Óriások Útja

Bushmill városától alig néhány kilométerre fekvő bazaltoszlopok alkotják ezt a csodás látványosságot. A mugli legenda szerint Finn MacCool az ír óriás építette ezt az utat magának, hogy azon átkelve legyőzze skót ellenségét, Finn Gallt. Nos, tény, hogy a területen valóban éltek óriások. Így hát számos kutatóvarázsló szokott felbukkanni a környéken, elsősorban a turisták által kevésbé kedvelt időszakokban.

PRÓBÁK SOROZATA

outfit

március 31

Még élénken él bennem a múltkori éjszaka minden érintése, illata és csókja. Minden ilyen lopott találkozásunk olyan, mintha egy apró kis bűn lenne, amibe újra és újra beleesünk. És mégsem bánom. Egy cseppet sem bánom… Sőt. Sóvárgom azt az érzést, azt a lehengerlő, vad és semmihez sem fogható szeszélyt, ami minduntalan a karomba vezeti Elliotot.
Azok a pillanatok jók. Fájdalommentesek és egyszerűek. Nincs ott közöttünk az a mindkettőnket széjjelfeszítő kérdés, vajon mi lesz most? Engem a féltékenység és a keserűség felváltva mar belül. Nagyon ritkán bukkan csak fel némi kósza remény és sajnos valahogy abban sem bízom annyira, hogy hosszú távon a karjaim között tudjam tartani. Elengedem, s félek ezzel fogom végül végleg el is hagyni, míg mindez, ami valaha Elliottal köztünk volt, tényleg elveszik. Ő már nem táplálja a reményt, mi lesz hát, ha már én sem fogom? Azt hiszem ott lesz az a pont, hogy vége. És egyelőre elképzelni sem tudom, mi jöhet azután, nincs tervem az életre. Semmilyen életre…

Mélyet szívok a levegőből. Megint ez a sós érzés, ami egyszerre kijózanító és mégis reményt adó. Persze, hisz az otthonomra emlékeztet. Tengerszemre éppúgy, mint arra a helyre, amit jövőm otthonául képzeltem, igen, Őrszemre. Azt a helyet csak azért vettem meg, hogy Elliottal éljek benne, most ott áll, lakatlanul, de csak félig üresen. Jól megmutatja én hogyan érzem magam. Nem is jár oda senki, csak néha egy gondnok, aki megnézi minden rendben van-e az épülettel. Nem tudom mi legyen a sorsa… Ott akartam felnevelni Elliottal közös gyermekünket. Meddig várjak még arra, hogy vajon ez lesz-e az én sorsom?

- Ezt szerettem volna megmutatni. – Mutatok végig az Óriások Útjának nevezett tengeren átívelő hatalmas bazaltoszlopok látképén. – A legenda szerint egy óriás építette, hogy legyőzhesse ellenségét. Bár szerintem hülyeség lett volna ennyit vesződni… De hát az óriás logikát se nagyon lehet megfejteni a mai napig. – Nevetek fel, miközben finoman megfogom Elliot kezét. – Gondolom ezért vagyok én is kissé fura. – Nevetek továbbra is és lelépek az egyik nagy bazaltoszlop tetejére. - A lényeg, hogy gyönyörű és különleges. És megígértem, hogy most bepróbálkozok minél többféle hellyel, hátra valamelyikre azt mondod, hogy igen, ez az a hely, ahol újra a tied leszek. – Tudom, hogy kis szomorúság jelenik meg a szemeimen, de közben tovább mosolygok.

