Skandináv Mágiatörténeti Múzeum

Sage Bolton pennájából



Az Észak-Angliában található múzeum nem csupán a Viking hódításoknak állít emléket vagy éppen a szigetországban található skandináv emlékeknek. Az azon kívülről érkező, kutatók által felfedezett érdekességek is helyet kapnak és mindezt kültéren. Kovácsolás, íjászat, a látó kunyhójának meglátogatása, rúnavetés, mindezeket kipróbálhatod, ha idetévedsz. Így a mugli és varázsló északot is könnyedén megismerheted. A kiállítás meglehetősen interaktív, a látogatás végén mindenki hivatalos egy igazi viking lakomára és egy kupa mézsörre!

TO; M I N D E N K I

2000. szeptember 15.


TANULMÁNYI KIRÁNDULÁS
- RÚNAISMERET ÉS ALKÍMIA -

Már kint ácsorogtam a kastély előtt, ahová a találkozót hirdettem meg, pontban délután háromkor. Kellett még innen egy negyedóra, hogy legyalogoljunk Roxmortsba, ahol már zsupszkulcs várt minket, hogy egyenesen a múzeumban vigyen. Nem mondom, hogy könnyebb, egyszerűbb utazás nem lehetett volna éppenséggel, de én nem csak tanórát akartam tartani, hanem szórakozni is. Lehet, hogy rossz volt a mentalitásom, de úgy gondoltam, amit én élvezek, azt a diákjaim is élvezik és így közelebb kerülhetünk egymáshoz. Nem akartam az a tanár lenni, aki száraz anyagot ad elő és azt szóról szóra visszakérdezi. Az egyetemen sem ment s itt sem ment volna. Amúgy is, mit ér a tudás, ha azt az emberre rá erőszakolják? Az érdeklődés felkeltése fontosabb volt.
Rágyújtottam egy cigarettára, mielőtt még bárki kijött volna. Nehezen tudtam volna tagadni, hogy egy kicsit izgulok. Ez lesz az első nagyobb dobásom, mióta megkaptam a tanári posztot. Őszintén meglepett a bizalom, amivel kitűntetett McGalagony, hiszen utólag még rám bízta az Alkímia oktatását is. Abban is van némi tapasztalatom, bár nem olyan szinten, mint mondjuk a Rúnaimseret területén. Mielőtt még jelentek volna a diákok, elnyomtam a cigit és bedugtam a csikket a zsebemben rejtegetett, hordozható, szagtalanító hamutálba. Szorosan lezártam a tetejét, így pillantottam az első érkezők felé. Aki akart, annak még volt lehetősége egy öt percben szót váltani velem. Aztán, mikor Welch professzor, azaz Miron is megérkezett, elővettem a táskámból a névsoromat. Voltak páran, akik nem vették fel a tárgyat, de jelentkeztek a kirándulásra. Ennek őszintén örültem.
– Nagyon örülök mindenkinek, aki ma csatlakozott hozzánk. De kérlek, maradjatok kicsit csendben, míg tartunk egy gyors létszám ellenőrzést. – Mondtam és feltartottam a pergament, hogy lássák, miről van szó. Aztán jó hangosan folytattam: – Akik RBF szintre készülnek Rúnaismeretből: Merel Everfen, Niraniel Ays, Oliver Wenlock, Scarlett Bridget, Tania Niel…– persze megremegett a hangom a nevénél és ez nem is maradt abba, hiszen a következő lány is eléggé szíven ütött. Nem baj Sage, tarts ki! – és Theodora Riley. RAVASZ-os Rúnaismeret: Marga Destain, Nolan Pye – te ugyebár az Alkímiát is felvetted –, Sophie Vanheim, Stella P. Campbell. Alkímiából elvileg velünk kell lennie még Miyako Kuroyama kisasszonynak is. Ezen kívül van egy extra tanulónk is: Mirabella Harpell.
Még egyszer végig néztem rajtuk, aztán elvigyorodtam. Még persze volt rá esély, hogy valaki az utolsó pillanatban meggondolja magát és becsatlakozik. Én ugyan nem zárkóztam el az ilyesmitől sem. Felőlem aztán jöhet, ha tanulni szeretnem valami újat.
– Most lemegyünk a Három Seprűbe, ahonnan negyed négykor indul a zsupszkulcsunk. – Magyaráztam majd szép lassan megindultam remélve, hogy mindenki megvan. Aztán megindultam a birtok végét jelző kapu felé. Jó tíz perc múlva már a roxmortsi Főutcán csattogtunk végig.
A Három Seprűben meglehetősen nagy volt a csend és ahogyan kértem, már ki volt készítve a mocskosnak tűnő, szakadt batyu az egyik asztal közepére. Így odaléptem hozzá és megvártam míg mindenki szépen körbe állja az asztalt.
– Az a fontos, hogy mindenki hozzáérjen. Aki még nem utazott zsupszkulccsal, annak mondom, hogy rántást fog érezni és ha nem figyel, akkor bizony kellemetlenül is elsülhet a landolás. De nincs ok a félelemre, van nálam elsősegélykészlet. – Húztam széles mosolyra a szám. Aztán jeleztem, hogy ideje belekapaszkodni a batyuba. Én is így tettem. Alig két perccel később jött is az a bizonyos rántás, mi pedig ott találtuk magunkat észak Angliában, hatalmas fák között, pontosan a múzeumban. Az ugyanis egy erdő közepén volt. Ha körbe néztek, láthatták hogy a fák törzseit fehér festékkel rajzolt girbegurba jelek díszítik. Ezek nem hasonlítottak a klasszikus skandináv rúnákhoz. Ezek mind-mind izlandiak voltak. Akik ismerték őket, azok máris tudhatták, hogy ezek bizony a mai óránk témái. Ezzel lényegében előre is vetítettem a félévi anyagot.
– Nos, üdvözlök mindenkit az észak-angliai Skandináv Mágiatörténeti Múzeumben. Ez persze csak egy része lesz annak, amit bejárunk. Az óra végén mindenki megtanul egy rúnát kivésni és részt veszünk egy igazi viking lakomán. – Magyaráztam és kihúztam magam, hogy tanárosabb legyek. Azt jobb, ha nem látták rajtam, hogy szívem szerint máris rágyújtottam volna. – Mint láthatják ezen a részen különleges rúnákat festettek fel a fákra. Nem a klasszikus futhark jelekről van szó. Ezek ugyanis izlandi típusúak. Esetleg van olyan, aki tudja, mi az a Grimoire, illetve mik azok?
Megvártam a választ. Amennyiben nem érkezett úgy persze készen álltam elmagyarázni miről is van szó. Ezután indultam tovább az első helyszínünkre. A rúnákkal festett fák között egy kis út vezetett fel egy faházhoz, aminek az ajtajára volt vésve valamiféle jel.
– Lépjetek csak közelebb és néztek meg ezt a vésetet! – Simítottam végig az ujjaimmal, majd távolabb léptem, hogy alaposan meg tudják nézni maguknak.

– Ezt a rúnát úgy hívják „Stafur gegn galdri” – folytattam a szöveget. – Érdemes megjegyezni, ez a muglik által használt rúnák egyik típusa, a boszorkányság ellen vésték vagy festették fel. Mit gondoltok van ennek a rúnának tényleg varázsereje?

A helyes válaszokért plusz pontot lehet kapni.
Aki először reagál az kap pontot, ha több helyes válasz is érkezik.
Természetesen azért is pont jár, ha valaki jól egészíti ki a korábbi választ!
A következő tanári reag szeptember 22-én érkezik.

[RÚNAISMERET]

RÚNAISMERET

Nem mintha nagyon értenék a rúnákhoz, vagy úgy lényegében bármiféle tudományos dologhoz a mágusvilágban. Lehet nekem is ki kéne tanulnom a seprűkészítést, de egyelőre nem érdekel az sem különösebben… Ez van. Egy dologhoz értek; a repüléshez, bár ezt sem tagadtam sosem. Régen is ebből éltem és ma is ebből élek, csak a szint változott meg kissé. Nem gondoltam volna, hogy valaha kölyköket fogok repkedni tanítani, de gyerekfejjel azt sem gondoltam volna, hogy majdnem híres kviddicssztár leszek. Jó, igaziból egy bizonyos szinten az voltam, de a túl gyorsan kiesőket, hamar elfelejtik. Hiába közvetítek a mai napig meccseket, már nem mondhatom magam túl közelinek ahhoz a világhoz. Furcsa. Immáron egy ódon palota kövei között létezem és ez az otthonom. Azt hiszem…

Ettől még persze kifejezetten esetlenül érzem magam egy rúnaóra és rúnákról szóló kirándulás közepén. Nem vagyok idevaló, ezt egyértelműen mutatja az is, hogy nagyjából fogalmam sincs róla miről is van szó. A rúnákhoz még annyira sem értettem, mint máshoz. A gyakorlati varázslatok nagy részével sosem volt gondom. És mivel már gyerekként látszódott a kviddics iránti fogékonyságom és a tehetségem, hát az egyéb tárgyakból arrafele tereltek, ami biztos pontnak mutatkozott. Jól vizsgáztam bűbájokból, átváltoztatásokból és varázslatokból, de más tárgyakat, mintha ki is toltak volna a látószögemből. Furcsa tehát azt érezni, hogy ez a kirándulás bőven fog tanítani nekem, mert itt mindenki többet tud, mint én.

