Nihon

♡ Nagy utazás... ♡

Esmé & Hana

ruha

Elég hamar félelmetes kalanddá vált a mi kis kikapcsoldásnak szánt városnézésünk… Hana szerencsére képben volt azzal kapcsolatban, hogy mi és miért űzheti velünk ezt a különös tréfát.
Nem telt bele pár pillanatba és lassan az is körvonalazódni látszott, hogy pontosan milyen lény csalt minket csapdába.
- Nos, ez kicsit komplikált... Nagyon sok mágikus lény hemzseg Japánban, szóval igen, elég gyakoriak, hogy furcsa dolgok történnek. Valószínűleg kiszemelhetett minket egy youkai...vagy oni... Vannak jó indulatú varázslények, akik ártalmatlanok, és vannak a kevésbé jóindulatúak, meg a nagyon rossz indulatúak... Azt hiszem az utóbbi kettőből valamelyikbe botlottunk bele... – hangzott el a magyarázat, majd idegenvezetőnk arra intett minket, hogy próbáljuk meg megkeresni a lényt… amiről egyelőre csak annyit tudtunk, hogy valószínűleg nem hogy jót nem, de szinte biztosan rosszat akar nekünk. Miközben a lesben álló vad után kutattam a szememmel, megütötték a fülemet Esmé szavai…
- Öhm… itt lesz valami – állt meg hirtelen szerelmem, majd így folytatta:
- Ugye nem csak én látom. Mondjátok, hogy nem csak én látom.
Rögvest utána siettem és olyan nagyra meresztettem a szemem, amennyire csak tudtam, de akárhogy kémleltem, nem láttam azt a valamit, amiről ő beszélt.
- Mit látsz Életem? Én sajnos nem látom… - fordultam Hana felé is, miközben a fejemet csóváltam.
- Hana? – kérdeztem kissé félve, hiszen ha azt válaszolja, hogy ő is látja, akkor az Esmére nézve jót jelent, én viszont nem tudtam volna értelmezni, hogy miért maradt rejtve előttem ez a valami. De belül ennek ellenére mégis azt szerettem volna, ha Hana is látja. Egyrészt így nagyobb esélyünk lett volna felvenni ellene a harcot, mintha csak egyikünk látja, másrészt bíztam abban, hogy ha nincs egyedül a vélt vagy valós látomással, akkor Esmé sem pánikol be annyira. Nem mintha pánikolós alkat lett volna, de most itt voltunk egy idegen országban, egy olyan lény csapájában, amiről sosem hallottunk korábban, és őszintén szólva talán még az előbbi jóslatot sem hevertük ki teljesen… Érthető volt hát, ha felettébb idegesek kezdtünk lenni…
- Na és most, hogy megvan a lény, hogyan tovább? Elég ha kiütjük valami varázslattal, vagy ennél trükkösebb a megoldás? - szegeztem a kérdést továbbra is Hana felé olyan nyugodt hangszínen, amilyenen csak bírtam. Nem akartam megrémíteni Esmét, ezért próbáltam megőrizni a magabiztosságom látszatát, és persze azt sem akartam, hogy a lény megérezze a félelmet... Az ugyanis sosem jó stratégia, ha harcról van szó. Még a mugli világban sem. Emlékszem, mikor kislánykoromban megkergetett az utcán egy veszettnek tűnő kóborkutya, és apám felém rohant, hogy megmentsen.
- Jövök Poppy! - kiáltotta apám mély, megnyugtató hangján, majd hamar ott termett és egy bottal, félelmetesen morogva, elkergette a veszett kutyát. Nem volt egyszerű, de olyan vehemenciával mordult rá, hogy ott nem volt kérdés, ki kerülne ki győztesen a harcból. Valahol azt reméltem, hogy ez a bátorság most is megmenti a helyzetet, még ha egyelőre elég reménytelennek is tűnt a helyzetem, tekintve, hogy nem láttam, hol is van az ellenségünk. De egy dolog azért segített: nálam is volt egy "bot". És az sokkal többre volt képes.

