Vérnyomok a ködben

[✿✿✿]

✿✿✿

2000. július

Anna

✿hacuka✿

zajok a fejben

hébe-hóba 18+?

Ugrándozva szökkdécselek végig a kora esti esős, ködös Londonon. Szeretem ezt a fata időjárást és vétek lenne kihagyni a barangolsát a ósdi utcák és a sikátorok között holmi hopponálással. Meg persze legutóbb Kínába kötöttem ki egy Elliot nevű fura fazon hátán landolva. Valamit kicsit megviseli az agyamat is, de mostanában kevésbé zajonganak a fejemben a dolgok, mióta Cherub beheggesztette a sebeimet, amiket apámtól kaptam... és... leszedte a Sötét jegyet.
Dúdolgatva közeldem a cím felé, amit megadott a felettesem. Manapság igen kevés felderítő nekromágus van, hiszen eléggé kevés halálesettel találkozik a mágusvilág Voldemort lezúzása óta. De persze én tudom jól, hogy halál és gyilkosság minidg lesz. Csak valamiért egyre jobban a sötétségben maradnak, de én nem hiszem, hogy a minisztérium olyan bamba lenne, hogy nem venné észre. Na mindegy, a kombinálás ezen téren nem az én dolgom, inkább végre örvendezhetek, hogy bevetésem van.
Egyáltalán az is csoda, hogy megkaptam, nem nagyon szeretnek foglalkozni a halott vérfarkasok gyilkosságaival, de ez ezért is került napirendre mert egy civil is meghalt. Tök izgi, alig várom, hogy végre turkálhassak az emberi testekben. Vérfarkast pedig nem is boncoltam, apám mindig kerülte őket, mintha nem akart volna újat húzni velük. Végül is ki tudja milyet kapott volna el,ami után úgyis megölték volna. Mondjuk ha azt vesszük neki édes mindegy, mert már rég megöltem a saját kezemmel. Erre elvigyorodom. Ízekre szedtem őt, a saját kastélyában. És hiába volt ő úgy oda magától, semmiben nem különbözött a hullája egy mugliétól. Semmiben.
Már nemsokára ott vagyok a Freegrove Rd. 40 számnál, az eső pedig elállt, én pedig szomorkásan sóhajtok, majd halk dalolászásba kezdek.
- Add máááááááár Uram az esőőőőőőőőőőőőt, hozd eeeeeel a csuda időőőőőőőőőőőt!
A dalolászásból kizökkent a rettenetes állapotban lévő, betört ajtajú ház. Akik előttem lezárták a helyszínt gondoskodtak arról, hogy 100%-ig mugli biztos legyen, így szerencsére nem kontárkodik bele a munkámba holmi idétlen nyomozó.
A szalagokat átlépve az ajtót tapogatom. A kilincs lerobbant a helyéről, és úgy nézett ki, mintha valami óriásegér hapapdálta volna meg a kilincses résznél. A helyzetből ítélve, minden bizonnyal egy Explúzó átok. Elég hülyeség így betörni valahova, ez valami olyan gyilkosság lehet, aminek az elkövetője, vagy elkövetői nem nagyon foglakoztak a körülményes behatolással. Mintha nekik mindegy lenne, csak minél hamarabb öljék meg azt, akit kiszemeltek. Ez eddig nagyon izginek néz ki. Elvigyorodom, és belépek az ajtón.
A lámpák égve, ám a földön nincsenek cipőnyomok. Sőt, talán túlságosan is rend van ebben a házban. Vagyis olyan nyomtalan rend. Szóval mégis csak igyekeztek elrejteni ezt-azt. A jelentésben az áll, hogy a halott férfi barátja találta meg őket a nappaliban, aki szintén varázsló. ez kissé megkönnyítette a dolgunkat. A ház többi részével ellentétben itt igen csak nagy volt a pusztítás. Semmi sem volt eltakarítva, igen csak hanyagul hagyták ott a helyszínt, de miért? Ennyire biztosak abban, hogy nek akadok a nyomukra? Vagy pedig... A tekintetem a hullákra tapad, az arcomon pedig megjelenik az a beteges mosoly.
- Merlinlre! Ti gyönyörűen néztek ki! Gyertek csak ide, meséljetek nekem! - szalad ki a számon hangosan, majd előszedem a felszerelésemet. És gyorsan végigfuttatom a tekintetem a gyönyörű halotti testeken.
A férfi szeme nyitva, az egész teste már szinte teljesen el van kékülve, A lábam előtt végtagmaradányok, és némi csont szilánk hever. A férfi bal karja hiányzik, de valami olyan robbanás szakította le a testéről, ami megroncolta a mellét is. Annyira szerettem volna én is hallgatni a fájdalmas gyötrődését. Apám kedvenc módszere volt lerobbantgatni a végtagokat a helyükről, és az utolsó minidg a fej volt. Igazá művészi alkotások lettek utána. Ezek az elkövetők cseppet sem értenek a normális kínzáshoz. Túl hamar ölték meg őket. Heh. Lúzerek. Egy véres, felborult szék, és némi kötélmaradvány hever annak lábánai közelében. A nő a férfitól nem messze, nyúlik el, a vég pedig teljesen hasra vágta. Szó szerint. haha.
A nyomozóktól megkapott jelentést ki is dobom a padlóra. Szeretem többször átolvasni, a boncolás közben is, hogy összefüggésbe hozzam a dolgokat. A pálcámat a fogam közzé kapom, mert biztos, ami biztos, készenlétben tartom, majd nekilátok a munkának.
A fejem azonban zsibongani kezd, és a belső hang egyre csak hajtogatja a magáét: robbantsd fel őket, robbantsd fel őket, szétfröccsenne a vérük és te fürödhetnél benne, olyan jó olyan jó, olyan jó...
Én pedig egyre jobban rángatom a fejem, és közben remélem sneki nem zavar meg ebben a helyzetben, mert biztos, hogy rá eresztenék egy átkot.

Vadászokra vadászni

Munkaruha

2000. július

Alapvetően, ha a rendelőben megcsörren a mugli telefon, nem szoktam összerezzenni, mert ez nem egy kirívó eset. Nem az, mert varázstalan pacienseim is vannak, és a gazdik gyakran keresnek meg így. De ezúttal mégis, aprót ugrottam a harsány hangtól, s aszívem baljós kalapálásba fogott.
Épp a mágikus bestiáknak fenntartott rendelőben tartottam ügyeletet, s egy tüsszögve pattogó törpegolymók felett mondtam el az utasításokat, miközben a puha, szőrös kis lényt óvatosan markomba fogva igyekeztem legalább az asztalon tartani. Aznapra ők voltak az utolsók.
- Sajnos a túltenyésztésből kifolyólag gyakori, hogy allergiásak a saját szőrükre. Elképesztő, milyen sokszor megesik – sóhajtottam, s az apró bestia orrába cseppentettem a pipettával a vizsgálóasztal mellé kikészített, halványkék tinktúrából. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a telefon ma valahogy különösen agresszívnak hallatszó hangját, de kissé remegett a kezem, míg visszaraktam a helyére a cseppentőt, s a varázslényt újra a kis gazdája kezébe nyomtam.
- Ahogy látták tehát, az orrába cseppent, napi háromszor két cseppet. Fontos, hogy ha a főzet elveszti a színét, akkor rakjanak bele egy újabb szőrszálat. Így marad hatékony. Egy hónap múlva várom Pufikát kontrollra, hogy megnézzük, hogy alakul az állapota. Ha a panaszok nem múlnak, akkor pedig előbb – hadartam, s kitereltem a kis boszorkányt, az édesanyját meg a most már szelíden szortyogó jószágot is a helyiségből.
A telefonhoz léptem, de a kezem megtorpant, s míg egy újabb csörgést végighallgattam, arra gondoltam, Róma óta nem vagyok önmagam. Nem is fizikailag – a sebek már majdnem begyógyultak. Inkább a lelki békém nem állt még helyre egészen. Csak ezért lehet, hogy a készülék visszhangos hangját olyan baljóslatúnak hallom a rendelő klórszagú, fertőtlenül fehér csendjében. Szinte nem akarom felvenni, de persze engedek a kötelességnek, mert lehet akár ügyfél, akár… Szóval valaki fontos.
- Hall…
- Anna! – Betti, a Minisztériumban dolgozó barátnőm hangján úgy szól a nevem, hogy abban minden benne van már azelőtt, hogy tudnám, miért is hívott fel. Már érzem magamban nőni az aggodalmat, az elszántságot és a kényszert, hogy megacélozzam magam. Máskor is hívott így, és kivétel nélkül mindig valami borzalomról számolt be, amelyet vagy a Minisztérium követett el ártatlannak tűnő varázslények ellen, vagy hunyt szemet egy felett. – Anna… Már nincs mit tenni, de egyszerűen muszáj volt felhívjalak. Micsoda szörnyűség, azok a szerencsétlen fiatalok… - szipogta, s ettől úgy éreztem, neki kell dőlnöm a telefonasztalnak, s úgy, féloldalasan hallgattam tovább, hátha ki tudja nyögni, mi történt pontosan.
- Meggyilkolta őket valaki. Levadászta… Mint az állatokat.. És nem is érdekel különösebben senkit, csak mert vérfarkasok voltak… Még megvárják a boncolás eredményét, de akármi is lesz, nyomozás nélkül lezárják az egész ügyet – mondta, de ezt már csak sóhajtva, alig hangosabban a suttogásnál. Én némán, összeszorított ajkakkal bámultam a velem szembeni vitrines gyógyszerszekrényt. Az üvegajtó visszatükrözött engem, az ösztövér, fehér inges, sápadt doktornőt, aki félszegen fonta maga köré fél karját, míg a füléhez tartotta a kagylót.
- Szörnyű, valóban – súgtam, s alig észrevehetőn megcsóváltam a fejem. Éreztem, ahogy a tehetetlen harag úgy önti el hosszú ideje fásult félelemtől dermedt csontjaimat, mint a folyékony tűz. Persze, gyógyítóként tisztában voltam vele, hogy igazából az adrenalin-löketet érzem a véremben hatásba kezdeni, de most mellőztem az efféle józan tudatosságot. Hetekig nem tapasztaltam hasonlót. A sűrű és bonyolult történtek Christopherrel Rómában, aztán az azt követő fásult felépülési időszak elnyomta bennem a tenni akarást. Az eseménytelenség olyan volt, akár a vihar előtti csend. És most itt volt az első villámcsapás, amely szétkergette a tompa ködöt.
- Ne haragudj, hogy ilyesmivel terhellek, úgy sajnálom, és nincs is mit tenni már, de itt a többiek nem is értik, mit vagyok úgy oda, hisz tudod… Hogy amik voltak…
- Tudom. Semmi baj. Megértem – mondtam halkan.
- Miért történnek ilyesmik? Jobb lenne, ha nem tudnék ezekről. Azt hiszem, fel kéne mondanom… Nem volna jobb?
- Nem tudom. Talán. De inkább nem. Talán tehetünk valamit – tettem úgy, mint aki elgondolkodik, pedig a terv már rég körvonalazódott a fejemben.
- Áh, itt már… Pillanatokon belül lezárják a nyomozást, talán már kinn van a nekromágus szakértő a helyszínen. A boncolási jegyzőkönyv sem mondhat majd semmi olyat, ami ezt megakadályozhatná, vagy ha mégis, akkor félre fogják dobni, és ennyi.
- Talán mégis mondhat – makacskodtam, majd utána kérdeztem a részleteknek. Ezt követően át sem öltöztem, csak magamhoz vettem a táskámat, és bezártam a rendelőt. Alig percek múlva már úton voltam.
                                                                              *
A kihalt utcán még hallom saját hoppanálásom halk pukkanását visszhangozni. Felpillantok a házra, mely eltéveszthetetlen a hivatalos szalagok és a romok miatt. Az első gondolatom az, hogy az átkot, amivel lerobbantották a kilincset a helyéről, talán még a szomszéd utcában is hallhatták a figyelmes fülek. De a szomszédok egész biztosan. A ház ablakán át a halvány, sápadt fény nem éppen hívogatón hatott, én mégis beléptem. Még mindig óvatosan hajoltam, pedig az oldalamon a félfarkas szörnyeteg okozta marcangolásnak már hírmondója sem maradt. Inkább csak a megszokás volt, de azért kecses vigyázattal mozogtam, továbbra is. Legalább nem csaptam túl nagy zajt, nem úgy mint az a valaki, aki láthatóan nálamnál egy kicsivel korábban már megérkezett.
- Merlinlre! Ti gyönyörűen néztek ki! Gyertek csak ide, meséljetek nekem!
Finoman felállt a hátamon a szőr, de azért érdeklődve hallgattam a neszeket, s halkan közelebb lépkedtem, pálcámon nyugtatva fél kezemet. Közben sajnálattal  vettem tudomásul, hogy a háznak ezen részei már nem érintetlenek, s valaki eltakarította a nyomokat. Nem így azon a helyen, ahol az áldozatok voltak.
A vér rozsdás, savanykás aromája minden tartózkodásom ellenére az orromba kúszik. Érzékeny vagyok rá azóta, hogy én is egy vagyok a farkasok közül, de ez most jóval erősebb, egyébként is bárki megérezné. Ha vérfarkasok voltak, rettenetesen nagy a fertőzésveszély ezen a helyszínen. Irtózva csóválom meg a fejem, majd még mindig a pálcám köré szorítva ujjaim, keresztbe fonom karjaimat magam körül.
Megállok az ajtóban. Már egész sok dolgot látok a szobából, de a rajtam kívül jelenlévőt még nem. Egy nagy köteg papír landol a látóterembe eső padlórészen, én pedig némán veszem szemügyre. Jó volna ezt kölcsönkérni, de talán előbb tudatnom kéne, hogy itt vagyok, anélkül, hogy a frászt hoznám a felderítő nekromágusra.
Közelebb lépek, s most szemügyre vehetem a másik illetőt. Fehér haja még csak az első pont a furcsaságok listáján vele kapcsolatban, de leginkább a fejrángása lep meg. Nem értek ehhez a szakterülethez, én egyébként is élőkkel, ráadásul főleg varázslényekkel foglalkozom, de az a balsejtelem fog el, hogy ez a groteszk mozdulatsor nem egy bűbáj része. Nem szép dolog, de emiatt a pálcámat továbbra is a kezem ügyében tartom.
- Khm… Jó estét – köszörülöm meg a torkom, halkan és finoman, hátha nem lepem meg túlságosan a hölgyet, aki nekem eddig háttal dolgozott.
- Elnézést, amiért megzavarlak – kezdem nyugtató és bocsánatkérő hangon. – Azt hiszem, valami hasonló dolog miatt vagyunk itt mindketten, úgyhogy ha nem bánod, csatlakoznék – tettem hozzá, és türelmesen vártam a választ. Nem mintha elfogadnám az esetleges tiltakozását, s mialatt hallgatok, így is körbe-körbefuttatom a tekintetem a horrorisztikus helyszínen, értékes információmorzsákra lesve. A szívemet most megacélozom, elvégre nagyon szakmaiatlan volna érzelmeket engedni a munkába – bár mélyen belül azért elborzaszt az, amit látok. Senki sem érdemel ilyen sorsot, s főleg nem ilyen fiatalon, mint ez a két szerencsétlen itt. De épp azért jöttem el, s küzdök meg háborgó lelkemmel, hogy ha lehet, többen ne jussanak e végre, sem a fajtámból, sem másokból ezen brutális, gyilkos kezek által.