Végignézek a diákseregen, majd Boltonon. Ő sem tűnik épp egy tipikus professzorpalántának, de gondolom nem akármilyen képviselője szakirányának… Majd idővel kiderül. Elvégre én tényleg nem értek ehhez, nekem csak az a dolgom, hogy kísérjek és csendben figyeljek. Mi mást is tudna valaki, aki nem ért semmihez… Csak álmélkodni a diákjain, hogy ők bizony több dologhoz értenek, mint a tanáruk…

A zsupszkulcsos megoldás az indulásra elég jó. Bár személy szerint a repülést kicsit többre tartom, de hát ennyi diákkal, ráadásul köztük ügyetlenebbekkel, azért én se vállaltam volna ezt be. Csak belekapaszkodtam a batyuba, majd vártam a rántást, végül az érdekes landolást. Azért nem ma volt az első ilyen utazásom. Mosolyodom el, mikor végignézek a diákokon, mert ők azt hiszem nem utaztak annyit ilyesmivel, mint már egy idősebb generáció. Merlinre… idősebb generáció vagyok…

Ahogy Bolton magyaráz, én is úgy nézek körbe az erdőben. Váó. Mondanám ki, de semmi sem hagyja el ajkaim, csak a mozdulatot teszi meg. Jobb is. Így talán félig még el tudom titkolni a diákok elől, hogy minden információ, amit hallok, teljesen új. Csak nézek körbe és álmélkodom a fákba vájt jelek érdekességén. Hasonló ahhoz, mint mikor apám egyedi jelekkel díszíti a seprűket, de azok többségének csak személyes jelentése van, semmi mágikus. Ez itt egy másik szint. És sajnos messze nem az én értésemnek a szintje. De azért kösz Bolton, hogy kiszabadítottál a kastélyból… A friss levegő mindenképp jól esik.

r ú n a t a n u l g a t á s i

Szuppiii. Nem csak egy izgalmas, új tanárt kapunk, de az izgalmas új tanár azonnal kirándulni is visz minket. Lehetne ennél is jobb? Jó lenne, ha ezt a jó szokását nem csak a diákok megnyerésére használná, aztán soha többet, hanem a továbbiakban is bevetné, hogy érdekesebbé tegye az órákat. Ez a rúna dolog elég érdekes, alapjáraton érdekesebb, mint sok más tantárgy, aminek a tanításával traktálnak minket. DE. Egyes tanárok nagyon el tudják ezt nekünk szúrni, szóval örülnék, ha a tancsibácsiba vetett bizalmunkat nem szarná el nagyon-nagyon hamar. De komolyan.
Olyan izgatottsággal vágok bele egy táskába mindenfélét, ami egy ilyen rúnás úthoz kellhet hogy azon magam is meglepődök. Persze nem viszek sok dolgot, csak egy kis rágcsát, meg italt, meg meleg holmit, mert rúnákat tanulmányozni valamiért sosem a meleg tengerpartokon kell… Na mindegy…

Nolant karon ragadom az egyik folyosószakaszon, hogy aztán tőlem megszokott csacsogással vezessem végig a Három Seprűbe. Gyanítom ez a tantárgy neki kicsit jobban fog menni, mint nekem, de hát nem árt ha valamiben a pasi a jobb. Ha már szegényt leköröztem seprűvel, nagyjából szó szerint. Nem árt a férfiaknak némi sikerélmény, Jada mindig ezt mondogatta. Kár, hogy aztán szétmentek Ephrammal. Úgy néz ki, mégse volt meg valakinél az a fránya nagy sikerélmény. Vajon hol is romlott el a dolog? Biztos a Bolton ka… - Ácsi. – Tartom kissé vissza Nolant az úton mielőtt a fogadóba belépnénk. – Úgy hívják, hogy Sgae Bolton? – Kérdezem, nem mitha nem tudnám rá kifejezetten jól a választ. – Ephram és Jada, az akkori párja, egy Bolton kastély nevű helyért szálltak harcba. Bár hamar feladták… - Vonom meg aztán a vállam. – Simán lehet, hogy rokonok. – Mosolyodom el és belépek a zsupszkulcsos helyiségbe. – Izgi. – Húzom magammal Nolant is szegényt, de nem azért, mert ő önmagától nem jönne, egyszerűen csak túl izgatott vagyok. Annak is örülök, hogy itt lehetek vele. Hiányzott a szeplősen szép tekintete a nyáron…

Utaztam már zsupszkulccsal Dániába egy párszor, szóval nem volt épp újdonság. De mivel kicsit későn fogtam meg, így mintha a rántás is erősebb lett volna és a landolás sem ment zökkenőmentesen. Legalábbis sikerült profin testtel előre landolnom. Így épphogy a fejem nem szánkázott bele egy adag sárba. De megúsztam, úgyhogy miután felpattantam csak leporoltam magam és már ámuldozhattam is a hely szépségét látva. Okké. Bácsi. Eléggé kitettél magadért. Ezek után tényleg kikészülök, ha bezársz minket a terembe…
Csak járatom körbe tekintetem fától fáig. Látom, hogy ezek nem kifejezetten itteni rúnák. Inkább az északi országokban látni ilyesmiket. Nálunk otthon legalábbis hasonlóbbakat lehet felfedezni, mint itt Angliában. De persze annyira nem vagyok zseni, hogy tudjam mik is ezek. Ezt a tudományágat mindig inkább Ephramnak hagytam meg. És azt hiszem pont ő tőle is hallottam már nem egyszer a Grimoire szót. Az nem valami sárkány vagy démon? Persze mivel ezt főképp csak kérdezem magamtól is, így nem merem kijelenteni ország-világ színe előtt, nehogy aztán szégyenben maradjak a nem tudásommal…

Nem vártunk aztán sokat, felsétáltunk a fák között egy faajtós házikóhoz, aminek az ajtaján úgy szintén rúnák voltak. Mily meglepő… Ahogy az is, hogy Bolton prof megtapizza őket, majd kérdést tesz fel róluk. Hát igen, azért ne felejtsük el, hogy ez mégiscsak egy óra… Blööö.
Bár erre a kérdésre elég logikusnak tűnik a válasz. És hát mivel én vagyok én, nem is tudom magamban tartani, még ha nem is teljes hangerővel nyögöm ki. – Ha lenne bármilyen ereje, akkor lehet nem tudnánk a közelében állni, vagy nem tudná a prof tapizni…

[helvegen]

helvegen

aki kapja, marja

(2000. 09. 15.)

Raido

Az egész rúnaismeretet csak azért vettem fel, mert imádom az északiakat. Na meg faján néznak ki a rúnák. Bár a tanárt még minidg furának tartom, olyan nem tudom hovatenni kiez alapon, de csak nem olyan rosszarc, mert kirándulgatni visz minket. A RAVASZt azért vettem fel belőle, mert halvány dunsztom sincs, mi kéne még a pálcakészítéshez. De csak jól jön, ha vágom ezeket a cuccokat is. Kicsit hátrébb, talán kevésbé olyan lelkesen követem a többieket.
Zsupszkulcs. Akárhányszor utazok velük, mindig behányok. Olyan mintha kigyomroznának, vagy nem is tudom. Kellemetlen és bosszantó nagyon. De csak nem kéne mindeki előtt prefektus létemre kidobni a taccsot. Majd választok esetleg egy megfelelő alkalmat arra, hogy elbújjak. Amúgy se tartozik snekire a gyomrom tartalma, fúj.
Ahogy ezen majrézok, még kelletlenül morgolódok a nadrágomon, amibe indulás előtt Tarzan belekapaszkodott. Nemlehet lehámozni magamról azt a macskát, így kénytelen voltam konrétan letépni a nadrágoról, ami ki is szakadt. Nagyszerű. Legalább úgy nézek ki mint valami metálkoncertről szabadult őrült.
Szóval igen, mikor a kocsmába vagy mibe becammogok, köszöngetek az ismerősöknek, majd megragadom azt az izét, és megint érzem azt, hogy kiszedik a gyomromat és egyenesen a torkomba tuszkolját. AHogy landolunk, megtántorodok, és a szám elé kapom a kezem. Na jó, összeszedem nagy nehezen az önuralmamat, és megpróbálok megállni a két lábamon. Az ajkam vérezni kezd, mert jó erősen össze is haraptam, nehogy menet közben kapjon el a hév. Igen, mindent elköveek annak érdekében, hogy ne égjek be. Egy laza mozdulattal meg is törlöm a vérző számat, ennyibe nem pusztolok bele, majd a többiekkel együtt belépek a múzeumba.
Egyszerűen imádom, szerintem ez lesz a második otthonom. Lenyűgöző épület, és annyira elmabulok, hogy teljesen figyelmen kívűl hagyom a szövegelését, csak annyit csípek el belőle, hogy lesz valami vikinges kaja. A kaja jó, főleg ha nem ugrik, mászik, robban, bűzölög, támad és sorolhatnám. AZtán csak észbe kapok, hogy figyelni is kéne, szóval fél füllel halgatom a mondandót.
– Mint láthatják ezen a részen különleges rúnákat festettek fel a fákra. Nem a klasszikus futhark jelekről van szó. Ezek ugyanis izlandi típusúak. Esetleg van olyan, aki tudja, mi az a Grimoire, illetve mik azok?
Hűha, mintha már hallottam volna róla. De most mit csináljak. Eddig mindneki hallgat, és én nem akarok elsőre válaszolni az olyan kívos, meg ciki, ha rosszat mondok. Inkább csendben kéne maradnom, de csak nem tudom befogni a számat, úgyhogy kicsúszik a tippem.
- Egy varázskönyve...a sötétmágiának - mondom kevésbé motyogva, úgy, hogy hallják. Bár még mindig kíbosnak érzem. Anyám akart magának egyet, és abból akart feltétlenül megtanulni varázsolni... Talán mégis van haszna annak, ha egy félőrült nővel éltem együtt.  

