Kolima-hegyvidék

Az Északkelet-Szibéiában található hegyvidék. A terület kétharmada erdőtlen, ám a hegyvonulatok alacsonyabb részein, esetleg völgyekben vörösfenyő erdőségek uralkodnak. Település kevés van erre, ám nem egy mágikus anomália uralkodik a területen, egyesek szerint varázstárgyak, mások szerint régi átkok okozzák azokat.

árnyak közé merülve


Ares
2001. április közepe

outfit

Esküszöm, hogy nem akartam vidékre keveredni! Nagyon nem, főleg mert Lindisfarne környékén legutóbb hét évesen voltam, még anyámmal és Deannel egy családi kirándulás során. Nem emlékeztem rá, még ha romos kolostor és a közeli kastély képe ott is égett bennem és gyakran jelent meg az álmaimban. Nem tudom, miért de sosem vonzott ez a hely, ahhoz hogy idejöjjek. Volt benne valami varázslatos, határozottan érezhető volt a mágia, amivel még egyben tartották az épületeket… de mégsem az a fajta volt, ami engem érdekelt volna. Lindisfarna és én nem igazán találtuk meg a közös hangot, ezért nem vetett ide a fene több, mint húsz évig.
A szívem vadul kalapált, s ahogy megfordultam megpillantottam azt… azokat, amik elől menekültem London egyik kis utcájában. Nem tudtam rohanni, de még csak gyorsabb tempóba sem mozogni, a lábam még mindig gyenge volt és erőtlen. A Mungóban kapott kezelés nem sokat segített, vagyis olyan téren igen, hogy már nem akart alattam összerogyni a lábam, ha rohantam – tekintve, hogy nem nagyon tudtam rohanni. Ösztönösen hátrálni kezdtem a nyílt, füves területen, ahogy az árnyak kavarogni kezdte előttem, majd ismét emberi formát öltöttek fel. Szürke, füstszerű testükben olyan borzalmasak voltak, mintha egy álomból léptek volna ki, azok közül is egy szörnyűbből.
– Hagyjatok… – hebegtem a lidérceimnek, mikor a csuklómon feszülő szalag még őrültebben kezdett lüktetni, mint eddig. Még tovább hátráltam, de megbotlottam egy kiálló ködarabban és a hátsómra huppantam. Futnod kell, O’Mara… fuss! Fuss! Fuss! A hang egyenesen üvöltött bennem. Ujjaim a pálcámat kutatták a kabátom belső zsebébe, de csak nem találtam.
Észre sem vettem, hogy a szél feltámadt körülöttem… mintha ez az árnyakat egy pillanatra sem zavarta volna. Aztán hatalmas dörrenéssel indult meg az eső a nehéz, szürke felhőkből. Bár tavasz volt az időjárás még mindig a legkellemetlenebb arcát mutatta Angliában. Nagy nehezen fellöktem magam a földről és sietősre véve a lépteimet indultam meg valamerre. Nem is tudom, pontosan merre, nem figyeltem előre, csak lestem s lestem hátrafelé, remélve, hogy lehagytam a szörnyeket.
Fuss, fuss, fuss! A hang úgy mantrázta bennem a szavakat, mintha csak varázsolni készülne. Én pedig egyre gyorsabbra vettem a lépteimet, érezve, hogy az izmok a lábamban szinte felsikoltanak a fájdalomtól.  Remegve rohantam és rohantam, tudva, menten összerogyok és elhányom magam. A hideg verejték folyt a homlokomról, talán lázas is voltam, de nem számított… ahogy elértem a romos falak környékét megtorpantam. Hátra fordultam s az árnyak eltűntek… már más embereket láttam. Más, gyanús embereket csuklyában. Nem is olyan messze voltak tőlem, talán egy-két méterre. Valami aranyízéval szenvedtek… valami tök menő kinézetű tárggyal, amiből olyan erős mágia áradt, hogy a szívem majdnem kiszakadt a mellkasomból, ahogy felvette a belőle áradó ritmus lüktetését.
– Hé! – kiáltott rám az egyikük, mire mindannyian felpattantak. Hát ezek határozottan veszélyesebbnek tűntek, mint azok az árnyak. Valamit magyaráztak, de nem igazán fogtam fel, csak azt, hogy el kell innen húzni, méghozzá sürgősen. Léptem egyet hátra, viszont ők addigra már a közelembe értek. Becsuktam a szemem és koncentráltam. El innen, el innen, el innen! Ez most nem hang volt, hanem én. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy eltűnjek onnan. Éreztem, ahogy a ruhámba marnak, de éppen a legrosszabb pillanatban, mikor hoppanálni készültem. A pukkanás meg is volt, ám tudtam, hogy fognak és nem egyedül sikerült távoznom a színről…

[Lebukás határán állva]

