Murphy professzor irodája

Egy speciálisan kialakított szoba, melynél a hely ugyanolyan fontos szerepet kap mint maga a berendezés. Egy közepesen nagy helyiségről van szó a Nyugalom terme mellett. A belső tér két részre van elosztva. Az egyik felében egy asztal kapott helyet, két kényelmes fotellal.
A másik helyiségben egy kisebb nappali van berendezve. Kanapéval, fotellal és asztallal. A szobát a meleg, megnyugtató színek uralják, állandóan levendula és zsálya illata lengi be a szobát.

Az ajtóhoz közeledve a következő felirat jelenik meg, amennyiben nincs az irodában:

Előzetes egyeztetés alapján bármikor elérhető vagyok, egyébként
minden hétköznap 10-12-ig és 16-18-ig vagyok itt.
Sürgős esetben kérem, küldjön baglyot vagy üzenjen az egyik tanárral.

[.:ne nézzetek rám így!:.20001104.]

.:ne nézzetek rám így!:.
20001104.




.: a dilidoki és te hülye:.
:. itt senkinek nem kéne
senkinek lenni egy falat ott marad
egy szelet ott marad talán

hogy egymás ajkán lógjunk egymás
nyakán egymás szaván ne
egy régen kiszáradt fán.:

16+, mert csúnya beszéd.

Kész vagyok. Teljesen kész vagyok, mindenhogyan, és egyszerűen nem bírok semmit sem kontrollálni magamban. Elvesztettem a kontrollt. Egyszerűen túl sok volt ez az egész Halloween, ez az egész minden, ami úgy nagyjából 3 éve tart. Nem bírom, és egyre jobban egy időzített bombává fejlődtem, és akármikor összefutottunk Sierrával még jobban bántottam. Bántani akartam? Nem tudom. Ki akartam magamból lökni minden fájdalmamat? Talán. Túlságosan is mélyen belém fagyott minden szó, minden érzés, és csak annyit tettem, hogy romboltam, és ütöttem szóval, ütöttem az öklömmel. Mit számított, hogy eltörtem-e már a vacsorán, a nyanya helyrehozta. Amúgy is mit számít az egész. Mit számít.
Vad lettem, és erőszakosabb, talán erőszakosabb, mint az elmúlt években. Annyi gondolat, annyi érzés tombolt bennem. Annyira meg akartam ezektől szabadulni, de semmilyen megoldás nem találtam, amivel ki is tudnám magamból kommunikálni ezt az egészet. Aztán. A SVK órán tényleg felrobbantam.
Valami hülye gyakorlatot kellett csinálni és termszetesen Willow úgy gondolta tök jó páros vagyunk Sierrával. Na meg a jó édes tökömet. Halálra volt ítélve, az egész. Valami támadó varázslatot kellett egymás felé küldeni, hogy gyakoroljuk a párbajozást, de amint megláttam a fejét menthetetlenül mérges lettem. Csak belenéztem és láttam azt a lesajnáló tekintetét, azt ami az én szemebmen is ott volt, amikor rá néztem. De gyűlöltem ezzel a képpel szembesülni.
Ne. Nézz. Így. Rám.
Gyűlölöm, ha így nézel rám. És gyűlöllek. Annyira gyűlöllek. Csak hagyj már békén, csak nézz el felettem.
De nem, és azt hiszem a Halloweenen történt dolgok óta mégjobban összezavarodtam még saját magammal kapcsolatban is. És elpattant bennem valami. Az a furcsa megmagyarázhtatalan erősebb érzés, hogy tényleg nem akarom hogy foglalkozz velem, hogy tényleg hagyj magamra, hogy tényleg gyűlölj meg úgy, hogy hozzá se akarok szólni. Azt akartam, hogy fájjon neki. Azt akartam, hogy ezzel többet ne is jöjjön a közelembe.
- Lapidationis - mondtam erőszakosan, és vártam, hogy a támadásom fájdalmas ütéseket okozzanak neki. De nem is vártam meg a védekezését, egyre mérgesebb lettem, egyre jobban utáltam bántani, és egyre jobban akartam bántani. Nem akartam többet úgy látni, és ez mégis pokolian fájt. Gyűlöltem, hogy ilyen kibaszott ellentmondásos vagyok, de csak ostromoltam a varázslataimmal, és ha be is kaptam tőlemás átkot, csak dobáltam felé, egészen addig, míg Willow el nem kiáltotta magát, és félrerángatva minket el nem küldött ahhoz a faszihoz.
Így jutottunk el idáig, hogy egymás mellett csörtetve baktatunk ehhez a fószerhez, és természetesen olyan szinten ki voltunk akadva hogy végig ordibáltuk az egész utat.
- Sierra, hogy lehetsz ilyen hülye, hogy nem bírsz legalább rendesen védekezni? - mert miért is ne vallottam volna be azt, hogy igazából magam se akartam bántani, de képtelen vagyok azt nézni, ahogy rámnéz, képtelen vagyok arra, és dühít, hogy megrekedtünk, dühít minden, az egész kurva világ, az egész iskola, az egész felnőttek. - Szerinted meg fogja valaha várni valaki azt egy ilyen helyzetben, hogy összekapard a gondolataidat? Esküszöm annyi eszed van, mint egy molylepkének. Tököm kivan veled, mit kellfolyton belbasznod? - tomboltam csakúgy mondva a szavakat egymás után.
Szerettem volna azt mondani neki rendesen, hogy legyen jobban felkészültemm, szerettem volna azt mondani neki, hogy sajnálom, de ezeket a szavakat szinte nem is értettem. Pedig Merlinre, de akartam, mennyire de mennyire meg akartam tanulni rendesen ezt a nyelvet, amit olyan régóta nem értek.
Mert azt kellett vlna tennem, ha ő nem ért az lenne a logikusabb, ha megtanulokm máshogy bezsélni.
De mondd, hogy keressem hozzá az utat? Merre induljak?
Igazából közben fel se fogtam, hogy csak feltéptem a csávó ajtaját és egyszerűen csak becsörtettem a szobába, és a lány felé fordítva tök hangosan csak ennyit mondtam:
- Bazd meg mostmár Sierra, gyűlöllek!

