.:A Bűvös Erdő:.

Tyneham kis városkája sok izgalmat rejt az ottani muglilátogatóknak, de ők nem is selytik, hogy mmiféle szörnyű titkot rejt az út végén álló, rozoga, nyikorgó gerendájó 13-as számú ház. A házban van egy relytéjes szoba, ami egy különös furcsa, rémisztő erdőbe viszi az oda tévedt, nem túl sok életösztönnel megáldott varázslókat és boszorkányokat. A Bűvös Erdőben mindenféle vérre éhes szörnyeteg, jármű és kiéhezett vérfarkas lappang. Csak egy ajtó nyitás az erdő, oda menni könnyű... De visszatalálni annél nehezebb, mert az az ajtó is szeret vándorolni az erdőben.

[holvagyunk?első szín - Roxmorts]

holvagyunk?
első szín - Roxmorts

kettőezer.tizenegyedikhó.kilencedike

közeledő léptek
dresscode

...Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szivódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserű italát.

Gyorsan bedobálom a táskámba a szükséges hozzávalókat. A Fekete Naplót, a pisztolyomat, némi töltényt, a másik varázspálcát, némi terepöltözéket, a kosuos munkához. Az információm szerint a Meteora család egy tagja éppen balszerencséjáre Roxmortsban fog járni. Csak 20 percem lesz elkapni, mert egy áruért érkezik a kocsmába, de ez az idő nekem elég, hogy elkapjam. Alig várom, hogy felfedjem magam előtte. Tudják, hogy ki vagyok, de azt nem, hogy én is tudok róluk mindent. Alig várom, hogy beleeresszem a golyókat, úgy ahogy ez a Markus tette azt a családom minden egyes halottjával. Igen, ő álcázta így, hogy a muglik mugligyilkosságnak higyjék. Természtetesen semmit nem találtak utánauk, se az a rohadt minisztérium, akik elseperték az ügyet, mondván nincsen bizonyíték. Majd én megmutatom nekik. Majd én leszek a halál angyala, aki elszállítja őket a pokolba.
Teszek róla, hogy haláluk után se felejtsenek el. Én is a pokolra fogok kerülni, de ha ott találkozom velük, még akkor is rettegni fognak tőlem. Visszakapják a családom szenvedését. Többszörsen. Ez az én vendettám.
Belenézek a tükörbe, miután indulásra készen állok. Felkontyolom a dús, barna hajamat, és beletűzöm anyám nefelejcses hajtűjét, miközben felveszem az álalcomat, hogy méltósággal képviselhessem a családom nevét, majd elhopponálok.
Az ismerős pukkanás felém vonzza a tekinteteket, én pedig körbemosolyogva én integetve nézek szét, de természetesen jól tudom, hogy összesúgnak a hátam mögött. Súgjatok csak, nem hibáztatlak benneteket, azért, amit hisztek rólam. Pedig én vagyok az egyetlen, akinek nem szabad túllépnie. Addig, egészen addig, míg ki nem írtam a család minden egyes magját. Mindenkit. Úgy ahogy ők tették velünk. Itt nem kegyelmezhetek. Senkinek.
Nemsokára megjelenik majd a Három Seprűben, így odafelé tartok. Megöllek, megöllek, megöllek. Minden lépésem ezt diktálja, a szívem ilyen hangon zakatol, és még nem is figyelek oda, hogy kik haladnak el mellettem. Szép lassan, gyötörlek, míg csak ki nem szakadsz a valóságból, pont úgy, mint az apám. Leátkozom az egyik tüdőd, majd a májad. Szépen lassan elveszem belőled az életfolyamatot. Aztán szarrá lőlek a pisztolyommal, majd felégetem a tested és elrejtelek ott, ahol senki nem fog soha a büdös életben megtalálni. Nem érdemeled meg, hogy emlékezzenek rád. ELtöröllek benneteket. Emlékek nélkül maradtok.
A tervem szövögetem, amikor elvágódok egy másik ismeretlen társaságában. Nem vagyok olyan állapotban, hogy ezt most elnézzem.  Főleg, mert el fogom így veszíteni. Vagy le fogok bukni. És onnantól kezdve nem tudom ilyen könnyen eltűntetni őket.
- Bazd meg, mit jösz nekem? - állok fel gyorsan, és kiabálok rá a földön fekvő lányra. Erre nekem nincs időm. Ebben a pillanatban a tekintetemet a Három Seprű felé kapom, és farkasszemet nézek az áldozatommal. Hosszú perceknek tűnik, de ebben a pillanatban elvesztem minden esélyem. Tudja. És én sem gondolkodom. A bosszúvágyam elvakít.
- Cutler! - kiáltom felé. Igen, fekete mágia. Muszáj minden erőt megmozgatni ahhoz, hogy mindekit kiírtsak. Nagyjából kivédi, de így is mély vágással megsebzem a vállát. Ő is támad, én meg védekezek. Ez nem jó, ez így nem jó. Ezzel a pálcával nem lehet. Nem azonosíthatnak be ezzel, hogy gyilkolok. Védekezésre kell kényszerülnöm, ám a következő átka a földba csapódva kisebb robbanást idéz elő, így ismét a földre vágódok, és ekkor jut eszembe, hogy ott a lány is.
Felrángatom a földről, ha még ott van, ha nem, meg megkeresem.
- El kell tűnnünk - ez minden az ő hibája. Mérges vagyok rá. Nagyon mérges. De nincs más választásom. Nem nyethetek így. Nem ölhetem meg mindeki szeme láttára. Tartanom kell magam az álcámhoz. Az alak csak szórja ránk az átkokat, én pedig erőszakosan megmarkolom a lány karját. Fáj, hogy nem káromkodhatok. Fáj, hogy nem ordíthatok rá. Hiába, én támadtam, és azt is meggondolatlanul. De most vissza kell vennem. Már így is tudja, hogy rá pályázom. Basszameg.
Magragadom a lányt és elhopponálok vele.
- A te hibád! Fogalmad sincs róla, hogy mi mindent vesztettem miattad - kiáltok rá, és még azt sem tudom pontosen, hogy hol vavgyok. Egy kis félreeső erdőbe akartam, ahol sokat kirándultunk anyáékkal.
Hol. Vagyunk?!

[T E S S A N A]

T E S S A N A

2000. november 9.

o u t f i t
Roxmorts

A gondolataimba merülve, kissé kótyagosan lépegettem a földúton, beszívva Roxmorts egyedi és éltető levegőjét, amely normál esetben végiglüktetett az emberen és egy adag erővel dobta meg, de most a szervezetem mintha páncéllal védekezett volna mindenféle jó érzés ellen. A földet, cipőm orrát bámultam, az sem érdekelt, kik járnak-kelnek mellettem, vagy hogy a szél bele-bele kapott hajamba, felfedve a halántékomon húzódó nem túl szép sebet, amely még mindig lüktetett néha, ha épp olyan hangulata volt.
A Halloween óta nem voltam ugyanaz, éreztem. Mintha folyton a rosszullét kerülgetne, mintha megfáztam volna, és a bennem lappangó kór csak nem akar felszívódni. Folyton ott lüktet, ha ne a felszínen, kicsit mélyebben.
Hogy jól esett volna kibeszélni valakivel? Volt esélyem megtenni, többször is, de haszontalan lett volna és volt is, amikor megpróbálkoztam vele. Még csak nem is ismertem igazán azt a lányt, de egyszerűen... a fehér bőr, a vörös vér látványa...
Remek, már megint rosszul leszek.
Élesen kaptam be a hideg levegőt, ahogy egy újabb széllöket arcomba csapott. Pont jókor, a hűvös arcul csapott, kissé felébresztett. Nem azt mondom, hogy teljesen magamhoz tértem, ugyanis az most egyenesen lehetetlennek tűnt, de legalább a groteszk képeket elüldözte fejem felől. Bárcsak ne viselt volna meg ennyire ez az egész, kezdtem ugyanis elég nyomin érezni magam, mindenféle szempontból. Egész nap álmos voltam, de amint lehunytam a szemem, ismét csak a vörös minta jött... és ott már nem tudtam elüldözni.
Tudtam, hogy össze kell szednem magam, nagyon gyorsan, közben pedig reménykedtem, hogy ez egy elég általános reakció. Hiszen biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki nem bír aludni a vacsora óta, ugye? Pláne, hogy még csak nem is voltunk barátok... Szükségem van valami alkoholra.
Egyből a Három Seprű felé vettem az irányt, és basszus, csak félúton jutott eszembe, hova is tartok. Azzal a lendülettel le is fékeztem - nem vagyok hajlandó betenni oda a lábam, de nem ám... Ezzel a gondolattal sandítottam le a csuklómon húzódó hegre, és egy aprót is sóhajtottam volna, ha valaki nem ütközik nekem.
Igen, tutira ez történt. Hiszen én épp egy helyben álltam.
A csapódásól mindketten a porban kötöttünk ki, ő meg még rákezdett baszd megezni is. Felnyögtem válaszként, tudatva velem, mennyire nem érdekel a hisztije jelen állapotban, és inkább csak megdörzsöltem azokat a pontjaimat, amiket beütöttem. Éppen közöltem volna vele, hogy több sebből is vérzik a vádja, amikor hirtelen átok csattan a fülem mellett, én pedig reflexből oldalra gördültem a porban, előkaparintva pálcámat.
Mi a jó ég?!
Már csak távolabb kúszva mertem felsandítani, hogy lássam a baszd meg csaj meg egy random alak párbaját, és erre rámarkoltam a pálcámra - arra az esetre, ha esetleg a messzebb álló azt hinné, én ezzel az idegbeteggel vagyok. Aztán bumm, csattant is a közelemben egy átok, robbanás, hogy föld és apró kavicsok potyogtak rám, én pedig ezellen igyekeztem védeni az arcomat. Mi a fenének csöppentem a közepébe?!
Végigfuttattam a fejemben a választási lehetőségeket, hogy milyen módon tűnhetnék el innen a leghatékonyabban, mindenesetre hallottam balról, hogy valaki közelít. Oda se néztem, csak megpróbáltam feltápászkodni, amilyen gyorsan csak tudok, de ő gyorsabb volt, elkapta a karomat, és még el is rántott. Hát ez...
- El kell tűnnünk. - Női hang volt, ugyanaz, ki az előbb. Fogalmam sem volt, hogy ez megnyugtat-e vagy sem, de erre aztán csicseregtem is vissza.
- Nekünk? Már bocs, de én nem...
Hát nem, tutkóra nem, de mi nem? Mire pislantottam, már sehol sem volt a Három Seprű öreg körvonala, Roxmorts ismerős és otthonos tája. Helyette jött a hányinger meg a forgás... óóó, jó ég, ha még egyszer elesek...
Csak a hátam mögötti fal fogott fel, hogy ne dőljek ki, onnan viszont gyorsan összeszedtem magam, és távolabb lépkedtem. Talpam alatt ropogott a törmelék.
- A te hibád! Fogalmad sincs róla, hogy mi mindent vesztettem miattad!
Most először volt végre lehetőségem felmérni a nőt magam előtt. Világos bőr, sötét haj, szinte világító kék szemek, a tekintete tette valamelyest ismerőssé, de nem eléggé ahhoz, hogy elnézzem az előbbit. Sőt, kifejezetten ellenségesen meredtem rá, majd egyszerűen csak ráfogtam a pálcámat, mielőtt higgadtan átgondolhattam volna a helyzetemet. A körbenézés is lemaradt, mert ujjaim szorosan az indás mintákra zártak.
- Az én hibám? Mégis mi, hogy vak vagy? Nagyon szívesen kimaradtam volna abból, hogy szétlyuggatjátok egymást, ne aggódj! - morrantam vissza. - Hol a fenében vagyunk, és miért?
Nem is értettem igazán, én minek vagyok itt, simán otthagyhatott volna, hiszen én nem voltam célpont a párbajban... ha a másiknak van szeme és esze, legalábbis. Ekkor jutott eszembe, hogy egyáltalán körbenézhetnék. Egy romos szobában voltunk, a falról itt-ott hiányzott a vakolattal együtt az anyag is, látszódtak a gerendák, az egykori bútoroknak töredékei az idő vasfoga miatt, és rengeteg, ismeretlen törmelék a földön. A bakancsomnál például valami öreg rádiót vettem észre, amin egy jókora pók mászott, így fintorogva arrébb is rúgtam. Azalatt ropogott a mindenség, a kitört ablakok miatt még leveleket és gallyakat is láttam.
- Klassz kecó, te itt laksz? - kérdeztem gúnyosan, aztán, ha eddig nem támadt, leengedtem a kezemet magam mellé.

