Csak mi ketten...

Glenelly Völgy - Glenhull - London



2000. szeptember

Avery
2000. szeptember

.outfit.

„S minden vagy, mi lehetséges,
Minden lehetsz, mire vágyok,
Talán semmi, talán Minden.”

Kettőt fordultam az ágyon, a kezeimet oldalra nyújtottam, mintha magamhoz akarnám ölelni a matrac másik felén lévő légüres teret. Kinyitottam a szememet, nem néztek vissza kék szemek, de még csak neszezés sem jött odakintről sem pedig kávé illat. Már nem sírtam, az már elmúlt, mert olyankor intéztem, mikor Avery nem láthatta. Nem szerettem mások előtt gyenge lenni, még akkor sem, ha már annyira fájt, hogy üvölteni tudtam volna. Befogtam, összeszorítottam az ajkaimat, hogy egy hang se jöjjön ki a számon. Talán ezért is volt jó nem egyedül lenni. Volt valaki, aki miatt nem tehettem meg, hogy egésznap heverjek, hogy elhagyjon az erőm, hogy csak sírjak vagy tépelődjek magamban.
Az órára pillantottam az éjjeli szekrényen. Fél hatot mutatott, így nagy nehezen felültem. Az éjszaka órákba került, mire végre elaludtam, már hajnal lehetett bőven, mire rám telepedett valami megmagyarázhatatlan, kusza álom. Így fájós tagokkal, álmatagon ültem fel. A talpan a hideg padlóhoz ért, megborzongtam, de mielőtt még felkeltem volna a mellettem lévő párnára bámultam. Már nem volt rajta az Apamacim illata, ezért meg sem próbáltam magamhoz vonzani, csak hidegen néztem rá. Beleszakadt a szívem, még ha én is adtam ki az útját. Talán sosem tartoztunk igazán össze. Ő nem volt a romos KisLakba való, ő a csillogásba és Tengerszembe tartozott, a hideg múlt nélküli falak közé. Neki tisztalap kellett, hogy megírja a saját történetét.
Felkaptam a köntösömet, szorosan húztam össze magamon és nagy nehezen elvonszoltam a fáradt testem a konyháig, hogy kávét főzzek. S amíg a mocskos kis kotyógós magában morgolódott az öreg tűzhelyen, behajoltam a mosogatóba és hideg vízzel átdörzsöltem az arcomat. Térj csak magadhoz… A hang úgy morgott a fülembe, mintha őt is zavarná a gyengeség, amíg megtöltötte a szívemet. Hiszen volt más tanúja? Nem igazán. Kívülről megőriztem azt a tartást, amim mindig is volt.
Kinéztem az ablakon a felhős égre. Észak-Írország felett, mintha mostanában állandóan ezek a sötét behemótok gyűltek volna, hogy jó hideg esőt zúdítsanak az ember nyakába. Talán ez is nekem szólt, talán ez is azt jelképezte, ami bennem volt. Mindenesetre hamarosan kopogtak, én pedig az ajtóhoz sétáltam. Dean volt az, a nevelőapám. Avery még nem nagyon találkozott vele.
– Szia… – köszöntem rekedten és kitártam az ajtót, hogy be tudjon lépni a házba. – Elhoztad a kulcsot? – kérdeztem. Az volt a tervem ugyanis a ma reggelre, hogy Averyvel elsétálunk a családi apotékáig Glenhullba, innen maximum húsz perc gyaloglás és az ottani kandallón keresztül mennék ki az Abszol útra. Onnan már egész gyorsan meg lehet közelíteni a pályaudvart. Persze több órás így is az út, de tizenegyre biztosan odaérnénk, ha kilenc körül elindulnánk.
– Igen… – Bólintott csendesen és végig simított a szakállán. Még mindig magas, vállas ember volt, annak ellenére, hogy sokat öregedett már. A vöröses tincsek helyét ősz vette át. De még így is ugyanaz a Dean volt, akinek a kis Elliot annyira szeretett volna a fia lenni. Mikor helyet foglalt töltöttem két bögrébe kávét és leültem az asztalhoz és magam elé húztam a kulcsot.
– Vissza kéne mennem normálisan dolgozni, igaz? – kérdeztem végül és ránéztem. – Én szeretem az apotékát, csak olyan bezártnak éreztem ott magam. Rossz ember vagyok Dean, igaz? Nekem semmi sem megy normálisan, mint másoknak.
Vállat rántott és szürcsölt egy picit a kávéból.
– Mindenkinek más a normális, Elliot. – Úgy beszélt, mint egy igazi apa. Ilyenre nem volt képes gyerekkoromban, akkor minden szava és tette eltaszított. Sőt Phillip sem igazán volt ilyen soha. – Az tény, hogy már nem egyedül vagy és a szülőség felelősséggel jár. Szóval kell normális bevétel.
Lassan bólintottam.
– Igazad van. Tudom, hogy amit Cartwrighttól kapok kevés. Ráadásul nagyrésze el is fog menni a tető megcsináltatására. – Bólintottam. – Fogalmam sincs, milyen igényei vannak egy kamaszlánynak.
Elmosolyodott. Dean nem sokszor mosolygott, így ez eléggé meglepett. Átnyúltam az asztalon és megérintettem a kezét. Nem bántam meg, hogy KisLakban maradtam. Közel voltam hozzá és ő támaszt nyújtott mindig. Öt perc séta volt, hogy átmenjek, ha kellett valaki társasága. Sosem kellett volna Londonban élnem. Ez az én otthonom.
Dean maradt egy kicsit, megnézte a mókusokat, játszott Zeusszal, de még bőven az előtt távozott, hogy Avery felébredt volna. Így volt időm pizsamából normális ruhába öltözni, előkészíteni némi galleont a táskámba. Kék inget vettem fel, sötétebb kék kardigánnal és egy sállal. Jól festett a sötét farmerral és a fekete bakanccsal. Már majdnem embernek éreztem magam, ahogy a kézi tükörben bámultam magam az asztal mellett ülve. Még egyszer beletúrtam a hajamba. Majd, mikor neszelést hallottam a gyerekszoba felől, megpróbáltam mosolyogni.
– Jó reggelt!

[- Jó reggelt! -]

E L L I O T

2000. szeptember
.outfit.

Az ablakban üldögélve kibámultam a körülöttünk elterülő csendességre, egészen a távolig merengtem. Minden egyes reggel szinte rácsodálkoztam, milyen zöld a fű, milyen gyönyörű az ég, milyen gyönyörű maga ez a némaság, amely könnyedén ott ült mindenen. Ha az ember körbenézett itt, hirtelen semmi gondja nem volt, elmúlt minden rossz érzés, és csak a kényelmes csönd maradt, amely szinte melegen ölelt át láthatatlan karjaival.
Itt minden olyan távolinak tűnt. Mintha Karen és apa sosem történt volna meg. Mintha sosem lett volna ott az a görcs a gyomromban, amikor az otthonomra gondoltam, arra, hogy amint belépek az ajtón, már az az ember sem fog boldogan várni, akit egyedül szerettem abban a házban. Itt mintha nem jött volna a gondolat, hogy hol ronthattam el, hol váltam azzá a lánnyá, akire az apja már nem meleg szeretettel tekintett. Talán ha nem lettem volna boszorkány, jobban elfogad? Talán Karen sem gyűlöl annyira? Buta gondoltok voltak, az agyam ostoba szüleményei. Próbáltam magamat hibáztatni, de közben pontosan tudtam, hogy nem csak én hibáztam. Nem én tűntem el hónapokra dolgozni, közben haza sem telefonálva, nem én ordítottam le egy tíz éves kislányt, amiért nem tette vissza a helyére a sonkát meg a vajat. Nem én tettem tönkre valakinek a gyerekkorát azzal, hogy folyton a halott édesanyját becsmérlem.
Itt minden messzi volt, majdnem hogy nem számított. Nem érdekelt, apa mennyire lett rosszul az eltűnésemtől, az pedig pláne nem, ha egyáltalán észre se vette. Soha többet nem akartam látni azt a házat, azt viszont nem mondom, hogy apa arcát sem. Mégiscsak ő a családom hozzám legközelebbi tagja, és nem volt egész életemben ilyen. Voltak remek pillanataink is - csupán most azok is rettentően távolinak tűntek.
A nyitott ablakon át megcsapott a friss, későnyári levegő, lehunytam egy rövid pillanatra a szemem, amíg beszívtam azt. El sem hittem, hogy milyen kevés ideje laktam itt, máris vissza kellett visszatérnem a Roxfortba. Ami azt illeti, tényleg annyira összefolytak itt a napok, hogy fogalmam sem volt, mióta az otthonom már ez az aranyos kis gyerekszoba.
Az éjjeliszekrényen ketyegő kis órára pillantottam, Elliot már fent lehetett. Ha aludt egyáltalán az éjszaka. Tudtam, hogy minden erejével igyekszik elrejteni előlem a fájdalmát, de ezt nem tettem szóvá, nem követeltem tőle, hogy mondja el, mit érez. Ennek nem csak az volt az oka, hogy alig egy hónapja ismertük egymást, azt is sejtettem, hogy ő természetéből adódóan ilyen fajta, és ki vagyok én, hogy megváltoztassam? Hiába gyötört a dolog engem is, segíteni nem tudtam neki, hiába szerettem volna. Kicsit nehezen vallottam be magamnak, mennyire megviselt a dolog - Elliot és Nat elválása. Inkább csak azért, mert nem akartam elhinni, ennyi ismeretség után is fűzhetnek olyan erős szálak két emberhez, hogy egyiküket se akarjam elengedni. Jobban fájt őket veszekedni látni, mint a tudat, hogy talán kénytelen leszek visszamenni apámékhoz. Ami végül nem így lett - ketten maradtunk Elliottal, és miközben mind a ketten próbáltunk helyrejönni a dolgok után, közelebb kerültünk egymáshoz is.
Furcsa volt, hogy máris itt az ősz. Eddig mindig nagyon vártam, hogy visszatérjek a kastélyba, most viszont... Nem is tudom, szinte idegen volt belegondolni, hogy most egy hosszú ideig nem láthatom Elliotot. Meg Natot se, bár vele az utóbbi időben is elég ritkán találkoztam.
Gyorsan elkészültem, majd pedig még egyszer átnéztem, minden megvan-e. Nem volt minden egyes cuccom itt természetesen, de a legfontosabbak igen, és ez volt a lényeg. Így is sikerült megtömnöm a bőröndöt, aminek a látványától már Jensen is izgatottan rágcsálta a kalitkája rácsát. Szerintem pontosan tudta, hogy mit jelent ez, és meg is értettem, hogy ideges, neki sem volt könnyű nyara, szinte végig bezárva ebbe a ketrecbe.
Megsimogattam a feje búbját, aztán miután adtam neki egy kis kaját, kiindultam. Egyből a konyha felé fordultam, mert azok után, hogy kétszer is sikerült fordítva felvennem a felsőmet, úgy gondoltam, jól fog jönni egy kávé. A vonaton mondjuk ha nem lesz társaságom, így is, úgy is elnyom az álom.  
- Jó reggelt! - köszöntem vissza mosolyogva Elliotnak, aki az asztalnál ücsörgött, egy tükörrel a kezében, amire képtelen voltam nem vigyorogni. - Naa, ki a legszebb a vidéken, csak nem te?
Miközben a pulthoz sétáltam, elsurranva mellette áttúrtam a haját, a homlokába borzolva tincseit.
- Hogy aludtál? - érdeklődtem kedvesen, miközben elővettem egy bögrét és nekiálltam kávét csinálni. Amint megvoltam vele, fogtam a gőzölgő italt és lehuppantam Elliot mellé az asztalhoz, elnyomva egy ásítást. Hogy őszinte legyek, nem voltam odáig a kávé ízéért, és néha a hasam is fájt tőle, de olykor muszáj volt, hogy ébren maradjak. Vagy pontosítva, hogy hasznosítható is legyek eközben, mert végülis félhalott üzemmódban is ébren van az ember, ha jobban belegondolunk...
- Szóval, kitaláltad már, mit fogsz kezdeni nélkülem? Tudom, hogy nagyon unalmas lesz, de néha azért majd küldök baglyot, hogy szórakoztassalak. - Próbáltam viccesre venni a figurát, hátha jó lesz a kedve. Közben megjelent mellettünk az asztalon Zeusz, Elliot macskája, szóval fél kezemmel az ő füle tövét kezdtem vakargatni, hogy dorombolva közelebb bújjon.

