Bosa

Olaszország, Bosa

2000. július közepe

Bosa egy gyönyörű kisváros Szardínia szigetén, Oristano megyében. Különleges, színes házai miatt népszerű turistalátványosság, mindemellett pedig roppant családias hangulatú a maga nagyjából nyolcezer fős lakosságával.

[Mi ez már megint?]

csakeggönc

Bye bye London

Mi ez már megint?

Lala

(2000. 07. 19.)

Már megint viccnek indult az egész. Igazából Rose néninek kellett jégrémet venni. Olyan pálcikásat, jah, és igazából semmi extra nincs vele olyan kis olcsó vaníliás, csokis pálckás jégkrém. Az egész a pálcikás jégkrémmel vette kezdetét, ugyanis apálcikán volt valami kód, amit csak úgy poénból beváltok, mert miért ne úgysem történik a béna kastályos esetnél szörnyűbb. Itt még meg is dörzsölgetem a heget, amit szereztem. Aztán persze úgyse nyerek, az a tombolás nyeremény is a kezdők szerencséje volt meg ilyesmi.
Ahaa. Szóval ja. Nyertem egy utat Bosba. Mert miért ne. Iagzából azzal nyugtatom magam, hogy csak nem tör rám még egy illúzionista, mert akkir kiugrom innen, nem érdekel, hogy szétlpaccsanok odalent, a frásztól lehet menet közben szörnyet förmednék. Szóval ez csak egy átlagos öt napos út, önnálóságom első kis kezdete, amikor is egyedül megyek egy idegen városba. Hogy félek? Jaj, minek is féljek? Végül is idegen ország idegen olasz emeberek. Legalább ven egy kis kaland az életemben. Bár arról a tipikus nyári szerelmi akármiről évekkel ezelőtt lemondtam. Szóval majd csak lesz valami.
És ahogy földet érek magával ragad úgy az egész olaszság. Meg úgy az egész mindenség. ANnyira kis hangulatos ez az egész, és ahogy gyönyörködöm a tájban fel sem tűnik, hogy a nagy pakkom vonszolom-e magam után vagy nem. Csak úgy áralmok meg érzem a nyarat, az olasz fagyit, az olasz pizzát az olasz mindent a számban és az orromban, és betegen vigyorogva bámulok meg minden egyes négyzetcentimétert, és az emberek kicsit sem néznek furán, végül is hadd túristáskodjon a szerencsétlenje.
Megnézem, hogy nállam vannak-e a szállodában a becsekkoláshoz szükséges dolgok, meg a cím ésle s intek egy taxit ahol valami kedves, kertésznadrágos mediterránféle pacák üldögél. Elartikulálom neki a címet, de nem érti. Furán méreget, ráncolja a szemöldökét, én meg ugye ahogy az lenni szokás hangosabban és lassabban, idétlen gesztikulálással magyarázom megint, hogy ide meg ide kéne eljutni, de megint csak nem ért a szóból. Erre én is furcsán bámulok rá, aztán ő is rám. Néhány kellemetlen egymásre pislogás után sem adom magam egy könnyen lerázni, és az arcába tolom a címet. A fazon meg ahogy meglátja valamit magyaréáz én meg bólogatok ő furán néz, szóval tökéletesen és akadálytalanul megy a kommunikáció, aztán csak beülök a taxiba, ő meg magyaráz én mosolygok. Aztán valami bosszús íííngliss girr-féleséget motyogva végre valahára elindulunk.
Kezdetben nem volt semmi baj kellemes utcák olasz pezsgés, aztánamikor az autó leparkol én csak tátot szájjal bámulom a félig ledózerolt Te Amo nevű szálloda romjait. Na jóó, igazán mondhatta volna. vagyis lehet mondta is. Hm. Csodálkozva kilépek körbenézek, a sofőr pedig nevetni kezd és mutatja hogy fizessek. Na jó. Nem nem fogok. Vagyis majd ha vissza hazavisz. A repülőtérre. Hogy hazarepüljek és elbújjak Rose néni 27 cicája közzé. EZ így nagyon nagyon nem jó. Rázom a fejem, hogy nem fizetek. Ő meg elkezd kiabálni, én meg megijedek és kipattanok a taxiból, mire ő is kiszál. Úristen meg fog verni? Te jó ég mit csináljak... Gondolkodni sincsen időm, fogja a hapi és kidobálja a táskámat a járdára.
- Many! - utasít, mire én rázom a fejem de ő közeledik és közeledik, én meg hátrálok,majd valami ismeretlen alak fellök én meg elvágódom, és érzem, hogy megszabadítanak a táskámtól,amiben benne vanúgy kábé... a túléléshez legszükségesebb dolgok. És a pénz.
Na jó, esetleg egy rendőr nem akar erre jönni, vagy egy tévés? A szelegcím olaszul ez lenne: AZ ÉV SZERENCSÉTLENJE.
Sírni támad kedvem, nagyon mérges vagyok a világra. Legközelebb nem veszek ilyen jégkrémet az már biztos.

S  o  p  h  i  e

familiarità nell'ignoto

2000. július; Bosa; öltözet

laza +16

Elégedetten bámultam életem szerelmét kifelé menet az ajtón, és közben csak kérdések jártak a fejemben... Hogy lehet valami ilyen csodás, ilyen gyönyörű, jéghideg s mégis vérpezsdítő? Hát adnak ennél istenibb fagylaltot a bárhol a világon, kérem? Nem, biztosan nem. Az lehetetlen.
Úgy tartottam a magasba a tölcsért, mint az a furi majom az Oroszlánkirályban csóri kisoroszlánt, hogy kilépve a nap sugarai glóriaként lengjék körbe, a hatalmas sóskaramellás csodát, amit az egyébként nem elhanyagolható külsejű csávóka bent egy nem elhanyagolható méretű fakanállal adagol, és még fehércsokoládé reszelék is van a tetején...
Igen, drágám, hozzád megyek!
Szinte elérzékenyülten figyeltem az én kis kicsikémet, közben pedig elkanyarodtam jobbra, amerre a csodás, árnyékos kis sétálóutca terült el mindenféle bolttal. Kedvenc fagyizóm egyetlen szépséghibája a bal oldal volt, amelyen egy nem is olyan régen lebontott szálloda maradványai meredeztek, még nem fejezték be teljesen az elpusztítását. Igazából passz, miért kellett csóri épületet a földdel egyenlővé tenni, elég szép volt, de ha minden igaz, valami még szebbet építenek majd a helyére.
Upsza, mindjárt lecsöppen a fagyim!
Gyorsan a számhoz is emeltem, ám ebben a pillanatban valaki erősen a vállamnak érkezett... olyan erővel, hogy nem elég, hogy megpördültem a tengelyem körül, még a tölcsér is kirepült a kezemből...
Te... Jóságos...
És most jön a lassított felvétel.
Szinte fizikailag fájt végignézni, ahogy a mennyei édesség a földre csapódik. A krémes fagyosság mindenfele loccsant és folyt, a tölcsér pedig kettérepedt, ahogy vele együtt a szívem is.
Én... Én... Gyilkolni fogok, te aljas szemét dög.
Bár mindez sokkal több időnek tűnt, mint egy-két másodperc, ahogy a támadóm után fordultam, még láttam felém villanni a sötét szemeket, ahogy ő is hátrafordul, és talán ki is nyitotta a száját, de én gyorsabb voltam.
- Mangia merde e morte! - Éles kiabálásomra fintort villantott, de többre nem méltatott, mire csak még dühösebb lettem. Na gyere csak ide, te kis anyaszomorító... Majd én megmutatom, kinek a fagyiját dobáld!
Tipikus olasz utcához híven állt itt a bál, erre hamar rájöttem, ugyanis nem én voltam az egyedüli, aki kikelt magából. Nem sokkal arrébb, pont a szálloda romjai előtt egy taxis hapek ordítozott valami vörös hajú lányzóval, aki úgy tűnt, egy szavát sem érti. Igazából ez elég megszokott kép volt itt, így fel se figyeltem volna rá, ha az előbbi aljas féreg támadóm nem löki fel azt a lányt is... Majd egyszerűen csak kirántja a kezéből a táskáját.
Ó, baszki. Azt hiszem, itt az idő többszörösen is megbosszulni a fagyit.
Gyorsan odaszaladtam a taxihoz, amelynek a sofőrje úgy tűnt, fel se fogta, hogy a csajnak épp az imént kapták ki a kezéből a táskáját, és szerencsétlen még el is esett.
- Lasciarlo in pace, vedi cos'è successo? - vágtam a férfi szavába, hogy hagyja már békén, hát nem látta, mi történt, de az csak valami pénzt követelt egyfolytában... Te jó ég, ez tényleg hülyébb, mint amilyennek látszik. Milyen férfi az ilyen, inkább menne és segítene visszaszerezni azt a táskát. - Fú istenem, de hülye vagy... - direkt angolul szólaltam meg, féltem, ha olaszul állok neki szidni, még megkésel. Fogtam s beletúrtam a saját táskámba, hogy előrántsa valamennyi pénzt, mert tudtam, különben nem hagy minket békén. A fickó kezébe nyomtam azt a pár eurót, és még hozzá tettem: - E ora stai zitto! - Vagyis, mostmár igazán befoghatja.
Amíg a fickó a pénzt számolta, a lány felé fordultam, és ha még mindig a földön hevert, akkor gyorsan felrántottam. Feltételeztem, hogy nem tud olaszul, ezért angolul szólaltam meg,
- Jól vagy? - Persze, feltételeztem, hogy nincs, most rángatták ki a vagyonából. Azonnal bele is karoltam hát és segítve hozni a maradék cuccát, magam után húzva elindultam az utcán arra, amerre sejtettem, hogy a fickó is menekült. - Nem tudom, ki ez a barom, de megölte a fagyimat, szóval most szépen megtaláljuk, visszaszerezzük a cuccodat és még meg is verjük. Benne vagy?