[✿✿✿]

✿✿✿

2000. július

Anna

✿hacuka✿

zajok a fejben

hébe-hóba 18+?

A halottak teste annyira kellemes látvány. Nem vinnyognak, ha túrod a gyomrukat, a fádalom csillapítót meg mindig feleslegesnek tartottam. Talán ez is még apám tanításainak a fantasztikus hatása. Nem érzek túl sok fájdalmat a testek maradványa iránt, bár életükben biztosan kellemes emberek voltak. De számomra a hulláik már csak izgalmas munkaeszközök. Miért is gyászoljam őket már, ha úgysem lakik benne senki. Sosem értettem magának a gyásznak a fogalmát sem, valahogy furcsa számomra mindig a halott után való siránkozás.
Felhúzom kezemre a kesztyűt, és a vágóeszközeimmel elkezdem nézni az első hullajelölt hatalmas sérülését, ami leszakította a kezét és nagyjából a fél bal mellét. Igazán mellbevágó élmény lehetett. A többiekkel ellentétben én szeretek szikékkel bajlódni, sokkal közelebb érzem magamhoz úgy a testet. A kezeim, amikor belemártom az egyre langyosodó belsző szervek közzé, és az érzés hogy véres lehetek, hogy a teste egyre jobben hidegebb lesz... Jut eszembe, még nem nagyon állt be a hullamerevség, és a legnagyobb bánatomra még tényleg éppen csak most kezdi meg a test a lehülését. Bár a lakésban elterült bomló vér szaga parfümként kúszik az orromba.
Még kicsit belelapozok a jegyzőkönyvbe, és az sem nagyon zavar, hogy elmaszatolom a véres ujjaimmal a papírlapokat.  A jegyzőkönyv szerint rájuk rontottak, mivel a nappaliban három különböző ember cipőnyomát fedezték fel, egy kisebbet és két nagyobbat. Szóval ez valami rajta ütés lehet... Vagy inkább... gondolkodom magamban, ám az agyalásban megzavarnak az erőszakos hangok a fejemben. A kezem megfogja a pálcát a számból és a szerencsétlen porhüvely felé tartom. Nem zavarna senkit sem az, ha egy kicsit még rárobbantanék valamit. Aztán valami karhácsolást hallok a közelemből, amit nem nagyon tudok hova teni, és a hangot is a fejemben tomboló ezernyihez kapcsolom, így egy kicsit még meg is kopgtatom a homlokom az ujjaimmal, mert már megint felidegesít ez a zaj. Nem lenne szerencsés, ha valaki most ilyen labilis állapotomban találna meg, mert...
- Elnézést, amiért megzavarlak.  Azt hiszem, valami hasonló dolog miatt vagyunk itt mindketten, úgyhogy ha nem bánod, csatlakoznék
Hallom meg mostmár tisztábban a nő hangját a hátam mögül, én pedig sosem bírtam, ha valaki a látószögemen kívülre esik, így ösztönös reflexből felpattanok, és gondolkodás nélkül csapom felé a varázslatot, mintha valami másnak a védekezési rendszere lép volna folyamatba a testemen.
- Confringo! - kiáltom, és a varázslat csattan is a falba, hogy szétzúzza azt, és a hatásának a vége kicsit odapörköl annak a nőnek is, aki a frászt hozza rám a lopakodásával. AZtán ahogy kicsit halkabb lesz a duruzsolás a fejemben, zavartan megrázom, és a nő felé lépkedek akkor is, ha esetleg ő támadóan felém tartja a pálcáját. Valószínű, hogy boszi, mert muglik számára ez a hely ugyan olyan mint a többi ház.
- Hopsz, bocs, téves riasztás - hadonászok a kezeimmel. -  Még évek múltán is azt hiszem, valamelyik halott testvérem settenkedik mögém, hogy élve boncoljon egy kicsit engem - nevetek kicsit idegesen, majd nagyot fújok. Szerencsére semmelyik végtagja nem repült le. Milyen kár. Buu. buuuu. keseregnek a hangok a fejemben. Aztán ismét megrázom a fejemet.
- Lilium Leddicius vagyok, felderítő nekromágus - mondom, aztán szakmai tekintettel szemügyre veszem a nőt, aki kicsit idősebb nálam. Vannak vonásai amik kicsit hasonlítanak a halott pasashoz. Valami fura, bár fogalmam sincs, hogy miért érzem így, és a szemeiben is valami furcsa fény csillog, ám az érzelmek leolvasása az arcokról nem az én asztalom, mert nem tudom őket sem felismerni, sem megkülönböztetni egymástól. Aztán valahogy felidézem a támadásom előtti mondatait, amire nem nagyon figyeltem.
- Áh. Szóval te is a nyomozóktól jöttél? - billentem félre a fejem, bár nem nagyon rémlik, hogy valaha láttam volna őt ott, ahol én is dolgozom. Bár a legtöbb emberrt csak hullaként jegyzem meg. - Nos - teszem csípőre a kezem és nem zavartatva magamat körbebillegek a helyszínen -, a minisztérium engem küldött ki egy gyors boncolásra, nem nagyon akarnak sok időt fecsérelni erre az ügyre - vonogatom a válllam.
Közben, megvárom, hogy mit válaszol a nő, én pedig figyelmesen végignézek újra a helyszínen. Azt pontosan tudom, hogy a férfi vérfarkas, a barátnője pedig nem hogy vérfarkas nem volt, még tetejébe csak egy szimpla mugli. Személy szerint roppent érdekesnek találom ezt a gyilkosságot és nem értek azzal egyet, hogy így a szőnyeg alá seperjék, ugyanis lehet ez egy gyilkossági sorozat kezdete is.
- Tudatlan tuskók - dünnyögöm az orrom alá, majd felveszem a jegyzőkönyvet és elgondolkodva forgatom a kezemben. - Egy ilyen ügyet cak úgy félrehalyítani, csak mert nem egy körözött még mindig szabadlábon garázdálkodó halálfaló tette, vagy mert nem valami híres ismert tag a varázsvilágból. Hol van az a fellengzős duma ilyenkor, hogy mindenkin rajta tartjuk a szemünket és mindenki fontos? Áh hányingerem van ettől - legyintgetek, és visszaguggolok a hulla elé, miután a nő kezébe nyomom a kicsit vértől maszatos jegyzőkönyvet. Én pedig most már tényleg alaposan megkezdem a vizsgálatot, miután előveszem  Anthony Beckett gyógyszeres bigyuláját és bekapok egy szemet az elmenyugtatóból.
- Nos, nem bánnám, ha csatlakozna hozzám - integetek felé. - Biztos roppant izgalmas dolgot tudnánk kihozni ebből az ügyből, amit a minisztérium nem nagyon akar - kuncogok, majd dúdolgatva beledugom a kezem a megroncsolódott sebbhelybe. - Merlin golyóira, ilyen amatőr munkát,mint ezek... Nem valami gyakorlottak - dünnyögöm a fejem csóválva.