Reménykedek, mert szeretem őt, és ezt egyelőre még nem tudom és nem is akarom feladni. Ennek még nem most van itt az ideje. És néha,a mikor őt nézem, ahogy engem figyel… Azt gondolom, titkon ő sem akarja, hogy végül feladjam…

Az Óriások Útja



Nat
2001. március 31

outfit

Még mindig nem értettem, miképpen kerültünk ide. Minden, ami a bazaltoszlopok fennséges látványa előtt történt egy pillanat alatt szertefoszlott. Megint csak mi voltunk ketten, szemben a természet szépéségével, pont úgy mint annak idején Tantalon váránál. A hatalmas épületet legyőzte a körülötte lévő világ, a fák, a növények, a tenger és persze az eső meg a szél is. De ez még annál is gyönyörűbb volt.
A sós víz illata megint rám talált, enyhe hányingert hozva magával, ám nem olyan mértékben, hogy elnyomja a csodálatomat. Ez volt az a világ, amihez én magam is tartozni akartam, az erdők, a hegyek, a völgyek… ezt pedig Nat pontosan tudta s ezért hozott ide. Hogy vallhattam volna be neki, hogy mindez csupán csak vágy és már más Elliot vagyok? Ő változtatott meg és akármennyire is ellenálltam, kiutat nem leltem belőle. Ez az új verzió egészen hozzá szokott a kényelemhez, a reggeli csókokhoz és ölelésekhez, a meleg bögréhez, amit az ujjai közé nyomnak és felmelegíti az egész testét. Erős voltam, mert erősnek kellett lennem, de éreztem, hogy mindez más és az a legtöbb esetben nem jó. Ahogy macskák sem kedvelték az új helyzeteket, úgy én sem. Akárcsak Zeusz, én is lézengtem a Suttogóban. Mászkáltam, bámultam és nem tudtam hová tenni azt, amerre tart az élet.
A bazaltoszlopok mellett állva azonban megint létezett Elliot és Nat, mintha csak valami egység lenne ez, amit megbontani nem volna szabad. Hülye gondolatok egy hülye fejéből… A hangnak nem esett nehézre ismét kegyetlennek lenni. Oda szúrta, ahová fájt és mindig a legjobban időzített.
– Ezt szerettem volna megmutatni. – mondta aztán kisvártatva Nat, én pedig összerezzentem a hangja szépségén, ami olyan gyönyörűen egészítette ki ezt a tájat. Amikor belészerettem sok mindent imádtam rajta, mondhatni csókoltam és simogattam volna minden tagját. De a hangja, az egy másik dimenzióba tudott elrepíteni, néha testileg is – még ha ezt neki is mondtam ki. – A legenda szerint egy óriás építette, hogy legyőzhesse ellenségét. Bár szerintem hülyeség lett volna ennyit vesződni… De hát az óriás logikát se nagyon lehet megfejteni a mai napig. – Éreztem, ahogy megfogja a kezemet. Tetszett, ahogy az óriásokról beszél, azokról, akikhez ő is hasonló. Csak éppen az együgyűsége hiányzik. – Gondolom ezért vagyok én is kissé fura.
Hagytam, hogy vezessen, mintha csak egy álombéli útvonal ez, ami egyenesen odavezet hozzánk. Szerettem, ha vezetett, szerettem, ha birtokolt, mert ő biztosabb lábakon állt a világban, mint én. Szükségem volt rá.
– A lényeg, hogy gyönyörű és különleges. És megígértem, hogy most bepróbálkozok minél többféle hellyel, hátra valamelyikre azt mondod, hogy igen, ez az a hely, ahol újra a tied leszek.
Ahogy felé fordultam, láttam a szemeiben ülő szomorúságot. Nem érdekelt az álmosoly, ami elfedni hívatott mindezt. A szomorú óriás, aki egy aprócska kisfiú ölelését vágyja… ócska mese lett volna, de a miénk.
– Nem vagy fura. – Nyomtam a mutatóujjam az ajkaira, hogy most ne szólaljon meg egy pillanatra. – Játszunk ma egyet. – Tettem hozzá csillogó szemekkel és elhúztam egy kegyetlen kis vigyorra a számat. Nem volt bennem gonoszság, de mégis próbára akartam tenni Natot.
– Én vagyok Finn MacCool az ír óriás, te meg Finn Gall, a skót óriás. Most harcolni fogunk… – Mondtam és magamhoz húztam, hogy jól megszorongassam. – Máris vesztésre állsz.

