Tachibana professzor szobája

Hana Tachibana pennájából



A helyiségbe belépve, kellemes teafű illat csapja meg az odalátogató orrát. Apró asztalon teafőző szett ácsorog bevetésre készen. A szoba egyik sarkában apró bansai fák sorakoznak egymás után, a másik sarokban áll egy üst, felette mindenféle növényes üvegcsékkel és bájitalokkal. A falat pedig néhány tintafestmény fedi: egyikben örökösen úszkálnak a koi halak, a másikon pedig egy helyet ábrázol, zuhogó vízeséssel.

[Ayako-san2000. 10. 12.ongaku]

miben segíthetek?
dressu

Ayako-san
2000. 10. 12.
ongaku

Fáradtan dörzsölgetem a halántékomat, miközben az ablaknak támaszkodva nézek ki a szobámból. Onnan egészen messzire el lehet látni, így gyönyörködöm a természeti illúzióban, ahogy a fák zöld lombkoronái leveleikkel simogatják a délutáni, tiszta égbolt kék hasát. Ahogy ott ácsorgok a gondolataimba mélyedve, akaratlanul is elkalandozom Willow-san felé. Rég nem járt már ilyen sokat az eszem férfin, de ami teljesen új volt számomra, hogy a vele kapcsolatos emlékek nem csaltak keserűséget és fanyar könnyeket az arcomra. Talán mégis volt ereje annak a Emának, ami felakasztottam az Inori-szentélynél, még a nyáron, amikor Esmé-sant és Ginerva-sant navigáltam keresztül Kiotó csodás világán. Sosem gondoltam volna, hogy Shouta halála után valaha is kötődni fogok egy férfihoz, de a sors és az élet tartogat meglepetéseket. A kisfiamra gondoltam, majd halkan ezt suttogom a kis szentélyenél felállított fénykép felé:
- Azt hiszem én is változtam, Shouta. És nagyon remélem, hogy a jó irányba.
Ahogy ezen magvas gondolatok körül elmélkedem, odasompolyog a lábamhoz Akame, én pedig a teás poharam ellebegtetve felveszem az ölembe a doromboló cirmost. Elmélkedve cirógatom a hátát, amikor kopogtatást hallok. ELőször azt hiszem, hogy csak képzelem, de a következő, hangosabb kopogtatásnál már összekapom maga. EL nem tudom képzelni, hogy ki kereshet fel ilyenkor, de gyorsan az ajtó felé lépek, és kinyitom.
A szívem nagyon megörül, amikor egy hollóhátas kislány pislog felém az ajtóból.
- Nahát, micsoda meglepetés, Ayako-san - üdvözlöm széles mosollyal, majd az ajtót szélesre tárva beengedem. - Jöjjön beljebb bátran! - mondom lelkesen, majd miután belép becsukom mögötte az ajtót, és a szoba közepén lévő asztal felé mutatok. - Kérem foglaljon helyet, remélem nem zavarja, hogy székek helyett a földön kell ücsörögni.
Miután a lány helyet foglal lelkesen rá pillantok. Kissé zavarban vagyok, mert még nem nagyon kerestek meg diákok, főleg nem a saját házamból.
- Kér teát? Vagy süteményt? Hm, esetleg mind a kettőt? Vagy bármi mást? - kérdezgetem szegényt, szinte szóhoz sem jut, így megvárom, míg válaszol. Ha valamit kér, örömmel felszolgálom neki, majd én is leülök vele szemben.
- Nos, minek köszönhetem a látogatást? Segíthetek valamiben? - kérdezem mindig még talán lelkesebben is, mint az előbb. Hiába, a túlbuzgóságomról nem tudok leszokni. Lehet nem véletlenül kerültem annak idején a hugraburgba.
Érdeklődő tekintettel pillantok a lányra, és lelkesen várom, hogy miben segíthetek neki.

Hana-san
2000.10.12.