 

Avery
2000. szeptember

.outfit.

„S minden vagy, mi lehetséges,
Minden lehetsz, mire vágyok,
Talán semmi, talán Minden.”

Egyedül. Nagyon nehéz volt egy év távlatában megemészteni a gondolatot. Avery nélkül pedig csak még csendesebb lesz ez a romos ház. Sosem volt gyerekem és bármilyen gondoskodó is próbáltam lenni Adával és Nat kisebbik énjével, nem volt ugyanaz az érzés sem. Averyvel kicsit más volt, hiszen annyi hasonlóság volt közöttünk, még ha ő ezeket nem is igazán vette észre. Nem mondom, hogy sajátomnak éreztem, egyszerűen csak ott volt a tudat, hogy róla én gondoskodom egyedül, ő a támaszom és én az övé. Talán csak egy nagyon mély barátság volt ez, mégis mindenél többet jelentett ezekben a Forestmentes időkben. Már arra is kicsit elmosolyodtam, ahogy a hangja betöltötte a furcsa csendet.
– Naa, ki a legszebb a vidéken, csak nem te? – kérdezte nagyon humorosan.
Leeresztettem tükröt, nem piszkálgatva tovább a tincseket, hogy a helyükre kerüljenek. Még mindig kicsit barnák voltak, holott már nagyon is vágytam a régi feketékre. Azok tükrözték igazán az én oldalamat, de nem volt választásom. Nem akartam, hogy rám találjanak Nat őrült rajongói, miután ideköltöztünk. Ezért igyekeztem minden lehetséges módon palástolni a kilétemet.
Nem zavart, hogy összekócolta a hajamat, egy cseppet sem. Forest is ezt csinálta, imádta piszkálni a tincseimet, habár fogalmam sem volt miért. Természetesen mindig karban tartottam őket, magam vágtam és mostam. Nekem nem kellettek olyan menő fodrászok, mint neki ahhoz a néhány centis hajához.
– Ez kérdéses? Még jó, hogy én. – Mondtam kissé szarkasztikusan. Aztán hátra dőltem a székbe és csak élveztem, hogy nem vagyok egyedül. Furcsa, milyen idegen lett ez az érzés, holott előtte, másfél évtizedig nem volt senkim és semmim, csak én. Persze Phillip néha írogatott, néha küldött egy kis pénzt, de azért mégis csak magányos voltam. S hogy hiányzott-e a társaság? Nem annyira, mégis az volt az álmom, hogy majd egyszer, minden erőmet bevetve családot alapítok. Harmincévesen talán nem is akkor meglepetés, hogy ilyeneken gondolkodik az ember, sőt huszonhét éves kora után, mert nálam akkor kezdődött. Mégis valahogy nem mentek a dolgok a maguk normális módján.
– Hogy aludtál? – kérdezte aztán Avery, valamivel nagyon zörögve a hátam mögött. Az illatok alapján a kávéval volt elfoglalva. Persze ilyen téren volt itthon bőven lehetőség. A kis kotyogósban még volt egy kávés lefőzött kávé reggelről, de instant kávéval is kiszolgálta magát, ha melegít egy kis vizet. Mondhatni, ahol Elliot O’Mara megfordult, ott valamilyen formában, de kávét hagyott maga után.
– Ne beszéljünk róla… – Sóhajtottam. Ha rám nézett, láthatta a karikákat a szemem alatt. Oda aztán kenhettem volna bármilyen csodakrémet, amit Nat szerzett nekem. Tagadni sem tudtam volna, hogy az elmúlt időszakban cseppet sem aludtam ki magam. Minden porcikámban éreztem a fájdalmat. – Te hogy aludtál? Izgulsz a sulikezdés miatt? Fogadni mernék, hogy hollóhátas gyomrok remegnek éppen valahol az idegességtől, hogy megint kezdődik a Roxfort… – Röhögtem el magam.
Előre dőltem és az asztalra könyököltem. A kis tükröt lefektettem oda, fejjel lefelé, hogy Zeusz se őrüljön meg a fényektől, amiket visszavert a felület. Mostanában ugyanis azokat tekintette valamiféle áldozatnak. Felugrott ugyan az asztalra, de nem tört ki belőle a bolond. Csak ücsörgött és dorombolva várta, hogy valami a bundáját összeborzolja. A valaki Avery volt természetesen. Ő is rajongott a lányért, akárcsak mindenki itthon… mostanában főképp én.
– Szóval, kitaláltad már, mit fogsz kezdeni nélkülem? Tudom, hogy nagyon unalmas lesz, de néha azért majd küldök baglyot, hogy szórakoztassalak.
Elvigyorodtam. Ennél többre nem is számítottam. Egyelőre nem jegyeztem meg neki, hogy azért már van gyakorlatom a Roxfortba való belógásban, így ha valaki szórakoztatni fogja a másikat, akkor az nem ő lesz, hanem én. Majd egy alkalmas pillanatban megemlítem neki ezt is.
– Arra gondoltam, hogy mindennap kocsmázok, majd pucéran körbe rohanom a falut. Na, milyen ötlet?– kérdeztem és nagy büszkén még ki is húztam magam. – Nem mindennap látnak ám hírességet futkározni erre.
Híresség. Meddig vagyok az? Míg Natnak nem lesz új szeretője vagy össze nem jön azzal a festő fiúval? Igaz most már Anson is szóba kerülhet, hiszen megtudhattuk nem rég: szerelmes az ő Mr. Forestjébe. Egy pillanatra megbántam, hogy nem öltem meg azonnal.
– Egy óra múlva indulunk legkésőbb. Addig el tudod intézni a lánydolgaidat? – kérdeztem végül.

[- Egész jól, köszi. -]

E L L I O T

2000. szeptember
.outfit.