[I hate that I still hoping2000. november 4.I'm just tired.]

I hate that
I still hoping

2000. november 4.

I'm just tired.

+16

Fogalmam sincs, mi történik. Fogalmam sincs, hogy már megint mit rontottam el, de elegem van. Belefáradtam. És fogalmam sincs, mit fog belőlem kihozni ez az egész helyzet, ha akár csak még egy percet is el kell töltenem a pofáját bámulva.
Márpedig el kell.
Belefáradtam a szavaiba, a tetteibe, abba, hogy igyekezzem megérteni, és abba, hogy igyekezzek jól lenni. Mert nem vagyok jól, mert tönkretesz. És direkt teszi ezt. Tudom. Próbálok menekülni.
Próbálok.
Annyi ideje tart már, hogy talán tényleg nem normális a dolog. Már abban a pillanatban új barátok után kellett volna néznem, amikor kiengedtek a Gyengélkedőről, nem pedig a szemét feje után koslatnom. Persze, akkor még hittem benne... Akkor még nem tudtam, hogy azzal a lökéssel együtt nem csak én vesztettem el majdnem a kezem, hanem ő is a lelkét. A töredéke maradt csak meg benne, néhány apró szilánk, amely sosem volt elég ahhoz, hogy reményt adjon. És valahogy mégis megtette, megtette, minden egyes rohadt, rohadt, rohadt alkalommal.
Sosem volt senki, akinek elmondhattam volna a gondolataimat. A szüleim? Rohamot kaptak volna, ha akár csak felhozom a karom témáját, akármilyen formában is, a testvéreim közül az egyik még túl kicsi, a másik meg túl... túl távoli volt. Barátok? Teljesen elzárkóztam, magamra húztam egy csúnya, sötét köpenyt, és úgy tettem, mintha ez nekem így jó lenne.
De nem jó. De nem jó.
Nem is teljesen értem, mi a fene történt az órán. Esküszöm, csak köszönésre nyitottam a számat... De még azt is óvatosan, hiszen nem voltam benne biztos, hogy is állunk a Halloween óta... Erre csak úgy izomból nekem csapott egy átkot, hogy alig bírtam kivédeni, sőt, valamelyik kődarab el is találta az oldalamat, de annyira sok érzés kavarog most bennem, hogy ezt jelenleg alig érzem. Persze, lehet hogy majd belilul. Kit érdekel? Elég sérülést ejtett már rajtam, főképp a szívemen és a lelkemen ahhoz, hogy egy kis horzsoláson fenn se akadjak.
Amúgy nem mondhatnám, hogy annyira remekelek Sötét Varázslatok Kivédéséből. Sokkal jobban kedvelem azokat a tárgyakat, ahol inkább egy bizonyos logikára kell építened, nem pedig rögtönözni. Ugyanis abban sajnos nem vagyok a legjobb. Az agyam hajlamos beadni az unalmast stresszhelyzetben, mindamellett, hogy ha kicsit több időm van nyugodtan végiggondolni a helyzetet, akkor már egyből kevésbé vagyok szerencsétlen. Most nem ez állt fent. Igazából nem is tudom, hogy nem blokkoltam le a védekezés közben, de valahogy sikerült, amíg végre a tanár le nem szedte rólam ezt agyilag megkergült, valamiféle fogyatékosságban szenvedő idiótát.
Elegem van belőle. Rádnézek, és hánynom kell, mert gyűlölöm, amit velem teszel. Amikor Willow professzor kizavar minket az óráról, miattad, egyből feléd fordulok, és hirtelen magam is meglepődök attól, hogy csak egy hajszál tart vissza attól, hogy most aztán tényleg a képedbe töröljek egy isteneset.
