MACUSA

A Mágiaügyi Kongresszus épülete egy impozáns felhőkarcolóban található. Aurorok és egyéb hivatali ügyeket ellátó varázslók és boszorkányok sürgölődnek odabent, illetve az épület környékén. Az épületbe lépve az ember egy lépcsősorral találhatja szemben magát, majd tovább haladva megpillanthatja a Salemi boszorkányok tiszteletére állított emlékművet. Az épület szépségét fokozza, hogy arany, smaragd, gesztenyebarna és fekete színekben pompázik.

amerikai rémálom
- behatolás a MACUSA épületébe -


Irene
2001. február 11.

outfit

Félórás kis pihenőt kértem Irene-tól, mielőtt megkezdjük a tényleges akciót. Ennyi kellett, hogy annyira megváltoztassam a külsőmet, amennyire szükséges. Tökéletes persze nem lehetett, mert a szőke haj alatt is az én arcom bújt meg, ám talán ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy legalább elgondolkodjanak, talán még sem én vagyok az a valaki, akire gyanakodnak. Nat mellett, nyilvánosan sosem jelentem meg szőkte hajjal, az csupán a bujkálásunk eszköze volt akkor is, amikor apám tönkre akarta tenni az életemet… mármint persze most is tönkre akarja tenni, ha nem teszek úgy, ahogyan ő akarja. De a véremet az sem mosná tisztábbra, ha elvennék egy aranyvérű nőt és annyi gyereket csinálnék, amennyi a csövön kifér. Amúgy sem hittem ebben a hülyeségben. Tisztán varázsló családban is ugyanúgy lehet kvibli, mint félvéreknél… nem hinném, hogy olyan nagy lenne a különbség közöttük. Az egyetlen dolog, amiben ők mások, az a nagyképűség volt.
Megigazítottam a szőke tincseimet a tükörben. Nem tetszett, sápasztó volt, nem illett össze a bőrszínemmel, de lényegében az egész személyiségemmel. Mégis olyan természetes képet próbáltam vágni, amilyen csak kitelt tőlem. Remek színész lenne belőlem, ezt állította annak idején Giacomo meg az egész társulatuk… ezért is vettek be tiszteletbeli tagnak, miután Nat nagy szerelmeként elmentem egy meghallgatásra. Valójában egyszer sem léptem fel velük, egyszerűen csak jót tett a nevüknek, hogy egy Forest van közöttük. Azóta pedig szép lassan el is szakadtam a dologtól.
Jól van, már elég szép vagy O’Mara! A hang gúnyolódott szokás szerint, de nem érdekelt. Kicsit megpaskoltam az arcomat, hogy ne tűnjek olyan fene sápadtnak, majd megindultam kifelé. Volt egy kisebb szalon a szintünkön, ahol a szobákat kaptuk és oda beszéltük meg a találkozót. A muglik ezt a helyiséget nem kamerázták be, így egy nyugalmasabb pillanatban tökéletesen megfelel a hoppanálásra.
A folyosóra lépve kihúztam magam.
– Büszke auror… – motyogtam magam elé és lepillantottam a cipőmre. Szép volt és fényes, annak ellenére, hogy amúgy egy meglehetősen olcsó üzletből emeltem el őket. Nem számított, csak a kinézet érdekelt, mint a kincseim esetében. Nem az számított egy fülbevalónál, hogy gyémántok vannak-e benne vagy csak valami olcsó kristály. Ha meg volt a kisugárzása, meg akartam szerezni.
A szalonba egy aranykeretes, üvegajtó vezetett. Olyan könnyedén löktem be, mintha semmi súlya nem lenne, majd egy lépéssel már benti s teremtem. Reméltem, hogy ott van már Irene, hiszen öt perccel a megbeszélt időpont után voltunk.
– Nos, mehetünk? – kérdeztem és megigazítottam a ruhámat, hogy ne úgy nézzek ki, mint valami barom. Büszke auror. Megismételtem magamban a mai szerepem kulcsszavait, majd megragadva Irene kezét, lendületből hoppanáltam. Őszintén szólva körbe sem néztem, hogy van-e körülöttünk valaki. A lényeg mindössze az volt, hogy a MACUSA épületének közelében lévő egyik kis utcába érkezzünk. Egészen pontosan egy kapualj volt, ami eléggé zsúfolt volt ahhoz, hogy senkinek se tűnjön fel a hirtelen felbukkanásunk. Ez Amerika, mindenki a saját faszságával és a tömeggel van elfoglalva.
– Nos… megérkeztünk. – Közöltem némi hányingerrel küzködve, majd elindultam előre a tömegen át, hogy megközelítsük a MACUSA cseppet sem feltűnésmentes épületét.

