Tokiói torony

A muglik által épített torony a japán főváros éjszakai látképének jellegzetessége. A varázstalanoktól tartó mágusok mindig is elkerülték, ám a fiatalságot nagyon is vonzza ez az érdekesség. A bátrabb turisták bakancslistáján elsődleges hely, hiszen éjszaka gyönyörű, fényárban úszik.

[Willow-san2001. áprilisongaku]

Sakura

Willow-san
2001. április
ongaku

Willow-sannal úgy döntöttünk, hogy az április elejére eső sakura virágzás miatt ellátogatunk megint az otthonomba. Furcsa belegondolni, hogy még a Roxfort, még az Angliai életem előtt is sokkal jobban otthonomnak tekintem Nihont, mint bármi mást, az ott lévő nagyszüleim által rám hagyott hagyományos házzal együtt. Zsupsz kulccsal utaztunk Kiotóba, az ottani házamhoz, de sokkal klasszikusabbnak gonodlom azt, hogy Tokióban nézzük meg a cseresznyevirágzást, de a Torony melletti parkhoz már elég csak hopponálni. Ahogy az előttem szálló cseresznyevirág szirmait nézem, eszembe jut kisfiam is, aki mindig annyira szerette nézni a fákat. Olyan békés idillikus napok vltak azok, és azt hiszem akárhány év is elfog telni, a hiánya nem fog kikopni a szívemből.
Félénken megfogom a mellettem álló Willow kezét és park felé indulok vele.
- A cseresznyevirág az élet szimbóluma itthon, gyönyörű rövid élet, és fájdalmas halál. A japánok mindig is a legtisztább életre törekedtek, az évszázadok során, és büszkén vetettek véget az életüknek, ha a becsületük forgott kockán - mesélem, miközben a fák közzé érünk. - Bár én az életet többre tartom a becsületnél - gondolkodom el, majd felmosolygok a páromra.
Az iskolában feleannyi idő sem jut nekünk, mint amit szeretnénk, de így is elég sok pletyka terjeng már rólunk, és a legtöbbjük teljesen hidegen hagy, mert tudom, hogy valótlanság, mégis egyfajta nyomasztó hátteret ad annak, hogy ha esetleg egymás mellett sétálunk, és tanári dolgokról beszélünk is összesúgnak a hátunk mögött. Szerencsére McGalagony-dono is messzebb lát az ostoba pletykáknál, és tisztában van vele, hogy mi nem esünk egymásnak minden sarkon.
A fák alá érve leterítek egy pokrócot és letelepedek rá, hogy tekintetemet az előttem lévő férfira szegezzem.
- Remélem tetszik Nihon - mondom mosolyogva és hagyományos módon szolgálok fel némi teát. Ezt a hagyományt itt a többi mugli között nem lenne jó pálcaintésekkel megzavarni, de amúgy is elrontaná szerintem az egész szertartás varázsát.

[Sakura]

