Írország

Írország, Kenmare



2000. augusztus vége

[- Szent Merlin! -]

Seamus
2000. augusztus

.outfit.

A város fényei tündököltek a csendes, nyári kis estében, és olyan szemetgyönyörködtetőek voltak, hogy szinte oda se figyeltem arra, merre lépek. Az utcán nem volt tömeg, még így is könnyű volt kivitelezni, hogy ne menjek neki senkinek, és közben ide-oda kapkodhattam a fejem a fénylő kirakatok, utcai lámpák és kis égősorok közt. Kétségtelenül sikerült az egész napos bóklászásom végére megtalálnom a nekem való helyet, amely teljesen feltöltött energiával és jókedvvel, amire valljuk be, már szükségem volt ezután a nyár után. Azt hittem, ez is ugyanolyan eseménytelenül és csendes szenvedésben fog telni, mint az eddigi összes többi szünidő, de sokkal több dolog történt, most pedig itt állok Írországban, és az igazi apám talán épp agyvérzést kap, mert fogalma sincs, merre lehetek. Ha van egy kis szerencsém, vagy inkább neki, akkor arra jutott, hogy a Roxfortba mentem, és már nem idegeskedik. De igazából nem érdekel. Kéne, de nem érdekel.
A mai napomat, úgy döntöttem, beáldozom a talán újdonsült otthonom - vagy valami olyasmi - felfedezésére, és már reggel óta talpon voltam. Annyira elhúzódott a dolog, hogy már egészen besötétedett, nem ártott volna hazaindulni lassan, de annyira jól éreztem magam, hogy egyelőre nem szerettem volna távozni. Sokkal inkább azzal a gondolattal játszadoztam, hogy beülök valahova inni egy forrócsokit vagy kávét, hogy még bírjam szusszal a városrész felfedezgetését. Imádtam mindenfelé sétálgatni, nézelődni, akár egyedül vagy akár egy kellemes társaságban, ez volt a lételemem. Teljesen feltöltött, pláne ha ráleltem egy olyan kellemes kis szakaszra, mint ez is volt. Londont is szerettem, de már annyira bejártam egyes részeit, hogy jól esett egy kis friss levegő. Szó szerint, itt a légkör is mintha más lett volna.
Miután kigyönyörködtem magam a fényfüzérekben, közelebb léptem egy bolt kirakatához, amelybe mindenféle könyv volt kipakolva, főleg régebbi, kissé már nyúzott darabok. Köztük pedig növénykék voltak kipakolva itt-ott, kisebb és nagyobb, zöld cserepesek, itt-ott lógó indákkal vagy tüskékkel. Annyira hívogatott a hely, hogy úgy döntöttem, muszáj benéznem... Hiszen ki tudna ellenállni egy ilyen kirakatnak? Én egészen biztosan nem. Meg amúgy is, könyvből sosem elég, mostanában, nyugalmasabb napjaimban egészen ráfüggtem az olvasásra, és amint átlépve a küszöbön megpillantottam a kis piros cetliket mindenfele, már tudtam, hogy itt bizony van esélyem kifogni néhány jó kis darabot, remek áron. Ez annyira fellelkesített, hogy azonnal bevetettem magam a polcok közé.
Egy kis idő múlva, három keményfedeles társaságában fordultam ki az ajtón. Magamhoz szorítottam a könyveket, amelyből kettő verseskötet volt. Az írás és a költészet nem igazán érdekelt azon a szinten, hogy műveljem, azonban szerettem olvasni, amikor épp nem egy új helyet fedeztem fel. Közben a karommal oldalamhoz szorítottam a kis vászontáskámat, amely szinte mindig összehajtogatva ott lapult a hátizsákomban, a boltban viszont nem volt elég helyem ahhoz, hogy belepakoljak. Így éppen egy pad után kutattam a szememmel, közben pedig sikerült egy olyan éles kanyart vennem az üzletsor szélénél, hogy telibe összecsókolóztam valakivel. Oké, nem szó szerint... az igazán gáz lett volna, még ennél is gázabb, ugyanis az ütődés erejétől nem elég, hogy megtántorodtam én is, de mind a három könyvet leejtettem, amelyek nagyot puffantak a macskaköves utcán. Úgy sikerült megmentenem magam az elhasalástól, hogy megragadtam az alany karját, akibe sikeresen belementem, és így legalább állva maradtam, ha már nem is mertem lepillantani, a könyvek milyen állapotban vannak.
- Szent Merlin! - böktem ki, bele sem gondolva a nem túl mugliszerű szóhasználatba. - Annyira sajnálom! Ne... Nem figyeltem a lábam elé, bocsánat...
Felpillantottam az áldozatom arcára. Egy szőke srác volt az, aki legnagyobb döbbenetemre valahonnan mintha ismerős lett volna... De hogy honnan? Na, arról fogalmam sem volt. Annyira elmerengtem egy pillanatra a gondolataimban, hogy hol láttam már őt ezelőtt, hogy még a könyvek is kimentek a fejemből, pedig nem ártott volna őket összeszedni őket, akármilyen kedvesnek tűnt ez a kis utca, nem akartam közelebbről tudni, mi van a földön, pláne nem az új könyveim által.

