Egy hűvös téli este láttam meg a napvilágot karácsony után, pontosabban 1984. december 27-én Londonban. Édesanyámat Elizabeth-nek hívták, ő boszorkány volt, édesapámat pedig Mike-nak, ő pedig mugli származású. Anyáék egy mugli bálon ismerkedtek össze, amolyan szerelem első látásra dolog volt köztük. Egy ideig randizgattak, minden jól ment, aztán később összeházasodtak, anyám apámhoz költözött Londonba, majd később megszülettem én. Mindig is egyke gyermek voltam, a szüleim valamiért sosem akartak több gyereket, pedig örültem volna neki, ha lett volna tesóm, de sajnos ez sosem valósult meg. A gyermekkorom békés, boldog volt, anyámék rengeteget foglalkoztak velem, sokat játszottam, nevetgéltem, mókáztam velük. Ennek ellenére hiányzott egy tesó az életemből, akire mindig számíthatok, ott van mellettem a jó és rossz időkben egyaránt. Később lettek barátaim, sose volt gondom az ismerkedéssel, de csupán egy-két olyan ember volt köztük, akik mindig mellettem voltak. A többieket igazából nem is sorolnám barát kategóriába, inkább haver besorolású minősítést kaptak. Gyerekként egyedül is jól elvoltam, de társaságban is remekül feltaláltam magam. Sosem voltam tökéletes, tisztában voltam a hibáimmal. Mindig is makacs és forrófejű voltam, ez a tulajdonságom végigkísért egészen a tinédzser koromig. Ennek köszönhetően gyakran kerültem bajba a meggondolatlanságom miatt, a szüleim pedig mindig ott voltak, hogy elsimítsák a kellemetlenségeket. Szerencsére azért rendelkeztem jó tulajdonságokkal is, empatikus, közvetlen, segítőkész voltam mindig is. Később, amikor általános iskolába kerültem a szülővárosomban, egyre többet vártak el tőlem a szüleim tanulás terén, ezzel pedig nagy nyomás nehezedett rám. Édesapám mindig is azt akarta, hogy a maximumot hozzam ki magamból, de arra sosem fektetett hangsúlyt, hogy bizony nem mindenki születik zseninek, és vannak olyan tárgyak, amelyekhez egyszerűen nincs adottsága az embernek, hiába is próbálják belé vésni. Ha fejre álltam volna, akkor sem tudtam volna néhány tananyagot elsajátítani, mert hiányzott a készség, egyszerűen nem állt rá az agyam. Aztán később, mikor kijártam a sulit és a Roxfort-ba kerültem, már valahogy enyhült a tanulási szigora. A varázsképességem először otthon mutatkozott meg, akkor, amikor apám épp kiverte a balhét, hogy nem tudtam megoldani egy bonyolultabb szöveges feladatot... amikor elkezdett velem ordibálni, akkor betelt a pohár, hatalmas düh fogott el, elkezdtem hangosan kiabálni, hogy "Elég!", majd hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az asztalról lerepült az összes tárgy, az írószereim, a füzeteim ott hevertek a földön, pedig nem is nyúltam hozzájuk. Ránéztem apámra, azt hittem, hogy ő is meg fog lepődni a dolgon, de leolvastam az arcáról, hogy nem érte teljesen váratlanul ez az affér. A történtek után a szüleim leültek velem és elmagyarázták a származásomat, azt, hogy varázserővel rendelkezem, és hogy általános iskola után a Roxfort-ba íratnak, ahol hozzám hasonló képességű diákokkal tanulhatok együtt. Nem volt egyszerű feldolgozni azt, hogy a világ, amelyet idáig ismertem nem teljesen olyan volt, mint amilyennek mutatkozott. Kedvem lett volna tombolni, de nem mertem, nehogy kárt tegyek valamiben vagy tudom is én. Egy időre bevonultam a szobámba és egy kiadós sírás után elméláztam a helyzeten. Nem tudtam, hogy hogyan kéne fogadnom mindazt, amire most fény derült. Egy kis idő után, mikor sikerült megnyugodnom, próbáltam pozitívan hozzáállni ehhez a fura dologhoz, anyámék pedig az történtek után teljesen máshogy álltak hozzám. Folyton lesték minden kívánságomat, minden nap meséltek valami újdonságot a varázsvilágról, a varázslókról és egyéb érdekes témákról, biztosítottak róla, hogy nem leszek egyedül, ez egy csodás lehetőség, majd meg fogom látni. Egy nap épp az ebédlőbe indultam, majd arra lettem figyelmes, hogy egy levél van becsúsztatva a küszöbünk alatt.