Lebukás határán állva

to: Elliot O’Mara
2001. április



¤ ¤ ¤

Már nagyon régóta el szerettem volna jönni ide. Lindisfarme az a hely, ahol a vikingek kora elkezdődött a Brit szigeteken, és ahol olyan ősi mágia található, ami mintha felérne még a Roxfort mágiájával is. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi vonzott ide, de az biztos, hogy olyan dolog fog itt ma történni, ami örökre emlékezetes marad. Sikeresen vegyülök el a tömegben, az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy kik vannak körülöttük. Úgy értem, a hely tele van varázslókkal és varázstalanokkal. Talán nem ártana majd elhoznom ide néhány diákot a későbbiekben, amikor lesz egy kis szabad idejük az egyik délután. Persze, ezt még Minervával is engedélyeztetnem kell majd, de nem hiszem, hogy nagyon akadékoskodna.
Ha már viszont idáig eljövünk, akkor lehetséges, hogy a szigeten élő varázsló családhoz is kapunk bejutást, és sikerül majd egy kicsit többet megtudni a vikingekkel együtt érkező varázsló családokról. Mágiatörténeten ezt valahogy nem emlegetik. Talán azért, mert olyan elszigetelten élnek? Nem, ezt nem hiszem, a családnak nincs olyan szempontból köze ahhoz, hogy mi történt a múltban. Az mindenkié nem csak az övék.
Váratlanul hallom meg a sírást. Egy kisfiú csoszog felém, és az anyukáját keresi. Próbálom neki megmagyarázni, hogy én nem láttam, és most segíteni se tudok. A társaimat nem akarom egyedül hagyni, a végén még elrontanak mindent. A hibának pedig nincs itt az ideje. Ahhoz picit csúszásban vagyunk. A kisfiú azonban nagyon sír, én pedig megadom magam. Megfogom a fiúcska kezét, majd elindulok a romok felé. A társaimnak biccentek, hogy hamarosan jövök, csinálják csak tovább, amit elkezdtek.
Nagyjából tíz percig tart, amíg megtaláljuk a hiányzó szülőt. Mint kiderül egy gazdag anyukáról van szó, adni is akar néhány fontot, de elutasítom. Nem ez volt a legfőbb motivációm, mikor visszahoztam a gyereket hozzá. Viszont egy gyors köszönés után már megyek is. Nem hagyhatom a társaimat egyedül sokáig. Ahogy lépkedek visszafelé, már látom is, hogy hamarosan katasztrófa fog bekövetkezni. O’Mara közeledik egyenesen a társaim felé. A fene.
Megindulok arrafelé, majd mikor látom, hogy a társaim arcán kisebb rémület ül ki, akkor rájövök, hogy nagy a baj. Futni kezdek, de O’Mara furcsasága eléggé megzavar. Mintha nem teljesen lenne önmaga. Ebből még nagy baj lesz. Biccentek a társaimnak, hogy hagyják, majd én elintézem, de akkor valami nagyon furcsa dolog történik.
- O’Mara!! – kiáltok rá, majd a következő pillanatban, ahogy megragadom a ruháját, már érzem is a gyomromban a rántást.
A fenébe. Most aztán bajban leszünk mindannyian. A társaim tudják a szabályt, muszáj lesz nekik betartani. Ezek az alakok azonban mások.
A földet érés fájdalmas, kemény és kicsit hűvösebb is van, mint ahonnan indultunk. Nem tudom merre lehetünk, csak annyit, hogy valami erdőben és a közelünkben van egy rom. Mennünk kell, mert a követőink, akik ránk támadtak, azokat is hozta magával. Bár, ahogy korábban láttam, O’Mara nem képes most a komolyabb menekülésre, mégis megpróbálom rávenni arra, hogy induljunk, amíg a támadók magukhoz térnek. Valamiért mindenki mintha meg lenne pörkölődve kicsit.
- Mennünk kell! – parancsolok rá. – Ha nem, akkor harcolnunk kell. Képes vagy rá?