Hiányzott valami, valami megfoghatatlan. Ez amolyan ismeretlen ismeretlen volt... fogalmam se volt róla, hogy egyáltalán létezik, míg nem hiánya felütötte fejét a mélyre ásott lyukból, körül tekintve, összefertőzve teljes lelkivilágom. A koncentráció, a szimpla nyugalom nehézséget okozott az utóbbi hetekben, ugyanis akárhányszor, csak egy pillanatra is lehunytam szemem, ugyanazon kérdések kerültek elő. Oly sokszor kapom meg a kérdést, "külföldi?", hogy már begyakorolt válaszom van rá, és ennyire is foglalkoztatott a dolog. Mostanában viszont mintha máshogy lenne ez... Korábban a folytonos tevékenységek, az adrenalin, a sebesség elfedte, de így bele gondolva, azzal, hogy a roxfortba értem, akaratlanul is elindult egy visszaszámláló, mely ehhez a ponthoz volt időzítve. Egy új világ, amely magához ragad, ahová ezentúl tartozol..., de honnan jöttél? Londonból jöttem? Ez csak fél igazság, félig vagyok csak odavalósi, apám messziről jött, s többet örököltem tőle, mint azt gondolná az ember... De minek is magyarázkodnék magamnak? Tán bűn lenne megismerni apám országát? Ha nem is bűn, elég furcsának éreztem a szituációt. Házunk idén új vezetőt kapott, s mintha csak a sors küldte volna ide pont idén, pont a Hollóhát vezetésére.
 Talárom ujját markolva sétálgattam tán egy fél órája már fel-alá, próbálva teremteni valami értelmes nyitányt, ámde sikertelenül, mígnem elég bátorságot gyűjtöttem, hogy kopogásra emeljem jobbom, elég könnyen olvasható, zavartságról árulkodó arccal. Kedvesen nyitott ajtót a tanárnő, s mire észbe kaptam, már bent ültem az asztalnál. Kedves kínálgatására, csupán nemlegesen rázom meg enyhén fejem, majd megvárom, míg helyet foglal. Szívem szinte torkomban ver, tenyerem nedvesedik, s a szokatlan ülés se ad hozzá komfortzónámhoz, melyet amúgy is átlépni készülök. Felkeresése tárgyára irányuló kérdésére nagyot nyelek. Egyre gyorsul pulzusom, míg szinte már attól félek, hogy vendéglátóm hallja meg a dobbanásokat. Nagy levegő ki és be.
-McLaren-Honda!- Bukik ki számon, igazándiból akaratlanul.
~Szép, tényleg, nagyon ügyes vagy Ayako, nem elég kínos a helyzet.~ Szidom meg magam gyorsan fejben, mielőtt folytatnám.
-Mármint... Elnézést, általában nem szokásom a tanárok zargatása, és nem is csinálok belőle rendszert, ígérem! De az utóbbi időben nyugtalanít valami..., valami, amivel máshoz nem tudok fordulni, amiben csak maga segíthet... Tudja, apám japán volt, és számomra egyfajta példakép, egy cél, amit nem csak meg kell ugorjak, de túl kell teljesítsek. Viszont őt én már nem ismerhettem, még születésem előtt távozott el. Viszont szeretném tudni, honnan jött, hogy részben hová tartozom, hogy ebből is építkezhessek. Tehát...- Szedném össze minden bátorságom. -Kérem, meséljen japánról!- Bökném ki végre a kérést, szinte félve a választól.
Furcsa kérés, furcsa helyzet, főleg számomra, ki nem igazán törődött soha a "honnan?" és "miért?" kérdésekkel. Olyantól, aki a céljaira fókuszált, és próbált fejlődni, a tényekre, a tudásra fókuszálva előre haladni, pont egy ilyentől hangozzon el egy ilyen kérés... Persze sose voltam rideg, vagy hasonló, csupán a saját eredetem keresése... Furcsa a halott apám országáról kérdezni... Neki kellett volna ezeket elmesélni. Egyik szülőm se ismertem, sose kötött hozzájuk semmilyen emlék, csupán feltételezéseim vannak róluk, milyenek is lehettek... és jó is volt így. Ez viszont ha nem is töri ezt meg, beevez a területére, s felkavarja a régóta álló vizet. Talán csak a kíváncsiság, talán a korral jár, hogy ilyeneket tudni akar az ember, és lehet, hogy túlkomplikálom, de attól még furcsa.