[Mi ez már megint?]

csakeggönc

Bye bye London

Mi ez már megint?

Lala

(2000. 07. 19.)

Azt hiszem mérges vagyok. Vagyis szépen lassan kezdek az lenni. Olyasmi. Nem hallok megérkezésem óta mást csak olasz hadarást és kiabálást és zajt meg heves mindenséget és még ki is rabolnak. Nem is tudom, hogy a szerencsém vagy a balszerencsém növekszik azzal, hogy valami nagyon olasz nagyon hiperaktív csak majdhogynem éhes magyar mennydörgőként veti a fószerre magát mindenféle olasz mantrát szavalva, amiből megint egy cseppet sem értek semmit. Na jóó, lassan kezdek feltápászkodni, amikor meghallom, hogy a lány angolul is megszólal. Óh hallelújaa, az angol szavak hallatán úgy érzem, kellemesen simogatják a fülemet és vele együtt a lelkemet. És még az sem érdekel, hogy ez baromi perverzül hangzik.
Szóval miután valamilyen csoda folytán megszabadulunk az őrült taxisofőrtől, kicsit rémüldözve pillantok a lányra, hogy ő mégis mit szeretne tőlem, esetleg a ruháim, vagy a lelkem, ezek után ki tudja mimet fogják elrabolni, szóval ilyen magvas gondolatok közepette mégis elfogadom a segítő szándékát és sikeresen egyenes helyzetbe hozom magam.
- Jól vagy?
Erre nincs más válaszom, csak felnevetek, nem is idegesen, hanem úgy, mint aki faz életét is kész viccként fogja fel. Megőrültem? valószínüleg. A mediterrán klíma meg miagymás teszi, ugyebár.
- Borzasztóan jól érzem magam - mondom nevetés közbe, és csak hagyom hadd húzzon magával. Adj csak el, mit számít, hahaha. - Egy fura kastélyos rémmese után már mit számít ez... Amúgy köszönöm, de hova is mee...
Szavam azonban félbeszakad mert az ezer fokon égő energiabomba félbeszakít.
- Nem tudom, ki ez a barom, de megölte a fagyimat, szóval most szépen megtaláljuk, visszaszerezzük a cuccodat és még meg is verjük. Benne vagy?
- Óh szegény fagyi, majd rendesen rendezünk neki egy temetést - dünnyögöm, aztán csak bólintok hogy oké, ki mer végülis ellened szegülni vigyél amerre csak akarsz... Ekkor jut eszembe jobban megnézni a lányt és valahogy rettenetesen ismerős ez az egész olaszos pörgős beszésd, még akkor is ha angolul szól hozzám. Aztán persze beugrik, hogy vagy őt, vagy a hasonmását de láttam már nem is akárhol. De hogyan is hoznám én ezt fel, egy random emberhez csak nem állok úgy oda, hogy hát szevasz nem vagy te véletlenül a háztársam? Kicsit se néznének hülyének. Úgyhogy csak benyögök valami varázslószlenget, vagymiez egyáltalán.
- Ahh, bárcsak az őrületbe kergetné Hóborc őket...
Mondom bosszankodva, majd megindulok az ürge után, akinek a sziluettje még nincs is olyan messze, viszont megelégelem azt, hogy cipekedünk, így egy határozott mozdulattal berontok egy méteráru boltba ahol egy nagyon olasz nagyon öreg néni ül, és sorry-kat ismételve lepakolom a cuccaimat.
- Enyém. Itt hagy. Pillanat - közlöm a morzékat, majd ha közben a segítőkész kísérőm még fordít is, annak nagyon örülök, majd a társaságában kilpve a tekintetemmel a fazont keresem. Amint egyikünk kiszúrja heves lendülettel indulunk felé, ugyanis egészen nem feltűnő, hogy egy kapucnis csávó egy kifejezetten lányos hippihátizsákkal rohangászik. Mi pedig gyorsan elé is vágunk beszorítva őt egy tipikus sikátorszerségbe. Kellemetlen lenne ha valami random alak előbukkanna itt is, mint pár éve, amikor Esmével korit akartunk volna venni, e helyett ellopták a táskáját és még a bandavezér egy varázsló volt. Most meg nem is varázsolhatok, ha a lány tényleg hugrás is, de biztos fiatalabb nálam. Pedig a nevetőbűbájt már mesteri szinten tudom alkalmazni.
- Add vissza a táskám te aljnövényzeti gyökérzuzmó! - kiáltok rá határozottan, és ráncigálni kezdem a táskát. Közben reménykedem, hogy a társamnak van valami mentő terve, mert én minidg a szégyen a futás, de hasznos stratégia eltökélt híve vagyok. Így segélykérően rápislogok, közben pedig gyűlnek az olaszok.
- Már csak Bud Spencer és Terence Hill hiányzik, komolyan - dünnyögöm az orrom alá, mire az ipse felkapja a fejét és körbe néz.
- Bud Spencer? Terence Hill?
Hmm, legyen bárki nagy tapló, ez a duó imádnivaló. És az alkalom meg príma, hogy a táskám visszakerüljün hozzám, valamint megbosszuljuk az utcahart ártatlan áldozatát a Fagyit.

S  o  p  h  i  e

familiarità nell'ignoto

2000. július; Bosa; öltözet

laza +16

A kérdésemre a lány elkezdett kissé hisztérikusan röhögni, mire csak felhúztam a szemöldökömet. Hát jó, végülis rádszórtam a pénzemet és megmentettelek egy kattant olasz taxisofőrtől meg még a csilivili hátitatyód is hajlandó vagyok visszaszerezni neked, te de nevess csak a képembe, semmi gond! Úgy döntöttem, a pillanat ezen hevében most nagylelkű leszek és megpróbálom nem magamra venni, csak húztam magam után tovább a kis bandatag sziluettje után.
- Borzasztóan jól érzem magam. Egy fura kastélyos rémmese után már mit számít ez... Amúgy köszönöm, de hova is mee...
Hát ez a csaj se százas vagy mi a fene, inkább gyorsan meg is magyaráztam az előbbi tettem, mielőtt a kastélyos rémmeséből még kialakul, hogy igazából ő Alice a csodaországban. De nézd meg, még a fagyimra is beszólt. Erre nem tudtam legyűrni a vágyat, szigorúan pillantottam fel.
- Igenis megérdemelne temetést, igen! A világ legeslegfinomabb jeges csodája, ne merj róla így beszélni! - oktattam ki hadarva, közben magamban elmorzsoltam egy könnycseppet a szegény tetemért, amelyet csak úgy kegyetlenül ott hagytam elbomlani a macskaköveken... Jobban belegondolva, amint tökönrúgtam a faszit, talán visszamegyek és tényleg szervezek neki egy temetést. Uraim és hölgyeim, ő volt A Sóskaramellás Csodák Csodája, Ifjabb Csodás Sóskaramell... Sajnálatos módon csak nagyon rövid ideig tartott az élete, hála egy mocsadékos seggarcnak, aki ne, tudom, mit akarnak tudni, ne is aggódjanak, megkapta kiérdemelt büntetését...
Közben ignoráltam a tényt, hogy a lány úgy megbámult oldalról, mintha legalábbis ömlene a vér az orromból, de főleg csak azért, mert le sem vettem a szemem az előttünk masírozó csávó hátáról. Megjegyzésére is csak megrántottam a szemöldökömet, de igazából annyira hevesen szerettem volna ízekre szedni a pasast, hogy hirtelen fel se fogtam, mit akar felém jelezni.
Aztán egyszer csak száznyolcvan fokos fordulat, berántott valami félreeső üzletbe.
- Mi a jó fenét csinálsz...? - kezdtem felháborodva, hiszen nem akartam szem elől téveszteni a pasasunkat. Csípőre tett kézzel néztem végig, ahogy a vöröske a rémült néni orra elé pakolja a cuccait, szinte eltorlaszolva őt a pult és a bolt többi része között. Közben meg hebegett, mintha a néni bármit is értett volna. Konkrétan úgy bámult rá, mint egy totál elmeborultra.
- Enyém. Itt hagy. Pillanat.
Most rajtam volt a sor, felröhögtem. De legalább kvittek vagyunk, nem?
Aztán a segítségére siettem, és megpróbáltam elmagyarázni a néninek olaszul, hogy ugyan miért ne hívja rá most azonnal a rendőröket. Az elég kétkedve pislogott ránk, de basszuskám, hát én nem fosztom ki magam a vagyonomból hogy ezt is lefizessem, szóval csak újra kézen fogtam a csajt, mielőtt még több dolgot kezdett volna angolul magyarázni az asszonykának, és kirángattam a boltból.
- Ha felbukkan a rendőrség, mire visszaérünk, én eltűntem - figyelmeztettem felé pillantva, aztán szélesen elvigyorodva hozzátettem: - Úgy értem, nem akarok már megint összefutni velük.
Maledetto, lehet nem kéne ilyeneket mondanom, mert még elhiszi.
Amint újra a szemünk elé került az a rohadék, már nem tettünk ide-oda kitérőt, hanem rávetettük magunkat. Be kell, hogy valljam, elég menő helyzet volt, ahogy sarokba szorítottuk, nem voltam benne teljesen biztos, hogy sikerül megtalálnunk. Ám ezek szerint nem volt egy profi tolvaj, csak valami szarka, amit hirtelen magához vonzott a lány tasija.
- Add vissza a táskám te aljnövényzeti gyökérzuzmó!  - vágta a mellettem lévő a pasas fejéhez, miközben igyekezett kirángatni a cuccát a kezéből. Gyökérzuzmó...? Öh, nem, nem is fontos.
Igazából sokkal nagyobb tervem nem volt, mit hogy ténylegesen tökönrúgni, de akkor hirtelen a lány kiejtett valami csodamondatot, a csávó szeme felcsillant, és a harc eldőlt, miénk volt a tasi. Na, ezt nevezem!
A pali aztán azzal a lendülettel indult is volna felénk, folytatva a küzdelmet, ám itt következtem én, hogy közelebb lépjek, és öklömet a pofájába lendítsem. Ahhh... Már is jobb. Megbosszultalak, édes kicsi fagyikám!
- Ezt pedig a fagyi miatt, testa di cazzo - közöltem vele kedvesen, direkt nem is olaszul, aztán megráztam a kezem, és úgy tettem, mintha nem fájt volna rohadtul... Dehát miből volt ennek az orra, acélból?!
A körülöttünk gyülekező emberek moziztak, egyik sem tűnt túl meglepettnek. Igazából az ilyen jelenetek elég gyakoriak voltak, hiszen valljuk be... a legtöbb olasz nem teljesen százas. Ezt úgy mondom, hogy valahanyadrészt én is az vagyok, oké? És én sem vagyok normális, nem csak mert jobb napjaimon egy pálcával hadonászok.
Szóval bár senki sem akadt ki különösebben, azért kimenekültem a kör közepéből, és reméltem, a lány is követ, hogy minél hamarabb kereket oldjunk. Biztos, ami biztos.
- Hát ez izgi volt - jelentettem ki, ahogy hátrasimítottam hajamat az arcomból. - Bárcsak láthatta volna a fagyim is...
Hmm, mi lenne, ha a csata tiszteletére vennék magamnak egy másikat?