[holvagyunk?második szín - mittoménmilyenházez]

holvagyunk?
második szín - mittoménmilyenházez

kettőezer.tizenegyedikhó.kilencedike

közeledő léptek
dresscode

...Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szivódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserű italát.

Teljesen elborítja az agyam ez az egész helyzet. ENnek nem kellett volna így megtörténnie. Mindent alaposan elterveztem, és minden olyan könnyűnek tűnt. Az egész el lett baszva. Az egész kurvára el lett baszva. Legszívesebben kirobbantanék most egy atomháborút, hogy a muglifegyverek eltöröljenek mindent erről a szaros bolygóról. Ez a kiscsaj minek pont akkor állt meg előttem.
Én komolyan megfojtom. Megetetem vele a szemgolyóit. Mindent tönkretett, azt amit eddig annyi időn át éven át terveztem, gondoztam, kémkedtem öltem,és öltem és öltem és ennyi. Befuccsolt. Beszart. Oda se neki, mi? végül is az életem bosszúja, a vendettám fulladt most teljes kudarcba.
Tudják. És tudják, hogy tudom.
teljesen elvesztíem a kontrollt a testem és elmém felett, így még azt se látom tisztán, ki is ez  alány, csak ráfogom a pálcát.
- Az én hibám? Mégis mi, hogy vak vagy? Nagyon szívesen kimaradtam volna abból, hogy szétlyuggatjátok egymást, ne aggódj! Hol a fenében vagyunk, és miért?
- Nagyon cseszettül útban voltál, legközelebb ne állj meg olyan hülyén csorgatni a nyálad az ajtó előtt... Azt sem tudod, hogy mit tettél, mi? Elbasztad az egészet, amire készültem, és most már baszhatom, mert engem is meg akarnak majd ölni - kiabálom, majd a kezem magától lendül és feléhajítok egy átkot. És én tovább kiabálok. És megállás nélkül dobálom rá az átkokat az sem érdekel, hogy ő mit vág hozzám. Csak ostromolom. - Tökmindegy hogy hol vagyunk nem? MIt számít. Az egész életemnek annyi. Kész vége! - mondom egyre dühösebben, majd az egyik átkom a ház falának csapódik ami törmeléket szórva ránk kirobban a helyéről és én is meg talán az a liba is és kivágódunk egy ajtón keresztül egy másik helyre a lökettől. nem tudom hol vagyok, nem is érzékelem  a külvilágot.
Képek peregnek a szemem előtt, az arcok, a vér, a lövések hangja, még tbb vér, anyáék és a testvéreim arca, azoknak az arca, akiket megöltem. Vajon én is úgy végzem. A nyomomban lesznek. Minden egy kibaszott félrelépés miatt.
Nem akartam, hogy ismerjenek, nem akartam, hogy rám szálljanak, de most már mindenképpen az lesz. A félelem elveszi a dühömet és csak remegve beletúrom a kezemmel a sötét hajamba, miközben valahol valami szőkeségféle lány is itt van velem.
Meg kell nyugodnom, és ki kell derítenem hol vagyok. Az életem a menekülés lesz mostantól, egy helyen nem maradhatok huzamosabb ideig. A francba. Öklömmel a földre csapok, de valami oknál fogva az öklöm nem padlót talál meg hanem valami puha sáros anyagba üttközik. Ekkor nézek szét és látom, hogy valami furcsa erdőbe kerültem, a fák sötéten magasodan, és minden olyan dermedt és kihalt. Halk nyikorgásra leszek figyelmes, mire az ajtó felé kapom a fejemet, ami csak úgy becsukódik. És eltűnik azzal a szobával együtt, ahonnan kirepültünk.

[T E S S A N A]

T E S S A N A

2000. november 9.

o u t f i t


néhol káromkodás meg hasonlók

Tippem sem volt, hol a fenében vagyunk, ez pedig frusztrált. Az ablakon kipillantva se láttam mást, csak csupasz földutat meg lágyan ide-oda lengedező fákat, de a táj kicsit sem volt ismerős. Hát ez fenomenális... egyáltalán az iskola közelében vagyunk még? Lehet ez Roxmorts egy olyan oldala, amellyel még nem találkoztam? Ám mielőtt a legközelebb eső ablakhoz léphettem volna, a lány dühtől fortyogó hangja támadt, és még épp észbe kaptam, mielőtt felém csattant az első átok, hogy magam elé rántottam a pálcámat.
Csak félig-meddig fogtam fel, miket vág hozzám, túlságosan lefoglalt, hogy kivédjem az átkokat. De csessze meg, a nagy részét még csak nem is ismertem! Így hát csak dobálgattam a védekező bűbájokat, de ahogy egyre csak bombázott, én úgy fáradtam. Ráadásul fájdalmat éreztem, az adrenalintól alig-alig, de valamit határozottan.
- Te teljesen őrült vagy? - kiabáltam oda neki. Ez megmagyarázta, miért átkozta meg a faluban is azt a valakit, pont miután persze felborított... De hát ez remek, összekeveredek valami elmebeteg gyilkos csajjal, zseniális. Két védekezés között megpróbálkoztam egy rontással én is, fogalmam sincs, sikeres volt-e vagy sem, de nem akartam hagyni magam. Túlságosan felhúzott hozzá ezzel az eszeveszett támadással.
- Exlukhops! - Rohadj meg, rohadj meg, rohadj meg. Aztán indulatból csattant a következő átkom is, ezzel együtt pedig valami megint eltalálhatott, mert a falnak vágódtam. - Liathegens!
Ahogy a falnak lökődtem, mellettem darabok szakadtak és robbantak ki mindenfelé. Ez pedig újra lökött. Igazából már fogalmam sincs, hogy mi merre van, hogy én hol vagyok, hogy ez itt mit ordibál, csak hogy... zuhanok?
Várj, zuhanok.
Egyszerre lett minden csendes, sötét és zavaros. Úgy éreztem, puffanok, felnyögök, aztán egyszerűen csak éles fájdalmat a vállam és mellkasom környékén, és te jóóó éééég...
Megölöm. Hogy ezt a picsát, vagy magamat, azt még nem tudom.
Lassacskán nyitódott ki a szemem, először minden csak homályos és sötét volt, kellett néhány pislogás, hogy kivegyem a faleveleket meg fűszálakat magam alatt... de hát... ezek hogy kerülnek ide? Mélyen beszívtam a levegőt a számon, ám ahogy ezen a pontot emelkedett a mellkasom, felhördültem a fájdalomtól. Sőt, egyenesen csillagokat láttam... csillagokat, vörös égen... vörös? Ez... ez vér.
Remegő tenyeremmel támaszkodtam meg, hogy kicsit feljebb toljam magam, sikerülhetett beletenyerelnem a vértócsába a meleg alapján, aztán ahogy félig ülésbe szenvedtem, lepillantottam. A látványra nyeltem egyet, hiszen a dzsekimen futó szakadás egy dolog volt, de láttam, ahogy a fekete anyag egyre nagyobb foltban ázik át a vállam környékén, aprón lenyúlva a karom felé.
Remek... kurva jó... hát nagyon remélem, hogy legalább eltalálta őt is egy mocskos átok... de hol a jóságos picsában vagyok?!
Halkan zihálva a tenyeremet a hosszúkás sebre szorítottam, és körbenéztem. Pontosabban jobbra, amerre az ajtó vibrált. Az az ajtó, amely láthatóan az előbbi szobába vezetett, de a ház többi pontja... mintha... most ez komolyan egyre homályosodik? Vagy csak rosszul látok? Lehet, hogy kihagy a szemem. Lehet, hogy azt is eltalálta egy átok, és...
Eltűnt. Te jó ég, csak úgy eltűnt. Konkrétan eltátottam a számat, majd gyorsan körbekaptam a fejem, hogy valahol felbukkan-e, de mindenhol csak furcsa, göcsörtös fák magasodtak. Faszom. Mi a faszom?
Ismét lepillantottam a kezemre, amelyet a sebre szorítottam, és amelyet lassan teljesen befedett a vér. Ettől hányinger tört rám, és vettem néhány mély levegőt, hogy valamelyest lenyugtassam rémülten kalapáló szívemet. Neeem, nem most kell, hogy rádtörtjön a pánikroham a vér meg a fájdalom hatására... Mert hogy köztudottan gyenge volt az idegrendszerem ezen a téren, másokon is nehezen viseltem a sérülések látványát, magamon pedig csak pánikba estem tőle. Főleg Nora óta... de ezen most kénytelen voltam túllendülni, és inkább magam mellett kezdtem kutatni a véres kezemmel, a pálcám után. Amint pedig megkaparintottam, összeszorítva a fogaimat a nő felé fordultam. Bár minden mozdulat veszettül fájt. Ha úgy vettem észre, hogy épp nem engem akar véglegesen meggyilkolni, akkor bár rászorítottam fűzből faragott társamra, de egyelőre nem szegeztem rá. Pedig a fájdalom csak úgy lüktette bennem, hogy addig átkozzam el valamivel, amíg van rá lehetőségem.
Csakhogy én még  rohadtul nem tudok hoppanálni. Márpedig lefogadom, hogy ez itt nem egy Roxfort birtokában húzódó kis fenyves.
- Ha végre befejezted a hisztirohamot, akkor szívesen hallanám, hogy hol a fenében vagyok. - Remegett a hangom. Több okból is, de meglepő módon a félelem most kimaradt a sorból. - Nem tudom, hogy ki vagy, és hogy mindenkit meg akarsz-e ölni, de kurvára nem tettem semmi olyat, amiért én is a listádon szerepeljek. - Újra az egyre jobban lüktető vállam felé kaptam, és egyre jobban ziháltam. - Vigyél. Vissza. Roxmortsba. Most.

[holvagyunk?második szín - mittoménmilyenházez]

holvagyunk?
második szín - mittoménmilyenházez

kettőezer.tizenegyedikhó.kilencedike

közeledő léptek
egy másik dresscode

...Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szivódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserű italát.

