Írország

MINDEGY HOL...

... CSAK VELED

Ahogy átöleltem éreztem a fájdalmát. Nem tudom talán most először hatott rám ennyire mélyen mindaz, amit érezhet… Érzéketlen volnék? Vetül fel bennem a kérdés, immáron jogosan. Holott sosem akartam mást, csak az ő jólétét. De azt hiszem némiképp máshonnan közelítettem meg a problémát… És végül rossz felé sodródtunk.

- Itt vagyok. – Suttogom olyan halkan, hogy az talán át sem hatol a köztünk lévő millimétereken. De képtelen voltam megzavarni a csöndet ennél jobban. Mintha attól féltem volna, hogy Elliot ritmusos kis szívverése, ami immáron nyugodt ütemen fut, egy erősebb hangtól újra kizökkenne. Amúgy is arra vágynék, azt szeretném, hogy tudja, hogy érezze a szavaim nélkül is mindazt, amit ő jelent nekem. Remélem egyszer megérzi majd, remélem egyszer elég jó leszek hozzá, remélem egyszer majd boldoggá tudom tenni őt.

És nem szóltam többet. Egy jó ideig csak hallgattam, csak éreztem őt bőröm minden négyzetcentijével, miközben próbáltam letörölni könnyeit. Nem ezt akarnám látni, nem erre esküdtem, mikor kimondtam azokat a szavakat. Boldogságot ígértem neki, és nem tudom teljesíteni. Folyamatosan démonokkal küzdünk, akik felváltva törnek nemcsak a házasságunkra, de olykor még a fizikai és lelki épségünkre is. Mi pedig hol szinte tehetetlen dühvel csak állunk és pislogunk, hol pedig vagdalkozunk, hogy bűnösökké kelljen válnunk.

És tényleg… Talán épp engem kerget az őrület. Lehet nem is Elliotnak kellene megküzdenie a rá szabott büntetésként megélt hangokkal. Bizonyára ennek is én vagyok az okozója, csakhogy arról fogalmam sincsen, hogyan kéne visszafordítani mindezt. Nem tudom, hogyan szabadíthatnám fel őt. Nem tudok semmit… örökké tudatlan maradok, bár olykor kifejezetten okosnak képzelem magam, de az is csak álca. Aki jól ismer, az tudja, hogy egy szánalmas alak vagyok, aki nem képes megoldani a problémákat. Márpedig Elliot O’Mara-Forest, felszabadítalak téged akkor is, ha az életemet kell adnom érted. Mert sokkal jobb vagy annál, mint amilyennek te hiszed magadat.

Finoman elhúzódok tőle és nekidőlök kis konyhánk pultjának, miközben magammal húzva őt, mélyen a szemébe nézek. – Mi lenne, ha a szalaggal kezdenénk? – Kérdezem egy enyhe, halk sóhaj közben, mert tudom, talán rossz pontra tapintottam. – Sem a bőrödön az a heg, sem a testedben a vér, nem gonosz. – Mondom aztán olyan határozottsággal, ami tényleg hitet sugall és bizonyít. – Tudom, hogy képes vagy eltűntetni a hangot. De ez nem fizikai harc lesz. Nem használhatsz pengét, vagy kést. A szívednek kell erősnek lennie és a lelkednek szilárdnak. Támaszkodj azokra, akik nagyon szeretnek. Támaszkodj rám. És mondd meg a hangnak, annak a gonosz sötétségnek, hogy márpedig ő nem parancsolhat neked, mert jobb ember vagy ennél. Csak higgy ebben. Csak hidd el, hogy te, Elliot Forest-O’Mara, a világon bármire képes vagy, amit egy kicsi hévvel vagy dacossággal akarsz. – Finoman szívére teszem a kezem, miközben ezeket mondom, de tekintetem továbbra sem húzom el. – A világon a legerősebb ember vagy. Ha ezt belátod, ha elismered magadnak, hogy jó vagy, eltűnik a hang. – Mondom ugyanolyan komolysággal, mint az előbbieket, hogy aztán megint nagyon halkra váltsam a hangom. – Anson pedig soha többé nem jöhet ide. Erről gondoskodni fogok. Senki sem fog a jövőben itt megtalálni minket, csak az, akit mi magunk idehozunk.

Szabadság…


Nat
2000. június vége

.outfit.