Felmértem, mennyi kávé maradt Elliot után, és csalódottan megállapítottam, hogy nem elég, ezért végül a szekrényből vadásztam egy szimpatikus ízesítésű instant kávét. Legalább ez gyorsabban megvolt, mint a másik, még ha nem is volt az igazi. Miközben engedtem rá egy kis forró vizet, Elliot felé pillantottam. Nem lepett meg a válasza, és kicsit fájt is ránézni. Szerettem volna, ha jó a kedve, ha újra visszanyeri önmagát - már amennyit Nat mellett láttam belőle -, de tudtam, hogy ez nem megy tapsra. Ezért sem voltam olyan lelkes idén az évkezdés miatt. Nem szerettem volna itt hagyni, mert bár nem tudtam túl sokat segíteni rajta, a tudat megnyugtatott, hogy nincs egyedül, és néha talán el tudom terelni a figyelmét. Kicsit aggódtam érte, de igyekeztem minél kevésbé mutatni, és olyan erősnek mutatkozni, mint amilyennek alapvetően sosem érzem magam.
Fogtam a bögrét és mellé huppantam, halványan mosolyogva felé, amikor rákérdezett, én hogy aludtam.
- Egész jól, köszi. - Igazából nekem sem volt tökéletes, a Roxfortban igazán jókat tudtam aludni, szünidőben az otthoni stressz mindig kicsit megnehezítette a dolgot. Ez itt mérséklődött, ma éjszaka viszont az izgatottság és enyhe szomorúság szaggatta meg az álmomat.
- Izgulsz a sulikezdés miatt? Fogadni mernék, hogy hollóhátas gyomrok remegnek éppen valahol az idegességtől, hogy megint kezdődik a Roxfort… – nevetett Elliot, miközben én lassacskán kortyolgattam a kávét, amely kicsit forróra sikerült.
- Az tuti! Biztosan rettegnek, nehogy elkapja őket az a gonosz mardekáros prefektus, amikor épp tilosban járkálnak... - vigyorogtam a bögre felett. - Egyébként nem annyira izgulok. Várom, meg minden, dee... Még tarthatna a nyár.
Sosem gondoltam, hogy lesz, amikor nem fogom tiszta szívből várni a szeptembert. Az otthoni dolgok miatt ez mindig egyértelmű volt, meg amúgy is visszavágytam a varázsvilágba, a mágiába. Most azonban azt kívántam, bárcsak lenne még néhány napom, hetem Elliottal. Végre minden annyira nyugodt volt, ráadásul izgalmas volt együtt élni valaki olyannal, aki szinte mágiában nevelkedett. Mindig meg tudtuk lepni egymást ezzel-azzal.
Kicsit fújtam a kávét, hogy hűljön, közben pedig a macskát cirógattam, aki ide-oda dobálta magát előttem az asztalon. Ő is határozottan hiányozni fog.
- Ha ráunsz, néha elküldhetnéd nekem őt is bagolypostán - biccentettem Zeusz felé, aki nagyon lelkesen dörgölte mindenét a kezemhez. A pulóverem ettől persze csupa macskaszőr lett, de ennyit megért a dolog. - Megmutogatnám neki a kastélyt, tuti imádná...
Megvakargattam a cica hasát is, aztán hagytam, hogy átvándoroljon Elliothoz is egy kis szeretgetésre, addig pedig megpróbáltam leseperni magamról a szőrt.
– Arra gondoltam, hogy mindennap kocsmázok, majd pucéran körbe rohanom a falut. Na, milyen ötlet? Nem mindennap látnak ám hírességet futkározni erre.
Ezt igyekeztem inkább nem elképzelni. Tényleg nagyon igyekeztem - azonban nem sikerült, és hiába próbáltam a lehető legkomolyabb pillantást vetni rá, feltört egy rövid nevetés.
- A terv tökéletes! - bólogattam elismerően. - Már látom, hogy az egész falu ki lesz plakátolva a cenzúrázott körözött képeiddel, de titokban mindenki imád és rajong érted, ezért sosem kapnak el...
Amíg beszélgettünk, el is hűlt a kávé annyira, hogy a végét már gyorsan le tudjam gurítani, aztán pedig felálltam, és nekiálltam elmosni azt a néhány, mosogatóban maradt edénnyel és evőeszközzel együtt. Sokszor alakult úgy az elmúlt napokban, hogy én főztem, átvettem a takarítás egy részét is, és ezt nem bántam, egyáltalán. Főzni egyébként nagyon szerettem. Ez valahogy úgy indult, hogy Karen volt, amikor csak úgy fél napokra egyedül hagyott, és muszáj volt feltalálnom magam, azonban ezt a részét épp nem bántam, mert hamar rájöttem, hogy ezzel tök jól el tudom magam foglalni. Legalább most prezentálni tudtam a már évek alatt begyakorolt recepteket.
– Egy óra múlva indulunk legkésőbb. Addig el tudod intézni a lánydolgaidat? – kérdezte Elliot, amint végeztem. Megtöröltem a kezem egy konyharuhában, és felé fordulva megtámaszkodtam a pultban.
- Nem, attól tartok, a lánydolgaimnak sokkal több idő kell - válaszoltam, és halványan le is biggyesztettem alsó ajkam. - Egyébként már bepakoltam, szerintem minden megvan. Részemről készen vagyok.
Még nem voltam biztos benne, hogy jutunk el Londonba. Hopponálni fogunk? Ezt tartottam a legvalószínűbbnek, de aztán majd kiderül. Bementem a szobámba, hogy kihozzam a bőröndömet meg Jensen kalitkáját, közben még egyszer körbekémleltem, de úgy tűnt, mindenem megvan. Jensen is jól érezte magát itt egyébként, egyedül Zeusszal akadtak nézeteltéréseik. A mókusokat meg inkább nem mutattam meg neki, jobb a békesség.
- Szóval hogy jutunk el a vonathoz? - érdeklődtem, amint visszatértem a cuccaimmal.

Avery
2000. szeptember

.outfit.

„S minden vagy, mi lehetséges,
Minden lehetsz, mire vágyok,
Talán semmi, talán Minden.”

A friss kávé illata megint megtöltötte KisLakot… nem, mintha nehéz dolga volt. Aprócska tér volt ez öt embernek, de még nekünk kettőnknek is. Belegondolni azonban, hogy Avery nélkül leszek itt, nagyon magányosnak, csendesnek, de leginkább hatalmasnak tűnt ez is. Régen mim volt? Egy takaróm, egy hátizsákom, meg a varázspálcám. Ha szereztem is valamit, akkor az kávé volt, némi keksz, meg egy-egy kötött pulcsi a kabátom alá, hogy jobban bírjam az erdőben töltött hideg éjszakákat. Averynek el sem mertem mondani, miféle múltam van. Valószínűleg amúgy is jobb neki abban a tudatban, hogy patikus vagyok és bájitalkeverő, minthogy az orra alá dögröljem, hogy bizony a világ egyik legkiválóbb tolvaja vagyok. Hogy beszélhettem volna neki arról, hogy megérzem a mágiát? S a vérem lüktetni kezd, amint valami mágikus dolog közelébe kerülök? Addig remegek, addig csal a szimatom, míg meg nem kaparintom? Ráértünk még erre a beszélgetésre.
–  Egyébként nem annyira izgulok. Várom, meg minden, dee... Még tarthatna a nyár.
Elmosolyodtam, ahogy megpillantottam a játékos csillogást a szemében. A bögre mögött vigyorgott és annyira, annyira olyan volt, mint én. Volt, hogy én is azt kívántam a Roxfort előtt, hogy bár megnyúlhatna a nyár. Azonban, amint visszatértem a hideg kőfalak közé, boldog voltam. Nem tudom, miért… s hogyan, de még az én rideg, rohadék szívemet is képes volt meglágyítani az iskola. Aztán persze csak a gyomorgörcs maradt, hogy kicsaptak. Ezért is kívántam annyira Averynek, hogy neki jobb élete legyen. Ezért kívántam azt, hogy sose legyen inkább gyerekem. Akármennyire is vágytam rá, hogy egy kis darabot belőlem ezen a világon hagyjak, ha nekem már véget ér a kaland.
Ujjaim belefúrtam Zeusz rövid bundájába. Úgy vakargattam meg a fejetetejét. Ő volt az én csatlósom, az én megmentőm, aki ott volt, ha sírtam, ott volt, ha nevettem. Közben újra próbáltam nevettetni a lányt. Látni akartam azt a felszabadultságot rajtam, ami belőlem jó ideje nem akart előtörni.
– A terv tökéletes! Már látom, hogy az egész falu ki lesz plakátolva a cenzúrázott körözött képeiddel, de titokban mindenki imád és rajong érted, ezért sosem kapnak el...
Elhúztam egy fanyar kis vigyorra a számat.
– Kétlem, hogy csak titokban imádnának. Le rohannának, amint kimennék a heti kávéadagom beszerzésére. – Tettem hozzá és büszkén kis is húztam magam. A szokásos színpadias beképzeltséget erőltettem az arcomra. Ebből sejthette Avery, hogy újfent csak viccelek.
Fogalmam sem volt, mi lesz velem nélkül. A szórakoztatás a vérembe volt és ezt csak azután fedeztem fel, hogy ismét emberek közé kerültem. Persze ő takarított nagyrészt, én szokás szerint csak a mosást csináltam meg, ráadásul rengeteget főzött. Az ő esetében nem mertem volna bevállalni, hogy megmérgezem. Nem voltak mindent túlélő óriásgénjei, mint Forestnek.
– Nem, attól tartok, a lánydolgaimnak sokkal több idő kell – jegyezte meg. – Egyébként már bepakoltam, szerintem minden megvan. Részemről készen vagyok.
Helyeslően bólintottam. Aztán felkeltem az asztaltól és megnéztem, valóban mindent elmosogatott-e. Természetesen őt nem kellett ellenőrizgetni, rendezett volt, gondoskodó. Olyan, amilyenre szükségem volt. Talán ez tett annyira helyre az elmúlt napokban, hogy aztán tényleg túl fogom élni egyedül.
– Azt hiszem, még kell egy kis kölni és… a cipőmön is van egy folt… – Mondtam, ahogy lepillantottam. – Szerinted nem fogok szarul kinézni a többi szülő között?– kérdeztem. Fogtam egy konyharuhát, lehajoltam és azzal törtöltem meg a cipőm orrát. Nem akartam totál leégetni Averyt. Bár fogalmam sem volt, mi számít égőnek, de nem voltam benne biztos, hogy én nem vagyok az. Tudom, hogy ez a kamaszoknak fontos, mármint hogy a szüleik ne legyenek cikik… basszus, én meg csak szülő sem vagyok igazából! Lehet, hogy ez is ciki?
Közben elment a szobájába és a cuccival tért vissza. Azonnal odaléptem, hogy átvegyem a ládát, ami persze marha nehéznek tűnt. Az is volt. Nem is értem, miért nem látják el ezeket a szarságokat olyan bűbájjal, ami megkönnyíti a diákok dolgát.
– Szóval hogy jutunk el a vonathoz? – kérdezte.
– Az az  igazság, hogy nem vagyok valami fasza a hoppanálásban. Elég szarul vagyok tőle, szóval azt terveztem, hogy átsétálunk a patikába. Glenhull húsz perc séta, az ottani kandalló megbízhatóbb és akkor a Foltozott Üstbe megyünk és onnan a pályaudvarra.– Magyaráztam. Igen-igen, tudtam, hogy körülményes, de még így is ez volt a legbiztonságosabb út. Avery még nem tapasztalta meg, milyen könnyű mellettem bajbakeveredni.
A ládával együtt elindultam kifelé és amint ő is kilépett, zártam az ajtót. Aztán lassan, komótosan, a kis földúton megindultunk a szomszédos falu irányába. Ezt a kis ösvényt nem sokan ismerték, nagyrészt a birkapásztorok használták, hogy átkelljenek a dobok között.
– Ha elő kerül egy barátod, hogyan mutatkozzak be? Mint az új apád vagy Elliot?

