Sierra Fern

Sierra Roseline Fern

I suppose
I love my scars
because
they have
stayed with me
longer
than most people
have.

   Alapok

jelszó || "Egy seprű a boldogság ára"
így ejtsd a nevemet || sziéra fern
nem || nő
születési hely, idő || 1986. április 14, Aylesbury
horoszkóp || kos
kor | 14
vér || félvér
évfolyam || negyedik

   A múlt

Kedves naplóm!
Nem sokat írtam eddig ide. Anya és Lilianne mindig azt mondják, hogy a naplóírás butaság, és talán igazuk van, de azt hiszem, engem megnyugtat, ha írhatok. Nem kell, hogy válaszolj, sőt, kérlek, ne is tedd! Nem akarom azt hallani, hogy mit kellett volna tennem, vagy hogy sajnálod. Sajnálat... fura dolog, nem? Olykor kutatom a szó értelmét (mostanában sok időm van)... És folyton Jaynél lyukadok ki. Őt sajnálom. Minket. Azt az egészet, amit átéltünk. Együtt, vagy külön. Nem is tudom.
Az okok, amiért sajnálom Jayt:
- az anyukája
- az apukája
- hogy nem voltam neki elég jó (itt minket sajnálom, nem őt)
- hogy egyedül van
- hogy talán fél, de senkinek nem mondja el.

Mostanában rengeteget gondolkozok, és azt hiszem, ha nem írom le, felrobbanok. Vagy elfelejtem. Le kell írnom... mindent. Mindent, róla... És arról.
Az egész az első napon kezdődött. Az első napon, amikor szorongva üldögéltem a vonatfülkében, és kifelé meredtem a tájra. Egész életemben erre készítettek talán, sosem volt titok, mi vár rám, de valahogy nem tudtam rá felkészülni. Hogy majd elszakadok a családomtól és az otthonomat jelentő hatalmas háztól, amelynek még a legridegebb porcikáit is szerettem, hiszen itt nevelkedtem. Folyton körbevettek a házimanók és a varázslat, de ez engem valahogy nem nyűgözött le annyira, mint mondjuk Dorothyt, a húgomat. Pedig ő is ugyanúgy ebben nőtt fel, mint én. Valahogy mindig közelebb éreztem magam a muglisághoz... Talán mert anyám egész családja mugli volt, egy-két felmenőt leszámítva. Egyszerűen imádtam a nagyszüleimnél lenni, mert egy csomó olyan dolgot hallhattam tőlük, ami a mugliknak természetes, és nekem nem volt az...
Viszonylag nagy családom van, két testvér és a szülők, plusz a házimanók, akikkel mindig is jól kijöttem... Így a barátkozással azt hiszem, nem igazán volt problémám. Bár igaz, a kedvenc tevékenységem így is a hátsókertben, a rózsák közt mászkálni. Imádom a rózsákat. Az illatukat, a csodaszép szirmaikat...
Szóval izgultam a Roxfort miatt. A nővérem akkor még oda járt, akkor végzett, amikor én elsős voltam, de nem sokat törődtünk egymással, nem akartam azt mutatni, hogy rászorulok a segítségére. Igazából nem is szorultam... sokat segített nekem Jay, még akkor is, ha ő talán ne tekintett rám barátként... Fogalmam sincs így visszatekintve, hogy miként tekintett rám. Az utolsó szavai óta pláne nem tudom.

