Bosa

[Mi ez már megint?]

csakeggönc

Siamo unici, unici, gli unici
anche se, non lo saprà nessuno
siamo unici, unici, gli unici
io e te, l’amore in primo piano
metti qualcosa e usciamo
da qui

Mi ez már megint?

Lala

(2000. 07. 19.)

Rayla lakásában egyedül maradtam a kezemben lévő limonádéval és egy tapottat sem mozdulva szürcsölgettem, miközben valahova eltűnt a kísérőm. Mármint gonodolom ebbe a cuccban nincsen semmilyen altató, meg ez tényleg az ő házuk és nem valami maffiafőnöké, és igazából ő nem csalt ide, csak monjduk átöltözik, vagy ilyemsik. Az átöltözésen én is elgondolkodom, de most mégis hogy csináljam a nappali közepén? Végignézek a fura artos fehér pólómon és a rövidnacimon. Az egyszer biztos, hogy ez olyan várdologhoz kényelmes, de azért csak eldöntöttem, hogy lecserélem a szandimat, mert valahogy nem igazán volt kedvem egy elhagyatott vár belsejében vesebajt kapni, így elővettem a sporticőpmet a virágos gumicsizmám mellől, mert hát angol vagyok, az esőre mindig fel kell készülni. Szóval abba gyorsan beleugrom, és mire összepakolom a cuccaimat meg is jelenik Rayla friss illatfelhő kíséretében. Alig várom, hogy találjak valami kis olcsó helyet ahol én is le tudom magam tusolni. A testem nincs hozzászokva a tartós meleghez, azért se, mert a hűvös angol tengerpart kicsit se olyan olaszos és romantikus. Inkább olyan halál meg ilyesmi hangulata van.
Elindulunk végre és nagy lelkesen caplatok mellette gyönyörködöm  atájbam, élvezem ezt  atömég forrú kissé fülledt levegőt, a madarakat, a tipikus olasz robogókat, meg úgy mindent, és ahogy elhagyjuk  avárost egyre jobban fellelkesedem ahogy a lankás szőlőültetvényes tipikus olasz tájon keresztül caplatunk a célunk felé. Örültem volna, ha Rose néni is itt van vele, vagy Ave, hogy ők is részese legyenek ennek a szép olasz tájnak. De talán, majd egyszer elhívom ide őket, ha mondjuk jobban előkészülök ennek az útnak és nem leszek felelőtlen.
- Sosem értettem ezeket a hatalmas megkülönböztetéseket a házak között. Az embereket nem lehet csak úgy négy csoport alapján bekategorizálni... Esküszöm, láttam már Mardekárost sarni, mert valaki meghúzta a haját. Szóval ennyit arról, hogy megtörhetetlenek... - nagyban bólogatok, hogy egyetértek, bár remélem nem Ave haját húzták meg. Bár szerintem ő nem sírt volna sokkal inkább. Hát lehet nélne azóta az illető.
- Mindegyik házból ven bennünk egy kicsi azt hiszem - teszem hozzá, bár nem tudom bennem milyen griffendéles lélek bújkál mélyen. De annyira nem is vagyunk egyszínűek. az, hogy kiderült Rayla is a háztársam, egyszerre virul fel az arcom és vigyorgok rá valahogy úgy hogy: háztááááááárs, de szégyellem is magam, mert ez elég ciki is. Végül is egy légtérben vagyunk úgy-ahogy, de komolyan ez elég kellemetlen.
- De jóóóó. Én is, aha - mondom még minidg csillogó szemekkel. - Mindig jó egy háztárssal összefutni, az olyan családias vagy nem is tudom. - menet közben előreveszem a táskámat, mert kezd meleg lenni, és valami savanyút hirtelen nagyon is megkívántam, édes dolgok ide vagy oda, és előkapartam a hátizsákom egyik zsebéből az egyik nem egészen varázs, de mégis varázsrágómat. Valami citromos, lime-os cukorka volt, egész jó frissítő tudott lenni. Nem ment el az íze sem, mint a rágóknak általában, így addig nyammogok rajta mindig, míg el nem fárad a szám.