- Te normális vagy, baszki?! Halál komolyan kérdezem, elment az eszed?! - Tudja, hogy nem szokásom kiabálni, és mégis ezt teszem. Ha magabiztosabb lennék a párbajozásban, talán most kihasználnám a helyzetet, hogy elsőként ráfogjam a pálcámat és elkiáltsak valami átkot. Megérdemelné! Önző, utálatos módon, úgy bánik velem, mint valami darab véres ronggyal, ott mar belém, ahol csak tud. Habár én mostanra egyáltalán nem ismerem őt, ő sajnos még mindig mindennél jobban engem, és ezt ki is használja, még ha csak tudat alatt is. Bárcsak meg tudnék változni egyről a kettőre, hogy hirtelen már leperegjenek rólam a szavai. Bárcsak egy mozdulattal kitakaríthatnám a szívemből. Igen, bárcsak! Csak szenvedést, fájdalmat és sötétséget hoz, amire nekem nincs szükségem. Nincs. Nincs.
- Sierra, hogy lehetsz ilyen hülye, hogy nem bírsz legalább rendesen védekezni? -  Mondom, hogy ismer. Tudja, mit kell hozzám vágni, hogy igaza legyen. Tudja, hogy kell tálalnia, hogy egyből dühösebb és összetörtebb legyek. - Szerinted meg fogja valaha várni valaki azt egy ilyen helyzetben, hogy összekapard a gondolataidat? Esküszöm annyi eszed van, mint egy molylepkének. Tököm kivan veled, mit kell folyton felbasznod?
- Én baszlak fel?! Ha nem akarnál folyton bántani, amikor esetleg meglátsz, akkor nem basználak fel! - Most rajtam a sor, hogy ne gondolkodjak, miket vágok hozzá. Sőt, egyenesen megtorpanok, hogy elé gördüljek. Nem érdekel, hogy vagy egy fejjel magasabb nálam, a szemébe nézek. - Nézz csak rám, Jayce! Te tetted, amit látsz. Te tetted azt, ami annyira felbasz téged. A te hibád, és csak és kizárólag a tied! Majd szólj, amikor végre eljutottak odáig az agysejtjeid, hogy felfogd ezt, jó?!
Ha válaszol, ha nem, úgy teszek, mint akit nem érdekel, és megpördülve csak menetelek tovább a folyosón az iroda felé. Semmi kedvem ehhez az egészhez, amúgy se fog segíteni, rohadtul nem... Mert rajta nem lehet segíteni! Csak annyit fog elérni, hogy ez a Murphy professzor is agygörcsöt kap tőle, mert mindenkinél ezt éri el, mert utálatok és nincs benne semmi más, csak fagyos gyűlölet. Hogy lehet valaki ilyen, tizenöt évesen?!
Az is mutatja az intelligencia szintjét, ahogy beront, és csak ordít rám tovább, hogy a plafon felé forgatva a szemem kifújom a levegőt. Jesszusom már!
- Igen, ezt már hallottuk, nem tudnád tovább pörgetni a lemezt?! - vágok vissza, és árnyalatokkal finomabban behajtom mögöttünk az ajtót. - Kopogásról pedig gondolom még nem hallottál, igaz?
Gyorsan körbepillantok, először pedig a kellemes levendula illat ejt fogságba, ami legalábbis nekem kellemes, őt ismerve még mindjárt elkezd öklendezni. Szóval arrébb is lépek tőle, és szememmel a professzort keresem, már azért egy fokkal kevésbé magabiztosan... Hát most meg mit mondjak neki, mert ez itt biztos nem fog kibökni semmit, meg inkább ne is, de amúgy meg.... Ó, jesszuuuus...
Ha egyszer csak kiszúrom, akkor a talárom ujját kezdem gyűrögetni.
- Őőő... Elnézést, amiért berontottunk... - Jay felé lesek, az ajtó felé, a férfi felé, és te-jó-ég, ennyire még sosem akartam hazamenni, de tényleg.