PRÓBÁK SOROZATA

outfit

március 31

Egy ideig csak álltam. Belém akadt a szó, de még a lélegzet is. Sokszor féltem, hogy ez az egész csak nekem komoly már, de ma valahogy éreztem, talán Elliot még annál is jobban szeret, mint ahogy azt kimutatni tudja. Ő játszik, mindig, mindenkivel. És nem azért, mert nincsenek mély érzései. Talán csak fél megmutatni őket, a játék pedig elfedi mindennek a komolyságát.

Most is… Ott ül ajkain az a komisz kis vigyor, amit mindig úgy imádtam, mert arra emlékeztetett, hogy igen, engem hív és nem mást. És mégis… Egy idő után megtanultam átlátni a mosolyon, továbbnézni a dacos szemeken. Aztán, mintha újra elvesztettem volna ezt a képességem. Nem láttam meg az érzéseit, nem tudtam mit akar, ő pedig nem mondta ki. Hallgatásunk dacos és csökönyös lett. Aztán mikor elköltözött, úgy éreztem már minden mindegy. Pedig még van remény. Szétziláltunk mindent, de a káoszból mindig rend alakul ki a végére és talán ez most is így lehet még.

Elmosolyodom én is, hagyom, hogy megszorongasson, bár most egyáltalán nem tudom, mi a szándéka, célja ezzel. Egy darabig hagyom, hagy álljon úgymond nyerésre. Gondolom ő sem bízott abban, hogy az én dromedár testem ellen majd ilyen könnyedén nyer az ő aprócska és gyönyörű termete. Imádtam a testének minden mozdulatát, a látványát, de még a ruhákon keresztül felsejlő alakját is. Ahogy most hozzám ér, ruháinkon keresztül is érzem mindazt, ami örökké lenyűgöz… Nyelek is egyet gyorsan és próbálom másfelé terelni gondolataimat. Én azért mégiscsak a tájért is jöttem. Jó lenne nem azonnal megkeresni a helyi első szállást, csak mert már megint nem bírunk magunkkal. Lassan Anglia összes falusi helyét ismerni fogjuk. És nem alaposan, de az ágyaikat mindenképp…

- Hmm. Kedves Finn. Hol hagyta ma az erejét kérem szépen? – Nevetek továbbra is, miközben gyorsan lefejtem magamról Elliot karjait és egy mozdulattal a földre teremtem, azért csak óvatosan, nehogy az óriás Elliot kárt tegyen valamelyik bazaltban. – Hát szerintem nyertem. – Jelentem ki, miközben még mindig tartom Elliotot a kezénél fogva és kicsit meg is görnyedek, hogy azért mégse teljes óriásalakomban álljak fölötte. Elliot talán láthatja, hogy egyáltalán nem akartam ám ilyen gyorsan véget vetni a játékának. Tetszett, nagyon is tetszett, ahogy pimaszkodott velem. Ez volt az a frissesség, ami annak idején is áradt belőle és amit igazán imádtam a sok hajbókoló ember között, akik elámulnak a nagy Nathaniel Foresttől, de megfeledkeznek róla, hogy én is csak ember vagyok. Elliot sosem felejtette el ezt éreztetni velem. Úgyhogy most sem teljes főnöki, megrendíthetetlen valómban állok itt. És ezt Elliot is tökéletesen tudja. – Na? – Kérdezem incselkedve, miközben nézek le dacos szemeire. – Csak nem feladtad a küzdelmet kedves Óriás Finn?