- Kérsz? - nyújtom felé is a rágót. - Citrom-Lime féle rágó, és nem veszíti el az ízét öt perc után. Nyugi nem olyan, mint a csokibéka, mej nem adsz ki tőle mozdony hangokat se, ez ilyen majdnem muglis rágó - magyarázom miközben a sajátomon nyammogok. Közben elérjük a klasszikus olasz várat a szép barna falaival és a kissé romos külselyével is, de egyből be akartam menni, még ha nem találunk ott semmi aranykupát meg ilyeneket. Izgatot vagyok, de nagyon. Jó szabálykövető, angol polgárként neki is indulok a fizetős ablak felé, de Rayla valamerre másfelé megy én meg követem, mert biztos hátul is izgis meg ilyenek, aztán kijukadunk a susnyásban ahol a lpéteim alatt kiröppennek az aranyos tücskök ciripelve.
- Hűű, ez ilyen szuper titkos bejárat - mondom lelkesen és én is követem az átlendülésben bár közben eltakonyolok, mert nem is én lennék. Most hogy a fehér felsőmet még némi zöld színmaradvánnyal is feldobtam, nyugotan teljesítettem a napi célkitűzést is, hogy egyszer legalább valahogy el kell esnem. Azért egyszer hátrapillantok, nehogy odateleportáljon valami puskás olasz izomrendőr és lőjjön ránk. Túl sok film, Sophie, túl sok film... - Mondd csak, vesz egyáltalán bárki is jegyet? Ez olyan titkos útnak tűnik, ami már senkinek se titkos - teszem hozzá vigyorogva és a kiszáradt növények között caplatva nagyon is örülök, hogy sportcipőre váltottam. Ahogy haladunk a fal mentén a kezemet végighúzom a kőfal mohás, zöldes romos oldalán, mert a tapizás jó, pláne az ilyen régi cuccoknál. - Vicces lenne, ha valami kincsesizét találnánk - jegyzem meg suttogva, bár én se értem hogy miért suttogok. Ez valami Pavlov féle reflex, hogy az ilyen helyeken suttog az ember amint meglát egy csendesebb épületet? Mondjuk még jó, hogy nem a nyálelválasztás indul be. Jó sokan tocsognánk akkor a múzemokban is, juj. Egyébként megint mik ezek a morbid gondolatok? A Nap. Biztos a Nap.
- Remélem - vigyorog rám Lala, miközben belépünk a vár sötét belsejbe, ahol valamiért automatikusan lumost akarnék gyújtani, de eszembe jut, hogy se nem vagyok 17 és a pálcám sincsen itt. - Nem sok mindent látok... -
- Ó, énis. Lehet olyan izgalmas halála volt, mint Félig Fejnélküli Nic-nek - teszem hozzá izgatottan, bár lehet ez egy szellemnek nem izgalmas. Minden esetre nekem nem sok kedvem lenne kísérteni. Unalmas lenne. Közben óvatosan haladok előre, valamerre. - Vajon van itt várbörtön? Lehet ott vannak a szellemek - mondom, miközben eddig tényleg nem sok minden történt velünk. A következő pillanatban a hátam mögül valami akkorát csattan, hogy visítva megugrok, aminek következtében egy csomó denevér kezd el összevissza rajzani én meg reménykedem, hogy nem esznek meg mert egyikük se vámpír vagy ilyenek. A szívem kalapál egy ideig, és meredten állok, mint valami rémült őzgida, aztán realizálom, hogy ez csak egy vár, és Rayla ment neki valaminek a sötétben. Amint lenyugodtam sóhajtok egyet.
- Hát hirtelen azt hittem elsütöttek egy ágyút - motyogtam aztán valami hűvös suhan át rajtam, hogy kiráz a hideg.
- Óó, megint háború van? - hallok meg egy hangot valahonnan mellőlem és aztán cak nagyokat pislogok és dörzsölgetem a szememet. - Mit nézel így, nem láttál még halottat? - rivall rám valami páncélos... szellem... sisakkal... karddal és alsó testrészek nélkül. Igazából láttam, de annyira meglepődök, hogy csak pislogok, mint hal a szatyorban.
- Öhh.. hellóóó? - Rayla felé lépek, ha mondjuk ő nem szala dki azóta  avilágból, de mielőtt megszóllatam volna felhörrdül a szellem.
- KI BORÍTOTTA FEL A PÁNCÉLOMAT?