árnyak közé merülve


Ares
2001. április közepe

outfit

Hallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja. Kétségtelenül ott csengett a fülemben hangja, ami olyan különösen ismerős volt… mintha valami régi, mára elhalványulni készülő árny ajkaiból származna csupán. A rántás ismerős érzése megnyugtatott, egészen addig az egyetlen pillanatig, amíg fel nem fogtam mi történik: egy halom embert rántottam magammal. A francba… Futni akartam és menekülni, amint földet értem, de a lábam nem engedte. Éreztem, ahogy belenyilall a fájdalom, a heg őrült módon lüktetni kezd. Még fel is szisszentem volna, ha nem fogom fel, miféle alakok vannak körülöttem.
Nagy nehezen felnyomtam magam a fagyos, kemény földről, amire érkeztünk. Északon voltunk valahol, de nem ismerős helyen. Még nem láttam soha azokat a hegyvonulatokat… vagy… vagy mégis? Hirtelen Lexi ugrott be, az a vérfarkas, akinek egyszer elvállaltam egy munkát, csak mert izgalmas volt s mert tetszett ő maga. Mostanra leszoktam arról, hogy pusztán külsőségek miatt vállaljak be dolgokat. Még azt sem mertem elhinni, hogy Søren érdeklődése igazi. Aztán meg amúgyis ott van nekem Forest, hol együtt vagyunk, hol külön… de azt be kell látnom, hogy mióta a lábammal gondok vannak, mellettem van. Ápol, otthont ad és szeret. Nem csak lefekszünk egymással. Hogy így marad? Remélem. Hogy meddig? Talán sokáig. Ezért nem kellett volna itt lennem a fenébe, hogy aztán majd jól kiakadjon. Minden oka meg lenne rá. Nem rég még a Mungóban feküdtem lázasan, most meg itt vergődök egy halom veszélyes alak előtt.
– Mennünk kell! – Jött egy éles parancs mellőlem. – Ha nem, akkor harcolnunk kell. Képes vagy rá?
A hang irányába fordultam. Az a szempár, az a hajszín… Merlinre! A nyomorult le sem tagadhatta, hogy Murphy az. Az a stréber gyerek, aki alattam járt pár évvel a Roxfortban. Állandóan azzal nyaggatott, hogy majd miattam fog veszíteni pontot a Mardekár, meg hogy én vagyok a házunk szégyene – még ha nem is feltétlenül ezekkel a szavakkal. Bosszantó egy kis seggfej volt, de úgy tűnt felnőttnek is mindenbe bele kellett ütnie az orrát. Mégis mi a fenét keresett ott éppen, amikor ezek a dolgok történtek? Egy pillanatra összehúzva a szemeimet végig miértem. Nem tetszett ez nekem.
– Úgy nézek ki, mint aki tud menekülni? – kérdeztem dühösen és előrángattam a pálcámat, hogy a körülöttünk nyöszörgő alakokra fogjam. Tudtam, hogy percek kérdése és összeszedik magukat, az egyiknek már ott is volt a fegyver a kezében, de azt még éppen időben egy jól irányzott Capitulátusszal magamhoz vettem. Ezután fordultam Murphy felé, de nem nagyon érdekelt, egyszerűen elrohanva – már amennyire sérülten tudtam – haladtam el mellette. Ha akart követett, ha nem nem.
– Akármi is volt az, amit láttam, neked közöd van hozzá – jegyeztem meg hűvösen. – Nem fogsz átverni, hogy véletlenül sétálgattál arra felé, öregem. – Tettem hozzá komoran és egyre gyorsabbra véve a tempót, bevettem magam egy halom fa közé. Nem álltak itt olyan sűrűn, hogy el lehessen bújni… ám ha közel voltunk ahhoz a helyhez, ahol Lexivel jártam, akkor minden bizonnyal egy-két bánya akad. Ez akár ki is nyírhat… – célozgatott a hang Murphyre. Megborzongtam a gondolattól, hogy éppen most, mikor végre megint egy kicsit kezdem magam jobban érezni a bőrömben, valaki elvehetné az életemet.
– Miben mesterkedsz? – súgtam oda, de közben éreztem, hogy valami sötét jár át és megjelent a szemem sarkában egy újabb árny. Még gyorsabbra vettem a lépteimet. Annyira, hogy már zihálva kapkodtam levegőért. A combom lüktetett, levert a víz és végig is folyt az arcomon egyre több csepp.

[Lebukás határán állva]

Lebukás határán állva

to: Elliot O’Mara
2001. április



¤ ¤ ¤

Hogy Merlin vinné el ezt az egész helyzetet. Nem is értem, hogy miért nem sötétben jöttem ide, akkor legalább nem kéne a turistákkal és mindenféle alakokkal foglalkoznom. Persze, sötétben nehezebb lett volna kideríteni, hogy valóban megérné szervezni ide valamit, vagy sem.
Persze, Elliotnak most kell felbukkannia, hogy mindent a feje tetejére állítson. Igyekszem elrángatni, főleg akkor, amikor látom, hogy mások is rávetik magukat. Látszólag nincs teljesen beszámítható állapotban, aztán ki tudja mi a valóság. A biztos az, hogy rövid időn belül hoppanálunk onnan és egy hideg helyen térünk magunkhoz. A fekete csuklyás alakok szintén, ahogy Elliot és én is. Jó lenne tudni, hogy mi történt, de van egy olyan érzésem, hogy most nem annak van itt az ideje. Csak remélem, hogy mindenki megfelelően kapcsol, és nem lesz semmi gond.
Elsőként térek magamhoz, felmérem a terepet, majd mikor mások is mocorogni kezdenek, akkor megfogom Elliot karját, segítek neki felállni. Próbálom sürgetni annak ellenére, hogy tudom, nem fog nagyon menni neked.
- Vagy menekülünk amennyire tudsz, vagy elrejtőzünk valahol. Más választásunk nincs. Ezek nem olyanoknak néznek ki, mint akik megkegyelmeznek a két szép szemed miatt.
Persze, kitépi a karját az enyémből és valami hihetetlen módon kezd el beszélni. Olyan dolgokról, amikről nem tudhat. Nem is értem, hogy honnan szedi ezeket a gondolatokat. Miért lenne bármi közöm ezekhez a csuklyás alakokhoz? Azon túl, hogy tényleg beletrafál a közepébe, és valóban közöm van hozzájuk. De ez egy olyan információ, amiről neki nem kell tudomást szerezni róla. Nem idő előtt.
Ehhez szerencsére közrejátszik az is, hogy letámadja az egyik csuklyás alakot. Hátranézek a társaságra. Így, hogy még mindig nem tértek magukhoz, azért sok dologban elgondolkodtat. Mi a fene történt Lindisfarnénál?
- Te miről beszélsz? Megőrültél? Megütötted magad?
Nem nehéz utolérni, kicsit jobban kilépek és már mellette is vagyok. Csak azt nem tudom hova megyünk. Egyelőre nem is igazán érdekel, ki akarom szedni belőle, hogy mit láthatott ott. Hogy vajon látta-e a szerkezetet, ahogy én is.
- Elliot, minden rendben? Te mégis miről beszélsz? Nem mesterkedem semmiben.
Figyelem, ahogy botorkál. Figyelem, ahogy siet, bár látszik rajta, hogy minden lépése egy kínszenvedés. Közben hallom, hogy mögöttünk elkezdenek ficeregni, és hamarosan egy piros csík el is húz mellettem. Megfordulok, és gyorsan két átokkal én is leterítem az egyiket. A másik még ott áll, de ő csak áll, én pedig ingatom a fejem. Nem tudom megérti-e vagy látja-e egyáltalán. Egy kábító átokkal azért őt is leterítem, de még így is van egy ember, aki eddig látszólag nem mozdult. Visszafordulok Elliot felé.
- Hova megyünk? Miért nem hoppanálunk inkább?