[Mi ez már megint?]

csakeggönc

Bye bye London

Mi ez már megint?

Lala

(2000. 07. 19.)

HOgy a lány hülyének nézett-? Sok esélyt látok erre. Elvégre egy hisztériás röhögőgörcsöt kapott őrült van vele. Én sírva elszaladtam voln egy ilyen embertől, dehát gondol ez a csak is nagyon olasz, vagy mi. Aztán mégjobban meg is rémíszt.
- Igenis megérdemelne temetést, igen! A világ legeslegfinomabb jeges csodája, ne merj róla így beszélni!
Öööö mi? Én azt hiszem pont arról bezséltem, hogy kéne neki egy rendes temetés. Kis sírkővel, öhm rolettivel, meg ilyen fagyidolgokkal, erre lecsesz. Na jó, én félek. Kiez és mit akar? Ahh hova keveredtem, Rose néniii. Bárcsak tudnék hopponálni. Bárcsak nagykorú lennék, mint Ave. Bárcsak ne hozzná rám ez a lendületes nőszemély a frászt. Bárcsak...Vége lenne ennek az álomnak ugye?
Igen igen ez csak egy álom. Minden bizonnyal csak álom.
- De én nem is mondtam rosszat, még segítenék is temetni - mondom védekezően, hogy azért ne törje már a kezem, vagy nyakam, vagy hát mindegy, úgyis lehet éppen elrabol. Az meg biztos, hogy nem is onnan való, ahonnan én szóval mugliskodnom kell neki, nehogy elszóljak valami varászlószlenget vagy mit, aztán mégjobban lyukaszokninak nézzen. Hm.
Azt hiszem ez az egész tipikusan annak a példája, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon, vagy mi a fene. Sőt, talán még a bioritmusunk is merőben más. Olyan... áh, túl kétségbeesett vagyok gondolkodni. A cucccoooommm a tatyiimmm, a benne lévőő pénzemm ami  a hazaútra kelll, a walkmenemmm a zenéimmmm ahhhhh..... Ha nem sikerül elkapni az ürgét én is rendezek egy temetést. A sajátomét. Hm igen. EZ így jó is lesz. Majd Tarzannak küldök egy utolsó képet rólam. Ja nem. Mert  aFÉNYKÉPEZŐM SINCS NÁLAM!!
Na mindegy, megvívtuk a bossfightot, meg ilyenek, hurrá, jipí, én meg a táskámat a hátamon bebiztosítva odafordulok a lányhoz.
- Öhkhm, köszi az egészet a kisegítést meg minden, szóval meghívlak bármire, fagyira étterembe, sütizőbe, pizzázóba, izé, szóval ja. Oda. Akárhova. Szerintem a fagyid lelke örökké veled marad. - mondom némi tiszteletteljes hanggal.
Nem lepődtem volna meg azon ha az egyik sarokban felbukkan a fahyiszellem. Végül is úgy halt meg, hogy... egy fagyi számára roppant tragikus módon. Gondolom. Szóval követem ki a tömegből. Azért buli lett volna ha tényleg erre jár Bud Spencer meg Terence Hill. Imádom a filmjeiket.
- Be sem mutatkoztam, Sophie Vanheim vagyok. Hatodéévess..a hát a suliban - najóó, ez nagyon gáz, miért vagyok ilyen kommunikációs gyömbér? Avee-val sem ment minden túl gördülékenyen, de ott az állatszerezez összehozott minket, itt meg nem is tudom mi van. Ahh, csak ljünk be valami helyre. Közben a nénitől is elhozom a cuccomat és kárpótlásul odanyújtok neki egy egész csokiskekszes zacskót.
- Tudsz valami jó helyet, ahol van fagyi meg kaja? fordulok a lány felé, remélhetőleg nem tépi fel a torkomat.

S  o  p  h  i  e

familiarità nell'ignoto

2000. július; Bosa; öltözet

laza +16

Egy másik irányba indultam el, mint amerről érkeztünk, éppen csak az öreg nénihez ugrottunk be, megkaparintani a vörös lány cuccait. Több indokból sem szívesen toltam volna vissza a seggünket az amúgy aranyos kis sétaszakaszra, egyrészt nem akartam látni a fagyikám hulláját, másrészt még lehet ott szobrozik a taxis és vár ránk, hogy három euró bizony hiányzik az összegből...
Közben persze azt nem tudtam, a lány merre tart, dehát majd mondja, ha valami nem stimmel. Ugye?
- Öhkhm, köszi az egészet a kisegítést meg minden, szóval meghívlak bármire, fagyira étterembe, sütizőbe, pizzázóba, izé, szóval ja. Oda. Akárhova. Szerintem a fagyid lelke örökké veled marad.
Szinte elérzékenyülten pillantottam felé a fagylaltos megjegyzésére.
- Grazie - köszöntem meg szívemre tett kézzel, majd mélyen beszívtam a levegőt, és egy öt másodpercet némacsenddel emlékeztem meg a finomságról, hogy aztán végleg átsegíthessem a lelkét a túlvilágra. Aztán már sokkal vidámabban fordultam a lány felé. - Oké, benne vagyok! Meghívhatsz!
Óóó, ha valami volt amit szerettem és amivel meg lehetett vigasztalni, az a kajaa. Mániákusan imádok zabálni, akármit, akárhol, akármennyit. Betolni tök egyedül egy mindennel telerakott pizzát? Simaliba.
- Be sem mutatkoztam, Sophie Vanheim vagyok. Hatodéévess..a hát a suliban.
Kissé felvont szemöldökkel fordultam felé, aztán egyszer csak megálltam, hogy teljes hivatalossággal megrázhassam a kezét. Kinyújtottam hát felé az enyém.
- Örvendek, Sophie Vanheim - ízlelgettem meg a nevet, kissé olaszos hangsúllyal. Hiába, az itt töltött nyári hónapok alatt annyit beszéltem olaszul, hogy nem elég, hogy akcentusomban is érezni lehetett az olasz ívet, de az angol beszédembe is gyakran beleivódtak olasz kifejezések, akár észrevétlenül is. Na de ami most fontosabb, milyen suliról beszélt...? Elsőnek a Roxfort ugrott be, de neeem, az nem lehet. Úgy értem, angol, szóval könnyen lehetne, dehát ó, pont összefutni egy roxis társammal Bosa közepén... Ááá, dehogy. - Rayla Blake vagyok. - Bár talán egy próbát megér... - Ötödéves... a suliban...?
Kissé bizonytalan, kissé fürkésző, kissé fura és kissé gyanakvó pillantást vetettem rá, oldalra is hajtva mellé a fejem, fél szemöldököm felszökött hajvonalam felé. Áááá, neem...
Még vicces lett volna, ha ő is hugrás. De ááááááá, neeeeeem....
- Tudsz valami jó helyet, ahol van fagyi meg kaja? - jött a kérdés, eközben pedig felém nyújtott egy egész zacskó kekszet, lelkesen vigyorogva rá is vetettem magam, és kibontva a számba tömtem egy méretes adagot. Imádok... enni...
Megfordultam közben és tovább indultam. Szardínia nem a legmelegebb sziget volt az országban, meglehetősen kellemes hőmérséklet uralkodott általában, de azért akadtak olyan napok, mikor az átlagnál nagyobb kedvvel lehetett kimenni strandolni, a mai inkább olyan közepes volt, pláne itt a fák árnyékában, miközben elkanyarodtam az egyik, általam jól ismert kis utcába. Nem volt túl zsúfolt, sőt, ráadásul rövidke is, így jól hallható volt a kis utcai zenész bácsi muzsikája már az első néhány üzlettől. Oldalt, a bolt és kajássorok között kis standok álltak, ahol többek közt rózsacsokrokat, hűtőmágneseket és egyéb csecsebecséket lehetett vásárolni, azonban én céltudatosan egy pici kis étterem felé indultam.
- Kint vagy bent szeretnél leülni? - érdeklődtem, majd amint meg volt a döntés és lehuppantunk valahova, ledobtam magam mellé a táskámat is, és tökörülésbe húztam a lábaimat. A kis kajálda kívülről is szép volt a mindenfele növő piros muskátlikkal, belül viszont még különlegesebb volt a fa és téglaburkolat egyvelegével, amelyet szintén feldobtak a piros virágocskák.
Miután körbenéztem, újra gyönyörködve egy sort a díszítésben, Sophie felé fordultam.
- Szóval... félresikerült nyaralás? - Visszafogtam a kuncogást, nem voltam benne biztos, hogy venné, hiszen bár csak a hangulatot kívántam volna oldani vele, lehet, azt hinné, kivihogom... áh, fene tudja, az angolok olyan marha furik.
 