16+

Ahogy a dühöm átveszi az irányítást mindenem felett még védekezni sem tudok, egyszerűen csak meg akarom ölni, hogy legalább utána kicsit kevésbé frusztrálva folytathassam azt a tervemet,a mit jó ideje szövögetek. Elegem van, hogy sose alakul semmi úgy ahogy terveztem voln, mert mindig közbe kell jönnie valami gebasznak. Óh, egyszerű lett volna, olyan könnyű, olyan egyszerű, de talán túl könnyűnek tűnt. Pedig még milyen drámai lett volna a Meteora család feje előtt úgy leleplezni magam, hogy kinyírtam mindenkit körülötte. Mindkeit. Az unokáitól kezdve minden egyes embert, akik valamilyen kapcsolatban álltak vele. Az olyan kölyköknek sincs helye a világban, akik tovább viszik a családot. Mindenkinek meg kell dögölnie. És nem érdekel, ha a végére Azkabanba kerülök, nem érdekel, ha a végére én leszek a rossz, a sorozatgyilkos, nem érdekel a Minisztérium papolása majd a Winzegamoton, hogy törvényt szegtem. Nem. Véd. Meg. A. Törvény. Az én családomat nem védte meg a törvény. Voldemort idejében is léteztek törvények.
Nem védekeztem, és ezt csak később veszem észre, amikor mind a ketten kiterülve meg mittom én hogyan vagyunk egy fura helyen. Ahogy feltápászkodom, nyögve az oldalamra szorítom a kezemet, ami borzalmasan sajog és lüktet és azt hsizem vérzik is. Merlin bassza meg. Hangosan felnyögök, és miközben a dühöm elpárolog és megveszek a szívembe markoló félelemtől, körbenézek. Mindenhol furcsa túlvilági zöldesfekete félhomály, furcsa köddel és rémisztően nyakatekert, fájdalmas szögben álló fák, és bokrok amerre csak ellátok. Sehol egy kitaporostt ösvény, csak a gyökerek és a bozontos aljnövényzet, a messzeségből pedig mindenféle furcsa hang, amit hosszabb, rövidebb csönd követ. Azt hiszem a világ legnyomasztóbb helyére keveredtem, ezzel az idióta libával, aki minden tervemet az életemmel együtt romba döntötte.
Nem akarok mást, csak elhopponálni innen, hogy kidőljek a szobám közepére és Elvis Presley dalaira zuhanjak álomba. Az sem érdekel, hogy itthagyom magára ezt a diákszerzeményt, mit is foglalkozzak azzal, aki megölte a terveimet. Ráoillantok, és minden porcikámmal azt kívánom, hogy tökretegyem őt, az életét, úgy ahogy romba döntötte az enyémet. Ehhez pedig a legmegfelelőbb megoldás az volt, hogy magára hagyom. Nem kínzott volna utána a lelkiismeret. Amíg ő éppen csak próbál magához térni én lehunyom a szemem és már felkészülök az ismerős koppanásra, de nem történik semmi. Még mindig ezen az elkúrt helyen vagyok.
Miaszar, miért nem tudok... Bazdmegbazdmegbazd....
Kirohanásokat kirohanás követ és mindent ami csak fojtogat egyszerűen kikiabálom magamból, hogy aztán a csitri kölyökhangja félbeszakítson.
- Ha végre befejezted a hisztirohamot, akkor szívesen hallanám, hogy hol a fenében vagyok. Nem tudom, hogy ki vagy, és hogy mindenkit meg akarsz-e ölni, de kurvára nem tettem semmi olyat, amiért én is a listádon szerepeljek.
- Mi vagyok én, térkép, baszki? - csattanok fel dühösen és csak úgy automatikus reflexként ráfogom a pálcám. Nagyon a nyelvem hegyén van az az átok, amivel egyszer és midnekorra megölhetem. Idegesít mindene. Idegesít a hangja, idegesít, ahogy beszél velem, idegesít mert egy gyerek, és idegesít mert mindennek lőttek. - De, nagyon is tettél. Kurvára benyomtad a féket előttem.... - szűröm ki a szavakat még mindig baromi mérgesen. - Meg fognak ölni. És téged is. Elintézted. Gratulálok. Még konfettit is basznék a pofádba, ha lenne nálam... - folytatom, miközben egyre erősebben markolom a pálcám, hogy attól félek eltöröm. Úgyhogy inkább leengedem, és eltávolodva őt keresni kezdek valami random irányt, sántítva kicsit meggörnyedve, mert kibaszottul fáj ott ahol valami szarja eltalált.
- Vigyél. Vissza. Roxmortsba. Most.
Erre aztán visszafordulok felé, és felröhögök. Ezt a hülyét.
- Na nem mondod, és mi lesz, ha nem? Kitéped a hajamat? Nagyon vicces, komolyan félnem kéne tőled? - forgatom a szememet. Na persze egy ilyen kis picsától majd beszarok, mi? - És ha eszednél lennél, szerinted nem léptem volna már le innen rég? Ha tudnék már nem állnék itt előtted, elhiheted.
Fogom a táskámat és egy sötét fa mögé lépve letépem magamról a ruhámat, hogy egy sokkal kényelmesebb terephez illőt cibáljak fel magamra.Mindig van egy váltás cucc nálam ki tudja merre kell mennem, és ez most is jól jön. Nam nagyon izgat, mi van a lánnyal, amikor a közelemből valami furcsa veszett morgást nem hallok. Ez nem lehet vérfarkas, nincsen telihold... De inkább nem mozdulok meg ott maradok a göcsörtös fa tövében, miközben a furcsa hörrgő-acsarkodó lény megndul, és kikukucskálva a fa mögül látom, hogy pontosan a szőkeség felé vánszorog.
Nagyszerű, így nyugodtabban kereshetem a kiutat.

[T E S S A N A]

T E S S A N A

2000. november 9.

o u t f i t

néhol káromkodás meg hasonlók

Szinte elégedettséggel töltött el, ahogy láttam a másikon is a sérülést és a vért, semmi bűntudatom nem volt, ahogy a vállam széles vágásából erősen bugyogott ki a vér. A fájdalomtól megremegett a kezem, amelyben a pálcát tartottam, de ahogy ő rámfogta az övét, én is követtem a példáját, és már gyűjtöttem fejben az ellenátkokat. Igyekeztem elkotorni az agyam mélyén megbújó, legveszélyesebb bűbájokat is, mert nem, nem fogom kímélni ezt az elmebeteg picsát. Az egyre jobban lüktető vállammal együtt az adrenalin is hajtott előre, hogy megvédjem magam, bármi áron.
Majdnem bármi áron. Annyira elvetemült és borult azért még nem vagyok, mint ez itt előlem.
- Mi vagyok én, térkép, baszki? - mordult felém, szavaiból csak úgy áradt a düh. Nem értettem. Tényleg nem... Persze, a faluban történt átoklövöldözés után kezdtem összerakni a dolgokat, és abban már biztos voltam, hogy ez tényleg egy veszélyes alak. Nem ismertem az átkot, amit ott használt, egyáltalán nem volt ismerős... Szerintem még nem is olvastam róla. Valakit meg akarhatott ölni, én pedig megakadályoztam. Egy rohadt para rohadt beteg. Mibe keveredtem? - Meg fognak ölni. És téged is. Elintézted. Gratulálok. Még konfettit is basznék a pofádba, ha lenne nálam... -
Csak azért nem csaptam az arcába valami átkot, mert felállva valami random irányba sántikált, én pedig addig végre kiengedve a gyűlő levegőt mellkasomból,  feljebb ültem, és újra megnéztem a sebet.
- Fenébe, fenébe, fenébe... - susogtam csak úgy magamnak az orrom alatt a vérözön láttán, majd vállamra fogtam a pálcámat. - Valetudo!
Hát nem mondom, hogy nagyon sokat segített, de legalább valamelyest kisebb lett a seb, még ha a vérfolt így is egyre nőtt dzsekimen.
- Na nem mondod, és mi lesz, ha nem? Kitéped a hajamat? Nagyon vicces, komolyan félnem kéne tőled? És ha eszednél lennél, szerinted nem léptem volna már le innen rég? Ha tudnék már nem állnék itt előtted, elhiheted.
Erre horkantam egyet. Mikor már a mérettel együtt a sérülés okozta fájdalom is elkezdett valamelyest enyhülni, felpillantottam. A csaj a fák között bóklászva talán épp átöltözött, vagy tököm se tudja, mit művelt. De azt továbbra sem tudtam, hova a fenébe kevert minket. De ez, hogy még hoppanálni sem tud, hát ez nagyszerű. Komolyan, kezdem úgy érezni, kettőnk közül nem is én vagyok a szerencsétlen.
Állásba küzdöttem magam, táskámmal a még épp oldalamon, és pálcámmal a kezemben.
- Hát, én a helyedben... - kezdtem bele, ám szavaimba félbeszakított egy ismeretlen eredetű morranás. Megálltam, és felkaptam a fejem, hogy körbefüleljek, ez mégis mi a fene volt, egészen addig, hogy a hang ismét felhangzott. Aztán a fák közt valami szőrös alak bontakozott ki.
Hát ezt kurvára nem hiszem el.
Hátrébb léptem a hirtelen jött bátortalanságtól, és felmértem a lényt. Leginkább egy farkasra hasonlított, de a gerince furán meghajlott, az egyik szemfoga pedig túlnőtte a többit, kilógott a szájából. A szemei kopott-sárgán, kicsit világtalanul jártak erre-arra. Okéé, Buksi... ugye nem vagy éhes, nem akarsz bekajálni vacsorára, hmm?
Hát ebben baromira nem voltam biztos.
Még egyet léptem hátra, és milyen rosszul lettem! A sarkam beleütközött valami méretes faágba, és nem elég hogy az megroppant súlyom alatt, még én is megbotlottam. A teljes elterüléstől egyedül az mentett meg, hogy a tenyeremmel felfogtam magam, erre viszont a pálca kiesett a kezemből, és még a vállam is megsajdult. Ám mindez volt a legkevesebb, hiszen a fura farkasszerű izé erre aztán beindult, és emberfeletti morgással, felcsillanó szemekkel felé iramodott. Fene Merlinre, az egész rohadt varázsvilágra, hogy ilyeneket teremtett!
Három másodpercem volt átgondolni, hogy a fenébe éljem ezt most túl. Először a pálcámért kaptam, de miután nem éreztem meg elsőre az ujjaim között, taktikát váltva megragadtam a vesztemet okozó méretes ágdarabot, hiszen közel volt, épp kéznél.
Ó, istenem, ez rohadtul szarul fog elsülni.
Azzal egyetemben, hogy megpróbáltam emberi pozícióba ugrani, ahogy a lény éppen felém vetette volna magát, a szememet összeszorítva meglendítettem a kezemet. Nem mertem felnézni, úgy voltam vele, ha már úgyis megöl, akkor legalább úgy tegye, hogy nem látom, ahogy szétszaggatja a testemet, de neheztelő nyüszítés harsant, és az újabb adagnyi fájdalom is elmaradt.
Reszketve kaptam levegőért, ahogy végül csak kinyitottam a szemem, és majdnem elbőgtem magam. Még élek... El... El sem hiszem, hogy eltaláltam. Egy pillanatnyi döbbenet után, míg a farkas kábán fetrengett a hátán, eszeveszetten a pálcám után kaptam, és felugrottam.
- Ne haragudj - susogtam felé. Nem szeretek állatokat bántani, ugyanakkor meghalni sem szerepel a teendőim listáján egyelőre. Amint megvolt mindenem, a fák felé vetettem magam, hogy minél távolabb keveredjek az állattól, aki addigra talán talpra küzdötte magát. Nem tudom, nem néztem hátra. Csak markoltam a pálcámat, és a fák között keringve, egyszer csak feltűnt a csaj talán távolodó alakja. Ez... Ez komolyan itthagyott, hogy megegyen ez a szörny?!
Rohadj meg, mindenestül! Nem is gondolkodtam, csak felé fogtam a pálcámat.
- Everten Static! - kiáltottam. - Nem mész sehova!
Ha elterült a földön, akkor közelebb siettem hozzá, és dühösen meredtem rá. A fájdalomtól, adrenalintól, és a lény miatti félelemtől egyre inkább kezdtem begurulni, így ahogy felé hajoltam, még az sem érdekelt, ha pofán csap egy átokkal.
- Na idefigyelj rám! Most akkor nagyon gyorsan összeszeded a panaszkodós kis seggedet, és ahelyett, hogy otthagysz, hogy széttépjen ez a szar, igenis mellettem maradsz, és együtt fogunk innen kijutni! Nem érdekel, hogy szerinted én basztam el azt egészet, és véletlen sem gondolsz arra, hogy csak te vagy hót szerencsétlen, de mindegy is, te rángattál el ide, szóval nem, nem, NEM fogsz itt hagyni! Világos?! - Szinte vicsorogtam felé a dühtől, a pálcámat továbbra is feje felé szegezve. Ez a nő hihetetlen.