[- Kit érdekel? -]

E L L I O T

2000. szeptember
.outfit.

Egy pillanatra kipillantottam az ablakon, hogy a konyhából is felmérjem a látványt. A táj minden percben változott, főleg így reggel, akárhányszor megálltál egy pillantásra, más arcát mutatta. Figyeltem, ahogy a napsugarak szétolvadnak a dombokon-völgyeken, a távolban legelésző, aranyos kis bárányokat, és ez úgy melengette a szívemet, hogy szinte nem is akartam visszatérni London zajos utcáira. Itt minden csendes volt, bájos, nyugodt, hogy legszívesebben egész nap csak bámultam volna kifelé. Na meg ott volt a tagadhatatlan vonzalmam ezekkel a pihe-puha bárányokkal, akiket szívem szerint lerohamoztam volna egy öleléssel, olyan kedves fejük volt, de egyelőre nem közelítettem meg őket, hiszen ki tudja, talán megijednének.
– Azt hiszem, még kell egy kis kölni és… a cipőmön is van egy folt… Szerinted nem fogok szarul kinézni a többi szülő között?
Visszafordultam Elliot felé, finoman végigmértem, miközben egy konyharuhával ledörgölte azt a biztosan szörnyű nagy foltot a cipőjéről, és nem tudtam visszatartani a mosolyomat. Fogalmam sem volt, miért gondolta úgy, hogy szarul nézne ki a többiek közt... Én személy szerint sosem figyeltem mások családját. Persze, biztosan volt néhány aranyvérű szülő, akik a lehető legfeltűnőbben és legpuccosabban vonultak, de ez sosem érdekelt. Nem csak engem, fogadni mertem volna, hogy másokat sem. Az pedig, hogy Elliot hogy aggódott ezen, nagyon aranyos volt.
- Kit érdekel? - kérdeztem vissza vállat vonva, a pultot támasztva. - De egyébként nem tudok elképzelni semmi igazán nyomós indokot, ami miatt kicsit is szarul néznél ki. Sőt, a nagynénémnél biztosan nem lehetsz rosszabb, aki hülye tisztaságmániás, és amellett, hogy amikor kikísért, mindenkire undorodó pillantásokat vetett, hozzá se mert érni semmihez, csak zsebkendővel... Na, ez gáz, Elliot. Te nem.
Rámosolyogva odaléptem hozzá, és megigazítottam azt a tincset a homlokában, ami a lehajolás miatt kicsit rendezetlenebbül állt a többinél, aztán a szobámba mentem a cuccomért.
A bőröndöm persze megint bazira nehéz volt, pedig tényleg nem volt annyira megtömve, mint mondjuk az elmúlt években... Így már addigra elfáradtam, hogy kirángattam az előszobába, de aztán Elliot átvette tőlem. Abban mondjuk kételkedtem, hogy neki sokkal kevesebb fáradtságot fog okozni ennek a szarnak a cipelése, de hát jól van.
Közben felvázolta, hogy jutunk el Londonig, mire először nagyokat pislogtam felé, aztán csak biccentettem egyet elismerésképp. Ez aztán kreatív volt... De rendben, menjünk, legalább még egy kicsit körbenézek a környéken, és láthatom a patikát is. Fogtam Jensen ketrecét meg a hátizsákomat, amiben csak a legfontosabb dolgok voltak, aztán követtem őt kifelé.
Egyelőre nem volt túl meleg, halványan fújdogált a szél is, de még épp elegendőnek tűnt a garbóm.
– Ha elő kerül egy barátod, hogyan mutatkozzak be? Mint az új apád vagy Elliot? - kérdezte közben a férfi mellettem, ahogy a kis földúton haladtunk.
- Valószínűleg az új apa több kérdést vonna maga után... - gondolkodtam. Nem igazán voltak olyan közeli barátaim, akiknek meséltem volna a itthoni dolgokról. Tania volt, akivel összeakadtam a nyár folyamán, nem is olyan régen, és kiöntöttük a lelkünket egymásnak, vele kapcsán azonban még izgatott is lettem volna, ha esetleg összefutunk, és elmesélhetem neki, hogy hogy elkezdtek helyrejönni a dolgok. Reméltem, vele is minden rendben. - Meg amúgy is, szerintem mindenki azonnal leszűri, hogy az apám vagy, annyira hasonlítunk... - Vigyorogtam felé. Igazából Elliottal konkrétan semmiféle közös nem volt bennünk külsőleg, de egyébként tényleg nem érdekelt, mit gondolnak mások. Ha nagyon hasonlóságot kellett volna keresnem az "új családomban", akkor Nat előbb jutott volna eszembe. Erre a mellettem lévő felé lestem.
- Beszéltél mostanában Nattal? - kérdeztem óvatosan, de azért igyekeztem teljesen közönyös hangot megütni, hogy az ő említésére ne forduljon át az egész beszélgetés hangulata. Csak nem voltam benne biztos, hogy hogyan érez most a dologgal kapcsolatban, ezért csak sután lestem rá oldaltól, akar-e róla beszélni, vagy inkább gyorsan hozakodjak elő valami mással. Gyorsan ki is találtam az új témát... Mondjuuk, hogy kezesek-e ezek a barik. Biztos tudja... vagy csak bennem tombol ennyire a vágy, hogy megszeretgessem őket?

Avery
2000. szeptember

.outfit.

„S minden vagy, mi lehetséges,
Minden lehetsz, mire vágyok,
Talán semmi, talán Minden.”