Avery
2000 augusztusa


Kenmare, Írország

A háború óta minden éjszaka tortúrának tűnt, így ma szokás szerint hulla fáradtan, sötét táskákkal a szemeim alatt sétáltam be a Kenmare-ban található egyetlen varázslóknak szánt penna és írószer kereskedésbe. Az elmúlt napokban ide szegődtem el amolyan karbantartó féleségnek. Az üzlet átmenetileg zárva volt és rajtam kívül még két fiatalabb srác dolgozott azon, hogy a leletár és az átrendezés rendben menjen. Ők persze arra gyűjtöttek, hogy Roxmortsba tudjanak majd vásárolgatni a tanév közben.
Akárhányszor kimondták a Roxfort nevét az újdonsült munkatársaim, összerándult a gyomrom. Egy-egy DS-taggal persze még tartottam a kapcsolatot, bár csak bagolyformájában, de már jó pár éve nem volt meg az a kis társaság egységesen, akikkel annak idején ott húztuk meg magunkat a Szükség Szobájában, hogy patrónust idézzünk vagy éppen párbajozzunk gyakorlásképpen. Talán két hete futottam bele Deanbe az Abszol úton. Megbeszéltük, hogy majd beülünk kávézni, azóta sem keresett és én sem őt. Annyi minden kötött minket össze, mégis, mintha a RAVASZ után mindent elvágtak volna. Sokszor elgondolkodtam, hogy vajon őt is gyötrik-e ilyen álmok s azért nem keresi a társaságom? Szabadulni akar az emlékeinktől.
Legalább három tintásüveget törtem össze. Gondolom a fáradtságtól remegett a kezem. Nem is gondoltam inkább bele, mert már régen nem akartam ilyesmivel foglalkozni. Persze munka után hiába sikáltam a kezem a mosdóban, csak annyit értem el, hogy még jobban kisebesedett a kézfejem, de a fekete tinta ugyanott maradt. Varázslattal inkább nem próbálkoztam meg, hiszen rendszerint akármit csináltam, lángba borult körülöttem minden.
Zsebre dugtam hát a kezem és úgy indultam meg hazafelé a koraesti bágyadt sötétségbe. Már egészen hűvös szél fújt, szinte az arcomba dörgölve, hogy bizonyosan mindjárt itt az ősz és egy újabb év telt le értelmetlenül. A szüleim persze rágták a fülemet, hogy menjek és tanuljak, hiszen még fiatal vagyok és remek eredményekkel zártam a RAVASZ-t. Csakhogy még mindig nem tudtam, mihez kéne kezdenem magammal. Sok tárgyat teljesítettem, tény, ami tény, de mégsem láttam kiutat. Az ostrom mindent megkavart bennem. Az a sok holttest, az állandó aggódás és a hegek, amiket csak nagyon nehezen tudtak eltűntetni az arcomról… az egész egy katyvasz volt, ráadásul minden éjjel újra át kellett élnem. Persze senkinek sem említettem mindezt, mert erős akartam maradni, de már komolyan úgy éreztem, hogy le fog dönteni a lábamról az álmosság.
Éppen az egyik főutca felé sétáltam, lehajtott fejjel. A cipőm orrát bámultam és azon gondolkodtam, hogy hogyan cseszhettem el ennyire az életemet. Aztán egy csattanás térített magamhoz a nagy gondolkodásból. Vékony ujjak kapaszkodtak belém, habár én is megtántorodtam, így éppenséggel csak a balomon lévő ház fala tartott meg. Mire feleszméltem a meglepettségből, már csak egy kék szempárt pillantottam meg, ami nagyon is engem fürkészett. A lány alig 3-4 centivel lehetett nálam alacsonyabb, szőke haja volt, kissé talán törékeny alkata.
– Khm… – Köszörültem meg a torkom, mert nagyon furcsán nézett és nem mozdult, hogy a körülöttünk széthullott könyveit esetleg összeszedje. – Van valami az arcomon? – kérdeztem aztán, kissé zavartan a fürkésző tekintettől.
Aztán inkább leguggoltam és összeszedtem a könyveket és a táskát, amiből kiestek. Óvatosan csúsztattam vissza a keményfedeles köteteket, nehogy megsérüljenek, majd felkeltem és úgy nyújtottam felé a kis csomagot.
– Ugye nem sérültél meg? – kérdeztem aztán és egy nagy ásítás szakadt fel belőlem. Éppen csak volt annyi időm, hogy a szám elé kapjam a kezem és forró levegőt leheljek a tenyerembe. Mindennél jobban vágytam rá, hogy betérjek a sarkon lévő mugli kávézóba és egy jó erős feketét némi ír likőrrel ledöntsek. Az alkohol és a koffein elég hatásos volt ahhoz, hogy ébren tartson, míg kisétálok a városon kívülre, a szüleim házához.

[- Ne haragudj! Csak... -]

Seamus
2000. augusztus

.outfit.

Egy rövidke pillanatig annyira elmerengtem a fiú arcának fürkészésében, hogy még az se fordult meg a fejemben, ez furcsa lehet az ő szemszögéből. Legalábbis én igen rövidnek éreztem a pillanatot, de igazából ki tudja, mert mire észbe kaptam szavaira, ő már le is hajolt, hogy összeszedje a könyveimet.
Egyre biztosabb voltam benne, hogy láttam már őt valahol, de akárhogyan is törtem a fejem, egyszerűen nem ugrott be, hol... ez pedig nagyon zavart, mert mindig rettentően bosszantott, ha nem jutott azonnal eszembe valami. Persze nem is volt annyira fontos a dolog, simán lehetett, hogy csak megpillantottam valamerre az arcát és beleégett a memóriámba, de valamiért többet éreztem. Szóval frusztrált a dolog. Mondjuk csak egy kis ideig, mert aztán arra jutottam, teljességgel felesleges egy ilyen dolgon pörögni, ha már eddig sem jutott az eszembe. Aztán persze megkérdezte, hogy van-e valami az arcán, amire zavartan elpirultam, és inkább csak én is lehajoltam, hogy legalább ne csak nézzem, ahogy ő szedegeti össze a cuccaimat.
- Ne haragudj! Csak... - Egy pillanatra elakadt a szavam, elbizonytalanodtam, meg kéne-e említenem, hogy ismerősek a vonásai, vagy pedig az még több kínos szituációt szülne. Végül az utóbbira esett a választásom, és apró habozás után folytattam. - Totálisan béna vagyok ma...
Ez igaz is volt. Ő volt az első, akit sikerült majdnem felborítanom, de ez nem jelenti azt, hogy reggel nem öntöttem ki a kávémat, miközben át akartam szelni a konyhapult és az ebédlőasztal közti távolságot. Veszélyes manőver, mi? Közben a srác átnyújtotta nekem a szatyorkát, benne a könyveimmel. Hálás pillantást vetettem rá, és óvatosan a mellkasomhoz szorítottam friss szerzeményeimet, mintha csak így kérnék tőlük bocsánatot, amiért ilyen hamar meg kellett ismerkedniük az utca porával.
- Köszönöm.
– Ugye nem sérültél meg? – kérdezte ő, mire megcsóváltam a fejem. Talán ha nem kapom el a karját az utolsó pillanatban, akkor a könyveim mellett én is a földön végeztem volna, így viszont szerencsésen megúsztam, és az egyetlen negatív tényező a lassan fújdogálni kezdő, hideg szellő volt, amitől finoman megborzongtam. Egyre hívogatóbbá vált az a kávé, majd pedig a hazatérés Elliothoz. Haza... Egy kicsit még mindig idegen volt ez a szó, de lassacskán kezdtem megszokni a helyzetet, ami fenn állt. Jó érzés volt nem Karen hangjára belépni az ajtón.
Nem csak én lehettem már álmos, mert a fiú közben ásított egy nagyot, és ekkor vettem észre a kezén virító furcsa sötét foltokat. Egy kicsit összehúztam a szemem, aztán inkább gyorsan elkaptam a tekintetem, nehogy megint észrevegye, hogy bámulom. Mármint, én nem is bámulom. Csak... muszáj felmérni az embereket, nem? Ebben mi a rossz?
Az ásítása viszont ragadós volt, mert én is kicsit laposabbat pislogtam tőle. Szükségem volt valami erősre. Kissé bágyadtan pillantottam körbe, ám hirtelen tippem sem volt, merre lenne a leghatásosabb elindulni, hogy találjak egy helyet, ahol nyugiban ihatok egy kávét. Attól tartottam, ha rossz irányba vágok neki, előbb találok pár kocsmát. Sok kocsmát, fura emberekkel, nekem pedig elég volt egy-két találkozó nálam sokkal nagyobb, túlzottan alkoholszagú férfiakkal, hogy inkább a lehető legnagyobb ívben kerüljem ezeknek az összefutásoknak az esélyét. Vagy legalábbis megpróbáljam. Szóval visszafordultam az előttem álló felé, aki szerencsére nem nézett ki veszélyesnek és még alkoholszaga sem volt.
- Őőő... esetleg azt még meg tudod nekem mondani, merre találok egy kávézót? - Ebben a kérdésben nem volt semmi extra, mégis kicsit még kényelmetlenül éreztem magam az előbbiek miatt, és azzal foglalkoztattam magam, hogy a hátizsákom pántját piszkálgattam. - Vagy valami olyasmit. Mindegy, csak tudjak inni valamit, ami ébren tart még egy kis ideig...