National Anthem II - MACUSA

Feet don't fail me now, take me to the finish line

outfit

Még a szobámban kicsit rendbe tettem magamat és megpróbáltam átgondolni, hogy mégis mit csináljunk, hogyha megérkeztünk a MACUSA-ba. Tudtam, hogy miért megyek oda, a cél egyértelmű és világos volt, de belül természetesen ideges voltam még mindig. Vajon Elliot képes lesz beolvadni és eljátszani, hogy egy auror? Igazság szerint már én magam is nehezen tudom elhinni, hogy el tudom játszani, hogy auror vagyok. De valahogy itt és most mégis pontot kellett tennünk az ügy végére, mert meg akartam találni a tettest és békében le akartam zárni ezt az egész ügyet. Békében el akartam engedni a családomat végre, mert ez az egész megkeserített és tönkretett.
Azt hiszem szükségem lett volna egy új kezdetre, de addig nem kezdhettem mindent újra amíg nem tudtam meg az okokat. Lehet, hogy hülyeség ennyire ragaszkodnom ahhoz, hogy válaszokat kapjak, de szükségem volt erre ahhoz, hogy lezárjam a múltamat. Persze az események mindig fájó emlékként velem fognak maradni, de kellett ez a lázárás. Az már nem is igazán érdekelt, hogy mások mit gondolnak, nem érdekelt, hogy megbélyegeznek, hogy gyilkosnak neveznek a hátam mögött. Ha én ezt le tudom zárni magamban, akkor már boldog ember lehetek talán.
Elliot segítségével hopponáltunk és ismét rá kellett jönnöm, hogy gyűlölöm Amerikát. Nem tudom, hogy pontosan mi ez a nagy ellenszenv bennem, de ez egy teljesen más hely, mint Anglia és megmondom őszintén egyáltalán nem egy kedves hely gondolatát kelti bennem. A MACUSA is hivalkodó volt és túl feltűnő, az itteni varázslók pedig úgy viselkedtek, mintha mindenkinél jobbak lennének.
– Nos… megérkeztünk. – közölte Ellit, én pedig bólintottam, miközben az emberek tömegében közelebb férkőztünk az épülethez. Kezdtem izgulni, nem voltam benne biztos, hogy Elliot új hajszíne eléggé el tud minket rejteni. Semmiben sem voltam már biztos az a helyzet, de többet nem szerettem volna visszatérni New York-ba. Itt és most le kellett zárnom a történetemet.
– Elliot, próbálj meg természetesen viselkedni! –kértem tőle, miközben már az épületen belül voltunk. Ahogy korábban is megállapítottam idebent is minden hivalkodó és túl feltűnő volt. A hideg futkosott a hátamon, ha csak rám nézett valaki.
Nem tudom, hogy Elliot mondott-e valamit, mielőtt odaléptünk az eligazító pulthoz, de nem is számított. Már éppen át akartam nyújtani a papírokat, de a pult mögött helyet foglal varázsló előbb megszólított, minthogy köszönhettem volna.
– Miss Liu, már vártuk magát. – mondta kedvesen mosolyogva, én azonban egy pillanatra lefagytam.
– Valóban? –kérdeztem és próbáltam a legkevésbé meglepettnek tűnni. Inkább nem is néztem rá Elliotra, attól tartottam, hogy minden mozdulatom elárul és talán mégsem vagyok annyira jó színész, mint amilyennek tartom magamat. De ennek az egésznek így nem volt semmi értelme, elvileg nem tudhatták, hogy ma ide jövök. Mégis meddig érhet a MACUSA keze?
– Hogyne, a főnöke Londonból küldött egy baglyot kora reggel, hogy számítsunk az ön érkezésére. Kérem, kövessenek, már előkészítettük az irattárban a szükséges anyagokat. – magyarázott tovább a varázsló, majd kilépett a pult mögül és elindult jobb oldalra. Csak ezután mertem Elliotra pillantani.
– Ez lehetetlen, senki sem tudta, hogy ide jövök, hiszen a papírok is hamisak… – suttogtam, majd követtem a varázslót. Nem értettem, hogy mi történik és ez őszintén megijesztett. Természetesen igyekeztem résen lenni, de féltem, hogy már így is belesátáltunk egy csapdába, pedig még két perce sem léptünk be a MACUSA épületébe.