Aztán némi idő elteltével nem hagyott minket tovább bámászkodni Bolton prof. így indultunk a fák között valami isten háta mögötti házhoz. Elfogadnám magamnak, olyan kellemesnek és otthonosnak néz ki. A rúna a házon nagyon kacifántosnak néz ki, hogy volt az emebereknek ilyeneket ereje meg ideje firkálgatni? Mondom én, aki unalmában farag.
- Mit gondoltok van ennek a rúnának tényleg varázsereje? - teszi fel a kérdést, de nekem erre már nincs erőm válaszolni, így is túl nagy teljesítménynek számított tőlem az, hogy az előbb megszólaltam. Hmm hirtelen de érdekesek lettek ezeka fák.

TANULMÁNYI KIRÁNDULÁS
mert világot látni jó
• 2000. szeptember 15. •

   

Alapjában véve nem sokat tudok Skandináviáról. A legtöbbet abból a bizonyos mugli, svéd bútoráruháztól tanultam, főleg az a megállapításom alakult ki ez alapján, hogy mindennek kacifántos nevet adnak, szeretik a kényelmet, és jól főznek. A mágiatörténetükről ott nem sok derül ki, se egy fotelt, se szekrényt, se bögrét nem láttam ott rúnákkal kidíszítve - vagy lehet, hogy mégis, csak nem tűnt fel?
– Csak a stréberek mennek olyan kirándulásra, amire nem is… Áh, na jó – sóhajtottam, és egy vállrándítással, vigyorogva felírtam a nevem. Volt egy-két ismerős név a listán, gondoltam, jó buli lesz, és legalább kiszabadulhatok a Roxfort vastag falai közül. Ja, és ha legközelebb abban a bútorboltban járok (nem mintha Garden Lodgeban gyakori lenne a svéd bútor), talán felismerek egy-két titkos üzenetet. Hamarabb megérteném, mint a bútorok elnevezéseit, valószínűleg.
- Üdv, Bolton professzor! Köszönöm a lehetőséget – mosolyogtam a kastély előtt várakozó tanár úrra, aztán kerestem egy-két ismerős arcot. Vigyorogva intettem Scarlettnek, akivel a rém-kastélyban úgy egymásba botlottunk, meg a többi háztársnak is, és Miron professornak is köszöntem, majd egy lelkes vigyorral kísérve kérdeztem viccesen:
- Seprűs kirándulás is lesz valamikor? – Azért igyekeztem nem szemtelenül huncut képet vágni, bár ahogy kimondtam a komolytalannak szánt szavakat, felidéződött a szemem elé a végtelen kék ég, a süvítés… Aztán ahogy egy nagyobb szélroham vagy egy mugli repülő szerteszét zilálja a tanuló-sereget…
– Nagyon örülök mindenkinek, aki ma csatlakozott hozzánk… - kezdi a prof, én pedig kellemesen belekeveredek az összeverődött diákseregbe. A névsorolvasást csendben figyelem végig, amikor Bolton a nevemhez ér, félszegen intek, hogy lássa, még mindig nem gondoltam meg magam, és a köszönés óta nem oldottam kereket.
– Most lemegyünk a Három Seprűbe, ahonnan negyed négykor indul a zsupszkulcsunk – magyaráz a tanerő, és mikor befejezi, a többiekhez fordulok, hátha valaki megszán.
- Majd súgtok kicsit, ha nagyon hülyének tűnnék? Légyszi, valaki, semmit se tudok a rúnákról, csak hogy marha jól mutatnak fába meg kőre vésve. Az alkímiáról még annyit se, legfeljebb amit bájitaltanon érintettünk – fintorogtam, de azért nem voltam nagyon kétségbe esve. Az érzés, hogy átléphetek a birtok képzeletbeli küszöbe felett, igencsak feldobott, és mikor elindultunk Roxmorts felé, legszívesebben szökdécseltem volna, mint egy hosszú idő után végre sétálni vitt kiskutya. Na jó, amikor nem látta senki, a lejtőn tényleg indiánhoppoztam párat, mert hát éljen a szabadság!
A Három Seprűbe lépve rögtön kiszúrtam a zsupszkulcsnak látszó tárgyat.
- Basszus a hátizsákom, ezer éve keresem! – fakadtam ki fojtott hangon, aztán elvigyorodtam. – Nyugi, dehogy is! – mondtam, mikor elkezdtük körbeállni.
– Az a fontos, hogy mindenki hozzáérjen. Aki még nem utazott zsupszkulccsal, annak mondom, hogy rántást fog érezni és ha nem figyel, akkor bizony kellemetlenül is elsülhet a landolás. De nincs ok a félelemre, van nálam elsősegélykészlet.
Félvigyorral, szemöldökömet megemelve pislogtam a tanár úr felé. Aztán jó erősen megkapaszkodtam, és nagyon reméltem, hogy az öreg hátizsák nem szakad szanaszét attól, hogy ennyien kapaszkodunk belé.
Furcsa, mert a múzeum por és időtlen öregszaga helyett friss, őszi avar és nedves föld illata csapta meg az orromat. Nem mintha bántam volna, lenyűgözve bámultam körbe. Szabadtéri múzeum, milyen csodás!
– Nos, üdvözlök mindenkit az észak-angliai Skandináv Mágiatörténeti Múzeumben. Ez persze csak egy része lesz annak, amit bejárunk. Az óra végén mindenki megtanul egy rúnát kivésni és részt veszünk egy igazi viking lakomán. Mint láthatják ezen a részen különleges rúnákat festettek fel a fákra. Nem a klasszikus futhark jelekről van szó. Ezek ugyanis izlandi típusúak. Esetleg van olyan, aki tudja, mi az a Grimoire, illetve mik azok?
Én leakadtam az említett lakománál, és inkább nem szólaltam meg, mert értelmes válasz helyett legfeljebb olyan elmés kérdések jutottak volna eszembe, mint a: Mi eszünk viking lakomát, vagy mi leszünk a viking lakoma? És az ételek vajon hasonlítanak-e a svéd húsgombócokra, meg a fincsi lekvárra meg mártásra, ami hozzá jár?
Azért a többiek válaszára nagyon figyeltem, abból legalább tanultam valamit. Amikor közelebb kellett lépni, és szemügyre venni, én önkéntelenül elfordítottam jobbra a fejemet, és elfelejtettem lakatot tenni a számra.
- Ha így nézem, akkor olyan, mintha egy csibe úszna a vízben, aminek a fején két kanyargós toll van. A harmadik sorban is ott van ez a csibe, csak szemből. Az utolsó sorban meg ott egy kereszt. Talán eltemették a csibét – dünnyögtem, aztán észbe kaptam, és ha ezt véletlen valaki hallotta, egy bocsánatkérő vigyorral vontam meg a vállam.
– Ezt a rúnát úgy hívják „Stafur gegn galdri”. – Érdemes megjegyezni, ez a muglik által használt rúnák egyik típusa, a boszorkányság ellen vésték vagy festették fel. Mit gondoltok, van ennek a rúnának tényleg varázsereje?
Gondolkodva tűrtem el az arcom elé szemtelenkedő kósza tincset, majd hallgattam a többiek válaszát.
- Hát itt lehetünk előtte, és azt se gátolta meg, hogy idebűvöljön minket egy zsupszkulcs. Úgyhogy ha van is mágikus ereje, az nyilván kevés… És ha lenne, az azért is lenne kellemetlen, mert hiába akarták a muglik az ellenkezőjét, pont hogy most is idevonzott egy csapat boszorkát meg varázslót – mondtam a professzornak félig humorosan, amikor éppen adódott rá alkalom.
 

[***]

Rúnaman

***

2000. szeptember 15.