[Esmé-san; Ginerva-san2000. 08. 08.ongaku]

Soredemo sekai wa utsukushii
dressu

Esmé-san; Ginerva-san
2000. 08. 08.
ongaku

Esmé-san és Ginerva-san után én is odasietek, ahol látni vélik a lényt, és bár elég sokáig kell figyelni, lassan az én szemem előtt is kibontakozik egy fekete kutya, vörös szemekkel. Magamban gondolkodni kezdek, hogy mit is csináljuk, amikor az elhagyatott épületre pillantok, majd a kutyára. Az előtt jöttünk el nem régen és azóta kerültünk ebbe a különös helyzetbe.
- Eeeto, azt hiszem inu-san csak védeni szeretné azt a házat - pillantok az elhagyatott épület felé, majd Ginerva-sen és Esmé-san felé pillantva bólintok nekik egy aprót, jelezvén, hogy próbáljunk meg hátrálni, miközben én óvatosan beszélni kezdek a kutya felé. - Daijoubu, Inu-san. Nem fogunk bemenni a házba. Szépen elsétálunk. Nem akarunk bántani, sem a ház nyugalmát megzavarni. Kérlek engedj ki minket innen - hajolok meg felé mélyen, mire  akutya vakkant erős hangján, mely visszhangzik a kihalt térben. Végül tesz két-három kört a ház robusztos, tradicionális bejárata előtt, majd egy utolsó morranás, és meghajlás kíséretében eltűnik, mi meg újra a nyüzsgés közepn találjuk magunkat.
Megkönnyebbült sóhajjal fordulok a többiek felé, és egy kis mosollyal nyugtatom meg őket.
- Nihonban sok az ilyen szellem, de általában a legtöbbjük veszélytelen. Remélem ez nem vette el a kedveteket az országtól - sóhajtok egyet, majd miután még egy rövid idegenvezetést tartok a kerület többi részén barátságosan hozzájuk fordulok.
- Nos, azt hiszem ennyi sétálás és izgalom elég mára, azt hiszem most ha is indulhatunk - terelem be őket egy kisebb sikátorba, hogy a kezüket megfogva elhopponáljak a lakásomig. - A cipőket kint szokás lepakolni, a ház belsején szakrálisan tisztának kell lennie, és amúgy is a cipő könnyen felsértheti a burkolatot - mosolygok rájuk barátságosan, majd beinvitálom őket anyai nagyszüleim régi otthonába, ahol még mindig minden olyan szép, mintha ők is itt élnének.
- Nagyon örülök, hogy az estét itt töltitek, a hely nem tartogat ártalmas szellemeket, úgyhogy nyugodt lesz az éjszaka is. - bólintok mosolyogva, majd hagyom, hogy hadd nézelődjenek, és hadd élvezzék ki egymás társaságát, én pedig kiülök a kertben álló zöld lombú fák alá.
Nee, Shouta. Ustukushii desu ne?

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

Ginevra és Hana
2000. augusztus 8.


~ set ~

          Nagyon különös helyzetbe kerülünk. Pedig azt hittem, hogy nyugis lesz ez a kirándulás, de már most annyi érdekes dolog történt, hogy nem tudom elképzelni mi lesz még itt a nyaralás végéig. Mégis valahogy megrémít az, hogy most el vagyunk veszve valamiféle időhurokban és még nem tudjuk megmondani, hogyan fogunk kijutni innen. Bárcsak hamar rájönnék vagy valamelyikünk, hogy mi ez az egész, és akkor teljesen váratlanul az egyik épületnél meglátok valami árnyat. Gyorsan szólok a többieknek, hogy vajon ők is látják-e.
          Nem nyugtat meg, mikor párom azt mondja, hogy ő semmit se lát. Akkor vajon velem van a baj? Tuti, hogy kezdek becsavarodni, megint kezdődik valami az életemben és ez a valami tönkre fogja tenni a párkapcsolatom szerelmemmel. A kezem az arcomba temetem, és már éppen elerednének a könnyeim, amikor Hana is odalép hozzánk.
          - Inu-san? – kérdem.
          Tehát akkor ő is látja azt, amit én. Most már viszont aggódva nézek szerelmemre. Vajon ő miért nem látja? Talán ez valami különleges állat és nem mutatja meg magát mindenkinek? De akkor nekem miért? Nem értem ezt az egészet, és egyre jobban kezd zavarni a helyzet. Ki akarok innen jutni és minél előbb. Ennek megfelelően megfogom párom kezét és hátrálni is kezdek.
          Nem tudom, hogyan, de egyik pillanatról a másikra újra a nyüzsgő városban találjuk magunkat. Ez az ország nagyon érdekes, és nagyon ijesztő egyszerre. Egy magamfajta, aki nem érti a helyi szokásokat és nem annyira jártas a mágiában, könnyen elveszhet örökre.
          Csak némán követem barátnőnket a város további megtekintésére. Valahogy nem köt le most annyira. A jóslat és az események hatása alatt vagyok, nem könnyű kikerülnöm belőlük. Nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de mikor Hana felém fordul mégis elmosolyodom. Végül is, nem sérültünk meg, és tényleg ártalmatlan volt az egész, csak felfújom és túlaggódom.
          - Csodálatos ez a város, én biztos vissza akarok majd még jönni. Te mit gondolsz, Édesem? – nézek rá és próbálom egy csókkal befolyásolni.
           A hoppanálás után egy tradicionális háznál kötünk ki. Olyan, mint amiket már láttunk, de ez mégis más. Talán a hangulata, vagy a nyugalom, ami árad belőle. Ledobom a cipőmet a helyén, ahol Hana mutatja, majd meg is igazítom, hogy szépen álljon. Pillanatok alatt körbeszaladok, már amennyire lehet szaladni. Ki is nézem az egyik szobát, ami szerintem jó lesz nekünk estére szerelmemmel. Annyira csodálatos lesz az egész, a végén még el se akarok innen menni.
          - Köszönjük, hogy fogadsz minket a házadban – hajolok meg Hana előtt. – Biztos vagyok benne, hogy jól fogjuk érezni magunkat. Ez a ház lenyűgöző, és ha tényleg nincsenek benne szellemek, akkor egy igazi főnyeremény – mosolygok cinkosan, majd leülök mellé az egyik fa alá. Remélem nem zavarok meg valamit, de annyira jól esik ez a béke. Remélem szerelmem is csatlakozik majd hozzánk, hogy egy jót beszélgethessünk még lefekvés előtt.