Éppen magányosan üldögéltem bent a fülkében, amikor az ajtó hirtelen kivágódott, és behuppant egy szőke fejű srác, olyan furán méregetve, mintha megettem volna a holdat... Úgy emlékszem, nem is szólt, csak lassan leült velem szemben, én pedig egyből elmosolyodtam. Olyan szeppentnek nézett ki, mint amilyennek én is éreztem magam...
- Szia! Sierra vagyok.
Olyan lelkes voltam, amiért mellém ült be, amiért végre nem voltam egyedül! Ő pedig csak bámult egy darabig, de ez sem vette el a kedvemet. Persze nem akartam túl fura lenni, így inkább kinéztem az ablakon, és addig fürkésztem a gyönyörű tájat, míg nem mocorogni kezdett egy kicsit előttem... És korgott a hasa. Odáig hallottam. Szóval nem is volt kérdés, hogy előkapjam a csokibékámat, és megosszam vele.
- Ki kérte meg, hogy adj ilyet? Nem vagyok rászorulva vagy ilyesmi... - morgott, de én csak tovább tartottam felé a csokit... Nem volt kérdés, hogy segítek neki, hisze éhes volt.
Ezután összebarátkoztunk. A vonaton is beszélgettünk, majd pedig a Roxfortban. Szóval ő volt Jay... Jay, aki segített nekem beleszokni a varázsvilágba, noha én magam is abban nevelkedtem.
Sokat voltunk együtt, az elején minden egész jó volt, hiszen csak keveset vettünk észre az iskolát fenyegető veszélyből. Volt egy furcsa stílusa... De azt hiszem, hamar megszoktam. Tetszett, mert nem unalmas. Tetszett, mert mellette úgy éreztem, különleges vagyok, amiért megértjük egymást...

(a lapok közt egy régi levél hever összegyűrve, sose lett elküldve)

~~Kedves~~ Jay!
Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára beszéltünk. Tudom. De erről nem csak én tehetek. Sőt, tudod mit? Biztos vagyok benne, hogy nem én tehetek róla. Fogalmam sincs, mi történt. Tudod, sokáig nem emlékeztem... Sokáig minden halvány volt, és egyetlen érzés maradt, ~~hogy elengeded a kezem,~~ hogy éget. Fogalmam sem volt, mi ez. Egy pillanatig nem is jutott el az agyamig az átok, minden olyan hangos volt, a nő kiáltása összefolyt a többivel.
Tudom, ki ez a nő. Az anyád. A nevét is tudom, mégsem mondtam el senkinek. Nem éreztem helyesnek, hogy beszéljek róla...
Szóval beszéljünk kicsit arról a napról. Gyűlölök róla beszélni, mert még mindig fáj. Fájnak a szavaid, Jay, mert nem érdemeltem meg őket. Nem értem, miért kaptam őket, nem értem, miért löktél el. Nem vártam el, hogy elém ugorj, és te nyeld be a lángokat helyettem... Sosem akarnám, hogy ezt tedd. De azt hiszem, ezt tudod. Hiszen szeretlek téged, és akit szeretünk, annak nem akarunk rosszat. És azt nem hagyjuk cserben.
Te is szeretsz engem, Jay? Sosem mondtad ki, amit megértettem, mert hamar ráéreztem a személyiségedre, kezdtem érteni, mit mondasz. Eleinte nehéz volt, de aztán egyre könnyebb. Kezdtem úgy érezni, hogy megfejtettelek. S lám, az utolsó hozzám címzett szavaidat azóta se tudom lefordítani. Annyiszor végigfuttattam a fejemben azt a napot, tudod? Annyiszor átéltem újra azt a kegyetlen fájdalmat, csak hogy tudjam, mit tettem. De nem tudom. Nem értelek. Érthetetlenné váltál számomra, Jay, pedig minden nap gondolok rád.
Itthon sem jobb, sehol sem, mert a családom úgy néz rám, mint egy véres rongyra. Nem, a kezemre néznek így. Azt kérdik folyton, ki tette ezt velem, én pedig nem tudok válaszolni nekik, azt hazudom, hogy nem emlékszem. De emlékszem... és még mindig fáj.
Hiányzol, és utállak. Haragszom rád? Nem is tudom. Talán egy kicsit. Szeretnék veled újra beszélni? Igen, nagyon. ~~Szeretnélek megölelni? Annál is jobban~~. De attól félek, nem menne. Egy hónap, és másodévesek leszünk... Talán akkor új lappal kezdhetünk, igaz? Egész biztosan. Így lesz.
Remélem jól vagy,
S