A kezem lecsúszott Nat derekára, ahogy neki támaszkodott a konyhapultnak. Csak tartottam őket ott, bele sem gondolva, hogy éreztem-e valaha ekkora fájdalmat. Nem tudtam volna megmondani, mert biztos fájt ennyire, csak más dolog. A házasságunk mellett minden más annyira kevésbé volt fontos… legalábbis hosszú ideig. Ez is egy menekülés volt, egy vágy valami után. A biztos pont. Igen, ez volt a legjobb kifejezés rá, hiszen akkor is csak vártam valamire, ami majd azt ígéri: nem csal meg, nem hagy el, nem tűnik el… de aztán eltűnt újra és újra.
– Mi lenne, ha a szalaggal kezdenénk?
Hosszan fújtam ki a levegőt és elléptem tőle. Nem engedtem, hogy visszatartson. Nem akartam ráüvölteni, így inkább hátat fordítottam, hogy rá se kelljen néznem. A szalag persze azonnal lüktetni kezdett a csuklómon és valami fortyogni kezdett nagyon mélyen. Már megint ellened van… már megint le akar csak nyugtatni, hogy ne legyen rossz szavad… A hang a fülembe suttogott, mint valami uszító szörnyeteg, akinek Nat a legnagyobb ellensége vagy éppen le akart gyengíteni azzal, hogy közénk áll.
– Sem a bőrödön az a heg, sem a testedben a vér, nem gonosz.
Sóhajtottam egy nagyot.
– A szalag marad.– Közöltem hidegen. Forestnek fogalma sem volt róla, hogy sosem az a bársonydarab volt a probléma a csuklóm körül. Bennem volt valami, már Nat előtt is megvolt, de az igazi gonoszság akkor született, mikor Reagant megöltem, mikor rám tette azt a heget.
Felé fordultam és közelebb léptem. Érezni akartam az illatát, de nem léptem olyan közel, hogy rendesen ölelhessen magához. Nem akartam, hogy véletlenül a szalaghoz érjen, mert az közöttünk mindent tönkre tett volna. Az nem zavar, ha megérintette az együttléteink alatt. A kegyetlen érzések csak akkor törtek fel, ha szándékosan rá terelődött a figyelem.
– Tudom, hogy képes vagy eltűntetni a hangot. De ez nem fizikai harc lesz. Nem használhatsz pengét, vagy kést. A szívednek kell erősnek lennie és a lelkednek szilárdnak. Támaszkodj azokra, akik nagyon szeretnek. Támaszkodj rám. És mondd meg a hangnak, annak a gonosz sötétségnek, hogy márpedig ő nem parancsolhat neked, mert jobb ember vagy ennél. Csak higgy ebben. Csak hidd el, hogy te, Elliot Forest-O’Mara, a világon bármire képes vagy, amit egy kicsi hévvel vagy dacossággal akarsz.
A szívem fölé érintette a nagy meleg tenyerét. Szerettem, hogy önzetlenül szeret, hogy valamiért undok viselkedés közben is engem akar… de ez már naivitás volt. Bennem volt a gonoszság, a szalag csak egy eszköz volt, ami előcsalta. Ezt Natnak is látnia kellett volna, felismerni és hagyni, amíg én nem döntök másképpen.
– A világon a legerősebb ember vagy. Ha ezt belátod, ha elismered magadnak, hogy jó vagy, eltűnik a hang. – Magyarázta komolyan. –  Anson pedig soha többé nem jöhet ide. Erről gondoskodni fogok. Senki sem fog a jövőben itt megtalálni minket, csak az, akit mi magunk idehozunk.
Lesodortam a kezét a mellkasomról. Nem akartam érezni a melegségét. Nem akartam, hogy azt higgye, meg tud menteni. Ennek csak akkor lesz vége, ha én elmúlok. Mindig is volt hang és mindig is lesz, a minősége változott csupán. Gonoszabb lett. Gyerekként is ott volt nekem a hang, valaki, aki nem hagyott egyedül a legrosszabb napokon sem. Ez volt az én belső valakim, a másik Elliot, aki valójában pontosan ugyanaz az Elliot volt. Egy nagyon is Rowle Elliot.
– Erős vagyok. De saját magamat nem tudom legyőzni. Nincs ennek köze a szalaghoz Nat. A hang mindig is ott volt, mindig beszélt hozzám, gyerekkorom óta egy kibaszott társ volt… de aztán gonosszá vált, én gonosszá váltam… – válaszoltam. –Fekete mágiát használtam. Megöltem egy embert Reagan után. Megkínoztam egy valamit a kínai mocsárvidéken, mikor eltűntem egy napra kalandozni májusban! Más lettem. Tudsz még így szeretni? – Kérdeztem, de megint hátra léptem, mert abban már nem voltam biztos, hogy én képes vagyok így szeretni saját magam. Minden porcikámban éreztem a keserű remegést, amit a kérdés váltott ki. Talán nem akartam hallani a választ.
– Én döntöttem úgy, hogy kitanulom. Én kérdem meg Christ, hogy szerezzen nekem egy tanárt… ez mind-mind az én döntésem volt. Szándékosan használtam minden alkalommal. Nem az elpusztítottak iránt éreztem sajnálatot, hanem a régi énem gyászoltam. – Magyaráztam hevesen, még hátrébb léptem, megfogtam az egyik szék támláját a konyhaasztal mellett, mintha az támaszték lehetne. Szörnyeteg vagy. A hang még odasúgott kegyelemdöfésként.