Vadászokra vadászni

Munkaruha

2000. július

 

Hiába minden óvatosság, a másik persze mégiscsak megijed. Valahol nem is csodálom, hiszen az ő ügyfelei igen csendesek, s ha a gyilkosság helyszínén valaki mégis hozzászól, az nyilván igen hirtelenül éri. Szerencsére, míg felugrik, és felém lendíti a pálcáját, van elég időm legalább arra, hogy ellépjek előle valamelyest. Ha a párbajmágiában nem is jeleskedek, azért céloztak már meg ennél durvább átokkal is. Legalább nem esek nagyon kétségbe, bár némileg rosszul érint egyik-másik hajtincsem megpörkölődése. Amikor elül a robbanás után a por és az ijedelem, és láthatóan a másik is rájön, hogy feleslegesen vagdalkozik, gyorsan leporolom a ruhám, és közelebb lépek.
- Hopsz, bocs, téves riasztás – tudatja velem, az én fejemben azonban épphogy valamiféle nagyon is jogos riasztás kezd el szólni. Nem tudom még megfogalmazni, mit érzek furcsának, de van a lányban valami… Ami minden esetre óva int.
- Én sajnálom, hogy rád ijesztettem. Ebben a nagy csöndben… - intettem fejemmel a környezetünk felé. A szavak, különösen az utolsók, szomorkásan csengnek a halotti némaságban. A lány kissé harsány beszéde és nevetése pedig fájó kontrasztot mutat ezzel, és egyre növeli a bennem lappangó, megmagyarázhatatlan aggodalmat.
-  Még évek múltán is azt hiszem, valamelyik halott testvérem settenkedik mögém, hogy élve boncoljon egy kicsit engem.
Olyannyira meglepődök a kijelentésen, hogy szavakba ezt nem is tudnám önteni, csak a szemöldököm szalad fel a homlokomra döbbenten. Amikor a fejét rázza, én is igyekszem magamhoz térni – talán csak túlzott. Talán csak drámaian fogalmaz; hisz egyébként a munkája sem hétköznapi, nyilván ő már hozzászokott a morbiditáshoz.
- Lilium Leddicius vagyok, felderítő nekromágus – mondja engem méregetve, de az iménti különössége mintha egy csapásra eltűnne, most úgy mutatkozik be, mint akárki, én azonban kissé óvatosan, de azért barátságosan nyújtom felé a kezem.
- Anna Volkova – mondom csak így röviden, mert ha én is hozzátenném a foglalkozásom, hamar kiderülne, hogy hivatalból nem sok közöm van ehhez az ügyhöz.
- Áh. Szóval te is a nyomozóktól jöttél?
- Olyasmi. Közvetve igen – fogalmazok finoman. Varázslény-felügyeletis barátnőm végtére is akár részt vehetett volna ebben a nyomozásban, hiszen a vérfarkasok is az ő asztala valamennyire, de persze a Minisztérium nem áldozott erre annyi energiát, hogy ez szóba kerüljön.
- Igen, gyorsan le akarják zárni – bólintok keserűen, s érzem, ahogy a düh újraéled bennem. Ránézek a holt testekre, arra, ami az arcokból maradt, s bár gyomorba vág a látvány, nem fordulok el. Ad ez valami erőt, valami hihetetlen löketet, kiránt a gyávaság búvóhelyéből, és világosan mutatja az utat, hogy mit kell tennem.
 - De talán nem kellene hagynunk, hogy így elkapkodják – mondom, félig a szakértő hölgynek, félig a körülöttünk fekvő halottaknak. Ez egy burkolt ígéret, a feltételes mód benne hazugság, s én eltökélem, hogy úgy lesz, ahogy az előbb mondtam. S elégedetten tapasztalom, hogy a különös kis hölgy hozzám nagyon hasonlóan vélekedik a dologról. Hallgatom, ahogy kifejti a véleményét, és bogarasság ide vagy oda, elnyeri tiszteletemet.
- … Hol van az a fellengzős duma ilyenkor, hogy mindenkin rajta tartjuk a szemünket és mindenki fontos? Áh hányingerem van ettől!
- Nekem is. Teljesen igazad van. És köszönöm. - Óvatosan veszem kezembe a megkapott jegyzőkönyvet, de épp csak annyira fogom meg, amennyire szükséges. Aztán lerakom a közeli asztalra, s pálcám egy legyintésével megszabadítom a vérfoltoktól. A zsebemből előkerül a gumikesztyű – mert bár engem az itt megtalálható legerősebb fertőzésveszély már hiába fenyeget – majd fél füllel hallgattam Liliumot, s közben átlapoztam a semmitmondó jelentést. És szemet hunytam afelett, hogy a lány épp most fogyasztott el némi gyógyszert. Nem szokásom tények nélkül találgatni, de most volt egy erős megérzésem azzal kapcsolatban, hogy milyen jellegű készítményt nyelt le éppen.
- Nos, nem bánnám, ha csatlakozna hozzám. Biztos roppant izgalmas dolgot tudnánk kihozni ebből az ügyből, amit a minisztérium nem nagyon akar. Merlin golyóira, ilyen amatőr munkát, mint ezek... Nem valami gyakorlottak.
Érdeklődve nézek fel rá egy pillanatra, míg lapozok a jelentésben.
- Az elkövetőkre érted? Miből gondolod? – kérdezem érdeklődve. Igazság szerint a jelentésben szánalmasan kevés használható információ van idáig, és amit szófukaron leírnak, azt nagyjából a két szememmel a helyszínen is megállapíthattam. A széket meg, amihez a férfit feltételezhetően odakötözték, például meg sem említik benne. Pedig ha a gyilkosság előtt az áldozatot vallatják is, az egy elég fontos információ.
- Én épp azért vagyok itt, hogy az izgalmasabb dolgokat is észrevegyem – tettem hozzá mintegy mellesleg. – De azt hiszem, ez jobban a te szakterületed. Mit tudtál meg idáig? – kérdeztem, a holttestek felé bökve. Az ostoba jelentést közben összecsaptam, kicsivel nagyobb lendülettel is, mint indokolt lett volna
 

[✿✿✿]

✿✿✿

2000. július

Anna

✿hacuka✿

zajok a fejben

hébe-hóba 18+?

Amikor mégsem támad rám az ismeretlen leszögezem magamban csendesen, hogy igazán nyugodt természete lehet. Magamból kiindulva elég egy hirtelen mozdulat a hátam mögött és méris nekiesek az illetőnek. Pedig én sem vagyok egy szívbajos teremtés, csak szeretek mindent szemmel tartani.
Valami motoszkál bennem, ami azt súgja, biológiailag lehet eltér ez a nő a megszokottól, de aztán inkább elhessegetem a gondolatot. Hivatalos ügyben járok, és a gyógyítóm is megtanította nekem, hogy puszta kíváncsiságból nem illik felvagdalni valakit, csak mert különlegesnek találom. Szóval meg kell várnom, míg meghal. Apró sóhajtás csusszan ki a számból.
- Anna Volkova - mutatkozik be, én pedig lehet számára túl lelkesen és üdén viszonzom a kézfogást.
- Olyasmi. Közvetve igen – feleli a kérdésemre én pedig kíváncsian, kissé félre billentett fejjel még egyszer végigfuttatom rajta a tekintetemet. Kezemet a bal arcomra teszem és csodálkozva szalad fel a szemöldököm.
- Naháát, szólóban nyomod, mi? Szerencsés vagy, hidd el én is jobban szeretém úgy csinálni, de jelenleg én vagyok az egyetlen épkézláb nekromágus, akit összevissza küldözgetnek a Minisztériumból... - válaszolom még mindig zajosan, de nekem sosem tanították meg, hogy mikor kell csendben vagy máshogy viselkedni, és a helyzeteket sem tudom egymástól megkülönböztetni e tekintetben. Pedig néhányszor elmagyarázta a gyógyítóm is, de akkor sem értettem és nem tudok különmbséget tenni a között se, hogy miért más egy szülinap, mint egy temetés. Ott is van eszem-iszom, dínomdánom. Furák az emberek. Magukat mindenféle szabályokhoz kötik, aztán teljesen belebonyolódnak a magyarázatba, ha megkérdezem, hogy miért kell így viselkedni.
- De talán nem kellene hagynunk, hogy így elkapkodják – hallom meg a hangját, és ismét kíváncsian rászegezem a tekintetem, de megint csak az érzelmek hatalmas kőfalába botlok. Minden bizonnyal csak az elkötelezettség hajtja. Aztán ránézek és ismét a nő felé fordulva kibukik belőlem egy kérdés, ami csak úgy eszembe jut, miközben őt és a férfit is nézegetem.
- Talán a hozzátartozód, vagy ismerősöd?
Mosolygok a köszönömjére, ritkán mondanak ilyet nekem az emberek, de valahogy sejtem, hogy ez a szó jót jelent, még ha a funkcióját néha magam sem értem, bár igyekszem beletanulni. Meglehetősen vékonyka a dosszié, és kifejezetten trehány, összehányt, szedett-vedett munka. De azt hiszem Anna is így gondolja.
Beleásom magam a testbe ismét. Megnézem a kar körüli rész, melyet tanulmányozva arra a következtetésre jutok, hogy meglehetősen közelről találták el az ipsét. De maga az ölés eljárása kifejezetten dühít. Nem egy szép gyilkosság, apám százszor jobbakat alkotott meg. Trehány ölés, trehány maradványokkal jár. Bosszantó.
A bosszankodásomra Anna is közelebb jön, és kíváncsian nézi a munkálatomat.
- Az elkövetőkre érted? Miből gondolod?
- Hát, figyelj, ahogy elnézem, ezt a hapsit megkínozták ugyan - szűröm ki a fogaim közzül, miközben a pálcámmal lefejtem a megalvad vérrel festékes, összeszabdalt pólóját. Metallica felső. Micsoda pazarlás, gondolom fejcsóválva. -, de nem túl gyakorlottak ebben. Vagyis ők nyilván azt hiszik, hogy igen. De nézd ezeket a vágásokat... Túl mélyek, túl nagyok, egytől eggyig. És lehet többször is elájulhatott a fájdalomtól, főleg emiatt. - Rámutatok a bordájára, ami jól láthatóan kiáll egy picit a húsból. - Ez egy csonttörő bűbáj, és meglehetősen sokkos állapotot vállt ki. Van hozzá tapasztalatom, hogy milyet. Az apám is szerette használni. Viszont már csak a kínzás végén. Hogy még egy kicsit szenvedjen a halál előtt. Őt szerencsétlet mindig az ájulás szélére kergették, pedig az nem jó, ha a célpont elájul, és úgy közben még kínzod, az nem ér semmit - vonom meg a vállam. - Bosszantóan amatőrök - ingatom a fejem.
- Minden, minden heg a kínzásra utal. De mégis mit akarhattak volna kiszedni belőle? - tanakodok halkan, majd a nő teste felé lesek, és kicsit elhallgatok. Még őt nem vizsgáltam meg eddig, de van egy tippem, milyen szerepe volt a történetükben. - Szuper, akkor te is nagy rajongója lehetsz az ilyen ügyeknek - bólogatok mosolyogva, Anna mondatára reagálva. Aztán visszafordulok a férfihoz.
- Mit tudtál meg idáig? - kérdezi, én pedig hatalmas elragadtatással elkezdem vele megosztani az elméletemet, némi analizálással körítve.
- Hát, odakötözték, de dulakodásnak éppenséggel nincsen nyoma, szóval lehet hagyta magát. Biztos a nő miatt - bökök hátra. - Lehet fenyegethették, hogy ha nem tezsi meg amit akar megölik. Mondjuk, ahogy látod, nem sok értelme volt a srác nagylelkű szolgálatkészségének. A csuklóján, pedig itt vannak a kötelek nyomai, bár nem értem miért kötözték meg, ha varázslók voltak. Talán a hagyományos muglikínzások szerelmesei lehetnek. Szóval, kínzás nyomok a testen, törött borda... - sorolom a test minden egyes sérüléseit, bár lehet ezzel alaposan untatom Annát. Aztán a kezem megáll a fejnél. A szemgolyói rendellenesen bekoncsulva vannak. Sóhajtok egyet. Nem nagyon van a mentális átkoknak testi tünete, vagy igen csak apró. Viszont ez nagyon felismerhető - Nyálmaradvány a szájon és.. Hm, igen, igen. Elharapott nyelv. Méghozzá több helyen. Ez ‎Cruciatus - bólintok elégedetten. Majd, mint egy bizonyosságként a mellkasra mutatok, melynek izmai annak nyomait őrzik. - EZ már az utolsó löket lehetett a végső csapás előtt.
A pálcám hegyével a lerobbant kar helyére mutatok. Minden bizonnyal a Bombarda nevű varázslattal végeztek vele.
- A halál igazi oka a szervezet sokkos állapota és az elvérzés - zárom le a mondókámat, majd felegenesedek és kicsit körbesétálok a helyszínen érdekes nyomok után nézve, és várom Anna reakcióját, meg hátha tud valami okosat hozzáfűzni. A nő testét még nem vizsgálom át.
- Mégis mit akarhattak kiszedni belőle? Van valami tipped?