Az Óriások Útja



Nat
2001. március 31

outfit

Ahogy vigyorogva szorongattam és az arcomba simított egy kicsit a tavaszi szellő, megint minden olyan könnyűnek, egyértelműnek hatott. Talán Nat is érezhette, ahogy hozzá simultam, hogy milyen erősen zakatol a szívem. Átjárta a ritmusa az egész testem, a sántítós, sérül lábamat. Nem tudom miért, de akárhányszor le akartam őt győzni, az adrenalin vadul tépte fel magát, valahol mélyen bennem s nem volt más, csak a nyers erő. Ellene persze ez semmi volt, hiszen mi voltam én egy óriás karjaiban? Egy kisgyerek, aki dacos szemmel követelte: tépj szét!
De ő nem tépett soha. Valójában túl jámbor volt, én voltam kettőnk közül a vad, a nyüzsgő, a nyughatatlan, aki mindig csak keresett valamit, de sosem talált meg. Nat tudta, hogyan kell megtalálni. Talán ő is csinálta jobban, nem úgy, mint én. Én sosem hittem el, hogy enyém valami vágyott dolog. Még akkor is űztem, ha már régen a markomban volt. De mi sem lehetünk egyformák, engem folyton a szenvedély hajtott, amit minden iránt képes voltam érezni, ami túl törékeny és elveszthető volt. Nat olyan volt, mint egy hegy… lassan változott, de szilárdan állt azon a helyen, ahol kinőtte magát a földből. Én meg valami durva folyású patak voltam, ami képes volt folyton új medret vájni magának. De ez így volt szép, hiszen én felnéztem rá, történt akármi is közöttünk.
– Hmm. Kedves Finn. Hol hagyta ma az erejét kérem szépen? – kérdezte játékos nevetve. Könnyedén, sebesen fejtette le magáról a karjaimat és olyan óvatosan, mégis olyan erővel tepert a földre, mintha semmi súlyom nem volna. A fejem a bazalt furcsa felületét érte. Még szélesebben vigyorogtam, annyira, hogy a szemeimet is egészen szűkre húztam és a szempilláimon keresztül láttam Nat arcát. Aztán felkacagtam. – Hát szerintem nyertem. – Mondta fölém hajolva egészen.
Az arcunk között alig néhány centi távolság volt. Távolról sokszor sötétebbnek látszottak Nat kék szemei, de közelről egészen ki lehetett venni minden apró pigmentet belőle. Szerettem, átható volt, valahogy legalább annyira ő, mint a hatalmas termet és a tintás-keresnyés aroma. Belekapaszkodtam az alkarjába, ahogy tartott. Érezhette, hogy nincs vége.
– Ó, jaj! – mondtam megjátszott kétségbeeséssel és ártatlan, gyermeki arccal néztem rá. Gyerekként mennyiszer képzeltem azt, hogy az óriások földjén járok s most tényleg ott is éreztem magamat. Akkoriban nem volt más, csak a hatalmas, göcsörtös fa, amit a helyiek csak kísértetfának hívtak. Sosem volt az ágain levél és jóval magasabb volt az erdő többi növényénél. Én szerettem. Az volt az óriásom, Finn. Néha egy faággal harcoltam ellene, aztán a törzséhez dőlve aludtam. Ha átkozott helyet is jelölt, én szerettem, mert az erdőmélyén volt, ahova nem sokan ismerték az utat.
– Na? – folytatta játékos incselkedéssel. – Csak nem feladtad a küzdelmet kedves Óriás Finn?
Nem kellett több, magamra rántottam, erőteljesen húzva a karját s ha teljesen rám feküdt, úgy gurultam egyet jobbra. Éreztem, ahogy a csigolyáim felett a bőrt kissé sebesre dörzsöli a furcsa talaj. Nem számított, hogy még ennyi réteg ruhán is ilyen könnyen történik meg ez s Nat fölé kerültem. Lábaim finoman karolták át a teste két oldalált. Kezeim a csuklójára feszültek, hogy odalent tartsam. Most nem számított, hogy esetleg megütött-e magát ő is. A mi játékunk fájdalmas volt mindig is.
– Úgy tűnik kedves, Finn, emberére akadt mégis csak – hajoltam le egy rövid csókért, de félúton meggondoltam magam és mégis inkább a nyakába haraptam bele. Nem túl erősen, de éppen eléggé ahhoz, hogy megérezze. – Az enyém vagy. Legyőztelek… – Suttogtam aztán az ajkainak, majd egész egyszerűen most visszagördülve a bal oldalra, lemásztam róla és felültem. Nem akartam elrontani azzal, hogy túlságosan felizzítom a tüzet. Ez nem erről szólt. Csak egy randi volt. Beszélgetés… romantika… amihez egy cseppet sem értettem.
– Tetszik. Egy ilyen helyen tudnék élni… – mondtam, ahogy végig néztem az előttünk heverő bazaltoszlopok szépségén. Volt bennük valami egészen nem evilági és ebbe beleborzongtam.