 

[Párterápia?]

Párterápia?

to: Sierra Fern és Jayce Hansel
2000. november 4.



¤ ¤ ¤

A mai nap nyugisnak indul. Eddig semmi különös nem történik, átnézek néhány levelet, megírom a beadandókat, és olvasok néhány szakirodalmat. Lassan mennem kell órára és konzultációra a témavezetőmmel. Nincs időm arra, hogy egy másik után nézzek, a nyár és minden más eléggé elvitte az időmet, szóval mindent tökéletesen kell végrehajtanom.
Közben persze figyelem a diákokat is. Látom és érzem azt is, hogy néhány dolog megváltozott a halloweeni vacsora óta. Nem csoda, az mindenkit rosszul érintett. Csoda lenne, ha lenne olyan valaki, aki legalább pár napig még ne agyalt volna a történteken. A gyűrűmre nézek. Biztos, hogy mindennek így kellett történnie? A jelkép, ami a padlóra került…
Nem is agyalok rajta tovább, inkább megkeresem az egyik varázstalanok által írt könyvem. Elég hasznos dolgok vannak benne a szakmámmal kapcsolatban, szóval nem árt, ha legalább átolvasom őket, mert a tanáraim többsége nem fogadja el azokat a nézeteket. Vagy legalábbis ismereteket, de nekem ettől még jól jöhetnek.
Egy kis idő múlva lerakom a könyvet az asztalra. Ma megint nem fog érkezni senki, ami nem baj, de nekem mennem kell a Mandragórára. Már csomagolok, és a kabátom is rajtam van, mikor a folyosóról hangos vitát hallok. Vagy legalábbis valami vita félét. Sokszor van ilyen, nem is nagyon foglalkozok vele. Elraktározom az elmémben, aztán indulok is meg a könyveimmel és a jegyzetemmel a kandalló felé, mikor szinte kirobban az ajtóm.
Nem kétséges, hogy teljesen ledöbbenek a látványtól és a ténytől, hogy pont most jön valaki hozzám. De a nyitva tartás, az nyitva tartás, és az én hibám, hogy nem mentem el időben. Ha öt perce belépek a kandallómba, akkor most csak egy tábla várta volna őket, hogy majd jövök vissza vagy üzenjenek a tanárjukkal.
- Khm… - köszörülöm meg a torkom.
A mondat, amit hallok, nem éppen az, amire egy ide belépőtől várok, de hamarosan meglátom a nyomában lévő kisasszonyt is. Egyszerre két diák még nem jött hozzám, ami újdonság lesz, de azt ennyiből is sikerül megérteni, ők valamilyen különleges kapcsolatban vannak, nem feltétlenül csak évfolyamtársi. Ha jól emlékszem, akkor a kisasszony Sierra Fern, az úr pedig Jayce Hansel.
- Nem történt semmi, Ms. Fern – válaszolom a bocsánatkérésre, majd visszaindulok az asztalom felé. – Mielőtt még azt gondolnák, hogy zavarnak és visszajönnének később, nincs szükség rá.
Lerakom a holmim az íróasztalomra, majd elé lépve megállok a két diák előtt. A fotelek felé mutatok, ha szeretnének, akkor üljenek le. De igyekszem úgy terelni őket, hogy ne szorosan egymás mellé. Amíg ez megtörténik, addig leveszem a kabátomat és csatlakozok hozzájuk.
- Ha jól tudom, most minden diáknak órája van, vagy legalábbis a többségüknek, tehát esélyesen valamelyik professzor kollégám küldte önöket ide.
Közben az asztalra hívom a teás kancsót és csészéket, majd a süteményt is, ha esetleg megéheznének. Bár, elnézve a testbeszédjüket, és a hangsúlyt is hallva, itt valószínűleg inkább törni fognak ezek a csészék, és nem koccanni az asztalon.