Sakura



Hana Tachibana
2001. április

Annyi mindent hallottam Hanától a sakuráról, hogy muszáj a saját szememmel is látnom. Pont ezért úgy döntünk, hogy április első hétvégéjét a hazájában töltjük és megnézzük a cseresznyevirágzást. Már nagyon várom, jót fog tenni nekünk, ha kicsit kikapcsolódhatunk, és kiléphetünk az iskola falain kívülre. Túl sok pletyka kering körülöttünk. A legutóbbi például az, hogy Hana már babát vár. Nem tudom, hogy honnan szedték ezt.
Ha az is elég, hogy jó hatással vagyunk egymásra, akkor megértem, hogy lehetnek olyan jelei, ami miatt ezt gondolhatják, csak akkor az én jókedvem mivel magyarázzák? Ezúttal hagyom, hogy ő vezessen. Nekem teljesen idegen lesz a hely, a kultúra és minden. Még nem voltam Európán kívüli területeken. Olyan lesz, mintha gyerekként beszabadulnék egy játékboltba.
Gyorsan összepakolok néhány holmit, a zsupszkulcs indulásához már nincs sok időnk. Nem is tudom, hogyan tudtam így eltolni az időt. A Roxfort kapujában várok páromra, mivel azt hiszem, elkéstem, de úgy tűnik nem. Szinte egyszerre érünk oda, pár lépés különbséggel. Az utazás kicsit tovább tart, mint gondoltam, és nem is vagyok hozzászokva. Ezért is örülök neki, hogy kiderült, nem leszek rosszul tőle. A mágikus utazásoktól nagyon el vagyok szokva, csak végszükségben szoktam használni őket.
- Csodálatos ez a ház – mondom csillogó szemekkel, amint meglátom Hana házát Kiotóban.
Körbejárok, amennyi ajtót lehet, mindent kinyitok, aztán lemegyek az udvarra és onnan nézek körbe. Óh, ha otthagyom a Roxfortot akkor itt akarok majd élni. Ezt nem tudom, hogyan vagyok képes ilyen könnyen eldönteni, de azt hiszem, ha jobban belegondolok, akkor könnyen megtalálom a választ. Nagy-Brittaniához semmi sem köt. Se a családom, se a múltam. Jelenleg Hana és a Roxfort az egyedüli, de ha már nem tanítok, akkor majd, akkor csak Hana lesz az.
Nagyon elmerülök a gondolataimba, ezért némán követem szerelmem. Hoppanál valahova, ahol aztán megint eltátom a számat a sok látnivalótól. Fogja a kezem. Olyan jó meleg és puha a keze, legszívesebben sohasem engedném el. Egy parkba érünk, aminek a végében egy nagy torony van. A varázstalanok tv állomás toronynak vagy minek nevezik. A legcsodálatosabb azonban az a park, aminek az egyik sétányán ballagunk. Még szerelmem sem szólal meg egy ideig. Aztán valami érdekeset mond. Hümmögök válaszként egy picit.
- Az élet fontos, nem szabad megfeledkeznünk róla. Azonban a becsület is az. Bár, én sem hiszem, hogy a becsületemet az életem elé helyezném. Valahogy úgy érzem, a kettő inkább összhangban van, mintha összefonódott volna.
Elérünk a parkon belül egy kisebb helyet, ahol még nem foglaltak el minden négyzetcentimétert. Eléggé elbambulok a látványban, ezért csak azt látom legközelebb, amikor szerelmem már a pokrócon ül, és teát készít elő. Leveszem a cipőmet, majd én is mellé telepedek.
- Szavakkal leírhatatlan az, amit eddig láttam belőle. Már korábban is felkeltette az érdeklődésem azok alapján, amiket meséltél, de itt lenni teljesen más érzés.
Belekortyolok a teába, majd elmosolyodva figyelem őt. Aztán pár perc múlva rájövök, hogy a körülöttünk lévő pokrócokon néhány diáklány figyel minket. Megértem őket, külföldi vagyok. Én legalább olyan különleges lehetek nekik, mint amilyen Hana otthon. Egzotikum, ahogy egyszer az egyik ismerősöm mondta. Biccentek feléjük, majd tekintetem újra szerelmem felé fordítom.
- Szerintem most mindenki téged irigyel – mosolygok tovább, majd belekortyolok a teába. – Mennyire vagyok egzotikum itt a sok turista között?
Leteszem a csészét, majd közelebb húzódok hozzá, és a fejemet az ölébe hajtom. Felnézek rá onnan, majd úgy kérdezem meg.
- Költözzünk ide a nyárra. Szeretnék mindent megtudni, megtapasztalni. Sőt, ha már nem dolgozunk a Roxfortban, akkor költözzünk ide.
Szerintem csillognak a szemeim a lehetőségtől és biztos vagyok benne, hogy egy kis csalódásnak élem majd meg, ha elutasítja. Persze, megértem, azért nekem is vannak olyan rokonaim, barátaim, akik hiányoznának, de mint látható, zsupszkulccsal hamar meg lehet tenni ezt a távot. Ha pedig megbűvölöm a motorom, akkor akár azzal is utazhatunk. Elhozhatnám ide is. De jó lenne…

[Willow-san2001. áprilisongaku]