MINDEGY HOL...

... CSAK VELED

Valamiért mindig úgy tekintettem erre a helyre, mint a nyugalom szigetére. Nem mondom, hogy felhőtlen volt a megérkezésem. Mégis valahogy szinte azonnal magával ragadott a gyönyörű táj, a friss, érdekes illatokat magával hordó levegő, a nyugalom hangjai. Szeretem Tengerszemet és nem kérdés, hogy egy napon szeretnék visszatérni abba a kényelembe, amit abba a házba megálmodtam és megteremtettem. De úgy érzem már sosem tudnám azt mondani KisLaknak, hogy a soha viszont nem látásra. Mert olyan dolgot hozott el nekünk, amit az előző otthonunk nem tudott. A megértést. Minden érzelemnek és értelemnek a tudását, amit Elliot megannyiszor próbált elmondani nekem, de nem értettem meg.

És most itt van még valami… Egy újabb pont, amit a világnak ki kell pipálnia a mi képzeletbeli listánkon…

Nyoma sincs most sem a házban,s e a ház körül annak a nyugalomnak, ami segített megszerettetni magát énvelem. Az is lehet, hogy csak a lelkem zord felkavartsága öntötte el a teret közöttünk, körülöttünk… Mindegy is. Nem lehetett hallani a bárányok motoszkálását, sem a madarak csiripelését. Nem lehetett érezni a friss legelő illatát sem. S nem hozott magával frissességet az ablakon befújó szellő.
Nem éreztem semmit jó pár pillanatig, azután, hogy Elliot elhúzódott tőlem. Kezem egy darabig csak állt a levegőben, tenyerem melegében még mintha így is éreztem volna Elliot szívének dobbanását, bár ujjaimat már csak a levegő vette körül.

Lehunytam a szemem egy kicsit. Mintha úgy a szavai kevésbé érhetnének el tudatomig. Pedig nem… Apró üvegekként, vagy hegyes tőrökként, mindegy volt, de sorra döfték éles végüket a szívembe és a lelkembe. Fájt. Fájt hallani azt, hogy annak, akit a világon a legjobban szeretsz nincs menekvése. Fáj azt hallani, hogy számtalanszor cselekedett rosszat. Fáj azt hallani, hogy talán kiveszőben van a szívéből az a jóság, amit te nap, mint nap látsz és szeretsz benne. Mégis a legfájóbb azt hallani, hogy miközben már önmaga sem hiszi el lényegében, hogy ott a jóság benne, úgy egyre inkább vonzza magához a sötétség. És ő végül önként sétálj annak ölelő karjaiba.