[.:ne nézzetek rám így!:.20001104.]

.:ne nézzetek rám így!:.
20001104.




.: a dilidoki és te hülye:.
:. Ott az ágy alatt az óra, szia!
Fel is veszem.
Hogy cafatokra vágjam
Az időt vele.
Aztán elmegyek utánad, cica.
Én döntöm el.
Mert a dolgok összeérnek,
Mint a tej, a kiflivel.
Megkattant az órám,
Egy helyben nyiszatol.
A Pi számai a számlapon.

16+, mert csúnya beszéd.

Hova tűntünk?
Mi lett velünk?
Vajon eljutunk odáig, hogy az egyikünk megöli a másikat? Lehetünk-e újra még úgy, mint régen? Visszahúznám az időt, ha tehetném, de nem tudom mit öleljek magamhoz. Téged, vagy a megfagyott időt. Mit melegítsek fel először? Magamat, vagy a közös jövőnket? Mit tegyek?
Elvesztettem mindent, és félek nem tudok már úgy működni, ahogy kéne. Kívül forrongok és mindent felperzselnék körülöttem, nem számít az se, ha az egész világ kigyullad. De belül én nem égek meg. Ugyan az maradok, ugyan olyan maradok, nem olvadok ki. Hallgatom, ahogy kiabálunk hallgatom a saját visszhangozó szavaim, amik erősebben ütnek, mint én magam. Egy pillanatra megtorpanunk és úgy kiabálunk egymásnak, mintha érdekelne, hogy az egész iskola hallja-e vagy nem.
Jól esik-e, hogy bántalak? Na ezt nem tudom. Tényleg nem tudom. Élvezem-e? Azt ékvezném, hogy véglag elhagynál, véglag kiszakadnénk ebből az egész fájdalomból, a szűnni nem akaró sebfelkaparásból. De megint csak ott tartok, ahogy eddig is, szeretnélek elengedni, mert tudom, hogy talán én tartalak a legjobban vissza. Szeretnélek szabaddá tenni, mert tudom, hogy én is megkötlek úgy, ahogy anyám sebe is megköt. Szeretnélek elfelejteni, hogy abban a reményben, hogy te is elfelejted ezeket a dolgokat. És szeretnélek megtartani, nem csak elengedni, nem csak bántani, hanem szeretnék megtanulni melletted jónak lenni.
És mégsem akarom ezt. Mert tudom hogy erre nem vagyok képes. Így hát azt teszem, amit mindig is szoktam. Menekülök és a könnyebbik utat választom. Nem teszek semmit azért, hogy újra megszeress. Tényleg olyan könnyű, csak a semmit tenni, csak a semmit tenni és mégis fájdalmat okozni. Ezt teszik a szüleim is.
- Te normális vagy, baszki?! Halál komolyan kérdezem, elment az eszed?! - Teljesen ki vagy magadból fordulva, és bár én tettem ezt eled, és bár szerettem volna tényelg ezt elérni, nem tetszik, hogy ilyen vagy. Csak dühösen nézlek és magamban átkozom azt  akurva nagy ellentmondásosságot, ami bennem folyik.
Ha nem lennél...
ha nem léteznél...
...akkor vajon végre vége lenne?
Eddig nem akartam erre gondolni. Nem mertem. Mert csak még mélyebbre csúsznék. És egyre jobban azzá az állattá válnék, mint az apám. De erre a gondolatra mire ráébredek, már tudom, hogy meg kell állnom.
Bármit is akarnék tenni vele...
Nem szabad belekezdenem.
De... meg tudnálak ölni?
Akarom...
?