[holvagyunk?harmadik szín - random erdő valahol a semmi közepén]

holvagyunk?
harmadik szín - random erdő valahol a semmi közepén

kettőezer.tizenegyedikhó.kilencedike

közeledő léptek
egy másik dresscode

...Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szivódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserű italát.

16+

Oson, oson, oson, oson, igazából minden egyes léptem ezt a ritmust diktálja, oson, oson. Nem érdekel ez a lány, haljon meg, amilyen szerencsétlen, előbb-utóbb úgyis leadavakedavrázzák a Meteorák, bár előtte még biztos tesznek vele ezt-azt, mindjuk megkínozzák mentális roncsot csinálnak belőlük ilesmik. Ez a farkas cucc még a kegyes halál lenne szerintem. És nem az én felelősségem, hogy magát is bajba keverte. SSzóvall oson oson tovább, miközben szon vagyok, hogy a lehető legkisebb zajt csapjam ebben a zöldes halottszín erdőben, ahol olyan érzésem van, mintha az összes va, az egész erdő lénye magába fojtaná vérrszomját, a legmegfelelőbb pillanatig. Kicsit se kurvára kibaszott nyomasztó ez a hely, basszameg, és hogy a rákba jutok innen ki? Bennem nincsen öngyilkos hajlam, nem akarok itt megdögleni, szellemként nem hiszem, hogy olyan hatékonyan tudék gyilkolni és amúgy is még be se pasiztam, hát milyen ez már, hogy anélkül halok meg??
Aztán egyszer csak megtorpanok, és már közben ki is megy a fejemből a szőke rikácsoló lány, mert valami más köti le a figyelmem. Egyszerre csak elkap egy rohadt nyomasztó érzés, ami a mellkasomra nehezedik. Jó, nem úgy mint aki infarktust készül kapni. De borzasztóan rossz érzésem lesz. Még pedig az, hogy valaki figyel. Sőt az egész erdő figyel. Bámul, és vérre éhezik. Nyakon csap a gyilkos kisugárzás, ami csak úgy árad felém. Felismerem, mert tudom milyen. Én ily ilyenné váltam. Szörnyeteggé, aki az éjszaka vadászik, miközben nappal egy álarc mögé bújik. Vajon én is ilyen vagyok igazából? Furcsa vonzás kezd el magához szólítani, mintha csak azt hallanám, hogy gyere, válj eggyé velünk, gyere olvadj be közzénk, gyere légy te magad az Erdő. És én hirtelen nem is tudom, egyszerűen csak megyek, befelé, a hívogató sötétségbe. És igen, én is ezt akarom.
Egészen addig míg seggbe nem talál egy átok, aminek következtében szaltózok egyet, mint valami olimpiai tornász és pofára esek a lucskos zöldesen lüktető, ködös fűbe és gyökerekbe. Hogy az anyád picsája...ez nem döglött meg. Beszarok. MAJDNEM MEGÖLT!!!...Éppen a hátamra höngyörödöm, hogy ne fojson meg az a fura tébolyító köd.. bár én magam is eleve meg vagyok tébolyodva, ez nem is volt sosem kérdés. Ééés akkor hirtelen.
Belevicsorog a képembe a pofája.
- Na idefigyelj rám! Most akkor nagyon gyorsan összeszeded a panaszkodós kis seggedet, és ahelyett, hogy otthagysz, hogy széttépjen ez a szar, igenis mellettem maradsz, és együtt fogunk innen kijutni! Nem érdekel, hogy szerinted én basztam el azt egészet, és véletlen sem gondolsz arra, hogy csak te vagy hót szerencsétlen, de mindegy is, te rángattál el ide, szóval nem, nem, NEM fogsz itt hagyni! Világos?!
- Told el magad a pofámból ezt akkor is megértettem volna, ha öt méterről odébb vinnyogod nekem, mert ilyen hangos kiabálástól még a holtak is felébrednek.... - de ha ha már mondom, cselekszem is, fogom és finom, kecses mozdulattal elnyomom a fejét magamtól, és aztán feltápászkodok. Igazából inkább hálásnak kéne neki lennem, hogy nem csalogatott be magával ez a fos valami, azzal a szektás eggyéválós dumával, hanem itt vagyok és van saját tudatom. Hurrá. - És most azt akarod velem elhitetni, hogy nem vagy képes megvédeni magad, miközben itt vagy és nem annak a cuccnak a gyomrában? Szerintem inkább menjünk ellenkező irányba... - fordulok meg, mert egyrészt idegesített a képe, másrészt nem akartam ezt a gondot a nyakamba. Szóval inkább figyelmen kívül hagyva őt körbekémleltem megint.
Göcsörtös furán tekeredő fák, fura zöld köd, fura zöldes ég, fura érzés, ami hívogat a semmibe. Erősen kétlem, hogy ő ezt nem érezné, minden bizonnyal ez ennek a helynek a fantasztikus csodája... És mindezek tetejábe még random dungeonos szörnyek is előbukkannak, hogy szuperebb legyen a túrám. Remek, egyszerűen csodálatos. Meg is indulok az ellenkező irányba, hátha kifelé(?)...Inkább elfelé menet nem érzem majd ezt furcsa érzést, így lendületesen elhaladok a csaj mellett, de aztán valami szörnyű hangot hallok. Vagyis hangokat.
Cuppogást szörcsögést, ropogást. Aztán kibontakozik előttem egy rettenetesen borzasztó lény. Ember alakja van, de a teste félig moha, féligmár levelek, indák, gyökerek..te jószagú Merlin fasza, ezek a növénycuccook  bele vannak fúródva a halott bőre alá, a halott húsába, ott kígyóznak a bőre alatt, az egyik gyökér az üreges szemén át áll kifelé hegyesen, a másik szeme ami minden bizonnyal lát is, vérben forogva bámul ránk. A szája kitátva, és éles, sötét száját csattogtatva dűlöngél felénk. És nagyon nagyon veszéjesen néz ki a kezében szorongatott favágó fejsze... és az, hogy megindulnak a fák gyökerei felénk a közeledtére.
Oké, most mi a franc lesz? Gyorsan előszedem a pálcám, és védekezésre emelem, hogy ne fúródjanak a tüdőmbe az életre kelt hegyes gyökerek. De az egyik így is vádlin fúr, amitől felvisítok, MERTÁTDÖFÖTT EGY SZAROS GYÖKÉR ÉS KURVÁRA FÁJ!!
MIEZABETEGÉLOM???
- NAJÓ BAZDMEGTEGYÖKÉREMBER! - üvöltöm mint valami őrült. Ó, nem. Őrült módra. Mert őrült vagyok. Mellesleg a fájdalomtól seggreesem, és ezer fele kell figyelnem, mert a lábamra csavarodik egy másik inda, én pedig igyekszem ezeket felrobbantani, de VISSZANŐNEK. Fogalmam sincs mi történik, csak védekezem, és fogalmam sincs, mi történik azzal a csajjal, lehet őt is megtámadta a gyökér.  Vagy valami más, nem tudom, én azzal vagyok elfoglalva, hogy túléljem, mert tökre nem akarok megdögleni.
- Draconis flatus - kiáltom, hátha nem tűzálló, és még az sem érdekel, hogy ha esetleg felgyújtódik ez a kibaszott erdő. A lény meg amint elkapja a tűz, valami túlvilági hangon felvisít, én pedig megszabadulok a gyökerektől, ám mielőtt megkönnyebbülnék, elhajítja a fejszét. Egyenesen A Lány felé, akit ha megtámadtak, ha nem de nem biztos, hogy észreveszi, én meg szinte nem is gondolkodva megállítom, hogy aztán minden kibaszott figyelmemet a LYUKAS VÁDLIMRA összpontosítsam. Oké, hogy a francba varrjam eztaszart össze?!
Folyik folyik a vér. Faszom. Ahh na jóó, most akkor direkt meghalok. Majd a túlvilágon remélem egy fazékba kerülök a Meteorákkal a Pokolban, hogy legalább tudjam őket kínomban basztatni....

[T E S S A N A]

T E S S A N A

2000. november 9.