- Nem! – Kiáltom bele a közöttünk lévő sötétségbe. Mert igen, a békét immáron egy sötét folt vette át, valami baljós aroma, ami úgy ült ajkaimra Elliot édességének a helyett, mintha bérelt helye lett volna. De nem volt. S én el akartam űzni a rossz érzéseket. – Nem akarom, hogy csak így átadd magad a gonosznak! – Eltolom magam a konyhapulttól és tudom, hogy miközben hangerőm fokozódik, gesztikulációm is egyre szélesebb és vadabb. Megijedtem. Félek. És az aggodalom mindig szinte őrült módra sarkall. – Ha az a hang ott is él benned, annak csak a segítségedre kéne lennie! De ő gonosz dolgokat suttog neked! Ráadásul a karszalaggal még fel is erősíted benne és benned, magadban mindazt a rosszat, amit át kellett élned! Nézd meg hol tartasz most! Nézd meg hány embert szeretsz! Nézz végig rajtunk és úgy mond ki, hogy gonosz lettél! Mert én ebben nem hiszek! Érted? – Kiabálom már szinte, érezve, hogy lassan bizony a könnyem is kicsordul, elárulva legbelsőbb érzéseim. – De, ha gonosz is lettél… - Suttogom aztán, szinte csak magam elé. – Nem… Ezt nem hiszem. De akárhogy is hidd te magad… Mindegy. Hiszel, amit hiszel. Mondasz, amit mondasz. Én mindig az otthonod leszek. Mindig az a valaki, aki szeret, bízik benned és a segítségedre siet, bármibe is keveredj. De remélem, letérsz a sötétmágia útjáról. Mert annyi minden van, amiért érdemes élni, ami boldogságot hozhat. De a feketemágia, nem az. És tarthatsz most naivnak, gondolhatod azt, hogy nem hallak vagy értelek meg… - Húzom ki magam egy sóhaj kíséretében, hogy aztán közelebb lépve Elliothoz kissé beletúrhassak a hajába. – De. De hallottam és megértettem. És küzdeni fogok a lelkedért…

Szabadság…


Nat
2000. június vége

.outfit.

Mit keresünk itt? Mit csinálunk? Annyiszor tettem már fel ezt a kérdést, mikor megpillantottam Natot a kopott falak között. Ő nem tartozott úgy oda, mint én. Fogalma sem volt arról, hogy milyen az élet egy ilyen apró házban… milyen az élet vagyon nélkül. Azt mondta, ő is élt átlagos életet… de mikor? Talán már nem is emlékezett rá honnan jött. Ő is csak egy kisfiú volt, aki eltévedt otthonról, ő is csak egy senki volt… ahogy én is csak egy senki voltam ott az erdőben, mikor magányosan pillantottam fel a csillagokra. Vajon még eszébe jutnak azok a régi idők, mikor árva lett? Vajon eszébe jut bármi akkorról vagy már annyira magába rántotta ez a világ? Annyira meglett áldva azzal az átkozott gazdagsággal, hogy talán már csak halovány álomképnek hat… mint nekem. Annyiszor próbáltam belekapaszkodni azokba az emlékekbe, elhitetni magammal, hogy az való nekem… de már megváltoztam. Már nem világjáró tolvaj vagyok, nem olyan, aki hajtja kincseket, habár állandóan érzem magam körül a jelenléteket. Ha valami, hát az érzékeim biztosan nem szunnyadtak még mindig. Azok a régi énemet képviselték.
A változás azonban mindennek ellenére ott volt minden porcikámba. Átjárt az a furcsa sötétség, már nem voltam több annál, aminek születtem. Rowle. Bennük láttam ezt a feketeséget uralkodni. Ott ült az apám szemében, Lisbethében, sőt mindenkijében abban a bizonyos bálteremben, ahol legutóbb fogadott az a kisebb tömeg, ahol annyira szerettem volna tönkre tenni Phillipet. Nat ezt nem érthette. Én emlékeztem rá honnan jöttem és tudtam, ki vagyok valójában… ő még éppen csak kapizsgálta, hiszen az anyja alig-alig tért vissza az életébe.
– Ha az a hang ott is él benned, annak csak a segítségedre kéne lennie! De ő gonosz dolgokat suttog neked! Ráadásul a karszalaggal még fel is erősíted benne és benned, magadban mindazt a rosszat, amit át kellett élned! Nézd meg hol tartasz most! Nézd meg hány embert szeretsz! Nézz végig rajtunk és úgy mond ki, hogy gonosz lettél! Mert én ebben nem hiszek! Érted?
Már régen közelebb került hozzám. Láttam, ahogy vadul gesztikulál, mintha a feszültség megoldana bármit is. A hangját is megemelte, egyenesen kiabált.
–  De, ha gonosz is lettél… – Váltott aztán suttogásra. – Nem… Ezt nem hiszem. De akárhogy is hidd te magad… Mindegy. Hiszel, amit hiszel. Mondasz, amit mondasz. Én mindig az otthonod leszek. Mindig az a valaki, aki szeret, bízik benned és a segítségedre siet, bármibe is keveredj. De remélem, letérsz a sötétmágia útjáról. Mert annyi minden van, amiért érdemes élni, ami boldogságot hozhat. De a feketemágia, nem az. És tarthatsz most naivnak, gondolhatod azt, hogy nem hallak vagy értelek meg…
Nem, ő nem érti… nem ért semmit… Nyeltem egyet a hangra, a tekintem Natra függesztettem, habár minden porcikám ellenkezett. Úgy éreztem nem akarom őt látni. Nem akarom érezni a benne lévő feszültséget és aggodalmat. Nem volt értelme. Már régen el kellett volna hagynod.
– Fejezd már ezt be! Nem kell megmentened, nem kell értened… semmit sem kell neked csinálnod! – Emeltem meg ezúttal én a hangomat. – Nem értesz te semmit, Nat, azt sem érted, ami a szemed előtt zajlik. Attól még, mert szeretsz valamit vagy valakit, az nem jelenti azt, hogy az illető jó ember. Én nem átadtam magam a gonosznak, én gonosznak születtem. A szalag csak hozzá tett, de nem változtatott rajtam semmit, ahogy a hang is velem együtt fejlődött, az én részem.
Léptem egyet hátrébb, úgy hogy neki ütköztem valami bútornak. Nem érdekelt, ha kék-zöld foltos lesz a karom. Nem számított. Egyszerűen csak nem akartam Nat közelében lenni, nem akartam látni ezt a megmentős csillogást a szemébe.
– Továbbra is fogok feketemágiát használni.– Tettem hozzá aztán és elsétáltam az ajtóig, hogy kitárjam azt és kinézzek. Mély levegőt vettem. A tekintetem a csuklómra vándorolt, ahonnan még mindig szivárgott a vér. Szinte bántam, hogy nem ejtettem mélyebb sebet magamon. Akkor szabadultam volna minden kétségtől, ami ebbe az átkozott életbe, ebbe az átkozott, megrontott kapcsolatba taszított, aminek sosem lehet kimondani a végét. Csakhogy túlságosan erős volt ez a test, szívós… akárcsak a bennem dobogó szív, ami a kevésbé gonosz, kevésbé kétségbeesett Elliot része volt. Az mindig életben maradt.