Vadászokra vadászni

Munkaruha

2000. július

Olyan abszurd az egész. Lilium éles, szinte fájó kontrasztja a helynek. Körbevesz minket a halál, a szétdúlt élet romos maradványai, ő pedig ebben a sötét, néma környezetben hangos és derűs, mondhatni vakító fény. Persze, a szakmája megkövetel némi lelki elhatárolódást, és természetesen jó, ha az alaptermészete ellenáll a lehangoló hatásoknak, de azért az a vidámság és lelkesedés, ami belőle sugárzik… Mondhatni kirívóan figyelemreméltó.
- Naháát, szólóban nyomod, mi? Szerencsés vagy, hidd el én is jobban szeretém úgy csinálni, de jelenleg én vagyok az egyetlen épkézláb nekromágus, akit összevissza küldözgetnek a Minisztériumból...
Szólóban… Igen. Most épp igen. Visszatértem kissé az alapokhoz, valóban, pedig az utóbbi hetekben már kerülgetett  a gondolat, és kerülgetett egy bizonyos személy is annak kapcsán, hogy ez a dolog változzék. Christopher és én nem vagyunk rossz páros. Ha csak a munka terén veszem górcső alá az együttes teljesítményünket… És igen. Maradjunk csak a munka terén egyelőre. Illetve inkább maradjak, mert valóban, ez a mai most inkább szóló.
- Talán a hozzátartozód, vagy ismerősöd?
Elgondolkodok a kérdésen, de csak egy pillanatot. Aztán szomorú félmosollyal válaszolok.
- Nem. De lehetne, tudod. Ki tudja? Megfordul a fejemben, hogyha hagyjuk, hogy ez… - biccentek fejemmel finoman a testek felé. - … megtörténjen akárkivel, akkor akár egy szerettemmel is megtörténhet. Nem viselem el, hogy azok, akik ezt tették, büntetlenül megússzák – jelentettem ki, és a düh felcsapó lángjaiból újra erőt merítek. Egy fal mögé terelem azokat az érzelmeimet, melyek most zavarnának a munkában, s amelyek érzékenyebb oldalamhoz tartoznak, aztán munkához látok.
Figyelemmel hallgatom a lány szakértő szavait. Egész más most, hogy a munkáról beszélünk, és nem a laikusabb vizeken evezünk. Elgondolkodtat a mondandója, felkavarja a gyomromat ugyan, és újabb kérdéseket is vet fel, de hiszen nem azért vagyok most itt, hogy a magánéletéről faggassam – szavai alapján talán magamtól se tenném, ha jobb dolgom se volna. De érti, amiről szó van, gyakorlott szeme valóban mindent lát és tökéletesen feltérképezi, ami történt, ez pedig e helyzetben felbecsülhetetlen kincs.
- …Szuper, akkor te is nagy rajongója lehetsz az ilyen ügyeknek.
Másodjára csal elő belőlem fájdalmas félmosolyt. Furcsa, hogy milyen egyszerű és mennyire kézzel fogható következtetéseket von le, amik teljesen nyilvánvalóak, rólam szólnak… De nekem újak.
- Még az is lehet – válaszolom, és tudatosan nem titkolódzok. Azért amikor a tekintetem összetéved a hol férfi torz ábrázatával, és a gyomrom – legyek bármennyire is elszánt – mégis összerándul, akkor nyilvánvalóvá lesz számomra, hogy a rajongásom semmiképp sem ezeknek a részleteknek szól. – Vagy csak ebben találtam meg az utamat. Tudod, vagy belesüllyedsz a saját nyomorúságodba, és ott vesztegelsz a végig, vagy teszel valamit, amivel előrébb lépsz. Azon a bizonyos úton. Ez… Másokért is van, de valahogy engem is kivezet a sötétből – tettem hozzá halkabban. Nem tudom, miért nyíltam meg ennek a lánynak ilyen gyorsan és könnyedén, mert ez nem jellemző rám, de most mégis így történt. Talán az ő abszurd közvetlensége segített benne, de jó volt hallani, jó volt hangosan még magammal is tisztázni a helyzet állását.
Érdeklődve hallgattam a továbbiakat. Egy-két mondott dolgot én is észrevettem, de olyan egészben, olyan rendszerben képtelen volnék szemlélni a nyomokat, mint ahogy Lilium teszi. Bólogatok, és nem bírom megállni, hogy ne jegyezzem meg:
- Nagyon gyakorlott vagy. Elhiszem, hogy a Minisztérium nem szívesen enged ki a kezei közül – teszem hozzá, magamban pedig arra gondolok, milyen kár, hogy aztán az értékes és lelkiismeretes munkát egyetlen tollvonással a szőnyeg alá söprik, ugyanúgy, ahogy ezeket az elveszett életeket is. És vajon lesz-e még más, hozzájuk hasonló, aki ugyanígy jár?
- Mégis mit akarhattak kiszedni belőle? Van valami tipped?
Óvatosan járok körbe, vigyázva, nehogy cipőm hegyével érintsek bárminemű nyomot. De talán a legárulkodóbb jelek nem is a tragédia közepén találhatók.
- Pont a vérfarkast vallatták… – dünnyögöm, közben odalépek a falhoz, melyen egynéhány változatos keretű, vidám kép kap helyet. Sima, mozdulatlan fényképek ezek, melyeket elcsúfítanak a lassan feketedő, rájuk fröccsent vér. De azért látható a lényeg. Családi fotók, portrék… És egy baráti csoportkép. Valahogy ez ragadja meg a tekintetem leginkább, pedig elsőre én sem értem, nincs benne semmi különös. És mégis… Megfog a rajta szereplő emberek tekintete.
- … És talán nem véletlenül – nyúlok oda vigyázva a képhez, és egy néma Suvickus!-sal eltávolítom arról a kis helyről a vért. Öt megviselt és rettentő borostás arcú, de azért vigyorgó férfi néz vissza rám. Úgy tűnik, szoros barátok. Középen foglal helyet az a fickó, akinek élettelen, kihűlő teste most a hátam mögött fekszik.
- Őt sokkal brutálisabban ölték meg. A lányt egyszerűen eltették láb alól, de őt… Az hentesmunka. Látszik, hogy nem tartották semmire. Nyilván, mert az volt, ami, bár ez csak egy tipp – billentettem félre a fejemet. A velem szembenéző társaság nem segített, nem volt semmivel sem élőbb mozdulatlan mosolyuk a párénál, akik mögöttem feküdtek.
- Mi van, ha ez nem csak vallatás volt, de egyben kivégzés is? – A kérdés közben levettem a falról a képet. Valahogy éreztem, hogy kézbe kell vennem. Kilógott a papír a keretből, én pedig szórakozott kíváncsisággal húztam ki a képet a sarkánál fogva.
- És talán nem az egyetlen, amire az elkövetők készültek. Nézd! – mutattam Lilium felé a hátlapot, amelyen egy barna mancsnyom és néhány szignó kapott helyet. Egy vérfarkas talpának félrenézhetetlen nyoma. Úgy tűnik, egy banda tagja volt a szétszaggatott férfi, ez most már biztos. Volt néhány barátja, akik nagy eséllyel olyanok, mint ő… És talán kiadta őket.
- Van itt néhány név… De attól tartok, a címüket nem fogjuk megtalálni egy mugli telefonkönyvben. Mit gondolsz, valahogy hozzáférhetünk azokhoz az információkhoz, amiket az a fickó tudott, és kiadott? – kérdezem a szakértőt reménykedve. Ha szeretné, a képet közben a kezébe adom, hogy ő is jól megnézhesse.

[✿✿✿]

✿✿✿

2000. július

Anna

✿hacuka✿

zajok a fejben

hébe-hóba 18+?