S  o  p  h  i  e

familiarità nell'ignoto

2000. július; Bosa; öltözet

laza +16

- Kérsz? - nyújtott felém Sophie egy csomag rágógumit. - Citrom-Lime féle rágó, és nem veszíti el az ízét öt perc után. Nyugi nem olyan, mint a csokibéka, mej nem adsz ki tőle mozdony hangokat se, ez ilyen majdnem muglis rágó.
Felcsillant szemekkel kaptam a rágó után - nem számít, hogy már túl voltam ma egy félig elfogyasztott fagyin - nyugodj békében... - meg egy nagy tál tésztán, még mindig fért belém egy kis édesség, mert hát belém mindig minden... Öhm, hagyjuk. A lényeg, ez volt az én bűnöm; fájdalmasan imádtam enni, túlságosan is. Bármennyit, bármit... De főleg egészségtelen, hizlaló és zsíros kajákat. Piizzaa... A pizza volt az életem. Meg a tészták. Meg mindenféle. De ez nem is meglepő, lévén hogy mi a származásom...
Bedobtam a számba a rágót, és azon nyammogva nézelődtem végig szeretett otthonom... Imádtam itt lenni. Minden egyes pillanatát imádtam.
Lassacskán el is értük a kastély falait, ahol szinte rá se pillantottam a bejáratot jelző kordonnál kígyózó sorra, hanem megcéloztam egy alternatív bejutási módot.
- Hűű, ez ilyen szuper titkos bejárat - lelkesedett mögöttem Sophie, miközben áttörekedtem magam a gazon. Azért próbáltam halkan mozogni, mert ki tudja, de miután ő felborult mögöttem és nem haltunk meg, én se vettem olyan komolyan a dolgot. - Mondd csak, vesz egyáltalán bárki is jegyet? Ez olyan titkos útnak tűnik, ami már senkinek se titkos.
Megvontam a vállamat, közben pedig beslisszantam a sötétbe. Ott aztán erősen hunyorognom kellett, hogy a szemem hozzászokjon valamelyest a fényviszonyok hirtelen változásához, és megtalálni az utat, hogy merre induljak.
- Hát, mint láttad... Túl sok a rendszerető ember. - Vetettem felé egy vigyort, még ha valószínűleg nem is látta. - Ha jön szembe egy őr, csak viselkedj természetesen. Ha pedig a jegyek után érdeklődik, akkor mind a ketten angol turisták vagyunk, rendben? Meglepődnél, de nagyon sokan nem beszélnek angolul... Ha ez mégis, akkor remélem, gyorsan futsz.
Azért egy kicsit reméltem, erre végülis nem kerül sor... Bár izgi lenne. Nagyon izgi.
- Vicces lenne, ha valami kincsesizét találnánk - suttogta közben, ahogy igyekeztem fényforrás felé haladni... De csak nem sikerült.