Egyáltalán hogy a szarba néz ki egy szülő? Nem mutattam persze Averynek, hogy belül már szinte robbanni tudnék a feszültségtől. Túlságosan izgultam, valószínűleg feleslegesen. Csakhogy ez volt az első helyzet, hogy zavart, amiért nem vagyok átlagos, amiért nem tudok a társadalmi szokásokba beilleszkedni. Levezetve a feszültséget még vadabbul dörzsöltem a foltot a fekete cipő orrán. Azt akartam, hogy makulátlanul csillogjon. Valószínűleg amúgy is fiatalabb vagyok, mint a legtöbb szülő, ha meg nem akkor is annak tűnök.
– Kit érdekel? – kérdezte Avery. – De egyébként nem tudok elképzelni semmi igazán nyomós indokot, ami miatt kicsit is szarul néznél ki. Sőt, a nagynénémnél biztosan nem lehetsz rosszabb, aki hülye tisztaságmániás, és amellett, hogy amikor kikísért, mindenkire undorodó pillantásokat vetett, hozzá se mert érni semmihez, csak zsebkendővel... Na, ez gáz, Elliot. Te nem.
Elhúztam a számat egy fanyar kis mosolyra, mikor megigazította a hajamat. Elég gáz családja lehetett, de nem faggattam őt soha róla különösebben. Egyszer vártam el, hogy elmondja miért lépett le és csak tudni akartam, kit is fogadtunk be. Nem ment jól a sora és teljesen megértettem, hogy másik életet akart élni. Utána pillantottam, ahogy bement a szobájába, én pedig bedobtam a mosogatóba a konyharuhát. Nem valószínű, hogy Avery nélkül nagyon használni fogom. Magamat ismerve leginkább csak vegetálni fogok és várom a nagy csodát.
A földúton ballagva mélyen beszippantottam az imádott ír levegőt. Szerettem volna itt végig sétálni, mielőtt Londonba érkezünk. Az a zaj és a sok mugli masina, nem hiányzott az életemből… még ha imádtam is az ottani házamat – amit többé-kevésbé Merelnek adományoztam. A hajam kicsit összeborzolódott a széltől, de engem aztán egy cseppet sem zavart a dolog.
– Valószínűleg az új apa több kérdést vonna maga után... – magyarázta Avery. – Meg amúgy is, szerintem mindenki azonnal leszűri, hogy az apám vagy, annyira hasonlítunk... – Hallottam, a hangján, hogy vigyorog. Én meg persze felnevettem erre. Keserű kis hang volt ez, hiszen volt egy idő, amikor bármit megtettem volna azért, hogy közös gyerekem lehessen Foresttel. Esmével is akartam, de a két vágy közel sem volt összehasonlítható. Aztán persze kiderült, valamikor március környékén, hogy nem olyan stabil a kapcsolatunk, hogy megérné abba egy gyereket rángatni.
– A szemed egyértelműen az enyém… – Vigyorodtam el aztán.
Felesleges volt keserű gondolatokkal traktálnom magam, még ha a szívem mélyén nagyon is hiányzott Forest. Miért is ne lett volna így? Több, mint egy évet húztunk le együtt és még azért akadt bőven fájópont. Még nem szoktam meg, hogy üres az ágy másik fele és nincs a párnán az illata. Csak ezek az apróságok hiányoztak. Az a szenvedés nem, ami az egész kapcsolatunk volt, legalábbis az utolsó hónapokban.
– Beszéltél mostanában Nattal?
Megköszörültem a torkomat, de próbáltam nem úgy tenni, mintha megrázott volna a név. Nagyon is megrázott, nem akartam róla beszélni különösebben Averynek. Tudtam, hogy csak elcsuklana a hangom és gyengének tűnnék. Lekanyarodtam hát a Glenhull felé vezető kis ösvényen és már meg is pillantottam a hosszú egyenes végén a patika tetejét. Öreg kis parasztház volt, amit tökéletesen alakítottak át patikává odabent – ebből is látszott, hogy a tervezéshez semmi közöm nem volt.
– Szép időnk van. Remélem, Londonban sem szakad az eső. – Magyaráztam, semmiképpen nem válaszolva a kérdésre. – Az ott a patika… – böktem magunk elé.
Inkább nem szóltam meg abban a tízpercben, amíg eléltünk az ajtó elé. Csak figyeltem a tájat, a bárányokat és magamba szívtam ennek a szépségét. Azonnal kinyitottam és átlépve a küszöböt, ledobtam Avery ládáját. Megvártam, hogy kicsit körbenézzen. Az ajtóval szemben volt a kiszolgáló pult, mögötte hatalmas, öreg polcok roskadoztak a hozzávalóktól, bájitaloktól és kenőcsöktől. Balra volt a méretes, faragott kandalló, melynek töredezett párkányán képek voltak mindenféle gyógynövényekről. Ezzel szemben egy kis asztal állt, két székkel, ahol az emberek leülhettek inni a friss mentateából. A hátsó ajtó, ami a pult mögül nyílt vezetett a bájitalkonyhában.
– Látod azt ajtót? Ha idetévedek néha, akkor amögött dolgozok. Nem szeretik Deanék, ha én szolgálok ki. Szerintük bunkó vagyok. – Nevettem el magam. – Pedig amúgy meglepően barátságos a természetem, nem?

[- Én is. Legutóbb egy életre elegem lett az esőből... -]

E L L I O T

2000. szeptember
.outfit.

A távolban lévő fák lágyan ide-oda lengő lombját figyeltem egy darabig, úgy tettem, mintha az annyira lekötne, hogy ne vegyem észre Elliot elég egyértelmű reakcióját azt illetően, hogy nem akart a témáról beszélni. Persze, sejthettem volna, hogy nem akar majd róla beszélni, hülyeség volt rákérdezni is, csak eszébe juttattam... Ilyen gondolatokkal sújtottam magam egy darabig, amíg nem válaszolt.
– Szép időnk van. Remélem, Londonban sem szakad az eső.
Könnyed mosolyt vetettem felé.
- Én is. Legutóbb egy életre elegem lett az esőből... - Fintorogtam, a bizonyos estére gondolva vissza, amikor Elliot összeszedte a kiakadt kis Averyt az utcán és elvitte magukhoz a KisLakba, amit most szépen lassan magunk mögött is hagytunk. Lopva visszapillantottam rá, hogy még utoljára felmérjem, ki tudja, mikor láthatom ismét. Ha minden jól megy, akkor Karácsonykor. Erre a kis gondolatra majdnem el is mosolyodtam, és egy pillanatig azon tűnődtem, milyen lehet Elliottal - és Nattal - ünnepelni. Akárhogy is, egész biztosan jobb, mint azzal az apával, akinek a karácsonyi vacsora közben is csak a munkán jár az esze, meg a nővel, aki valamin folyton csak nyavalyog... Mivel ő nem volt hajlandó főzni, általában valami étteremben kajáltunk, ami hát mondanom sem kell, mennyire volt meghitt, és Karen mindig talált valami kivetnivalót, ami miatt lehetett elégedetlenkedni.
– Az ott a patika... - tájékoztatott aztán Elliot. Kicsit nyújtogatnom kellett ugyan a nyakam, de aztán megpillantottam az épület tetejét.
Ahogy egyre közelebb értünk, úgy rajzolódott ki előttem egyre jobban a patika parasztház formája. Egy kis idő múlva elértük a bejáratot, és amint Elliot beengedett, egyből nézelődni kezdtem. Kíváncsian körbejártam az előteret, megnézegetve a különböző üvegcsékben ilyen-olyan színű löttyöket, a képeket a kandalló tetején.
– Látod azt ajtót? Ha idetévedek néha, akkor amögött dolgozok. Nem szeretik Deanék, ha én szolgálok ki. Szerintük bunkó vagyok. – Mesélte közben nevetve Elliot. – Pedig amúgy meglepően barátságos a természetem, nem?
Hátravigyorogtam rá, miközben a kandalló előtt állva a képeket vizsgáltam.
- Totálisan. El sem bírok képzelni olyan helyzetet, amikor úgy felhúz egy vásárló, hogy bunkó legyél vele... Ez nem a te stílusod.
Kicsit közelebb hajolva nézegettem az egyik gyógynövényt, aztán lassacskán elléptem a kandallótól, hogy azt mérjem fel. A hopponálás nem tartozott a kedvenc tevékenységeim közé, ezt pedig jeleztem is Elliot felé egy bizonytalan pillantással.
- Nem vagyok valami hányós, de ha majd lerókázom a cipődet, nem vállalok érte felelősséget... - jegyeztem meg és kicsit szárazon fel is nevettem, de igazából tényleg nem túlzottan vártam a pillanatot, hogy belépjek a kandallóba.

Avery
2000. szeptember

.outfit.

„S minden vagy, mi lehetséges,
Minden lehetsz, mire vágyok,
Talán semmi, talán Minden.”