o u t f i t

néhol káromkodás meg hasonlók

Ahogy lassan beértem a fák közé, azért még hallgatóztam hátrafelé, hogy a farkas szerű lény követ-e, de nem mertem megfordulni. Csak a vértől foltos kezemben szorongattam a pálcámat, a vállam legalább már egy leheletnyivel elviselhetőbben lüktetett, mint az előbb, ha lehet ilyet mondani, vagy legalábbis csak így éreztem, mert már nem volt időm erre koncentrálni. A sűrűbe rohanva aztán kutatni kezdtem a csaj után a szememmel, de nem volt egyszerű a sötét, zöldes fényben. A sűrű gyökerek közt óvatosan kellett manővereznem, nehogy elhasaljak, az a szar meg elkapjon, de még így is megbotlottam néha.
Aztán valami a felsüvített a fejem felett, hogy kishíján megtorpantam, és pofára estem. Itt már muszáj voltam felpillantani - a lépteim lelassultak, ahogy láttam egymásba fűződni a lobokat a fejem felett, elzárva azt a maradék kis napfényszerűséget is az ég felől. Mi a fene? Mi a fenéért mozognak a fák...?
Egyre sötétebb lett, szinte éreztem, ahogy a fekete köd végigkúszik a hátamon, és hideg formájában tovább rohangál a gerincemen. Talán meg is álltam egy pillanatra, ahogy figyeltem a kúszó-mászó leveleket. Nyomasztó volt. Határozottan nyomasztó, szinte fojtogatott, mintha azt mondaná: felejtsd el, soha nem jutsz ki innen. Ahogy mélyen beszívtam a levegőt a számon át, valami nyers szag csapott meg... Koszos, rothadó gyökerekhez tudtam párosítani az aromát, amitől rám jött a hányinger, és tovább fojtogatott az az előbbi érzés.
Mi a fene ez a hely...?
Valami reccsent a hátam mögött, és azt hiszem, ez volt az, ami visszarántott a jelenbe, hogy a lábaim újra elinduljanak. Valami vonzott... valami félelmetes... és eszem ágában sem volt részletesebben utána nézni, hogy pontosan mi is. Inkább csak visszafogtam a lélegzetem, hogy ne érezzem a bűzt, és tovább rohantam, amíg végre feltűnt a csaj alakja.
Csak egy pillanatra jutott eszembe, hogy vajon ő is érezte-e, de aztán elkapott a hév, a düh, a könyörtelenség, és letámadtam.
- Told el magad a pofámból ezt akkor is megértettem volna, ha öt méterről odébb vinnyogod nekem, mert ilyen hangos kiabálástól még a holtak is felébrednek... - Szavaira meg konkrétan pofán tenyerelt, hogy eltoljon magától. - És most azt akarod velem elhitetni, hogy nem vagy képes megvédeni magad, miközben itt vagy és nem annak a cuccnak a gyomrában? Szerintem inkább menjünk ellenkező irányba..
- Gondoltam, nem adom meg örömöt, hogy ha már neked nem sikerült kinyiffantani, egy varázslénynek igen - morogtam, ahogy kisimítottam hajamból a hajamat, és ezzel együtt ki is bogarásztam belőle valami száraz levéldarabkát. - Ellenkező irány? Na, és az merre van, észlény?
Komolyan megtapsoltam volna, ha ő kiismeri magát ebben a végtelen, ijesztő fatengerben, még akkor is, ha a szavaimra egyszer csak megint nekem esik és most már tényleg kinyír. Azért nem bíztam el magam, ismertem a határaimat, ráadásul hülye sem voltam, hogy azt sejtsem, én majd lenyomom ezt a nőt párbajban, ha ismét arra kerül a sor, hiszen ránézésre is kétszer olyan veszélyes átkokat ismerhet, mint én. Mindenesetre elindult valamerre, én meg követtem, és óvatosan megdörzsöltem a vállamat. Fel is szisszentem a mozdulatra. Hát, ez remek... Mit fogok mondani Elliotéknak, ha meglátják esetleg a heget? Márpedig ennek nagyon szép kis nyoma fog maradni, ezt úgy is tudom, hogy teljes egészében még nem láttam a sebet. Az előbbi is varázslatom azért nem volt elhanyagolható, de hazudnék, ha azt mondanám, csodákat művelt.
Alig léptem a lány után, ő meg is torpant, én pedig éppen el voltam foglalva a sebemmel, és nekiütköztem.
- Hö? - morogtam halkan, de aztán az én fülemig is eljutott a szürcsögés, és ahogy felnéztem, elkerekedett a szemem. Te... Jóságos... Fúj, ez a szag! Ugyanezt éreztem az előbb is, de most ezerszeresen! - Fúj, bazdmeg...! - A szám elé kaptam a tenyeremet és komolyan próbáltam nem a csaj nyakába okádni, dehát jesszusom, mi a jó fene ez, és hogy tud együtt élni a saját bűzével?! Azt meg nagyon remélem, hogy sosem nézett még tükörbe.
Mire a csaj előszedte a pálcáját, a gyökérlény támadt, mindenféle csáp indult meg felénk a levegőben, mire feltartottam a pálcámat, és megpróbálkoztam egy védőfal-bűbájjal, de az éppen csak egy pillanatra tartotta fel ezeket a szarokat. Aztán úgy törtek át a halványan derengő falon, mint vékony papírlapon. Aztán több varázslattal is megpróbálkoztam, különféle rontásokkal, de egyszerűen semmire nem reagált ez a szar. Éppen csak lassítani tudtam, de úgy látszik, még az sem volt teljesen sikeres, hiszen egyszer csak jól oldalba vágott egy erős inda, hogy elesve métereket csúsztam a nedves földön, még nyeltem is egy kicsit belőle. Épp ezt köpködtem ki, amikor szemem sarkából ismét felém közeledett valami. Újabb gyökér... Komolyan mondom, ennek mindenhol szeme van... Ám most nem voltam elég gyors, mert ahogy megdobtam volna valami átokkal, az már rá is csavarodott a kezemre.
- Fúj, rohadj meg, szállj le rólam! - Próbáltam lefeszegetni magamról a cuccost, de az egyre csak szorított, olyan erővel kúszott felfelé a karomon, hogy levegőért kaptam. Közben sikítást is hallottam oldalról, na de bocs, épp el vagyok foglalva, majd később ellenőrzöm, hogy él-e. - Takarodj... már...
Hiába igyekeztem lefejteni magamról, az erős inda meg se mozdult, csak szorította a vérkeringésemet, ráadásul vészesen közelített a nyakam felé. Kurva életbe, kurva életbe! Oké, Avery, gondolj, gondolkodj...
- Duro! - A varázslat csak hirtelen ugrott be, és őszintén? Nem hittem benne, hogy működni fog, de egyszer csak éreztem, ahogy valami kemény nyomódik a torkomnak. Lepillantva, a növény nem tekergett tovább. Ám ugyanúgy szorított.
- Remélem, ez fájni fog, rohadék - sziszegtem, és kitapogattam magam mellett egy követ, hogy azzal sújtsak le a megkövesedett anyagra. Erősen, de azért csak úgy, hogy a karom ne törjön bele... Harmadik nekifutásra az inda megadta magát, én pedig fellélegeztem, és reszkető ujjakkal megdörzsöltem a fájós részt. Jóságos...
Alig szívtam be a levegőt, az őrület nem állt meg, mert hirtelen magas lángok csaptak fel a növényzombi irányából, és ahogy arra fordultam, valami felém reppent.
Valami.
Oké, srácok, minden felesleges volt. Mert most rohadtul meghalok.
Szégyenemre legen mondva, de képtelen voltam akármerre is mozdulni azalatt a tizedmásodperc alatt, amíg a balta felém zúgott. Inkább csak... megpróbáltam felkészülni arra, hogy milyen lesz, amikor ez keresztbe szeli a fejemet. Mit fognak mondani Elliotnak meg Natnak? Semmit, mert meg se fognak találni. Itt fogok megrohadni, hacsak nem változok ugyanilyen mohadöggé.
Viszlát hát, élet! Jó volt összefutni.
Felkészültem a fájdalomra, de az valahogy elmaradt. Addigra már minden olyan sötét volt, összefolyt a kép a szemem előtt... Hogy mikor másodpercek után se kapott el a halál, legalábbis azt hiszem, még sosem haltam meg, nem tudom, mit kéne éreznem...
Ahogy lassacskán felpislogtam, a balta néhány méterre tőlem, az avarban hevert. Reszketegen felnyögtem a mellkasom kegyetlen szorításából, ujjaim pedig a földbe martak, és feljebb toltam magam. A mohadög odébb parázslott, tovább fordulva pedig a csaj fetrengett a földön.
Ő állította meg ezt a cuccot? Merlinre... Mindenem remegett, ahogy feltápászkodtam, és közelebb botladoztam. Innen már megcsapott a zihálása, szóval hála Merlinnek, nem halt meg. Még közelebb érve viszont észrevettem azt a tömérdek vért.
- Te jóságos... - nyögtem fel, az egész vádlija vérben úszott, és az a seb... Muszáj volt elfordítanom a fejem. Ok, szedd össze magad, ő sem hagyott megmurdelni, szóval ne hányj, szedd össze magad... Szedd össze magad... A lábam viszont megadta magát, szóval letérdeltem a közelben, és így a kezeim közé is akadt a lány táskája. Oké. Oké.
- Hé, figyelj, tarts még ki egy kicsit, jó? Nem akarsz te sem ilyen növénycucc lenni, ugye, márpedig ha beadod itt a kulcsot, akkor valszeg kurvára az leszel, ilyen ocsmány és büdös... - Mélyen beszívtam a levegőt. - Ni... Nincs valami a táskában, bármilyen bájital, főzet, bármi, akármi?! - Azon indultam el, hogy ha már amúgy gyilkolni akart, talán fel is volt készülve az olyan helyzetekre, hogy ő is megsérül. Vér, túl sok a vér... Kezdtem bepánikolni, így alig várva meg a válaszát, táskája tartalmát kiszórtam a földre, és ez enyémben is kutattam, hátha találok valamit... bármit...
Egyszer csak a kezembe akadt valami kis fiola, megmondom őszintén, fogalmam sincs, hogy kinek a táskájából, hogy mi ez, ki ez, éppen csak átfutottam a feliratot, aztán közelebb kúsztam hozzá, hogy a földön tenyerelve már nem csak a saját, de az ő vérével is tele voltam. Annyira remegett a kezem, hogy egy örökkévalóságnak tűnt, mire lerángattam a cuccról a fedőt.
- Oké, várj... Egy kicsit... Ez lehet... csípni fog... - Szinte fel se fogtam a szavakat. Hányni fogok. Én ne bírom ezt... Talán ésszerűbb lett volna valamire ráönteni a cuccot, és azzal törölgetni meg a sebet, de hát még a világomról sem tudtam, így csak rácsepegtettem egyenesen a sebre...
BASZKI, mi van, ha ez a cucc nem is gyógyír, hanem méreg?!
Kiejtettem a kezemből a kis üvegcsét, és hátrébb húzódva, a fenekemre esve csak igyekeztem életben maradni, nem hányni, nem elájulni, nem rohadt szarul lenni... Mély levegőket vettem, de még a számban is vér ízét éreztem. Lehunytam a szemem.
Akár csak, mikor Nora meghalt. Pontosan...
Elég! Szedd össze magad! Az ujjaim a földbe martak, és még vártam néhány másodpercet, mielőtt újra kinyitottam a szemem, és óvatosan újra a lány lába felé merészkedtem pillantásommal. Azt hiszem, itt kezdett el újra dobogni a szívem, mert az eddig ott tátongó, undorító lyuk lassacskán összeforrt, és még zsugorodni is kezdett.
- Merlinre...

[holvagyunk?negyedikszín - random tisztás az erdőben]

holvagyunk?
negyedikszín - random tisztás az erdőben

kettőezer.tizenegyedikhó.kilencedike

közeledő léptek
egy másik dresscode

...Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szivódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserű italát.