[Ayako-san2000. 10. 12.ongaku]

miben segíthetek?
dressu

Ayako-san
2000. 10. 12.
ongaku

Azt hiszem nehéz lenne eldönteni, hogy melyikünk is izgult jobban ebben a helyzetben, de szerintem megegyezek magamban egy egyenlően nagy mértékű izgulással. talán kissé lerohantam a sok kínálgatással, úgyhogy azt hsizem visszább is vehetnék ebből. Minden esetre, azért kint hagyok egy üres csészét az asztalon, miközben én megtöltöm sütőtökös teával a sajátomat.
- McLaren-Honda! - kiáltja, mire zavartan pislogok rá. Ezek most diákok nevei lennének? De nem is jut időm ezen olyan sokat agyalni, mert gyorsan folytatja is tovább.
-Mármint... Elnézést, általában nem szokásom a tanárok zargatása, és nem is csinálok belőle rendszert, ígérem! De az utóbbi időben nyugtalanít valami..., valami, amivel máshoz nem tudok fordulni, amiben csak maga segíthet... Tudja, apám japán volt, és számomra egyfajta példakép, egy cél, amit nem csak meg kell ugorjak, de túl kell teljesítsek. Viszont őt én már nem ismerhettem, még születésem előtt távozott el. Viszont szeretném tudni, honnan jött, hogy részben hová tartozom, hogy ebből is építkezhessek. Tehát...Kérem, meséljen japánról!
- Óh - csúszik ki a számon a meglepett hangom, és egy ideig nem is tudom, hogy mit reagáljak. Egyelőre fel kell dolgozom azt a sok információt. Szegény gyermek, remélem nem volt hánytatott sorsa, gondolom magamban, bár ahogy elnézem ez egyfalyta hirtelen felbukkanó útkeresési vágyakozás lehet. - Először is, megható, hogy megtisztelt ilyenfokú bizalmával, Ayako-san, arigatou gosaimashita - hajolok meg egy kicsit a lány felé, majd bíztatóan mosolyogva folytatom a mondókámat.
- Nos, ez egy nagyon-nagyon tág kérés, ha érti,mire gondolok. Elmesélhetem a múltat, a jelent, elmesélhetem az emberek életét, a szokásainkat. Beszélhetek a gazdag folklórról, a varázslényekről, a történelemmről, a kultúráról. De nem is tudom, hogy ha őszintén el szeretném mondani a véleményem, félig külős szemlélőként, félig úgy, hogy benne nevelkedtem, azt kell mondanom, hogy egy lenyűgöző, kitartó és talán kissé túlságosan is önfeláldozó ország. Vérükben van az alázat, a követekezetes és precíz munkamorál, és a saját maguk kudarcától való félelem. Olyan nép ez, akik sok esetben méltó halálnak gondolják a harakirit, vagyis az ögyilkosságot. Jó magam nem vagyok ennek a nézetnek a híve, az élet arra való, hogy megéljük és akármilyen nehézségbe és kudarcba üttközünk, azt átélve erősebbek legyünk.
Japán tele van eldugott varázslatos szentélyekkel, élettől pezsgő nagyvárosokkal, városi sötét titkokkal, és keserves gyásszal, melyet a világháború okozott nekik. Nem egy szent életű nép, ők is okoztak mély és keserű sebeket a szomszédos országoknak, melyekről senki sem beszél. Mégis azt mondom, hogy nagyszerű hely furcsa különös, náha túlságosan is földhöz ragadt idős generációval, és lázadó, mindenre nyitott fiatalsággal. Ez a kettősség nagyon érdekessé és még szerethetővé teszi szerintem az országot.
Tudja, az én ojisan Hiroshima után menekült életben maradt maradék családjával japánba, majd az chichi-ue, beleszeretett egy forró nyáron haha-uébe, aki érte még a gésák világát is maga mögött hagyta. Tőlük tanultam meg mindent, mi japán, az ő szavuk volt maga a hazám, melyet csak ritkán láthattam, és ők voltak a kultúra megtestesítői.
Lassan belekortyolok a teámba, és kissé elragadott hangom folytatom tovább, mert magam sem veszem észre, de elragad a flow, és repít vissza a régi emlélim közzé, melyet kedves családommal éltem át.
- De azt hiszem kicsit elragadtattam magam - mosolyodom szélesen a lányra, majd egy lusta dorombolást hallva észreveszem, hogy Akame azzal kűzd, hogy félálmában felmásszon az aztalra. Egy finom mozdulattam megfogom, és at asztal mellé fektetem, hogy ha akarja, Ayako-san is megsimogassa. Akame lustán hátra fordulva elnyúlik a tatamin, és macskáhhoz nem illő hangon horkolgatni kezd.
- Kicsit lerohantam ezzel, sumimasen. Esetleg van valami konkrét dolog, ami érdekli, Ayako-san? Megkérdezhetem, ha nem túl indiszkét, mivel foglalkozott az édesapja, amiért ön is ilyen elszántan motivált?