amerikai rémálom
- behatolás a MACUSA épületébe -


Irene
2001. február 11.

outfit

Ahogyan az New Yorkban megszokott mindenhol ember volt, így különösen nagy gondot jelentett átfúrni magunkat az épület felé. Hol egyik oldalról, hol másik oldalról ütközött nekem egy könyök vagy egy táska. Mindegyik egy aprócska kis tüske volt, ami belém-belém fúródva növelte a dühöt. Már a hatodik táska ütközött nagyjából a gyomromnak, amikor felkiáltottam.
– MERLIN BASSZA MEG, HÁT NINCS SZEMED?! – Persze a bűnös már rég nem volt a közelembe, de azért jó páran megbámultak engem. Végül megköszörülve a torkomat, egész egyszerűen folytattam az utat az épület belsejébe. Talán éppen az iménti kirohanásom miatt szólalt meg újra Irene. Legalábbis nagyon logikus lett volna, ha így tesz, hiszen ha valamiben mostanában nem jeleskedtem, akkor az a meghúzódás, pedig mint világhírű tolvajnak, azért nem ártana visszazökkennem a régi kerékvágásba. Végül is már nem vagyok Nat Forest oldaltáskája. Meg kell állnom megint a helyem egyedül ebben a világban.
– Elliot, próbálj meg természetesen viselkedni! – magyarázta Irene. Éreztem, hogy feszült, pedig az arcán alig voltak érzések megint.
Súlyos léptekkel közeledtünk a pult felé, én pedig időnként körbe-körbe néztem. Hát itt sem volt kevés az arany, pont ugyanolyan nagyvilági és csillogó volt, mint az étterem. Cseppet sem nekem való, ráadásul az egy négyzetméterre jutó aurorok száma sem volt éppenséggel elhanyagolható. Olyan volt, mint egy báránybőrbe bújt farkas, aki már szinte várja, hogy mikor bukik le… igazság szerint élveztem volna valahol egy kis akciót. De közben azzal is tisztában voltam, hogy ez Irene-nak fontos és nem cseszhetem el. Mégis csak a gyerekeiről, a férjéről van szó. Tudom, milyen érzés, ha van… és féltem már attól, hogy Nat meghal.
– Miss Liu, már vártuk magát. – Közölte a pult mögött álló varázsló mesterkélt mosollyal a képén. Nos ez Amerika, a színészek otthona vagy legalábbis a manipulatív embereké. Nat vajon ezért szerette annyira? Valahogy minden annyira megtervezett volt.
– Valóban?
Mi a tököm ez, O’Mara?! A hang úgy förmedt rám, mintha legalábbis azonnal orvosolnom kellene a problémát. Arról volt szó ugyanis, hogy rajtunk kívül senki sem tud erről az egészről és Irene sem említette meg senkinek a munkahelyén. Én meg kinek fecsegtem volna ki? Zeusznak vagy a négy falnak? Meglehet, hogy elejtettem néhány szót arról, hogy Amerikába jövök egy Averynek írt levélben, de az semmi konkrétumot nem tartalmazott és ő biztosan nem árulna el.
– Engem is vártak? Elliot… Stark vagyok, London leghíresebb aurora. Hallott a Mocskos Jack ügyről? Na azt én oldottam meg! – mondtam, hozzá nagyon megjátszva a karót nyelt idiótát, aki azt hittem megmentette a világot.
Rám pillantott, enyhén lesajnálva. Aztán megint visszanézett Irene-ra. Ezek szerint legalább az álcám jól sikerült, mert nem pisilte össze magát, hogy itt van Nathaniel Forest exe. A varázsló ismét Irene-hoz fordult és biztosította róla, hogy valami papírokat előkészítettek neki. Ezután, kilépve a pultja mögül megindult valamerre, s mi követtük.
– Ez lehetetlen, senki sem tudta, hogy ide jövök, hiszen a papírok is hamisak… – közölte halkan az útitársam, de erről egyébként én magam is tudtam. Sosem kapnék új személyazonosságot legálisan, pláne nem ilyen gyorsan.
– Ez egy csapda. Valaki nem akarja, hogy itt legyünk. – Magyaráztam, közben a varázslóval együtt mi is befordultunk az egyik csendesebb folyosóra. – Mégis ki tudhat erről?