Végre volt egy tanár, aki feldobta az unalmas iskola napokat. Nem tudom honnan szedték ezt a Boltont, de kezdésnek egész jónak bizonyult. Nem csak azért, mert egy-két délután órát, így megúszhattam, hanem mert még csak nem is Roxmortsba szervezett kirándulást. Melegen öltöztem és a biztonság kedvéért még egy sálat is begyűrtem a táskámban. Bár még csak szeptember eleje volt, de máris olyan hűvös szél fújt, mintha beköszöntött volna a késő ősz. Nem bántam, azért ebben az időben kellemesebb kiruccanni, mint mondjuk a forró napsütésben.
Margával is összefutottam a folyosón és együtt érkeztünk meg a gyülekező helyre. A névsorolvasásra csak egy jelennel válaszoltam, mikor végre rám került a sor. Meglepően sokan vették fel egyébként az órát. Ezek szerint nem csak én gondoltam azt, hogy ez az óra még igazi érdekességeket is tartogathat, arról nem beszélve, hogy Bolton is kezdett egyre jobb fejnek tűnni.
Hülyeségekről fecsegtünk Margával, miközben megindultunk Roxmorts felé. A Három Seprűből indul a zsupszkulcs… hát azzal sem utaztam olyan marha sokat életemben. Egy kis gyomorgörcs lett úrrá rajtam. Nem szerettem ilyen csapatizékben részt venni, főleg, mert attól rettegtem, hogy leégetem magam. Ha ez is olyan hányingerkeltő, mint mondjuk a seprűlovaglás, akkor biztosan elájulok vagy kiadom a gyomortartalmam. Nem, mintha Welch nem lett volna ehhez már éppen eléggé hozzá szokva. Mindenesetre jobb lett volna nem felidézni a tavalyi, kellemes emlékeket.
– Hát Sage Bolton a neve. – rántottam meg a vállam Marga kis meséjére, mikor beléptünk a kocsmába. A kellemes meleg azonnal arcon csapott, jól esett, hiába tudtam, nem maradunk sokáig. – Talán tényleg rokonok lehetnek.
– Te utaztál már zsupszkulccsal? – kérdeztem, közben végig pillantottam a társaságon. Mintha Wenlock nevét hallottam volna, ellenőrizni akartam, hogy van-e okom félni a kis hisztijétől. Nem szerettem volna éppen egy ilyen hányingerkeltő utazás után verekedésbe keveredni. Az nem lett volna szerencsés, már csak azért sem, mert kivételesen jó lett volna nem pontot veszíteni. Már így is állandóan piszkálódnak a háztársak.
Sophie-t szúrtam ki először a tömegben. Odaintettem neki a zsupszkulcs felett, amit szép lassan körbe álltunk. Marga persze gondoskodott róla, hogy még véletlenül se maradjak le róla. Egyrészt belém kapaszkodott, másrészt ha csak megálltam volna egy pillanatra is, úgyis odahúzott volna. Még tartoztam Sophie-nak egy sörözéssel. Elígértem magam, de végül abban a tanévben nem tudtuk abszolválni az egyetlen értelmes dolgot, amit akartunk. Ezért hát az ősszel azt is pótolnom kellett.
Valami erdőféle helyre érkeztünk. A fák törzsét érdekes jelekkel díszítették és valahogy az egész helynek a hangulatában volt valami nagyon északi. Bolton értett a drasztikus helyválasztáshoz és ezért aztán tényleg le a kalappal előtte. Tetszett. A Grimoire szóra felkaptam a fejem. Sophie-ra pillantottam, mikor a magyarázatot adta a feltett kérdésére.
– Én úgy tudom, hogy az egy mágiatankönyv. Egy csomó varázscucc készítésére van benne leírás. – Mondtam, bár inkább csak hangosan gondolkodtam. Bolton professzor feltehető örömére a tavalyi tanévben a kezembe akadt egy északi mágiáról szóló kötetet a könyvtárban. Az első tíz oldalnál nem olvastam ugyan tovább, de a Grimoire-ról volt szó.
Hamar tovább léptünk és a fák között végig haladtunk. Az ember tényleg egy valódi erdőben érezhette magát. Egy kis ház előtt álltunk meg végül, ahol Bolton megmutatott egy rúnát. Más volt, mert izlandi és ez tetszett.
– De mondjuk... ha mondjuk nem csak muglik használták, akkor lehetett egy védelmi varázslat is. Egy olyan hely, ahová varázslattal sem lehetett betörni… nem? – kissé bizonytalanul válaszoltam vagyis inkább kérdeztem. Igazából ez csak pusztán tovább gondolása volt az egésznek. Hiszen a tanár úr már mondta, ezt bizony a varázstalanok használták a leggyakrabban, de a Pye-féle agy szerette ezeket az információkat tovább csűrni csavarni.

Kirándulósdi

to: m i n d e n k i
2000. szeptember 15.

Pár perccel a megbeszélt idő előtt érek oda a találkahelyre. Lassan lépkedek a kastély előtt, majd leülök a kőre. Még nincs olyan dermesztően hideg, de mintha egyre jobban érezném az őszt a levegőben. Rágyújtok egy szál cigarettára és úgy várom a többieket.
Nem tudom, hogy mit gondoljak a kirándulással kapcsolatban. Mivel felvettem az alkímiát, nekem kötelező eljönnöm. Biztosan érdekes lesz, de valahogy be kell majd pótolnom a tanulást, úgy, hogy ne kelljen éjszakáznom.
A hajam a szemembe lóg, a hátizsákom – amibe pakoltam néhány létszükségletű dolgot – mellettem hever a földön, mikor megérkeznek az első emberek. Nem köszönök senkinek, csendben állok fel. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán észrevesznek. Bár nem mondhatnám, hogy ezt bánom. Nem igazán szeretem az embereket, mikor felesleges dolgokról beszélnek és soha nem unják meg a hangjukat.
Végül elérkezik a névsorolvasás ideje is, s mint utoljára megemlített, csak némán biccentek a professzornak. Majd mivel elméletben mindenki megérkezett, ezért elindulunk a Három Seprű felé. Én a sor végén lépkedek nyugodtan, egy kicsit sem sietek, nem érzem szükségét. Figyelem az embereket. Hogy mennyire ismerik egymást, beszélgetnek, nevetnek. Nem vagyok féltékeny, nem vagyok irigy. Nem mondom, hogy nem fáj a látvány, de nem akarok olyan barátot, aki ennyit fecseg. Irritáló.
Végül megérkezünk a roxmortsi kocsmába, ahol az egyik asztalon egy rendkívül mocskos valami hevert. Gondolom az a zsupszkulcsunk. Nem túl gusztusos.. Nem szívesen, de azért megfogom. Nem a zsupszkulcs használatával van problémám, hisz egészen kiskorom óta, mindig ezzel mentünk el Oroszországba a nagyszüleimhez. De mi azért kicsit tisztább tárgyakat választottunk az utazásainkhoz.
Érzem a rántást, s már földet is érünk észak Anglia egyik erdejében. Határozottam állok a lábamon, nem lett semmi bajom az utazástól. Bár ez valószínűleg nem sok mindenkiről mondható még el.
Körülnézve látom, hogy a fákra, fehérrel fura jeleket festettek. Mivel a professzor rúnaismeretet tanít – többnyire –, ezért arra következtetek, hogy rúnák lehetnek a fákon. Bár az általunk ismertektől kicsit különbözőbbek és sokkal kerekebb vonalakkal rajzolják őket. Olyan „ősi hangulata” van, ha mondhatok ilyet. Ez tetszik.
– Mint láthatják ezen a részen különleges rúnákat festettek fel a fákra. Nem a klasszikus futhark jelekről van szó. Ezek ugyanis izlandi típusúak. Esetleg van olyan, aki tudja, mi az a Grimoire, illetve mik azok?
A kérdés érdekes, ahogy egyre inkább haladunk a tanár után. A választ nem tudom, úgyhogy inkább figyelem a többiek válaszaira, illetve arra, hogy mit mond a professzor.
Hamarosan elindulunk egy ösvényen a fák között egy faházhoz. A ház vajon csak díszlet, vagy esetleg majd be is megyünk? - fut át az agyamon a kérdés. Mikor felérünk a tanár végigsimít az ajtón lévő véseteken.
– Lépjetek csak közelebb és néztek meg ezt a vésetet!
Nem igazán tolongok, nincs értelme. Inkább hátrébb figyelem meg a díszítésnek látszó faragványt. Nem titkolom, hogy tetszik az, ami az ajtón van, hiszen elég szép – és ezt senki sem tagadhatja.
– Ezt a rúnát úgy hívják „Stafur gegn galdri”  Érdemes megjegyezni, ez a muglik által használt rúnák egyik típusa, a boszorkányság ellen vésték vagy festették fel. Mit gondoltok van ennek a rúnának tényleg varázsereje?
- De ha nem működik a rúna, akkor miért használták régen? - kérdezem, folytatva a gondolatmenetet. Ez az első alkalom a kirándulás során, hogy megszólalok.
- Mármint, azt értem, hogy a boszorkányság ellen, meg minden, de ha nem működik azt ők is tudták volna nem? És akkor mi értelme lett volna belevésni a rúnákat a fába?
A hangom érvelő és kíváncsi. A pillantásom Bolton professzorra vándorol. Tudni szeretném, hogy mit mond, hiszen ő a tanár. De saját meglátásom szerint a kérdésem jó és remekül helytáll a többiek elhamarkodott válaszai mellett.
Ha már tanulmányi kirándulás, akkor tanuljunk is nem?