Hazugság lett volna azt állítani, hogy nem fáj a dolog, hogy az egész nem jelenet már semmit. Nem akartam beszélni Forestről, nem akartam feleslegesen fájdalmas szavakat kipréselni magamból, hogy aztán az elcsukló hangommal ijesszek rá Averyre. Sosem voltam az a törékeny virágszál, aki kimutatta a fájdalmát. Esmé után is csak ültem némán a földön, sírva, egyedül. Mások előtt egy szemernyi könnyet sem engedtem végig siklani az arcomon. Most pedig, alig volt lehetőségem magányosan sírni, legfeljebb éjszakánként, bebújva a párnám alá tehettem volna. De nem tettem. Őriztem a sértettségem, azon agyaltam, hogy megérdemelte… miközben pontosan annyira fájt, mint előtte.
– Én is. Legutóbb egy életre elegem lett az esőből...
Megpróbáltam mosolyogni, de még nem ment őszintén. Inkább valami furcsa fintor volt, amiben ott tombolt minden különös érzés, ami megrontotta a napjaimat mostanában. Nem akartam nekik engedni, ám ez képtelenség volt. Az ágyban magányos voltam, mintha nem is az otthon lett volna, amit én választottam. Idegen volt minden. A hideg párna mellettem, a Forest-illattól mentes ébredések, a kávéfőzés… ez nem az én életem volt.
– Angolként ez egy kicsit bátor kijelentés. – Nevettem el magam.
A patikába lépve kicsit rendeződtek bennem a dolgok. Szerettem az öreg, áporodott szagot, amibe belekeveredett a bájitalkonyhából áradó gyógynövényke aromája. Itt is otthon voltam, legalább annyira, mint Dean házában. Azonban minden más nagyon idegen volt és hideg. Talán túl sok változást vállaltam be egyszerre: először jött Avery, ami Nattal együtt még szórakoztatónak is tűnt, most azonban mire használtam szegényt? Hogy a támaszom legyen, mert sikerült magamtól elszakítani az egyetlen embert, aki egy kicsit is képes lett volna szeretni. Lett volna… ő sem tett érte sokat, mikor belekényelmesedett a helyzetbe, biztosan érezve: Elliot van neki és ez már így is marad.
Nem. El kellett terelni a figyelmemet erről, így hát mesélni kezdtem. A patikáról, az itteni munkámról és mindenről, ami már csak hiú ábránd volt. Ha a kapcsolatunkban valaki elkényelmesedett még, hát az én voltam. Nem jártam be ide, nem jártam be a galériába és leginkább nem jártam el élni a tolvajok életét. Csak akkor ültem be a Vakegérbe egy italra, ha hiányoztak a kalandok és a múlt, lényegében, mikor Forest magamra hagyott.
– Totálisan. El sem bírok képzelni olyan helyzetet, amikor úgy felhúz egy vásárló, hogy bunkó legyél vele... Ez nem a te stílusod.
Felém fordult Avery és rám vigyorgott. Ott maradtam a kandalló mellett, végig húztam az ujjamat a párkányon, mintha csak azt nézném meg, milyen sűrűn tisztítják. Valójában csak emlékeztem. Emlékeztem a pillanatra, mikor Nat besétált az ajtón és mikor hátra mentünk, az épület mögé és megcsókolt. Akkor még minden szép volt, akart engem, nem csak a lehetőségeket vadászta, hogyan szerezzen több pénzt… mintha nem lenne belőle sosem elég. Az én szememben a pénz csal pénz volt, egy eszköz, de elvoltam nélküle. Neki viszont lételeme volt, hogy megszerezze majd szórja.
– Nem vagyok valami hányós, de ha majd lerókázom a cipődet, nem vállalok érte felelősséget...
– Pedig ez bőr, szóval jó lenne, ha tiszta maradna. – Vettem elő a sznob hangomat, majd egész egyszerűen felnevettem. – Én sem rajongok az ilyen utazásért. Nem véletlen, hogy csak egy éve szereztem meg az engedélyemet hoppanálásra. – vontam vállat, majd intettem neki, hogy lépjen be a kandallóba. Ezután tettem én is így, fogva egy marék hopp-port. A következő pillanatban már villant is a zöldfény, ahogy kimondtam a Foltozott Üst nevét és egy rántással magunk mögött hagytuk Észak-Írország érintetlen vidékét. Kandallókat, embereket sodort a szemünk elé az őrült forgás, míg nem a Foltozott Üst fogadott minket a maga lusta, reggeli tempójában.
Éreztem, ahogy a szédelgéstől fekavarodik a gyomrom, így gyorsan kiléptem a kandallóból a fogadó kövére. Ez az, O’Mara, ha Avery nem is, hát te biztosan lehányod a cipődet! A hang kiröhögött megint. Nem érdekelt, csak beleborzongtam szokás szerint.
– Egyben vagy? – kérdeztem Averyt és rászorítva a láda fogantyújára, elindultam az ajtó felé. Éppen csak egy pillanatra néztem a pultfelé. A szívem dobbant egy nagyot, ahogy láttam, éppen lángnyelvet töltöttek egy kissé mocskos pohárba. –Még szerencse, hogy van nálam szíverősítő.
Meglöktem az ajtót, így hamarosan odakint találtuk magunkat a mugli Londonban. Ekkor fogtam csak meg a zsebemben őrzött laposüveget, kipattintottam a kupakját és ittam egy korty lángnyelvet. Ez máris lenyugtatta a kavargó gyomrot, az álladóan lüktető fájdalmat a sérült combomban. Nehezebb apának lenni, egyedülállónak meg végképp. Azelőtt Nat minden kellemetlen dolgot lezongorázott a gyerekekkel, én meg csak valami játszótárs féle voltam.
– Bassza meg... - Közöltem hidegen, ahogy leengedtem az üveget. Ugyanis egy sarokkal odébb, amerre tartottunk volna ott ácsorgott Kaa embere, egy nagydarab kopasz pasas, aki legutóbb is megkísérelte betörni az orromat. Tény, hogy volt egy múltunk, de lassan már másfél éve történtek azok, amik. – Siessünk! - Lehajtottam a fejem, gyorsabbra vettem a lépteimet, de alig hogy elhaladtunk volna az ipse mellett, jött a szorítás a karomon és úgy rántott vissza, mint valami rongybabát.
- Na mi van, te kis selyemfiú, visszatoltad a képed a Zsebpiszok közbe?
– Ez nem a Zsebpiszok köz. - jegyeztem meg megtántorodva.

[- Pfff... -]

E L L I O T

2000. szeptember
.outfit.

Egy rövidke pillanatig Elliot arcát fürkésztem, amelyre valami szomorúsághoz közelítő, ködös érzelem ült ki, miközben a kandalló mellett állt. Mi a fenének hoztam fel Natot témának? Eddig egészen jó volt a kedve, most pedig eszébe jutottam a dolgokat. Gyorsan tovább is fordítottam a tekintetemet, hogy ne bámuljam sokáig, ne próbáljam meg megfejteni, mi jár a fejében, ne hozzam még ennél is rosszabb helyzetbe... Elfogadtam, hogy gyengeségnek érezheti a szomorúságot, és nem akartam rákényszeríteni, hogy öntse ki a lelkét. Ha akarja, úgyis megteszi... Próbáltam úgy viselkedni, mintha ez az egész helyzet teljesen normális lenne, hátha ezzel segítek rajta egy kicsit. Nem szorult rá, hogy még én is a sajnálatomat fejezzem ki a Nattal való különválás miatt, így csak próbáltam csendben a támasza lenni, ha szüksége van rá. Néha volt, ami jól esett. Jól esett, hogy megbízik bennem, annyira, hogy mellette állhassak, hogy egyszerre vigyázott rám és én rá, egyszerre voltunk valami családra hasonlító és barátok. Hamar kialakult köztünk, de egyáltalán nem éreztem kényelmetlennek. Más kapcsolat volt ez, mint Nattal, bár igaz, Elliottal több időt is töltöttem, mint az apáim nagyobbik tagjával... Ettől függetlenül persze már ő is hiányzott. Talán jobban is, mint az igazi apám, aki talán mit sem törődve a felszívódásommal éppen Európa valamelyik random pontjában vázlatrajzokat böngészett.
Kicsit azért elszorult a torkom. Utáltam, de nem tudtam nem megkérdőjelezni, hogy eszébe jutok-e egyáltalán... Karen felől kétségem sem volt, hogy ez nem így van. Ő csak örült, hogy most hamarabb megszabadul tőlem, talán már a szobámat is átalakította valamivé. Sokszor utalgatott rá, hogy milyen remek edzőterem lehetne. A gondolatra, hogy ott ugrál bent fel-le súlyokkal, majdnem elfintorodtam.
– Pedig ez bőr, szóval jó lenne, ha tiszta maradna.
- Pfff... - vigyorogtam rá, ahogy ellépve mellette belemarkoltam a hopp-porba. Jensen elégedetlenül felbúgott, ahogy beléptem a kandallóba és a Foltozott Üst nevét mondtam, hogy aztán elkapjon a rosszullét azzal a hülye rántással, mintha egy mosógép centrifugájába kerültem volna.
Összeszorított szemekkel értem földet, ahogy pedig felpislogtam, fordult velem egyet a világ, így egyet hátra is léptem, beleütközve ezzel Elliot mellkasába.
- Ugh... - dörzsöltem meg a halántékomat, és még egy pár pislogással gyorsan ki is húztam magam. - Aha, jó vagyok, jól vagyok. Nem fogok hányni. Asszem...
Gyorsan követtem Elliotot a kijárat felé, épp csak egy röpke pillantást vetve körbe. A pultnál furábbnál-furább arcok üldögéltek, így inkább mégiscsak közelebb húzódtam Elliothoz, és előre fordultam. Ahogy kiléptünk a kocsmából, megcsapott az Abszol út jellegzetes lüktetése, az erőteljes vibrálás. Össze sem lehetett hasonlítani Írországgal, de ez egy külön hangulat volt, amit az ember csak néha-néha érezhetett, ha erre járt. Úgy tekintettem végig a boltsorokon, mintha hazaérkeztem volna. Valamelyest így is volt... Beszívtam London levegőjét, majd lepillantottam Jensenre, aki kíváncsian nézelődött erre-arra.
- Bassza meg... - susogta egyszer csak Elliot mellettem, mire egyből felé kaptam a fejem, kissé zavarodottan pislogva körbe-körbe, mit látott.
- Mi tö... - kezdtem meg a kérdést halkan, ám sietősre vette a lépteit, így inkább befogtam, és szorosan vele tartottam.Végigpörgettem a fejemben a lehetőségeket, mit és kit láthatott, de sajna, mivel egyelőre a pálcámat nem használhattam, érdemben semmi különösebbet nem tudtam volna tenni, ha esetleg...
Erre a gondolatra hirtelen Elliot elrándult mellőlem, hogy alig bírtam én is lefékezni, és utána fordulni. Egy nálam legalább hat fejjel nagyobb és sokkal szélesebb, kopasz pasi ragadta meg Elliot karját, és könnyedén visszarántotta maga felé. Egyből rátapadtam Elliot másik oldalára, és védelmezően átkaroltam a kezét, ellenséges pillantással jelezve a kopasznak, hogy inkább hagyja békén az új apámat... eközben persze próbáltam ignorálni a tényt, hogy az szerintem egy laza rúgással visszajuttatna engem Írországba, és nem engedni, hogy megijesszen. Az már egy másik kérdés, hogy Elliotnak miért vannak ilyen ismerősei, de azt ráérek később megtudakolni.
- Szálljon le róla! - Kicsit visszahúztam magam felé Elliotot, remélve, hogy a fickó nem fogja bántani... Miért nem vagyok már tizenhét? Akkor sokkal magabiztosabban érezném magam, kezemben a pálcámmal.

Avery
2000. szeptember

.outfit.

„S minden vagy, mi lehetséges,
Minden lehetsz, mire vágyok,
Talán semmi, talán Minden.”