Sakura

Willow-san
2001. április
ongaku

Haha-ue háza nem tartozik azon otthonok közzé, amik gazdagoké szokott lenni, egyszerű családi ház volt, de mégis a obaa-san a legnagyobb szeretettel varázsolta a kertet gyönyörűvé, ami a lakás élessége. A kisfiam is nagyon szeretett itt lenni ebben a hűvös, kellemesen régi illatú japán házban, és a szívem még midnig belesajdul hogy már nem lehet soha többé velem.
Kezdvelnéd őt, Shouta. Igazán nagyon kedvelnéd.
Valahogy nem tudom magam leszoktatni arról, hogy ne beséljek hozzá. Képtelen lennék, mert akkor olyan lenne mintha elfelejteném. De hiába, hiába suttogok neki, sosem jön már válasz, csak a csönd, az a síri csönd, mely lassan hat éve betölti az életemet. De Willow megszűntette ezt a csöndet. Elképzelem néha, ahogy Shouta kíváncsi nagy fekete szemeivel méregeti, mintha ő lenne a férfi a házban, mintha minden mástól meg kellene védeie.
De minden rendben, Shouta. Ő nem bánt.
- Csodálatos ez a ház.
- Arigatou - mosolygok rá, és közelebb lépve, lábujjhegyre állva apró csókot lehelek Willow ajkára, és utána mosolyogva nézem, ahogy körbesétálja  aházat, és az újra megteleik élettel. Miután Willow kigyönyörköd magát a házban, elvezetem egy parkba, ahol minden olyn kellemes és idilli, hogy tényleg szinte nem is akar az ember visszamenni a Roxfort falai közzé. De még ha sok furcsa pletyka is kering rólunk, valahogy reménykedem abban, hogy a legtöbb diák van annyira okos, hogy tovább lát a pletykáknál. Szinte meg sem fogjuk egymás kezét az iskolában nyilvánosan, és ha találkozunk is a tanárok jelenlétében is azért tartjuk az illemet. Persze lehet ezt csak én szeretném elhinni.
- Az élet fontos, nem szabad megfeledkeznünk róla. Azonban a becsület is az. Bár, én sem hiszem, hogy a becsületemet az életem elé helyezném. Valahogy úgy érzem, a kettő inkább összhangban van, mintha összefonódott volna. - Willow válaszára finoma elfosolyodom és felemelem a tekintetem a levegőben táncoló cseresznyeszirmokra.
- Remek meglátás. Az élet rövid, akár a cseresznyevirágzás, de mégis éppen olyan szép is - pislogok bele Willow szempárjába, ahogy ezt modnom, és közelebb csusszanok hozzá, hogy érezzem a finom illatát és testmelegét. Biztonságban érzem magam vele, amit egyetlen egy férfi közelében sem éreztem ennyire.
- Szavakkal leírhatatlan az, amit eddig láttam belőle. Már korábban is felkeltette az érdeklődésem azok alapján, amiket meséltél, de itt lenni teljesen más érzés.
- Nagyon örülök, hogy ennyire tetszik, Willow - kortyolok én is a teába, és megigazgatom a ruhámon azt a pár kis apró gyűrődést, majd a diáklányok felé integetek én is. Valahogy nem voltam sosem az a féltéken ytípus. És tudom is a saját bőrömön tapasztaltam meg az igazi féltékenység kínzó gyötrelmeit. De ő már a múlt. És a halottak nem támadnak fel. - Majd nyáron nagyon szívesen körbeutazom veled Nihont. Biztos vagyok benne, hogy jó lesz itt lenni veled, kettesben - mosolyogok felé.
- Szerintem most mindenki téged irigyel. Mennyire vagyok egzotikum itt a sok turista között? - halkan felkuncogok, és közelebb bújok hozzá.
- Ó, egészen biztosan nagyon fess egzotikum vagy, Willow.
AZtán a következő pillanatban a feje az ölemben pihen én meg zavartan elpirulok enyhén, és a kezemmel a haját kezdem el simogatni, miközben egyre jobban dobog a szívem.
- Költözzünk ide a nyárra. Szeretnék mindent megtudni, megtapasztalni. Sőt, ha már nem dolgozunk a Roxfortban, akkor költözzünk ide.
Erre szélesen elmosolyodom.
- Óh, úgy tűnik nagyon megszeretted ezt a helyet, nem igaz? - kérdezek vissza, és egy apró csókot adok a homlokára. - Nem is lenne olyan rossz, bár hiányozna Anglia is - valahogy kicsit néha rámtör az az érzés, hogy se ide sem oda nem tartozom, mert ha Angliában vagyok Japán hiányzik, ha Japánban vagyok, akkor Anglia. De azt hiszem ez azért is van, mert két világban nőttem fel. - Jó lenne ittélni veled. De azt hiszem visszavágynánk Angliába is. Majd öreg korunkra ide költözünk - mosolyodom el megint szélesen.
Félig lehunyom a szemem, és hallgatom a körülüttünk lévő emberek beszélgetését, a szél halk zúgását, a madarak csiripelését, és olyan véghetetlen nyugalom tölt el, amit még sosem éreztem. És valami régen elveszett boldogság is a szívembe költözik, amiről szinte teljesen megfeledkeztem az évek alatt.

