James Talbot

james talbot

▪ alapok
jelszó ▪ "Egy seprű a boldogság ára"
így ejtsd a nevemet ▪ dzsémsz tálbot
nem ▪ férfi
születési hely, idő ▪ 1966. január 4, Blitterlees
lakhely ▪ London
horoszkóp ▪ bak
kor ▪ 34
vér ▪ félvér
munkahely ▪ Szögletes Idomok Építészeti Stúdió

▪ a múlt

- Kérlek játssz nekem valamit.
A csendet megtöri ez az apró, halk hang, ami mintegy félve szól hozzám, nehogy megzavarjon. Szinte kérlel, miközben óvakodik, s vigyáz, nehogy elűzze gondolataim közül az ihletet, mely kezemet vezeti papíromon. Megállok mozdulatomban. A vonalzó árván marad a mellette elhúzó ceruza nélkül, a lapon félbemarad egy egyenes, s a vonalak újabb társ nélkül léteznek tovább. Most idős, de finom, puha ujjak érnek kézfejemhez. A mozdulat éppoly óvatos, mint a kérlelő hang volt, mégis annyi szeretet és kedvesség rejtőzik benne, amennyi csakis egy anyai szívben lapulhat tulajdon gyermeke iránt. Ráemelem tekintetem s magára hagyom a papírt ihletemből fakadó ötleteimmel. Nem olyan fontos most az sem, mint a szempár amelybe nézek. Az én szemeimhez hasonló, de mosolygós szemek néznek vissza rám. Kedvessége régen a legkomorabb szíveket is meglágyította, s reményt hagyott ott, ahol előtte már senki sem volt képes bízni. És én… Én, mégsem tudom, vajon beváltottam-e az ő reményeit. Vajon az vagyok-e, akinek látni akart volna. Nem szid… Nem is dicsér. Csak szeret, úgy, ahogy egy anya a fiát…

Felállok és a zongorámhoz lépek. Még gyerekként kaptam, alig múlhattam négy-ötéves. A szüleim azt szerették volna, ha művelt, intelligens felnőtté válok. Az ő szemükben a gyermekkor a tudás minél szélesebb körű megalapozására szolgál, s nem játékra. Így alighogy járni és beszélni tudtam, időm nagy részét máris zenéléssel, rajzolással, sporrtal és nyelvtanulással töltöttem. Akkoriban nem éreztem ezt rossznak, de még furcsának sem. Nem volt mihez hasonlítani az életemet, azt gondoltam mindenki másé is épp ugyanilyen. Idős szülők, egy szem gyermekeként, talán ennél jobbat elképzelni se lehetett… Nem tudom… Csak azt, hogy magányos voltam, annak ellenére is, hogy hasonlóan az én helyzetemben lévő gyerekekhez, drága iskolába járhattam és sportolhattam. Persze akkoriban, nem is tudtam mi az a magány, úgy igazán.

- Holdfény szonáta? – Kérdezek vissza, miközben felhajtom zongorám fedelét és ujjaimmal végigsimítok a fehér billentyűkön. Édesanyám várakozón néz rám, öreg kanapéján kényelmesen elhelyezkedve. Aztán lehunyja a szemeit, én pedig elkezdem kedvenc dallamát, életem során immáron számlálhatatlanul sokadjára.