árnyak közé merülve


Ares
2001. április közepe

outfit

Megpróbáltam nem figyelni Murphyre egy darabig. Jobban érdekelt, hogy eljussak az átkozott bányákig, semmint hogy vele veszekedjek azon, hogy mekkora egy barom, amiért belém kapaszkodott. Aztán persze érkezett a felismerés is, hogy ez nem lehet véletlen. A gondolatra kirázott a hideg. Közben persze az agytekervényeim azon dolgoztak, hogy vajon merre lehetünk arccal, merre tartunk mi… és hol lehetnek azok az átkozott bányák. Annyira ismerős volt a kopár vidék a kevés fával, a havas hegyekkel. Kicsit úgy éreztem, mintha megint Lexivel lennék. Az ő társasága legalább élvezhető volt, Murphy undorítóan nyálas, stréber képével ellentétben.
– Te miről beszélsz? Megőrültél? Megütötted magad? –kérdezte. Hát erre inkább nem is reagáltam érdemben, csak felhorkantam. Na persze, éppen üldöz egy csomó barom, akiket valami varázstárggyal megpillantottam, ő meg teljesen véletlenül keveredett oda. Azért nem igazán most jöttem le a falvédőről, de úgy tűnt Muprhynek ez nem esett le az iskola óta, pedig ott is sokkal okosabb és tehetségesebb voltam nála. Nem mintha nehéz lett volna, csak egy túlfontoskodó hülye gyerek volt, aki olyan dolgokba ütötte bele az orrát, amihez semmi köze nem volt.
– Elliot, minden rendben? Te mégis miről beszélsz? Nem mesterkedem semmiben.
Kicsit lassan, szerencsétlenül sétáltam. Nem kifejezetten siettem, mert arra nem voltam képes. Csak a légzésem vált egyre hangosabbá, amiből tudtam: elfáradt a testem. Bár még mentem előre, mert engem ennyi nem állított meg, de a combomba egyre erősebben lüktetett a fájdalom.
– Arról beszélek, hogy ne nézz hülyének, te barom! Nagyon jól tudom, hogy közöd van hozzá, szóval kár is a szövegért. A helyedben inkább menekülnék, mielőtt kitalállak nyírni. – Emeltem fel a hangom. Ha Murphy miatt megint jön egy jó adag fejmosás Nattól, akkor aztán végképp menekülhet, mert akkor megkeresem és kitekerem a nyakát. Elég volt legutóbb az, ami történt. Akkor is leüvöltötte a fejemet, mert sérül lábbal elmászkáltam a francba… mi lesz, ha megtudja, hogy feltételezhetően Oroszországig meg sem álltam?
Nem érdekelt, hogy Murphy, én ugyanúgy mentem tovább. Szenvedjen ő a kis barátaival, akiket idáig rángattam vele együtt. Érdekes, mennyire erőszakosan próbálja előadni, hogy neki köze nem volt az ott történtekhez, pedig nagyon is volt. Engem aztán nem versz át… Magamban magyaráztam, ahelyett, hogy neki mondtam volna és csak törtem előre a fagyos terepen, végre beérve a fák közé. Itt már nehezebben talált volna el egy átok, ha esetleg megpróbálnak megtámadni.
– Hova megyünk? Miért nem hoppanálunk inkább?
Hirtelen megálltam és felé fordultam, de úgy hogy a pálcámat egyenesen a mellkasának szegeztem. Beléfúródott a ruhája anyagába a hegye. Éreztem, ahogy a szalag egyre vadabbul lüktet a csuklómon, a szemem sarkából láttam, hogy sötét árnyak táncolnak körbe, amiket persze ő nem láthatott.
– Hát miért nem hoppanálsz Murphy? Minek követsz? – kérdeztem, én ugyanis nem akartam vele sem haverkodni, sem közösködni. Akármit is tettek ott az valami veszélyes volt, ezért loholt a nyakamban. – Láttam az az aranyvackot, láttam, hogy azzal csinálnak valamit… s tudom hogy valami olyat, amit nem lett volna szabad. Komolyan azt hiszed, hogy nem látok át rajtad? Téged állítottak rám, hogy hallgattass el? Ezt megszívtad… mert én mindent túlélek. – Vicsorogva mondtam ki a szavakat. Egyre erősebben nyomtam a mellkasába a pálcámat. Közben olyan erősen vert a szívem, hogy nem is a kapkodó légzésemtől, hanem attól remegtem. El kellett bújnom, míg egy kicsit összeszedem magam ahhoz, hogy hoppanáljak.
– Az egy régi asztrolábium volt. Láttam már hasonlót. – Aztán kissé nyugodtan, beteges vigyorral a képemen. – Elég jó a mágiabefogó képességük.