[Sakura]

Sakura



Hana
2001. április

Soha nem volt nyugodt életem. Valamit mindig csináltam, és néha nem is volt veszélytelen. A lelkem már nagyon kívánja a nyugalmat, és úgy érzem, ezt itt fogom megkapni majd egyszer. Nem tudom még mikor, de az biztos, ahogy végignézek szerelmem házán olyan érzésem támad, mintha hazatértem volna. Ha valaki hisz az előző életekben, akkor biztos azzal magyarázná nekem ezt a különleges érzést.
Ahogy sétálunk az utcákon, a fákról, ahogy hullanak a szirmok, mind ugyanazt erősítik meg bennem. Az életnek van értelme még akkor is, ha elsőre nem tudná az ember. Mert még ha azt is gondoljuk, hogy mi csak pusztítani vagyunk a világon, a boldogságot soha nem tapasztalhatjuk meg, akkor is, az ilyen apróságoknak boldogsággal kell eltöltenie az embert. Muszáj meglátni az apróságokban is a szépet.
- Hát, én nem egy körutazásra gondoltam. Minden apró zugot szeretnék megnézni. Azt, amit egyébként a turistáknak nem mutatnak meg. Az egzotikumokat.
És ha már az egzotikumoknál tartunk. Amennyire Hana különleges nálunk, úgy lehetek én is itt különleges. Elmosolyodom, mikor felteszem ezt a kérdést, és közben igyekszem figyelmen kívül hagyni a rám bámulókat. Meg azokat is, akik különféle jelmezekben jönnek-mennek a közelünkben. De szerelmem tudja hogyan kell csiklandozni az egómat. Nagyon örülök neki, hogy megismertem, mellette igazán férfinek érzem magam, de azt is érzem, hogy egyenlő felek vagyunk és nem kell a szeretetéért a lelkemet is kihajszolnom.
Eldőlök a pokrócon, hagyom, hogy a nap és a szél által a fákról lefújt szirmok simogassanak. Egyet kiveszek Hana hajából, majd útjára engedem.
- Igen, nagyon megkedveltem. Szeretném jobban megismerni és biztos vagyok benne, hogy itt sem olyan könnyű mindent, de jelenleg úgy érzem, itt nem kéne minden lépésemnél a hátam mögé figyelni, hogy mikor akarnak megtámadni, az életemre törni. A béke nekem jelenleg mindennél többet ér.
Ahogy mondtam is neki, nem hiszem, hogy itt is minden rendben lenne, biztos vannak dolgok, amiket látogatókként nem tapasztalunk meg. Elmosolyodom a csók hatására, majd megfogom a kezét, a mellkasomra húzom, akarom, hogy érezze, a szívem már csak érte dobog.
- Nekem nem hiányozna Anglia. Már mindent láttam, és nem hiszem, hogy lenne olyan, aki miattam sírna. Aki pedig tényleg így tenne, az elérne, ha nagyon akarna.
Igen, elég keménynek tűnik ez így, de ez az igazság. Talán ha akkor nem pályázom meg a roxforti állást, már nem élnék az országban. Belgiumban és Hollandiában is találtam érdekességeket, és ha már egyszer átléptem a határt, akkor soha meg nem álltam volna semmi és senki kedvéért. De Hana mégis megállított a Roxforttal együtt.
- Hana, nekem mindegy hogy hol lakunk, amíg te ott vagy velem – igyekszem az öléből a szemébe nézni.
Már nagyon régen rájöttem, hogy a lakásom csak egy hely, ami arra van, hogy lakhassak valahol, ha meg kell pihennem kicsit. Az otthonomat mindig is a szerelemben találtam meg, bár eddig még senki sem vonzott annyira, mint most ő.
- Ha szerinted maradjunk otthon, akkor maradjunk. Csak azt szeretném, ami neked is jó – cirógatom a kézfejét.
Közben kezdenek egyre többen lenni körülöttünk. Úgy tűnik ez tényleg akkora ünnep, hogy ilyenkor mindenki kivonul az utcára.
- Itt senki sem tud normálisan felöltözni? Vagy csak mindig farsang van? – kérdezem a jelmezesekre utalva.