[Mi ez már megint?]

csakeggönc

Bye bye London

Mi ez már megint?

Lala

(2000. 07. 19.)

Miért ver Merlni, az Isten, Sauron, A Jégkirálynő, Aslan, Thanos, Voldemort, vagy ki tudja ki vagy mi a szerencsétlen nyereményekkel? Azt is nehezen emésztettem meg, hogy abba a hülye kastélyba kerültem, szenvedtem a tükörtermekkel, vért vettek tőlem, megsebőztem, SVK prof megőrült, aztán felkeltem a tortás kajás fejemmel a kocsmában. Valahogy ez egy kicsit sok volt, és még most is a frász kerülget, ha tükörbe nézek. Na de. De na, hogy megint valami szerencsétlenség ér, épp megint egy pálcokás nyereményes hülyeséggel, már nem is tudom, hogy sírnom kéne-e vagy nevetnem.
Ha valami ma történik, esküszöm hazavarzslom magam,az se érdekel, hogy kicsanak-e. JÓ!! CSAPJANAK IS KI!! Csapjanak, frász sem szándékozik részvenni ilyen hülye életveszélyes napokon rész venni, ki tudja még mi lesz itt, meg a Roxforttal, elég volt az ostromon túltennem magam, de hogy még ez az egész aaaaa, haza akarok menniiiii.
Jó, Sophie, nyugodj meg, végy egy nagy levegőt, itt a táskád is megharcoltál érte, bár lehet, hogy ha ez az olasz lány nem jön, itt haltam volna meg mert biztos nem tudtam volna hazajutni úgy rendesen. Ave talán aggódott volna értem, lehet Nolan eszébe is eszébe jutotttam volna, hogy hé, mi van azzal a szerensétlennel, akit elraboltak a manók a fülénél fogva? Hát végül is egésze szép csontváz lett volna belőlem, mondjuk ott, sandítok az egyik ház sarka felé.
Miután megegyezünk, hogy bekapunk valamit, azért merem remélni, hogy nem lettem kifosztva, az magyon kínos lenne, lehet életfogytiglani mosogatásra ítélnének. És mi van ha elkap a maffia? Itt van maffia? Mindenhol van, lehet ő is az, ááá.
Azt hiszem nem kellett volna megnéznem a Keresztapát, mielőtt ide utaztam volna.
De az biztos, hogy el kell játszanom valakivel azt a fasza intró szöveget.
Szóval úton is vagyunk, aztán elérkezünk egy kínos részhez, gyanis még mindig nem tudom, hogy ő-e a aRoxfortből, vagy nem-e.
- Rayla Blake vagyok... Ötödéves... a suliban...?
Aaaaa suliiii, csak nem az az aaaaa suli, ami a Roxfort? Ööö, azt hiszem végleg elbizonytalanodtam úgy még abban is, hogy mi van most meg ki vagyok. Lehetne valami ennél kínosabb? Áááá, nem tudom nincs veszíteni való, úgyis hülyének néz, szóval csak kinyögöm.
- Áá, biztos nem ismerjük egymást... Vagy lehet de... de túúl nagy a Roxfort, hogy mindenkit megjegyezzek. Vagy mi - motyogom inkább, aztán, majd inkább kussban követem, mert még egy kínos jelenet és tökön rúg... Azaz, hogy hasba, nekem nincs is tököm... Ahhh széét vagyok esve. Mindegy, csak megyünk valamerre. Szerencsére az idő szép, a hangulat olyan olasz filmbe illő, meg ilyesmi, a zenész bácsikához odamenve adok neki egy kis borravalót. A hajléktalanoktól félek, valahogy úgy néznek rám, akármit is adok, mint egy harmadik világbeli leprás árvára, szóval megnyugtató, hogy ez csupán egy ártatlan zeneszerető bácsi, nem valami őrült csöves.
- Szerintem üljünk le itt kint, olyan jó ez az utcakép, vagyis hát nekem nagyon szuper, végre egy kicsit nem angol utcákat bámulok unott angol fejekkel, hanem ezt az aranyos nyüzgést - sóhajtok egyet, ésle is ülök a teraszra. Majd egy sor csendben való gyönyörködés után Lala hangja zökkent ki. Lala a neve nem? Öö, na mindegy.
- Szóval... félresikerült nyaralás? - én meg ismét felnevetek, ami kétségbeesett és egyszerre már olyan baszki ez is csak velem eshet meg féle nevetés, és szerintem a lány is ugyan ilyen röhajesnek találja ezt az egész helyzetet.
- Háát, ráhibáztál, valami pár napos nyaralást nyertem a jégkrémmel, ide, de mire eljöttem, azt hiszem csődbe ment a szálloda, vagy mi... - sóhajtok lemondóan. Szerintem újraalkottam a mai nappal a villámnyaralás fogalmát. Közben megint ránézek az eleven, barna hajú ilyesztően karizmatikus lányra. - Te idevalósi vagy ugye? Nem semmi hely, biztosan nagyon imádod. Én  Blackpoolba valósi vagyok, Manchestertől egy kisebb távolságnyira, de az már az Ír-tengerpart. Imádok ott sétálni, nagyon hangulatos, de már túl esős meg szomorkás, itt meg minden olyan vidám - mondom, majd az étlapot bogarászva rendelek magamnak valami gombás-sajtos-húsos pastát, mert már visít a gyomrom az éhségtől, mellé még kérek limeos limonádét is. Miután Lala... Nekem Lala lesz, nem érdekel... is rendel, újra megszólalok.
- A világért sem szeretnék a nyakadon lógni egész nap, szóval ha elmondod milyen szupi lárnnivalókat érdemes meglátogatni, akkor az utamra bocsájtom magam... aztán hazamegyek.

S  o  p  h  i  e

familiarità nell'ignoto

2000. július; Bosa; öltözet

laza +16

Hát úgy bámultunk egymásra pár pillanatig, mint két birka. Suli... Hatodév... Ötödév... Szóval mi van? Gyanakodva fel-le vonogattam a szemöldökömet, a névmemóriámmal együtt az arcmemóriám sem volt olyan toppon, és hát bámészkodhattam a lány arcába, de vajon ismerősebb lett? Hát tökre nem, pedig az sokat segített volna abban, hogy akkor most mi is van.
- Áá, biztos nem ismerjük egymást... Vagy lehet de... de túúl nagy a Roxfort, hogy mindenkit megjegyezzek. Vagy mi - motyorászott a lány azzal az amúgy is néha érthetetlen angol akcentussal, hát beszaroook... Összehúztam a szemeimet és küzdöttem egy kicsit, bogarásztam a szavakkal, hogy aztán leessen, és áááá.
- Roxfort! Szuper, akkor szeptemberben tali - vigyorogtam felé szélesen, egyből fordulva egy laza száznyolcvan fokot zavartból lelkesbe, és úgy zakatoltam előre. Talán nem kellett volna a suli nevét ilyen hangosan, dehát bakkeeer, kit érdekel, úgyse tudja senki, mi az. Hiszen muglik. - Hát nem, én sem ismerek mindenkit, meg amúgy is mindenki fejét elfelejtem, szóval tökmindeegy... Szerinted idén hány új tanárt kapunk? Jöhetne már valami kevésbé uncsi.
És egyből csevegtem is, hiszem basszuuuus, Roxiiis, hát szuper! Közben elértük lassan az általam választott éttermet, és le is huppantunk kint. Az utca szélén növő fák törzsein át fújdogált felénk a lágy, meleg kis szellő. Ez egy csodás nap volt egyébként, bár Olaszországban melyik nap nem? Itt nem ömlött folyton az eső, mintha a fejes öntenő odafent dézsából.
Feleslegesen aggódtam, hogy hogy reagálna a kuncogásomra, hiszen ő maga röhögte ki magát.
- Háát, ráhibáztál, valami pár napos nyaralást nyertem a jégkrémmel, ide, de mire eljöttem, azt hiszem csődbe ment a szálloda, vagy mi... - Hát ez tényleg egy elég szerencsétlen helyzet volt, de ki lettem volna, ha nem vigyorgok szavain egy keveset. - Te idevalósi vagy ugye? Nem semmi hely, biztosan nagyon imádod. Én  Blackpoolba valósi vagyok, Manchestertől egy kisebb távolságnyira, de az már az Ír-tengerpart. Imádok ott sétálni, nagyon hangulatos, de már túl esős meg szomorkás, itt meg minden olyan vidám.
Biccentettem, közben kezembe véve az ét-és itallapot.
- Mondhatni. Itt születtem, de aztán a szüleim elváltak és anyámmal Angliába költöztünk. De amúgy a nyarakat itt töltöm. - Szóval anya cseszheti. Nem kellett volna ilyeneket gondolnom, de haragudtam... folyton, rá folyton. Nem voltak jobb pillanataink, mert egyfolytában idegesítettük egymást. De ez van, kit érdekel? Olaszországban senkit.
Idén kitalálta, hogy nem mehetek többet Olaszba, csak ha a Roxfort végeztével igenis medimágusnak tanulok tovább, úgy, ahogy azt ő mindig is eltervezte... És most végre talált egy jó kis zsarolási alapot. Ez pedig mindennél jobban dühített. Akármennyire szerettem a varázsvilágot, terveim közt egyelőre nem szerepelt a továbbtanulás. Ha végeztem, kiköltözök Olaszországba és itt kezdek valamit magammal. Voltak ötletem. Egyikben sem szerepelt a medimágia.
Közben megjelent a pincér fiú is, mire én paradicsomos tésztát és szedres limonádét rendeltem magamnak. Éhen halok! Mondjuk én mindig. Mindegy, a lényeg, hogy ledolgozom, meg ilyenek.
Sophie felé fordultam, ám addigra már ő is megszólalt, ahogy elment a fiú.
- A világért sem szeretnék a nyakadon lógni egész nap, szóval ha elmondod milyen szupi lárnnivalókat érdemes meglátogatni, akkor az utamra bocsájtom magam... aztán hazamegyek.
Kicsit erre összehúztam a szemöldökömet.
- Hát, szerintem az egész város egy látnivaló, nincsenek annyival kiemelkedőbb pontjai... Az egész gyönyörű, minden elfogultság nélkül. Hazamész? Azt hogy tervezed? - Őszinte kíváncsiság csengett a hangomban. - Az utazással nyert jegyed gondolom nem mára szól, amúgy meg nem hiszem, hogy bármelyik ma induló járatra találsz szabad jegyet... Már ha van ma induló járat.
Azért Bosa nem Párizs volt, vagy hogy határon belül maradjunk, Róma, hogy olyan baromi gyakran induljanak a repcsik... Ráadásul a jegy is volt annyira drága, hogy csak nagyon előre érje meg megvenni.
- Én a helyedben kihasználnám ezt a néhány napot. Aludni meg lehet bárhol... Tudod, milyen kényelmes padok vannak egy utcával arrébb? Tiszta luxi. - Vigyort vetettem rá, nehogy komolyan vegyen. - Amúgy meg viccet félretéve tuti találsz kiadó szobát a közelben. Ha szeretnéd, körbenézhetek veled. Szerencsédre ma teljesen szabad vagyok.
Bár ismertem Bosát, azért annyira nem volt kicsi, hogy minden egyes panziójáról fejből tudjam, hol van és mennyi egy szoba... Egyről még tudtam a közelben, bár az is vagy tizenöt percre volt kocsival. Ezen kívül pedig passz.