MINDEGY HOL...

... CSAK VELED

Ahogy Elliot szemébe néztem, tudtam, valahol vesztettem. Bár azt hiszem nem harcnak kellene lennie ennek sem. Ez is valami, amitől egyszerűséget várnék, de közben csak a nehézséggel számolhatok pillanatról pillanatra. És nem csak én. Tudom, Elliot talán jobban akarja, hogy jó legyen, mint bárki más. Bizonyára nem olyan életre vágyott ő sem, amilyenné változott az egész. Rossz helyre született és rosszkor. Átkozott család, átkokkal sújtott, gonosz életébe. De én nem vagyok hajlandó elfogadni azt, hogy ez volna valamiféle vég. Nem hagyom, hogy a sötétség feleméssze, ahogy az édesanyja se hagyta volna. Lényegében felelősséget vállaltam érte, mikor elvettem, és akkor még nagyobbat, mikor Jia sírjánál megígértem, vigyázok rá és szeretem őt egy életen keresztül. Ahogy én sem értem meg Elliot érzéseit, úgy azt hiszem ő sem érti meg, mit jelent nekem ő és ez az egész.

Hagytam, hogy elhúzódjon. Csak mélyeket lélegezve néztem kissé távolodó alakja felé, miközben szinte ledermedve álltam. Elliottal kapcsolatban sokszor hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. De sosem éreztem magam annyira tehetetlennek, mint abban a pillanatban, ott KisLak közepén állva. A fizikai ellenséggel szemben meg tudtam védeni, az átkokat, mérgeket ki lehet szívni a testből. És most? Önmagával szemben nem tudtam legyőzni. Nem mondhattam azt, hogy vágjuk ki a gonosz ént a testéből, még ha szemmel láthatóan ő maga is ezzel próbálkozott. De nem várhatja el azt sem, hogy feladjam. Még ha egyértelműen úgy is éreztem, vesztettem.