- Milyen kincsizét? - kérdeztem, aztán egyszerűen csak nekimentem a falnak... Mert ilyen kibaszottul béna voltam, hát ez hihetetlen. Persze csak koccantam, de fura, undi zöld mohás lett a kezem, szóval nem is nagyon tudtam figyelni arra, amit mond, azt próbáltam meg leszedegetni magamról, amíg neki nem mentem valaminek megint, ami olyan hangosan csattant, hogy felsikkantottam.
- Hát hirtelen azt hittem elsütöttek egy ágyút - motyogta, mire én is zavartan megdörzsöltem a tarkómat. Nem szeretem ezeket a hirtelen hangokat... Nm szeretek megijedni.
- Óó, megint háború van?... Mit nézel így, nem láttál még halottat? - Hatalmasra nyílt szemekkel fordultam a sötétben derengő, zavaros fényesség felé, hogy leessen az állam. Persze, a suliban voltak szellemek... de ez nem azt jelenti, hogy hozzászoktam a jelenlétükhöz. Pláne nem, ha fegyver van nála, és... nincsenek... lábai...?
Miért nincsenek lábai?!
- Tejóságos... ég... - És hátráltam ismét, nem is nézve, Sophie követ-e vagy sem - feltételeztem, hacsak nem akar meghalni, vagy... elbeszélgetni ezzel a lábtalan izével, bánom is én, de nem, engem semmi nem vesz rá a maradásra. Lépkedés közben azonban félig átestem az előbb felborított dolgon... A hangok alapján legalábbis.
- KI BORÍTOTTA FEL A PÁNCÉLOMAT?
Aha, tehát a páncélján. Vettem... Vajon mit rak a lábai helyére? Úgy döntöttem, ezt inkább nem kérdezem meg hangosan is.
- Ó, hát pont arra futott! - mutattam hirtelen az ellenkező irányba, aztán egyszerűen megragadtam az időközben mellém keveredő Sophie kezét, és rohanni kezdtem valamerre. Tök mindegy, hogy hova, nem is érdekelt, komolyan, de miért nincsenek lábai?! És nem hiszem el, hogy az egyetlen szeretett városomban is szellemek laknak, ráadásul lábtalanok!
Addig rohantam, amíg már teljesen világos volt a folyosókon, és emberek is lézengtek körülöttünk, furán pillantgatva ránk, hogy miért vágunk olyan fejet, mint akik szellemet láttak... És ha tudták volna!
Lihegve megálltam, és nekitámaszkodtam a falnak.
- Ahhh... Akarsz még nézelődni itt, vagy...? Ha ez a cucc tud futni, hát én komolyan... Miért nincsenek lábai?!?!
Ám mielőtt egy kicsit is megnyugodhattam volna, hogy nincs több szellem, meghallottam oldalról az olasz kiáltást. Odapillantva pedig egy hegyomlás már közelített is felénk. Ó, hogy az a...
Összeszorítottam ajkaimat, és ellöktem magam a faltól.
- Na, Sophie, emlékszel még, mit mondtam a biztonságiakról? Angol turista, baby! - kurjantottam fel, aztán kézen ragadtam megint, nehogy véletlen leblokkoljon, és nekilódultam a folyosón.
Bárcsak tudtam is volna, merre megyek!