[Mi ez már megint?]

csakeggönc

Bye bye London

Mi ez már megint?

Lala

(2000. 07. 19.)

Hát őszintén vártam a fura reakciót a Roxfortra, bár annyira egy lány, aki tud róla nem olyan vészes, meg úgysem nyomozná le meg ilyesmi. Ugye? És ha igen? Jaj, ki fognak csapni? Óóóóó, mit mondok Avee-nak, ha ki fognak csapni? Egyáltalán mit fogok magammal csinálni?
- Roxfort! Szuper, akkor szeptemberben tali! - lekesedik fel a lány. Na jóó, nem hiszem el, hogy itt összefutok egy roxissal. Ez nagyon durván ijesztő. De baromira örülök, és el is vigyorodom. Így már kicsit jobban rémlik, és óó, kajak hugrás lenne? - Hugrás vagyok, és te?
- Hát nem, én sem ismerek mindenkit, meg amúgy is mindenki fejét elfelejtem, szóval tökmindeegy... Szerinted idén hány új tanárt kapunk? Jöhetne már valami kevésbé uncsi.
- Azt hiszem egyet biztosan, meg talán még egyet. Jöhetne valami izgis fiatalos tanár, aki nem olyan szakállas és unalmas, meg ilyemik. De most örülök, hogy egyik fejét sem látom, épp elég lesz szeptembertől. Remélem nem lesz olyan katasztrófális az az év, mint a nyári esemény - dörzsölöm meg kissé feszülten a kezemen lévő heget, majd megrázva magam inkább próbálom elfelejteni a borzalmas tükörtermet. Még most is félek tükörbe nézni.
Amint helyet foglalunk, már kicsit vidámabban nevetek magamon a balszerencsés helyzetemen, inkább röhögök, mint hisztizek, és azt hiszem tényleg elég nevettséges szituáció, ha már Lala is így vigyorog rajta. Öö, Lala a neve ugye? Hát azt hiszem. Lala. Olyan lalás. Lalalalalala. Khm.
Figyelmesen hallagtom, hogy ő itt tölti a nyarakat. EZ tök izgi. Én meg be vagyok rekedve Angliába. Lehet felfedezőnek kéne lennem. Vagy ilyesmi. Áh, mindegy is. Nos az én anyám. Hát neki én nem is létezem. Meg akartam látogatni a nyron, de egyszerűen képtelen voltam rá. Minek? Úgyis csak bámul el mellettem és már meg se hall meg se lát. Nem ebbe a valóságba tartozik. És nekem gyűlölnöm kéne még minidg ezt a varázslásos hülyeséget. De már összenőttem vele. Mégis néha vannak napok, amikor arra gondolok, bár ne lennék ebben a suliban diák. Bár lenne egy átlagos életem.
Kicsit ellaposodott a hangulat, de jött a kaja, én meg lelkesen rá is vetem magam. Kellemes ez a hely itt, de fogalmam sincsen, hogy maradhatok-e valahol. Van némi pénzem, de elvileg a szálloda költségait is a ynereményem állta, meg ilyesmik. Úgyhogy nem tudom, talán egy kis kulipintyó csak akad üresen. Vagy nem tudom.
De reális, amit  alány mond, nem hiszem tényleg, hogy ma lenne üres járatom meg ilyenek. lehet Roxfortig itt fogom tölteni az életem, hogy mosogatással megszerezzem a repülőre a jegyárat.
- Ó, a padok, tényleg, majd berendezkedem ott - veszem a lapot. - olyan otthonosan néznek ki, nem is tudom, hirtelen melyiket foglaljam el - mondom nevetve két falat között. Ahw ez az olasz kaja nagyon fincsi. - Ú, akkor annak örülnék - vigyorodom el. - Körbemásszuk a várost, megnézünk közbe néhány izgis dolgot, aj azt hittem a mai napom borzalmas lesz, de szerencsére nem - vigyorgok szélesen, majd miután megesszük a kaját, fizetek és útra készen vagyok.
- Te vagy a vezetőm, és lett egy követőd - mondom lelkesen és várom a főnökasszony instrukcióit, miközben újra elkedzek nézelődni.

S  o  p  h  i  e

familiarità nell'ignoto

2000. július; Bosa; öltözet

laza +16

Volt azért valami gunyoros éle a ténynek hogy még itt is mágussal találkozom. Bosa mindig is az én kis menedékem volt, ahova nyáron el tudtam burkolózni a világ elől, ahol nem volt Roxfort, nem volt mágia és tőből jobbra-balra mozgó lépcsők. Bár be kell, hogy valljam, minden igyekezetem ellenére, egészen megkedveltem ezt a világot, legalábbis már nem okozott lelki sérülést belépni a hatalmas ajtókon. Na meg amúgy is, mi értelme lett volna a kelleténél sokkal többet agyalni a dolgon? Én így is, úgy is boszorkány maradok, szóval jobbnak véltem, ha elkezdek totálisan megbarátkozni a dologgal. Végülis megtörtént. A Roxfortot továbbra sem tekintettem otthonomnak, az mindig is Olaszország marad, de már el tudtam fogadni, hogy a jövőmbe valami kis varázslást is belevigyek... de ez még ráér.
- Azt hiszem egyet biztosan, meg talán még egyet. Jöhetne valami izgis fiatalos tanár, aki nem olyan szakállas és unalmas, meg ilyemik. De most örülök, hogy egyik fejét sem látom, épp elég lesz szeptembertől. Remélem nem lesz olyan katasztrófális az az év, mint a nyári esemény.
- Milyen nyári esemény? - húztam fel kicsit a szemöldökömet, miközben elindultunk valamerre, hogy éttermet keressünk. Semmi ilyesmiről nem hallottam, mondjuk lehet azért, mert már a hazautazás napján lehúztam a redőnyöket.
Ahogy elértük a kis éttermet és leültünk a virágok közé, már csak kevés szó esett köztünk. Mint mindig, én most is farkaséhes voltam, úgy, hogy már szinte el is felejtkeztem szerencsétlen sóskaramellás ínyencségemről, amely most ott hevert valamelyik macskakövön... de hát ez van, születünk és meghalunk, az élet már csak ilyen. De azért remélem a helyes fagyis srác nem veszi majd észre.
Az ételeink isteniek voltak, az enyém legalábbis tutira, de szerintem a vöröske sem panaszkodhatott. Merlinre, Olaszországban nincs olyan, hogy rossz kaja... Látjátok?! Már varázs-megjegyzéseket használok, borzalmas...
Ahogy mindent elpusztítottunk a tányérjainkról és fizettünk, én felpattanva készen álltam egy kiadós sétálásra, még úgy is, hogy mindjárt meghalok ettől a mennyiségű kajától, és tésztavárandós lettem. De tutira ez a legjobb terhesség a világon.
Vigyorogva megdörzsöltem a gyomromat. Amúgy komolyan nem értem, hogy nem híztam még mindig el.
- Te vagy a vezetőm, és lett egy követőd - közölte velem izgatottan Sophie, mire csípőre tettem a kezem, és körbenéztem, úgy téve, mintha nagyon értenék mindenhez. Tulajdonképpen egy bizonyos távolságban így is volt, a város egyes részeit úgy ismertem, mint a saját tenyerem, tudtam, hol és merre kell menni, ha jól akarsz enni, ha bulizni, ha csendes és szép részt vagy esetleg tengerpartot akarsz. Hogy merre húzódnak Bosa klasszikus, színes házikói, és a csodás természet, mindenféle mediterrán szépséggel.
Arról persze lövésem sem volt, hogy merre találhat egy olcsó apartmant pár éjszakára.
Szóval végül csak elindultam felfelé az utcán, arra jutottam, látogassunk ki a mólókhoz, végtére is, azok a mindenféle színű házikók Bosa legikonikusabb részei. Amúgy sem volt messze, egy fél órára, ha átvágunk a város kevésbé népszerű részén, a tömbházak közti keskeny és néha kissé büdös részein... Dehát mindent a cél érdekében, nemdebár?
- És mondd csak, pórult járt fura vörös csaj, mihez lenne kedved? Tényleges nevezetességeket nézegetni, vagy esetleg úszkálni egy nagyot? - kérdeztem. - Arra gondoltam, mindenképpen induljunk el a Centro Storico felé, tudod, ott vannak azok a szép, színes házak. Van néhány üzlet is arrafelé, meg nem messze a tengerpart. Aztán valami tök régi vár a hegy aljában, ha érdekelnek az ilyesmik, a Castello de Bosa. De akadnak múzeumok is...
Felé pillantottam, hogy mit szeretne látni, hiszen nekem már nem igazán volt nagy újdonság a város. Persze, mindig rácsodálkoztam, milyen gyönyörű, de itt nőttem fel, ismertem, és a kihagyhatatlan helyeit nagyrészt már mind bejártam a családommal. Ha válaszolt, vagy esetleg rám hagyta, akkor meneteltünk tovább a cél irányába, közben élveztem a feltámadó, lágy szellőt. Csak félúton jutott eszembe a cucc, amit maga után cipelt. Pontosabban azért, mert a házunk közelébe értünk, az utca ezen pontjáról látszott is a dimbes-dombos szőlőültetvény, amely az emeletes épület mögött futott.
- Mi lenne, ha letennéd nálunk a cuccaid, és úgy folytatnánk az utat? Persze csak ha akarod, de nem szívesen lopnám meg egy iskolatársamat, csak úgy mondom... Elég gáz lenne - bólogattam. Meg amúgy sem volt bennem szándék.