16+

Még csak az hiányzik nekem, hogy ez a defektes lány itt nyomuljon utánam, miközben olyan életképtelen, mint egy troll. Komolyan és még erőszakoskodik is, jó, mondjuk én is ezt csinálnám, elvégre megtámadtam meg minden, de istenem, mindezek mellett még rettenetesen elviselhetetlen és idegesítő. Komolyan mit szívott ez, hogy azt hiszi menőbb nálam? Merlinre, a mai fiatalok tiszta defektek vagy mi a szatyor?
- Gondoltam, nem adom meg örömöt, hogy ha már neked nem sikerült kinyiffantani, egy varázslénynek igen
- Köszi, majd legalább én táncolhatom körbe a hulládat - szúrom közben egy sötét vigyor kíséretében. És bár amúgy kezd elpráologni az a kontrolálhattalan düh, ami egykor uralt, még így is mulatok egyet magamban erre a gondolatra. Eddig mondjuk nem sok örömteli hullakörbetáncoláson volt részem, pedig néhány Meteorát már eltakarítottam a képből. Akkor mindig elfelejtek örülni.
- Ellenkező irány? Na, és az merre van, észlény?
- Te hátra arc,én meg megyek amerre látok, észlány - forgatom a szemem, miközben feltápászkodom, és igyekszem kiszedni a hajamból a sáros mócsingot. A művelet közben még egyszer felmérem a vézna lány megviselt alakját, és hát igen elég balfaszul fest. Nem csak azért mert kb felvágta az egyik átkom a felkarját, de még a feje is olyan besavanyodott. Kicsit meg is rémülök mélyen legbelül, mert talán én is így nézhettem ki, addig míg meg nem tanultam hogyan játszak az álarcaimmal. Szerencsétlen. Amúgy lehet kicsit túl lőttem a célom,és már megsanéltam volna, amikor a kezemmel egy fájdalmas fintorral az oldalamhoz kapok. Ez a nyomi szétgyetkelte a bordám, vagy valamimet, mert minden egyes lélegzettel és megmozdulással fájt. A tököm bele. Vagy mé az se, mert nekem nincsen. Jó,nem sajnállak, de segg, egyszeráűbb lett volna eldobni a pálcád és modani valami olyat, hogy nem akarok rosszat. Amúgy mittom én, hogy leálltam volna akkor. Franc se tudja. Csak az orrom alatt dünnyögve vonulok el mellette, egy random irányba, és bár össze tudnám forrasztani valami cuccal a sebét, most egyelőre francnak van kedve jófejnek lenni ebben a kurva erdőben.
És még megbasz egy retves dudva is, hát nem hiszem el. Kilyukaszt!! K-I-L-Y-U-K-A-S-Z-T!! Hát én kiégek, jó elegem van, lekapcsolom a lámpát, szevasz viilág, üdv meghalt családom, még jó, hogy én a pokolban fogok rohadni. Na jó, lehet apámmal ott találkozok, szuper lesz, majd beszélgethetünk a mugli tv rejtélyéről. Meg baszogatni a Meteorákat, hurá hurá...
De aztán nem döglök meg. ÉLEK. Vagy nem. Nem tudom. De még lélegzek. És valaki pofázik. Igazából az agyam megint igyekszik a tudatom maradékát megmenteni a tekjes idegösszeroppanűstól, így sok mindent telejsen kiagy. Így csak bambán szagolom a füstöt, hallgatom a tűz recsegését, és nézem a harmadik lyukam hűlt melyét.
- Öö, mi? - psilogok, mint valami retardált, és nézem a lábam. Aztán rámeredek erre szőkére, majd a tűzre, a lyukmentes lábamra. A tűz, amit megidéztem nem hosszú életű, így lassan alább hagynak a lángok, de valamilyen furcsa oknál fogva az erdő sem ég. És bár vannak megszenesedett fák, gyökerek, ilyesmik, olyan, mintha meg sem kottyant volna neki. Kezd olyan érzésem lenni, hogy ez ahely egy öntudattal bíró masszacucc, ami valami elmebeteg videójátékból mászott elő.
- Kösz. De minek nem láttad el ezzel a szarral a saját sebed? - kérdezem mellékesen, miközben remegő erőtlen lábakkal felkászálódok. Össze is rogyok, mint aki most futotta le a maratont, de képtelen vagyok iralni az utóhatásoktól a lábaim. Szar ügy. Aztán, meg sem várva a reakcióját, elkapom a kezét, de baszki de vékony karja van, mit eszik ez napfényt? és megnézem a formás sebét amit én okoztam. Hát igen, irigylésre méltó pontossáh, mint minig. Bár a nyakára céloztam.
- Vulnera - mondom, majd a vágás el kezd hegesedni, bár ennek marad némi kellemetlen nyoma. Hát fail. Ez van. - Nem lenne szerencsés itt időzni tovább - teszem hozzá szűkszavúan, és elindulok ismét, és magam sem veszem észre, hogy ismét a felé a zöld hívogatás irányába, amitől pedig tartanom kéne. De nem tudok ellenállni, csak megyek bele a sűrűbe, a zöld ködbe, a hangokhoz, amik édesebbnél édesebb szavakat suttognok, és képtelen vagyok ellene tenni bármit is. Ha követ, ha megpróbál megállítani csak megyek előre, addig míg ki nem kötöt egy nagyon is baljós, fekete takajú, méregzöldes ködben úszó tisztásra. beszélgetnék én, sőt egyenesen élvezném is ezt az egész erdős barangolást minden félelmetessége ellenére is, mert hát még sem történik meg ez az ember lányával olyan gyakran, de a szöld rám telepedik, és beborít, mint valami idóta filmben egy elcseszett aura. A szemem előtt csak a zöld hömpölyög az agyam pedig egyre jobban éhezik az erőszakra. A kezem újra megmarkolja a pálcát, és tudom, hogy ellenkeznem kéne, de az olyan nehéz, olyan nehéz ellenálni, sokkal könnyebb hagyni magam és átengedi a tudatom valami furcsa erő iránításának. Így hát megint a lány felé csapok egy varázslatot, egy átkot, nem tudom. De a testem nem olyan eleven, nem úgy forog, ahogy az előbb. Lassú, és kimért. Akár egy hidegvérű gyilkosé. Aki én vagyok.

[T E S S A N A]

T E S S A N A

2000. november 9.

o u t f i t

néhol káromkodás meg hasonlók

Nem igazán tudom, meddig hevertem az avarban, csupa véresen. Undorodtam, hányingerem volt, olyan erősen éreztem a vörösséget, saját sebeimből és a lányéból. Ráadásul egy adag az övéből is a kezemre került, még nem száradt meg teljesen, próbáltam a talajba kenni, de nem lett túlzottan jobb a helyzet. Merlinre...
A gyengepontom az orvoslás volt, még egy apró kis seb láttánis rázott a hideg, a fájdalomküszöböm bár nem volt olyan alacsonyan, hamar be tudtam pánikolni akár csak a látványtól is. Az elmúlt percek pedig... vagy másodpercek... órák... fogalmam sincs, mennyi idő telt el, de most jött ki rajtam a pánik.
Felhúztam a lábaimat, és átöleltem őket karjaimmal, az se érdekelt már, ha összevérezem a nadrágomat, fekete, ezen úgy se látszik meg annyira.
Mélyen beszívtam a levegőt a számon át, igyekeztem csak az oxigént befogadni, és nem a szagokat, mert gyűlöltem hányni, valahogy le kellett küzdenem az ingert, ha talpon akartam maradni nagyjából. Márpedig akartam. A halálom napját nem tizenhét éves koromra szerettem volna behatárolni, pláne nem ilyen körülmények között, pláne nem, hogy néhány órával ezelőtt még vígan írogattam Elliotnak, hogy minden rendben lesz.
Hát ez nem is jöhetett volna ki jobban, ugye? Megígérem neki, hogy óvatos leszek, nem keveredek semmilyen hülyeségbe, erre alighogy kilépek a kastélyból, belerohanok egy elmebetegbe, és most is ülök talpig véresen egy sötét erdő közepén? Komolyan, miért nem tudtam maradni a seggemen, játszani tovább Wampusszal? Persze, nem fordult meg a fejemben, hogy majd pont belebotlok valami hasonlóba a Roxmortsban. Hiszen miért is járkálnának ott ilyen őrültek? Miért találnák ki, hogy elhoppanálnak velem a picsába, ahonnan ebbe a szar sűrűbe jutunk? Abszurd, lehetetlen, miért pont velem kell ilyeneknek történnie? Miért ilyen elmebeteg ez az egész világ?
- Öö, mi? - A másik kissé erőtlen szavaira nyitottam csak ki a szememet, és egy újabb mély levegő kíséretében óvatosan kinyújtóztattam a kezeimet, amiken persze még mindig ott sötétlett az egyre szárazabb vér. Már valamivel jobban voltam, így előrángattam a táskámat, és beletúrtam, hogy a kezembe akadó zsepikkel megpróbáljam letörölni magamról a vörösséget. Ez nem ment tökéletesen, de legalább jobb lett a helyzet, mint volt. A környezetszennyezésre pedig telibe szarva, a zsebkendőket a földön hagytam, csak úgy tápászkodtam fel nagy nehezen.
- Kösz. De minek nem láttad el ezzel a szarral a saját sebed?
Kissé azért megnyugtatott a tény, hogy jól van, vagy legalábbis él. Alapvetően hiába cseszte szét a vállamat meg a felkaromat, ami még mindig pokolian fájt, azért nem örültem volna senki vesztének, pláne, hogy ha egyszer kikeveredünk innen, csak vele tudok visszahopponálni a kastélyhoz. Azért annyi eszem mondjuk lehetett volna, hogy elveszem a pálcáját, és akkor még zsarolni is tudom vele, hogy ő ne öljön meg addig is, vagy majd hagyjon itt, de ez persze, hogy csak most realizálódott bennem. Sóhajtottam egyet.
- Túlélem, nem én lyukadtam ki - motyogtam vissza, aztán felkaptam a táskámat, persze csak óvatosan, hogy a sebembe ne menjen bele a pánt, aztán figyeltem, hogy megpróbálja talpra küzdeni magát. Végül sikerült neki, szóval király, megmarad, most pedig keveredjünk ki innen valahogy, mert elegem van...
Már meg is fordultam volna, mikor megragadta a kezemet, én meg reflexszerűen kaptam a pálcámért,  hogy ráfogjam, ahogy ő is felém, de aztán csak a sebemre célzott, egy általam már korábban is használt varázslattal, a sérülés pedig bár ismét kisebb lett, még mindig fájt, és látszott is. De igen, valljuk be, jobb volt. Amúgy sem terveztem ellátogatni vele a Gyengélkedőre.
- Kösz - mormoltam felé, majd elhúztam a kezemet, hogy megdörzsöljem tarkómat.
- Nem lenne szerencsés itt időzni tovább. - Erre már nem is tettem megjegyzést, csak követtem őt a sűrűbe.
Nem is figyeltem igazából, hogy merre megyünk, meg amúgy is úgy voltam vele, ha már így elindult, talán valamivel jobban átlátja magát az erdőben, mint én. Helyette csak szorosabban összehúztam magamon a dzsekimet, ami azért nem volt elég meleg, nem is tudom így visszagondolva, hogy mit éreztem, amikor ezt vettem fel és nem valami vastagabbat, végtére is már november volt. Talán csak megtévesztett a kis napsütés. Itt azonban a sötét lombok alatt azért rendesen szaladgált rajtam a libabőr, ezért zsebre is dugtam a kezem, hogy legalább az ujjaimat melegen tartsam. Szótlanul figyeltem az aljnövényzetet, ahogy sétáltunk, de közben azért hallgatóztam, nehogy nekünk rontson még egy lombszörny, vagy esetleg egy törött gerincű farkas, aminek a felbukkanása azért még duplán esélyes volt, hiszen a gyenge kis ütésemmel aztán tutira nem nyiffantottam ki. Ha szerencsém volt, akkor nem csak a szeme, de az orra is rossz volt, és nem tudott követni.
Egy hirtelen gondolattól vezérelve léptem közelebb a barnához, de nem egészen mellé.
- Egyébként Avery vagyok - vetettem oda. Ez persze nem békülő ajánlat volt, csak ha esetleg mégegyszer ki akarna nyiffantani, legalább tudja, kit nyírt ki. Azért reméltem, erre már nem jön el a sor.
Közben egyre inkább éreztem a hátamon végigkúszó hidegből azt a fogcsikorgató sötétséget, ami az előbb is ellepett. Nem tudtam igazán hova tenni, megborzongtam tőle, mintha csak igyekeznék lerázni magamról, ami persze lehetetlen volt, de nem tetszett ez az egész érzés, ami rám telepedett. Az apró kis vészhangok azt kiabálták az agyam hátsó sarkában, hogy minden erővel próbáljam meg tisztán tartani az elmémet, különben ezek a kis sutyorgó hangok betörnek, és... Várj? Sutyorgás? Megfoghatatlan volt, érthetetlen, és ha jobban odafigyeltél rá, egyszerűen csak eltűnt.
Lelassítottam a lépteimet, és újra felsandítottam. A lombok megfogyatkoztak, köztük pedig lassan kivillant az ég... Ami sötét volt, a sűrűjénél csak egy egészen kicsivel világosabb, mintha éjszaka volna, de itt nem világítottak csillagok, se a hold. Csak azok a hátborzongató, zöldes felhők kúsztak az égen és a földön egyaránt ide-oda... Mellettünk pedig nem messze egy kis árok húzódott, amely valahonnan a fák közül indult meg, és egészen eddig a pontig fel sem tűnt, hogy végig mellette haladtunk. Halkan, csendesen csobogott benne a víz, de csak néhányszor volt alkalmam bele is pillantani a nem túl vaskos mederbe, amelyben a víz fekete árnyéka szaladgált fel-alá.
- Mi a fene ez a hely... - suttogtam halkan, csak magamnak, aztán a másik hátára bámultam. - Van ötleted, hogy merre menjünk tovább? Mégis mekkora lehet ez az erdő, és egyáltalán... hol a francban...
   Semmi rosszindulat nem volt a hangomban, elmélkedtem, ám válaszul ő nem szólalt meg, csak felém pördült, és még épp a szemem sarkából pillantottam meg a felvillanó csápot. Az pedig gyors volt, túl gyors, és mire mozdult volna a lábam, már hátra is vágódtam. Éreztem, ahogy oldalról egy fának ütközöm, aztán viszont valahogy lejtett a talaj, én meg gurultam is le, egészen addig fogalmam sem volt, hova, amíg bele nem csapódtam a vízbe.
A sekély kis csermelyben hamar négykézlábra evickéltem, és kiköhögtem a torkomból meg az orromból a beszippantott vizet meg sarat, meg bele sem akarok gondolni, hogy mit, közben pedig a pálcám után kaptam, hogy nem hagytam-e el repülés közben... amúgy is, mi a Merlin segge baja van már megint, egy rossz szót sem szóltam!
- Te komolyan őrült vagy! - kiabáltam oda köhögve, miközben megpróbáltam talpra is küzdeni magam. Akkor fasza, mert nem elég, hogy már az oldalam is fáj, de még meg is fogok fagyni, ettől a szaros, jéghideg, kurva víztől! Aztán szerencsére megkaparintottam a pálcámat, és sikerült is feltápászkodnom, de egyelőre fogalmam sem volt, hogy fogok innen kijönni, mert a gödör fala olyan sáros és csúszós, hogy azon lehetetlenség lett volna visszamászni, még ha nem is volt egy hatalmas magasság... Aztán, ha a lány megjelent újra felettem, akkor ráfogtam a pálcámat.
- Mi bajod van?! Most komolyan ezt kapom, amiért nem hagytalak elpatkolni az előbb? - mordultam felé, és hirtelen nem tudtam uralkodni magamon. Annyira felcseszett, hogy már így is szarrá strapált, de azért még végigdobál a fél erdőn, nem?! Hát rohadj meg! - Tüdőgyulladást akarsz, kiscsillag? Akkor gyere, fázzunk fel együtt! 
És már meg is bombáztam az átkokkal, hogy mellém csobbanjon a vízbe. Ami tényleg nem volt mély, így állva nagyjából a térdemig írt, de azért kegyetlenül hideg. Nem vettem le róla a pálcám, pedig már remegett a kezem, a hidegtől és az idegességtől. Csak akkor tűnt fel a szeme... Az a hideg, révedt tekintet, mintha nem is engem figyelne, mintha... mint a farkasnál. Az is pontosan ugyanígy bambult felém.
Abban a pillanatban realizáltam, hogy most valamelyikünk biztosan meghal.
És mielőtt a gondolaton kiakadhattam volna, kiszúrtam valamit a vízben... Ebből a távból nem voltam benne teljesen biztos, hogy az-e, amire gondolok, de nem volt időm kitalálni, arra vetettem magam. Közelről már kirajzolódott, hogy ez tényleg nem csak egy faág, hanem egy pálca, így pedig szinte rárontottam, bele is borultam pofával a vízbe, hátha jól célzok és gyorsabb vagyok nála, és kit érdekelt a fagyos víz, előtte kell megszereznem a pálcáját!