***

Közben egyre jobban beleszoktam a Roxfortba. Egészen meg is kedveltem, lett pár barátom a fiún kívül... A haza küldött levelekben mindig áradoztam, hogy imádom, hiszen tudtam, hogy ez várják el, de ami azt illeti, kezdtem lassacskán tényleg így érezni... Mintha egy kis csodaországba csöppentem volna.
Ez aztán egy csettintéssel véget ért. A világ hamar megmutatta a sötét, hideg oldalát, amitől... amitől most is kiver a víz.
Nem álltam kész erre ilyen kicsiként, azt hiszem. Most sem állnék rá készek, és most még félek is, mert tudom, mi várna rám. Nem akarok visszaemlékezni... de muszáj, mert tudom, hogy jobb lesz. Jobb lesz. Jobb lesz.

Az a nap homályos itt-ott, de tisztán emlékszem a nő arcára, aki elkapott. Hideg szemek, szőke haj... Emlékeztetett Jayre. Ugyanolyan határozott vonások, sőt, még a beszédjük is hasonlított egy kicsit. A szavaira már nem emlékszem konkrétan, de valamit a fiúról mondott... Ebből lett világos, hogy az anyja, és ettől vált még fájóbbá. El akarta ültetni bennem a gondolatot, hogy Jay gonosz, de minden erőmmel ellenkeztem ellene. Nehéz volt, mert közben igyekeztem kitérni az átkai ellen is, és valahogy... valahogy Jay mellé keveredtem.
Annyira megnyugodtam, amikor megpillantottam! Belekapaszkodtam a kezébe, és bár a lábam már fájt, alig kaptam levegőt száraz torkomon át, mellette rohantam, mert biztos voltam benne, hogy ő megvéd, elvezet egy olyan helyre, ahol minden rendben lesz, ahol nem talál meg az az őrült nő, magához ölel és megnyugtat.
Bíztam benne.
Bíztam benned.
Aztán egyszer csak megállt. Nem értettem... Belekapaszkodtam a kezébe, hogy nehogy elessek, és közelebb bújtam. Ha félt is, alig láttam rajta, és ez erőt adott... Annyira bíztam benne abban a percben, hogy talán jobban meg se sebezhetett volna. Nem, emellett még az égés is eltörpül, mert ő a lelkembe vájt. Belém szúrt egy kést, ami azóta is ott van. De lehet, hogy örökké is ott lesz...
Ott akart hagyni. Nem értettem. Nem akartam. Bepánikoltam és a kezébe kapaszkodva, könyörögve néztem rá.
- Jay, kérlek! Ne, ne hagyj itt! - nyöszörögtem. Annyira hittem benne, hogy megvéd... aztán akkorát lökött rajtam, hogy elterültem a törmelékben. Könnyek szöktek a szemembe.
- Fogd be, hagyjál békén, mindig csak rám csimpaszkodsz, mint valami hülye majom. Nem vagy ennyire életképtelen, inkább húzd el magad a francba! - Ezeket nem kellett volna hozzám vágnia. Belémvéste a szavakat. Bennem vannak, s ott is maradnak, fájdalmasan, égetve... Annyira fájt, mint még semmi. És nem értettem. Mit tettem? Bíztam benne, ez volt a baj? Nem szabadott volna.
- Jay... - Talán ha nem sokkolnak le így a szavai, képes vagyok felugrani és utána rohanni. De elkéstem. A jobbomról éles hang csendült... És aztán minden vörösbe borult.

A lángokon át emlékszem a nő gonosz arcára. Ahogy felém nevetett, miközben sikítottam, és talán azt mondta:
- Ugye megmondtam, hogy egy szívtelen kis dög? Nem szabad bízni bennünk, kicsilány... Egyetlen együnkben sem...
majd pedig feketeség, égett hús szaga, fájdalom és rettegés, hogy talán többet nem nyitom ki a szemem.