Nekem is jót tett a friss levegő. A friss persze túlzás volt, hiszen leginkább a mugli járművek mocskos bűze töltötte meg Londont. Mindenesetre a kissé már hűvösödő őszi szellő jót tett a hoppanálás után. Averyre pillantottam a szemem sarkából, ellenőrizve, hogy enyhült-e a sápadtsága… ezután pillantottam meg Kaa emberét ott várakozni az egyik épület sarkánál. Fogalmam sem volt, mit keresett odakint, hiszen ezekkel még a Vakegéren kívül nem sok helyen futottam össze.
– Mi tö... – Hallottam, ahogy belé fojtom a kérdést, amint közlöm, siessünk. Nem számított. Nem kellett magyarázkodni, egyszerűen csak szerettem volna gyorsan elmenni a fickó mellett, mielőtt még megérzi az illatom, felismeri a hajam és a szemeim csillogását. Most nagyon nem kellett volna bajba keveredni. Avery ráadásul alig tudott valamit a múltamról. Nem sokat meséltem neki a patikán kívüli munkáimról. Éppen csak annyit tudott, hogy egy ideig jártam a világot. Nem volt velem ahhoz elég régóta, hogy tudja: tolvaj vagyok.
Nem sikerült a terv.
A fickó megragadott s gúnyos stílusban kezdett hozzám beszélni. Igen, mióta Nattal vagyok, Kaa elterjesztette ezt a „selyemfiú” jelzőt és már Chris emberei is egyre gyakrabban használták rám. Azt hitték, ez majd jó kód lesz arra, hogy ne tudjam, engem beszélnek ki. Csakhogy engem sem ejtettek a fejemre. Tudtam, hogy elterjedt a pletyka, miszerint én magamnak mindent testi dolgokkal értem el a főnöknél. Nem számított persze, nem ez volt az első pletyka, amit valaha el kellett viselnem. Még csak nem is a legdurvább.
Avery a szabad karomba karolt, erősen, szinte védelmezőn. Erre a névtelen valaki – merthogy nem ismertem név szerint kopasz barátunkat – csak elvigyorodott. Végig nézett Averyn, mintha azonosítani próbálná, látta-e valaha erre.
– Szálljon le róla!
Nem. Mugli helyen vagy. A hang közölte az egyszerű tényeket, mikor azon gondolkodtam, miképpen kaphatnám elő a pálcámat. Nem tehettem semmit, csak a fizikai erőmet vethettem volna be. Az meg nem sok volt, pláne az utóbbi időkbe. Az annyira kevésbe hatvanhárom kilóm is ötvenkilencre csökkent. A kevés izom, ami rajtam volt, nagyrészt a mozgékony életmód eredménye volt, nem pedig az edzésé. Nem voltam egészséges és félő volt, hogy az újabb szakítás ezen csak tovább ront. Ha ettem is, azért tettem, mert ott volt Avery.
– Eressz el, te tahó. – Közöltem nyugodtan. – Miért nem bújsz vissza Kaa seggébe, mint mindig?
– Mert szórakozni támadt kedvem. – Röhögött fel. Éreztem a szájából áradó sörszagot, de még mielőtt fintoroghattam volna, egyszerűen meglökte Averyt, hogy elszakítson minket egymástól. Valahol ezen a ponton szakadt el valami. Nekem nem volt gyerekem… nem volt senkim, akiért valaha felelősséget vállaltam volna, egészen Avery érkezéséig.
– Mi a faszt képzelsz magadról? – Ingerültem löktem most én meg a nagydarabot, majd olyat húztam be neki, hogy az ujjaim hatalmasat roppantak. Nem számított. Amíg megtántorodott, elkaptam Avery kezét és behúztam az egyik mellékutcába. Már nem érdekelt a nehéz csomag, semmi. Csak megszaporáztam a lépteimet, hogy minél gyorsabban elérjük a pályaudvart, még ha innen igencsak messze is volt. Bőven nem voltunk késésben, de azért egy verekedést nem szerettem volna lefolytatni.
– Nem fájt? Nem sérültél meg?

[- Én jól vagyok, na de te?! -]

E L L I O T

2000. szeptember
.outfit.

A pasas felől sörszag csapott arcul, de ugyanúgy csak kapaszkodtam Elliotba, valamiképp igyekezve kifejezni, hogy hiába vagyok csak százhatvanöt centi, nem fogom hagyni, hogy bántsa. Oké, igazából fogalmam sincs, mihez kezdek, ha esetleg bevadulnak a dolgok, de amúgy is jól tudok rögtönözni, és ha más nem, majd pofánhajítom Jensen kalitkájával, lehet a madár nem fogja túlzottan értékelni, dehát most mit csináljak, ő egy kis sértettséggel túléli, én viszont nem akarom Elliot orra vérét törölgetni, ha esetleg arra kerül a sor. Tényleg, ha valakinek az orra, merre is kell hajolnia? Felfelé vagy lefelé? Sose tudom... Tény, nem leszek medimágus...
Ellioték rövidke párbeszéde közben a fickó méregetett, de nem voltam benne biztos, mit akar üzenni a tekintete. Mindenesetre igyekeztem legyűrni a vágyat a visszahátrálásra és visszabámulni rá, mintha nem ijesztene meg már csak a méreteivel is, közben pedig igazából egyre jobban aggódtam, hogy fogunk kioldalogni a helyzetből... Aztán egyszer csak a fickó felém lépett és akkorát lökött rajtam, hogy ha nem engedem el még gyorsan előtte Elliot karját, talán magammal rántom.
A hátam mögött húzódó fal fogott meg, hogy ne terüljek el a földön, amit megmondom őszintén, nem szívesen tettem volna. Így azonban "legalább" csak a hátamat és vállamat érte tompa fájdalom. Kipréseltem a lökés hirtelenségtől tüdőmben ragadt levegőt, és gyorsan igyekeztem rendezni a helyzetet, ne üljön ki a fájdalom az arcomra, ahogy a kellemetlen szúrás lélegzetvételemmel együtt végigcsordogált gerincemnél. Bah... hülye fasz. Hol a pálcám, hogy kiszúrjam a szemét? Várjunk, ez nem is rossz ötlet...
Már tényleg nyúltam volna a pálcámért, ha Elliot nem vágta volna állon a pasast úgy, hogy még az a böhöm test is megtántorodott, és egészen idáig hallottam a roppanást... Erre összerándultam, végigfutott a hideg a hátamon a hangtól, ám már kézen is fogott és elindultunk valamerre. Fogalmam sincs, merrefelé húzott. Nehézkesen tettem túl magam a roppanáson, nem is mertem egyelőre kezei felé pillantani.
Egy ideig csendben siettem utána, inkább csak hallgatózva, nem rohan-e utánunk a a fickó, ám nem hallottam és hátrafelé leskelődve se szúrtam ki a kopasz fejet. Pedig nem lett volna nehéz, tekintve, hogy közel járt a két méterhez.
– Nem fájt? Nem sérültél meg?
A kérdésére sem válaszoltam egyből, inkább csak siettem tovább, hogy aztán, mikor már ténylegesen biztonságosnak éreztem a helyzetet, óvatosan behúzzam egy félreeső telefonfülke mellé.
- Én jól vagyok, na de te?! - Óvatosan, félve sandítottam le a keze felé, hogy milyen látvány fogad ott. Halkan sóhajtottam egyet. - Akarom tudni, ki volt ez a csávó, vagy inkább tegyünk úgy, mintha nem történt volna meg, és ne beszéljünk róla?
Igazából hajlandó voltam rá. Egészen biztosan voltak a múltjának vagy a jelenének olyan részei, amibe nem szeretett volna beavatni és ez rendben is volt, az hiszem. Így csak komolyan pillantottam az arcára, aztán újra az ujjait vizslattam, aggódó tekintettel.
- Ahh... - mormogtam. - Remélem, azért sokkal több ilyen háromajtós szekrény ismerősöd nincs. Mert még mindjárt nem merlek magadra hagyni...
Pedig sajnos lassacskán muszáj volt. Ha hamarosan tovább is indultunk az állomás felé, közel húzódva maradtam Elliothoz és egy ideig még azért pislogtam erre-arra, de ahogy egyre nagyobb tömeg gyűlt körénk, azért kicsit jobban éreztem magam. Itt józan ember - vagy varázsló - azért csak nem próbál meg nekimenni a másiknak. Ugyanakkor egyre jobban aggódtam Elliot hazamenetele miatt, mert bár nem kételkedtem benne, hogy tud magára vigyázni, nem szerettem volna, ha mondjuk belegabalyodik ennek a pasinak a mérgesebb kiadásába.
Ahogy aztán lassacskán egyre közelebb értünk a pályaudvarhoz, úgy egyre inkább nőtt bennem az idegesség és az izgatottság egy fura, pillanatról-pillanatra váltakozó egyvelege. Ide-oda nézelődtem, hátha felfedezek egy ismerős arcot, közben pedig az órámra pislogva - bár még volt időnk - az is egyre csak szorongatott, hogy mindjárt itthagyom Eliottot. Hiányozni fog. Ő is, meg Nat is, ez az egész velük töltött idő.
 

Avery
2000. szeptember

.outfit.

„S minden vagy, mi lehetséges,
Minden lehetsz, mire vágyok,
Talán semmi, talán Minden.”

