Csak mi ketten...

Avery
2000. szeptember

.outfit.

„S minden vagy, mi lehetséges,
Minden lehetsz, mire vágyok,
Talán semmi, talán Minden.”

– Hát persze, hogy szeretném! Miért lenne ciki? Nekem van a legmenőbb apukám, fasza harci sérülésekkel, meg minden. – Jó volt ezt hallani… főleg, hogy apának hívott. Nem tudom, miért, de abban a percben nagyot dobbant a szívem. Valószínűleg nekem sosem lesz saját, vérszerinti gyerekem és Averynek talán nem is jelentett a kontextusban annyit az az egy szó, mint nekem. Egyszer Ada anyának hívott – jó-jó, igazából baromi sokszor –, ami persze nagyon megtisztelő volt… de azért mégis csak maradtam volna az apa megszólításnál, ha már valami szülői jelzőt kellett kapnom. – Ha valaki meglát, tutira nem mer majd packázni velem.
– Legalább valami hasznom is van. – Elvigyorodtam, ahogy a tekintem megakadt néhány varázsló kölykön, amint kulit fogva a csomagjaikat tologatták, na meg a rikácsoló baglyokat.
Legalább olyan elképzelhetetlen elengedni Averyt, mint ismét belépni, tizenhét év után a 9 és ¾ vágányra. Beleremegtem a puszta gondolatba is, hogy megint látnom kell az Expresszt a maga dicső vöröses feketeségében. Alighogy átléptük azt a bizonyos falat, ami elválasztott egymástól a mugli és varázsló peronokat, megcsapott a nyüzsgés energiája. Itt ez mindig így volt, legalábbis abban az öt évben, ahányszor sikerült felverekednem magam a vonatra.
Emlékszem elsősként mennyire vártam a napot, hogy végre a Roxfortba érkezhessek. A vonatút és Jasper társasága pedig olyan volt, mint egy valóra vált álom. Tizenegy évesen lényegében önállósodni kezdtem és felépítettem azt az Elliotot, aki mindig is ott volt bennem és aki túl gyáva volt ahhoz, hogy az anyja szemébe nézzen, miután kicsapták. Egyszerűen tudtam, hogy nem hinne nekem, mikor azt bizonygatnám, hogy nem tettem semmit. Persze felnőtt fejjel már mást azt mondani, hogy de hát igazságtalan volt. Nem volt vizsgálat, nemvolt tárgyalás… tizenöt évesen csak az járt a fejembe, hogy menekülnöm kell, új életet kezdeni távol mindenkitől.
– Mintha egy rémálom kísértene. – Mondtam, ahogy közelebb léptem a vonathoz és kicsit megbámultam.
Aztán egyszer csak elém került megint Avery, átölelt, a mellkasomnak döntötte a fejét. Abban a pillanatban olyan volt, mintha semmi nem létezne körülöttünk és nekem szabályosan vissza kellett tartanom a könnyeket. Azt hiszem ez tényleg az az érzés, amikor az embernek gyereke van, vigyázni akar rá, de közben el is akarja engedni, hogy élhessen és boldog lehessen. Tudom, én rosszul éltem meg a Roxfortot és tudom, hogy másoknak jó élmény. Másokat nem csapnak ki hazugságok miatt.
– Elliot, ígérd meg, hogy nagyon, naaagyon fogsz magadra vigyázni... És készülj fel, hogy bombázni foglak a leveleimmel. Csak mondom. – Elmosolyodtam, miután vettem egy mély levegőt, hogy elküzdjem a torkomban feszülő gombócot. Csak álltunk ott pár percig némán, tudatva a másikkal, mennyire hiányozni fog.
– Nyugi, nem lesz semmi bajom. – Toltam kicsit el, hogy a szemébe nézzek. – Viszont el is várom azokat a leveleket. Elmesélheted, milyen a suli meg miket tanulsz. Érdekel minden, rendben? – Adtam egy rövid puszit a homlokára és aztán a zsebembe nyúlva kivettem pár galleont, hogy a kezébe nyomjam. –  Vegyél magadnak kaját a vonaton…
Aztán elléptem tőle, hogy felszállhasson. Nem akartam azt mondani, hogy szia, majd összefutunk. Semmi ilyesmit, hiszen csak egy szavába kerül és máris Roxmortsban vagyok. Ezt pedig ő is tudhatta. Így csak csendesen integettem után, kicsit vérző szívvel, de csak azért is mosolyogva.
Megvártam, míg a vonat elhagyja a peront, majd elindultam én is szép lassan, komótosan hazafelé. Kicsit szipogva, kicsit bánatosan, ahogy rám telepedett a magány…

Köszönöm a játékot!