(itt újabb levél összegyűrve, ezt se küldték el)

Jay,
Amikor először felriadtam a Gyengélkedőn, elvileg a te nevedet mondtam. Téged kerestelek. Vajon miért? Hogy megmutassam neked az égett bal kezem látványát, és a fejedhez vágjak valamit? Megérdemelted volna. Szenvedned kellett volna, mint nekem... Ezt kellett volna, hogy akarjam. De igazából csak féltem. Rettegtem. Homályosan láttam csak a bekötözött kezemet... De zokogni akartam. Zokogni, és hozzádbújni... Mindig is szerettem, a megölellek, mert néha te is átkaroltál, még h igazából utáltad is, ha közel merészkedek. De olyan magas voltál és jóillatú, még olyan kicsin is. Megnyugtattál. Talán akkor is megnyugtattál volna... De nem voltál sehol.
Azóta sem találtalak meg, ezért írok most levelet. Az előzőt sem küldtem el... Talán ezt sem fogom. Félek. Tőled, tőlünk. Hogy reagálnál? Mit tennél? Gyűlölsz még? Én nem gyűlöllek. Azt hiszem. Nem tudom... ha a kezemre nézek, néha még mindig elsírom magam. Ronda. Ronda vagyok... de nem érdekel, hogy ki tett azzá. Nem érdeke, hogy otthagytál. Csak az, amit mondtál. Az, hogy neked is el kellett szenvedned a szüleid kegyetlenségét, mondd? Milyen volt halálfalókkal felnőni?
Csak mert bennem sosem láttam, hogy gonosz lennél. Talán bunkó és rideg... de nem gonosz.
Egy kicsit szerettél, ugye? Annyira szeretném, ha igent mondanál. Annyira szeretném, ha mondanál bármit.
Már csak pár nap szeptemberig... Talán majd újra találkozunk. Talán majd mondasz nekem valamit, és talán én képes leszek válaszolni neked.
S

(a naplóban egy sor kitépett lap helye, majd még egy levél. A füzetben nincs is több szöveg)

Hé, te.
Igen, te.
Önző vagy. Egy barom. Néha elbizonytalanodom, hogy tényleg működik-e az agyad...
Mi történt veled a nyáron? Mi történt veled, miután ott hagytál a folyosón? Ha hajlandó lennék hozzád szólni, sok mindent megkérdeznék, de mivel feltételezem, hogy képtelen lennél emberi módon válaszolni, inkább nem teszem. Elkerüllek. Feltűnően, ujjakra ráncigált pulcsiujjal, hogy ne lássák a kézfejemig csordogáló hegeket.
Érdekelnek egyáltalán a hegeim? Mert engem érdekelnek a tieid, csak te nem vagy hajlandó Jay lenni.
Nem tudom, mi van veled. Ha egyszer összeszedem magam, talán ezt a levelet odaadom... Hogy emlékezz rá, én szeretlek. Gyűlöllek gyűlölni. Gyűlölöm, hogy ezt teszed velem - eléred, hogy már ne akarjalak szeretni.
Látnod kéne anyám tekintetét. Minden alkalommal összeroppan kicsit, mikor meglát... Mikor a karomra néz... Aztán vissza rám... És folyton az eszembe jutsz.
Mert nekem nem kell a sajnálatod. Nem kell a bocsánatkérésed. Te kellesz, mert elveszettnek érzem magam. Úgy érzem, megrekedtem a támadás napján, és nem tudok továbblépni. Segítened kell. És tudod mit? Szerintem te is segítségre szorulsz... Szeretném, ha segíthetnék. Szeretném, ha hagynád...
Vajon mit tennél, ha megkapnád ezt a levelet? Széttépnéd? Tudom, hogy egy részedet érdekelné... mert ismerlek. Ismerem az igazi éned, mert azalatt egy alig egy év alatt sikerült megismernem. Talán változtál, de én is változtam. Mindannyian változtunk azután a nap után, de a fene se tudja, milyen irányba.
Én jobb ember biztosan nem lettem. Attól tartok, egy kicsit önző vagyok... Önzőn azt akarom, hogy ne haragudjak ennyire. Na mit szólsz? Haragszom rád. Fel tudnálak rúgni. El, a Marsig, és körbepakolnálak illemkönyvekkel...
De ez nem azt jelenti, hogy a lelkem mélyen nem szeretlek ugyanúgy.
Tudod, ki. A lány, akit ellöktél - a földig