[Willow-san2001. áprilisongaku]

Sakura

Willow-san
2001. április
ongaku

A cseresznyevirágok tánca olyan kellemes és melankolikus egyszerre. Annyi mindent jelent, annyi mindennek a kezdetét és a végét. Hirtelen úgy érzem szeretnék mindent megosztani Wilowval. Mindent, ami ezzel a kultúrával kapcsolatos, mindent, ami nekem olyan sokat jelent, vagy jelentett ezen a helyen, ezen a világon.
- Nagyon spirituális ünnep ez, Nihonban külön időjárás jelentés van arról, hol és mikor virágoznak a fák - mondom mosolyogva, miközben leülünk egy kisebb szabad területre. Pár perc múlva úgyis tudom, hogy minden szabad hely meg fog telni japánokkal, és túristákkal, de igazából az itteni embereket nem zavarja  a tömeg, csak csendesen elvannak az emberek a családjaikkal és barátaikkal.
- Hát, én nem egy körutazásra gondoltam. Minden apró zugot szeretnék megnézni. Azt, amit egyébként a turistáknak nem mutatnak meg. Az egzotikumokat - erre szélesen elmosolyodom. Mindig is szerettem bemutatni az országot úgy, ahogy más nem látja, még annak az árny oldalát is - hiszen tisztában vagyok vele, hogy itt is ugyan úgy megbújnak az árnyak, mint a többi országban. Bár remélem a jakuzára azért annyira nem kíváncsi. Az ő nevüket nem szívesen ejtem ki nyilvánosan sem. Ők azok, akikről nem szabad beszélni, mert mindenhol ott vannak.
- Akármit szívesen megmutatok neked, Willow. Azt hiszem te még a sötétebb egzotikumoktól sem riadnál vissza - teszem hozzá nevetve. Egy ideig csendben nézelődünk. Szeretem a csendet is magunk között sosem olyan kellemetlen és fájdalmas, mint amilyen vele kapcslatban volt a csend. Az a csend erőszakos és félelmetes volt. És amikor terhes lettem tőle attól féltem megöl. De csak elüldözött. És azt hittem vége. De nem, nem volt vége. Lehunyom a szemem egy rövid időre, és igyekszem ezeket a gondolatok elüldözni, mert ez nem az a nap. Ez az a nap, amikor végre a legfontosabb emberrel tölthetek egy kis időt, anélkül, hogy belehúzódnánk a megkövetelt szabályokba, az iskola folyosóin.
A kimonos emberek egész nagy tömege szegődik mellénk,mind teát szürcsöl és beszélget. Én nem öltöttem magamra  a tradicionális öltözetet, mert ez  tavaszi, kék-fehér ruha sokkal kényelmesebbnek tűnik ücsörgéshez, mint a kimono. Azért mégis kicsit hozzászoktam ahhoz, hogy ne állandóan kimonokban járjak.
- Igen, nagyon megkedveltem. Szeretném jobban megismerni és biztos vagyok benne, hogy itt sem olyan könnyű mindent, de jelenleg úgy érzem, itt nem kéne minden lépésemnél a hátam mögé figyelni, hogy mikor akarnak megtámadni, az életemre törni. A béke nekem jelenleg mindennél többet ér.
- Ó, ebben nagyon is igazad van Willow - bólintok. A béke törékeny dolog, és ha egyszer darabokra törik rettenetesen nehezen forrnak össze a darabkái. Ezt anyaként is megtapasztaltam és diáklányként, kamaszként is. Minél többször törik össze annál nehezebben áll helyre. - Igyekszem azt a békét megadni neked, amire vágysz - suttogom halkan és puszit nyomok a homlokára.
- Hana, nekem mindegy hogy hol lakunk, amíg te ott vagy velem  - mondja aztán Willow belenézve a szemembe, én meg érzem, hogy egy kissé megint elpirulok, mint egy szerelmes kamaszlány. Néha elgondolkodom, mi fogott meg engem fiatalon pont Benne? Talán a szabályok nélküliség, a vadság. De azt hiszem már nem vagyok ugyan az az ember, ugyan az a lány. Már régen nem.
- Ezzel hasonlóan érzek, Willow - simítom meg az arcát gyöngéden, majd ismét fellesek a táncoló cseresznyevirágokra.
- Itt senki sem tud normálisan felöltözni? Vagy csak mindig farsang van? – erre halkan kuncogok egyet, mikozben ismét megnézem az embereket, akik kimonoban sétálgatnak vagy üldögélnek.
- Ez a tradicionális öltözék, ünnepekkor még vannak olyanok, akik felveszik őket, ezzel pedig tovább őrzik Nihon csodás hagyományait. Férfi és női kimono van. Ha van kedved kereshetünk egy standot, ahol felvehetjük őket. Szívesen megnézném, rajtad hogyan mutatna - mondom és közben igyekszem el is képzelni, hogy festene Willow tradicionális férfi öltözetben.