[Lebukás határán állva]

Lebukás határán állva

to: Elliot O’Mara
2001. április



¤ ¤ ¤

Nem tudom, mit kezdjek Elliottal. Szemmel láthatóan nincs teljesen magánál, mégis olyan dolgokat mond, ami teljesen megfelel a valóságnak. Ha most belemegyek egy játékba, és igazat adok neki, akkor holnaptól ettől lesz hangos a sajtó, ellephetik az aurorok a Roxfortot. De ha ennyire nem is megy el messzire, zsarolhat vele örökre.
Másrészről viszont tagadhatom az egészet, de vagy nem hiszi el nekem és hülyének néz, vagy nem hiszi el, és esetleg később megkeres és kémkedni fog utánam. Nem tudom, egyik sem tűnik egy jó megoldásnak, időt kell nyernem, amíg kitalálom, hogy mi legyen. Addig is szemmel tartom, amíg eldöntöm, hogy mi legyen vele. Mert végül is, senki sem mondta, hogy nem vehetem el az emlékeit a történtekről.
- Nyírj ki! – elég provokatívnak hangzik a kijelentésem, nem lepődnék meg rajta, ha megfordulna felém, és tényleg megpróbálna megölni. – De mit nyernél vele? Komolyan, nem ártottam neked. Sőt, te hoztál erre az istenverte helyre akaratomon kívül.
Megyek továbbra is utána, és próbálom megtudni, hogy mi az, ami miatt arra gondol, hogy közöm lehet az egészhez. Meg aztán nem ártana innen elmenni sem, mert bár nem fázok annyira, azért hosszabb távon nem lenne tanácsos itt maradni. Aztán váratlanul megáll. Én még lépek pár lépést, mire a reflexeim működésbe lépnek. Ez a pár lépés pedig pont elég ahhoz, hogy a pálcáját hirtelen a mellkasomban érezzem.
- Te most komolyan meg akarsz ölni?
Nem lep meg, de pont annyi elszántságot látok a tekintetében, amitől könnyen elhiszem, hogyha egy rossz szót is szólok, akkor nekem itt most végem lesz. A fák között a többiek nehezebben fognak eltalálni minket, és mivel nem hallottam a lépéseik hangját abban is biztos vagyok, hogy nem követtek még. Nem akarom elhinni, hogy a hoppanálás ennyire elkábította őket.
- Mert szemmel láthatóan nem vagy képes a hoppanálásra, de mivel folyamatosan távolodsz tőlem, téged nem tudlak magammal vinni. Akarna a fene loholni utánad.
Nem mintha tényleg olyan nagyon kéne loholni, hiszen könnyedén be tudom érni. Most viszont nagyon meg kell választanom a szavaim, mert így esélytelen lenne az, hogy kivédjek bármilyen támadást is. A lábamat óvatosan csúsztatom hátra, megpróbálok mozdulni, a pálcás kezem magam mellett tartom egyelőre. A következő gondolatai azonban még jobban megrémítenek, mint annak a gondolata, hogy megölhet.
Végül persze rájövök, hogy habár látta azt az eszközt, feltehetően teljesen más módon kapcsol össze vele, mint a valóság. Ő talán azt hiszi, hogy egy ellensége a múltból felbérelt és a nyomába küldött. Talán meg kéne lovagolnom ezt a gondolatot. Ha erre próbálnám terelni a figyelmét, még jól is kijöhetek ebből az egészből.
- Lebuktam, tényleg megbíztak vele, hogy járjak a nyomodban. A megbízóm mindent tudni akar rólad, és megmondta, hogy addig, amíg ő parancsot nem ad a likvidálásodra, addig meg kell védjelek.
Remélem elég hihetőre sikeredik ez az egész történet, különben nagy bajban leszek. Még így is sokat kockáztatok, nemhogy akkor, ha kiderülne az igazság.
- Valóban, igazad van, én is felismertem azt a szerkezetet és fogalmam sincs, hogy mit kerestek azok az alakok ott. Az biztos, hogy egyelőre nekem meg kell védenem téged tőlük.
Mintha a csuklyások hallanák ezt a végszót, legalább két átok suhan el a közelünkben. A fákba csapódik, de ha még pár percet állunk ott, ahol vagyunk, akkor a következő biztos, hogy minket fog eltalálni.
- Csevegünk még itt és megvárjuk, hogy ideérjenek vagy megyünk tovább? Akarod hogy hoppanáljak veled? Akkor fogd meg a karom, ellenkező esetben keresnünk kell egy rejtekhelyet.
Ekkor húz el mellettünk egy másik átok. Szóval tényleg sürgős lenne tovább mennünk, mert pár perc múlva már megint fel kell venni velük a harcot.
- Nem kérem, hogy bízz meg bennem, de legalább ne ellenségedként tekints most rám, hanem társadként.