   Jellem

Az évek alatt egész sokat formálódtam, azt hiszem. Mindig is tüzes voltam, szenvedélyes, egy nyugodt látványba tekergetve, az a fajta, aki az egyik pillanatban még az udvarban üldögélve totális léleknyugalommal olvasgat egy romantikus regényt, aztán a másikban felpattan és kiabál. Nem vagyok olyan bátor, mint sokan hinnék, például a szüleim, de azért próbálkozom megvédeni magam, főleg, miután nagyrészt magamra maradtam. Igyekszem, hogy ne gyengítsenek el a nyomok a kezemen, hogy ne győzzenek le, mert bár el tudom viselni, ha vesztek, attól még nem szeretek.
Próbálok mindig átfontolt lenni, nem rohanni a vesztembe, átgondolni, mit akarok mondani, és kicsit visszafogni a lelkemben tomboló tüzet, ami talán akkor költözhetett belém, amikor a második évünk elején ismét Jay szemébe néztem. Fájdalomra számítottam, valamire, ami arra késztet majd, hogy odaszaladjak hozzá és átöleljem, miután azóta a nap óta nem láttuk egymást úgy igazán, szemtől-szemben...
Ám a tekintetében nem ült más hideg ridegségen kívül. Mi történt? Valamit felébresztett bennem, ami nem hagyta többet, hogy csak összetört kislányként bámuljam a szavait. Azt hiszik, szerencsétlen vagyok? Nem vagyok. Megmutatom nekik, hogy nem vagyok az.
Nem mondom, hogy lehetetlen megbántani, mert nem igaz. Sőt, elég könnyen a lelkembe lehet tiporni, csupán szeretem azt mutatni, hogy nem érdekel... szeretem eljátszani a győztest. Szerintem sokan ezt csinálják. Mindenesetre próbálok nem átlátható lenni.
Igyekszem szelektálni, milyen embereket engedek a közelembe, de még mindig kicsit naiv tudok lenni, aki hamar megszeret és megbízik másokban. Úgy gondolom, odaadó barát vagyok tudok lenni, bár tény, az elmúlt években nem dúskáltam a társaságban.

   Apróságok

mindig || tea; rózsák; könyvek, régi könyvek illata; rózsaszín; halvány, finom színek; rúzsok, körömlakkok, kakaóscsiga; reggeli meleg napsugarak
soha || hegek; fájdalom; sötétség; háború; tej (laktózérzékeny, de az ízét is utálja); forróság; fagy; nyár; kegyetle tél; Jayce Hansel
hobbik || Általában olvas. Szereti a klasszikusokat, a történelmi és romantikus regényeket, rajong a versekért, szóval általában ezzel üti el az idejét, hogy kikapcsolja az elméjét, de egyébként ezek mellett más művészetek is érdeklik, például a szobrászat, az építészet, lenyűgözi a rideg logika és a gyönyörű, szívet dobogtató építmények kontrasztja, ám ez a szenvedély egyelőre mint hobbi, nem igazán teljesedik ki. Olykor festeni is szokott, bár erre inkább otthon kerít időt, a Roxfortban nem annyira. Na meg persze hosszú sétákat vesz a kastély körül, szebbnél-szebb növényeket fedezve fel.
merengő || Legjobb emléke az első vonatozásán történt vele, amikor megismerkedett Jayjel. Éppen kifelé bámult az ablakon, idegesen kapargatva az ülést, amikor egyszer csak betoppant a fülkébe a szőke kissrác, Sierra pedig megosztotta vele a csokibékáját. Legrosszabb, amikor Jay csak úgy otthagyta azon a napon, aztán persze a lángok elkapták a karját.
mumus || a felé szegezett pálcával közeledő nő, Jay anyja, miközben azt kiabálja felé, Jay milyen gonosz és rideg.
Edevis tükre || Jay mellett áll, tudatában annak, hogy a fiú sajnálja, és azoknak a szavaknak valami olyan jelentése van, amit Sierra egyszerűen csak nem tudott megfejteni... de sosem gyűlölte őt.
százfűlé-főzet || Fehér, rózsaízű, de pár korty után éget mint a fene, keserű és undorító, darabos.
Amortentia || vaníliás eper, egy kis karamellel
titkok || Még elsős korában, amikor megismerkedett Jayjel, kialakult valami még számára is érthetetlen vonzalom benne a fiú iránt, s ezt akármilyen kétségbeesetten próbálta elnyomni, azután is ott lüktetett, hogy a fiú hagyta megégni.
azt beszélik, hogy... ||Néhányan nagyképűnek és picsának tartják más évfolyamokról, valószínűleg a nővére még nála is nemesibb kiállása miatt.