[Sakura]

Sakura



Hana
2001. április

Imádom az ötletet, és azt a percet, amikor megfogalmazódott bennünk, hogy kilépve a mindennapokból, és az iskolából csak kettőnkre szánjuk ezt a hétvégét. Még akkor is, ha rólunk pletykál az egész iskola, bármit megtennék, hogy minden rendben legyen velünk. Még az iskola professzori vagy igazgató helyettesi posztjáról is gondolkodás nélkül lemondanék.
De erre most nem is akarok gondolni. Most csak ezt a jelent akarom megélni, és kiélvezni. A pillanatot, amit még a sokaság ellenére is csak párommal élek meg. Próbálom is rábeszélni, hogy a nyárra költözzünk ide. Legalább a nyárra, mert engem nagyon érdekel. Persze megértem, hogy őt annyira nem vonzza, hiszen ennek a kultúrának a része, az élete. Neki már nem újdonság olyan szempontból, mint ahogy nekem.
Elmosolyodok a homlokomra kapott puszi nyomán. Úgy érzem, soha nem akarom megszokni ezt az érzést. Mindig másmilyen, mindig várom, és legfőképp, mindig elcsábít. Nem tudom szerelmem hogyan csinálja, de minden puszija, minden ölelése, minden lélegzetvétele egy másik világba repít el, ahol mindig van mit felfedeznem.
- A jelenléted olyan békével tölt el, amit máshol, mástól nem kapnék meg. Nekem ehhez elég a létezésed, nincs is másra szükségem.
Hogy ezt bebizonyítsam, közlöm is vele, hogy lényegében nem az ország a lényeg, hanem az ő jelenléte. Lassan úgy érzem, hogy az otthon, a béke és ő, egy és ugyanaz. Néha nem is hiszem el, hogy mennyire egy hullámhosszon vagyunk. Bár, valószínűleg ennek leginkább az az oka, hogy az ember természeténél fogva keresi a békét és a nyugalmat, szóval nem annyira meglepő, hogy ilyen jól kijövünk egymással.
Kicsit felülök, amíg iszok pár kortyot, és ahogy megnézem a sok mellettünk elhaladó nőt és férfit, meg a fiatalokat, kicsit kifakadok. Nem rosszból mondom, de úgy tűnik, hogy itt van egy bizonyos dress code mindenféle eseményhez.
- Kimonó?
Ezt a szót már hallottam, és láttam is szerelmemen. Nagyon jól áll neki, és tudom, hogy van férfi kimonó is, de jelenleg én nem erre gondoltam. Kicsit most már eltávolodnak tőlünk azok a fiatalok, akikre gondoltam a kifakadásomkor.
- Felpróbálhatok egyet, ha szeretnéd. De amúgy én nem a kimonóra gondoltam.
Odaülök mellé, és megpróbálom a tekintetét abba az irányba terelni, amerre a beöltözött fiatalokat látom. Mindegyik parókában van, és olyan mintha valami matrózok lennének, meg van közöttük harcművész, meg robot, meg nem is tudom mihez hasonlítani őket igazából.
- Látod most már őket? Farsangolnak? Vagy valamilyen hagyomány ez is? Nem csak kimonóban lehet felöltözni ilyenkor?
Addig amíg párom válaszára várok, felállok és a tekintetemmel keresek egy olyan standot, amire utalt nemrég. De biztos, hogy itt kell nekünk szerezni egyet? Nincs otthon neki, amit tudnék használni?
- Nem lenne elég, ha otthon húznám csak fel azt a kimonót? Van belőle otthon neked férfi?
Nem is tudom, hogy mitől félek igazából. Mondjuk a lehetőségek közül biztos nem attól, hogy nem áll rajtam jól, inkább attól, hogy majd kényelmetlen lesz. Elnézve szerelmemet ő is néha úgy ficánkol, mintha éppen le akarná dobni magáról.
- De ha nem tudod kivárni a látványom hazáig, akkor persze, menjünk – fogom meg a kezét, és akasztom a karomba. – Nem lesz gond, hogy felügyelet nélkül hagyjuk itt a holminkat?