[Az olasz kaland]

csakeggönc

Siamo unici, unici, gli unici
anche se, non lo saprà nessuno
siamo unici, unici, gli unici
io e te, l’amore in primo piano
metti qualcosa e usciamo
da qui

Az olasz kaland

Lala

(2000. 07. 19.)

Igazából álmomban sem gondoltam volna mire nem képes egy jégrémes pálcikán nyert sorsjegy. Mert ilyen komolyan csak a fura amerikai filmekben van, hogy ennyi minden történik egy emberrel. Egyik esemény a másik után. Igazából én teljesen az eseménymentes élethez vagyok szokva így komolyan nagyon úgy érzem magam most a vár felé baktatva, hogy igazából ez csak álom. Ebbe mondjuk kicsit kétkedni kezdek, ennyire kreatív agyam nincs nekem. Szóval inkább csakélvezem az olaszos látványokat meg hegyeket, dombokat, az olaszos tenger felénk sodródott illatát, a napfény ízét meg minden ilyet, miközben Indiana Jonesosan bemászunk a várba. Az már egyszer biztos, hogy meg fogom írni ezt az egészet Rose néninek is, mert nem bírom ezt a sok mindent mgamba tartani. Még akkor is, ha én hamarabb hazaérek mint maga a levél a baglyommal. Mert ő is képes nagyon durván eltévedni. Pedig Atlasznak hívom, de úgy tűnik ez sem segít rajta. Szóval Rose néninek is írok,meg Avenak is, ha mondjuk oda érünk hogy lemegy a nap meg ilyenek.
- Olyan kincsizét, ami a várakban van. Valami kehely, emiről kiderül, hogy műanyag, vagy valami elveszett gyémánt ilyesmi. - Túl sok filmet néztél a nyáron, Sophie.
- Hát, mint láttad... Túl sok a rendszerető ember. Ha jön szembe egy őr, csak viselkedj természetesen. Ha pedig a jegyek után érdeklődik, akkor mind a ketten angol turisták vagyunk, rendben? Meglepődnél, de nagyon sokan nem beszélnek angolul... Ha ez mégis, akkor remélem, gyorsan futsz. - Nagyban bólogatok a sötétben, miközben kicsit élvezem, még ha csak botorkálva haladok, a vár hűvös kissé zárt levegőjét. Szinte érzem, hogy kellemesen sóhajtanak fel egyenként a sejtjeim.
- Hüm... Remélem elég gyorsan - gondolkodok el. Valahogy Rayla fittebbnek nézett ki nálam. Éppen meg akartam kérdezni tőle, hogy ezek a hírhedt olasz vacsorák mennyire halálosak egy olyan lánynak, akinek néha véletlenül macskakaját adtak, de ekkor felbukkant a szívbajos csörömpölés után egy szellem.
Igen, egy szellem.
És nem, nem voltam hozzájuk szokva, és ahogy a sötétből ki tudtam venni Rayla sem.
- Igzaából láttam halottat, csak nem szoktam meg, hogy izé. A koporsón kívül vannak... hehe - motyogom, majd szinte belehátrálok Raylába, aki nemes egyszerűséggel karon ragad és visz. Visz valamerre, gondolom  ő csak jártas ebben a várban meg ilyesmi.
- Ó, hát pont arra futott! - a szellem meg el is indul arra, amerre Rayla mutat. EZt még van aki beveszi? Jó, lehet az... 1700-as években nem nagyon szivatták ezzel egymást az emberek, de hát na. Szóval ő balra mi jobra.
- Ahhh... Akarsz még nézelődni itt, vagy...? Ha ez a cucc tud futni, hát én komolyan... Miért nincsenek lábai?!?! - állunk meg kifulladva az egyik falnak támaszkodva. Jó ég nem vagyok hozzászokva ehhez. Amúgy miért is menekültünk el, ha ő másfelé ment? Na mindegy ez ilyen random szellem és fussunk reflex lehet.
- Nem tudooom... Biztos megölelt egy ágyúgolyót... Lehet összebarátkozna Nickkel... És nem hiszem hogy tud szaladni. Maximum. Lábatlankodva suhanni - motyogom, miközben kezemet a szúródó oldalamra szorítom. Aztán egyszer csak valami irdetlenul döngő léptek zaját hallom, és elfele nézve Rayla feje felett látok egy Bud Spencer klónt közeledni. Most akkor kell angol túristát játszani vagy nem?
- Ööö... Háááj - integetek ártatlanul és angolosan a melák felé, de közben már repülök is tova. Valamerre. Igazából csak futok, egészen addig míg le nem érünk valami nagyon alsó és sötét pincébe. Ahol mindig meg szokott halni valaki a filmekben.
És hogy honnan tudom? Mert amikor nagy nehezen ésmételten lihegve lefékezünk, én komolyan összerogytam és beleültem valami láncba. Egek bárcsak lehetne varázsolni nekem is...
- Izé... A várbörtönbe kerültünk? - kérdezem suttogva. Mert valahogy sötét van és suttogni kell. - Remélem nem támad hátba minket még egy halom lábatlan szellem.