Avery
2000 augusztusa


Kenmare, Írország

outfit

Jól indult ez a becsapódást követő félperc, egyből zavarba hoztam a lányt. Nem, mintha ő nem tett volna így azzal, ahogy rám nézett. Nem volt mondjuk nagy lepetés, rendszeresen összepiszkoltam az arcomat valamivel. Ezért még egyszer végig is dörzsöltem a képemen, mielőtt lehajoltam volna összeszedni a holmiját.
– Ne haragudj! Csak... – kezdet bele. Közben a könyveit visszacsúsztattam a kis vászontáskába, amiből vélhetően kiestek. Az anyag alaposan bepiszkolódott, de azért nem olyan vészesen, hogy ne bírja ki vele esetleg hazáig. –  Totálisan béna vagyok ma…
Elmosolyodtam erre a kijelentésre. Mennyiszer használtam már ezeket a szavakat! Szinte minden nap, ha valami felrobbant a varázslataimat követően. A való életben persze kicsit nehezebb volt kamatoztatni a dolgot, mint az Ostrom idején és olyan elnéző pislogásokat sem kaptam, mint a tanároktól annak idején. Hát még is ilyen körülmények között hogyan is mernék a felsőoktatással próbálkozni? Már felvételinél körbe röhögnének vagy az első szemeszteremben kicsapnának. Csak a szüleim akarata volt ez az egész. Ők akarták, hogy tisztességes varázsló legyen belőlem és én hajlottam is rá, hogy eleget tegyek a kérésüknek. Mindig támogattak, mindig büszkék voltak rám, nem nagyon kaptam büntetést sem. Féltettek és szerettek, de valahol vágytak is rá, hogy olyan legyek, mint az unokatestvérem, Fergus. Ő is vitte valamire. Én tengtem-lengtem a RAVASZ vizsgák óta, várva valamiféle útmutatást. Ezért is néztem hát ki a Mediauror szakot a Gordikon, de még nem mertem jelentkezni. Azzal nyugtattam magam, hogy létezik keresztfélév és még jelentkezhetek akkor is. Nem volt bátorságom meglépni a dolgot.
A lány megrázta a fejét, így egy kicsit megkönnyebbültem. Törékeny volt, nem szerettem volna, ha azért esik baja, mert az ormótlan testembe rohant egyenesen. Aztán kiszakadt belőlem az ásítás, magával hozva minden álmosságot, ami ezen a napon olyan jól megkínzott. Elég korán keltem és a munka sem volt éppen kellemes. Olyan rohamtempóban haladtunk, hogy még egy bögre feketét sem tudtam eldönteni. Alig vártam, hogy átsétáljak a rövidke főutcára és beüljek a mugli kávézóba.
– Őőő... esetleg azt még meg tudod nekem mondani, merre találok egy kávézót?
Mi? Ez most komoly? Olvas a gondolataimban? Nagyokat pislogtam rá, mint aki hirtelen azt sem tudja, hol van. Hirtelen válaszolni sem tudtam, ám ez nem is feltétlenül a kérdésnek szólt, sokkal inkább a fáradtságnak, aminek köszönhetően mindenféle furcsa gondolat fogant meg a fejemben a legilimenciától a gondolatolvasásig. Az persze meg sem fordulta a fejemben, hogy ez valami hirtelen randiötlet lenne. Ennyire azért nem vagyok hülye. Mégis ki a fene akarna Seamus Finnigannel kávézni? Az iskolai éveimet is Dean Thomas társaságában töltöttem, kivéve persze akkor, amikor ő randizott.
– Vagy valami olyasmit. Mindegy, csak tudjak inni valamit, ami ébren tart még egy kis ideig...
– Öhm… éppen a mögötted lévő utcában van egy remek kis kávézó. Igazán családias és én is odatartottam.– Mutattam a megfelelő irányba. Azonnal zavarba is jöttem, mert rájöttem, hogy ez mégis hogyan hangzott. Jó szöveg, Finnigan, biztosan senki sem hiszi azt, hogy éppen most akarsz ráhajtani. Szinte éreztem a zsigereimben, hogy a háború előtt Draco Malfoy éppen most röhögné magát szét.
– Mármint, nem kell együtt innunk semmit. Csak elkísérlek. – Folytattam a hebegést, aztán elindultam előre, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára ennyire szerencsétlennek. Talán, amikor Levandert kellett megcsókolnom a bál után. Nem csoda, hogy nem akart többé velem lógni.
Lassan sétáltam, hogy tudja velem tartani a tempót. A lányok sokszor meglepően magassarkú cipőkben tipegnek mostanában, nem akartam, hogy elessen vagy hasonlók. Az utca forgalmas volt persze szokás szerint, hiszen bőven munkaidő vége volt és a mugli kölykök is éppen most vásárolták meg a tanévkezdős holmikat.
– Varázs, varázs, ősi varázs, éget éjjel az izzó parázs, varázs, varázs, varázs, ősi varázs, éget mint, az izzó parázs, varázs, varázs, ősi varázs, éget mint, az izzó parázs. – Énekelgettem halkan, persze a szőkeség így is hallhatta. Nem számított, jobban már nem égethettem volna le magam, mint az ormótlan randirahívás miatt, amit nem is annak szántam. Meg sem fordulna a fejemben ilyesmi, hiszen látok én a szememtől.
Hamar megérkeztünk a kávéhoz, a kilincsre simultak az ujjaim és kinyitottam előtte az ajtót: – Ez az a hely.

[- Miért, ennyire rossz társaságnak tűnök? -]

S E A M U S
2000. augusztus

.outfit.