Rúnaismeret

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok ide, hogy RAVASZ vizsgát kell tennem. Jaj. Már most nagyon izgulok, annyi tanulni valóm lesz, hogy csak. Jobb ha most rögtön neki kezdek és magamhoz veszek minden olyan könyvet a könyvtárból, amire szükségem lehet. Jó jegyek kell szereznem. Muszáj lesz. Szinte minden olyan tantárgyat felvettem, amiről úgy gondoltam a későbbiekben szükségem lehet rá.
Igazán nem értem hova a csudába fogunk menni az új Rúnaismeret tanárunkkal. Nem vagyok híve az ilyen óráknak. A tanulmányi kirándulásokat szeretem, ez ellen nincs semmiféle kifogásom. A fő, hogy tanuljunk okos dolgokat és ne maradjunk le semmiről se. Tudniillik, hogy RAVASZ vizsgát készülünk letenni, ezért fontos, hogy mindent megtanuljunk, ami ehhez szükséges akárhol is vagyunk.
Dehogy miért a Három Seprűben kell találkozunk azt még mindig nem értem. Talán valamiféle zsupszkulcsal fogunk tovább menni? Vagy oda vitt valamiféle rúnát? Nem az nem lehet. Kizárt. Mindegy is nem lényeg. Az a fontos, hogy időben ott legyek. Hol is van a Három Seprű? Kicsit gondolkodnom kell, hogy merre is kell mennem. Mostanában az agyam nem olyan, mint amilyennek lennie kéne. Na jó csak vicceltem. Persze, hogy tudom merre van a Három Seprű. Hisz sokszor jártam ott az utóbbi időkben.
Majdnem utolsóként érek oda, ahogy látom szinte mindenki ott van már. Ilyen még sosem fordult elő velem. Általában elsőként szoktam megjelenni minden órán. Most mégis valahogyan szinte elkéstem. Ám a szinte ott volt és megmentett. Sage Bolton tanár úr,aki nem mellesleg irtó jóképű,  névsor olvasásánál már jelentkezem, így nincs semmi baj abból, hogy későn értem ide.
Szerencsémre zsubszkulcsal már nekem is volt szerencsém utazni, így kicsit sem félek tőle. Na jó talán a landolástól kissé, de azért attól sem annyira.
Kíváncsian várom már, hogy hova is fogunk menni. Én nagyon szeretem a rúnaismeret órákat. Való igaz én szinte minden órát nagyon szeretek. Kivétel az humbuk jóslástan meg valahogy a repüléstant sem nekem találták ki. Megragadom erősen a nem túl szép zsákocskát ahogyan a többiek is. Aztán már csak a landolásra várok, ami utol is ér. Mégpedig hason a levelek meg a föld között. Szerencsére nem ütöttem meg magam. Gyorsan fel is pattanok, még mielőtt bárki is észrevenné. Leporolom magam és körbenézek. nekem úgy tűnik, mintha ez egy erdő lenne valami fúra rajzokkal. Nem sokára Bolton tanár úrtól meg is tudom, hogy hol is vagyunk éppen.
Viking lakomán? Miféle viking lakomán? Azt hittem tanulni fogunk és nem holmi lakomákon részt venni. A rúnavésést még megértem, hisz ezt meg kell tanulni. Bolton tanár úr kérdésére a Grimoárról hevesen jelentkezem. De mivel azt veszem észre, hogy nem nagyon figyel rám így úgy döntök inkább hangosan mondom ki. Pontosan úgy ahogy az a nagykönyvben megvan írva.
- A grimoár mágiatankönyv. Az ilyen könyvekben általában útmutatók találhatók mágikus erővel ellátott eszközök, mint például talizmánok és amulettek készítéséhez; varázslatok, bűbájok és jövendölések elvégzéséhez és emberfeletti lények: démonok, angyalok, szellemek megidézéséhez és segítségül hívásához.Sok esetben a könyvekről is úgy hiszik, hogy mágikus erővel bírnak, ugyanakkor más kultúrákban is megjelenik a szent írásokhoz kapcsolódóan az a hiedelem, hogy természetfeletti erővel bírnak, mint a Biblia esetén. Így bár minden mágiáról írt könyvet grimoárnak tekinthetünk, nem az összes mágikus könyv az. - mondom el egy szuszra hacsak meg nem állít benne valaki. No nem azért, mert fel akarok vágni vele. De ha egyszer tudom a választ akkor miért hallgassak.
Ahogyan a többiek is én is közelebb léptem, hogy jobban megtekinthessem az írást. Érdekes. Felettébb érdekes. Nekem nagyon is tetszik.  
- Elképzelésem szerint biztosan nem, hisz akkor nem tudnánk megérinteni. Vagy csak minimális, ami nincs hatással az emberre vagyis nem olyan nagy fokon, hogy azt érezni lehessen. - válaszolom meg ezt is, szinte azonnal ahogy elhangzik a kérdés. Majd a tanár úrra pillantok, keresve a reakcióját.

TO; M I N D E N K I

2000. szeptember 15.


TANULMÁNYI KIRÁNDULÁS
- RÚNAISMERET ÉS ALKÍMIA -

Egy kicsit még talán izgatott voltam, amikor megérkeztünk a helyszínre. Azonban, ahogy végig pillantottam a fák sokaságán és megláttam az ismerős jeleket, otthon éreztem magam, pont, mint régen. Északon voltam mindig otthon, nem a családi kastélyban az intrikák és a kötöttségek között, amikkel megpróbálták az életemet a szokványosnak tartott mederbe hajszolni. Így hát a szívverésem szép lassan megnyugodott és némi vezető szöveg után feltettem az első kérdésem. Végig hallgattam mindenki hozzászólását, aztán elmosolyodtam.
– Nos, Sophie, nem egészen pontos. Tény, hogy vannak olyan fekete mágiával foglalkozó könyvek, amikre rásütötték a Grimoire nevet, azonban Nolan válasza a helyes. A kiegészítést pedig külön köszönöm, Stella. – Hangosan kimondtam a neveiket, pont mint az első órákon, tudatosítva magamban az arcokat. Még nem szoktam meg mindenkit, ráadásul akárhányszor az ötödik évfolyammal voltam Tania elvonta a figyelmem a többiektől. Kissé kiszáradt torokkal bámultam végig a diákokon, remélve, hogy megpillantom a sötét szempárt. – Három pont a Mardekárnak, öt pont a Hollóhátnak. Röviden összegezzük hát a lényeget, aminél többet nem várok el senkitől. Útmutatókat tartalmaz amulettek, varázseszközök készítéséhez. Szerepelnek benne varázslatok, szellem, démon idézések. Sok ilyen mágiatankönyv tisztán mugli készítésű, míg vannak olyanok, amiket varázslók készítettek. Érdekesség, hogy vegyes példányok is vannak, amik mind muglik, mind varázstudók által használt bűbájokat is tartalmaznak, közöttük rúnákat is. Hogy ezeket kik gyűjtötték össze? A mai napig rejtély. Lehet, hogy tudós munkát végző varázslók, akik élénken érdeklődtek a varázstalanok iránt.
Ezután indultam el a kis ösvényen. Az első ház, aminél megálltunk apró faviskó volt, semmi több. Mégis megvolt az az északi, egyszerű bája, amit mindennél jobban szerettem. Az ott látott, tökéletesen vésett, Stafur gegn galdri rúna nagyjából egységes választ váltott ki a jelenlévők közül, egyedül Nolan Pye gondolatmenete látszott némiképp eltérőnek. Ezt megmosolyogtam. Tetszett, hogy próbálkozik.
– Nos, abban igaza van Nolannek, hogy nem varázsoltam a rúna közelében, éppen csak megérintettem. Igazán érdekes gondolat menet volt. De valóban nincs varázsereje, bár bizonyára volt pár mugli ráolvasás, ami aktiválta volna azt. – Vontam vállat a mondat végén és megint egy kicsit megugrott a szívem. Abban a pillanatban fogtam fel, hogy milyen könnyen, milyen erőlködésmentesen tudok olyan dolgokról beszélni ezeknek a lányoknak és fiúknak arról, ami már régóta a szenvedélyem volt. – A muglik akkoriban tartottak a varázslástól, a gonosz mágiától, védekezni akartak a rontások, átkok ellen. De ezt már a legtöbben magatok is tudjátok. Ezért hát ilyesmikkel próbálkoztak. Sajnálatukra persze nem volt egyik sem olyan hatásos, mint az általunk ismert rúnavetést.
Szép lassan elindultam tovább a kis ösvényen, ami a fák között haladva tovább egy hatalmas sziklafalhoz értünk. A felületén majdnem minden ismert izlandi rúna szerepelt. Az én tenyerem azonban az egyik legegyszerűbbre vándorolt.
– Ez a véset az „Að fá stúlku” nevet viseli. Ez egyszerelmi rúna, amit leginkább nők véstek egy férfi szerelméért. Mondhatjuk úgyis, hogy az izlandiak szerelmi bájitala volt ez, csak kevésbé folyékony formában. – Még egyszer végig húztam az ujjam a jelen, hogy lássák, miképpen van kivésve. – Persze férfiak is használták, ha meg akartak szerezni maguknak egy lányt. Ez egy oda-vissza működő dolog volt. Ez egyébként az egyik legegyszerűbben kivéshető jel, így ma ezt fogjuk megtanulni.– Közben elővettem a varázspálcám és egy intéssel láthatóvá váltak a kis köralakú asztalok négy-négy székkel. Az asztallapon ott volt a véső és a festékek, na meg persze egyéb eszközök, ha valaki más formában óhajtotta kivitelezni a feladatot. Én aztán nem voltam a kreatív megoldások ellen.