PRÓBÁK SOROZATA

outfit

március 31

Nem nézhetek sokáig a dacos kis szemekbe, mert egy gyors mozdulattal maga alá teper, s körbefogja derekam kecses kis lábaival. Elmosolyodom. Ártatlanabbul, mint szerettem volna. Pajkos kis kacajnak szántam, akartam bele vinni némi gonoszkás kis hangsúlyt, hogy azt hihesse, én, mint Finn, az óriás, nem kifejezetten örülök a mozdulatnak, ami miatt hirtelen alákeveredtem. De sajnos a testem és a lelkem sem így működött. Boldog voltam, hogy itt vagyok vele és, hogy a játék közöttünk továbbra is zajlik, működik. Hogyan is tudtam volna ezt leplezni? Sosem voltam túl jó színész, mindig engedtem, hogy az érzelmeim vezessenek. Azt hiszem ez egy jó írótól nem túl meglepő tény és dolog. Mi nem az arcunkkal játszunk, mi a szavainkkal és érzelmeinkkel.

Próbálnék Elliot lábához érni, hogy végigsimítsak rajta. Mindig is imádtam és most is imádom érinteni a gyönyörű tagjait. A lábai pedig kifejezetten szépek. Mint mindene… Az én óriás lábaim és óriás tagjaimhoz képest tulajdonképpen mindene csodás. Ő szerette volna, ha a közös gyermekünk örököl ebből valamennyit, de én nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet… Ha lány lesz… Nem az a jó út egy lánynak, ha Sigrid méretűvé cseperedik. Főleg akkor nem, ha mellette ott lesz a nővére, Ada, aki bizonyára hasonló kecsességgel fogja élni mindennapjait, mint az édesanyja, vagy mint közeli rokonai. Nem szeretném, hogy a gyerekeim irigykedjenek egymásra. Boldog családot szeretnék. És ehhez bizony, Elliotra is szükségem van. Az ő boldogságához éppúgy, mint a sajátoméhoz. Tudom én ezt, tudom, hogy szüksége van rám, még ha nem is mondja ki, látom a szemeiben.

Kiszabadítanám a kezeim, mikor közelebb hajol egy csók ígéretével. Csakhogy se a csók nem teljesül, se kezeim nem válnak szabaddá a csodás béklyókból. Talán nem is akartam eléggé… Mosolyodok ismét el, hogy aztán egy halovány sóhaj hagyja el ajkaim a hirtelen harapás nyomán. Ez nem jó… Ez nagyon nem jó. Hunyom le a szemeimet és már ott tartok, hogy valami szomjazó kiskacsára gondolok, nehogy itt aztán baj legyen a végén. Ért ehhez… Fenemód ért… Állapítom meg, hogy aztán újabb hirtelen mozdulata nyomán enyhe ürességet érezzek lelkemen és testemen is.

Fekve maradok, de könyökömre támaszkodok és úgy nézek Elliotra. – Akár ide is építkezhettem volna… - Suttogom kicsit csendesen. – Nem tudom mondjuk, hogy akkor vajon sikerül-e megtartanom téged. Mindegy… - Mondom kicsit komoran és én is csak a tájat kezdem el nézni. – Tényleg nagyon szép. Ez tény. Valóban szép lehetne egy érdekes ház ott fenn a szikla tetején, ahogy még nagyobb óriásként nézel le az óriások volt lakhelyére. Onnan fentről biztos nagyon kicsinek tűnik ez a lenti világ. – Fejtem ki kissé ábrándosan, hogy aztán ismét Elliotra emeljem a tekintetem. – Ne, hidd, hogy legyőztél. Ez csak az első kör volt. És nem is játszottál szabályosan. Egy fair küzdelemben biztosan én nyerek. – Mondandóm végén széles mosoly jelenik meg arcomon és odarántom, hogy finoman a fülébe nyaljak, majd én is beleharapjak a nyakába. – Kezdem is a kiegyenlítést, kedves Finn…