A kérdésemre valami hasonló pillantást kaptam vissza, mint amilyennel az előbb én illethettem őt, erre pedig kicsit felbátorodva felvontam a szemöldökömet. Nem értettem, mi hihetetlen van a szavaimban, talán az, hogy este akarok kávézni? A koffeines ital egyébként rám inkább placebóként hatott, az ízéért nem is voltam annyira oda, de ha placebo, ha sem, valahogy muszáj voltam nem bealudni, és erre egyelőre ezt láttam a legjobb lehetőségnek.
– Öhm… éppen a mögötted lévő utcában van egy remek kis kávézó. Igazán családias és én is odatartottam - felelte aztán, és a válasza alapján arra tippeltem, hogy a fura pillantást talán csak azért kaptam, mert ő is épp kávézót vadászott. Erre egyébként még el is mosolyodtam volna, ha nem jön hirtelen zavarba és teszi hozzá gyorsan a következőt. -  Mármint, nem kell együtt innunk semmit. Csak elkísérlek.
Képtelen voltam visszatartani egy kedves kis kuncogást, miközben vállamra kaptam a nagyjából leporolt vászontáskám, és felpillantottam az arcára, ahogy elhaladt mellettem. Egyébként nem volt sokkal magasabb nálam, épp csak néhány centivel, de ez egyáltalán nem zavart. Az alig százhatvanöt centimmel általában mindenkinél kénytelen voltam félig kitörni a nyakamat, ha fel akartam venni a szemkontaktust.
- Miért, ennyire rossz társaságnak tűnök? - kérdeztem vissza hirtelen játékosan, ahogy elindultam mellette. - Nem vagyok amúgy mindig ennyire életveszélyes, esküszöm.
Bár azt meg kell hagyni, hogy valami furcsa módon vonzom az összeütközéses találkozókat, főleg, ha valamelyikükre borul is valami. Ínyenc.
Viszonylag hamar sikerült kiszúrnom, miről is beszélt, már vagy kétszer elhaladhattam az épület mellett, csoda, hogy nem szúrta ki a szemem a hatalmas felirat, ami a hely mivoltát hirdette. Még nézelődtem egy kicsit, ebből pedig a fiú mellettem felcsendülő hangja zökkentett ki, hogy felé kaptam a fejem. Nem azért, mert furcsálltam a hirtelen dalra fakadását... oké, azért is, de nem elsősorban azért. Ismertem ezt a kis dalt, a felismerés pedig olyan hirtelen vágott arcul, hogy most az se érdekel, ha megint hülyének néz, amiért bámulom. Te jó ég, szóval innen volt annyira ismerős! Ha nem is beszéltünk még sosem, elég karakteres arca volt, amelynek ezek szerint sikerült úgy a fejembe vésődnie, hogy most is beugorjon, ahogy megpillantottam a fiút. Innen a korát is be tudtam saccolni nagyjából, nem gondoltam, hogy még mindig Roxfortos, de sokkal öregebb sem lehetett ezek szerint nálam.
Visszafordítottam a fejemet előre, és alsó ajkamba harapva elfojtottam egy kis vigyort. Viccesnek találtam, hogy sikerült összefutnom egy Roxfortos - vagy volt Roxfortos - diákkal Írország utcáin, de egyelőre inkább nem mondtam semmit, csak beléptem a kávézóba, ahogy kitárta előttem az ajtót. Azonban nem hagytam ott, megvártam, amíg ő is belép, és becsukja maga mögött az ajtót, eközben pedig gyorsan körbepillantottam. A hely tényleg nagyon kellemes volt a tömör fa pultjaival és asztalaival, fekete székeivel és a téglaburkolattal a falon. A fényeket pedig melegen sugárzó füzérek tették hangulatossá, hogy halványan elmosolyodtam. Nagyon tetszett.
- Biztos nem szeretnél meginni velem egy kávét? - Fellestem rá. A fejemben kicsit határozottabbnak gondoltam el a kérdést, élőben lágy félénkséggel csengett. - Tényleg nem borítanám rád...
Reménykedtem benne, hogy beleegyezik. És hogy miért? Pontosan magam sem tudom. Nem bántam volna, ha van társaságom, az pedig, hogy ő is varázsló, egy kicsit szimpatikusabbá tette... Nem mintha diszkrimináltam volna a muglikkal, hiszen nem voltam aranyvérű, hogy esetleg ezt tegyem, bőven nem. Apám oldaláról nem is igazán keveredett mágusvér belém, mindent anyától kaptam és az ő felmenőitől, akiket sosem ismertem igazán. Kilenc éves koromban, amikor az édesanyám meghalt, minden kapcsolatunk megszakadt a család azon részével, helyette kaptam egy Karent és apa folyton furán bámuló rokonait, akik előtt ezt az egész varázslás dolgot csak hatalmas óvatossággal lehetett megemlíteni.  Valamilyen szinten persze megértettem, hiszen a muglik nem abban a tudatban vannak nevelve, hogy a varázspálcát lengető emberek normálisak, és talán egyszerűbb lett volna, ha ott van anya, meg az ő famíliája, akik között tényleg sok a varázstudó. Amíg nem kaptam meg a levelet, én sem tudtam erről az egészről. Pontosabban, anya biztosan mesélt róla, amikor kicsi voltam, de Karen annyira azt akarta, hogy ne legyek én is olyan, hogy minden erejével igyekezett velem elfelejtetni a dolgot, mintha legalábbis ez választás kérdése lenne.

Avery
2000 augusztusa


Kenmare, Írország

outfit

Ha már egyszer arra nem voltam képes, hogy normálisan beszélgessek egy lánnyal, legalább a kora este kellemes kis szellőjét próbáltam élvezni. Bár augusztus vége volt, ezen a környéken már levonult a forróság és csak a kellemes hűvösség maradt. A szemem sarkából figyeltem a lányt, ahogy a szőke tincsei közé kap a szél. Nem tudtam eldönteni róla, hogy mugli vagy boszorkány. Mindenesetre valami különleges vibrálást egyértelműen éreztem az irányából. Ha találkoztunk is a Roxfortban, akkor bizonyára sokkal kisebb volt nálam és már nem ismerhetném fel, akármennyire is méregetem. Na meg Harry Potter évfolyamtársaként az ember elég széles ismeretségre tett szert, így nem is jegyezhettem meg mindenkit, aki szembe jött velem a folyosón és rám köszönt.
– Miért, ennyire rossz társaságnak tűnök? – Kérdezett vissza meglepő játékossággal a hangjában. Furcsa volt a hirtelen jött derű, hiszen az előbb még úgy méregettük egymást, mint két felháborodott idegen. Persze részemről nem erről volt szó, egyszerűen csak nem akartam az arcába mászni. A lányokhoz nem értettem soha különösebben, nem ment a kommunikáció sem, még ha Levander Brownnal egész jól össze is barátkoztam. Nem csoda, hogy teljesen félreértettük egymás közeledését. Persze akadtak más lányok is, akikkel valamilyen formán összesodort az élet.
– Nem vagyok amúgy mindig ennyire életveszélyes, esküszöm.
Elhúztam a számat egy halovány mosolyra, úgy néztem felé, mikor kiértünk az utcasarokra és onnan végre megpillanthattam a távolban a zöldre festett, öreg, üvegezett ajtót. Ez a környék legjobb, legotthonosabb kis kávézója volt, amit a muglik is legalább olyan előszeretettel látogattak, mint mi varázslók. A két közösség élete Kenmare-ban meglepően összeolvadt, még ha nekem meglepetést is tudtak okozni a mugli dolgok.
– Nem erről van szó… – Legyintettem.
Nem bökhettem ki, hogy mégsem, mitől tartok. Talán félreértené azt is. Engem elég könnyű volt rosszul értelmezni. Ez nem csak a Levander Brown ügyből volt egyértelmű. Sokan többet gondoltak a Deanért való aggódásom miatt is, mint ami valójában volt. Nekem ő ott olyan volt, mint egy testvér, hiszen nekem sosem volt. Illetve a háború utáni nem volt. Hiszen Ronan születése mindent megváltoztatott. Az azonban egyértelmű volt, hogy sosem lesz semmi olyan, mint akkoriban.
Belépve a kávézóba érződött a modern és a rusztikus hatás keveréke. Ez adta meg a hely otthonosságát. A kávé is isteni volt, na meg a sütemények, amik közül választani lehetett. Minden házias, kalóriadús finomság volt. De nem számított.
– Biztos nem szeretnél meginni velem egy kávét? – Kérdezte, mikor megállt odabent. – Tényleg nem borítanám rád...
Elmosolyodtam, majd sóhajtva egyet kihúztam az egyik széket neki. Megvártam míg helyet foglal, aztán vele szemben én is leültem.
– Meghívlak. – Mondtam végül megadón és elé toltam az egyik ital- és sütilapot. – Mindent helyben sütnek és nagyon finom. Szóval, ha ennél egy pitét, ne fogd vissza magad.
Én is kinyitottam a zöld borítós kis füzetet. Kiszúrtam a szokásos kis lattémat, amit inni szoktam, ezután lapoztam csak hátra. Szándékosan a pitékhez. A muffinok és más csokoládébevonatos sütemények nekem túl tömények lettek volna arra a délutánra. Még egy kicsit émelyegtem a pakolástól és a rengeteg tisztítószertől, amit benyeltem.
– Á! Megint van almáspite vanília fagyival! – vigyorodtam el és az étlapra böktem. – Választottál? – kérdeztem, így mikor megjött a pincér lány, nyitott szájjal rágózva, meg tudtam rendelni mindkettőnknek a ma esti menüt.
Mikor elvonult nagy csámcsogva, visszafordultam a lány felé. Ekkor kaptam észbe, hogy igazából még be sem mutatkoztam. Átnyújtottam a kezem hát az asztalon, várva, hogy megfogja.
– Bocsáss meg! Seamus Finnigan vagyok.

[- Köszi -]

S E A M U S
2000. augusztus

.outfit.