– Nos, foglaljatok helyet! – Intettem a diáksereg felé. – Lehet festeni, vésni, a lényeg, hogy az asztallapra kerüljön fel a rúna. Természetesen, aki bátor, az megpróbálkozhat erről a listáról bármelyikkel. Nem ragaszkodom a szerelmi rúnához. – Magyaráztam és közben még egyszer végig simogattam a sziklafal oldalán. Ahogy lassan leültek, láthatták, hogy a körasztalok lapjain már akadtak rúnák, amiket régebbi látogatók véstek fel vagy éppen mi magunk, akik itt dolgoztunk. Odakint egész hűvös volt, de a szél csillapodott annyira, hogy ne dideregjünk. Míg ők dolgoztak, én fel-alájárkáltam közöttük, hogyha bármi kérdésük lenne, azonnal megválaszoljam. Közben persze minden erőmmel megpróbáltam arra koncentrálni, hogy ne vágyakozzak annyira a cigarettára. A doboz ott volt a zsebemben.

A helyes válaszokért plusz pontot lehet kapni.
Aki először reagál az kap pontot, ha több helyes válasz is érkezik.
Természetesen azért is pont jár, ha valaki jól egészíti ki a korábbi választ!
A következő tanári reag szeptember 29-én érkezik.

Megvannak még a kétségeim a tanárcsere kapcsán - érthető, miután Jim professzor okán vettem fel a tárgyat eleve, tulajdonképpen utólagosan pláne - de kezdek megnyugodni, hogy az új tanár, Bolton professzor is érdekes órákat tart, talán még hasonló irányban is, mint Jim. Cserébe teszek is erőfeszítést, hogy lehetőleg elvonatkoztassam az új tanárt a még nyáreleji, könyvesbolt-erdei találkozásunktól, jobban jöhet a tisztelet bármelyik irányba, mint véletlen elnevezni mondjuk Lompi bának.
A tanulmányi kirándulás így év elején egy erős nyitás, azt el kell ismerni. Főleg, ha nem uncsi mugli múzeum, hanem ilyen interaktív viking dolog, mint mondja.
A névsorolvasásnál a nevemre nyújtózkodva integetek, hogy vagyok. Talán nem csak ennek köszönhetően látszok a nálam mgasabbak - konkrétan mindenki - között, de miért ne játszhatnék rá attól még.
Felmérve a társaságot, Nolannek odakacsintok, már csak a fagyis kalandunk margójára is, de pillanatnyilag hagyom beszélgetni Desténnyel. És Wenlock nevét is hallottam, ő is itt lenne? Idén vajon szórakoztat valami bravúrral, vagy tartósan visszavonult?
-Hát így jártál akkor, elhagyott téged, hogy új életet kezdhessen tömegközlekedésként- kontrázok rá vigyorogva Mirabellára, ahogy sorra belekapaszkodunk mind ebbe a mocsok, csalfa hátizsákba. A muglik elől álcázást megértem, de ha Roxmorts közepéről megyünk úgyis, miért ótvar kacatból csinálunk egyébként zsupszkulcsot? Na mindegy.
Ugrópad aktív, transzport készenáll. Még hozzá kell szoknom a mágusközlekedés fura módjaihoz, a seprű sokhoz képest tűrhetőbb.
Aztán megérkezve le is maradok kicsit, nyaknyújtogatva csodálván a környezetet, igen hangulatos. Gyorsan felzárkózok a többiekhez, mielőtt lemaradok valami érdekesről.
-Igen, ez a vikingeknél igen népszerű, "Kunkori, a búvárcsibe sagája, aki a vizibiciklit kereste" történet utolsó fejezete, egy klasszikus tragédia. Látod, az utolsó sor végén a karika, az a vizibiciklinek a kereke, és a kereszt helye előtte jelenti, hogy már majdnem megtalálta, amikor megfulladt. Szörnyű horrorokat írtak ezek a vikingek- suttogom Mirának beleélt szakértelemmel, gondolom egyértelmű úgyis, hogy itt találom ki. Ezzel le is maradva egyben a kérdések nagyrészéről.
-Mivel a rúnamágiához is kell egy varázsló mágiája, attól függ. Ha muglik vésték föl, akkor nincs hatása, de varázslók által lehet, hogy lenne. Meg elég gyakori, hogy ami tényleges mágia bekerül a mugli kultúrába, azt általában félreértik, lehet hogy a rúna eredetileg átkoktól, vagy ilyesmi ártó szándékú mágiától hivatott védeni- teszem még hozzá a saját következtetésemet, hátha még valami előremutatót is tudok a témához szólni.
Aztán figyelek, hogy következőnek ne maradjak le valamiről. Totál ki is fizetődik.
-Szerelmi cuccok megint, most tényleg?
Ezeket nem kéne jobban kontrollálni? Főleg egy kupac kopasz kamasz között? Mondjuk ahelyett, hogy még gyakorotatjuk is velük a szerelmi elmetrükköket?
Nem a tinirománcok ellen vagyok, nem azért mondom, de ez a terület a szabad akaratot rugdossa. Önkéntesen tudatmódosítani oké, azzal csapod szét magad, amivel tetszik, de valaki mást már más dolog. Ezért erősen tiltott az Amortentia, és ezért főbenjáró az Imperius átok. Meg a mugliknál is ezért nem oké partidrogokat csempészni mások italába, visszaélés visszaélés hátán a vége, csak a baj meg a szégyen.
A szabadkezet mindenesetre köszönöm, a vésők helyett inkebb Joyeuse-t veszem is elő a hű kis rejtekrekeszes táskámból, jobban bízok az élében. Gondolom ezek nem Jim professzor gumivésői, maradok annál, amit ismerek. És erősen fontolgatom, hogy a "csibés" rúnával próbálkozzak meg inkább, és kiderül, szétijegetem innen magunkat vagy sem, de talán inkább másikat választok végül.

[vörös, talán griffendéles lány]

r ú n á k   m e g   e g y e b e k


szeptember 15.