Furcsa és különösen nem evilági aura, már ha létezik egyáltalán ilyen, lengi körbe Annát. Az arca, a tekintete összezavar, nem tudom mit forgat a fejében. Elég nekem csak akkor tudni ezt, ha felnyitom a koponyáját, és elnézni, hogy reagél immárom a halott agya az elektromosságra. Bár csak megtehetném, bárcsak újra azt csinálhatnám, amit apám is, és amit tényleg szeretsz. Kuss. EhelAyett itt állok a holt testek fölött és bámulom olynaoknak a munkáját, akik helyettem tezsik meg azt, amit én is tudnék. Ráadásul.
- Cccc, ezt a szar melót - jelentem ki, miközben magamban felállítom az én tuti, verhetetlen öldöklési menetrendemet. Talán Anna azt hihet, hogy magára a munkámra értem. De lehet van benne valami. Olyan rossz kedvem van, legszívesebben leülnék a sötét sarokba és bámulnám a falat. A világ túl nagy teher lett számomra. És nincs nálam a hangulatjavító fiolám. Na majd csak a munkának a végére érek. Már ha egyáltalán elérek e odáig anélkül hogy megölném magam.
Ahogy a fiatal nőt hallgatom, hangulati ingadozásaim lehet teljesen összezavaják, hol túl harsány, hol teljesen elveszett vagyok, egyik pillanatróla másikra, de nekem ezek a pillanatok végtelen hosszúak. A hangjában bújkál a szomorúság. A keserűség. Egy ideig becsukom a szemem, és úgy hallgatom a válaszolgatását. A hangokat jól ismerem. Bár ezt a fejem hangjairól nem mondhatnám el.. de ezernyi szenvedő, őrjöngő, rimánkodó és még még több hangot hallottam már apám kínzókamráiban. Mindegyiket ismerem, a fájdalom ezernyi keserkékes árnyalatát. Az ővé is olyan. Szomorú és zaklatott.
- … megtörténjen akárkivel, akkor akár egy szerettemmel is megtörténhet. Nem viselem el, hogy azok, akik ezt tették, büntetlenül megússzák.
- A legjobb bűntetés, ha az vadássza le őket, akikre vadásznak.
Bólintok a nyomatékosítás kedvéért, majd egy ideig csenben meredek magam elé, majd hirtelen, mintha másik arcom lenne harsányan és lelkesen vetem bele magam abba a munkába amit imádok, és amit teljes szívemből gyűlölök is. Mert ezek nem az én testeim.
A magyarázat végére kicsit megállok, hogy vegyek néhány levegővételnyi szünetet. Fárdalmas fintorrsal a sípoló koponyámhoz emelem lassan a kezem. Igyeskzem úrrá lenni önmagamon.
- Még az is lehet - hallom a hangját a torz zajok mögül, én pedig nagy levegőt véve ismét derűsen hallgatom őt. -  Vagy csak ebben találtam meg az utamat. Tudod, vagy belesüllyedsz a saját nyomorúságodba, és ott vesztegelsz a végig, vagy teszel valamit, amivel előrébb lépsz. Azon a bizonyos úton. Ez… Másokért is van, de valahogy engem is kivezet a sötétből.
- Talán egy másik életben megérteném azt az elhvatottságot, ami a fajtársaid iránt érzel - jegyzem meg mosolyogva. - Én szeretem azt a nyomort, ami körbevesz. A holtak nyomorúságát, és talán az enyémet is. Ez visszafog attól, hogy... hogy is fogalmaznak az erkölcsös emberek. Hjaj, olyan bonyolult nekem ez az egész. Szóval ez visszafog abban, hogy gátlással... Nem is... Gátlástalanul megöljek mindenkit. Amíg van holttest, amit csodálhatok, addíg nem ölök... csak azért pert élvezem - vigyorodok el barátságosan, hiszen önmagam szerint nem vagyok veszélyes. Csak a világ tukmálja mindekire a szabályokat.
A végeredmény, amit ezek a pancser amatőrök maguk után hagytak kicsit felzaklatta az apám által belémnevelt tökéletes hidegvérűséget és precizitást. Szerettem volna feltámasztani őket, hogy jobban véget vessek az életüknek.
- Szánalmas halál ez így - jegyeztem meg hangosan, könnyed hangnemben, de belül azt gondoltam, ez megalázó az én tökéletességemre nézve. Így sose ölnék. Undorító, hogy tönkre mentek a testek... Micsoda pazarlás.
- Nagyon gyakorlott vagy. Elhiszem, hogy a Minisztérium nem szívesen enged ki a kezei közül.
Erre hangosan felkacagok. Anna biztos azt hiszi, hogy a munkatapasztalatom miatt kellek oda nekik. Ez nagyon vicces. Kuncogva szólalok meg.
- Ó, nem. Engem figyelnek így meg.
A magyarázat, és a tények összefoglalása lefoglal, így ismét ura vagyok az erőszakomon.
- Pont a vérfarkast vallatták… És talán nem véletlenül - szólal meg kisvártatva Anna, én pedig vállon csapkodom.
- Nahát, tök faszán csinálod - örömködöm lelkesen, mivel tényleg jó érzés, ha nem lábatlankodik mellettem. Akkor lehet megölném. De csak lehet.
- Magam sem fogalmazhattam volna meg jobban - szólok közbe, a hentesmunkára célozva. A fevetése viszont ismét beindította a fogaskerekeket a fejemben, és mindent kizárva ismét a tetemeket és a helyszínt vizsgáltam. Mi van ha...
- Mi van, ha ez nem csak vallatás volt, de egyben kivégzés is?
- BINGÓ! - csapok tenyerembe az öklömmel élénken. Már csak az a kérdés, milyen - Tudsz valami ilyesmi szektáról? Szívesen megmutatném nekik az én módszereimet
Elvettem Anna kezéből a felém nyújtott képet.
- Woah, mindig megilyeszt, hogy így bele vannak dermedve az emberek a muglik fényképeibe - rázogatom meg, de csalódottságomra nem mozdul semmelyikük sem.
Lenyűgöz az emberek, vagy vérfarkasok, esetleg a többi értelmes lény közötti lehetséges családias összetartozás. Bár annyira sosem érdekelt, hogy tanulmányozzam is őket.
- Tisztára, mintha valami különálló falka lenne... Vagy volt. Attól függ, mennyi lehet mostanra halott... - dünnyögöm az orrom alatt.
- Van itt néhány név… De attól tartok, a címüket nem fogjuk megtalálni egy mugli telefonkönyvben. Mit gondolsz, valahogy hozzáférhetünk azokhoz az információkhoz, amiket az a fickó tudott, és kiadott?
Egy kicsit elgondolkodtam. Azt hiszem az agyából csak nem lehet már emlékeket kiszedni.
- Nos - veszek elő egy fiolát, amibe felhőszínű gomolygó cucc van -, beszéljen ő maga nekünk is.
Sejtelmesen rákacsintok, majd az üvegcse tartalmát a férfi testére öntöm. Lassan terjed és lepi be a köd a testét, és kürülötte a tárgyakat. Izgatottan várom a kedvenc részemet.
- Igazából ez egy rekonstuáló bájital, vagy mi. Hát Illegális, a Minisztérium tiltja, hogy ilyet használjunk nyomozáskor, mert "túlságosan megkönnyíti a feladatot, és ha ilyenünk van nem is kéne magukat alkalmazni" - vékonyítottam el a hangom. - De a cél szentesít most az... hm Minisztériumot - kacsintok Annára. A ködből hangok szűrődnek ki. Torz, fájdalmas hangok. Majd köd alakjában megjelenik előttünk a halott csávó alakja. Nem látjuk kiket néz, és csak a pali hangját halljuk. Nyilván, mert az ember nem hagyja hára a hangját, ha elmegy egyik helyről a másikra. Pedig tök vicces lenne. Haha. A kínzás és a fájdalom hangjai elevenek és élesek. A számon pedig széles mosoly lesz. Végül mi is meghalljuk amire kíváncsiak vagyunk.
- Bbbbb... Belmond Street, 42/c - hallatszódig a sírástól elfuló hang. De én tudom, hogy ő a halál torkában nem az árulását siratja, nem a barátait. Hanem saját magát. Mert ilynekor mindenki saját magával van elfoglalva. Ekkor véget ér a köd, és mi újra a hullát bámuljuk.
- Széép lombos gesztenye fák alatt, eladtáál és én eladtalak - dúdolom az ismert idézetet. - Hát úgy tűnik ezután nem sokkel elérte a Vég, a Párkák elvágták életének fonalát, akik ez esetben már úton is vannak, vagy már odaértek a kövi faszihoz. Haladjunk mi is akkor ezzel a hólabda módszerrel - ragadom meg Anna kezét és el is hopponálok vele a címhez.

Vadászokra vadászni

Munkaruha

2000. július

Talán a kórral járó falkaösztön miatt vagyok érzékeny a körülöttem tartózkodók hangulat-ingadozásaira, minden esetre önuralmamat alaposan próbára teszi a sápadt lány a maga csapongó kirohanásaival. Magam előtt tartom a fényképet, és összepréselem a szám, nehogy mondjak valamit. A szemem így is árulkodik… Ilyen könnyen leleplezhető volnék? Bár talán, ebben a helyzetben feltűnő lehet, mennyire megindultam a történtektől. És attól, amiket Lilium kijelent. Szóban inkább nem fűzök hozzá semmit, csak a fél szemöldököm vonom fel, s pókerarccal nézek vissza rá. Amíg újból nem kezdünk beszélgetni.
A mugli orvoslás - különösen az állati, de az emberi is - nagyon közel áll hozzám. Annyi bizonyos, hogy az ő világukban a boncnokok, a halotti kémek és egyebek mind-mind doktorokból kerülnek ki, akik a hippokratészi eskü szerint embernek ártani nem árthatnak. Lilium, úgy tűnik, más elveket vall. Az, hogy nekem ettől a hideg futkos a hátamon, most mellékes semmiség, hiszen dolgozni vagyunk itt. De azért… Jó tudni.
Felvonom a tekintetem, mikor arról beszél, hogy megfigyelik. Az alapján, amiket idáig mondott, nem is csodálom ezt. Nem sok mindent csinál jól a Minisztérium, de ez végül is nem tűnik rossz húzásnak. Praktikus Lilium holttest-éhségének így teret adni – legalább annyira, mint dementorokkal őriztetni az Azkabant.
A lelkesítését igyekszem átérezni, bár az ösztön kis hangja, az a halk, de annál aggasztóbb vészriadó egyre csak szól a fejemben. Az elmélyült gondolkodáson egyik sem segít bár, de megpróbálok koncentrálni, és összerendezni a fejemben kavargó információkat és következtetéseket.
- Tudsz valami ilyesmi szektáról? Szívesen megmutatném nekik az én módszereimet.
Gyanakodva pillantok a fényképről újra rá, majd félrebillentem a fejemet.
- Ha egy mód van rá, ne adjunk nekik ötleteket. Bár… Nyilván ártalmatlanítanunk kell őket valahogy. És kérdezni is, néhány dolgot. Van egy újabban felmerülő csoport – merengek el hirtelen. Ami Christopherrel történt Rómában, nyilván innen, Angliából indult. És ahogy az éjjeli támadó akkor nem is titkolta, többen vannak és radikális elveket vallanak. – A vörös Újhold. Az a céljuk, hogy kiirtsák a farkasembereket, az utolsó vérig. Pedig egyébként a soraik között is van néhány. De a gyűlölet hajtja őket, és gondolom, egy farkasnak is lehet oka gyűlölni a többit – teszem hozzá fejcsóválva.
Érdeklődve figyelem a procedúrát, és azon gondolkodom, vajon mi igazából a Minisztérium szándéka azzal, hogy tiltják az ilyesmi szert. Mert van abban ráció, amit Lilium mond, de talán ennél többről is van szó… Hiszen valóban, ott akarják őt tartani, nem szeretnék, ha egy bájitallal helyettesíthető lenne a dolog. De az is lehet, hogy a ködös varázslat könnyebben megcsalható, esetleg mágiával meghamisítható az emlékkép… Nem tudom, de jó lesz figyelni.
A múlt köde tovaszáll, s a jelen rezzenetlen, halott képe marad csak. A férfi élettelen arcába bámulok, melyen lassan megjelennek az első kékes elszíneződések, mutatójául, hogy az idő mégsem áll meg, könyörtelenül megy tovább.
- Széép lombos gesztenye fák alatt, eladtáál és én eladtalak…
-… S én majd ott fekszem, ahol hagytál... - suttogom, elmerengve a felsejlő nótán.
- Hát úgy tűnik ezután nem sokkal elérte a Vég, a Párkák elvágták életének fonalát, akik ez esetben már úton is vannak, vagy már odaértek a kövi faszihoz.
Bólintottam, s a szívem közben egyre vadabb ritmust dobolt. Nem volt nagyon kérdés, mit kell tennem. A pálcám máris a kezemben termett. Nem hezitáltam volna akkor sem, ha Lilium nem ránt magával – így inkább csak meghökkentem kissé, hisz még fel sem eszméltem, máris úton voltunk.
- Haladjunk mi is akkor ezzel a hólabda módszerrel – csengett a fülembe határozott, majdhogynem vidám kijelentése.
- Igen, de… - Vettem volna a levegőt, hogy figyelmeztessem: talán nem rögtön a ház elé kellene toppannunk, mert veszélyes lehet… De már késő volt. Jön az ismerős szorítás, a pörgés, majd talpunk keményen a járda betonjának csapódik.
Mintha egy mugli akciófilmbe csöppentünk volna. Az ablak épp megérkezésünk másodpercében robbant ki a helyéből jókora szilánkesőt és lángorkánt eresztve szabadjára a házon kívül. Egy emberalakot is kilökött a robbanás, amaz felettünk repült keresztül, majd a tipikusan kertvárosi környéket átszelő csendes, éjjeli utca közepén fogott földet tompa puffanással. Olyannyira ledöbbentem a hirtelen káoszon, üvegpengék záporán és izzó parázszuhatagon, hogy nem csak a kezemben lévő pálcáról felejtkeztem meg, de arról is talán, hogy boszorkány vagyok. Csak annyit tettem, hogy fél karomat az arcom elé emeltem, nehogy a szemembe menjen valami, aminek nem ott volna a helye.
Közben egy nő rohant ki a házból sikítva, nyomában átkok csapódtak a földbe. Félbetört pálcáját tartotta a kezében.
- Segítség! – sivította kétségbeesetten. Talán nekünk szólt, talán csak úgy vaktában a világba. Bent dulakodás, férfiak ordibálása, vékony gyereksírás hangjai hallatszódtak. – A gyerekek! – nézett ránk, s könnyektől csillogó szeme kiviláglott koromtól fekete arcán. Átok célozta meg, egy férfi ugrott az ajtóba, s alattomos vigyorral vette irányba pálcája hegyével a sikoltozó nő halántékát. Én voltam közelebb, úgyhogy odaszökkentem mellé, és oldalra rántottam.
- Avada Kedavra! – A kivédhetetlen átok célt tévesztve tépte fel mellettünk a betont, de mindketten a földre kerültünk a lendületemtől. A pálcámat emeltem, de nem tudtam, mennyire leszek gyors. Hogy elég-e. És a következő lövés már nyilván találni fog, ha csak nem történik valami…

[✿✿✿]

✿✿✿

2000. július

Anna

✿hacuka✿

zajok a fejben

hébe-hóba 18+?