Rávigyorogtam, amikor beadta a derekát és egy asztalhoz lépve kihúzott nekem egy széket. Ahogy odalépve lehuppantam, egy pillanatra a szemébe néztem. Mégis ki szeret egyedül kávézni?
Miközben helyet foglalt velem szemben, lepakoltam a cuccaimat oldalt a lábamhoz. Szerencsétlen vászontáskának már mindegy volt, hova lököm, de ezúttal azért finoman, óvatosan fektettem le, hogy a könyvek benne megmaradjanak. Közben arra gondoltam, hogy az egyik verseskötetet talán Natnak ajándékozom, ha majd találkozunk. Nem tudom, mennyire volt odáig a versekért, de szerintem tetszene neki. Majd megkérdezem Elliotot.
– Meghívlak. Mindent helyben sütnek és nagyon finom. Szóval, ha ennél egy pitét, ne fogd vissza magad.
Elém tolta az étlapot, így kíváncsian fellapoztam, még akkor is, hogy tudtam, valószínűleg maradok a kávénál. Először azt a választékot kezdtem böngészgetni, közben fellesve két sor között a velem szemben ülőre. Ezekben a fényviszonyokban már azért tisztábban láttam az arcát és a vonásait, többet között az is megbizonyosodott előttem, milyen színű a szeme. Ez sem egy utolsó dolog, azért.
- Köszi - mondtam, és úgy döntöttem, most nem kezdek a görcsös ellenkezésbe az ajánlata ellen. Ez alapvetően belém volt valamiért kódolva, és csak nehézkesen sikerült leküzdenem a vágyat, hogy ne kezdjek "nem kell"-áradatba. De végül sikerült. - Gondolom gyakran jársz ide... Idevalósi vagy?
Kíváncsiságból átfutottam szememmel a sütiket is, de közben már kiválasztottam az italt. Csak akkor kaptam fel a fejem, amikor a fiú hangosan felörült az almáspitének.
- Választottál? - kérdezte, közben pedig felbukkant mellettünk a pincérnő is, aki hangos és irritáló módon csattogtatta a rágógumit a szájában. Elég volt egy pillantás felé, hogy még azt is lássam, egy rózsaszín darabról van szó.
Határozottan nem én voltam a legmardekárosabb mardekáros a házban, ha lehet ezt így nevezni, de ilyenkor éreztem egy kicsit a sötétebb oldalamat. Meg mondjuk amikor összetűzésbe kerültem Karennel, így a végére meg már főleg, hogy eljutottam egy olyan szinte, amikor már félelem nélkül, hidegen támadtam vissza. Nem voltam egy előítéletes ember, és meg kellett ütni egy bizonyos fokot ahhoz, hogy kiakadjak. Ennek a csajnak sikerült. Még a hideg is kirázott, milyen flegmán lökte oda az előttem ülő fiúnak, hogy mit kér, ahogy csámcsogott azon a szaron...
Ritkán zavart, idegesített fel valami igazán, de ha igen, eszembe se jutott ne jelezni ezt valahogyan. Megvártam, amíg a srác leadja, mit kér, aztán a lány felé fordultam.
- Egy vaníliás cappuccino lesz, rágó nélkül.
- Hö? - vonta fel a szemöldökét a pincérlány.
- Úgy értem, vigyázz, ki ne essen a szádból a rágó, ha nem muszáj - vontam meg a vállamat. - Köszi!
A lány megforgatta a szemét és elvonult, gondolom tovább folytatva a jó szokását, de innen már hidegen hagyott. Amíg nem jön az aurámba az irritáló szokásaival, addig kicsit sem zavar.
Visszafordultam előre.
- Bocsi - biccentettem oldalra a fejem. - Idegesített.
Nemsoká megtudtam a társaságom nevét is, amely mintha nagyon halványan szintén ismerős lett volna, de már nem igazán mozgatott a dolog. Megtudtam, hogy varázsló, ennyi elegendő volt, szóval ezúttal elmaradhatott a furcsa pillantás.
- Avery Cassen - mutatkoztam be én is, lágyan megrázva mellé a kezét is.
Hamar meghozták a rendelésünket, még a szemem is felcsillant a kávé láttán, annyira vágyakoztam már utána órák óta. Magamhoz húztam, és bár itt bent kellemes volt a hőmérséklet, hagytam, hogy a bögre felmelegítse tenyeremet.

Avery
2000 augusztusa


Kenmare, Írország

outfit

A mugli pincérnőre pillantottam, aki éppen akkor sétált mellénk, mikor megkérdeztem a lánytól, hogy mit válaszott. Igazából addig a pillanatig beletemetkeztem az étlapomba, nehogy túlzottan megbámuljam. Dean nyilván éppen egy ilyen pillanatban bökte volna ki, hogy mennyire pofátlanul nézem a nőket. Igaza volt egyébként, hiszen sosem értettem hozzájuk és ez nem látszott változni az évek során sem. Nem véletlenül voltam nagyrészt egyedül. Sosem gondoltam bele, mi lenne más, ha lenne igazi barátnőm és nem csak egy-egy futó ez meg az lett volna a szomszéd lánnyal vagy valaki mással, ha éppen kocsmatúrát tartottunk Fergusszal.
Nem volt nekem való a komoly kapcsolat, valahol nagyon mélyen még mindig csak egy roxfortos kölyök voltam, aki képtelen volt felnőtté válni. Hiszen még azt sem tudtam mit kezdjek a jövőmmel, hogy bántam volna el egy gyerekkel vagy egy házassággal? Hallottam, hogy néhány iskolai ismerősünknek gyereke született. El sem tudtam képzelni, hogy miféle változásokon mentek át a csata óta. Én megragadtam egy ponton. Egy olyan ponton, amivel sokat nem lehetett kezdeni. A családom pszicho-medimágushoz akart küldeni, kivéve anyám és apám, ők szerették volna azt az akadémiát. De én csak nem mozdultam. Olyan voltam, mint egy rohadt szikla, amit képtelenség lett volna kimozdítani abból a pontból, ahol megállt.
– Egy vaníliás cappuccino lesz, rágó nélkül. – Közölte a szőke lány, mire nem bírtam ki, hogy el ne húzzam a számít egy őszinte kis vigyorra. Egyértelmű volt mire célozgat, még ha ez a pincérnőnek le sem esett.
– Úgy értem, vigyázz, ki ne essen a szádból a rágó, ha nem muszáj – magyarázta meg az értetlenkedő, butuska pincérnőnek. Erre már felhorkantam a röhögéstől. – Köszi!
Én persze lecsaptam egy szelet almáspitére és egy írkávéra. Az utóbbiba megkértem, hogy csak egy leheletnyi likőrt tegyen. Nem lenne jó, ha becsípnék és még kellemetlenebb helyzetbe hoznám magam. Már így is sikerült valószínűleg, csak nem vettem észre. Bár az ostoba magyarázkodás arról, hogy nem úgy éretettem, velem kell kávéznia éppen elég volt.
A lány sértett arckifejezéssel távozott. Ezután valóban csoda lesz, ha nem köp a kávénkba, de annyi baj legyen. Nem ez lenne az első nyáladag, ami más szájából az enyémbe kerül. Csak éppen a forma volt más.
– Avery Cassen. Ismerős a neved – állapítottam meg. – Nem találkoztunk a Rox… az iskolában? A 98-99-es tanévben végeztem.
Fogalmam sem volt, hogy tényleg boszorkány-e. Ezért nem volt jó ötlet kimondani majdnem a Roxfort nevét, de ha az, már ennyiből is rájöhetett miről beszélek. Meglepően gyorsan hozták ki a rendelésünket, az almás pite egy kicsit nagy szelet volt, de nem számított. Ma úgyis alig ettem s nagyon is szükségem volt az energiámra.
– Mindenkivel ilyen keményen bánsz, mint ezzel a szegény pincérlánnyal? – kérdeztem, majd gondolkodás nélkül középre toltam a szelet süteményem. – Kérsz belőle? – Felé nyújtottam a villám is.
Ezután fogtam csak meg a bögrémet és ittam egy pohárral a kávéból. Éreztem a likőr krémességét, de szerencsére sikerült kevésbé erősre csinálnia, így talán nem égetem le magam még egyszer.