Kicsit összébb húztam magamon dzsekimet, majd a zsebembe rejtettem a tenyereimet, hogy ne fázzak - noha nem volt kifejezetten hideg, az enyhe szellő elég volt ahhoz, hogy miközben lesétáltam a kastély elé, az arcom csöppet kipiruljon és még a ruháim alatt is végigszaladjon rajtam a libabőr. Hiába, idegesítően fázós voltam, és ezen az sem segített, hogy közben a szívem a torkomban dübörgött valami eszeveszett módjára, hiszen minden egyes lépéssel közelebb kerültem egy újabb találkozóhoz vele, még ha a terveim szerint nem is fogunk beszélgetni. Az elmúlt napokban minden erőmmel azon voltam, hogy ne vegyük észre egymást. Ami persze lehetetlen küldetés volt, de igyekeztem azt tettetni, hogy meg sem érint a jelenléte. Hogy ő csak egy új tanár, akihez Rúnaismeretre fogok járni. Na és? Már az is megfordult a fejemben, hogy a borzongás az idegesség, mintsem a hideg miatt van. Ne foglalkozz vele. Gyerünk, felejtsd el. Az csak egy hülye, részeg este volt, és semmi több.
Beszívtam a levegőt, majd kifújtam. Közben pedig lassacskán el is értem azt a pontot, ahol a többiek álldogáltak, körülötte. Megálltam kicsivel hátrébb, reményeim szerint néhány másik diák tökéletes takarásában.
Egy rövidke névsorolvasás után leindultunk, én pedig felmértem a társaságot, csendesen bandukolva valamivel hátrébb. Az utóbbi időben a szokásosnál is jobban belerévedtem a gondolataimba, ami nem kifejezetten volt jó. Kiszúrtam Scarlett-et, akivel találkoztunk tavaly évvége környékén, ám valamiért nem volt bátorságom csak úgy odamenni hozzá. Már nagyon kezdett bosszantani a hülye félénkségem, így kicsi bosszúsan ki is fújtam a levegőt, de aztán csak ugyanolyan magányosan sétálgattam tovább, ekkor már azonban a tájat figyelve.
A Három Seprűbe betérve már kellemesebb volt a hőmérséklet. Kíváncsian körbepillantottam. Ja, egyébként nem árt megemlíteni, hogy a körülmények mellett ráadásként még nem is jeleskedem olyan kimagaslóan a Rúnaismeretből... Úgy értem, megtanulom, amit meg kell, de néha kicsit bonyolultak nekem ezek a mindenféle minták... Szóval a helyzetem nem is lehetett volna fényesebb.
Amint körbeálltuk a zsubszkulcsot, befurakodtam egy vörös, talán griffendéles lány mellé. Talán kicsit meg is lökhettem, ezért gyorsan bocsánatkérő, halvány kis mosolyt engedtem felé.
- Bocsi! - mondtam még emellé. Bocsi, de nem állhattam kettővel arrébb, Bolton professzor mellé. Bonyolult sztori.
Nem ez volt a kedvenc utazási módom. Ahogy a legtöbb lehetőséget erre sem kedveltem a varázsvilágban. Amint földet értünk, felfordult a gyomrom, de szerencsére csak egy pillanatig tartott, és képzeljétek, még pofára sem vágódtam. El sem hittem, hogy ilyen szerencsém lehet ma.
Körbenézve mindenfelé fákat láttam, rúnákkal a törzsükben. Erre majdnem elvigyorodtam - elképzeltem Zora, az unokatestvérem arcát, aki betegesen vegán és állat-környezet-mindenvédő volt, hogy most mit szólna ehhez... Biztos valami olyasmit kiabálna, hogy "fakínzás".
A kis beszélgetésből nem vettem ki a részem, inkább csak kicsit közelebbről is megszemléltem a fákat, a rúnákat, hátha felismerek egyet, mert akkor nagyon büszke leszek, és talán megérte elvonszolnom magam ide... Nos, ez egyelőre nem történt meg. Zsebredugott kezekkel visszafordultam a kis csapat felé, hallgattam a válaszokat, és a fejembe véstem az információkat. Mindeközben pedig szigorúan mindent és mindenkit figyeltem, csak a professzort nem. Vajon eljön egyszer az a pillanat, amikor sikerül nagyjából, legalább félig normálisan éreznem magam a közelében?
Ahogy továbbindultunk az ösvényen, újra nézelődésbe fogtam. Meg kell hagyni, érdekes volt, már csak azért is, mert ez minden volt, csak nem egy egyszerű múzeum. Persze a hőmérsékletre tudtam volna panaszkodni, de ez már szokásos jelenség volt nálam, így nem sokat rontott az élményen. Nemsoká egy jókora kőfal elé értünk, ahol Sage megszólalt... Pontosabban Bolton professzor. Ja.
– Ez a véset az „Að fá stúlku” nevet viseli. Ez egyszerelmi rúna, amit leginkább nők véstek egy férfi szerelméért. Mondhatjuk úgyis, hogy az izlandiak szerelmi bájitala volt ez, csak kevésbé folyékony formában.  Persze férfiak is használták, ha meg akartak szerezni maguknak egy lányt. Ez egy oda-vissza működő dolog volt. Ez egyébként az egyik legegyszerűbben kivéshető jel, így ma ezt fogjuk megtanulni.
Figyeltem, amint az ujja végigfut a mintán, aztán felpillantottam az arca felé. Ha egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, akkor a tanév kezdete óta ez lehetett szinte az első alkalom. És ez sem tartott túl sokáig, elfordultam, és lehuppantam a hirtelen megjelent székek egyikére, csak utána felpillantva vettem észre, hogy pont az előbbi, vörös lány mellé. Azt hiszem, ő volt az, aki az előbb valami csibés megjegyzést tett... vagy nem?
Mindenesetre, magam sem hittem el, de kissé félénken rámosolyogtam.
- Szia! - Ha minden igaz, az évfolyamtársam volt. És így jobban megnézve, azt hiszem a neve is rémlett... Mira. Talán. Ugye? - Te... tudod már, melyik rúnát fogod lefesteni? Vagy vésni.
Hallottátok, ez én voltam! Hozzászóltam valakihez, ráadásul önszántamból. Ez igen, Theo!
Egyébként én még nem voltam benne biztos, melyiket választom... A szerelmi rúnához valahogy nem volt igazán ínyem. Szóval kis rágódás után a Feingur rúna mellett tettem le a voksomat, mert az nem tűnt annyira bonyolultnak. Apró kis vonalak, igen, de talán erre képes vagyok. Mindenesetre az ecsetért nyúltam, nem akartam se magamat, se a mellettem ülőket megölni.

[Skandináv Mágiatörténeti Múzeumszeptember 15]

Skandináv Mágiatörténeti Múzeum

szeptember 15

Be kell valljam, a rúnák... Szóval ez nem igazán az én asztalom, sosem éreztem túlzott érdeklődést ezen irányba, épp amiatt is, amikor felvettem a RAVASZ tárgyaimat, a Rúnaismeret végül nem került fel a listára. Pedig biztos nagy móka, azért megnézném, hogy tanít Bolton professzor... De megnézés helyett talán majd megkérdezem Sophiet, hiszen ha minden igaz, ő is itt kell, hogy legyen. Ezt azonban már csak a Három Seprűben volt alkalmam kideríteni, amikor is észrevettem a lányt, azonban besodródtam a tömeggel együtt két random emberke közé, ahogy körbeálltuk azt a szakadt tatyót. Ellenben a hopp-porral való kandallós idétlenkedéssel, zsupszkulccsal utazni nem annyira utáltam, mint sokan mások, számomra ez az érzés a kevésbé borzalmas kategóriába tartozott, még akkor is, ha éppen ezen érkezésnél majdnem pofára estem. Upsza?
Kiigazítottam a hajamat az arcomból, és pislogtam párat, hogy elmúljon a fura szédülés, majd körbepillantottam. Menő fák vettek minket körbe, ilyen-olyan rúnákkal a törzsükön. Lévén, hogy tavaly azért tanultam Rúnaismeretet, néhányat még fel is ismertem, aminek azért eléggé örültem, hiszen ezek szerint nem szállt minden tudásom a sutyiba. Elmerengtem a mintákon egy darabig, majd észbekaptam, és átfurakodtam néhány emberen, hogy végre elkapjam Sophiet, mert egyedül álldogálni itt azért egy idő után mégiscsak lelombozó, nem? Nem hagytam időt magamnak, hogy kiderüljön. A többiek épp beszélgettek valamiről, amíg Sophie háta mögé surrantam.
- Bú! - A kreatív ijesztésem mellé még meg is érintettem a vállát, mielőtt elé fordultam volna. - Halihó, nyuszitulajdonos! Mizu?
Cinkosan rávigyorogtam, aztán azért visszapillantottam a professzorék felé, nehogy valaki rosszalló pillantással illessen a beszélgetésünk miatt... Bár na, hát nem úgy volt, hogy a prefektusoknak mindent szabad? Útmutató, amulettek, varázslatok, szellemek... ehh, na, ez a rész nem volt a kedvencem. Sosem voltam jóban a szellemekkel.
Nemsokára tovább indultunk az ösvényen, én pedig természetesen a hugrabugos lány mellett maradtam, és felé is pillantottam, miközben azért a terepet is felmértem.
- Szóvaaal... te felvetted a Rúnaismeretet RAVASZ-ra? Tök jó! Én nem igazán értek ehhez a tárgyhoz, bár amúgy elég érdekes... Mit céloztál meg, egyébként? - érdeklődtem, remélve, hogy nem túl személyes a kérdés. Na meg az is lehet, hogy nem is akarja folytatni a tanulmányait egyelőre... Még én sem voltam biztos benne, mit akarok, de a tárgyak felvételénél azért valamelyest muszáj volt betájolnom magam. A baj csak az volt., hogy attól féltem, az érdeklődésem jövőre totálisan megváltozik - mint ahogy eddig is ezt tette, folyton -, aztán majd leshetek. Ja, és említettem már, hogy drasztikus stádiumú döntésképtelenségben szenvedek?
Nem tudtam magam kinézelődni egyhamar, mindenfelé volt valami új és érdekes dolog, ám végül elértünk egy kőfalhoz, amelyen szintén minták voltak felvésve. Igyekeztem odafigyelni az információra, bár eléggé hátul álltunk. Szerelmi rúna... menő, bár kissé morbid, ahogy a bájitalok is. Mármint, eléggé kétségbeesett lehet valaki, ha ilyesmiket akar használni... Nemsoká pedig asztalkák jelentek meg, székekkel.
- Jaj, hogy kézműves foglalkozás is lesz? De jóóó! - Levetettem magam egy székre, és azon elmélkedtem, véssek vagy fessek... És ha előbb kivésem, aztán azt a mélyedést befestem? Ó, klassz. Már ha lesz erre időm.