Szeretem őt. Mindig is szerettem. Apám felé talán csak tiszteletet voltam képes érezni, míg élt, de édesanyám más volt. Teljes ellentéte a komor, merev férfinak, akihez hozzáment, s mégis az összhang, ami közöttük volt… Talán tanítani sem lehetne… Kitartottak egymás mellett, bár az ég megannyiszor rúgott beléjük életük során. Mikor végre megszülettem, már reményük sem volt rá, hogy valaha is gyermekük lehet. Nem tudtam hát sosem hibáztatni őket, amiért a világon minden lehetőséget meg akartak adni nekem, csak épp arra nem jöttek rá, hogy így olyan, mintha a világon mindent elvártak volna tőlem…
Mire betöltöttem a tizenegyet már le tudtam fordítani az orvosi latin szövegek nagy részét, el tudtam játszani komolyabb darabokat is zongorán, tagja voltam egy krikett csapatnak és ügyesebben, de mindenképpen képzettebben rajzoltam, mint bárki a korosztályomban. tehetségesnek tartottak, nem csak a szüleim, de a környezetünkben élők is. A kérdés csak az volt, melyik irányba indítsanak el még komolyabban, hogy a végén ne csak egy James Talbot legyek, hanem A James Talbot.
Végül olyan váratlan helyről érkezett a megoldás, amire egy olyan házaspár, mint a szüleim, talán még legvadabb álmukban sem gondoltak volna. Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola. Mugli születésűként ez a név, nem olyasmi, amiről a kandalló mellett ücsörögve a család álmodozik és áradozik. Nem. Ez olyas valami, amitől megijed, majd csodálkozik, majd egyszer csak azt veszi észre, hogy izgatottan várja és reménykedik benne, hogy az egy olyan életet hoz majd el a számára, aminél jobb és érdekesebb nem is létezhetne.
Bár elsőre félelmetesnek hangzott az egész, s hinni sem akartunk a leírt szavaknak, lassacskán mindannyian beismertük magunknak, hogy akadt nem kevés jel, furcsa különlegességemre. Például magától közlekedő poharak, amikkel nem egyszer vicceltem meg Mrs.Teel-t a bejárónőnk, zongora dallamok, amikhez még csak érintenem sem kellett a billentyűket, vagy virágágyás, ami egy rosszabb napomon hirtelen teljesen kiásta magát.
Tudtam mi vagyok. Immáron teljes bizonyossággal és bár sosem lett belőlem a társaság közepe. De az a kisfiú, akinek addig egyetlen barátja sem volt, aki alig tudta mi az a vidámság és nevetés, aki félt hozzászólni másokhoz, mert nem tudta hogyan kell, hirtelen megnyílt. Részese lett terveknek, ötleteknek, csínyeknek és megannyi kalandnak, amibe persze mindig csak úgy, önhibáján kívül keveredett. Nem volt több különóra, nem volt több kényszeredett sportolás, azt csinálhattam, amit akartam. Olyan szabadságot éreztem, amit talán azóta sem, elmúlt ifjúságommal. Nem számított akkor nekünk Voldemort úgy igazán. Meghúztam magam mert mugli születésűeknek nem járt babér akkoriban, de tinédzser voltam, szabad, mint a madár. S a háborúnál jobban érdekelt Babette Botwright gyönyörű barna szeme és vöröses tincsei.

Véget ér az első dallam, édesanyám egy pillanatra rám néz. Idős szemeiben ott az az enyhe elismerés, amiért világokat akartam megmozgatni, s amiben úgy érzem, megannyiszor kudarcot vallottam. Halk, de kellemesebb dallam következik. Pillái mozdulnak, de ezúttal nem zárja le őket. Csak néz rám, majd körbe a számtalan emléket hordozó szobán, hogy végül az ablakon kinézve megálljon féltett és jól ápolt virágoskertjén.

Babette-nél szebbet, okosabbat és kedvesebbet a világ sem teremthetett volna már. Legalábbis akkoriban ezt hittem. Az iskolát befejezve nem is igazán érdekelt hát más, csak ő és a közös jövőnk, legyen az bármilyen is. Nem terveztem továbbtanulást, vagy bármi mást. Kiszabadulva szüleim hatása alól, folytatni akartam azt a felszabadult önálló életet, amit a Roxfortban kezdtem. Egyszerű munkát vállaltam, hogy feleségül vehessem a tökéletes nőt, majd közösen béreltünk egy kicsi házikót vidéken. Szabadidőmben fa bútorok tervezésből és faragásából kerestem még egy kis plusz pénzt, hogy fenntartsam magunkat és majd a leendő gyermekünket.
Szinte teljesen elzárkóztam a szüleimtől. Sem a segítségükből, sem a pénzükből nem kértem. Apám úgy vélte elárulom őket és mindazt, amiért gyermekkoromban megdolgoztam. Szemében a Roxfort maga is kicsapongásnak számított, de mivel jó jegyeket hoztam haza és a házvezetőm is bizonygatta, hogy fényes jövő állhat előlem, elviselte a dolgot. A falusi élet azonban nem az volt, amit elvárt vagy akart tőlem. És Babette-t sem kedvelte különös képpen….
Bár nem tudom, vajon apám látta-e már akkor, megérezte-e azt, mi fog történni… Valahogy ebben azért kételkedem…
Fiatalon vettem el, első, majdnem gyermeki szerelemmel, azt hiszem nem is ismertük egymást igazán. És ahogy jöttek az első nehézségek, rá kellett döbbennem, a nő, akit szeretek, messze nem azt az életet akarja élni, mint amit én tudtam adni neki. Gazdagságra vágyott, jó létre és esze ágában sem volt még gyermeknevetéssel megtölteni a házunkat.
Egy este, hazaérve a munkából, már csak a hűlt helyét találtam, közös kis házunkban, s miközben úgy éreztem nem maradt semmim és soha többé nem lesz örömöm, végül szüleimtől kaptam meg azt a támogatást, amire éppen akkor, szükségem volt.
Azt hiszem az élet nagy vicce mindaz, ami végül következett…