[Mi ez már megint?]

csakeggönc

Siamo unici, unici, gli unici
anche se, non lo saprà nessuno
siamo unici, unici, gli unici
io e te, l’amore in primo piano
metti qualcosa e usciamo
da qui

Mi ez már megint?

Lala

(2000. 07. 19.)

Nem nagyon akartam arra a nyári kastélyos haccacáréra gondolni, de egyszerűen nem volt olyan nap, hogy ne rohanta volna le az emlékeimet az a szörnyű éjszaka. Igazából nem lep meg, hogy nem hallott róla, főleg mert lehet az egész nyarat itt tölti. Azért megmutatom a csuklómon a heget.
- Volt egy Illuzionista a Három Seprűben, képzeld azt is nyertem a jegyet - vágok egy grimaszt. Kíváncsi vagyok a legközelebbi ilyen nyereményem mi lesz. Gratulálunk, Ön nyert. Egy egyenes utat a Pokolba! Jó szórakozást. Még ezt is kinézem belőle, amilyen szerencsésen szerencsétlen vagyok. - Szóval ott ilyen fura kastélyba keveredtünk, vagy hova, tiszta rémálomszerű volt az egész. Az SVK prof például teljesen bekattant, ne tudom, a többiekkel mi történt, de kész őrület volt. És a végén, miután felébredünk ott voltunk a kocsmában, és mindenki kezén volt egy ilyen vágás. Vért vettek tőlünk... De hogy kik, és minek... - vonom meg fintorogva a vállam. Miközben megérkezünk az étteremhez. Miután leülünk kicsit keserűbben folytatom. - Tudod, már épp megszerettem ezt a világot, mert hát ki nem állhattam ezt az egész hülyeséget, erre most ilyenek történnek, és hát.... Szóval érted - nyögök ki aztán, mert valahogy nem tudom szavakba önteni azt a szeretem-nem szeretem érzést, ami elfogott azon a napon is. Pedig Ave a legjobb barátom lett, és amúgy egész jól elkezdtem kijönni a többiekkel is, de annyira elvette ez az egész a kedvemet mindentől. Tényleg bízok benne, hogy nem lesz olyan rossz a következő évem... Én is meglepődtem, hogy mennyire szerettem volna szeretni, de mégsem ment, mert jött ez a rémálom, és máris ott derengett előttem az Ostrom is, Balthasar halott tekintete, és megint úgy éreztem, hogy nem tudok vidám lenni, hogy csak visszabújnék a otthon cicatengerbe. És megint arra gondoltam menniyre hiányzik az az egyszerű muglinélet, amit választásom sem volt élni, mert belerángattak ebbe az iskolába, hogy mindenféle badarságokat tanuljak. Aztán megrázom a fejem.
Nyár van, Olaszországban vagyok, és még egy hugrás lány megmentette az életemet. És még étteremben is ülök, ahol élvezhetem az original olasz specialitásokat. Szóval megpaskolom az arcomat és amint kihozzák az ételt igyekszem minden rossz gondolatot száműzni magamból.
- Mondd csak, midig itt töltöd a nyarakat? - kérdezem közben, és remélem ezt nem kérdeztem már meg egyszer. Kicsit szétszórtabb lettem a kelleténél. - Olyan szuper lehet egy ilyen helyen élni - sóhajtok fel, és bár szerettem az álmos Angliát a random esőivel és ködével, mégis sokszor kedvem lenne naptáncot járni. Mondjuk lehet kipróbálom. Hátha működik. Amint befejeztük kifizetem a kajánkat és felpakolva követem Raylát.
- És mondd csak, pórult járt fura vörös csaj, mihez lenne kedved? Tényleges nevezetességeket nézegetni, vagy esetleg úszkálni egy nagyot? Arra gondoltam, mindenképpen induljunk el a Centro Storico felé, tudod, ott vannak azok a szép, színes házak. Van néhány üzlet is arrafelé, meg nem messze a tengerpart. Aztán valami tök régi vár a hegy aljában, ha érdekelnek az ilyesmik, a Castello de Bosa. De akadnak múzeumok is...
- Óhh, nem is tudom - ugrálgatok izgatottan. - Nem is lenne ez nyaralás úszkálás nélkül, szóval arra szavazok - psilogok rá csillogó szemekkel. Szeretem a vizet, és végre fagyoskodás nélkül is lehetne esélyem a tengerben fürdeni. Ami teljesen fellelkesít. - Vagy osonjunk be a régi várba és fedezzük fel! - nem is tudom mit remélek attól a vártól, de mindig is szerettem volna csak úgy valami romos épületben kacsázni, hátha történik valami izgis. - Szerinted vannak a várban denevérek? Annyira aranyosak, egyszer egy kis denevér nekirepült az ablakunknak, és eltört a szárnya. Rose néni és én gondoztuk aztán amikor jobban lett elengedtük. Boldizsárnak neveztem el, nem tudom miért, olyan Boldizsáros volt - mesélem neki lelkesen, bár nem tudom ő mennyire van oda értük. Szerintem rettenetesen édesek.
Fel sem tűnt a cucc amit magam után húzok, hogy az cucc, így ha Lala nem szól érte szerintem azokkal a kezeim között haltam volna meg 90 évesen.
- Mi lenne, ha letennéd nálunk a cuccaid, és úgy folytatnánk az utat? Persze csak ha akarod, de nem szívesen lopnám meg egy iskolatársamat, csak úgy mondom... Elég gáz lenne.
- Óó, most hogy mondod... - pillantottam a bőröndömre és a táskámra. - Nem is olyan rossz ötlet, de nem szeretnék útben lenni nálatok. - mondom elérzékenyülve. Aztán ha tényleg nem baj, hogy nála csöveznek a dolgaim, akkor hagyom, hadd vezessen a házuk felé. Vajon neki is olyan maffiacsaládja van? Vajon náluk is 7 fogásos a vacsora, mint az olaszoknál általában? Vajon ők is énekelgetnek és táncikálnak?
- Amúgy te is tudsz táncolni, mit a legtöbb olasz? Ú, voltál már Nápolyba? Találkoztál Bud Spencerrel? - kérdezem hirtelen fellekesedve, mert imádom annak a bácsinak a filmjeit. Olyan szeretető meg minden.