árnyak közé merülve


Ares
2001. április közepe

outfit

– Nyírj ki! – válaszolta Murphy, mint valami dacos gyerek, erre csak felhorkantam megint. Engem aztán nem kell kétszer kérnie, ha erre vágyik, hát szívesen megadom neki. Jól van, O’Mara, máris megvan a mai szórakozás… A hang hörögve röhögött bennem valahol jó mélyen. – De mit nyernél vele? Komolyan, nem ártottam neked. Sőt, te hoztál erre az istenverte helyre akaratomon kívül.
– Hát elég sokat nyernék vele, mert például kussolnál és például nem követnél – válaszoltam.
Egyértelmű volt, hogy valamit akar és nem igazán tudta velem megtetetni, hogy csak véletlenül járt arra. Ha valaki egészen véletlenül pont ott lett volna, bizonyára nem sétál bele még véletlenül sem egy hoppanálás kellős közepébe. Ez ott volt azokkal a csuklyás alakokkal. Murphy persze sok dolgot nem tudhatott rólam azóta, hogy kirúgtak a Roxfortból. Nem voltam sosem az emberek szeme előtt. Az, hogy Foresttel voltam csak egy apró, halovány szelete volt az életemnek és lényegében ez volt az egyetlen nyilvános információ rólam.
Ahogy a fák között felé fordultam és a mellkasába fúrtam a pálcámat, valami furcsa elégtételt éreztem. Murphy is csak a szörnyű gyerekkorom egyetlen apró szeletét képviselte.
– Te most komolyan meg akarsz ölni?
A kérdésre keserű mosolyra húztam el a számat. Nem néztem félre, pedig láttam, ahogy az árnyak egyre, egyre közelebb jönnek hozzám és olyan mélyen hatolnak hideg valójukkal a mellkasomba, az elmémbe, hogy még a szalag is táncra perdült. Egyre durvábban, egyre erőszakosabban jelezte, hogy kell neki a vér s az enyém helyett bizonyára egy másik emberé is megtette volna.
– Mert szemmel láthatóan nem vagy képes a hoppanálásra, de mivel folyamatosan távolodsz tőlem, téged nem tudlak magammal vinni. Akarna a fene loholni utánad.
Merlinre… valakinek tényleg ennyire nehéz a felfogása? Mordultam egyet, mielőtt még válaszoltam volna. Az igazat megvallva Murphy egyre inkább kezdett olyan idegeken táncolni, aminek a vége tényleg az lesz, hogy leátkozom a lábáról. Nem, cseppet sem akartam a társaságában lenni. Láttam, mit tettek a barátai és tudtam, hogy közéjük tarotik. Az az igazság, hogy marha szarul hazudott. Egyrészt a szavait is rosszul válogatta meg, másrészt olyan átlátszó volt, mint valami vékony ablaküveg.
– Hát nem is azt mondtam, hogy velem hoppanálj. Húzz el! – válaszoltam és még a távolba is mutattam a szabad kezemmel. Az az igazság, hogy ezzel a szöveggel csak még jobban lebuktatta magát. Akart tőlem valamit és tudtam nagyon jól, hogy mit. Ha régebb óta megfigyelt volna, az azért feltűnt volna. Volt már ilyesmihez szerencsém, nem is egyszer. Muprhynek fogalma sem volt az életemről, ezért hát megfogni sem tudott. Tolvajként azonban az embernek olyan finom érzékekre van szüksége, amire egy átlagember nem támaszkodik. Az én érzékeim pedig elég fejlettek voltak. Azt is tudtam, hogy Nat emberei mikor vannak a nyomomban.
– Lebuktam, tényleg megbíztak vele, hogy járjak a nyomodban. A megbízóm mindent tudni akar rólad, és megmondta, hogy addig, amíg ő parancsot nem ad a likvidálásodra, addig meg kell védjelek.
Csak egy szemforgatással jutalmaztam a dolgot. Aztán még folytatta a szerkezettel is a dolgot. Ez teljesen hülyének néz téged, Elliot! A hang felnevetett, én viszont egyre erősebben szorongattam a pálcát.
– Az a baj Murphy, hogy színésznek nem vagy éppen jó, de a hazugságaid is gyenge lábakon állnak. Az egész viselkedésedből látszik, hogy semmit sem tudsz rólam, mert akkor nem is próbálkoznál ilyesmivel. – Mondtam, de összerezzentem, mert egy mellettünk álló fatörzsbe csapódott az egyik átok. Nem vontam el a pálcámat Murphy-től. Nem fogok engedni ebből. Engem nem érdekel, ha bekapok valamit… nem ez lenne az első.
– Ingravesco pedis! – Böktem ki a legjobb varázslatot, ami eszembe jutott és nem volt köze kaszaboláshoz vagy öléshez. – Nekem az ellenségem vagy Murphy, egyébként nem néznél hülyének! Amit ott láttam az rossz volt és te nyakig benne voltál! Nem bízom benned! – Válaszoltam, majd hátrálni kezdtem. A háttérben feltűntek a csuklyások. Így hát kiléptem és amennyire tudtam, rohanni kezdtem. Közben a fájós combomra egy kis jeget varázsoltam, hogy enyhítse a lüktető fájdalmat.  
A bányák… a bányák… a bányák… Próbáltam koncentrálni a búvóhely keresésére. Előnyben éreztem magam, hiszen ismerős volt a környék, csak talán kevésbé volt hideg, mint annak idején Lexivel. Hamarosan, ahogy beljebb értem a fák között, a távolban megláttam egy rést a hegy oldalán. Az kellett nekem… de meg kellett állnom, hogy fújjak egyet. Így hát hátra fordultam, hogy megnézzem ki van a nyomomban.