Az Óriások Útja



Nat
2001. március 31

outfit

16+

Ahogy közelebb hajoltam és megéreztem az illatát intenzíven, mindent áthatóan, tudtam: ezt bizony elrontottam. Elrontottam, mert a vágyak olyan vadul lüktettek végig rajtam, hogy majdnem megint elvesztettem az irányítást. Talán a szorítás is lágyult, amivel a kezét a bazaltos felületre szorítottam. Nem kellett volna harapnom és marnom őt… nem kellett volna ezt tennem, mert a forróság nem távozott, hiába gurultam le róla és ültem fel. A táj gyönyörű volt, de nem olyan gyönyörű, mint annak a szerelemnek az emléke, ami egyszer a miénk volt úgy igazán. Bele akartam kapaszkodni ebbe a képbe, mintha visszahúzhatnám ide, magunknak. Csakhogy az már elmúlt és valami új, valami más maradt... én pedig nem tudtam beérem-e vele. Be kellett volna, mert hacsak Natra pillantottam ott volt a megtestesült álom a maga két méterével.
– Akár ide is építkezhettem volna – suttogta olyan halkan, hogy orgánuma eggyé vált a hűvös, tavaszi szellővel. – Nem tudom mondjuk, hogy akkor vajon sikerül-e megtartanom téged. Mindegy… – A hangja komor lett.
Nem szerettem, mikor azt mondja „mindegy.” Rendszerint, ha ezt a szót használta, tudtam, hogy cseppet sem gondolja komolyan. Vagy dacból vagy bánatból szökött azokra a szép ajkakra és nem illet ez az ő férfias, mély hangjához, amivel világokat lehetett volna ledönteni.
– Ne mondd, hogy mindegy. – Közöltem ugyanolyan halkan, ahogy ő is beszélt, ám az én hangom nem volt szépséges és erőteljes. Csak átlagos. Nem keveredett olyan szépen a környezettel, nem vált részévé a szélnek. Ez voltam én: a diszharmónia minden porcikámban.
– Tényleg nagyon szép. Ez tény. Valóban szép lehetne egy érdekes ház ott fenn a szikla tetején, ahogy még nagyobb óriásként nézel le az óriások volt lakhelyére. Onnan fentről biztos nagyon kicsinek tűnik ez a lenti világ. – Ahogy beszélt kicsit elhúztam a számat, nem akartam mosolyogni. Igazából minden nevetségesnek tűnt, amin valaha veszekedtünk vagy csak vitatkoztunk. Hova költözzünk… hova utazzunk… hogyan neveljük a gyerekeket. Apróságnak tűntek azután, hogy a szerelem átalakult közöttünk valami nem jóvá. Mármint Nat biztosan élvezte, hogy nyugodt, békés, de nekem pont az a plusz hiányzott, amit ő adott meg. Akartam, de azt is akartam, amit egyedül ő adott meg.
– Ne, hidd, hogy legyőztél. Ez csak az első kör volt. És nem is játszottál szabályosan. Egy fair küzdelemben biztosan én nyerek. – Éreztem, hogy rám néz, de nem fordultam felé, ezért tudott olyan könnyen magához rántani és a fülembe nyalni, harapni a bőrt a nyakamon. Én pedig olyan hangosan hördültem fel, mintha csak azt mondanám: ez igazságtalan. – Kezdem is a kiegyenlítést, kedves Finn…
Ez nem fair… Gondoltam ugyan, de minek? Nat nem hallotta, őt nem érdekelte és tudtam, amúgy sem játszana tisztán. A forróság pedig megint felizzott, még érezhette is, ahogy megremeg a testem, ahogy megadom neki magam. Tudta pontosan, hogyan érjen hozzám… így hát mégsem tudtam olyan könnyen megakadályozni, hogy ennek az legyen a vége, ami… hogy ennek egész egyszerűen ne a szex legyen a lezárása. De már késő volt. A hajába túrtam és úgy simultam hozzá, hogy csókolhassam.
Testünk vad játéka pillanatok alatt vált egyetlen forró forgataggá, amit már nem lehetett csak úgy félbeszakítani. Simítottam, ahol tudtam, éreztem a bőre melegét még ruhán keresztül is. Elvette az eszem. Valami lüktetett bennem a szalaggal együtt… valamiféle őrült akarás, amit nem tudtam leállítani.
– A legrosszabbat hozod ki belőlem… – leheltem az ajkaira. Készen álltam magam alá teperni őt megint, ám most megállás és határok nélkül. Egyetlen esélye volt: ha leállít és visszazökkenünk a mi békés randi tervünkhöz, ami egyelőre működésképtelennek tűnt. – Biztos vagy benne, hogy nem sikerült megtartanod engem? – kérdeztem, miközben végig harapdáltam a nyakán, kellemes, langyos levegőt lehelve a bőrére.