Elmosolyodom, miközben a zongorán ujjaim vidámabb hangokat csalnak elő. Most jön az én kedvenc részem a zenében, s édesanyám is örömmel rám mosolyog, ahogy meghallja zengését. Lábam gyorsan jár a pedálon, ujjaim szinte alig érintenek egy billentyűt, máris szaladnak tova, s arcomon is ott az az apró elégedettség, ami kíséri játékom, hallgatóságomon keresztül is.

Eleinte nem akartam tanulni. A fa megmunkálásából, mágikus házak felújításából éltem. Egy nap azonban a munkaadóm, aki akkoriban a Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája egyik professzora volt, felfigyelt a munkámra és ösztönzött, hogy adjam be a jelentkezésem az építészeti szakra.
Mondanom sem kell apám leplezetlen boldogságát, amikor még így mágusberken belül is olyan szakma kitanulásába kezdtem, amit értett, de legfőképp, amit megbecsültnek tartott. És nem csak az ő életébe tért vissza a boldogság, vagy a büszkeség. Most immáron magamért tanultam, és azt, amit én akartam. A gyerekkori kényszer eltűnt, az elhivatottság azonban bőségesen megvolt, s kisvártatva nemcsak az évfolyamom, de az iskolám élvonalába is kerültem. Már az utolsó éveim alatt is olyan megbízásokat kaptam, amiket tulajdon tanáraim elirigyeltek. S egy idő után nem volt kérdés, ha jól forgatom életem lapjait, beválthatom azt az álmot, hogy ne csak egy valaki legyek, hanem igazán a valaki.

Ha nem jött volna a második háború az életem talán teljesen felhőtlenül zajlik a válásom után. De az embereknek nem volt olyan szerencséje, hogy békében élhessék megszokott kis életük. Nekem sem. A háború sokakat érintett, akik gyerekként igazán átélték, az akkor kis védettség nélkül most kegyetlenül szakadt rájuk a rideg valóság és félelem. Nem volt sok időm dönteni, pont, ahogy másoknak sem. Mugli születésű voltam és ez számított a legnagyobb bűnnek az újonnan épülni kezdő, megfélemlítésen alapuló rezsim számára. Ha harcolok, azzal veszélybe sodrom nemcsak azt a kevés barátot, akik az életem alatt kitartottak mellettem, de a szüleimet is. Ha menekülök, úgy elárulok mindenkit, aki marad harcolni. Viszont… sosem voltam világ felszabadító, sosem voltam erős vagy bátor. A menekülés mellett döntöttem hát, s mikor kaptam egy lehetőséget a szüleimmel együtt Japánba utaztam, hogy még többet tanuljak az építészetről.
Nem jöttek hírek. Nem ért el minket szinte semmi. De tudtam, bármi történik is, az, hogy nem maradtam, az csakis egy veszteség az én szívemben. Azóta is így érzem. Romokra és halálra hazaérni, nem győzelem volt ez, csak a még nagyobb veszteség elkerülése, több tucatnyi gyerek életével elérve. És a bűntudatéval, hogy aki gyenge volt, annak jelleme erős és harcolt, de aki erős volt, annak jelleme gyenge, és menekült.
Édesapám Japánban halt meg. Az volt életének első és utolsó útja, de akkor éreztem őt magamhoz a legközelebb. Büszke volt rám, s ahogy szája mosolyra húzódott, úgy öleltek át öreg kezei, életében szintúgy először és utoljára…

A zene halkul, ujjaim lassan nyomják le a fehér kis billentyűket, szépen sorban, ahogy a kívülről ismert kotta lerajzolt hangjegyei utasítják. Míg végül teljesen elhalnak a hangok. Édesanyám ismét rám néz, ajka mosolyra húzódik, szemében ugyanúgy ott a büszke fény, mint eddig. Aztán feláll és odalépve hozzám apró puszit ad homlokomra.
- Főzök egy teát. – Mondja csendesen, majd ahogy belépett, ugyanúgy, szinte hang nélkül távozik is a szobából. Én pedig csak ülök ott, mosolyogva.