- Anya, apa! Képzeljétek, jött egy levél a nevemre! - kiáltottam nekik, hogy jöjjenek le az emeletről. Idáig nem sok levelet kaptam életemben, kivéve képeslapokat a barátaimtól, amikor épp nyaraltak. Általában a szüleimnek jött posta számlákkal vagy hivatalos ügyekkel kapcsolatosan. A kezembe vettem a levelet, majd elkezdtem jobban szemügyre venni. Eléggé egyedi volt az egész, a betűk mintha díszesen meg lettek volna rajzolva rajta, na és a bélyeg, az gyönyörű volt. Valamiféle címert ábrázolt, meseszép formában. A feladó mellett elsiklott a tekintetem, mert anyáék már kíváncsi szemekkel tekintettek felém. Miután anya meglátta a levelet, lelkendezve összecsapta a kezeit, majd rögtön utasított, hogy nyissam ki. Megkerestem a fiókban a levélbontót, majd óvatosan felvágtam vele a borítékot, hogy kivehessem a levelet. Anyám megkérdezte, hogy sejtem-e, miről van szó, én pedig megráztam a fejem, hogy fogalmam sincs róla. Apa úgy állt ott, mintha tudna valamit, de nem szólt semmit, csak csendben, nyugodtan figyelte az eseményeket egy halovány mosollyal az arcán. A kezembe vettem a levelet, magam elé tartva, majd elkezdtem hangosan felolvasni. Miután végigolvastam a sorokat, egyből megvilágosodott előttem, hogy ez bizony a "behívóm" a Roxfort-ba.
- Te jó ég! Felvételt nyertem a varázssuliba! - ugrottam anyám nyakába ujjongva, majd apámat is átöleltem. Anyám valószínűleg azért nem szólt róla idáig, hogy meglepetés legyen számomra. Nagyon feldobta a napomat ez a levél, meg is ünnepeltük a felvételemet egy finom ebéddel. Most nem anya főzött, hanem elvittek egy étterembe, ahol annyit ehettem és ihattam, amennyit csak akartam.
- Köszönöm! Remek nap volt! - búcsúztam el a szüleimtől, mielőtt bementem a szobámba aludni. Aznap nem kellett álomba ringatni, mosollyal az arcomon hunytam álomra a szemem. Ez a levél valamilyen fura oknál fogva lelkesítőleg hatott rám, immár várakozva tekintettem új életem felé.