S  o  p  h  i  e

familiarità nell'ignoto

2000. július; Bosa; öltözet

laza +16

Mi van akkor, ha a lábatlan szellem is a biztonsági rendszer része volt? Ezen gondolkoztam, miközben végigsuhantam az emberek között, Sophieval a nyomomban, de másféleképpen nehezen tudtam csal elképzelni, miért eredt a fickó a nyomunkba... Úgy értem, tuti nem amiatt, mert fel-le rohangáltunk eddig is a lánnyal, mint az őrült, áááá...
Na meg persze alapvetően szerettem futni, de nem menekülni. Kellemetlen volt úgy feltekerni a pulzusomat, hogy amúgy is keringett bennem az adrenalin.
Nem tudom, hova érkeztünk, de baromihideg volt, és fáztam, na meg mit ne, sötét is, szóval elbizonytalanodva fékeztem le és körbepislogtam, igyekezve kihámozni valamit a félhomályban. Közben a szívem a torkomban dobogott, de azért hallgatóztam, hogy idáig követett-e minket a pacák. Aztán egyszer csak Sophie kezdett egy zajongani valamelyik sarokban.
- Izé... A várbörtönbe kerültünk? - suttogott. - Remélem nem támad hátba minket még egy halom lábatlan szellem.
- Shhhh! - susogtam felé közelebb húzódva, és nagy szemekkel pislogtam felfelé a lépcsők felé, hogy hallok-e lépteket... Mert ha idáig követ minket, biztosan végünk, már az angol turista álca is aligha fog beválni. Egy őr tutira sokkal jobban ismeri ezt a helyet, mint mi, nincs az a varázsló-isten-izébizé, hogy túl tudjunk járni az eszén.
Na, ilyenkor jönne jól egy hasznos varázslat - na meg a pálcám, elsősorban -, ami mondjuk láthatatlanná tesz, vagy beleolvaszt a falba, vagy ilyesmi, mert most mi? Kezdjek el egyből verekedni? Hát, mondjuk... nem, nem, nem.
Hallgatóztam egy kicsit, de némaság uralkodott, így kiengedtem egy sóhajt.
- Huh... Oké... Szerinted innen kijutunk valahogy? Kéne keresni egy kijáratot, és akkor lehet, hogy nem kapnak el... - suttogtam, ahogy elindultam a fal mentén, óvatosan, halkan lépkedve, nehogy megcsörrenjen valami a lábam alatt. Vagy elsüljön egy ágyúgolyó... Ki tudja.
Néhány perces kutakodásunkba került, mire beleakadtam egy kis nyílásba, melyen vékony csíkban ömlött be a fény. Leguggoltam és kikémlelve ott, csak füvet láttam.
- Sophie! - szóltam oda neki. - Nééééézd!
Elégedetten és boldogan vigyorogtam oda rá, mert hát bár itt kiférni egy trauma lesz, pláne az ebédre legyömöszölt tészta után, de ez az egyetlen esélyünk. Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy sittre menjek! Aztán, ha kiderül, hogy ez a kis vöröske is miattam ül... Jajj, anyám kicsinál...
Minek is gondolok egyébként anyámra? Ő éppen Angliában festeget, mi pedig épp profi módon megszökünk.
Ha mindkettőnknek sikerült kipréselnie magát a résen, akkor egy fűvel magasan benőtt, de egyébként teljesen üres részre jutottunk. Kiegyenesedtem és leporoltam magamról az átjáró porát, aztán büszkén vigyorogva kihúztam magam.
- Bravo! Zseniálisak vagyunk!
Milyen vicces lett volna persze, ha ezzel a lendülettel megjelenik a biztonságis! Hahaha, hát rettenetesen.
Ám mielőtt ez tényleg bekövetkezhetett volna, már neki is lendültem előre a kerítés felé. Nem akartam megvárni, míg kiérkezik a rendőrség is, vagy valami, inkább újra átlendültem a kerítésen, és segítettem a lánynak is, ha szüksége volt rá.
- Okééé... Mit szólnál, ha mára letudnánk ennyiben az izgalmakat, találnánk neked valami hotelt, és holnapra hagynánk a pancsolást? - érdeklődtem, miközben elindultunk az úton. A Nap már elkezdett lefelé olvadni, még bőven nem volt sötét, de talán a levegő egy-másfél órán belül úgy lehűét volna, hogy már nem lett volna élvezet tengerpartozni.
Persze így már a meleg is kezdett kicsit alábbhagyni, de épp csak annyira, hogy tökéletes idő legyen egy kis sétához. Szóval miközben elindultam egy bizonyos irányba - arra, amerre egészen biztosan sejtettem hoteleket, vagy legalábbis kiadó szobaszerűségeket, gyönyörködtem egy sort az égben. Minden olyan nyugodt volt és kellemes, nem zargatott senki, hogy varázsoljak neki ezt vagy azt, sőt, nem is kellett fejben tartanom, hogy hol van az a hülye bot, aminek néha azt se tudtam, melyik végét kellett megfogni.
Persze, talán egy kicsivel több makacsság volt ebben, mint igazi nem-akarás. nem voltam azért annyira ostoba, mint amilyennek néha tűntem az iskola falai közt. De egyszerűen mindent gyűlöltem ott. Nem csak Angliát, a tanárokat, az órákat, a módszereiket... Nem is igazán tudtam megmondani, hogy miért. Ketrecbe zárva éreztem magamat az épület falai között, nem Rayla Blake-nek, csak valami béna utánzatnak. Közben ez az egész varázslás dolog nem is volt annyira borzalmas. Sokkal jobban tudtam volna szeretni, ha valami máshogy alakul. És talán még különlegesnek is éreztem volna magam ettől az egésztől. De így...? Inkább csak kívülállónak.