[mégminidg-holvagyunk?negyedikszín - random tisztás az erdőben retkes pocsolya]

mégminidg-holvagyunk?
negyedikszín - random tisztás az erdőben retkes pocsolya

kettőezer.tizenegyedikhó.kilencedike

közeledő léptek
egy másik dresscode

...Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szivódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserű italát.

16+

A fejem kurvára zavaros. Mikor kijózandoom annyira, hogy realizáljam azt, hogy majdnem megöltem egy kamasz kölyköt, magamat verném agyon, de igazából megint csak ottt lyukadok ki, hogy mekkora balfaszok voltunk mind a ketten. Amúgy meg lehet jobban járt volna ha ott hagyom a Meteora orra előtt, akkor is biztos egyből kinyírja még annyit sem monhatott volna hogy kurvaélet. Jah. Vagy megkínozta volna mint apámat? Ki tudja. Minden esetre jó nagy szerban vagyok én is és ő is... És egyre tompábban tudok már megint gondolkodni, nagyon durván működik ez a hely. Nem csoda, hogy senki se hall felőle jóformán, mire kitalálnék megőrülök.
elbazsott idő van itt, még ebben a cuccban is fázok, és a kiscsajt elnézve ő mindjárt egy mozgó jégcsap lesz. Belegondolok abba, hogy a jövőbe annyi nyugtom sem lesz hogy elnyaljak egy sima jégkrémet, mert mondom, felismertek. Ilyen hülye szemmmel mégis ki más van megáldva, de most komolyan? Mindenkinek ilyen rideg tekintete volt nálunk, generációk óta, mert valammi fura ősöm ezt így nagyon fontosnak találta. Apám meg lehet direkt vette el a kékszemű anyámat. Mittudom én. De hogy legközelebb kontaklencsét is vennem kell. Mondjuk egy unalmas barnát. Ja, azzal tökéletesen bele lehet olvadni az unalmas kinézetű, de egyébként imádnivaló muglik közzé. Ja legközelebb be kéne gaykorolnom ilyen eltévedt szláv turista szöveget, hogy nemtommiértvagyok Roxmortsban azt hittem ez London felé visz ez az út. Stb. stb. Ú, inkább lecserélem az egész fejemet. Héhé, Tessa állj le, nem vagy te ilyen gyáva féreg, hogy ennyire megfingasson egy kis lebukás, kivágod magad innen is, sima ügy, teljesen sima, annyira sima, mint a jég, amin szét fogják baszni az agyamat, ha elkapnak. Annyira belemélyedtem a saját magammal folytatott ésszerűtlen pampogásba, hogy nem is figyelek merre megyek. Nem is nézek magam elé, le se szarom azt se, hogy megtámad minket valami... japán hentaiból elszabadult csápszörny.
- Egyébként Avery vagyok - vakkantja be a csaj mire én úgy összerezzenek,mintha éppen befsoni készülök. Öcsém, ez a töpörtyű tényleg azt akarja hogy megöljem. ha nem is szándékosan, de reflexből tuti. Jól van Tessa nyugodj meg túlságosan hozzászoktál ahhoz, hogy a napog 99%-ában magaddal beszélgetsz. A maradék egyben pedig gyilkos maffiacsaládokat kínzol, és ugye oda nem az angol szépnyelvet szokás használni.
- Én meg Tessana Morrow, mellesleg - biggyeszem csak úgy oda. Nem nézem ki belőle, hogy olyan jártas lenne ez a nőkezdemény a varázslósajtóban, főleg hogy amikor volt a háború ő tökre pisis volt, így a nevem tuti nem ismerős neki. Nem tudom örüljek-e vagy sem, de az biztos, hogy a random elmebetegség nem ok akkor sem. Amúgy ha úgy vesszük anynira nem vagyok mentálisan agyalágyult, mert akiknek általában kukacok rágják az agyukat azok nincsenek vele tisztában. Én legalább tudom, hogy nem vagyok normális. - Jobb ha megjegyzel, még lehet szükséged lesz rám - préselem ki magamból, mert ha igazam van, és nekem általában az van, biztos már lenyomoztak róla mindent. De akkor azt is lenyomozhatnák, hogy kurvára nincs közünk egymáshoz. De ahogy ismerem őket, már csak azért is összekapcsolnak vele valami random, irreális szálon, mint "társ", hogy legyen egy nagyon-nagyon nyomós okuk őt is eltakarítani. Nem mintha erre annyira szökségük lenne, egyet gondolnak, ha nem vagy nekik szimpi halott vagy. De szeretnek felvágni, fúúúh, de imádnak nagyzolni az erejükkel. Faszszopó banda...
Ahogy kiérünk a tisztásra egy hualra ketté vágja valami bűvölt hang az elmémet. És előrángatja a legrosszabb énemet. Mintha az lennék én. Az igazi én. Az ego. Nem hallom mit mond. csak felé csapok egy sötét varázslatot. AMik mostanában túl sok helyet töltenek el a repertoárom között. Nincs bennem se megbánás, se fájdalom, mintha egy átprogramozott lény lennék, és csak egyetlen egy hangot hallok visszhangzani a fejemben. Mint valami beteges dallam, éjjfekete ritmus, egy fekete mantra.
Öljöljöljöljöljölj.
A lány csúszik gurul és bukfencezik, mire csak egy halk placcsanást hallok. Igazából röhögnék, ha józan lennék, de valami nagyon furcsa delírium nyomja el az összes emberi érzelmemet és csak kimért léptekkel előre szegezett pálcával vonulok felé, a hang ritmusára, miközben csak halványan érzem a tudatom mélyén, hogy egy inda éppen felefúrja magát a lábamba, hogy aztán én is olyan fura hentai mangás szörynlénnyé kezdjek el válni. A meder felett megállok, és már nem is tudom mi történik, nem a saját szememmel látok, hanem az Erdő szemével, nema saját fülemmel hallok, hanem az erdő fülével. De én nem akarok ilyenné válni, de tehetetlenül emészt el az egész varázs, és nincs mibe kapaszkodnom, mert nem vagyok józan. Aztán méga testem is olyan tunya és lassú, hogy nem is tudok kitérni semmi elől, pedig valami biztosan eltalál. Belekukok a vízte, mint egy kilós húszsák, és csak fekszem egy ideig, a jéghideg mar, marja a torkomat, miközben öntudatlanul lenyelem, marja az inda által felvágott vékony hegeket a testemen, és érzem, ahogy mozog a bőröm alatt, amitől idiótán kezdem el marni magam, még a párcámról is megfeledkezve. Nem tudok szólni, a nyelvemen is inda van,és komolyan már érzem, hogy én itt fogok megdögleni.Addig kaparom magam, amíg fel nem tépem a bőrt, ami fáj olyannyira fáj, hogy egy pillanatra kiránt a bódultságból, megkeresem az ujjaimmal a vergődő indát és csak húzom cibálom, nem érdekel, hogy ha a szívemre tekeredett rá, kihúzom akkor a szívemmel együtt. Közben csak eszembe jut  apálca, de valami megint csobban, és összefejelek egy szőke fejjel, mert random szőke fejeknek biztos szokása random megjelenni ebben a kurva erdőben.
- Bhazdmegh - nyögöm, majd az egyik kezemmel az indát cibálva kifelé magamból, de rárontok, fölé verekedem magam, és igyekszem én is teljes erővel lefejelni, mert ne fejelgessen itt nekem, amikor éppen szenvedek. Akár szór rám átkot, akár csak fenyegatőzik, összeszedem magam és kitépem a bőröm alól azt a nem is tudom hány méterre megnőtt gazt, és úgy érzem keresztül húzom aszivemen, a belemen, a picsámon, a torkomon, az agyamon keresztük, aminek következtében kurvára felvisítok, aztán a véres, és trutyis szart olyan messzira dobom amennyire csak lehet.
Na és most szétverem ezt a picsát, mert miért lökött ebbe a szarba bele? Ha olyan szerencsétlen hogy beleesik, miért kell magával rántani? Őszintén nem nagyon tudom feldoglozi az előbbi révületemet, ami még mindig ott bújdokol a fejemben, de ezt a picsát most szarrá fogom verni.
- Bazdmeg, te gyík, engedd el a hajam - kiaálom vacogva, rekedten, vért köpve, remegve, mert valami húzza a fejemet tépi a bőrömet. Aztán látom, hogy az nem ez az Evö... akárk. Hanem csontvázkéz. Hideg, hegyes. Véres, bőrcafatos csontvázkéz, amik aztán rákulcsolódnak a tó vizéből a combomra, a sáros peremről kezek tépik a hajamat, aztán igen. Előbukkannak a fejek is. A csattogó húscafatos, hegyes fogakkal.
- A kurva életbe, csinálj már valamit, ha már olyan lángész vagy, hogy két pálcád is van - kiabálok rá. És csak ekkor tudatosul bennem az, hogy néla van a pálcám. Esküszöm, ha nem fognénak és karmolnának ezek a szardarabok, most fojtanám meg...