Mikor eljött az idő, a szüleim elkísértek az állomásra két gurulós bőrönd kíséretében. Kicsit nehéz szívvel búcsúztam el tőlük, még sosem töltöttem el huzamosabb időt nélkülük. A vonaton egy kabinba kerültem egy másik lánnyal, akivel végigbeszélgettük az utat, majd együtt beszereztük az iskolakezdéshez szükséges dolgokat. A beosztási ceremóniát végigizgultam, számomra mindegy volt, melyik házba kerülök, hiszen nem igazán ismertem senkit, egyedül azt sajnáltam, hogy a lány, akivel megismerkedtem máshova lett beosztva. Nagyon tetszett a nagyterem díszítése, az asztalok roskadoztak a finomabbnál finomabb ételektől, a diákok pedig első blikkre szimpatikusak voltak, bár főleg azzal voltam elfoglalva, hogy mi lesz a süveg döntése, hogy aztán megismerhessem az újdonsült házamat, társaimat. Miután a Roxfort-ba kerültem egy kis idő elteltével valamelyest élveztem, hogy kicsit távolabb kerültem a szülői háztól. Az első időszakban nagy újdonság volt számomra minden, a varázslatok elsajátítása egyáltalán nem volt egyszerű, pedig ugye akkor még csak az alapoknál tartottunk. A társaság viszont egész jó volt, a diáktársaimmal gyorsan megtaláltam a közös hangot, de időnként, mikor rám tört a depresszió, akkor elég antiszociális hangulatba tudtam kerülni, szóval olyankor nem igazán keresték mások a társaságomat, amit tökéletesen meg tudtam érteni. Egyébként eléggé életvidám voltam, de időnként totál le tudtam hangolódni mindenféle magyarázat nélkül. A legbizarrabb az volt az egészben, hogy fogalmam sem volt, miért lett úrrá rajtam a rossz hangulat, amely ugyan nem tartott sokáig, mégis sokszor vette át felettem az uralmat. Elsősként elég sok új embert sikerült megismernem, sokat lógtam a barátaimmal, tanulgattam is, amennyire tőlem telt. Az otthoni barátaimmal csak a szünetekben találkoztam, ők úgy tudták, hogy egy másik városba kerültem, ahol gimnazistaként kollégiumban laktam. Nem volt egyszerű feldolgoznom mindazt, amit ebben a világban hirtelen megtapasztaltam, túl sok volt az újdonság, a furcsaság, de igyekeztem befogadni mindent, ami idáig ismeretlen volt számomra. Tény, hogy többet töltöttem tanulással, mint a mugli suliban, ennek ellenére még mindig kívülállóként éreztem magam ezen a "varázslatos" helyen. A vizsgáim egész tűrhetően sikerültek, szerencsére összebarátkoztam néhány olyan diákkal, akik nálam sokkal okosabbak voltak és tudtak korrepetálni bizonyos tárgyakból. A második évem is egész jól alakult, egyre több önbizalmam lett, még több hangsúlyt fektettem a tanulásra, a barátkozásra, a jegyeim pedig egyre jobbak lettek. Persze voltak olyanok is, akik nem igazán kedveltek, de hát mindenkit nem is lehet szeretni a világon. Időnként szerettem kijárni esti sétákra is a folyosókra és egyéb intézményen belüli helyekre, a kalandozásaim pedig általában büntetőmunkával értek véget. Azonban a felhőtlen időszak nem tartott sokáig, ugyanis a háború alatt minden megváltozott. Hatalmas rettegés lett úrrá mindenkin, én csendben meghúztam magam az iskola falai között, a szüleim pedig biztonságba rejtőztek egy baráti párhoz. Szerettem volna velük tartani, de jobbnak látták, ha az intézményben maradok, mert szerintük veszélyesebb volt odakint. Igyekeztem asszimilálódni a környezetembe, példásan viselkedni, nehogy felhívjam magamra a figyelmet, majd vártam, hogy elvonuljanak a sötét felhők, ahogy mondani szokás. Sosem feledem el ez a szörnyű időszakot, amikor a napjaimat a folyamatos rettegés töltötte ki. A háború ideje alatt nem leveleztem a szüleimmel, mert a Sötét Nagyúr csapata mindent az ellenőrzése