National Anthem II - MACUSA

Feet don't fail me now, take me to the finish line

outfit

Most már szinte teljesen biztos voltam benne, hogy valaki figyeli minden lépésemet. Különben honnan tudták volna, hogy rájöttem, hogy a nyomok a MACUSA-ba vezetnek? Honnan tudta volna ez a valaki, hogy ide jövök hamis papírokkal és megpróbálom megtalálni a kérdéseimre a választ? Össze voltam zavarodva, de igyekeztem annak a látszatát kelteni, hogy minden rendben van és valóban azért érkeztem ide, amit a papírra hamisítottam.
– Ez egy csapda. Valaki nem akarja, hogy itt legyünk. Mégis ki tudhat erről? – kérdezte Elliot miközben tisztes távolságból követtük a varázslót. Nem tudtam megállapítani, hogy ideges-e amiért így alakultak a dolgok, de abban egyet kellett vele értenem, hogy ez egy csapda.
– Egyetértek, jobb lesz, hogyha nagyon óvatosak leszünk. – suttogtam, miközben az egyik hosszú folyosó végére értünk és a MACUSA embere kinyitotta nekünk az ajtót, ami mögött az egyik irattár rejtőzött.
– Jöjjenek, a dokumentumok itt vannak előkészítve. Reméljük, mindent megtalálnak, amire szükségük van a nyomozáshoz. – mondta a férfi, majd egy asztalhoz vezetett minket, ahol valóban voltak kikészített dokumentumok. Mindegyiken fényesen ragyogott a MACUSA összetéveszthetetlen pecsétje.
– Köszönjük. –bólintottam, majd magunkra hagyott a férfi. Nem voltam benne biztos, hogy most is figyelnek-e vajon vagy mi ez az egész, de nem éreztem magamat biztonságban. Az a helyzet, hogyha én nem érzem magamat biztonságban, akkor pedig elég nagy gond van. Már valamennyire megszoktam, hogy csak magamra számíthatok abban, hogyha meg kell védenem magamat, de most úgy éreztem, hogy túljártak az eszemen. Úgy éreztem, hogy egy hatalmas játékban vagyok egy jelentéktelen bábú és nem értettem az egész játékot. Én csak a magam igazát akartam, de valaki olyan mozgatta a szálakat, aki talán sokkal okosabb volt nálam. Őszintén szörnyen éreztem magamat ettől a tudattól, de most nem volt időm ezen gondolkodni, mert élve szerettem volna kijutni a MACUSA-ból.
– Nézzük meg ezeket a papírokat. –mondtam végül, Elliot miatt próbáltam erős maradni és határozott. Biztos vagyok benne, hogy ő volt már ennél rosszabb helyzetben is, de most mégis én feleltem érte. Nyilván meg tudta volna védeni magát, ha úgy alakul, meg persze engem is meg tudott volna védeni, de én hoztam ide, én rángattam bele ebbe az egészbe és nem hagyhattam, hogy most miattam bajba kerüljön.
Próbáltam mindent megtenni, hogy ne remegjen a kezem, miközben megnéztem a papírokat. Természetesen ezek olyan dokumentumok voltak, amik a hamis ügyemhez kellettek – egy három évvel ezelőtti hippogriff támadás volt az, ami itt történt Amerikában egy átutazó angollal. Teljesen jelentéktelen ügy volt, csak azt írtam a hamis papírokra, hogy az angol fél szeretné újra tárgyalni az ügyet Angliában és ezért van szükség az amerikai dokumentumok megismerésére is. Igazából persze ilyen nem volt, de azt hiszem, hogy ez most nem is igazán számított.
Óvatosan félretoltam a jelentéktelen dokumentumokat és hirtelen egy pergamen akadt a kezembe, ami egyáltalán nem illett ide. A sárgás, megfakult papír olyan volt, mintha egy hosszabb dokumentum sarkából tépték volna rá és egy cím volt rajta, egy new york-i cím és a nevem.
– Elliot, ezt nézd, ez sehogy sem illik ide. –mondtam és felé nyújtottam a pergamen darabot. – Úgy tűnik, mintha ez egy üzenet lenne kifejezetten nekem. – tettem hozzá, elvégre a nevem is ott volt. A címet természetesen nem ismertem, nem voltam ismerős itt Amerikában, de valamit jelentett ez az üzenet. Talán valaki tud valamit ezen a címen, de abban kételkedtem, hogy jó szándékú emberről lehet szó.