Ártalmatlnítani???! Kerekedik ki a szemem meglepődötten, majd halkan felsóhajtok. De uncsi. Egy pici csigojatörésnek igazán ürültem volna. Vagy annak, hogy kiügyeskedem az 5. csigolyáját valakinek, amásknak pedig belepréselem az orrát a koponyájába. Csak, hogy érezzék azt a szintkülönmbséget, amelyet én is tudok produkálni. Áh, kár, lehetne kicsit izgalmasabb is ez a nő. Na mindegy. Egyébként az is ártalmatlanítás, ha mondjuk lenyesem valakinek a végtagját. Közben azért fél füllel figyelek a magyarázatára.
-Van egy újabban felmerülő csoport... A vörös Újhold. Az a céljuk, hogy kiirtsák a farkasembereket, az utolsó vérig. Pedig egyébként a soraik között is van néhány. De a gyűlölet hajtja őket, és gondolom, egy farkasnak is lehet oka gyűlölni a többit.
- Ez őszintén elég lehetetlen vállalkozásnak tűnik, mert szerintem mindig is lesznek újabb fertőzöttek, és nem lehetnek ott mindenhol - ráncolom össze a szemöldökömet. - Furcsa, még nem hallottam rőluk, úgy tűnik a Minisztériumot nem nagyon izgatja ez a csoport... Jó kis eszközök lehetnek a vérfarkas tagok - gondolkodom el. Kíválóan beépülhetnek a gyanútlanok közzé...
- Anna, figy - kezdem elgondolkodva - Nem lehet, hogy itt is egy Újholdas vérfarkas épült be közzéjük? - aztán már el is kezdek kutakodni a házban olyan tárgyak után, amik újabbak lehetnek, vagy olyan kép, szöveg, levél, amit egy újabb sorstárs hagyott, csak végül mégsem sorstárs. Aztán ahogy összevissza túrkálom a személyes holmikat a fiókokban, és a szekrényekben, nem találok semmit, majd végül a leveles kupachoz lépek, és ott meg is találom amit keresek.
- Nézd! Ezt biztos, hogy nem a kis családjukból írta valaki! - mondom, majd olvasni kezdem a levelet. Furcsa az írás, mintha annak a valakinek ez nem is a saját kézírása lenne. Mintha most alakítaná ki menet közben. Nos, ahogy jobban nézi az ember, vagy vérfarkas, rá lehet jönni, hogy ez tudaosan van megváltoztatva. Semmi érdekes nincs benne, csak egy kérés egy "elveszett fajtársról", aki az ő segítségüket kéri, hogy beilleszkedjen. Hát, ennyit a barátságos vendégszeretetről.
- Az elkövetők között legalább egy vérfarkas van. Ez tök izgi, sose harcoltam még velük. Na és ő vele mit akarsz kedzeni? 30%-osan akarod kivonni a forgalomból, vagy 100%-osan? - kérdezem mosolyogva, arra célozva, hogy menniyre akarja megölni.
Közben végre csak haladunk a nyomozgatással, habár jelentőssen megakadájoznak a hangok a fejemben a koncentrálásban. Bár vagyok anynira gyakorlatias, hogy a belső monológom, és a hangok szövegelését ne szőjjem bele a saját mondanivalómba.
A kis halk pukkanással nagy kő esik le a szívemről.
- Áhh, hallelujah, nem Tibetben kötöttünk ki. Tudod, egyszer legutóbb hopponálás közben beleszólt a szeszély, és elrepültem miatta Tibetbe - hadartam gyorsan, ám közbe a helyszín teljesen Bruce Willis muglifilmjeibe illővé vált.
A szilánkos, tűzokádó ablak a frászt hozza rám, kicsit meg is ugrok, valahogy a hirtelen zajok sosem voltak kellemesek a számomra, majd valami rongyizé is elszáll felettünk, ami nyekkenve az utca közepén ér földet, így leesik, hogy az még egy élő ember. Aztá annyira elbambulok, hogy az arcomba záporoznak a szilánkok, kicsi vágásokat ejtve rajta, deszerencsére a szemem ép marad. Megdörzsööm az arcom, mintha csak valami muslica szállt volna rá, és mit sem törődve a vércsíkokkal ösztönösen előkapom a pálcámat. Apám által belémnevelt vadászó ösztönömtől nem tudok szabadulni.
Teljesen izgalomba jöttem, és gondolom Anna is valahogy így érezhetett, mert neki is lódult, hogy akcióba lépjen.
Egy rövid időre behúzódtam a sötét árnyékokba, bár ebben az esetben nem tudom mennyire hatásos, ha egy ellenséges vérfarka is benne van az ügyben. Mindegy, anál izgalmasabb. Imádok macska egér fogót játszani, főleg, ha nem én vagyok az egér. A test felé fordítottam a fejemet, mely az imént reült ki. Nem tudom meszsiről megállapíteni, hogy él-e vagy hal-e, de most sokkal fontosabb dolgok foglalkoztattak. Ölnöm kellett. Én pedig nem ellenkeztem.
Közben kirohant egy nő teljesen pánikolva, miközben odabentől egyre csak a tűz ropogása hallatszódott.
- A gyerekek - kiabálta, de alig tudott már lélegezni, túl szaporán vette a levegőt, a sok szénfekete füst miatt. Meglehetősen bosszantó dolog a tűz. Elrontja a művészetet.   És tönkre tesz minden bizonyítékot, és értékes hullát Lassan a falhoz nyomott háttal, talán egy eszelős mosoly kíséretében lopakodok a sűrű füst rejtekében a férfi felé.
Nem vesz észre, lefoglalja a célpontja. Nem ő a vérfarkas.
Anna sikeresen elrántja a nőszemélyt a halálos átok elől, de mind a ketten a földre borulnak. Gyorsnak kell lennem, mert a bent lévő kölyköket is meg kell menteni. És minden bizonnyal még odabent vannak az ipse társai. A férfi felé irányítom a pálcám. Nem tudom magam visszatartani, így egy sötét varázslatot kiáltok felé, a megfelelő mozdulatsort elvégezve.
- Adava...
- Bruch! - kiáltom a varázslatot, melyet szintén apámtól tanultam, és ami eltalálja az arcát. Nem ad ki egy nyekkenést sem, csak a földre esik. Fel se fogta, hogy széttört a koponyája. Pici apró darabokra rebedt.
- Bemegyek - kiáltom a többiek felé, miközben a nő remegve feltápászkodik és az úton fekvő alakhoz vonszolja magát. Beugrok a lakásba, ahol a tűz meglehetősen szabályosan ég. nyilván ijesztgetésnek szánták, aztán egyre jobban eldurvult. A két tettest és a kölyköket az étkezőben találom meg. Mérges leszek, mert amit sosem vagyok képes megbocsájtani, és amit én sem élvezek, az a gyerekölés. Ők tabuk. És borzasztóan feldühít, hogy vannak olyanok, akik erre képesek. Az apámat is csak emiatt öltem meg.
- Mocskos rohadékok, toljátok el onnan a pofátokat - kiabálom túl hangosan a tűz és a füst morajlását, majd emelem is a pálcámat, hogy támadjak, de az egyik ellenséges nő rendellenesen gyorsan kapja felém a fejét. Arcának bal része szinte teljesen roncs, és mélyen beleivódtak a bőrbe a hegyes karmok lenyomatai. Ő a vérfarkas.
Mind a ketten egyszerre támadunk, de az átkok lepattannak egymásról, hatalmas lökést hozva létre, ami elrepít minket a ház falához. Nekicsapódok a felnak, és a fejem beverem egy kellemetlen helyen lévő festménykeret kemény sarkába, majd a földre zuhanok, közel  atűzhöz. Szivárogni kezd a vér a fejemből, én pedig elvesztem az irányítást az elmém és a testem fölött, kezem pedig görcsösen markolja a pálcát.