[Lebukás határán állva]

Lebukás határán állva

to: Elliot O’Mara
2001. április



¤ ¤ ¤

Talán túl merész kijelentés volt, hogy öljön meg. Látom rajta, hogy képes lenne megcsinálni. Gondolhattam volna erre már korábban is, de valahogy most nem az jár elsődlegesen a fejemben, hogy meghalok vagy sem. O’Mara nem lehet ennyire elborult. Aztán mikor a pálca a mellkasomba fúródik, akkor rájövök, hogy ez nem lesz egy könnyű menet semmilyen szempontból sem. Valahogy ki fogom vágni magam akkor is. Muszáj lesz.
Bevallom, kicsit unom már, hogy ennyire nem akar velem együtt dolgozni, pedig akkor tudnék neki segíteni. Ha rájönnek, hogy Elliot ismeri a titkunkat, akkor üldözni fogják. Bár nem tud róla, de az egyedüli segítője csak én lehetek neki. Ha azt akarom, hogy megbízzon bennem valamennyire, akkor kénytelen vagyok olyat mondani, amit elhisz nekem. Nem akarom hülyének nézni, de valahogy muszáj megnyugtatnom. Sajnos nincs jó állapotban, ez már Lindisfarnén is látszott, de azóta csak még rosszabb lett a helyzet.
- Nem is akarok semmit tudni rólad. Pontosabban, amit tudok, az már bőven elég nekem.
Igen, a vére elárulta, de erről neki fogalma sincs. Hogy mennyire jó alanynak bizonyult, és erről még jobban meggyőzött az, hogy érdemes odafigyelni rá. Vannak még így egy páran. A kérdés már csak az, hogy miként fogunk a közelükbe férkőzni. A következő percben azonban elhangzik a varázslat. A közelség miatt nem tudom kivédeni akkor sem, ha a kezemben van a pálca. A lábaim elnehezülnek. Így nem fogok tudni utána menni, de talán nem is baj.
- Bolond vagy, ha nem bízol bennem. Jelenleg csak én tudok neked segíteni.
Több szempontból is, de az már részletkérdés, hogy melyiket nézzük. Hagyom, hogy eltávolodjon tőlem, de mikor nem figyel, akkor egy nyomkövető bűbájt bocsátok rá. Kellő távolságra távolodva tőlem feloldom az átkot. A társaim ekkorra már beérnek.
- Majd én elintézem – közlöm hűvösen. – De azért maradjatok közel.
Nem kell sok idő, hogy hajszínem, orrom formáját és a szemem színét megváltoztassam. Át kell alakulnom kicsit, ha Elliotot el akarom vinni innen, de másként nem férek hozzá. Már csak a ruhámmal kéne kezdenem valamit. Nem nagyon, de azért annyira igen, hogy ne legyen szembetűnő a hasonlóság, ha átlátna rajtam. Végül egy kis varázslattal megváltoztatom a színét és a fazonját. Csak reménykedni tudok, hogy nem fog felismerni. Vagy legalábbis nem elsőre. Kiadom a csuklyás alakoknak a parancsot, majd a nyomkövetőnek köszönhetően elindulok arrafelé, ahol ő van. A sántikálása miatt nem juthatott ennyi idő alatt nagyon messze.
Nem sokkal később, szinte pár percről van csak szó, meg is látom, ahogy ott át egy barlang bejárata közelében. A pálcámat már elraktam, így akár egy muglinak is tűnhetek. Egy turistának. Megszólítom amerikai akcentusra váltva.
- Jó napot! Maga is eltévedt? – most ugrik a nyuszi a fűbe. Vagy bejön, vagy nem. – Elvesztettem a táskámat. Ki tudna segíteni, hogyan tudok eljutni a legközelebbi településig?

árnyak közé merülve


Ares
2001. április közepe

outfit

– Nem is akarok semmit tudni rólad. Pontosabban, amit tudok, az már bőven elég nekem.
Felhorkantottam, miközben kiböktem a varázslatot. Ha elég lenne, akkor nem csinálna ilyesmit és nem próbálna meg teljesen hülyére venni. Már az iskolában is okosabb voltam nála, annak ellenére is, hogy olyan erőszakosan törtem előre és rohantam fejjel a falnak, amennyire Murphy sosem tettem volna meg. De nekem éppen ettől gyorsan járt az eszem, könnyen alkalmazkodott minden helyzethez. A legrosszabbakból is kivágtam már magamat. Én nem vártam megmentőkre vagy fehérseprűn belibbenő hercegekre.
– Bolond vagy, ha nem bízol bennem. Jelenleg csak én tudok neked segíteni.
Na persze. Mordultam egyet, majd hátat fordítva elindultam a fák között. Meg kellett keresnem azt a területet, amire emlékeztem, és amiről majdnem biztosan tudtam, hogy itt van. Szükségem volt egy helyre, ahol meghúzhatom magam egy félórára, míg pihenek a hoppanálás előtt. Hosszú lesz az út hazafelé, sokkal hosszabb, mint amit alapvetően jól bírtam volna. Még mindig kavargott a gyomrom a hoppanálásoktól, ráadásul a lábam miatt is egyre nehezebben viseltem őket.
– Te vagy bolond, hogy nem támadtál hátba… – közöltem fennhangon és hátra néztem rá, mielőtt eltűntem volna a fák között.
Hosszú séta volt ez ilyen lábbal. Megterhelt minden lépés, minden aprócska mozdulat, de még az is, ha megálltam egy pillanatra és a testsúlyom a fájós végtagra nehezült. Nem volt ez nekem való. Mégis valahogy közelebb értem a hegyekhez, láttam a csúcsukon gyülekező hótakarót és hamarosan a régi bányák is felbukkantak. A legtöbb, mint annak idején Alexej társaságában, most is beomlott és elzáródott. Egyetlen egy volt csupán, egy kisebb nyílás, amit éppen csak annyira torlaszolt elő a kőtörmelék, hogy mellette még könnyen be lehetett furakodni.
Mély levegőt vettem, letöröltem a homlokomat áztató hideg verejtéket. Aztán összeszorítottam a fogamat, hogy a fájdalom ellenére lépjek egyet, mikor mozgás zaját hallottam meg. Majdnem biztos voltam benne, hogy Murphy az. És hát nem tévedtem. Ha nem is ő volt, hát az egyik csuklyás barátja, mert erre aligha utazgat bárki is.
– Jó napot! Maga is eltévedt? Elvesztettem a táskámat. Ki tudna segíteni, hogyan tudok eljutni a legközelebbi településig?
Ja, persze… eltévedt egy véletlenül pont angolul beszélő turista itt. Gyanakodva bámultam meg, a pálcát szorongató kezemet elrejtettem, készen arra, hogy támadjak. Aztán kedvesen elmosolyodtam – mert Elliot O’Mara bizony kiváló színész, ha arra van éppen szüksége –, és a távolba mutattam. Megvártam, hogy kövesse az ujjam irányát és ne engem figyeljen, hanem a hegycsúcsokat.
– Arra van egy falucska. – Magyaráztam teljes beleéléssel, mintha tényleg bevenném a dolgot. Csak az volt a baj, hogy a mozdulatai, az alkata túlságosan is Murphyre emlékeztettek. Ha ő volt, hát nem volt az álcázás mester, ha pedig mégsem, akkor se zaklasson, miközben a halálfaszán próbálom túlélni az életet. – Nagyjából másfél óra gyaloglás innen, de ott bizonyára talál segítséget.
Aztán hirtelen, meglendítettem a pálcámat és minden erőmet bevetve koncentráltam, hogy a fájdalom ellenére is találjon a varázslat. Az igazat megvallva elég közel álltam hozzá ahhoz, hogy tökéletesen kiüsse: – Stupor!