[Az olasz kaland]

csakeggönc

Siamo unici, unici, gli unici
anche se, non lo saprà nessuno
siamo unici, unici, gli unici
io e te, l’amore in primo piano
metti qualcosa e usciamo
da qui

Az olasz kaland

Lala

(2000. 07. 19.)

Az elveszett álldogálásomból a pincében - egyáltalán ki találta ki ezt a helyisgéget, hogy pince? -, ahol mindig történnek mindenféle dolgok, lehet itt is készül random egy olasz maffia leszámolás, mert hát az olaszok olyan kiszámíthatatlanul hevesek, meg minden, hogy még az is előfordulhat. Szóval igen, pince, kínzóeszközök, csontvázat esetleg valaki nem akart ide így betenni? Ja bocs, majd e mi testünkből lesz a csontváz, igen, igen. Teljesen biztos vagyok ebben. Annyira belemürltem abba, hogy elképzelem Lalát és engem csontvázként idelent, ahogy mindeféle idegenből jött turisták fotóznak minket, hogy csak az zökkent ki,amikor kiabál.
- Sophie! Nééééézd!
- Nééézem... De mit? - cammogok oda mellé, aztán látok valami rést. És. Oké, ezen kiférünk, ugye? Mármint hogy ha én így menet közben beszorulok, akkor kiment valaki? Mondjuk a rendőrség. Amilyen szerencsétlen vagyok ezt simán el tudom képzelni magamról, hogy így beszorulok és ott emésztődök el a falak által. Én leszek a modern kőműves kelemenné, Olaszországból. Hurrá.
Aha, aha, oké, ha Rayla is csinálja, akkor nekem is megy, nem? Mármint ő nem halt a két rés közzé, én meg még feleannyi voltam, mint ő, de hé, ez engem sose akadályoz meg abban, hogy így fennakadjak. Bennakadjak. Kiakadjak. Ilyenek. De aztán egyhén lehorzolt orral és homlokkal én is kiverekedem magam, és aztán már megint csak elégedetten tüdőzöm le a friss tengeri sós olasz levegőt. Mmmmm.
- Bravo! Zseniálisak vagyunk!
- Óó, igen - vigyorgok Lalára. - De azért másodjára nem csinálnám meg - teszem hozzá, majd utána szaladva mellette kezdek el caplatni. A kerítés mászás még nem tartozott a fő skilljeim közzé, így örömmel fogadom el Lala segítségét, majd mellé huppanva vetek még egy utolsó pillantást a kastélyra és azért gondolatban integetek a léb nélküli szellembácsinak is. Jobb napjain biztos aranyos, nem?
- Okééé... Mit szólnál, ha mára letudnánk ennyiben az izgalmakat, találnánk neked valami hotelt, és holnapra hagynánk a pancsolást?
- Jóóó ötlet - bólogatok, majd a város felé haladva igekszem nézegetni a panzókat meg minden ilyesmi. - Remélem nem buldózerik rám majd azt, amiben végül megszállok - dünnyögöm az orrom alatt, aztán végül valami nagyon szép nagyon vidám kis szállást találunk, nagyon vidám olasz házigazdanénivel, így már lelkesebben cuccolok át Lala segítségével oda.
- Hű, hát nagyon szépen köszönaöm a mai túrát - vigyorgok rá, majd azért megölelgetem. Háztárs meg egy új barát meg amúgy nélküle lehet meghaltam volna vagy ilyesmi, szóval összehálaölelem, aztán vigyorogva hátrébb lépek tőle. - És akkor holnap alig várom, hogy egész nap a tengerben áztassuk magunkat - lelkendezem, majd amikor végül tényleg elbúcsúzom tőle lelkesen integetek még utána. Aztán az olasz házinéni karattyol felém valamit olaszul mire a fülem ketté áll, de ő csak húz, hogy leültessen a többi lasz közzé, vacsorázni, mert te jó Merlin, ezt mind megeszik?
Oké, Rayla, lehet holnap mégsem fürdünk, mert kipukkanásig fogok enni.

grazie!