Számtalan dolog van, amit másképp csinálnék az életemben. De megtanultam már együtt élni kudarcommal és magányommal éppúgy, mint apámtól örökölt kissé merev természetemmel. Lehetnék bárki, házépítő segédmunkás, családapa… vagy vagyok, aki vagyok, elismert és híres építész és tervező… Van egy hely, ahol, míg édesanyám életben van, nem leszek más, csak egy fiú, egy fiú, aki szeretetre vágyik…

▪ jellem

Már gyerekként belé nevelték, hogy alázatosnak, de keménynek kell lenni. E miatt mindig határozottnak és céltudatosnak tűnik. Olyas valakinek, aki, ha valamit a fejébe vesz, azt szinte a végletekig hajszolva erejét, de véghezviszi. Fontos számára a munka, lényegében azt használja valamiféle menekülésként az érzelmei elől, amiket nagyon is nehezen mutat vagy fejez ki. Mivel magányos gyerekkora volt, nehezen alakít barátságokat, nem igazán tud kezdeményezni. Magába forduló, halk típus, és mivel a számára ismeretlen társaságban nehezen kommunikál, gőgösnek és beképzeltnek tűnhet.
Tisztában van tulajdon érdemeivel. Sikeres építész lett és úgy gondolja ezt ténylegesen magának köszönheti. És bár az építészettel kapcsolatos témákban valóban szinte szónoki magaslatokban képes beszélni, valójában ezt nem beképzeltségből vagy gőgből teszi. Szenvedélye a munkája és erre az ember szinte azonnal rájön, ahogy meglátja munka közben.
Az iskolás éveiben, mind a Roxfortban, mind az MMMM-en, kissé nyitottabb volt. Azokban az időszakokban képes volt kissé feloldódni, így olyan barátságokat szerezni, amik képesek átvészelni az időt is. Mert hiába merev olykor, vagy zárkózott, de igazán hűséges barát, aki segít a bajban, bármiről legyen is szó…

▪ apróságok

mindig ▪
egyenes vonalak
régi kőházak
fa építőanyagok
zongora hangjai
ázott föld illata
soha ▪
rikító színek
túl sok minta
hangos zajok
értelmetlen bájcsevej
hobbik ▪ Nem is kérdés, hogy számára a munka; élvezet és kikapcsolódás. A tervezés és a kivitelezés számára olyan, mint az éltető víz. Az építészetben való népszerűsége miatt azonban ritkán vállalhat olyan munkát, aminek az építési folyamataiban ő is részt vesz, mint mesterember.
A szülei azt akarták, hogy művelt legyen. Így taníttatták rajzolni, festeni, zenélni és táncolni is gyerekként. A mai napig szeret zongorája mellett ülni és csak játszani, magának.
merengő ▪
Legrosszabb emlékének magát a második háborút és az országba való visszatérést tartja. Szégyelli, hogy nem harcolt, hanem inkább itt hagyta az országot.
Legjobb emléke az amikor ráébresztették, hogy érdemes lenne tovább tanulnia az MMMM-en.
mumus ▪ Egy nagyon színes, nagyon mintás ruhába öltöztetett csontváz
Edevis tükre ▪ Önmagát látja sok testvér társaságában, elég magányos gyerekkora volt és a mai napig elég zárkózott e miatt.
százfűlé-főzet ▪ a lehető legszokványosabb tea állagú és kinézetű, de van egy nagyon érdekes utóíze, ami semmihez sem hasonlítható
Amortentia ▪ a frissen gyalult fa és a kőházak kissé szenes illata
titkok ▪ Egyszer kiöntötte a kávéját a fehér kanapéra, még aznap újat vett. Egyszer, még kisgyerekként kiemelt egy kislányt a babakocsijából és elvitte, hogy a húga legyen.
azt beszélik, hogy... ▪ valójában természetellenes vonzódása van az építőanyagok iránt.