Hana-san
2000.10.12.

Kérdéseim szinte engem hoznak zavarba, s valahogy kényelmetlenül érzem magam, hogy kérdezgetnem kell ezekről a dolgokról. Jó esetben ezeket szüleimnek kellene feltennem, ám ez a lehetőség sajnos nem áll fent. Mégis miért érzem akkor magam ilyen... furán? A Professzor jelenléte, kisugárzása mégis valahogy megnyugtatóan, biztonságérzetet kölcsönözve hat rám. Kezdeti szavaim csupán zavart pislogást váltanak ki, mely nem csoda, ám az azt követő kisebb monológom egy hosszabbat vált ki beszélgetőpartneremből. Elmesélte nagyjából származását, s betekintést engedett az ország milyenségébe is. Ekkor én pislogtam zavartan egy rövid időre. Szinte túltelített a megannyi információ, ami e pár mondatban össze lett foglalva. Valóban ennyire más lenne? Ezidáig ismeretlen tudás bukott a látóhatárom szélére, mely kis túlzással majdnem annyira tűnt különbözőnek saját világomtól, mint a mugli és a varázsvilág egymástól. Néma gondolataimból egy macska dorombolása rázott fel, kit az asztal mellé fektettek. Míg megsimogatom a kis aranyost, természetesen nem mulasztom el a kérdésre való választ sem.
-Autóversenyző volt... azaz inkább teszt pilóta a Formula 1-es kategóriában. A mugliknál ez a legtöbbet kívánó versenykategória, ahova a legjobbak kerülhetnek csak be. Az ő dolga volt, hogy a bajnokság autóit egy adott csapatnál letesztelje, hogy minden rendben megy-e vele. Végül... így vesztette életét. Baleset volt, meghibásodás.- Hagyom abba a cicus simogatását, egy mosolyt megeresztve felé, majd tekintetem visszaemelem Tachibana professzorra. -Sajnos vagy nem, örököltem tőle ezt a hajlamot, eléggé vonzódni kezdtem a motorsportok iránt, már elég fiatalon. Az ex-kollégái segítségével indultam el az úton. Ahogy azt a legtöbben teszik, akik nagyra vágynak, négy éves koromtól kezdve versenyezni kezdtem, majd az idő múlásával egyre nagyobb kategóriák tárultak fel előttem. A Roxfort viszont közbeszólt, nem folytathattam, hisz ez év közben is teljes embert kívánt volna. Amikor belecseppentem a mágia világába viszont nem szomorodtam el, hisz ott vannak a seprűk. Azóta azt terveztem, hogy indulok egy versenyen, amit végül meg is tettem idén október elején. Ugye arra is volt a kikérőm. Azt hittem, hogy ha sikerrel zárom, akkor betöltődik ez az űr. Talán egyszer sikerül elérnem, hogy a suli is rendezzen valami hasonlót... Minden esetre főként ez volt a motivációm. Mármint annyi mindent örököltem apámtól... kíváncsi vagyok mennyi ismerős vonásra lelhetnék az országában, ahonnan jött. Innen a McLaren-Honda. Egy bajnoki autó volt, ami félig angol, félig japán volt. Nem akarom megtagadni a Brit szigeteket, vagy elfeledni. Részben ide is tartozom. De úgy érzem ismernem kell azt, hogy milyen Japán. Részben magam miatt, részben pedig mert talán Apám is így akarná.- Temetem arcom kezeimbe, mikor realizálom fecsegésem. -Elnézést, úgy fest, most én ragadtattam el magam.- Realizálom mondandóm rendszertelenségét, s a szükségtelen részletek emlegetését.
-De nem, konkrét dolog nincs ami érdekelne. Csupán a nagy egészet szeretném látni. És ebben köszönöm, nagyon sokat tetszett segíteni most. - Mosolyodom el, majd enyhén zavartan körbepillantok. -Egy valamit viszont rég megakartam kérdezni. Ha ön a mi házunk vezetője, hogy-hogy nem a mi szárnyunkban van a szobája? Vagy ez inkább tanított óra alapján van kiosztva?- Vetném fel tényleges érdeklődéssel hangomban.