   A család

apa || Samuel Fern, 50 éves , félvér, szeretetteljes kapcsolat, kissé talán idegenkedő az utóbbi évek miatt
anya || Rosaline Damege, 47 éves, mugli születésű boszorkány, olykor kissé hideg kapcsolat
testvérek ||
Dorothy Fern, 8 éves, félvér, kellemes
Lilianne, 20 éves, félvér, kellemes
állatok || Blue, a két éves birman

Családtörténet ||
Édesapja családfája bőven dúskál aranyvérűekben, így nem csoda, hogy Fernék egészen gazdagok, és nagyjából úgy élnek, mint egy aranyvérű család... Ám meglepő módon Rosaline az, aki a leginkább tökéletes látszatra törekszik, és ezt próbálta beleverni a gyerekeibe is, kisebb-nagyobb sikerrel. Lilianne például nem sok mindenben hasonlít a nőre, ahogy mostmár Sierrán is szépen kiütköznek a jellemvonások, melyek taszítják a nőt. Néha azt érezhetjük, hogy egyedüli reménysége Dorothyban van, aki azért még sok mindent nem fog fel a világból azon kívül, hogy annyi levegő sütit ehet, amennyit csak akar.

   Külsőségek

magasság || 163 cm
testalkat || vékony, itt-ott finom domborulatokkal
szemszín || szürkés-kék
hajszín || szőke
kinézet ||
Bájos arc, kedves szemek, dús löknik. Igazából talán a legtalálóbb szó a jellemére a báj. Ami a stílusát illeti, szereti a világos színeket, a körmein pedig általában valami lágy rózsaszínes árnyalat pihen. Ad magára, neveltetéséből származóan is megrögzötten mindig odafigyel, hogy jól nézzen ki, minden a helyén legyen. Továbbá ezzel próbálja ellensúlyozni a szépséghibáját pulóvere ujja alatt, az egész karján végigfutó égési nyomokat, amelyet görcsösen igyekszik mindig takargatni. Ezért nem is igazán hord rövidujjú felsőket, még akkor sem, ha senki nem látja.

   A tudás

varázslói ismeretek ||
Az asztronómia, a számmisztika és a bűbájtan a kedvenc tantárgyai. Furcsa kombinációk, mégis ezek érdeklik a legjobban. Teljesítménye a közepes-és a jó között billeg, a többinél pedig aztán tényleg változó. Nem egy magolós fajta, általában az emlékezetéből gazdálkodik, amely nem mindig szerencsés.
Érdekli a medimágia, de egyelőre nincsenek kiforrott céljai a felsőoktatást illetően, ezért nem is erőlteti meg magát annyira... Habár valljuk be, az évek során tényleg megkedvelte a varázsvilágot, még akkor is, ha nem mindig könnyű itt élni.
pálca típusa || 11 hüvely, körte, egyszarvúszőr a magja

   Egyéb

avialany ||Sabrina Carpenter