[- Hatodéves leszek szeptembertől -]

S E A M U S
2000. augusztus

.outfit.

– Avery Cassen. Ismerős a neved. Nem találkoztunk a Rox... az iskolában? A 98-99-es tanévben végeztem.
Felpillantottam a velem szemben ülő arcára. Ismerős a nevem? Ez érdekes volt. Ha a 98-99-es tanévben végzett, az azt jelenti, hogy Harry Potter évfolyamtársa volt. Ebből következtetve pedig már sokkal több értelme volt annak, hogy nekem ismerős ő, de hogy neki az én nevem? Érdekes.
- Hatodéves leszek szeptembertől - válaszoltam, elrejtve a mosolyomat, de a szám sarka egy kicsit felfelé görbült. - Akár találkozhattunk is.
Ezútán valószínűleg egyértelmű volt számára, hogy én is boszorkány vagyok.
Közben megfordult a fejemben, hogy már csak két év, és én is végzek. Olyan furcsa volt... Egyelőre nem sok tervem volt a Roxfort után. Sok minden érdekelt, de nem annyira, hogy azzal akarjak foglalkozni további életem során. Megijesztett a gondolat, hogy teljesen a saját lábamra kell majd állnom, hiszen apám, majd pedig Ellioték mellett azért kényelmes volt az élet. Hogy mi akarok lenni? Fogalmam sincs. A Godrikkal szemezgettem, lévén, hogy az orvoslás és a művészetek annyira nem hoztak lázba. Persze, egy kis időm még volt dönteni, de azért frusztrált a dolog, mert az volt a sejtésem, hogy valahogy hónapok múlva sem lesznek élesebbek a körvonalak bennem. Ismertem magam, totálisan döntésképtelen voltam, ezt pedig csak tetőzte az, hogy nem volt semmi, ami kiemelkedően érdekelt volna.
Ahogy kihozták, a kávé illata az orromba szökött, és természetellenesen kellemes élményt nyújtott, ez pedig el is felejtette velem a továbbtanulásos gondokat. Ha volt benne rágó, ha nem, isteninek nézett ki a tejszínnel és fahéjból szórt mintával a tetején, az illata is édeskés volt, ahogy a gőz lágyan felcsapott arcomba. Mellé pedig kis kekszecskét is kaptam, ám mielőtt kibonthattam volna, Seamus középre tolta az egyébként ínycsiklandozónak tűnő almás pitét.
– Mindenkivel ilyen keményen bánsz, mint ezzel a szegény pincérlánnyal? – kérdezte, miközben felém nyújtotta a villát is mellé. Elvettem, és másik kezemmel az asztallapra könyökölve lenyisszantottam egy apró darabot a pite sarkából.
- Igen, mindenki retteg tőlem a suliban - meséltem. Ez persze egyáltalán nem volt így, de a hangsúlyomból érezhette is. - A kedvenc tevékenységem elsősöket rugdosni, olyan kis gyámoltalanok.
Számba dobtam a falatot, aztán gyorsan áttöröltem a villát a kávém mellé kapott kis szalvétával, mielőtt visszanyújtottam a fiúnak.
- Hűha, ez tényleg finom! - állapítottam meg biccentve, aztán megkóstoltam a saját rendelésemet is. Ezesetben sem panaszkodhattam.
Amíg kiélveztem az ízeket, csendben maradtam, csak pár pillanat múlva fordultam ismét Seamus felé. Közben fogtam az ajándékba kapott kis kekszet, és elkezdtem kicsomagolni. Vaníliásnak tűnt, apró csokidarabokkal.
- Szóval, most tanulsz valamit? - kíváncsiskodtam. - Vagy dolgozol? Esetleg minden szabadidődet elveszi az, hogy te is kisgyerekeket rugdoss, mint én?

Avery
2000 augusztusa


Kenmare, Írország

outfit

Kenmare-ban csak nagyon kevés emberrel találkoztam a Roxfortból. Egyszer-egyszer felbukkant Dean, mikor sokat nyavalyogtam, hogy egy barátom sem látogat meg soha, ezen kívül csak Fergus, az unokatestvérem számított ismerős arcnak, azonban ő már nálam is sokkal korábban kijárta a Roxfortot. Nem nagyon voltunk fedésben, maximum egy-két év erejéig, akkor is mindent megtettem, hogy elkerüljem őt.
– Hatodéves leszek szeptembertől – válaszolta a kérdésemre, mire ajkaim „áhá”-t formáztak és hevesen bólintottam egyet. – Akár találkozhattunk is.
Valóban sok mindent megmagyarázott dolog, bár jó pár évfolyam lehetett közöttünk, nem csoda, hogy nem ismerkedtünk meg tüzetesebben. Magamhoz húztam a kávémat és egy nagyot kortyoltam már is belőle, úgy pillantottam Avery arcára. Sosem beszélgettem ilyen csinos lányokkal, mármint leginkább nem ilyen helyzetben. A legtöbben sosem vettek elég komolyan, a termetem miatt lehetett a dolog, csak egy szeretni való „apróságnak” tartottak, ahogy azt Dean nem egyszer megfogalmazta, mikor elpanaszoltam neki a dolgokat.
– Igen, mindenki retteg tőlem a suliban. – Erre elnevettem magam. Nehéz volt éppen róla elhinni, de egyértelmű volt, hogy csak viccel. – A kedvenc tevékenységem elsősöket rugdosni, olyan kis gyámoltalanok.
Felajánlottam neki egy falat pitét. Talán túlásgosan megbámultam, mikor belekóstolt. Nem volt semmi hátsó szándékom, már eléggé megszoktam, hogy nem keltem fel különösebben senki érdeklődését. Ezért csak elmosolyodtam megint, mikor megállapította, milyen finom is a pite, majd ismét hozzám került a villa.
– Ó, igazán veszélyesnek tűnsz. Gondolhattam volna, hogy a gyámoltalanok kínzása az erősséged. – mondtam és letörtem a villával egy darabot magamnak. Az asztal alatt kicsit előrébb csúszott a lábam. A bokámmal megéreztem az ő bokáját és azonnal zavarba jöttem. Éreztem, ahogy kicsit kipirul az arcom, mintha kilométereket futottam volna le, lesütöttem a szememet. Azonnal rendeztem az asztal alatti dolgokat, mintha nem történt volna semmi sem és inkább beletömtem a számba azt a bizonyos pitét.
Nem néztem rá egy hosszú pillanatig.
–   Szóval, most tanulsz valamit? – kérdezte, megtörve a kínos csendet. Persze lehet, hogy neki fel sem tűnt az egész és teljesen feleslegesen frusztráltam magam a dologgal. Ez volt a Seamus Finnigan forma, feleslegesen agyalni dolgokon, állandóan kellemetlen helyzetbe hozni magam és alaposan beégni. Ha nem ilyen lettem volna, talán nem is rólam volna szó. –  Vagy dolgozol? Esetleg minden szabadidődet elveszi az, hogy te is kisgyerekeket rugdoss, mint én?
Még egy kortyot vettem magamhoz a kávéból.
– Nem tanulok. – Némi szégyenkezés vegyült a hangsúlyba, amivel ezt kimondtam. Az egész családom azt várta tőlem, hogy majd viszem valamire, erre itt szenvedek azzal, hogy alkalmi munkákat találjak és annyira fenntartsam magam, hogy a szüleim ne érezzék meg a jelenlétem.
– Mindenféle dolgot elvállalok, ami éppen akad a városban. Eléggé semmirekellő lettem. – Nevettem el magam zavartságomban. – Gondolkodom a Godrik és a Mandragóra közös szakán. A mediauror képzésen egész pontosan. SVK-ból mindig nagyon jó voltam és a gyógyítás is érdekel.
Közben persze megint kinyújtottam a lábam és sikerült hozzáérnem. Beleborzongtam a saját szerencsétlenkedésembe. Mindenesetre próbáltam úgy tenni, mintha semmiség lenne az egész.
– Neked mik a terveid?