PRÓBÁK SOROZATA

outfit

március 31

Az enyém vagy. Mondanám ki, de nem jön szó a számra. Vajon hittem-e ebben bármikor is? Egy független, dacos kis tolvajba szerettem bele, aki a kincsekhez hasonlóan az én egész létezésemet vitte magával, bárhova is ment. Úgy tartott a kezében, ahogy akart és azt csinált velem, amit épp nem szégyellt. Kimondhatom-e azt tehát, jogosan és teljes hittel vagy igazsággal; Az enyém vagy?
Nem Elliot. Ez nem mondható ki, soha nem is volt kimondható és nem azért, mert nem igaz. Hanem azért, mert én, én sokkal inkább a tied vagyok, mint fordítva. Én levegőt sem tudok venni nélküled, mert a levegőm a te illatod. Nincs ebben semmi különös. Ez így volt az első pillanattól kezdve, épp csak azt hittük… hittem, hogy a nagy termettel együtt nagy ellenálló képesség is növekedett a lelkemben. De nem. Erős vagyok, mert te azt akarod, hogy erős legyek, erős vagyok, mert te erőssé teszel. De amúgy… Nélküled… Semminek érzem magam, valakinek, akit csak a felelősségtudat tart egyben. Talán… Talán Mariel sokkal jobban tudta, mire vagyok képes, mint én magam, mikor Adát rám bízta. Talán… talán jól tudta, hogy ha van miért élnem, az átsegít mindenen.

De nem akarok csak átesni az életen. Élni akarom. Boldogsággal, szerelemmel és elégedettséggel. Ehhez pedig te kellesz Elliot. – Te kellesz. – Mondom ki hangosan is a szavakat, miközben végigharap nyakaimon és én ismét csak az ő illatából táplálkozom, ahogy megannyiszor már ezelőtt.
Ajkaimat ajkaira forrasztom. Azt hiszem ez a látnivaló ma sem fog túlzottan lekötni minket. Zavar? Egyáltalán nem. Közös pillanatunkat most élhetjük át, ismét összeölelkezve, beleveszve egymás forróságába és a heves szerelembe. Az óriás kősziklák itt voltak már előttünk vagy ezer évvel és itt lesznek utánunk is pont annyival. A mi életünk a legrövidebb és ezt a keveset sem mindegy kinek és hogyan ajándékozzuk.
- Én mindig a tied leszek. – Húzódom el kicsit a csóktól, hogy sötét szemeibe nézhessek, miközben finoman még közelebb és közelebb húzom magamhoz a hátát cirógatva. – Szóval… Nagyon is örülnék, ha sikerült volna, vagy sikerülne megtartanom téged, visszacsábítani, bármi. És sose kételkedj abban, hogy mennyire szeretlek. Ígérem, érezni fogod a szenvedélyem, a hevességem. De ne ijesszen meg ha nem mindig. Mi… Mi nem vagyunk átlagos pár. Az életünk sosem lesz könnyű. De mindent megteszek érte, hogy szeretve érezd magad. Viszont, ugyanezt fogom elvárni én is tőled.

