezve tettem befelé egy lépést, várva, hogy mikor csap le egy csapda. Én gyorsabban mozogtam nála a sérülésem ellenére is, már csak a termetemből adódóan is, így hát logikus volt, hogy előre menjek.
Azonban nem történt semmi.
– Hát itt rejgetnék? – fordultam a szoba közepéről Cartwright felé. Vajon ő is érezte, ahogy a mágia egyenesen a mellkasára telepszik, nem hagyva, hogy rendesen lélegezzen.
Hallottam, ahogy mögöttünk becsapódik az ajtó és furcsa ködös hangulat kezdett el eluralkodni a helyiségben. Valami gáz volt, valami bódító anyag, amitől hamarosan megszédültem. De nem számított, mert… kell az az átkozott kulcs, O’Mara.

Paint It, Black



...A hivatás az, ahol a szenvedélyeink
találkoznak a világ szükségleteivel...

..a trágár szavak esélyesek...

Mondanám hogy ez a helyzet nagyon is hasonlít mondjuk az amerikai esetre, mikor is a Szilánkot oroztam el Dakota orra elől, de sajnos kurva nagy hazugság lenne. Ugyanúgy nem illik egyik másik pillanathoz se, talán csak az izgalom maga az, ami hasonló. Na meg a kincs utáni megszállot vágy. Mert az bizony van. Mindig megvan.
Rohadt fontos lenne legalább az első kulcs megszerzése a négyből. Hosszú hónapok kemény munkája volt mire minden információ a birtokomba jutott, mire a kirakós kósza darabkái végre valahára kezdték a kép egy összefüggő részét mutatni. Nem segített a Montrego lány esete, na Elliot hozzáállása. Mind hozzá, mind hozzám.
Talán kár rá támaszkodnom, kár vele szenvednem. De bármennyire is akarom, be kell ismernem, szükségem van rá. Ezt még Sophie is aláírja, talán ezért is marad újfent hallgatag a medál. 
– Valami itt nem oké…
A szemem forgatva torpanok meg, ahogy a kezét magamon érzem. Nem tudom mi zavar, az érintése, hogy fogdos, vagy a drámaisága, ahogyan a szavakat kiejti. Nincs rendben itt semmi sem bassza meg. Tudtuk mikor bejöttünk. Nem sétagalopp ez, nem egy könnyed repülés egy rakncátlan hippogriff hátán hanem egy misztikus ősi tárgy elrablása. Tuti lesz még pár csapda, ellenvarázs védelmi kör, amit csak akarunk….
De Elliot magától indul el, így hát követem. Talán az ösztönei viszik, vagy a megszokás, esetleg a lába frász tudja, nem is érdekel. Bízom az intuícióiban mert az rend szerint nem vezeti félre. Ellentétben más testrészeivel az legalább megbízható.
És hamarosan ott is álltunk a feltételezett szoba előtt. Egy pillanat alatt éreztem a bűbáj szertefoszlását. Immár kendőzetlenül álltunk ott, várva valamire amit magunk se tudtunk micsoda. De nem történt semmi. Ez pedig meglepett. Oly annyira meg, hogy Elliot lépett be elsőnek a szobába.
– Hát itt rejgetnék?
- Gondolom…
Léptem be én is utána de még így is lemaradva. Körbepillantottam kínosan ügyelve hogy elkerüljem az ő tekintetét. Több szem többet lát alapon amúgy is célszerűbb volt a helyet szemrevételeznem, mint O’Mara mandulavágású tekintetét.
Kezem akaratlanul mozdult az egyik könyvespolc íve felett, de bőröm nem ért a hűvös fához. Felesleges volt mert valami nehéz és súlyos ült az amúgy is csapongó gondolataimra. Magam sem tudtam mi az. Zavartalan pislogtam, Sophie pedig kétségbeesett. Nem hallottam, inkább éreztem. Féltett engem. Én pedig a kincset.
Elliot mindeközben már nem közvetlen mellettem volt hanem a szoba túlfelében. Pont ott ahol a gáz sűrűbb és töményebb volt.
- Vigyázz…
Nyögtem elfúlóan de már levegőt venni is egyre jobban fájt. A tüdőm lassan adta fel a szolgálatot, agyamban pedig Sophie arca rémlett fel. Hiányzott de miatta nem aggódtam annyira a halál miatt. Tudtam, ha bekövetkezik legalább ő vár a túloldalon, így más nem igazán számított…

Azok a bizonyos kulcsok
- Vidéki valahol -


Cartwright
- jobb pillanatokban: Chris -
2000. augusztus

.outfit.