[- Ez tök jól hangzik! -]

S E A M U S
2000. augusztus

.outfit.

Kipillantottam az ablakon, és egy pillanatig a kis város fényeit figyeltem, ahogy a kávéba kortyoltam. Az forrón vágtatott végig torkomon, ezért csak lassan, óvatosan iszogattam, nehogy megégessem magam, hogy aztán az a terület napokig zsibbadjon. Végigjárattam a tekintetemet az innen látszódó boltok kirakatain. Itt semmi sem emlékeztetett London zajos, koszos utcáira, ahol mindent az ember arcába nyomnak. Írországnak volt egy olyan hangulata, amely már az első itt töltött napokban megragadott, akármerre is jártam. Szinte sajnáltam, hogy mindjárt itt az idő visszatérni a kastélyba, aztán már csak Karácsonykor jövök vissza.
Valahogy meg se fordult a fejemben, hogy apáékhoz menjek. Azért kíváncsi voltam, hogy ők majd ott várnak e a hazatérés napján az állomáson... Sejtelmem sem volt. Egyre több idő telt el, annál tisztábban fogalmazódott meg bennem, hogy nem is ismerem az apámat, és a francba, soha nem is ismertem. Se anya halála előtt, se pedig utána. Idehozta Karent, hogy vigyázzon rám, amíg ő a munkájának él, a többi pedig nem érdekelte. Az végképp nem, hogy nekem rá lett volna szükségem, nem egy elmeháborodott asszonyra. Sokat gondolkoztam rajta, és olykor még mindig, ha eszembe jut... próbálom megérteni, hogy mi váltotta ki belőle azt a viselkedést. Én tudom, hogy belőlem ő. Na de Karen? Az első emlékeim ugyanolyan savanyúak róla, mint az utolsók. Mindig csak egy teher voltam számára, engem hibáztatott a magányos életéért, hogy nincsenek barátai, saját családja. Pedig ezekről csak és kizárólag ő tehetett. Az pedig, hogy boszorkány vagyok, csak rátett még egy lapáttal. Azután csak még nagyobb undorral nézett rám, mint előtte.
Arra eszméltem fel, hogy valami hozzáér a bokámhoz. Megrezzentem, hiszen egyáltalán nem számítottam az érintésre, és visszavillant a tekintetem Seamus felé, hogy egy pillanatig zavartan pislogjak, mérlegelve a helyzetet ám ezt tényleg csak kevés ideig tartott. Azonnal el is húzta a lábát és lesütötte a szemét, még mielőtt pillantásunk összeakadt volna és még kínosabbá válik az egész helyzet... Bár jobban belegondolva, miért is volt ez olyan kínos? Csak véletlen hozzámért összeért a lábunk. Nem nagy ügy.
Ennyivel sikeresen le is zártam magamban az ügyet, ezután azonban egy kisebb csönd állt be közénk, amit bár én nem éltem meg kifejezetten kínosnak, egy idő után kérdéssel törtem meg, amikor már úgy érzékeltem, nekem nem tetszően hosszúra nyúlik.
– Nem tanulok - válaszolt, furcsa kis éllel a hangjában. Úgy tűnt, szégyelli a dolgot, mire kicsit oldalra biccentettem a fejem. – Mindenféle dolgot elvállalok, ami éppen akad a városban. Eléggé semmirekellő lettem. Gondolkodom a Godrik és a Mandragóra közös szakán. A mediauror képzésen egész pontosan. SVK-ból mindig nagyon jó voltam és a gyógyítás is érdekel.
Érdeklődve pillantottam rá és bólintottam.
- Ez tök jól hangzik! - Ezt a szakot tényleg érdekesnek találtam, egyedül a gyógyításnál bukott meg nálam a dolog. - És hé, szerintem egyáltalán nem semmirekellőség nem továbbtanulni, hanem dolgozni. - Hangom őszinte volt, ahogy rápillantottam. - Amúgy is, szerintem egy kicsit túlpörgik ezt az egész felsőoktatás témát... Még benne sem vagyok, de már elegem van belőle. - Halkan felnevettem. Borzalmasan döntésképtelen voltam, talán csak ez volt az én bajom. Akármennyi időm is volt, én folyton éreztem a nyomást, mert nem akart jönni az ihlet.
– Neked mik a terveid? - kérdezett vissza. Közben megint megéreztem a bokáját az enyémnél. Ezúttal nem húzta el, amitől halovány kis borzongás futott végig rajtam. Mielőtt hagytam volna eluralkodni magamon az érzést, hogy aztán pír formájában arcomba kússzon, gyorsan belekortyoltam a kávéba.
- Egyelőre túl sok és nem sok minden. Sok dolog érdekel, de semmi sem annyira, hogy azzal életem végéig foglalkozni akarjak... Nem vagyok jó a döntésekben, attól félek, ha szarul választok, azzal elrontom az egész életemet, aztán... - Még most leálltam, mielőtt hadarva rázúdítom minden baljós gondolatom a témával kapcsolatban, és ezzel együtt ki is tört belőlem egy halk, rövid kis nevetés, amely csak és kirázólag magam ellen szólt. Kinevettem magam, és a folytonos túlgondolásomat. - Látod? Ez sem sokkal jobb. Én vagyok az életem legnagyobb feszültségkeltője, komolyan.