amerikai rémálom
- behatolás a MACUSA épületébe -


Irene
2001. február 11.

outfit

Megint egész kellemes helyzetbe csöppentem, már majdnem sikerült is elfelejtenem Forestet és a régi életemet, hiába emlékeztetett minden eklektikus aranycicoma éppenséggel arra az időszakra. Hazugság lett volna azt állítani, hogy nem szoktam meg azt, nem életem meg azt az életet, de valahogy nagyon féltem mindig, hogy elveszítem az igazi énem. Bár ez meg is történt, mert mióta behódoltam neki, nem igazán tudtam, hogy miképpen nyerhetném vissza önmagam.
– Egyetértek, jobb lesz, hogyha nagyon óvatosak leszünk – suttogta Irene, miközben az újabb folyosóra tévedtünk. Egyértelműen bajt szimatolt ő is és én is, ám vele ellentétben, én ezt mindennél jobban élveztem. Le sem tudtam volna tagadni, ahogy az a gúnyos kis mosoly kiült az arcomra. Ez az, O’Mara, mutasd meg neki is, hogy mekkora bolond vagy… lássa csak, milyen mikor egészen elborulsz. Ő persze nem érezhette, amit én. Nem érezhette, ahogy a mellkasomban őrülten tomboló ritmus egész egyszerűen végig árad a testemen. Még az izmaim is belefeszültek a lüktetésbe, ahogy a varázsló tarkóját bámultam magunk előtt.
Hamarosan megtorpantunk, míg ő egy ajtóval babrált. Alig hogy feltárult a pasas vállai felett megpillantottam az irattárat. Nem mondtam semmit, csak követtem őt és Irene-t befelé az asztalhoz. Én azonban nem az ott sorakozó iratokat néztem, hanem azt vártam, melyik sarokban tűnik fel egy sötét árny, hogy nekem essen. Nem tudom miért, de a nap jutott eszembe, mikor azzal a viking fazonnal ragadtunk bent a ház pincéjébe és szép lassan majdnem megfulladtunk, mert hogy víz árasztotta el. Amikor a fejem víz alá került sötét alakok táncoltak a szemeim előtt.
Éreztem, ahogy megmerevedem, mint valami kibaszott szobor és csak feszülten bámultam az egyik sarokba, tényleg azt várva, hogy előbukkan az a valami. Itt vagyok, O’Mara… itt… A hang úgy suttogott, mintha nem is a részem lenne, hanem a hátam mögött állna. S talán éreztem is egy kósza lélegzetet a tarkómon, mire egész egyszerűen összerezzentem és hátra pillantottam. Kapkodóbban véve a levegőt.
Irene hangjára és a férfi távozásra szedtem csak össze magam. A papírok felé fordultam, de még mindig éreztem egy tekintet a hátam közepébe fúródni. Nincs ott, nincs ott… Ezt mantráztam magamban, ahogy a MACUSA pecsétjére szegeztem a tekintetem.