[Willow-san2001. áprilisongaku]

Sakura

Willow-san
2001. április
ongaku

Félig lehunyom a szemem, és csak élvezem ezeket  atökéletes és kellemes pillanatokat, amiket nem is tudom, de úgy érzem hosszú, nagyon hosszú ideje megérdemeltünk. Mintha mindig is emiatt léteztünk volna, hogy megtaláljuk egymást és teát iszogassunk a cseresznyevirágzást nézve a többi ember között. Yare, yare, azt hiszem kissé túlságosan rámtört ez a fajta szentimentalizmu.s. De én hiszek a sorsban, és abban, hogy előbb utóbb, akiknek találkozniuk kell, azok találkozni is fognak.
Kissé közelebb araszolok, hogy Willow még közelebb legyen hozzám, mert szeretem az illatát, a belőle áradó erőt és azt a biztonság érzetet, amit ad. Azt kívánom bárcsak Shouta is itt lehetne. Annyira boldog lenne ő is. De egy részem tudja, hogy figyel engem. És azt is tudom, hogy örül, hogy megtaláltam végre a saját boldogságomat.
- A jelenléted olyan békével tölt el, amit máshol, mástól nem kapnék meg. Nekem ehhez elég a létezésed, nincs is másra szükségem - mosolyogva belebújok a karjai közzé, és csak lágyan bólintok, hogy teljesen egyetértek vele. Azt hiszem én sem fogalmazhattam volna szebben, de úgy tűnik lassan mi is kezdünk egymás gondolataiban olvasni.
tekintetem közben  aszínpompás forgatag felé kalandozik, majd Willow hanghja ismét megborzongatja a szívemet, ahogy megszólal.
- Felpróbálhatok egyet, ha szeretnéd. De amúgy én nem a kimonóra gondoltam. Látod most már őket? Farsangolnak? Vagy valamilyen hagyomány ez is? Nem csak kimonóban lehet felöltözni ilyenkor?
Követem a tekintetét, és én is kiszúrom őket, ahogy lelkesen a beöltözött, kalózruhában lévő, színes hajú alakok sétálnak el a közelünkben egy robot és egy kalapos szarvasplüss kíséretében. Mosolyra húzom a számat.
- Óó, azt cosplaynek hívják. Hogy is mondjam - gondolkodom el egy pillanatra. - Tudod, a muglik körében nagyon népszerű dolog, hogy beöltöznek egy általuk kedvelt szereplő, vagy képregényhős bőrébe. Japán meg Amrekika ennek a fellegvára. Egy nagyon népszerű anime és manga sorozat karaktereit jelenítik meg - magyarázom mosolyogva, és elnosztalhiázok azon, hogy mennyire szerettem otthon hétről hétre követni néhány ilyen sorozatot, amikor még nem a Roxfortba jártam.
- Ha nagyon figyelsz láthatsz ojii-sanokat is lányjelmezbe bújva - fűzöm hozzá kuncogva.
- Nem lenne elég, ha otthon húznám csak fel azt a kimonót? Van belőle otthon neked férfi?  De ha nem tudod kivárni a látványom hazáig, akkor persze, menjünk. Nem lesz gond, hogy felügyelet nélkül hagyjuk itt a holminkat?
- Hmmm - gondolkodom el, miközben felhúz magával, és a dolgainkra pillantunk.- Áh, Nihonban nem viszik el a dolgait az embernek, a lopáshoz azt hiszem túl udvariasak vagyunk. Sőt ha elhagynánk egy pénztárcát az ugyan itt lenne éritetlenül, mire visszatérünk. De azt hiszem egyszerűbb lenne, ha otthon próbálnád fel - mosloygok fel rá. Annyira nem nagy dolog varázsmódszerrel hazautazni. - Azt hiszem van egy pár férfi kimono otthon, igazából szerintem nagyon jól festenél a nagyapáméban - mondom kuncogva, majd ha ő is úgy gondolja, hogy mehetünk, összepakolok, és hozzá simulva hazahopponálok.