Annyira beleveszek a saját gondolataimba, hogy nem is válaszolok, csak bámulok rád, csak nézem az arcod, ami régen vidám volt és mosolygós, aki bearanyozta a napom, de egyszerre utálni akarom. És utálom is.
- Nézz csak rám, Jayce! Te tetted, amit látsz. Te tetted azt, ami annyira felbasz téged. A te hibád, és csak és kizárólag a tied! Majd szólj, amikor végre eljutottak odáig az agysejtjeid, hogy felfogd ezt, jó?!
- Tudom, hogy én tettem. Én akartam így... ezt akartam... - mondom hűvösen, indulatosan, és veszélyesen megremeg a kezem is. talán mégis marad még bennem annyi józanság, hogy nem ütöm meg. Kezdek széthasadni, kezdek beleveszni abba, hogy mit akarok és mit nem, a választásokba, a következményekbe, abba hogy mit lenne, ha... Mindenbe, ami a kezdetektől fogva megőrjített, és megőrjít még most is. Csak megyek tovább, mintha rángatna az ajtó felé egy normálisabb énem, aki még hisz is abban, hogy ebből lehet  még valami.
- Kopogásról pedig gondolom még nem hallottál, igaz? - kérdez mire én megint csak felmordulok.
- Sierra, ennél unalmasabban nem reagélhattál volna erre...
Utálom ezt a helyet már most, miért hiszik azt, hogy ezektől a szagoktól megnyugszik az ember? Meg az egész berendezés is, ah, minek is nem fordultem én hátra, mentem el a pincébe. Telibe kellene szarnom, és mégis itt ülök, be vagyok kattanva. És ekezd jópofizni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne hogy ide kerültünk.
Argf, faszom.
Inkább levágom magam az egyik fotelbe, és nem érdekel, hogy még nincs itt ez a töki, úgysem fog tudni segíteni, úgyis csak ránkhúzza, hogy a háború elmúlt lépjünk tovább, mint ahogy a többi felnőtt is teszi, csak seperjük a szőnyeg alá, mintha nem történt volna meg, mintha csak huss, ternmészetes dolog lenne. Túlléptek. Igen, túlléptek rajta, persze, mert túl lehet lépni azon, hogy a legjobb barátaimat kilapítja a szikla, a másikat meg megátkoz a saját elmebeteg anyám.
Hogyne, easy.
Midnennapos dolog baszki. Én vagyok a hülye, mi?
- Nem történt semmi, Ms. Fern – erre vágok egy grimaszt, és inkább a falat kezdem el bámulni. – Mielőtt még azt gondolnák, hogy zavarnak és visszajönnének később, nincs szükség rá.
- Fasza, inkább találjon ki valami sürgős elfoglaltságot, akkor mindenki megszabadul ettől a baromságtól - mondom ki hangosan a gondolatomat, de már szarok bele, bele az egészbe.
- Ha jól tudom, most minden diáknak órája van, vagy legalábbis a többségüknek, tehát esélyesen valamelyik professzor kollégám küldte önöket ide.
Látom kurva jól működik az iskolában ez a kommunikáció, erre inkább hgyom, hogy Sierra nyüszögjön valamit.
- És mégis mit akar velünk kezdeni, hm? - meredek rá összevont hűvös tekintettel. - A gyerekkori traumáinkról lesz szó? Vagy hogy hogyan éltük meg a háborút? Segítek: szarul. Most már mehetünk?
Ezzel a lendülettel már készülök is kiviharozni a szobából.