Avery
2000 augusztusa


Kenmare, Írország

outfit

- És hé, szerintem egyáltalán nem semmirekellőség nem továbbtanulni, hanem dolgozni. – A hangja őszintén csengett a kávézó általános zsongásában. - Amúgy is, szerintem egy kicsit túlpörgik ezt az egész felsőoktatás témát... Még benne sem vagyok, de már elegem van belőle.
Avery nem sejthette, milyen hálás voltam azért a mondatért. Még soha senki sem mondott nekem ilyen kedveset. Odahaza is állandóan csak megkaptam, hogy elpocsékolom a tehetségem, anyám vénasszony barátnői pedig egész egyszerűen összesúgtak a hátam mögött. Nem csoda, hogy a helyi varázsló közösségben elterjedt a semmirekellőségem híre. Ráadásul én magam is annak éreztem magam, elvégre éreztem a döntésképtelenséget.
Avery viszont, mintha érezte volna, amit én. A nyomást, amivel az ember az RBF után szembesül és mintha körülöttünk mindenki más tökéletesen tudná, merre tart. Végignéztem Dean sikereit, az összes évfolyamtársam élete sínen volt. Az enyém volt talán egyedül ilyen kisiklott és szürke. Avery szavaira mégis elmosolyodtam. Kedves volt.
- Gondolom, ha már megtalálja az ember a neki megfelelőt, akkor az más. Jobb, egyszerűbb. De ha már az útjára sem talál az ember... az a kemény. Állandóan stresszelnek, hogy keresd meg.
Inkább Averyre tereltem a szót. Én magam szúrtam el a saját életem, nem akartam belerángatni annak a legkeserűbb mélységeibe. Ő viszont érdekelt, s ahogy a lábaink egymáshoz simultak, édes pír jelent meg az arcán. Ezúttal nem húzta el egyikünk sem a kérdéses végtagot. Élveztem a meleget, ami belőle áradt. Közben pedig csillogó szemekkel vártam a válaszát. Már nem érdekelt a pite, sem a kortynyi kávé a csésze alján. Ennyire még senkire sem figyeltem talán, csak Deanre, mikor meg akartam menteni, mert ő volt a hozzám legközelebb álló ember.
Elmosolyodtam, ahogy kapkodva beleszürcsölt a kávéba.
- Egyelőre túl sok és nem sok minden. Sok dolog érdekel, de semmi sem annyira, hogy azzal életem végéig foglalkozni akarjak... Nem vagyok jó a döntésekben, attól félek, ha szarul választok, azzal elrontom az egész életemet, aztán... – Hadarta, majd hirtelen megállt és halkan nevetett. Édes volt, de éppen ez ijesztett meg annyira. Pont azért akartam elkerülni egy közös kávézást, hogy ne legyen ez az érzés, ne kezdjem megkedvelni. Ahogy Dean mondta annak idején, túlságosan belelovaltam magam. Hát itt tartottam most is. - Látod? Ez sem sokkal jobb. Én vagyok az életem legnagyobb feszültségkeltője, komolyan.
- Azt hiszem ezzel én is így vagyok. – Tekintetem az asztalon pihenő karomra tévedt s a csuklómnál állapodott meg. Az óra mutatóját fixíroztam. Tudtam, hogy korán van, mégis valami azt súgta, meneküljek, mielőtt még jobban elrontom a helyzetet. Az elmém így gondolta, de ajkaim nem annak, hanem a hevesen dobogó szívemnek engedelmeskedtem: - Lassan mennem kéne, de... Nem lenne kedved szeptemberben Roxmortsban találkozni?
Most az én arcomba szökött az összes vér. Kipirultam, tenyerem hideg verejtékben úszott. Kitoltam a székem hátrafelé, mintha bármit is változtatna a dolgon, hogy távolabb vagyok tőle. Ettől még ugyanúgy láttam a kék szemeket és a szőket tincseket, amik az arcát szépen keretezték.
- Mármint egy piknik egész jó lenne. Akkor még szép az idő. – Mosolyogtam rá, de ez is inkább zavar, mint kellemes volt.

[- Jaja. -]

S E A M U S
2000. augusztus

.outfit.

Nagyjából egy véleményen voltunk, ami megmosolyogtatott, és úgy iszogattam meg a kávém maradékát, amely hatására végre valamivel jobban tudtam koncentrálni, nem éreztem magam akkora roncsnak, mint nemrég a könyvek közt járkálva. Hihetetlen cucc a koffein, de nem ártana, ha nem szoknék rá mégjobban. Nat így sem örült neki, szerinte túl kicsi vagyok a kávéhoz... Ami baromság. Két hónap és tizenhét vagyok, szóval már mindjárt egy érett, tudatos felnőtt, aki... még mindig egy túlméretezett plüss cápával alszik és fogalma sincs, mit akar kezdeni az életével.
Hát nem csábító?
- Gondolom, ha már megtalálja az ember a neki megfelelőt, akkor az más. Jobb, egyszerűbb. De ha már az útjára sem talál az ember... az a kemény. Állandóan stresszelnek, hogy keresd meg.
Egyetértve bólogattam, végre eljutva a kávé mellé kapott kis süteményig is, amit már kibontottam egy ideje, de aztán úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy nem ettem meg.
- Jaja. - Halványan fintorogtam. - Az apám... - Majdnem hozzátettem, hogy az igazi, de aztán ezt az igen csekély idő alatt kialakult kis reflexet sikeresen el is temettem magamban, hiszen nem biztos, hogy neki szerettem volna állni magyarázgatni a családi hátteremet, amely most két, néhány héttel ezelőttig tökre ismeretlen férfiből állt... Ugye? Elég megkérdőjelezhetően hangzik. - Folyton nyüstöl ezekkel a hülyeségekkel, csak ő még pluszban a mugli fősulikat meg egyetemeket erőlteti... Gondolom az a vágya, hogy én is építész legyek, ami több szempontból is baromság, kezdjük ott, hogy még puzzle-ben is béna vagyok, és amúgy ki béna a puzzle-ban, szóval semmi képességem az ilyesmikhez, meg nem is érdekel... - Igyekeztem nem túl sokat beszélni most, hogy felpörgetett a kávé, de már megint sok hülyeséget kevertem a mondandómba, szóval bocsánatkérően mosolyogtam rá. - Bocsi. Talán mégsem való nekem a kávé... Bekattanok tőle - nevettem fel halkan. Na, tessék, Nat, kimondtam, nem a szemedbe, de legalább elismertem...
Közben persze még mindig egymáshoz simult a bokánk. Kényelmes volt, így nem mozdultam, és ő sem, amit pozitív jelnek vettem, és ettől csak még jobb kedvem lett. Ezután megint hablatyoltam egy sort, de ezúttal a puzzle-s megjegyzések legalább kimaradtak. Aztán Seamus arckifejezése megváltozott, nem is igazán értettem a dolgot, hiszen tök jól elbeszélgettünk, csak tippelni tudtam, hogy vajon elijesztettem-e, vagy valami más a baj.
- Lassan mennem kéne, de... Nem lenne kedved szeptemberben Roxmortsban találkozni? - kérdezte aztán, hogy felcsillant a szemem. Nem is tudom, pontosan mi miatt... egyszerre örültem meg annak, hogy nincs semmi nagy baj, és a meghívástól is izgatottabban dobogott a szívem. Elmosolyodtam, még azzal sem törődve, hogy hátrébb húzódott, így lábunk elszakadt egymástól.
- Mármint egy piknik egész jó lenne. Akkor még szép az idő - tette hozzá gyorsan, az arckifejezéséből ítélve kissé zavartan.
- Benne vagyok! - válaszoltam továbbra is vidáman. - Mit szólnál a második hétvégéhez? Amiii... - Gyorsan végigpörgettem a napokat a fejemben. - Tizennegyedike, szombat, azt hiszem. Akkor ráérsz?
Ha beleegyezett és lefixáltuk az apróbb információkat is, akkor beleégettem a dátumot az agyamba, és én is az órámra pillantottam. Nekem is ideje volt indulnom, így a táskáimért nyúltam az asztal mellett, és rámosolyogtam.
- Köszönöm a kávét és a társaságot, életmentő volt. - Halkan felnevettem, miközben felálltam a cuccaimmal. - Akkor... - Ezen a ponton kicsit zavartan az ablak felé sandítottam, lévén, búcsúzkodásban sose voltam túl jó. - Akkor szeptemberben találkozunk!
Rámosolyogtam, majd a vállamra löktem a hátizsákot, és a kijárat felé indultam. Még várt rám a hazajutás, aminek a hosszúságát csak azért bántam, mert úgy be voltam zsongva, mint egy édességet kapott hat éves... Pedig azért szeptemberig volt még egy kis idő. Reméltem, ezt a szívem is tudatosítani tudja magában, lehetőleg minél hamarabb...

Köszönöm a játékot!