– Én jól vagyok, na de te?! –Láttam, hogy a tekintete a kézfejem felé vándorolt. Így hát én is lenéztem. Csúnya lila foltok maradtak ott a roppanás nyomán, amit a becsapódás nyomán éreztem. Sosem voltam az a nagybunyós, ráadásul az ujjaim borzalmasan törékenyek voltak. Talán most is megrepedt egy kicsit a csont, de nem számított. Pillanatokon belül rendbe raktam az ilyesmi s hát most is fel voltam készülve rá, hogy miután lepasszoltam Averyt és hazahoppanáltam, ellássam a sérüléseimet. Vagy talán hagytam volna szenvedni picit a testemet, mintha csak megérdemelném az ilyesmit… vagy legalábbis, hogy elvonja a rengeteg kavarodásról a figyelmet, ami bennem tombolt.
Egy év után egyedül… inkább másfél az már. Egyedül egy gyerekkel, aki okosabb és feltételezhetően sikeresebb, mint én valaha lesz. Hát hogyan is lehetnék egy ilyen valakinek jó apa éppen én? S mi lesz, ha egyszer csak rám un és elmegy Foresthez vagy az igazi apjához? Nem bírtam volna elviselni a dolgot. Túlságosan megszerettem. Egyenesen rajongtam érte, még ha nem is mutattam ki igazán. Jobb volt, mint bármi más, amit valaha is csináltam életemben… jobb volt szülőnek lenni mindennél.
– Akarom tudni, ki volt ez a csávó, vagy inkább tegyünk úgy, mintha nem történt volna meg, és ne beszéljünk róla?
– Nyugi, volt már ennél rosszabb is. – Vállat vontam és a zsebembe rejtettem a kézfejemet. – Biztosan összekevert valakivel. – Tettem hozzá.
Nem akartam, hogy Avery mindent tudjon rólam. Nem azért, mert szégyelltem magam, inkább csak meg akartam óvni őt a rosszabbik oldalamtól. Nem véletlenül nem meséltem neki apámról sem. Elég volt, hogy tudta, Dean nevelt fel és őt kell nagyapaként szeretni… bár kicsit morgós és magának való, de nála jobb embert erre a feladatra elképzelni sem tudnék. Mégis mit kezdett volna Avery egy Phillip Rowle-lal? Ő sem lenne neki más, mint egy áldozat, aki megakadályozza, hogy engem aztán a tökéletes helyre ültessen. Nem tudom persze letett-e a hülyeségéről, miszerint engem is aranyvérűnek akar nyilváníttatani. Fogalmam sem volt, mindezt hogyan akarja véghez vinni persze… de a tervei között volt. Világossá tette. S Avery ebből csak veszélyt érezne és pánikot. Meg akarom óvni, hogy annyira normális élete legyen, amennyire csak szükséges.
– Ahh... –Közben persze az ujjaimat kezdte vizsgálgatni. A középső és a mutató egyre lilább, sőt már-már fekete volt. De nem számított. – Remélem, azért sokkal több ilyen háromajtós szekrény ismerősöd nincs. Mert még mindjárt nem merlek magadra hagyni...
Átkarolva Avery vállát indultam tovább. Nem akartam húzni az időt. Ez a kiskitérő is már több időt vett el, mint kellett volna. Hát átvágva a kis utcákon, rövidebb utat próbáltam keresni. Nem ismertem még én sem tökéletesen Londont, de éppen eléggé ahhoz, hogy megtaláljam ezeket az egérutakat. Egyszerűen csak a város felépítését kellett ismerni hozzá.
– Odahaza nincs. – Mosolyodtam el aztán. Nem akartam több szót erre az egészre pazarolni. Ezért hát megpróbáltam lazábbra venni a helyzetet. – Na és várod már, hogy visszatérj a Roxfortba? – kérdeztem és egy éles jobb kanyarral már meg is pillantottam a pályaudvar épületek között magasodó képét. Hamarosan elváltunk és ez megijesztett, de nem mutattam. Ha a könnyek ott is ültek a szememben, akkor is mosolyogtam. Nem akartam, hogy lásson valamit is abból, mennyire félek megint egyedül lenni… márpedig egyedül leszek és szembe kell néznem azzal, amit választottam. És én azt választottam, hogy Nat nélkül folytatom ezt a valamit. Már amúgy sem voltunk többek egymásnak kényelmes bútordaraboknál.
– Szeretnéd, hogy majd meglátogassalak az egyik roxmortsi hétvégén? Vagy túl ciki lenne, ha apáddal kéne lógni? – Nevettem fel és közben elékeztünk a hatalmas boltívekhez, amint keresztül a King’s Cross pályaudvar belső terébe lehetett jutni. Odabent a maga mugli modernségében fogadott a vasútállomások olyan jellegzetes morajlása. Többen is ládával, bagollyal keresték a 9 és ¾ vágányt, így – bár nem jártam itt a roxfortos éveim óta – könnyen megtaláltam az irányt.

[- Persze... hiányoznak a barátaim, a varázslás, meg minden, de ti is hiányozni fogtok. Nagyon.]

E L L I O T

2000. szeptember
.outfit.

Az ujjai borzalmasan néztek ki, még a hideg is kirázott a látványuktól, de csak sóhajtottam. Reménykedtem benne, hogy miután muglibiztos helyre ért, tényleg helyrehozza magát valami varázslattal, és nem csinál úgy, mint aki tudomást sem vesz a sérüléséről.
Igazából kicsit aggódtam érte. Persze, tudtam, hogy nagy fiú, tud vigyázni magára, és abban sem kételkedtem, hogy szívós, olyan, aki minden elé vetődő helyzetet átvészel valahogyan, de a magány nagy úr, és pont ez aggasztott. Megnyugtatott volna, ha van mellette valaki ebben az időszakban. Persze, ott volt Esmé, ott volt az apja, Dean, de egyikük sem időzhetett Elliot felett egész nap, hogy kicsit rendbe szedje. Én sem, tudom. És most mégis mindennél jobban maradni akartam, hogy azok után, amit ő tett értem, egy kicsit most én is vigyázzak rá.
Dehát mit lehet tenni? Itt volt a Roxfort, a vonat nemsoká indul, és akárhogy is nézem, mégiscsak roppant szerencsétlen lenne lekésni.
– Nyugi, volt már ennél rosszabb is. – Egy vállvonással a zsebébe rejtette a kezét, én pedig aprót fintorogtam a szavaira. Jól hangzik. – Biztosan összekevert valakivel.
Hát persze, ez rohadt valós. Egy szemöldök felhúzással közöltem felé, mit gondolok erről, de inkább nem kommenteltem, aztán már át is karolt, és tovább indultunk az állomás felé. Átvágtunk az utcákon, úgy tűnt, ismeri erre a járást, legalábbis olyan magabiztosan vonult mellettem előre, hogy nekem nem is kellett nagyon küzdenem a tájékozódással, merre kell mennünk.
– Na és várod már, hogy visszatérj a Roxfortba?
Az előbb történtek miatt, erre most még nehezebb volt választ adni. Halkan sóhajtottam is egyet, közben London ismerős, és most mégis olyan idegennek tűnő arcát figyeltem. Szinte furcsa volt ide visszatérni, az pedig még furább volt, hogy megint egy városban voltam apámmal és Karennel... vagy nem, igazából ki tudja? Az elmúlt hónapban igazából bármi történhetett. Egy kicsit aggasztott is valahol természetesen, de azt hiszem, nagyrészt nem... és ez volt az igazán ijesztő.
- Persze... hiányoznak a barátaim, a varázslás, meg minden, de ti is hiányozni fogtok. Nagyon.
Hiába csak egy hónap volt ez az egész, nem éreztem erősnek a kijelentést. Azt hiszem, el se tudtam volna képzelni jobb fordulatot az életemben, mint az Elliotékkal való megismerkedésem. Ki gondolta volna ezt még júliusban? Talán egy kicsit hálás is lehettem Karennek, hiszen ha nincs ez a folytonos öldöklés otthon, sosem ismerem meg Elliotot és Natot.
- Szeretnéd, hogy majd meglátogassalak az egyik roxmortsi hétvégén? Vagy túl ciki lenne, ha apáddal kéne lógni?
Erre már egyből vidámabban fordultam felé, még egy vigyorra is futotta.
- Hát persze, hogy szeretném! Miért lenne ciki? Nekem van a legmenőbb apukám, fasza harci sérülésekkel, meg minden. - A keze felé böktem. - Ha valaki meglát, tutira nem mer majd packázni velem.
Cinkos vigyort vetettem felé, közben pedig elértük az embertömeget. Erre nézelődni kezdtem, megpróbálva kiszúrni a varázslónak tűnő diákokat, ami igazából nem volt olyan bonyolult feladat, hiszen a többségük ládával és kalitkával járkált. Néhány ismerőssel össze is akadt a tekintetünk, mire mosolyogva integettem, közben persze nem húzódva el Elliottól. Én tényleg tojtam rá, ki mit gondol, ha meglátja. Ahogy a bizonyos falhoz értünk, felsandítottam az órára, és visszafogtam egy újabb sóhajt, ahogy ismét arcul vágott a valóság, hogy mennem kell. Az itt való átkelés amúgy szintén nem volt a kedvencem, ha valamit nem szerettem a varázsvilágban, akkor az a közlekedés volt. Repülni, rángatózni, hogy aztán mindjárt kijöjjön a reggeli, ahh... olyan fárasztó volt.
Mindenesetre összeszedtem magam és egy gyors körbesandítás után már ott is voltunk a másik oldalon, ahol  már tényleg mindenfele csak varázslók mászkáltak. Körbenéztem, és mélyen beszívtam a hely vibrálását, zsongását, a vonat ismerős pöfékelését... Most tartottam ott, hogy egyszerre akartam visszacsobbanni ebbe a világba, és maradni Elliottal. Még jó is, hogy nem voltam döntéshelyzetben, mert szétszakadtam volna.
Ahogy kicsit távolabb húzódtunk az átjárótól, hozzá fordultam.
- Elliot, ígérd meg, hogy nagyon, naaagyon fogsz magadra vigyázni... És készülj fel, hogy bombázni foglak a leveleimmel. Csak mondom. - Lábujjhegyre álltam, hogy szorosan köré fonjam a karjaimat. Szar vagyok a búcsúzkodásban, pláne, ha nem akarok. Egyszerre akartam egy csomó mindent mondani, meg nem is... Szóval csak csöndben maradtam, és szorosan öleltem, a mellkasának döntve arcomat.