[I hate that I still hoping2000. november 4.I'm just tired.]

I hate that
I still hoping

2000. november 4.

I'm just tired.

+16

Utólag visszatekintve, nem is tudom, minek követtem őt az irodába. Mennyivel okosabb ötlet lett volna elhúzni inkább a hálókörletembe, úgyse igazán jártam be mostanában az órákra. Egyszerűen csak elvesztettem az érdeklődésemet, a lelkesedésemet, a motivációmat minden és mindenki felé, nem érdekelt, nem érdekelt semmi, ahol láthattam Jay arcát, és megint belémhasíthatott az az éles fájdalom, ahogy elözönlöttek az emlékek. Ha el tudtam volna felejtkezni az első évünkről, akkor annyival könnyebb lett volna gyűlölni. Így meg csak gyűltek bennem a kettős érzelmek, utáltam, a halálba kívántam, és egyszerre szerettem is, szerettem volna, ha megbocsáthatnék neki, szerettem volna, ha abbahagyja az ostorzásomat, ha nem büntet tovább azért, aminek az elkövetésével nem is igazán vagyok tisztában.
Talán az egyik ok, amiért végülis követtem a szobába, mert féltem, hogy szétszedi a férfit. Összeborogat bent mindent, mert ő ilyen, képes erre, mert csak kárt okoz, miért nem veszed már észre, Sierra? Csak kárt okoz. Csak kárt okoz. 
Annyira buta vagyok, szánalmas, és reménytelen. Rajtam nem lehet segíteni. Mert akkor én már megtenném az első lépéseket, de nem teszem, csak sajnálkozom, és ennek ez lett a vége. Mindig ez a vége.
Követtem a fiút a helyiségbe, a falnak nekivágódó ajtó hangosan rezgette be a kastély ezen sarkát, igyekeztem finomabban becsukni. A szavaira már nem reagáltam, csak mélyen beszívtam a levegőt, majd pedig koncentráltan ki is fújtam. Mi lesz, ha én is összetörök valamit, nem csak Jay?
- Nem történt semmi, Ms. Fern. Mielőtt még azt gondolnák, hogy zavarnak és visszajönnének később, nincs szükség rá.
Murphy professzor valami lehetetlen nyugalommal volt megáldva, és még Jay kikelt kiabálása sem  izgatta fel különösebben. Ezzel szemben engem egyre jobban idegesített, hogy nem bírj befogni egy pillanatra sem, mindenképpen fel akarja magára hívni valakinek a figyelmét vagy a dühét. Mert ő így működik. Mikor tanulod már meg?
- Én nagyon szívesen visszajövök később, egyedül... - próbálkoztam meg azért a fogaimon keresztül szűrve, és zaklatott pillantást vetettem a fiú felé, aki persze már hanyagul belehempergett az egyik fotelbe.
- Fasza, inkább találjon ki valami sürgős elfoglaltságot, akkor mindenki megszabadul ettől a baromságtól.
Erre a plafon felé emeltem a tekintetem, és mélyet sóhajtottam. Nem hiszem el... A szavak szinte önkéntelenül gördültek a számra.
- Nem tudnál kevésbé tiszteletlen lenni?! Miattad vagyunk itt, te vagy az orvosi eset, nem én! - Dühösen beledobtam a táskámat az egyik, Jaytól legtávolabb elhelyezkedő fotelbe és a cuccaim mellé huppantam én is, felhúzva lábaimat. Ez sem volt túlzottan illedelmes, de ez már nem jutott el az agyamig.
Mindig ő szúr el mindent, és én szívok miatta. Nincs valami bájital, ami elfogyasztva, képes leszek tökéletesen figyelmen kívül hagyni embereket? Bárcsak, bárcsak, bárcsak! Annyira belefáradtam már ebbe az egészbe. Jaybe, magamba, belénk. Nem akarok itt lenni. Sehol sem akarok lenni.
Mélyet sóhajtva magamhoz húztam a térdeimet és átöleltem őket, reménykedve, hogy legyen már vége. Legyen már vége... mindennek.
- Ha jól tudom, most minden diáknak órája van, vagy legalábbis a többségüknek, tehát esélyesen valamelyik professzor kollégám küldte önöket ide.
- Willow professzor. - Miután ez a rohadék megpróbált kinyírni néhány kődarabbal. - Szerencsétlenül sikerült tanóra... - Ó, de megütnélek én is egy kővel, Hansel. Hogy fájjon, végre neked is fájjon már valami, cseszd meg!
- És mégis mit akar velünk kezdeni, hm? A gyerekkori traumáinkról lesz szó? Vagy hogy hogyan éltük meg a háborút? Segítek: szarul. Most már mehetünk?
Jay szavaira inkább nem is reagáltam, csak a padlót kezdtem méregetni. Úgy döntöttem, innen jobb, ha csendben maradok, valószínűleg mindenkinek... de főleg magamnak. Már a fejem is fájdogálni kezdett a feszültségtől, amit Jay generált minden egyes kis torkán kiadott hanggal, féltem, hogy egyszer csak fel fogok robbanni. És ki tudja, talán jobb is lenne? Annyira fárasztó már ez az egész. Itt, otthon, egyedül, tömegben, a folyosón, órán, alvás előtt, után, közben, mindenhol, ráadásul amikor lenézek a kezemre és látom azokat az undorító hegeket, akkor az egész még rosszabb. Van még értelme egyáltalán bárminek, lesz valaha jobb? Vagy egyáltalán, jó?