Vadászokra vadászni

Munkaruha

2000. július

Egy olyan embernek, mint én, aki mindig tudatosan tesz mindent, és mindig nagyon „fejben van”, nem sokáig tart a zsigerből cselekvés. Épp csak addig, amíg a hév egy cseppet alább nem hagy, és rá nem jövök, hogy az a „másik”, a túlélő farkas, az eszetlen ösztönlény kerekedett felül. Nem tudom megszokni, megrémít, még akkor is, ha a vadsága, a reflexei, a „csípőből tüzelése” épp kapóra jön.
A beton ütése térít magamhoz. A kemény flaszter az oldalamba vágódik, mellettem nagyot dobban a nő, akit magammal rántottam. A sikítását nyekkenés akasztja meg, majd az előttünk felrobbanó útburkolat robaja nyomja el. Az eszem megretten, valahol mélyen már tudom, hogy amit teszek, az ostobaság, el kellene menekülnünk, értesíteni a hatóságokat, az aurorokat… De a farkas, aki az eszemet nem hallgatja meg, és kihasználja a szívem gyengeségét, hajt tovább, azt hörgi, hogy most kell cselekedni, mielőtt késő lesz.
Ő örül a furcsa, inkább artikulálatlan kiáltásnak tűnő átoknak, amit Lilium használ. Neki tetszik, hogy jól megkapta az a förtelmes alak, aki szétdúlt most egy családi fészket… Én viszont sápadtan rezzenek össze a csontropogástól és attól, ahogy a test a földre hanyatlik, mikor elszáll belőle az élet; úgy, mint mikor a héliumos lufiból kiszökik a gáz.
Beugranak Lilium korábbi kérdései, és a válasz is, amit arra mondtam:
- Akár vérfarkas, akár nem, rengeteg hasznos információt tudhat. Amire szükségünk van. Semmi biztosat nem tudhatunk, amíg ki nem hallgattuk a tetteseket. Úgyhogy, ennek fényében, célszerűbb lenne a harminc százaléknál maradni.
Aztán visszatérek a nem sokkal ezelőtti emlék-párbeszédtől a jelenbe. A fickó elhomályosodó, vérben úszó tekintete vezet vissza, de nem hagyom, hogy-e túlvilág felé közeledő pillantás fogva tartsa az enyémet.
- Bemegyek – harsan Lilium határozott kiáltása. Sietek talpra evickélni, de mielőtt utána vetem magam, még hátra pillantok a nőhöz, aki odaér – feltételezem – a férje mellé.
- Ebből öntsön a sebeire, a többit itassa meg vele, aztán húzódjanak fedezékbe – nyomok a remegő kézbe egy rozsdavörös folyadékkal telt bájitalos fiolát. Ez a legkomplexebb szerem, van ettől hatékonyabb is, de most fontosabb dolgom is van, mint hogy kirakjam és használati utasítást adjak az összes üvegcséhez, ami a táskámban van.
Sebes léptekkel szelem át az utcát, pár lépés csak csupán, nincsenek nagy távolságok. Mire az ajtóba érek, Lilium már akcióba lépett.
- Mocskos rohadékok, toljátok el onnan a pofátokat! – üti meg fülem a lány hangos szava, amihez tűzropogás és gyereksivalkodás, valamint az egyik ellenfél megvető prüszkölése társul. Átlépnék a küszöbön, előreszegezem már a pálcám, de a következő robbanás ereje visszatántorít. Én nem kapok belőle teljesen, így az ajtófélfába kapaszkodva viszonylag sértetlenül, de elég kétségbeesetten vészelem át az elsöprő erőt.
- Lilium?! - bukik ki belőlem a riadt szólítás, de aztán meglátom, mi van odabenn. A vért, a pusztítást, a rettegő ártatlanokat, a nekromágus lányt a padlón...
A lelkemben élő fenevad ebben a pillanatban legyőz. Eddig is ott szűkölt a fejemben, dühösen vergődött, amiért nem engedtem át neki az irányítást, aki pedig annyival jobban boldogulna nálam… És most kelletlenül megadom magam neki. Ő is, meg én is tudom, mennyivel gyorsabb és erősebb nálam. Az animágia pedig teszi a dolgát, holdtölte nélkül is.
A helyiségben a narancssárga lángnyelvek táncot járnak a kavargó füsttel. Csak néha engedik láttatni a többi jelenlévőt, az asztal alatt remegve síró gyerekeket, az ellenséges alakokat, akik közül a nő a szoba túlfelén fetreng a betört ablak alatt, a másik pedig a könyvespolcba kapaszkodva próbál felállni. Amint észrevettem, Lilium a fal tövébe került, és nagyon úgy tűnt, szüksége van egy kis időre. Remélhetőleg, csak egy kicsire. Tudtam, hogy többet nem adhatok.
Az ébenszín farkas úgy bukkan elő a kormos, fekete gomolygásból, mintha egyenesen abból öltött volna testet. Magával sodort néhány lebbenő pamacsot, amint keresztülrohant rajta, majd, céltudatos szökkenéssel rohamozta meg a hozzá közelebb eső fickót, aki már majdnem talpon volt. Kitért egy átok útjából, de nem fékezett, hanem belemart annak pálcát tartó keze ingébe.
Az izzadság és vászonszövet íze keveredett a lerakódott pernye keserű aromájával, de a farkas nem állt meg kiélvezni. És többet sem akart – azt nem hagytam neki, hogy húsba harapjon. Ennyi is elég volt ahhoz, hogy az ellenséges fickó ismét a földre kerüljön. Gondoskodtam róla, hogy úgy borítsam fel, rendesen odavágja a fejét a padlóba. Egy időre ártalmatlan lesz – csakhogy eközben a társa is talpra kecmergett.
A nő felemelte már a pálcát, acsarogva, sebhelyes arca úgy eltorzult, hogy hiába voltam én farkas alakban, kettőnk közül ő tűnt nagyobb szörnyetegnek. Ő már készült a rohamomra, megvetette a lábát. Test feszült testnek, a szikrázó pálca a mennyezetbe lőtt, s törmelék zuhogott a nyakunkba. Bár egy kevés időre eltereltem a figyelmét, és néhány lépést arrébb is löktem, dühös kiáltással végül is fölém, és alattomosan félrerúgott. Elfojtottam a kitörni készülő nyüszítést és nem álltam ellen a löketnek, így legalább messzebb kerültem tőle, még rá is segítettem kicsit. Néhány bukfenc után az asztal alatt kötöttem ki, a két gyerek, egy nagyobb, óvodás forma lányka és egy csöpp kisfiú mellett.
Ahogy a tekintetünk egy tört pillanatra találkozott, abbahagyták a sírást, torkukra forrtak a könnyek. Engem pedig mintha orrba vágott volna valami. Rám is olyan iszonyattal néztek, mint az ellenséges betolakodókra… Hiszen annak is tűntem. Láttam a szemükben visszatükröződni a koromnál is feketébb, csatakos bundát, az izzó, kék farkasszemeket, a kivillanó, fehér fogakat…
A vállammal felborítottam az asztalt úgy, hogy a nő elől eltakarjon minket a lapja. A farkas egy pukkanással eltűnt, a helyébe újra az emberi Anna lépett, s bár a kicsik összerezzentek a változástól, nem finomkodhattam velük. Könnyedén és gyorsan nyaláboltam őket át fél kezemmel, aztán a pálca újból lendült, mert máris kaptuk a nyakunkba a következő átkot, ami faforgáccsá zúzta a fedezékünkül szolgáló bútort, és ha nincs az általam idézett mágikus pajzs, bizonyára velünk is ezt tette volna. Csak védekezni tudtam, támadni nem. És a földön voltam, a két kicsit magam mögé vonva. Patthelyzet volt, ráadásul a férfi is mozogni látszott. Akkor pedig, ha ő is beszáll, a döntetlen erőviszonyok hamar eldöntetnek.
Újabb, vörös átok villant, s én elkeseredetten vetődtem oldalra az útjából a gyerekeket is magammal sodorva, mert tudtam, hogy a kivédéséhez nem volnék elég erős. Az átok nyomán egy tányéros vitrin vált az enyészetévé, s úgy záporoztak az üveg- és porcelánszilánkok belőle, mint a viharfelhőből a jeges eső.
- El kell innen tűnnünk – szűrtem a fogam közt kétségbeesetten, és körbenéztem, merre tudnánk elhagyni a helyiséget. De az ajtó és az ablak is túlontúl messze volt, hoppanálni nem lehet… Magamhoz húztam a két reszkető gyereket, és a nő felé emeltem a pálcám.
- Lil… - szűrtem a fogam közt kétségbeesetten. Bíztam benne, hogy Lilium kitalál valamit, ami a mi javunkra fordítja a meccset.

[✿✿✿]

✿✿✿

2000. július

Anna

✿hacuka✿

zajok a fejben

hébe-hóba 18+?

Amikor az egész testem a falnak csapódik megszűnik a világ körülöttem, elnémul  anűz nyalogatta recsegő, sikoltó ház, és megint az ismert sötétségben vagyok. Elfáradtam, takarózom me morcosan a ezzel a sűrű fekete köddel, és hagyom, hogy mindent a hangok és a testemben tomboló gyűlölet és gyilkolás utáni vágy hajtsa. Nincs kedvem most semmihez sem, depizek be magamban. Nincs kedvem visszatartani a hangokat az erőszakot, fáj a fejem, és nyekereg a fülem az ezernyi rőszakos, torz hangtól.
A testem összeszdi az erejét, de nem én irányítok, nem vagyok jelen csak megfigyelőként, és érzem, ahogy az ujjaim erőszakosan és támadásra készen megmarkolják a pálcámat, hogy megint azt tehessék, amire az apám nevelte őket: öljenek. A felnak támaszkodva felegyenesedik a testem, én pedig hagyom, hogy áramoljanak benne azok az érzések, amiket a gyógyszerek és bájital főzetek méltán megakadályoztak eddig. Jól van ez így, gondolom beletrődően és csepnyi kedvem sincsen beleszólni annak a testnek a dolgába, amit az az ezernyi hang irányít.
Vészjóslóan és szinte sötét aurával megindulok Anna felé, bár jelenleg ezt csak én tudom, a testmnek mindegy, csak legyen valaki, akit ölhessen. Ott van vele két gyerek is, félnek, kicsit a háta mögött a ruhájához tapadnak, körös-körül lángörvények és repkedő faforgácsok. A nő pedig csak átkoz és átkoz, Annénak leheletnyi támadóidőt sem adva.
- Milyen ostoba együgyűek - szűrődik ki az erőszakos hang a számból, de a ház zaja elnyom mindent hangot. Felemelem a pálcám, és csak a véletlen, nam meg az idegesítő támató szerencsétlensége az oka, hogy nem rögtön ANnával kezdi a testem.
- Locomotor mortis - célzom meg  a földön vetrengő férfit, vele később akarnak foglalkozni. De ezzel nincsen szerencséje. Hosszú elnyújtott halálban lesz része. A hangok válogatnak, eldöntik, kit hogyna öljenek meg, és aki jobban szimpatikus, az igen csak borzalmas halállal fogy meghalni. Nem áll le a testem, határozottan közeledik a nő felé, aki engem vesz célba, de erősen hárítanak a hangok, melyre a nő is meglepődik, így vissza is tudok támadni.
- Osruptum - mondják  hangok, és ezzel egy időben nagy reccsenéssel eltörik a nő pálcát tartó keze. Immárom védtelen. A szám pedig széles mosolyra húzódik. Ugyan ezzel az átokkal eltöröm a lábát, így el is esik, nagy fájdalomtl sikítva el is dől. Idegesítette a hangokat a szenvedése, a sikoltása, így egy legyintéssel a torkát is altörik. Most a férfin van a sor, közel van Annáékhoz, valahogy odakúszott.
- Atrox incendium totalum - idézem meg a fejete mágiával a futótüzet, mej örvényszerűen indul meg a férfi és Annáék felé, de ezen testet, amiben én csak a sötétbe burkolózva figyelek nem hatja meg, hogy talán ők is mgpörkölődhetnek. Pedig a tűz, ha ügyesen elkerülik, megperzseli kicsit a ruhájukat és a gyerekek haját, bár nem éppen halálosnak lehet ezt mondani. A férfihez érve mást sem akarnak a hangok, csak megkínozni, és ezt is tezsik. Ő pedig üvölt, és ez az üvöltés nagyon tetszik nekik. Nem is tudom mennyi ideig kínozzák a szerencsétlent, lehet nem volt olyan hosszú idő. Minden esetre elérkeztem oda, hogy Annáék legyenek a célpontok, de addigra megunom a sötétben az ücsörgést, úgyhogy igyekszem visszaszerezni a tudatomat.
Ami hosszas keserves próbálkozás után sikerül, éppen akkor, amikor a hangok el akarják sütni a gyilkos, halálos átkot.
- Helló - köszönök újra neki -, azt hiszem ideje lenne innen kiszaladni -ragadom meg a könyökénél és gyorsan kihúzom őket a tüzes ajtón keresztül, de szerencsére nem égünk meg annyira, majd kicsit.
- Nos, azt hiszem, az előbb történt egy kis malőr, de azok nem én voltam - magyarázom a helyzetet - Tudod, skizofrén vagyok, és ezt a zseni gyógyítók is csak főzettel tudják kordában tartani, de most elfelejtettem azt hozni - vonom meg nemes egyszerűsggel a vállamat. Semmiség volt ez az egész, nekem hiszen már annyira megszoktam minden erőszakot, és azt hiszem, lehet Anna is ugyn így reagál erre. Semmiség.
Közben a gyerekek a szüleikhez rohannak.
- Vajon a többi vérfarkas biztonságban van? Őszintén nekem az a tippem, hogy ha már egy szervezet ennyire belemerül a mlóba, biztos van még egy csapat, akik keresik őket. És lehet ez az hapi is elárulta a társait - bökök a kiterült testre. - Nos, mi legyen, folytassuk a nyomozást? - kérdezem Annától vigyorogva. Ugyanis fel sem merül bennem az, hogy ő esetleg inkább nélkülem tartana a történtek után.