Valami gáz töltötte be a szobát. Éreztem s láttam a gyanús füstös-gomolygós dolgot, ami egyenesen az orromba szállt. Bódító volt, mintha minden mozgott volna körülöttem a szobában. A vonalak el-elmosódtak, majd újra kivehetőek voltak. Mindenhonnan éreztem a mágiát… de tényleg, szabályosan minden irányból és ebből tudtam, hogy nincs rendben valami. Megálltam hát a kandalló mellett, a hop-poros edény ott díszelget, szinte hívogatva az embert, hogy még azelőtt eltűnjön, hogy ellopna valamit. Nem tűnt csapdának mindez, az egész minden mással ellentétben.
– Gondolom… – Chris válaszát a korábbi kérdésemre talán picit későn fogtam fel. Azért, mert már annyira éreztem azt a furcsa bűzt az orromba. Cartwright talán még nem fogta fel, hogy mekkora mocskos nagy csapdába sétáltunk éppen bele, de én már attól kezdve, hogy becsukódott mögöttünk az ajtó, tudtam: ez nagy hiba volt.
– Csak óvatosan… – mormogtam magam elé, ahogy részeg módjára kóvályogni kezdtem a szobába. Hirtelen elmúlt a kényszer, hogy Cartwrightot szívassam vagy fogdossam csak azért, hogy kipróbáljam milyen hatással vagyok rá. Nem érdekeltek most az ilyen aljas kis kísérletezéseim, ezt majd megtartom később magamnak.
Ehelyett inkább az kattogott az agyamba, hogy meg kell találnom, meg kell találnom, meg kell találnom… Tekintetemmel a mozgolódó bútorok között kutattam, hátha megpillantok valamit. Csakhogy ez az egész egyre inkább kezdett valami ócska álomnak hatni. Hangokat már nem tudtam kipréselni magamból. A könyvespolcok sokaságába kapaszkodtam, remélve, hogy nem esek el.
– Vigyázz… – Hallottam a hátam mögül Cartwright furcsa, elmosodó hangját. Olyan volt, mintha víz alól hallgatnám a szavait. Nem fordultam felé azonnal, mert megláttam azt a valamit. Azt a valamit, ami amúgy egy könyv volt.
–E. A. Phoenix… A kulcs… – Olvastam fel a borítón álló szavakat, de akkor valami furcsa hangot hallottam a hátam mögött, mintha Christopher fuldokolna legalábbis. Megragadtam a könyvet és azzal a kezemben fordultam meg.
Még mindig kicsit imbolyogtam, de az agyamra telepedő ködben minden mozdulat meglepően lassúnak tűnt. S ahogy Christopher teste, mint valami zsák dölni kezdett, az is vontatottnak tűnt. Mire odaértem, éppen csak el tudtam kapni. Hallottam, ahogy hörög, mint valami beteg kutya. Nem érdekelt, hogy lassacskán elhagy az erőm, mindent bevetve talpon maradtam és vontam magamhoz őt.
– Maradj velem, te barom! – súgtam neki és a karját áthúzva a vállam felett, megpróbáltam elhúzni a kandalló felé. A sérült lábamba nyilalló fájdalom olyan volt, mint a világ legerősebb kávéjának egyetlen kortya. Fejbevert és magamhoz tértem valamennyire, pont ebből tudtam, hogy marha nagy a baj és nem fogom sokáig bírni én sem.
Nem dögölhetsz meg itt… A hang úgy közölte velem a tényeket, mintha legalábbis lenne erőm befolyásolni saját testi gyengeségem. Mindenesetre a kandallót elérve, benyomtam oda a Christ és magamhoz véve egy marék port kimondtam valami címet. Ösztönösen. Nem tudtam, hogy Tengerszemét-e vagy az ő házáét. Mindenesetre a cél egy volt: éljük ezt túl.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!