S  o  p  h  i  e

familiarità nell'ignoto

2000. július; Bosa; öltözet

laza +16

Amíg a rövid, étteremhez vezető kis útszakaszon mesélt erről a kastélyos dologról, grimaszoltam egyet. Hát ez nem hangzott jól... Sokkal inkább ijesztően, olyannak, amilyen dologra nekem nincs szükségem az életemben. Talán a plakátokat még láttam is, de még jó, hogy nem mentem el. Helyette repülőre pattantam, és most itthon vagyok... Bárcsak ne is kéne innen elmennem soha! Azt hiszem, Olaszországban tudtam egyedül igazán önmagam lenni, és ezen semmi nem változtathat. A szigetországban csak léteztem. Lélegeztem, túléltem. Itt egyszerűen csak minden annyira minden lehetett.
Évközben mintha észre se vettem volna, mennyire hiányzott a tánc... Egészen ezekig a pillanatokig, amikor visszatérve újra találkozhattam Miss Caizzoval, besétálhattam a tánciskola falai közé, ami valamiféle ősi energiával töltött fel, hogy úgy éreztem, teljes vagyok, egy egész, nem csak egy maradékokból összerakott létezés...
Beszívva a levegőt, tiszta öröm és boldogság töltött el. Kiteljesedtem. Anya meg festegetheti otthon a hülye kis vásznait, a béna kis tájképeit, reménykedve, hogy pénzt csinálhat belőle.
Tudom, tudom, már megint gonosz voltam vele. De az élet ilyen, és én azt adom vissza, amit kapok. Még akkor is, ha ő szült. Nem mintha az azért történt volna, mert annyira akart engem... Nem. Ő valami olyat akart, amivel majd példálózhat. Amire ráfoghatja, hogy "igen, nekem sikerült!". Valaki, aki által megvalósíthatja az álmait. Dammit! Utáltam ezért.  
- Mondd csak, mindig itt töltöd a nyarakat? - kérdezte Sophie.
- Aha, mindig. A Roxfort kezdete óta. Előtte itt éltem.
Végigmértem az utca épületeit és járókelőit, amely tényleg az otthonomat jelentette, akármi is történjen. Akárhol is éltem igazából. Ahogy a házunk felé indultunk, minden olyan szeretettel ölelt körbe... hiszen annyiszor végigjártam már ezeket a kis utcákat, minden egyes szegletüket jól ismertem. Aztán a csomagjai felé sandítva rájöttem, mielőbb bármilyen városnézésbe is belekezdünk, jobb, ha leteszi a bőröndjét, anélkül könnyebb lesz, így direkt a megfelelő irányba indultam,  a lány meg követett.
- Szerinted vannak a várban denevérek? Annyira aranyosak, egyszer egy kis denevér nekirepült az ablakunknak, és eltört a szárnya. Rose néni és én gondoztuk aztán amikor jobban lett elengedtük. Boldizsárnak neveztem el, nem tudom miért, olyan Boldizsáros volt.
- Boldizsár... - ismételtem utána, valószínűleg nevetséges kiejtéssel. - Hát, nem tudom, vannak-e ott denevérek, kiskoromban voltam ott, asszem... De felőlem elmehetünk oda. Onnan pedig mondjuk a partra, ha mindenképp szeretnél úszkálni.
Igaz, onnan a tenger egy kicsit messzebb volt, igaz, de mire való a tömegközlekedés, ha nem erre? Igazából nekem eléggé tetszett ez a terv, szóval mentem is tovább, míg már fel nem tűnt teljes egészében a házunk. Egy két emeletes, méretes fehér épület, amely mögött dimbes-dombos szőlőültetvény futott, meg egy medence, amely ebből a szögből nem látszódott. Közvetlen szomszédunkban a nagymamám hosszú házikója állt, amely sajnos már érintetlen volt egy ideje, de azért végigfuttattam rajta a tekintetemet, ahogy elhaladtunk mellette. Mennyire szerettem itt lenni... Most is szívesen átjárkáltam volna, csak hát... rossz érzés volt, hogy nagyi már nincs itt. szinte még mindig éreztem a finom sütijeinek az illatát az orromban...
- Szóval, itt vagyunk... Gyere csak!
Felszökdeltem a feljárón, és átvágtam a fák között a kapu szerepét betöltő kőfalak közt, még egyszer rácsodálkoztam az épületre, amelyhez annyi emlék kötött... Elölről nem találtunk ajtót be a házba, csak ha áthaladtunk a középen lévő, hatalmas üvegajtón. Ez nyílt a hátsó udvarra, a medencére, a kerti bútorokra és a távolabbi szőlősre. Jobbra fordulva pedig a bejárati ajtó is feltűnt. Általában a konyhán keresztül szoktunk közlekedni, nem tudom miért, így szoktuk meg, az előszobába való érkezést meghagytuk a vendégeknek, de most ezt az utat választottam. Előkerestem a kulcsaimat is kinyitottam az ajtót, majd be is léptem a kellemesen hűvös, világos előszobába, amely egybenyílt a nappalival. Egyből szemben egy hatalmas lépcső terült el attól balra a nappali és csak onnan a konyha.
- Hát, érezd otthon magad... Lepakolsz itt? Vagy felvihetjük a szobámba is a cuccaidat, ha gondolod... - vontam vállat. - Kérsz valamit inni? Elég meleg van.
Végignéztem a csendes nappalinkon. Most nem volt itthon apa, se a barátnője, szóval csak ketten voltunk, én meg lehet kicsit naiv voltam, hogy így egyből behívtam magunkhoz, dehát nem tűnt igazán veszélyesnek... Sőt, egyáltalán nem.
Ha lepakoltuk a cuccait, akkor én is fogtam egy táskámat, hiszen mégiscsak városnézni megyünk, meg ilyen izgiségek, és ha nem gondolta meg magát útközben, akkor újra útnak indultunk, ezúttal a kastély felé... Az nem volt messze, meg amúgy is szerettem sétálni, szóval reméljük ő is, mert nem szívesen költenék olyan sokat buszjegyre. Meg gondolom ő sem. Vagy ki tudja, mit foglalt magába a nyereménye...!
- Szóval... Azért nem semmi, hogy teljesen egyedül jöttél. Miért nem valami barátoddal, vagy ilyesmi? - lestem rá, amint elindultunk, csak hogy ne full kussban tegyük meg a távot.  

[Mi ez már megint?]

csakeggönc

Siamo unici, unici, gli unici
anche se, non lo saprà nessuno
siamo unici, unici, gli unici
io e te, l’amore in primo piano
metti qualcosa e usciamo
da qui

Mi ez már megint?

Lala

(2000. 07. 19.)

- Igazából nyertem egy jegyet oda is... - teszem még hozzá és felnevetek. Legközelebb vajon mi fog történni velem? Elkeveredek Sohaországba vele, vagy mi? Minden esetre elég bizalmatlan vagyok most már ezekkel a fura nyerésekkel, azt hiszem egy életre elég is belőlük. Csoda, hogy nem az északi sarkra küldött ez az urazási iroda. Mondjuk legalább ot nem raboltak volna ki...Max a sarki róka, vagy megesz egy jeges medve... Igazad van Sophie, ez tényleg sokkal jobb lett volna... ahha. Még jó, hogy nem Rose néni indult neki helyettem a világnak szeény nagyon bepánikolhatott volna.
Hümmögve elgondolkodom, hogy ő bizony nagyon megöregedett, és nagyon is aggódom miatta, egyre többet kell neki kórházakba mennie. Abba bele se merek gondolni, hogy mi lesz velem nélküle. Nem akarok árvaházba kerülni, meg nem tudom hova, ki tudja az új családo hogy fogadná az én boszorkányos létemet. Valószínüleg nem túl jól, én sem vagyok vele megelégedve annyira. Szerintem ha nem találkoztam volna Balthasarral, még mindig ugyan olyan ellenséges lennék, mint amilyen voltam. Foggal körömmel mentem neki mindennek, és elég sok büntetőmunkán is túlvagyok mostanra. De azt hiszem kezdek megváltozni, és feldolgozni, hogy ez az életem része. Most milyen menő egy pálca intéssel kiszedni a foltot a ruhából, nem pedig szenvedni a mosógéppel meg a mosással. Igazán háziasszonyos gondolat volt ez...
- És te hogy vagy ezzel a varázslásosdival? - szegezem neki hirtelen a kérdést mert eléggé elcsendesedünk a séta közben. - Én annyira nehezen szoktam meg... de lehet tökéletesen nem fogom, csak megszokom meg ilyesmi. Annyira nem is megy - vonom meg a vállam vigyorogva. Ha harcolni kell akkor inkább futok. Még ha valaki van is akit meg szeretnék védeni... Futok vele is. Nem nagyok harcos alkat, de gyáva se, egyszerűen csak tudom, hogy inkább ártanék a harcolással...
- Aha, mindig. A Roxfort kezdete óta. Előtte itt éltem.
Nézem, ahogy véginéz a csodás tájon, a vidám házakon és én is elnézeldődöm megint. Jó, ha valaki ennyire az otthonának tart valamit.
- Az jó, ha van egy hely ahová tartozol. Én azt hiszem csak lógok a levegőben, még a gyámomnál, Rose néninél is. Valahogy nem tudom milyen az otthon dolog, de biztos nagyon klassz lehet - bolintottam vigyorogva. Nem akarok nagyon lehangolt témát felhozni ez csak úgy kicsúszik a számon, meg hát tényleg jó lenne egy olyan hely, ami otthonnak számít. Szegény Rose néni szomorú lenne ettől, de valahogy sosem tudtam azt a kis angol házikót a sok macskát otthonomnak tekinteni. Valami hiányzott. Amiről én sem tudtam, hogy mi az.
Közben elérünk Lala házához és hű. Egy picit meg is torpanok, é csak iszom a látványt.
Olyan mediterrán, olyan olasz!
Aztán csak követem, mert nem akarok olyan hülye bamba turista lenni, aki minden kőnél csorgatja a nyálát... DE ó, de szép a burkolat, milyen átmetesen olaszos meg minden... Bámulom meg mégis csak a lábam alatt a kövezetet vagy mit. Csak bambulva követem a lányt, és őszintén nem nagyon emlékszem merről jövünk és hogyan.
- Hát, érezd otthon magad... Lepakolsz itt? Vagy felvihetjük a szobámba is a cuccaidat, ha gondolod... Kérsz valamit inni? Elég meleg van.
Erre csak bólogatok, hogy persze érzem én, meg minden, de egyből lerohan a vendégstressz. Szóval csak téblábolok egy helyben, leteszem magam mellé a cuccaimat, és körbepislogok, aztán mégsem, nehogy azt érezze ki akarom rabolni. Amúgy nem is tudom hogy kell lopni. Leveszemami tetszik... És? De az övék. Szóval inkább csak álldogálok és szerényen Lalára nézek.
- Nagyon klassz otthonod van, az angol házak olyan kis szomorúak, ez meg csak úgy sugárzik a vidámságtól - bólogatok lelkesen - gyümölcslét kérhetek esetleg, ha van? - kérdezem aggodalmas fejjel, mert kínos szokott lenni ha mondjuk nincs. - De víz is jó - teszem hozzá gyorsan. Miközben valami olyan helyet keresek a cuccaimnak, ami nincs útban, így bebiggyesztem egy sarok mögé. Azt hiszem itt jól lesznek, majd azért a világot jelentő hátizsákom én is a hátamra dobom.
- Már nagyon izgatott vagyok, sosem voltam ilyen nagy kalandon, szóval már alig várom a kastélyt meg ezeket - nézek rá izgatottan. Az úszás is szóba jöhet, előre látó voltam, és fürdőruci volt a ruhám alatt. Valahogy így van a filmekben is, hogy csak sutty ledobják a cuccot és csobbannak a vízbe. Ha sikerül innunk és elidnulunk, lekesen lépkedek Lala mellett. Kilépve beszívom mélen a forró levegőt és olyan jólesik most. Londonban most is esett, amikor elindultam. Kellemetlen volt, aztán szerencsére az olasz reotéren át tudtam öltözni hülyén festettem volna itt a 40 fokban esőkabátban.
- Szóval... Azért nem semmi, hogy teljesen egyedül jöttél. Miért nem valami barátoddal, vagy ilyesmi?
- Hát valamilyen furi oknál fogva egy személyes volt ez a dlog, pedig minig kettő fő szokkott lenni. Már ekkor gyanakodnom kellett volna. Pedig szívesen jöttem volta a barátnőmmel, Avery-vel. Mardis de nagyon jó arc - vigyorgok, és még mindig tök vicces, hogyan ismerkedtünk meg. - Elég sok jó fej Mardekárost ismerek, tök vicces... Fura, hogy a többi házzal annyira nem tartom a kepcsolatot, a Hugrásokat se ismerem annyira - teszem hozzá hümmögve. A sétávalsosem volt bajom, olyan kirándulós feelnigje volt az egésznek és töretlen jókedvvel meg leleksedéssel mentem az új ismerősöm mellett. Szerettem a természetet, és a tájak kölönös és szép formáját. - Te melyik házba is jársz? - kérdezem, és tök vicces lenne, ha hugrás lenne, én meg nem ismerem. Modnjuk pont egy olyan időszakon vagyok túl, amikor nem is nagyon érdekelt senki, csak úgy elvoltam. De szerencsére sokkal nyitottabb lettem azóta. - Amúgy remélem nem rabollak el a barátaid elől - teszem hozzá, miközben lassan feldereng a kastély. Olyan karizmatikus lány aki biztosan sok midnekit ismer, és biztos sok barátja van.
Lassan érjük el a várat és nagyon kíváncsi vagyok mi van odabent.
- Szerinted vannak itt olyan kísértetek vagy ilyesmik? - kérdezem, miközben bevonulok  a várba, hogy aztán meg is torpanjak. Biztos velem van a baj, de annyira rohadt nehezen szokik a szemem hozzá a sötéthez, hogy szörnyű.