Köszönöm a játékot. ♥

[Köszönöm én is!]

♡ Nagy utazás... ♡

Esmé & Hana

ruha

Épp jókor lépett hozzánk Hana, mert láthatóan Esmé már az idegösszeroppanás szélén állt… közelebb léptem szerelmemhez, hogy megnyugtassam. Megsimogattam a vállát, de még mielőtt mondhattam volna valami megnyugtatót neki, Hana szerencsére közbelépett.
- Eeeto, azt hiszem inu-san csak védeni szeretné azt a házat.
Hála az égnek akkor Hana reakciója alapján mégsem voltunk akkora bajban. Furcsa volt, hogy hármunk közül csak én nem láttam a lényt, de végül is nem akadtam fent ezen, hiszen a lényeg az volt, hogy nagy eséllyel megmenekültünk.
Hana szerencsére értett a kutya nyelvén, mert az hamarosan lelépett, bár én ezt csak abból érzékeltem, hogy hirtelen visszatért a zaj és a tömeg, és láttam, ahogy Esmé és Hana megnyugodtak. - Látod? Nincs semmi baj – próbáltam a páromat megnyugtatni, aztán követtem az idegenvezetőnkkel együtt az úton.
- Nihonban sok az ilyen szellem, de általában a legtöbbjük veszélytelen. Remélem ez nem vette el a kedveteket az országtól – magyarázta Hana már mosolyogva, én pedig megszorítottam erre Esmé kezét.
- Csodálatos ez a város, én biztos vissza akarok majd még jönni. Te mit gondolsz, Édesem? – kérdezte Esmé, és erre mélyen elgondolkodtam.
- Hát… én nem vagyok benne egészen biztos őszintén szólva. Gyönyörű hely, de valahogy úgy érzem, hogy én és Japán nem passzolunk össze… Már csak a jóslat miatt sem, amit itt kaptam – vallottam be, aztán hozzátettem:
- De te hihetetlen jó idegenvezető vagy Hana, és nagyon köszönjük, hogy most is megmentettél bennünket! – nyújtottam pacsira a kezem Hana felé. Tényleg mindent megtett, hogy izgalmas, mégis biztonságos legyen az utazásunk, és eddig be is jött ez Merlinnek hála, de azt éreztem, hogy jobb nem játszani a tűzzel… Még egy ilyen kaland és Esmé még kiborul, vagy esetleg nekem borul el az agyam… Szóval akárhogy is, egy időre biztosan szüneteltetném ezt az országot. Azt persze nem zártam ki teljesen, hogy valaha visszatérjek, visszatérjünk ide, ha Esmé annyira szerette volna. De ez esetben arra valami nagyon hatásos trükkel kellene rávennie… Szerencsére mára elég volt ennyi izgalom Hanának is, és meginvitált minket a házához. Gyönyörű épület, áradt belőle a történelem és a hagyomány. Nagyot sóhajtottam, ahogy megláttam és elismerően pillantottam Hanára, miközben én is megszabadultam a cipőmtől.
- Nagyon örülök, hogy az estét itt töltitek, a hely nem tartogat ártalmas szellemeket, úgyhogy nyugodt lesz az éjszaka is – ígérte barátnőnk, mire hálásan feleltem.
- Köszönjük ezt a szívélyes invitálást. Hihetetlen ez a ház, büszke lehetsz rá, hogy itt éltek az őseid! – mosolyogtam Hanára, majd szerelmemre, és alig vártam, hogy végre valóban megpihenjünk ezután az eseménydús nap után. Fáradt voltam és semmire nem vágytam jobban, mint egy forró fürdőre a szerelmemmel.

Köszönöm én is!