Rendhagyó rúnaóra

Még szép, hogy elkéstem... Pedig beállítottam magamnak az ébresztőórát is, amit anno kaptam anyutól, de az valamiért bekrepált. A hálótársaim meg nem szóltak, hogy ideje lenne kelnem, persze nem az ő dolguk, meg hát honnan tudhatták volna, hogy tanulmányi kirándulásra kell ma mennem délutáni szieszta helyett?
Alig beszélgettünk még pár szót egymással, nyilván nem az volt a legfontosabb dolguk, hogy bevéssék a naptárukba a mai naphoz, hogy engem bizony kettőkor ébreszteni kell. Borzasztó érzés volt, amikor magától kipattantak a szemeim, és láttam, hogy már jó esetben ott kéne lennem a megbeszélt találkozóponton, én meg egy szál pizsiben feszítek itt.
Még szerencse, hogy előző este összepakoltam a cuccaim, így magamra rántottam az első kezem ügyébe kerülő farmert, pulcsit, kabátot és sportcipőt, majd a táskámat a vállamra kapva hanyatt-homlok kirohantam a szobából, köszönés nélkül. Szép kis bemutatkozást nyomtam le a hugrás hálóteremben annyi szent, de hát mit is vártam magamtól? Pontosan ezt, ha őszinte akarok lenni. Hatalmas szerencsémre még az utolsó pillanatban elértem a zsupszkulcsot a Három Seprűben, miután láttam, hogy néhány korombeli roxfortos diák arra veszi az irányt. Köztük volt Sophie is, akivel a Roxfort Expresszen már volt egy közös kalandunk... Imádkoztam, hogy ezek arra a tanulmányi kirándulásra legyenek hivatalosak, amire én is, mert arra már nem volt időm, hogy az évnyitón már látott tanárt megkeressem közöttük a tekintetemmel. Marha gyorsan hozzá kellett érnem a batyuhoz, ha nem akartam hoppon maradni.
Iszonyat kellemetlen volt ez az érzés, ami elfogott utazás közben, csak az jelentett némi megkönnyebbülést, hogy a hányingertől végre nem éreztem, milyen éhes is vagyok valójában. Ahogy megérkeztem  a többiekkel együtt, a gyönyörű táj mellett nyugtáztam végre Bolton és Welch profok jelenlétét is. A fák egészen lenyűgözőek voltak, szerencsére elvonták mindenki figyelmét arról, hogy egyfajta potyautasként becsatlakoztam a menethez én is az uccsó pillanatban.
Igyekeztem meglapulni a többiek mögött, amíg a prof a rúnákról magyarázott meg kérdezett valami Grimo izéről. Egyrészt nekem halvány lila fogalmam nem volt róla, hogy mi az, másrészt örültem, hogy kifújhatom magam, amíg a tanár beszél és a lehető legkisebb feltűnést keltve sétáltam a csapat után sereghajtóként a kis ösvényen. Hamar ott termettünk egy látványos sziklafalnál, ami telis-tele volt csupa rúnával. Érdeklődve meresztgettem a szemem, új volt még nekem ez az egész, de meglepő módon közöny helyett kíváncsiságot éreztem. Talán az, hogy egy ilyen váratlan, szokatlan környezetben tanulunk róluk, a friss levegőn, tényleg működött és jótékony hatással volt még az én - igen gyakran sztrájkoló - diákénemre is.
– Ez a véset az „Að fá stúlku” nevet viseli. Ez egyszerelmi rúna, amit leginkább nők véstek egy férfi szerelméért. Mondhatjuk úgyis, hogy az izlandiak szerelmi bájitala volt ez, csak kevésbé folyékony formában. Persze férfiak is használták, ha meg akartak szerezni maguknak egy lányt. Ez egy oda-vissza működő dolog volt. Ez egyébként az egyik legegyszerűbben kivéshető jel, így ma ezt fogjuk megtanulni - mondta Bolton, amire láttam, hogy nem egy lány tekintete felcsillant.... Na persze, mivel is lehetne jobban felkelteni a diáklányok érdeklődését, mint szerelmi varázslatokkal? Szép volt prof... - gondoltam, miközben a véleményem valószínűleg azonnal ki is ült az arcomra.
Elvégre mi más érdekelhetne egy csomó kamaszodó tinit jobban a romantikánál...Ahogy megjelentek az asztalok és a székek, megpillantottam a festékeket és vésőket, amik máris elég riasztónak tűntek számomra, hisz nem volt túl jó a kézügyességem.
– Nos, foglaljatok helyet! Lehet festeni, vésni, a lényeg, hogy az asztallapra kerüljön fel a rúna. Természetesen, aki bátor, az megpróbálkozhat erről a listáról bármelyikkel. Nem ragaszkodom a szerelmi rúnához.
Hála az égnek.
Bátorítása ellenre én a tanár úrtól legtávolabb eső asztalnál foglaltam helyet, hogy lehetőség szerint minél később vegye észre a bénázásom. Tudtam, hogy tök mindegy, hogy könnyebb vagy nehezebb ábrát szemlélek ki, így is-úgy is ronda lesz a végeredmény, így nekifogtam egy kissé bonyolultabb rúnát lemásolni, ami épp szemmagasságban volt velem. Kis gondolkodási idő után megkaparintottam a vésőt és élvezettel „mártottam” bele az asztal falapjába.
- Ez nem is olyan rossz - motyogtam az orrom alatt, miközben erősen koncentráltam a jelre. Volt valami idegnyugtató hatása annak, ahogy a fát felszántotta a véső hegye. Próbáltam nem felhívni magamra a figyelmet munka közben, de ha mégis a közelemben sétált el a tanár, akkor felpillantottam rá egy pillanatra.
- Bolton professzor, meg tudná mondani, hogy a Hólastafur rúna valójában mire jó? A hegyek megnyitását szó szerint kéne érteni? Ha ezt rávésem egy hegyre, akkor az ketté fog nyílni előttem? - nézegettem kétkedve a kacifántos jelet, amit épp lázasan igyekeztem lemásolni.

[Tanulmányi kirándulás]

Tanulmányi kirándulás

Már nagyon vártam a tanulmányi kirándulást, amelyre idő előtt megérkeztem. Mindig is érdekelt a rúnatan, na meg az északi népek is, a hitüktől kezdve a temetkezési szokásaikig. A vikingek élete főként a hajózásból állt, melyek során főként a kereskedelem, a rabló és hódító hadjáratok kerültek előtérbe. Így egyáltalán nem volt furcsa, hogy a halálukat is egy hosszú utazás nagy kezdetének tartották, amely természetesen egy hajóúttal startolt. A hajót meggyújtották a búcsúzkodók a part közelében, majd tengerre bocsátották. Ezt a változatot láttam már más mugli filmben is, amelynek címe a "A 13. harcos" volt. A másik kedvenc mugli sorozatom a Trónok harca volt, ott is hasonló volt a felállás csak ott a máglyaégetés volt a középpontban, persze ez már nem ide tartozik. Visszatérve a témára, a vikingek életmódja iránt mindig is érdeklődtem, a hitvallásuk is nagyon érdekfeszítő volt. Ezekkel a gondolatokkal érkeztem a találkozó helyszínére, majd mikor megjött a tanárunk és a többi diák, legyalogoltunk a Roxmorts-ba, ahol zsupzskulcs várt ránk, mely egyenesen a múzeumba vitt. Sose viseltem könnyen ezt az utazási formát, kicsit émelyegtem tőle már előre is, de végül bíztam benne, hogy sikeresen odaérek az adott helyszínre a többiekkel együtt. Miután elhaladtam a tanárunk mellet, erős cigaretta illatot véltem felfedezni. Biztosan rágyújtott egy szálra, de hát ez az ő dolga, engem nem érint semmiben, úgy voltam vele. A másik tanár megérkezése után névsorolvasás történt, amelynél jeleztem, hogy igen, itt vagyok, részt veszek az órán. Lementünk a Három Seprűbe, negyed négykor pedig a zsupszkulcsos utazással megérkeztünk a célhelyszínre. Kicsit nehezen viseltem ezt, de végül egész jól jöttem ki belőle, csupán egy kis hányingerem volt az utazástól, de semmi érdemleges nem történt. Érkezéskor meglepetten tapasztaltam, hogy rúnát fogunk vésni. Azt hittem, hogy találós kérdések lesznek vagy elméleti dolog az egészről, illetve másfajta gyakorlatok, így kissé berezeltem, de reméltem, hogy meg tudom oldani valahogy a dolgot. A viking lakoma már tetszett, sőt, már vártam, hogy megkóstolhassam a finomabbnál finomabb falatokat, de tudtam, hogy előbb túl kell esnem a faragáson. Nem mélyedhettem el sokáig a gondolataimba, mert jött is egy kérdés a tanártól, hogy mit jelent a Grimoire szócska...
- Nos, ez egy varázskönyv, mely segít lelkeket, angyalokat és egyebeket megidézni...- haraptam el a szó végét, legalábbis ez ötlött be róla így elsőre.
Közben közelebb léptem megtekinteni a vésetet, amelyet a tanár úr épp szemléltetett.
- Van varázsereje, talán pont a boszorkányság ellen véd - közöltem, megint kissé elharapva a mondandóm végét, hiszen egyáltalán nem voltam biztos a válaszom helyességét illetően.
Közben megkezdődött a véséses feladat, én pedig most vagy soha alapon megpróbálkoztam egy másik rúnával... kérdés majd, hogy sikerül a művem. Végül a Draumstafir-t választottam, mely a beteljesületlen vágyak álmodásához rúnát jelentette. Nem volt egyszerű megrajzolni, de megpróbálkoztam vele és igyekeztem magamból kihozni a lehető legjobbat.  Reméltem, hogy jól sikerült az alkotásom, mikor ránéztem a papírra, megállapítottam, hogy magamhoz képest egész jót alkottam. Persze a tanár dolga volt eldönteni, hogy milyen lett a munkám minősége, meg van-e elégedve vele és a többi. Reméltem, hogy nem szerepeltem le nagyon, próbáltam magamból a lehető legjobbat kihozni több-kevesebb sikerrel.