S  o  p  h  i  e

familiarità nell'ignoto

2000. július; Bosa; öltözet

laza +16

A házunkat végülis mindenféléről beszélgetve értük el, amely végülis így a kaja után meglepően jól esett, bár mit ne mondjak... egy adag fagyival még kellemesebb lett volna, dehát ez van, az ember nem lehet telhetetlen, igaz? Bár... akkora telhetetlenség lenne egy gombóc fagyi, csak egy...?
Oké, oké, semmi baj, Rayla, semmi baj. Kibírod, az csak egy kis fagyos, cukros izé.
- És te hogy vagy ezzel a varázslásosdival? - kérdezte. - Én annyira nehezen szoktam meg... de lehet tökéletesen nem fogom, csak megszokom meg ilyesmi. Annyira nem is megy.
Megvontam a vállamat. Természetesen ennyi idő után már egészen megkedveltem azt a helyet... hisz, végtére is, ott töltöttem az éveim nagy részét, és valamennyire csak muszáj volt meglátnom benne a pozitívumokat, hogy ne görcsöljek be. Például, hogy milyen jókat lehet futni a birtokon, hogy végülis megtanítottak hasznos dolgokra - még ha egyelőre ezeknek nem is tudtam hasznát venni a kastélyon kívül, bravo -, hogy végeredményben megismertem néhány barátot. Lehetett volna rosszabb is, nem? Például, ha hagyom anyámnak, hogy megtörjön, és most azon izgulhattam volna, hogy elég jók-e a jegyeim az akadémiához. Ahhoz, hogy medimágus legyek. Vicces... Én, és a medimágia.
- Hasonlóan - vonogattam a vállamat. - Már csak azért is, mert nem sokkal azután tudtam meg ezt az egészet, hogy elköltöztünk innen... Sosem szerettem se Angliát, se a Roxfortot igazán, de már nagyjából megbarátkoztam velük.
Vagy inkább a Roxforttal, Anglia... Nincs az az isten, hogy meglássam a vizes, sötét utcáiban a szépet.
alapból pedig nem gondoltam magam rossz varázslónak, csak nem igazán érdekelt a dolog. Nem tartottam természetesnek, hogy mágiával akarjak megoldani valamit, ez pedig el is vette nagyjából az esélyét, hogy különösebben kiemelkedjek belőle.
Lassacskán elértük a házunkat, a magasra törő, kőépületet. Össze se lehetett hasonlítani az angliai kis lyukkal, amiben anyámmal éltünk. Bár néha úgy éreztem, csak én élek ott, ő egész nap a tetőtérben volt és festegetett.
Beinvitáltam tehát az épületbe. Belülről elég minimalista volt, nagy terek és nem sok bútor, a nappaliban csak egy téglaszínű, kissé kopott, ellenben hatalmas kanapé kapott helyet, vele szemben asztal, tévé, meg még néhány könyvespolc a falak mellett, és persze Fredy, apa barátnőjének a törpepálmája is ott virított az egyik sarokban. Jobbra fordulva pedig már be is láthattunk a konyhába, amelynek hasonló, mediterrán hangulata volt.
- Nagyon klassz otthonod van, az angol házak olyan kis szomorúak, ez meg csak úgy sugárzik a vidámságtól. - Eközben én már az előbb említett helyiségbe indultam, hogy keressek neki valamit inni.- Gyümölcslét kérhetek esetleg, ha van? De víz is jó.
Ezen csak vigyorogtam egyet, és a hűtőhöz léptem. Ha innivalóról van szó, akkor általában a legkülönféle ízesítésűbbtől kezdte mindenfélével meg voltunk rakodva itthon. Végignéztem a kínálatot, aztán kiszóltam neki.
- Szőlő, grapefruitos limonádé, narancslé, vagy valami fura, zöld, darabos izé? - Közelebb hajoltam a zöld löttyhöz. - Ó, nem, a zöld izéből inkább nem adok. Ez eredetileg bodzás volt. - Vajon mióta lehet a hűtőben?
Miután azt gyorsan eltávolítottam, felszolgáltam Sophienak a rendelést. Talán túl hamar megbíztam benne, hogy egyedül hagyjam a nappalinkban, de valamiért biztos voltam benne, hogy előbb tudtam volna én most helyben kirabolni őt, mint ő minket úgy, hogy veszek egy órás zuhanyt fent az emeleten. Bocsi, vöröske... Azért rávigyorogtam, még ha nem is hallhatta a gondolataimat.
Aztán végül ismét elhagytuk a házat, és elindultunk a vár felé. Nagyon meleg volt, de ehhez már egészen hozzászokott a szervezetem, szóval túlzottan nem viselt meg. Mindenesetre volt nálam némi - még - hidegvíz, ha Sophie esetleg rosszul lenne, meg persze pénz is, meg minden ilyesmi.
- Hát valamilyen furi oknál fogva egy személyes volt ez a dolog, pedig minig kettő fő szokott lenni. Már ekkor gyanakodnom kellett volna. Pedig szívesen jöttem volta a barátnőmmel, Avery-vel. Mardis de nagyon jó arc. Elég sok jó fej Mardekárost ismerek, tök vicces... Fura, hogy a többi házzal annyira nem tartom a kepcsolatot, a Hugrásokat se ismerem annyira - magyarázott. Úgy tettem, mintha tudtam volna, ki a fene az az Avery.
- Sosem értettem ezeket a hatalmas megkülönböztetéseket a házak között - húztam fel a vállamat. - Az embereket nem lehet csak úgy négy csoport alapján bekategorizálni... Esküszöm, láttam már Mardekárost sarni, mert valaki meghúzta a haját. - Nem én! - Szóval ennyit arról, hogy megtörhetetlenek...
- Te melyik házba is jársz? - érdeklődött közben. és esküszöm, muszáj voltam egy pillanatra elgondolkodnom.
- A Hugrabugba. - Jó, na, tanév vége óta nagyon sok dolog kiesett már... Amiket ráérek szeptemberben felidézni. - Ééééés gondolom te is. - A barátos megjegyzésre csak legyintettem egyet, aztán fel is tűnt a kastély, az öreg, barnás kőfalaival. Elől jól kivehető volt a kordon, ahol jegyet lehetett vásárolni, dehát kinek kell olyan?
Vajon mikor kezd el érdekelni a dolog, hogy lassan büntethetővé válok? És még így is bezárhatnak valami gyerekintézetbe, vagy mi... Mindegy, biztos buli lehet átmászni a rázós kerítésen!
- Gyere, erre! - Direkt hátulról közelítettem meg a várat, ahol már csak növények nőttek, és egy alacsony kerítés választott el minket a falaktól, tele táblákkal, amelyeken olaszul tiltották a belépést. - Oh, de ijesztő... - És már át is vetettem magam az alig egy méteres rácsos korlátszerűségen. Köszönjük, Olaszország, remek a védelmi rendszered! Egyáltalán vannak még emberek, akik jegyet vásárolva járnak be?
A fal mentén haladva lassan fel is bukkant egy rés, amely a vár belsejébe vezetett, szóval besurrantam, és húztam magam után Sophiet is. Ez simábban ment, mint reméltem. Félnem kellene?
- Szerinted vannak itt olyan kísértetek vagy ilyesmik? - kérdezte közben a lány, miközben én már elindultam valamerre a pár tíz méterenként, béna, kékes kis körlámpával kivilágított falak mentén.
- Remélem! - vigyorogtam. Ez már így is izgalmas volt, de ha kiugrott volna elénk valami szellem... hah! Bár köztudott, hogy szellemek vannak. Hisz a Roxfortban is ott vonulnak a folyosókon, mintha egyek lennének a diákok közül. Fura...
- Eddig nem túl izgi - állapítottam meg. - Nem sok mindent látok... - Ebben a pillanatban pedig neki is mentem valaminek, ami hangosan csattant, hogy még én is felkiáltottam. A sötétben nagyon kellett fókuszálnom, de aztán sikerült kibogarásznom, hogy valószínűleg csak egy rohadék kukát borítottam fel. - Cazzo!