alatt tartott, így volt rá esély, hogy ne tudják meg, merre bujkálnak a szüleim. Szörnyű érzés volt minden nap arra kelni, hogy azon izgulok, vajon élnek-e még anyáék. Éjjelente rémálmok gyötörtek, teljesen magamba fordultam. Így ment ez hosszú időn keresztül, a napjaim sírással, félelemmel, aggódással teltek, csupán a túlélésre játszottam, mint sokan mások. Miután véget ért ez a "lidércálom", végre hírt kaptam a szüleimtől, hogy szerencsésen túlélték az eseményeket, viszont a barátaik meghaltak. Állítólag bepánikoltak, hogy rájuk talál valaki, azt tanácsolták a szüleimnek, hogy menjenek velük, jobb mozgásban maradni, de ők nem kockáztattak és a búvóhelyükön maradtak. Sajnos a másik pár nem volt ilyen szerencsés, az életükkel fizettek a félelmeik miatt. Nem hibáztattam a szüleimet, hogy nem harcoltak az úgynevezett igazság nevében, mert így túlélték a történteket, számukra fontosabb volt, hogy a lányuk ne veszítse el a családját és nem tették kockára az életüket. El lehet ítélni őket, de ez is egy szempont. Elég sok ismerősünket, barátunkat elvesztettük így is, amelyet iszonyatosan nehéz volt feldolgozni. Egy kis idő után minden visszatért a régi kerékvágásba, de mindenkinek nyomot hagytak az irtózatos események, semmi sem volt olyan, mint régen. Sok időbe tellett, mire újra tudtam mosolyogni, de az általános közérzetem sosem volt az igazi, a mai napig rémálmok gyötörtek. Nem tudom, hogy valaha ki fogom-e tudni heverni, amit ezek a sötét idők okoztak lelkileg. Mindenesetre próbáltam kihozni magamból a legjobbat, a külvilág felé pedig nem mutattam ki a fájdalmamat, hiszen ki szeretne egy negatív hangulatú emberrel barátkozni, társalogni, együtt lenni? Persze időnként felülkerekedett rajtam a jó kedv, mikor kicsit el tudtam felejteni a szörnyűségeket, de mikor belegondoltam, hogy sosem fogom látni a legjobb barátaimat, akiket a háborúban elvesztettem, akkor újra magába kerített a rossz hangulat. A harmadik évem ennek fényében elég változatosan telt, mintha egy örökkévalóságnak hitt utazáson vettem volna részt az érzelmi hullámvasúton, annyira ingadozott a hangulatom. Igyekeztem több figyelmet szentelni a tanulásnak, hol több, hol kevesebb sikerrel, sokszor azon kaptam magam, hogy elkalandoznak a gondolataim, illetve egyáltalán nem tudok odakoncentrálni a tananyagra. Sokat segített, hogy volt néhány barátom, akik mellettem voltak ezekben az időkben, na és ott volt a családom is, akikre mindig számíthattam. Hogy mit hoz a jövő? Ki tudja, a sors útjai kifürkészhetetlenek.
JellemAlapvetően barátságos, segítőkész vagyok, emellett kellő empátiakészséggel is rendelkezem. Nem minden arany, ami fénylik, tökéletes ember nem létezik. A szeretteim elvesztése miatt gyakran vagyok lehangolt, magába forduló személyiség, időnként pedig oktalanul is rossz a kedvem. Nem nehéz megtalálni velem a közös hangnemet, felvidít, ha másoknak örömet okozhatok, szeretek új dolgokat tanulni. Emellett azonban elég makacs és forrófejű tudok lenni, ha valamit elhatározok, azt megvalósítom tűzön-vízen át. Szeretek másokkal élcelődni, lételemem a mozgás, imádok sportolni. A monotonitás a halálom, nem riadok meg a kiszámíthatatlan helyzetektől, a váratlan fordulatoktól.
Apróságok
mindig || Eső, Meglepetés, Család, Sport, Barátok
soha || Megbízhatatlanság, Pókok, Kiszolgáltatottság, Monotonitás, Szigor
hobbik || Sportolás, szórakozás, olvasás, sétálás
merengő ||Legjobb emlékem, mikor megkaptam a levelet a Roxfort-ból. A legrosszabb emlékem mikor megtudtam, hogy a háborúban elvesztettem a barátaimat.
mumus ||Pókok.