[Ayako-san2000. 10. 12.ongaku]

miben segíthetek?
dressu

Ayako-san
2000. 10. 12.
ongaku

Amint meghallom, hogy autóversenyző volt, elkerekedik a szemem és csodálkozással vegyes elismeréssel pislogok Ayako-sanra. Nahát, ez egy igazán érdekes szakma, és sajnos nagyon vezsélyes is. Együttérzően sóhajtok egyet,a mint részletesebben is megismerhetem a történetét.
-Autóversenyző volt... azaz inkább teszt pilóta a Formula 1-es kategóriában. A mugliknál ez a legtöbbet kívánó versenykategória, ahova a legjobbak kerülhetnek csak be. Az ő dolga volt, hogy a bajnokság autóit egy adott csapatnál letesztelje, hogy minden rendben megy-e vele. Végül... így vesztette életét. Baleset volt, meghibásodás.
Milyen szomorú végzet, és milyen kegyetlen a sors másokkal is. A világban miden naposak a szörnyűségek, és valahogy ez egy kicsit lelomboz, hiszen csak megyünk és megyünk aztán ki tudja milyen tragédia törtténik másokkal. Lopva a faim képére pillantok. Én belergadtam a saját szomorúságomba, a sajt gyászomba, ésbár kezdek belőle kikerülni, mégis úgy érzem nem tudok. De most nem szabad ezzel foglalkoznom, egy diákom ül velem szemben, akinek szüksége van a segítségemre. Így bíztatóan bólintok, és erősen figyelem a szavait. Meglehetősen belelendül, ami nagyon kawaii. Nem szeretnék közbeszólni, mert kizökkenteném, szóval egyelőre csak figyelek.
- Sajnos vagy nem, örököltem tőle ezt a hajlamot, eléggé vonzódni kezdtem a motorsportok iránt, már elég fiatalon. Az ex-kollégái segítségével indultam el az úton. Ahogy azt a legtöbben teszik, akik nagyra vágynak, négy éves koromtól kezdve versenyezni kezdtem, majd az idő múlásával egyre nagyobb kategóriák tárultak fel előttem. A Roxfort viszont közbeszólt, nem folytathattam, hisz ez év közben is teljes embert kívánt volna. Amikor belecseppentem a mágia világába viszont nem szomorodtam el, hisz ott vannak a seprűk. Azóta azt terveztem, hogy indulok egy versenyen, amit végül meg is tettem idén október elején. Ugye arra is volt a kikérőm. Azt hittem, hogy ha sikerrel zárom, akkor betöltődik ez az űr. Talán egyszer sikerül elérnem, hogy a suli is rendezzen valami hasonlót... Minden esetre főként ez volt a motivációm. Mármint annyi mindent örököltem apámtól... kíváncsi vagyok mennyi ismerős vonásra lelhetnék az országában, ahonnan jött. Innen a McLaren-Honda. Egy bajnoki autó volt, ami félig angol, félig japán volt. Nem akarom megtagadni a Brit szigeteket, vagy elfeledni. Részben ide is tartozom. De úgy érzem ismernem kell azt, hogy milyen Japán. Részben magam miatt, részben pedig mert talán Apám is így akarná.-