Vadászokra vadászni

Munkaruha

2000. július

A két kis remegő testet ölelve furcsán lelassult a világ. Lomhán araszoltak csak a lángnyelvek, a gomolygó füst szinte megtorpant, a szilánkok és a gyilkosok szeme is tompa , lassan felerősödő majd elhalványuló fénnyel villant. Éreztem a mellkasomhoz szorított fiatal életek szívének dobogását, törékeny, vékony kis csontjukat. Sosem gondoltam rá, hogy gyerekem legyen, ezután sem fogok, hiszen a kór miatt. Nem. De akkor ott kitört belőlem az anyafarkas, akkor nem az eszemmel tudtam, de annál sokkal mélyebben átéreztem milyen gyámoltalan, milyen tiszta kincsek vannak a kezeim között - és meg kell őket védenem, bármi áron. Ellenátok ellenátkot követett, s bár nem voltam rossz kondinan, kezdtem érezni a kíméletlen ólmot, ami lassan a karomra telepedett. Hisz csak nem régen gyógyultam fel egy súlyos sérülésből…
- Milyen ostoba együgyűek  - hallottam Lilium furcsán reszelős hangját. Eddig nem így szólt, s még a kiélezett helyzethez képest is feltűnt a más hangszín, hogy valami nincs rendjén. A varázslatai is - mintha nem is ő mondta volna.
De csak fél füllel hallgatom. Így, hogy Lilium leköti a támadóinkat, végre felszabadul mindkét kezem, de ennyi sem elég. Nem tudom eldönteni, hogy a két gyerek szemét, vagy fülét fogjam be. Azt viszont bizton érzem, hogy el kell őket vinnem innen.
A fekete lángnyelvek közel kerülnek hozzánk, nagyon is, de megfeszítem magam és a védelmezettjeimet átölelve védem, s közben talpra keveredve rángatom el őket a közelből. A forróság a lábamba mar, égett haj és csizmabőr kesernyés szaga vegyül a körülöttünk terkengő kormos légbe.
- Lil’ vigyázz! - harsogom köhögve a füsttől, de a lány, akivel pedig eddig együtt dolgoztunk, most meg sem hall. Igazából én is alig hallom magam, mert az ellenfeleink ordítása elnyom minden mást. Ha tehetném, a saját fülemet is becsuknám, míg az ajtó felé vonszolom a kicsiket. A szenvedők hangja összeborzolja lelkünk szálait.
 Megérdemlik - hördül fel a farkas elégedetten, de dühösen csendre intem. Bár olyan könnyű lenne elhallgattatni, ahogy a sikolyok is elhalnak körülöttünk - de a bennem élő szörnyeteg halk morgása nem szűnik sosem. Háttérbe vonul, meglapul, de ott van legyőzhetetlenül, s csak a teliholdra vár.
 Megtorpanok az újabb ránk szegeződő pálcától, és értetlen, kétségbeesett arccal emelem védekezésre a sajátomat, Liliumé ellenében. Az egyik kormos kis arc újból sírásra fakad, így közelebb vonom magamhoz.
- Mi bajod van? - kérdezem Lilium felé. - Itt végeztünk. Menjünk - mondom lassan, tagoltan. Az elködösült tekintet, az indulattól összepréselt száj nem jó jel, sőt aggasztó, de épp, mikor már komolyan aggódni kezdenék, a lány arcába hirtelen visszatér az értelem.
- Helló, azt hiszem ideje lenne innen kiszaladni.
Nem mondok semmit, a füst kezdi igencsak kikezdeni a torkom. Gyanakvó arckifejezéssel bólintok, és megindulok a kijárat felé. Arra azért ügyelek, hogy a két kis kormos gyermek az én irányításom alatt maradjon, s egyiket sem engedem közel hozzá. A következő magyarázata pedig igazolja is e viselkedésem helyességét.
- Értem - krákogom rekedten. A szabad, hűvös levegő úgy zúdul ránk, akár egy vödör tiszta, jeges víz. A kicsiket elengedem, hadd menjenek a szüleikhez.
- Vajon a többi vérfarkas biztonságban van? Őszintén nekem az a tippem, hogy ha már egy szervezet ennyire belemerül a mlóba, biztos van még egy csapat, akik keresik őket. És lehet ez az hapi is elárulta a társait. Nos, mi legyen, folytassuk a nyomozást?
Válasz helyett a fejemet ingatom. Nem. Soha, egy vérfarkas sincs biztonságban ebben az előítéletes, gonosz világban. De most fontosabb dolgom is volt a dühöngésnél, mert Liliumnak igaza volt abban, ami iránt érdeklődött. Az éledező fickóhoz lépek. Kicsit kíméletlennek hat, de most azonnal ki kell derítenünk, mi is az igazság. A félelemmel vegyes hála árad felénk mindannyiuk tekintetéből, de most lerázom magamról ezeket, és levetem magam a betonra a férfihoz.
- Mit kérdeztek? Mondott nekik bármit? - Rekedt hangom talán vadabbra sikerült, mint akartam. Tudom, hogy egy másik vérfarkassal néztem épp szembe, de az visszahőkölt egy kissé. Még nem volt egészen jól, egyébként is. Úgyhogy főleg csak a fejét rázta. A nő válaszolt, remegő hangon, a gyermekeit ölelgetve.
- Nem jutottak el odáig, mert felvettük velük a harcot.
Lilre néztem, majd bólintottam.
- Egyelőre menjenek most be  a Szent Mungóba, mindjárt összecsődül a környék, perceken belül megérkeznek az aurorok is - hadartam, mert valóban, a bámészkodók száma pillanatról pillanatra nőtt a környékünkön. Fintorogva vettem tudomásul. - Eszükbe se jusson ide visszajönni, rejtőzzenek el valahol. Itt a névjegyem, ha bármi felmerül, keressenek. És most menjenek - adtam oda az anonim vérfarkassegítő szolgálatos kártyácskát a nőnek. Ejtettem rajta egy kormos ujjlenyomatot, de azért olvasható maradt. A kis család egyetlen pukkanással elhoppanált a közelünkből.
- Lilium, köszönöm a segítséget Neked is, meg a hangoknak is - mondtam a lány felé fordulva. - Mivel nem hagytál túlélőt, kicsit nehezebben, de biztosan folytatom a nyomozást, remélem számíthatok Rád. Most jobb, ha külön válunk, majd találj ki valami szép mesét a Minisztériumnál, hogy mi történt itt. És ha lehet, engem hagyj ki belőle - kacsintottam, s közben a bámészkodó muglik felé intettem. Az apró kis néma exmemoriam csak minket és az eseményeket törölte ki a fejükből, magát az égő házat nem. Bamba arccal széledtek szét, mintha minket már nem is látnának.
- Még egy utolsó kis szívességre kérlek. Ugyanis túl sok nyomot hagytunk. A háziak nem fognak örülni, de ide úgysem jöhetnek vissza... Te, mint a nyomok olvasója, talán ismersz egy jó varázslatot, hogy eltüntessük - böktem hátra a ház felé, melyet továbbra is lustán emésztettek a lángok. Reméltem, Lilium egy kicsit megnógatja a folyamatot, hogy mire a Minisztérium ideér, már ne legyen mit vizsgáljanak. Eddig sem alakult jól az ügy az ő kezükben, úgyhogy jobb, ha eztán is kimaradnak belőle. Amint a bizonyítékok az enyészetéi lettek, elköszöntem Liliumtól, és én is dehoppanáltam a közelből. Reméltem, hogy az ügynek lesz folytatása, és bármennyire is lúdbőrözött a hátam Lilium kiszámíthatatlanságától - be kell valljam nélküle ez a mai nap nem így alakult volna. Reméltem, legközelebb is velem tart majd.

Köszönöm a játékot!

[✿✿✿]

✿✿✿

2000. július

Anna

✿hacuka✿

zajok a fejben

hébe-hóba 18+?

Kell némi idő, hogy összekaparjam magam, az előző kiakadásom óta, és bár nem iagzán zavar az a tény, hgy esetleg félnek tőlem, jobbnak látom kicsit háttérbe vondulni. Míg fél füllel Annát hallgatom, ahogy az áldozatokkal beszélget én a füstölgő romok felé pillantok. Azt hiszem ideje lenne valamiveleloltani ezt a nagy tüzet, mert a végén az értékes hulláimból nem marad semmi. Elegáns mozdulattal előveszem a pálcám és megköszürülöm a torkomat.
- Tempestas maxima! - legyintem a pálcám, majd lassan a fejünk fölött viharfelhők gyülekeznek, és elkezd szakadni az eső. A forró, varázslat okozta lángoknak lejárt az idejük, az eső a maradék tüzet el tudja oltani. Pördülök egyet kettőt a sűrű esőben, mindig is imádtam bőrig ázni, talán azt hittem úgy a hangok is kifolynak a fejemből. De tudom nincs sok időm örülni ennek, nem sokáig tart a varázslat, és sietnem kell, míg mielőtt az aurorok ide nem érnek.
Közben a család el is pukkan, így Anna most felém fordul.
- Lilium, köszönöm a segítséget Neked is, meg a hangoknak is. Mivel nem hagytál túlélőt, kicsit nehezebben, de biztosan folytatom a nyomozást, remélem számíthatok Rád. Most jobb, ha külön válunk, majd találj ki valami szép mesét a Minisztériumnál, hogy mi történt itt. És ha lehet, engem hagyj ki belőle.
- Hm, hehe, azt hiszem én örömmel,ők meg vérszomjjal, de szívesen - vigyorgok rá. - Bocsi, valahogy elfelejtettem menet közben meghúzni a gyeplőt, de amúgy sajnos az ilyen fajtából sokan vannak még. Jól elbújva, de bőven szép számmal. Szóval ha ügyesek vagyunk még mi előkaparhatjuk őket a mocsokból - mondom talán kicsit túlságosan is izgatottan, csillogó szemekkel. - Óh, számíthasz rám! - kacsintok rá.
A ház még égett itt-ott, de szerencsére a vihar és az eső kezdte oltani a lángokat, bár ez sem akadályozta meg a plebst, hogy szétszéledjenek, de szerencsére Anna hatékonyabban lépett fel ellenünk, mint ahogy én tettem volna. Nem, nem akartam a szemtanúkat elrabolni, dehogy is. Áh. Hehe.
- Még egy utolsó kis szívességre kérlek. Ugyanis túl sok nyomot hagytunk. A háziak nem fognak örülni, de ide úgysem jöhetnek vissza... Te, mint a nyomok olvasója, talán ismersz egy jó varázslatot, hogy eltüntessük
- Óh hát hogyne, kicsit eloltogatom a lángokat, hogy ne égjenek el a testeim, de utána szíves örömest feltakarítok - vigyorok rá ismét. - Egy szem nyomot sem találnak majd, ami hozzád vagy hozzájuk vezethetne - csapom össze lelkesen a kezemet, majd beszaladok a házba, hogy összeszedjem a hullákat. Az eső némileg csökkentette a hullák károsodását, én pedig az ilyen helyzetekre specializálódott kis válltáskának álcácott hullahútószállítómba belebegtettem őket, meg némi más maradványt is. Végül körbenézve a házon gyorsan lecsekkolom, hogy miket is találnának meg a minisztériumból, így azokat egy-egy pálcaintéssel újra lángra lobbantom, hiszen a gyors vihar már el is múlt azóta. Farkas szőr, és vérfoltos padló, megszenesedett ruhadarabok, és egyéb ilyen kis apró nyomok mind mind újra égni kezdtek. Aztán gyorsan ki is lépek a házból, magam mögött behúzva az ajtót, csak úgy megszokásból, aztán elhátrálva tőle.
- Atrox incendium totalum - suttogom halkan a fekete mágiát, hogy Anna se hallja meg, majd újra felcsapnak a lángok, melyek lassan de biztosan porrá égetik a házat, benne minden emléket, melyekhez az emberek olyan gyakran ragaszkodnak. Némán állunk és nézzük, amint nem marad más csak fekete gerendák, és összeroppant tetőszerkezet. Nem tellett sok időbe, és szinte semmi sem maradt belőle.
Végül elköszönök Annától, majd úgy téve, mint aki csak most érkezett, megvárom az aurorokat, hogy valami érdekes mesét adjak be nekik.

Köszönöm a játékot!