Az Óriások Útja



Nat
2001. március 31

outfit

16+

– Te kellesz – mondta Nat, miközben végig haraptam a nyakán, ujjaim pedig már az ingével babráltak. A piros színű anyagot egész egyszerűen ki akartam húzni a nadrágjából, hogy ujjaim aztán óvatosan cirógassák végig a hasát, közben hangosan sóhajtva egyet, egyenesen a nyakának bőrére. Furcsa volt megint érezni őt… nem azért, mert nem éreztem. Eddig is lefeküdtem vele, ha mindkettőnknek úgy tartotta kedve, de itt kint, a szabad ég alatt, az óriások nyomában, mintha valami más erő is bekapcsolódott volna a mi testünk játékába. Mintha valami hatalmasabb dolog akart volna minket a magáénak így együtt… de közben tudtam, mindezt csupán én képzelem. Én, azzal a az őrült szenvedélytől lüktető, tompa agyammal, ami már csak egyetlen szót volt képes ismételgetni: Nat… Nat… Nat… A hang, mintha úgy nyögte volna a nevét, ahogy szívem szerint is én is nyögtem volna.
Csók közben sóhajtottam egyet megint. Ez most hangosabbra, szenvedélyesebbre, vágyakozóbbra sikerült, mint az előző s szinte fájdalmas volt s hideg, ahogy Nat elhúzódott tőlem. A szemébe néztem, de nem vágytam most a kékségre, most az ízében, a forróságában akartam elmerülni mindennél jobban.
– Én mindig a tied leszek – közölte. – Szóval… Nagyon is örülnék, ha sikerült volna, vagy sikerülne megtartanom téged, visszacsábítani, bármi. És sose kételkedj abban, hogy mennyire szeretlek. Ígérem, érezni fogod a szenvedélyem, a hevességem. De ne ijesszen meg ha nem mindig. Mi… Mi nem vagyunk átlagos pár. Az életünk sosem lesz könnyű. De mindent megteszek érte, hogy szeretve érezd magad. Viszont, ugyanezt fogom elvárni én is tőled.
Máris elvárásokra beszélünk, holott még mindig hibádzottak az észrevételei. Nem azért, mert nem kéne szabályokat lefektetni. Nagyon is szükséges volna. Csakhogy a „visszacsábítani” rész nem működött. Ahogy ott feküdtem rajta és szívtam magamban az illatát és vágytam rá… fogalmam sem volt, hogy az a vissza miképpen is jött szóba. Mert csábítani csábított. Még csak meg erőltetnie sem kellett magát igazán, annyira… elég volt a hangját hallanom. Imádtam. Szerettem, ahogy annak minden mélységével kitölti a szavakat, amiket olyan szépen formáltak meg az ajkai. Volt, hogy csak hallgattam és hallgattam és úgy kívántam. Ő pedig nem vette észre.
– Maradj csendben… – leheltem az ajkainak. Arcomat hozzásimítottam az övéhez, hogy érezzem a borostát, amint végig karcolja a bőrömet. Szerettem ezt az apró fájdalmat, annyira meghitt volt, annyira a miénk. Néha azt kívántam, bár jobban fájna, annyira, hogy nyomot hagyjon rajtam és amikor tükörbe nézek, a vörös foltok jelezzék, hová tartozom. Mégis féltem ettől… féltem a házasságtól… féltem attól, hogy „örökké…” Tisztában voltam, hogy tudok boldoggá tenni. De azt nem tudtam, hogy menne-e egy életen át. Vajon egy már alig parázsló tüzet fel lehet újra izzítani… vagy inkább hagyni kéne, hogy teljesen kihűljön? Akárhogy is, a testem nem óhajtotta megvárni, míg nem marad más közöttünk csak hidegség.
– Nem kell visszacsábítanod… – mondtam a lehető legegyszerűbben és újra csókoltam, hogy aztán lerángassam róla a ruhákat. Nem érdekelt már semmi és senki. Jöhetett ide ember vagy óriás… láthatott meg maga a Rita Vitrol is, számomra megszűnt a külvilág és egyetlen felfedezendő birodalom állt előttem, a hatalmas, erős Nathaniel Forest.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.