▪ a család

apa ▪ Idősebb James Talbot (elhunyt), orvos, mindig is nagyon kimért volt a kapcsolatuk, de ez köszönhető volt a fiú tartózkodásának idős apjával szemben, bár az öreg nagyon is szerette a fiát
anya ▪ Mary Hayes (76), nővér, szeretetteljes anya-fiú kapcsolat volt köztük, de a nő mindig is igyekezett elengedni fia kezét, hogy az saját útját járhassa. Most James mindennél jobban igyekszik gondoskodni egyedül maradt édesanyjáról.
testvérek ▪ nincs
családi állapot ▪ elvált
gyermekek ▪ nincs
állatok ▪ Atticus, a brit rövidszőrű kandúr és Aida egy bengáli leányzó
Családtörténet ▪
James és Mary mindketten egy-egy jómódú vidéki családba születtek, közel az Angol Tóvidékhez. Kisgyermekként pár évig ugyanabba az iskolába jártak, de később Jamest a szülei elit bentlakásos iskolába küldték, Mary pedig otthon folytatta tovább tanulmányait. A második világháború alatt a kedves és segítőkész lány, nem volt képes egyszerűen otthon várni a híreket. Szüleinek ellenszegülve nővérképzésre jelentkezett, majd a frontról visszatért sebesülteket ápolta. Egy hadi kórházban találkozott ismét, az immáron orvosként dolgozó James-szel és a gyerekkori ismertségből hamar szerelem lett.
Mindkét család örült kapcsolatuknak és házasságuknak, a régi barátság miatt úgy tartották ez a frigy bizony Isten kedvére való. És bár a jólét és a gazdagság megvolt, sajnos a gyermekáldás sokáig elkerülte a párt. Mikor már minden reményüket feladták, akkor született meg ifj.James Talbot, akibe beleplántálták minden várakozó reményük és Mary minden anyai szeretetét.

▪ külsőségek

magasság ▪ 188cm
testalkat ▪ átlagos
szemszín ▪ kék
hajszín ▪ barna
kinézet ▪
Talán azt mondanánk a kinézetére, hogy átlagos. Aztán mikor kicsit jobban szemügyre vesszük, már nekünk is feltűnnek gyönyörű szemei, amik olykor kicsit mintha bánatosan néznének a világra. Akkor élénkülnek fel csupán, mikor a férfi mosolyogni kezd. Akkor mintha szemei is külön, csak a világnak mosolyognának.
Öltözetében szinte minden esetben az eleganciára és a minőségre törekszik. Számít neki a külcsín, ezért megválogatja milyen márka vagy szabászat darabjait választja. Kivétel ez alól, amikor alkot. Ha otthon van, ha épp saját kezűleg dolgozik egy házon, vagy a műhelyében alakítgat egy bútort, akkor szinte mindegy neki mi van rajta. Olyankor képes annyira elengedni magát, hogy olykor a zárkózott, kissé merev egyénisége is feloldódik, nevet és mosolyog.
Hangja, kisugárzása és megjelenése is tükrözi neveltetését, illetve műveltségét. Összességében mindig, kellemes, elegáns a megjelenése. Első benyomásra is érezhető rajta a tudás, a műveltség, de éppen ezért olykor valamiféle felsőbbrendűség és arrogancia is, bár ez főként zárkózottságából ered.

▪ tudás és karrier
pálca típusa ▪ 8 és fél hüvelyk, bükk, főnixtoll maggal
végzettség ▪ Jarle Úrsula Trevor Építészeti Kar, Építőmágus szak
foglalkozás ▪ Építész
varázslói ismeretek ▪ Nem tudta volna tartani a tempót, sokat követelő szüleinek álmaival, ha nem lett volna eleve tehetséges és jó képességű. Ahogy kis korában sem jelentett neki gondot a latin elsajátítása, úgy az iskolás évei alatt sem okozott gondot száméra a tanulás. Szinte minden tantárgyból a legjobb osztályzatokra hajtott és azokat is zsebelte be. Valahol ez abból a vágyból is fakadt, hogy megmutassa apjának, ebben az új világban is tartja a színvonalat.
Mostanra elég magas szinten képes használni a bűbájokat, átváltoztatásokat, hiszen ezeket alkalmazza egy-egy mágikus épület megtervezésénél és kivitelezésénél. De nagyjából bármilyen helyzetben ügyesen feltalálja magát.

▪ egyéb
avialany ▪ Tom Hiddleston