– Nézzük meg ezeket a papírokat. – mondta, de én még mindig furán éreztem magam. Nem tudom látta-e vagy sem. Mindenesetre úgy éreztem magyarázkodnom kell emiatt az egész miatt. Irene nem tudhatta, hogy rajtam van egy átkozott szalag vagy éppen azt sem, hogy már évek óta az őrület tüneteit produkálom és szégyenszemre még tisztában is vagyok vele, mégsem tettem semmit.
– Valami itt nincs rendben… – suttogtam nagyon halkan a mellettem álló nőnek. Nem mondom, hogy féltem, erről szó sem volt. Egyszerűen csak, ami addig szórakozásnak tűnt, hirtelen egészen másfajta érzésekkel töltött meg. – Nézzük meg gyorsan a papírokat!– Bólintottam aztán, mintha csak a korábbi mondatára reagálnék.
Megvártam, míg Irene átnyálazza. Nem tudtam erre koncentrálni. Ez a hely összezavart vagy éppen csak a szalag szórakozott, ami ott díszelgett a csuklóm körül. Az sem kizárt, hogy egészen bekattantam mostanra, mert már nem volt senki, aki kétlábbal a földön tartson.
– Elliot, ezt nézd, ez sehogy sem illik ide. – Egy darab pergament nyújtott felém Irene, erre megpróbáltam kicsit jobban összeszedni magam ismételten és átvettem a fecnit. Egy New York-i cím volt rajta igazából. Hümmögve olvastam el, szúrtam ki az ő nevét is. Nos ez volt a kis üzenet, amiért ide kellett sétálnunk. – Úgy tűnik, mintha ez egy üzenet lenne kifejezetten nekem.
– Ez határozottan nem csak úgy tűnik. – Kicsit megnyomtam a szót a végén és a barna szempárba néztem, ami pontosan olyan mandulavágású volt, mint az enyém. Sosem mertem volna kimondani, de végre megláttam a rokoni szálakat magunk között fizikálisan is. Irene, mintha csak én lettem volna egy másik lenyomatban. Ugyanúgy megszenvedtette az élet, mint engem… és mikor már boldog volt, hát egyszerűen kitépte mindazt a kezéből valami láthatatlan erő. Hirtelen még elszántabbnak éreztem magam ezzel az üggyel kapcsolatban.
– Valaki le akar állítani téged.– Jelentettem ki, ahogy visszanyújtottam a pergament. – Ez egy csapda és tudják, kik vagyunk, ismerik a képességeinket, fel vannak ránk készülve. De sajnos oda kell mennünk. Valószínűleg ott több választ kapunk, mint itt.
Az ajtó felé pislogtam, jelezve, hogy akkor legalább tűnjünk el innen minél gyorsabban. Azért annyira nem szerettem ezt az aurortanyát annyira, hogy itt várakozzak hosszú perceket, akár órákat, főleg, hogy értelme sem sok volt azon kívül, hogy veszélyeztettem a magam szabadságát… Walshnak köszönhetően.