[Sakura]

Sakura



Hana
2001. április

A vérem még mindig forr. Egyszerűen nem tudok megszabadulni attól az érzéstől, hogy mennem kell. Nem számít hova, csak felülni a motorra és bejárni a világot, hogy a lehető legtöbb tapasztalatot gyűjtsem. Mégis, Hana mellett a lényem egy másik része már közel sem vágyik efféle kihívásra. Csodálatos a karjaiban lenni, őt ölelni és a csillogó szemében felfedezni egy olyan világot, amire addig gondolni sem mertem volna.
És ez a világ most itt van. Nem a távolban vagy a világ másik felén, hanem itt, a saját testem alatt. Átitatva a földben, a levegőben. Az egész környezet a maga nyüzsgő mivoltában egy hatalmas nyugisziget. Figyelem a körülöttünk hullámzó tömeget és közben csak arra tudok gondolni, hogy ők is vajon olyan szerencsések-e, mint én. Mert nem kérdés, hogy én az vagyok.
Aztán tekintetem elréved egy csoport felé, illetve több csoport felé, akik valamiféle fura ruhákban vannak felöltözve. Már korábban is láttam idefelé jövet hasonlót, de akkor még másra gondoltam. Pontosabban nem gondoltam semmire, csak arra, hogy itt biztos ez a szokás. De egy ilyen külső a sok precíz és kimért ember között nagyon elüt, még akkor is, ha csak arra gondolok, hogy ez nekik a szórakozási lehetőségük.
- Cosplay – ízlelgetem a szót, miközben hallgatom szerelmem magyarázatát még. - Manga? Anime?
Valamit már olvastam és hallottam ezekről a műfajokról, de őszintén szólva még eggyel sem találkoztam. Nem tudom, hogy akarok-e egyáltalán, ha ilyen érzéseket vált ki az emberből. Mármint nekik biztos jó, de én valahogy nem vágyom egyre. Mondjuk, ha lenne valami érdekes kalandos, felfedezős, akkor talán benne lennék.
- Komolyan? – Szinte leesik az állam, mikor elárulja, hogy idősebb férfiak és akkor talán nők is belefognak az ilyen öltözködésbe. – Ez nem normális.
Mondjuk nem nagyon tudom, hogy mi a normális. Apa soha nem úgy bánt velem, nincs egy jó példa előttem. Meg aztán még az is lehet, hogy én nem vagyok normális, szóval azt hiszem, ez már igazán részletkérdés.
Visszatérve viszont a kimonóra. Azt hiszem jobb lesz, ha legalább egyszer kipróbálom milyen. Valahogy úgy érzem, ha igazán meg akarom ismerni szerelmem kultúráját, akkor mindent ki kell próbálnom. Még azt is, amit egyéb esetben nem tennék meg. Ő tudja, hogy hova kell menni, szóval ideje lesz el is indulni. Előbb azonban biztonságba kéne helyezni a holminkat.
- Ha így gondolod, akkor rendben legyen így – azért nem nyugszom meg teljesen.
Örülök is neki, mikor felajánlja, hogy menjünk haza és majd ott felpróbálok egyet. Sajnálom, hogy itthagyjuk ezt a csodálatos helyet, de ha szerencsénk van, akkor holnap is tart még, és akkor jöhetek kimonóban is akár. Most már tényleg nagyon izgatott vagyok ez miatt, szóval összeszedem a holmink, és megindulok a lakás felé. Mint kiderül addig, egyszer simán eltévesztem az utcát, hogy hol kell bekanyarodni, szóval a hoppanálás könnyen lehet, hogy sokkal egyszerűbb közlekedési módszer itt. Nekem mindenképpen. Végül persze ez is történik, szóval meg is vagyok teljes egészében elégedve.

Köszönöm a játékot.