[Lebukás határán állva]

Lebukás határán állva

to: Elliot O’Mara
2001. április



¤ ¤ ¤

Figyelem, ahogy lassan elsétál, én pedig nem tudok és nem is akarok mozdulni. Egyelőre hagyom, had menjen, aztán majd kiderül, hogy mi lesz a továbbiakban. Metamorf mágus vagyok, egy kis átalakulás után, ha szerencsém van, akkor el tudom kapni, és anélkül hoppanálni vele, hogy észrevenné. Pontosabban szeretném, ha már csak akkor venné észre, ha megtörténik. A többieket hazaküldöm, csak két embert tartok magammal, azért nem árt mindenre felkészülni.
- Nem érdekel minek gondolsz. Az sem, ha magadat sokkal jobbnak hiszed, de soha nem támadok senkit hátba. Még akkor sem, ha amúgy egy párbajban lennénk most, de ezt a gyenge próbálkozást, amit a megállításom miatt csináltál igazából semminek sem nevezném.
Feloldom magamon az átkot, majd elmondok mindent a társaimnak. Azok az utasításaimnak megfelelően cselekednek. Alaposan, amit csak lehet megváltoztatok magamon, majd Elliot után megyek. Igyekszem úgy tenni, mintha egy eltévedt turista lennék, de közben a pálcámat kéz közelben tartom. A két emberem közül az egyik úgy áll, hogy bármikor eltalálhassa Elliotot, de csak kábító átokkal, mert nem eshet bántódása.
- Értem – lassan fordítom abba az irányba a fejem, amerre mutat, de a testem nem fordul és ameddig tudom, addig a szemem sem követi a fejem mozgását.
Nem tudom, hogy valós információ-e a másfél óra gyaloglás, de az biztos, hogy elég jól elő tudja adni magát. Nem is akarok a továbbiakban időt pocsékolni erre az egész színjátékra, de sajnos mire én kapcsolok, addigra ő már lépett is. Telibe talál az átka, érzéketlenül és eszméletlenül fekszem el a földön.
Ha az embereim követik az utasításomat, akkor az egyik most biztos párbajba keveredett vele, hogy Elliot ne tudjon további károkat okozni nekem, egy másik talán felébreszt majd rövid időn belül. Mind a ketten képzett aurorok, egy ilyen feladat nem lehet megterhelő nekik. Őket pont azért választottam, mert szükség esetén nem fognak majd kétségbeesni.
Ahogy számolok is vele, talán pár perc múlva már magamhoz is térek. Elliot még ott van, de a két testőr közöttünk áll. Nem mondtam el nekik, hogy miért fontos az ő épsége, de parancsba kapták, hogy maradandó sérülést nem okozhatnak neki.
- Vissza! – adom ki a parancsot, miután már teljesen felegyenesedem. – Tudod, Elliot, valamiben igazad volt. Közöm van a csuklyásokhoz. Mi leszünk azok, akik elhozzák az új világot, amiben a varázslók úgy tudnak majd szabadon élni, hogy nem kell tartani a varázstalanoktól.
Megindulok közelebb hozzá. Ezúttal én nem akarok majd hibázni.
- De neked is közöd van a csuklyásokhoz. Fontos vagy, de egyelőre nem kell tudnod, hogy milyen módon.
Még mindig araszolok egy picit, majd hárman egyszerre lendítjük a pálcánkat, viszont csak az enyémet hagyja el egy átok. Az Exmemoriam pont megfelelő lesz arra, hogy a rólam kapott információk és sejtések eltűnjenek a gondolatai közül. Még korai bárminek is kiszivárognia. Eltalálja, nem kérdés, de mire magához fog térni mi már messze leszünk. Egész pontosan Londonban.

Köszönöm a játékot.