Közelebb lépek hozzá, először csak óvatosan, aztán egyre bátrabban. Végül megállok mögötte, hogy magam felé fordítva, csak átöleljem. Hosszú percekig nem szólok semmit. Beszívom finom, édes illatát, amiben most először, mintha valami leheletnyi kesernyés aromát is felfedeznék. És csak ölelem és ölelem, amíg önmagát ki ne szabadítja, vagy el nem húzódik.
- Elmentem Jia sírjához. És megígértem neki, hogy amíg élek, vigyázok rád. És ezt itt és most megígérem újra neked is Elliot O’Mara-Lee-Rowle-Forest. A férjem vagy és akként is szeretlek, jóban és rosszban. Legyél bármilyen, tegyél bármit. – Jelentem ki, immáron a szemeibe nézve szavaimat, és láthatja, minden mozdulatom és szavam megfontolom, pontosan ezért, nem is beszélhetnék ennél komolyabban. – De ígérd meg nekem, hogy cserébe, megpróbálod néha száműzni önmagaddal szembeni gonosz gondolataidat. – Finoman megfogom a kezét és a vérző részre csúsztatom tenyerem. – Legalább önmagadat ne bántsd. Mert nekem senki más nem számít… De te Mindent jelentesz.

Szabadság…


Nat
2000. június vége

.outfit.

Lesz-e ez valaha jobb? Elmúlik-e ez a harc, amit én vívok Nattal, Nat a sötétséggel, a sötétség velem? Végtelennek tűnt, amit egy életen keresztül kell majd elviselni. Nem tudtam, mennyire reális ez, hiszen még engem is megviselt. Csakhogy nekem nem nagyon volt választásom. Hiába téptem volna ki magamból azt a valamit, az nem megoldás lett volna csak egy végszó mindenre, ami vagyok. S nekem még sok dolgom volt ebben az átkozott életben. Boldoggá akartam tenni ezt a hülyét, ezt az idióta Forestet. Csak fogalmam sem volt hogyan. Ezen nem segített volna az sem, ha letépem magamról a szalagot.
Közelebb lépett hozzám. Az illata megint átölelt, előbb, mint a karjai. Ahogy átölelt és magához húzott, én csak bújtam és bújtam. Azt kívántam, bár sosem lenne vége annak a pillanatnak. Idióta vagy, O’Mara… ti sosem lesztek egyek. Az egész világ ellenetek van s apád sem adja fel addig, míg karon nem ragad és el nem von tőle. Nem érdekelt a hang. A mellkasához nyomtam a fejem, hogy halljam a szíve ritmusát. Ehhez még nekem is kicsit be kellett hajlítanom a térdem.
– Elmentem Jia sírjához. És megígértem neki, hogy amíg élek, vigyázok rád. És ezt itt és most megígérem újra neked is Elliot O’Mara-Lee-Rowle-Forest. A férjem vagy és akként is szeretlek, jóban és rosszban. Legyél bármilyen, tegyél bármit. – A szemeibe néztem végre. Elhúzódtam annyira, hogy az illatát még érezzem. Ahogy kimondta az anyám nevét… tökéletes volt. Mintha mindig is Forestnek kellett volna mellettem lennie, ebben a családban. – Legalább önmagadat ne bántsd. Mert nekem senki más nem számít… De te Mindent jelentesz.
A tenyere a sebem fölé siklott. Éreztem, ahogy kicsit marni kezd a melegség, de nem számított. Nem húzódtam el.
– Azt bántom, ami veszélyes rád. Nem vetted még észre? – kérdeztem halkan. Hátha végre megérti, megérti azt, ami bennem dolgozik. Egy éve mást sem csinálok, mint őt védelmezem minden erőmmel. Először megöltem Reagant, aztán apám emberét és most… magamat is képes lettem volna az ő biztonság érdekében. Nem vagyok normális, sosem voltam, de minden tőlem telhetőt megtettem azokért, akiket szerettem. Én ugyan minden sötétséget elviseltem. Ez már azonban nem csak rám volt káros.
– Egy dolgot ne felejts el… – Siklott a kezem az arcára. Ujjaimmal a borostás részeket simítottam. Hiányzott a régi nagy szakálla, alig vártam, hogy visszanőjön. Úgy ismertem meg és úgy szerettem belé. Nagyon szerettem volna visszatekerni az idő kerekét és megint azzá az Elliottá válni, aki úgy rajongott érte, mint valami kisgyerek. Hát mennyire kerestem a figyelmét… mennyire szerettem volna neki megfelelni. Nem volt ennyi dac, ennyi feszültség.
– Szeretlek. Minden, amit teszek érted van. – Suttogtam az ajkainak, aztán lágy csókot leheltem rá. Fogalmam sem volt, hogy megérti a szavaimat, de nem is számított, az ölelésébe simultam s csak csendben élveztem azt, amink volt. Azt a pillanatnyi csendet, amit az ő légzése, az ő szívverése tölt meg…

Köszönöm a játékot!