National Anthem II - MACUSA

Feet don't fail me now, take me to the finish line

outfit

Lehet, hogy féltem, nehéz lett volna megmondani, mivel nagyon régóta nem tapasztaltam már ezt az érzést. De itt New York-ban valami határozottan nem volt rendben és ha Elliot nem lett volna velem, akkor lehet, hogy nem is igazán bírtam volna már ezt az egész helyzetet egyedül kezelni. A pergamen fecni a nevemmel és azzal a rejtélyes címmel egy kicsit felkavart, ugyanakkor igazat kellett adnom Elliotnak.
Valaki le akar állítani és a legszörnyűbb az volt, hogy azt sem tudtam ki az, akinek nem tetszik amit csinálok. De akárkiről is van szó, biztos vagyok benne, hogy nálam többet tud arról, hogy miért kellett meghalni a férjemnek és a gyerekeimnek. Úgyhogy ha csapdáról van szó, ha nem, akkor is el kellett jutnunk a címre.
Biztos voltam benne, hogy aki a pergament itt hagyta a sok jelentéktelen irat alatt, az itt dolgozik a MACUSA-ban. Állítólag nagyon komoly biztonsági rendszerük van, tehát az volt a sejtésem, hogy észrevették volna, hogyha valaki olyan bóklászik az épületbe, akinek semmi keresnivalója nincs itt. Bár tudjuk milyen a Minisztérium nálunk – az is lehet, hogy csak lefizetett valakit és bejutott, itt hagyta a papírt majd megkérte a pasast, aki ideküldött minket, hogy tegyen úgy mintha minden rendben lenne (valószínűleg még több pénzt fizetve neki). Fogalmam sem volt róla, hogy mire számítsak, hogyha kilépünk innen.
Lehet, hogy most akaratlanul is veszélybe sodortam Elliotot? Oké, tudom, hogy alapvetően szeret veszélyesen élni és egy ilyen kis kiruccanás olyan volt neki, mint egy sima péntek esti program – vagy legalábbis erre következtettem abból, amennyire ismertem. De a rokonom, az egyetlen, aki itt áll mellettem teljes mértékig és ha miattam most ő is meg fog halni akkor aztán tényleg nem úszom meg, hogy örök életemre gyilkosnak tituláljanak.
 – Miss Liu, megtalálta, amit keresett? – kérdezte a pasas, mikor éppen kilétünk az irattár bejáratán. Megpróbáltam megőrizni a hideg véremet, de komolyan ez a férfi… a hideg rázott tőle. A tudat, hogy végig itt állt kint az ajtó előtt valahogy nem nyugtatott meg. De ha minden igaz ő lehetett az, aki komoly pénzeket kapott azért, hogy mindent elrendezzen. A MACUSA egy fokkal sem jobb, mint a Minisztérium, az egész rendszer olyan korrupt, hogy azt szavakkal le sem lehet írni. Valahogy nem csodálkozom, hogy kezdtem kiábrándulni az egészből és már nem éreztem magamat az aurorok közé valónak.
– Igen, köszönjük szépen a lehetőséget. Nagyon hasznos dolgokat találtunk. – bólintottam és egy magabiztos mosolyt is sikerült produkálnom. – Most viszont, ne haragudjon, de ideje mennünk. Mr. Stark-kal holnap kora reggel visszatérünk Londonba, ha szükségünk lesz még valamilyen iratra mindenképpen fel fogjuk venni a kapcsolatot önökkel. – tettem hozz, de természetesen nem az igazat mondtam.
Elliot és én még egy ideig ha jól sejtem New York-ban maradunk, de ezt a fazont szerettem volna minél gyorsabban lerázni. Kifelé mente nem néztem rá senkire sem, ezek után már igazság szerint az sem érdekelt, hogyha felismer valaki. Azt mondjuk kétlem, hogy itt Amerikában bármilyen hírem is lenne, de ki tudja?
– Akárki is mozgatja a háttérben a szálakat az mindent tud rólam. – mondtam, mikor már az utcán sétáltunk. Ki kellett szellőztetnem a fejemet, mielőtt még tényleg úgy döntöttünk volna, hogy most azonnal odamegyünk arra a címre, ami a fecnin volt, amit a táskámba tettem. – Ha egészen őszinte akarok lenni, Elliot, erre nem számítottam. – tettem hozzá. Nem vártam együttérzést, azt sem vártam, hogy Elliot oldja meg helyettem a problémámat. Én akartam válaszokat, én akartam ezt az egészet, azért vagyunk most itt New Yorkban. Úgyhogy ha bele is döglök, de most már meg fogom kapni a válaszaimat. Elmegyek arra a címre, de abban nem vagyok biztos, hogy Elliotot is magammal szeretném rángatni.

Köszönöm a játékot, a helyszín szabad.