Edevis tükre || Megfelelni apámnak.
százfűlé-főzet || Halovány piros színű, édeskés, eper ízű
Amortentia ||Rózsa illat
titkok || Ha elárulnám, többé nem volna titok.
azt beszélik, hogy... ||Időnként eléggé szeszélyes tudok lenni, ami kissé ijesztő.
A család
apa || Mike Bridget; 45; mugli; alá-fölé rendelt kapcsolat
anya || Elizabeth; 42; félvér; mellérendelt kapcsolat
testvérek || Nincs
állatok ||Nincs, apám sose rajongott az állatokért.
Családtörténet ||Édesanyám neve Elizabeth, félvér származású, édesapámat pedig Mike-nak hívják, ő mugli. Sose ismerhettem meg a nagyszüleimet, mert sajnos azelőtt elhunytak, hogy megszülettem volna. Igazi szerelemgyerekként jöttem világra, a szüleim a mai napig imádják egymást. Sosem volt testvérem, egyke gyerek vagyok, pedig klassz lett volna, ha van egy testvérem, vagy akár több is, akikre számíthattam volna a későbbiekben és jó testvéri viszonyt ápolnánk. Édesanyámmal mindig is jól kijöttem, mindent meg tudtunk egymással beszélni, akár a legjobb barátnők. Édesapámat mindig is tiszteltem, de vele más volt a kapcsolatom, nagyon szigorú volt velem mikor elkezdtem általános iskolába járni. A kapcsolatunk sosem volt felhőtlen, de ettől függetlenül szeretem, és a mai napig úgy érzem, hogy meg akarok felelni az elvárásainak, de ez nem igazán sikerül. Az általános iskola befejeztével felvilágosítottak a képességeimről, arról, hogy milyen a világ valójában, miután megmutatkozott otthon a varázserőm. A Roxfortba kerülve eleinte kicsit izgultam, milyen lesz nélkülük távol lenni, de aztán egyre jobban tetszett a dolog. A háború ideje alatt én az iskolában maradtam, anyámék pedig egy baráti párhoz utaztak, ahol egy eldugott helyen bujkáltak. Ez az időszak iszonyatosan nehéz volt számomra, mert nem tudtom, hogy életben vannak-e még vagy sem. Miután véget ért ez a sötét időszak, kiderült, hogy életben maradtak, de akik bujtatták őket, meghaltak. Ráadásul számos jó barátot vesztettünk el mindannyian, ez az időszak számomra rendkívül borúsan telt. Nem hibáztattam anyáékat, hogy nem vettek részt a harcban, a túlélésre játszottak, hogy újra egy család lehessünk, ez is egy nézőpont. Jelenleg jó velük a kapcsolatom, igazából nem változott semmi sem ahhoz képest, mikor még náluk laktam.
Külsőségek
magasság ||164 cm
testalkat || sportos
szemszín || barna
hajszín || barna
kinézet ||Határozott fellépésű ember vagyok, középmagas, barna szemszínnel és barna hajszínnel rendelkezem. Sokat sportolok, hogy fitt maradjak, egészségesen étkezem. Szeretek divatosan, illetve sportosan öltözködni, a hangulatomtól függ, mit veszek épp fel.
A tudás
varázslói ismeretek || Varázslói ismereteimet folyamatosan fejlesztem, kedvenc tantárgyaim a gyógynövénytan és a legendás lények gondozása. Azok a tárgyak, amelyeket magolni kell, nagyobb nehézséget okoznak számomra, mint a gyakorlati tantárgyak. Számos olyan terület van, amelyen javítanom kell még, de törekszem rá, hogy évről évre jobb eredményeket érjek el tanulás terén.
pálca típusa || 10 hüvelyk, nyír, főnixtoll Egyéb
avialany ||Bridget Satterleen
Roxfort RPG
Szerző