- Ugyan semmiség, ezért vagyunk itt, hogy meghallgassalak, én csak örülök, ha ilyen sok midnent megoszt velem, Ayako-san, ez nagyon megtisztelő - hajolok meg egy kicsit, majd nagy levegőt véve folytatom, miközben a szemem sarkából látom, hogy a macskám felkukucskál az asztalra.  Még mielőtt rávetné magát a süteményekre, mellé lebegtetek egy tányért, amin van néhány hal, amikért odáig van meg vissza. - Ayako-san az útkeresés, a lelkünkben lévő űr betöltése nagy kihívás és pontosan tudom, hogy mit érez. Jómagam is megéltem a kilátástalanságot a tanácstalanságot. De ne érezze úgy, hogy elveszti a célját azzal, ha megnyer egy rendkívül fontos versenyt. Tudom, hogy szeretné legyőzni az apját, vagy bizonyítani, de biztos vagyok benne hogy büszke lenne magára, amiért ilyen elszántan lobogó versenyszelleme van.kívánom, hogy ne veszítse el ezt, mert még sokra viheti. Merítsen továbbra is erőt belőle - sosem voltam a szónoklás mestere, és remélem nem nagyon hablatyolok mellé, miközben Ayako-san valamiféle tanácsot vár tőlem. Még ha voltam már tanári pályán az alatt a rövid idő alatt nem volt alkalmam mélyen elbeszélgetni velük.  - És ne aggódjon, én is így érzek, bár japánnak tartom magam, mégis a Roxfortban nőttem fel,és nem tudtam elkerülni azt se, hogy ne kegyenek rám hatással az angol dolok. Egyszerre két világ között létezni nagyon nehéz, de szerencsés is. Én minden esetre nagyon szívesen megismertetem önnel Japánt a nyári szünetben, egy utazás alkamával, hogy egy szebb képet kapjon róla - azt hiszem ez most a legjobb javaslat. talán akkor ő is egy kicsit aztérzi,hogy megtaklálta a helyét így, mint úgy, hogy gyorsan ledarálom a történelmet. Nekem meg mindig öröm megismertetni azt a világot másokkal. - És hátha választ kap ott a kérdéseire. Minden bozonnyal több is van önben, Ayako-san, amit az apja hagyatékaként benne él.
Aztán, hogy szusszanjak egyet, kortyolok egyet a teámból és bekatok egy kis süteményt is. Szvesen megkérdezném, hogy biztos nem kér-e, de azt túlságosan tolakodónak tartom.
- És ebben köszönöm, nagyon sokat tetszett segíteni most.
- Ugyan, Ayako-san, azt kívánom bárcsak többet is tehetnék, de örülök, hogy hasznosnak találta ezt a beszélgetést.
- Egy valamit viszont rég megakartam kérdezni. Ha ön a mi házunk vezetője, hogy-hogy nem a mi szárnyunkban van a szobája? Vagy ez inkább tanított óra alapján van kiosztva?-
- Óh, hm,nos azt hiszem így van hozám a legközelebb a Bájitaltan szertár, és mivel erre van a mardekárások klubbhelyisége, kicsit olyan, mintha régen alap követelmény lett volna az, hogy a bájitaltan tanárok a Mardekár házvezetői - teszem hozzá mosolyogva, pedig ez annyira nem ilyen komoly. - Szerintem a termek miatt vagyunk mi ide beosztva. De kicsit nyomasztó idelent lenni, viszont szerencsére a szoba kellóen világos és hangulatos, hogy ezt el tudja velem feledtetni.
- Mellesleg Ayako-san, remélem mindezek a bizonytalanságok mellett jól érzi magát itt - szólal meg belőlem a kötelességtudó házvezető is, amiről eddig nem is tudtam.