[Párterápia?]

Párterápia?

to: Sierra Fern és Jayce Hansel
2000. november 4.



¤ ¤ ¤

Lehetséges, hogy valami olyasmibe keveredtem, amit egy alkalommal nem is lehet megoldani? Legalábbis az eddig látottakból erre tudok következtetni. Már az elég sokat elmond mind a személyiségükről, mint a kettejük kapcsolatáról, ahogy bejöttek az irodámba. Persze, ez még nem jelent semmit, megtanultam már, hogy elsőre nem feltétlenül az valami, mint aminek tűnik. És már tudom is, hogy kettejük közül kivel kell majd több időt eltöltenem. Ahogy azt is, hogy ketten nem távozhatnak innen egyszerre. Csak még azt kell kitalálnom, hogy hogyan választom őket szét.
- Nem, köszönöm a felajánlásokat, de soha nincs olyan sürgős elfoglaltságom, hogy ne tudnék legalább pár szót váltani a hozzám küldött vagy segítséget kérő diákoktól.
Az meg már más kérdés, hogy az a pár szó néha csak megerősít abban, mekkora is a baj valójában, és nem elég egy beszélgetés. Nem kezelni akarom őket, nem elemezni, de látom, amit látok. A diákok zaklatottak akár az otthon, akár az iskolában történtek miatt. Leülök és erre kérem a diákokat is. Bár, Mr. Hanselt nem kell kérni, ledobja ő magát anélkül is.
- Értem, szóval a professzor volt.
Nem meglepő, van néhány diák, akit rendszeresen küld ide. Lassan beszélnem kell vele, hogy azért mert nem tud elvégezni egy varázslatot még nem feltétlenül van lelki eredetű oka. Megértem, hogy ő komolyan gondolja a munkáját, és szeretné a lehető legjobban felkészíteni a diákokat, de azt hiszem, annyira már nem szükséges. A sötét varázslatokat használók jó része már az Azkabanba került, és nem is valószínű, hogy ki fognak onnan jönni.
Ami persze nem jelenti azt, hogy a veszély nem múlt el. Erre a gondolatra pedig el is mosolyodom picit. A veszély soha nem múlik el. Talán tényleg beszélnem kell Fawcett professzorral.
- Mr. Hansel, szeretne ezekről a dolgokról beszélni? – Egy pálcamozdulattal meg is akadályozom, hogy a fiú elhagyja a szobámat. Odaragasztom a kanapéhoz, legalábbis remélem ezt hiszi majd. - Nagyon ajánlkozik, bár engem nem éppen ezek a fajta módszerek vezetnek.
Kérdőn nézek a fiúra akár megszólal akár nem. Persze, kereshetném ott az indokokat, de az nem vezetne el a kettejük között dúló feszültséghez. Azt kell inkább feltárnom, hogy mi az oka ennek a nagyon is ellentétes párosnak a titka. Mert két ennyire különböző ember nem kerülhet össze csak úgy.
- Ms. Fern, elmesélné, hogyan ismerte meg Mr. Hanselt?
Mivel az egyikük Griffendéles a másikuk pedig Mardekáros, a beosztási ceremónia után el is kezdődik az egymás ellen hangolás. Ez a Roxfort sajátossága, hogy jobban növelje a versenyszellemet, a pontok miatt. De órákra együtt járnak, és gondolom nem csak SVKra. Szóval ebben még talán nincs is olyan nagy rejtély.
Ha a fiú egy szót is szól, amíg ez a mese elhangzik, akkor elnémítom a hangját. Nem szeretném, ha valami, bármi megzavarná a kisasszony beszámolóját. Nem állok el a kérdéstől, addig nem fogom elengedni őket, amíg csak kérdés is van, amire nem kapok választ.
- Mr. Hansel, most magához fordulok. Maga mit érez, amikor Ms. Fernre néz? - Ha el kellett némítani a fiút, akkor most feloldom. – Ms. Fern, ha nem szeretné hallani a választ, akkor természetesen kimehet, de kérem a jelzésemre jöjjön majd vissza.
Minden esetben azért nem szeretnék varázslatot alkalmazni. Ahhoz egyébként sincs megfelelő közeg, hogy a Disaudiót használjam.