[T E S S A N A]

T E S S A N A

2000. november 9.

o u t f i t

néhol káromkodás meg hasonlók

Igazából nem néztem volna ki magamból, hogy ilyen nyugodt tudok maradni egy hasonló helyzetben. A háborúban nem igazán vettem ki a részemet, és igazából mindig is örültem neki. Azt tudtam, hogy jó vagyok SVK-ból, de úgy éreztem, éles helyzetben képtelen lennék megtartani a hidegvéremet. Ahogy mellette botladoztam a büdös avarban, volt egy kis időm végiggondolni az előbbi dolgokat, és végülis pozitívan csalódtam magamban. Még úgy is, hogy a vállam pokolian fájt... Meg persze néhány karcolás itt-ott, a csuklómon a szorítás éles nyoma, de azok eltörpültek az átok okozta vágás mellett, amely a vállam és alkarom találkozásánál húzódott. Pont a legrosszabb helyen... A hege ott fog maradni, és még a rövidujjúk hordását is meg fogja nehezíteni... már ha túlélem ezt a rohadék napot, persze. Először is, hogy a francba fogunk innen kijutni?
Végigpörgettem a fejemben a lehetséges opciókat, ha már úgy látszik, a hoppanálás nem jött be, de egyelőre nem sok lehetséges variáció jutott eszembe. De muszáj lenni innen egy kijáratnak, valahol... Hol? Hol lehet?
Annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy valószínűleg ezért is csapott úgy pofán a támadása. Képletesen, és szó szerint itt. Egy pillanat múlva belehemperegtem a vízbe, és csak zihálva, átfagyva köpködtem ki a kis iszapdarabokat a számból, amíg közelebb nem merészkedett. Mindenem sajgott és égett. Reszkettem. Ezen a ponton éreztem azt, hogy kezd már elegem lenni ebből az egész szarságból... De persze ahogy mellém zuhant a kis folyásba, kurvára semmi nem lett jobb.
Úgy vetettem rá magam a pálcájára, mint éhező egy szelet kenyérre. Hiszen ha elveszem a pálcáját, nem bánthat, igaz? Mert most bántani akar. Ó, de még mennyire bántani akar! Ahogy azonban ujjaim elérték a pálcát, a fejünk összekoccant, ebbe még épp csak belerezzentem, de valahogy a következő pillanatban felém keveredett, és olyan erővel fejelt le, hogy a fájdalomtól ködös hangon kiáltottam fel. Éreztem, ahogy elharapom a számat, a vér lefolyt torkomon a nyálammal, és még a halántékom is sajgott, pont ott, ahol a Halloween napján is sikerült bevernem a padba... Zihálva kipördültem alóla, vagy legalábbis megpróbáltam, így azonban arccal belecsobbantam a vízbe, és csak hallgattam, ahogy küzdött valamivel a hátam mögött. Én közben megpróbáltam kivánszorogni, de ahogy a víz aljára tenyerelve megpróbáltam magam fellökni a felszínre, valamihez hozzáértem, ami nem iszapos földnek tűnt. Keményebb volt, rücskös... Kinyitottam a szememet, még ha a kosz csípte is. De csontokat vettem észre. Bőrdarabokat... egy félig aszott kezet.
Egyszerre akartam sikítani, sírva fakadni és hányni. De mindez helyett csak tovább pördültem oldalra, hogy talpra küzdjem magam.
- Kibaszott Merlin! - kiáltottam fel szinte hisztérikusan, és hátrébb botladoztam. Az is csak nehezen esett le, hogy kezemben tartottam mind a két pálcát, de számból vékony vércsíkot éreztem leszaladni államon. Gyorsan letöröltem azt, a maradékot a számból pedig szégyen, nem szégyen, de lány létemre a vízbe köptem.
- Bazdmeg, te gyík, engedd el a hajam!
Tessana felé fordultam, hogy közöljem vele, kurvagyorsan rángatózzunk ki ebből a gödörből, mert valami nagyon nem vicces fekszik alattunk, de ebben a pillanatban pont szemtanúja voltam, ahogy kicibál magából valamit magából... Mi volt ez? Egy véres indaszerűség, de olyan rohadt undorító látvány, hogy tényleg muszáj voltam a számra szorítanom kezemet. Aztán ott is hagytam, hogy a mai kajám mellett egy sikítás se törjön ki belőlem, mert... mert a kéznek volt bizony teste is. És mostmár láttam. És Merlinre... Nem egyedül volt, de nem ám.
Csontos, húsos, véres cafatokból összerakott testek, vagy inkább testszerűségek, amelyek körbevettek minket. Ez akkor tudatosult bennem véglegesen, amikor megéreztem az egyik mocorgását a hátam mögött, és kénytelen voltam összeszedni magam, kipislogni a szememből a rohadt könnyeket, mert ha eddig nem haltam meg, hát kurvára nem most fogok. Ám abban a pillanatban az egyik kéz megragadott hátulról, és az árok szélének vágódtam, de az undorító mocsokba és persze a még több csontos izé közé.
- A kurva életbe, csinálj már valamit, ha már olyan lángész vagy, hogy két pálcád is van!
- Aha, igyekszem, csak tudod elég elfoglalt vagyok épp! - ordítottam vissza.
 Sok dolog volt ma, ami később egészen biztosan visszatér majd az álmaimba, például az a ferde gerincű farkas, ahogy Tessana kicibálja a torkából a gumót, meg úgy alapvetően a rengeteg vér... De ahogy ez az ocsmány, hegyes fogú fej felém közelített, egy pillanatra még a szívem is megállt. A térdem remegett, és tényleg, komolyan ráhánytam volna, de a csontos ujjak a torkomra szorultak. Ez csak akkor tűnt fel, amikor már nem jutott levegő, és felhördültem.
Valahol ez térített ki a révületből, hogy adjon egy kis adrenalinlöketet, és rugdosódni, rángatózni kezdtem - ezzel hamar felfedeztem, hogy mivel a vázt csak itt-ott tartják inak, hús-és bőrdarabok. egy erősebb rúgással konkrétan kilökhettem a cucc egyik lábát a helyéről. Megpróbáltam ezzel a módszerrel lerázni magamról a kezeket, hiszen azok lefogtak a karjaimat, sőt, az egyik még a pálcámat is megpróbálta kicibálni a kezemből... Én pedig minden erőmmel küzdöttem, de a helyzet valami nyomorult esélytelennek látszódott. Ráadásul minden egyes másodperccel egyre jobban kiszorult a tüdőmből a levegő, gyengültem... Aztán úgy döntöttem, bevetem az előbb rajtam alkalmazott módszert, és meglendítettem előre a fejemet - megkockáztattam egy nem gyenge agyrázkódást, de nem érdekelt, bár a fájdalom égetni kezdett, a zombicsontváz feje lerepült a helyéről. Ezzel pedig a kéz is lehullt a nyakamról. Hangosan levegőért kaptam. Onnantól már nem volt olyan nehéz kiszabadítani magam és a pálcákat a többi kézből, utána pedig térdre zuhantam a vízben.
Tényleg nagyon erősen kellett előrángatnom magamból a tartalékokat, hogy ráfogjam a pálcámat a Tessát tartó szörnyekre, és valami varázslattal azoknak is lerobbantsam a fejét. Ziháltam, égett az egész torkom, és mindenem sajgott, hogy amikor végre minden elcsendesült, néhány pillanatig ott sem hallottam semmit. A vér rohangált a fülemben, teljesen átfagytam, reszkettem, és úgy éreztem, a végtagjaim egyesével le fognak szakadni. Körbenéztem - a szememmel csontvázakat kerestem, de azoknak csak a maradványai hevertek körülöttünk. Mélyen bekényszerítettem a levegőt a torkomon, aztán fogtam magam, és valahogy talpra küzdöttem magam, hogy kikényszerítsem magam ebből a kibaszott árokból.
Ez nem is tudom, hogy sikerült, csak azt, hogy sáros tenyérrel, de már nem a vízben heveredtem el, körülöttem meg nedves levelek és fű. Ahogy a hátamra fordultam, a lombok közt felvillant az ég zöldje is, ami egyszerűen már égette a szemem. A mellkasomhoz szorítottam a pálcámat, mintegy hálaként, hiszen ő még akkor is egyértelmű bűbájokat bocsátott ezekre a szarokra, amikor én úgy remegtem, hogy centiket tért ki a kezem. Aztán tűnt csak fel a másik, idegen markolat az ujjaim közt, de mielőtt odadobtam volna a tulajdonosnak, sóhajtottam egyet.
- Ugye mostmár nem akarsz meggyilkolni? Eléggé kezdem unni. - Az hagyján, de igazából attól féltem, hogy még egy támadást nem igazán élnék túl. Pontosabban, csak azzal nyugtattam magam, hogy csak azt hiszem.
Ha behatárolhatónak gondoltam, akkor odalöktem neki a pálcáját.
Kellett néhány perc, amíg összeszedtem magam annyira, hogy fel tudjak ülni. Addigra már lenyugodott valamennyire a szívem, és a másik felé fordultam, hogy megnézzem, igazából él-e még... Ekkor azonban a szemem sarkából észleltem, hogy valami felragyog. Hunyorognom is kellett a hirtelen fényáradattól.
Odakaptam a fejem, és néhány pillanatnyi vaksiskodás után el sem hittem, hogy amit látok, az tényleg... az tényleg... lassacskán egy ajtó alakja formálódott ki, felismertem. Pont az az ajtó, amin át ide jutottunk. Baszki, jól látom?
- Most tényleg kezdek becsavarodni, vagy te is látod? - nyögtem ki, és gyorsan talpra küzdöttem magam, hogy az ajtó felé induljak. - Merlinre!

[mégminidg-holvagyunk?utolsó szín - AJTÓ]

mégminidg-holvagyunk?
utolsó szín - AJTÓ

kettőezer.tizenegyedikhó.kilencedike

közeledő léptek
egy másik dresscode

...Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szivódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserű italát.

16+

Ég az egész testem. De mindenhol. Még a valami filmben lennék biztos alá nyomnának valami zenét, miközben én öblös hangon ezt ordítom. I AM FIRE, I AM DEATH. TRÜTÜTÜÜÜ. És baszki rosszul vagyok. Elegem van, mindenem fáj, a kurva életbe már, és még az Erdő is irányítani akar. Meg őrülök komolyan. A bőröm alá kúszó indák feszegetnek , érzem, ahogy lüktetnek bennem, érzem, ahogy egyre jobban az ereimre akarnak fonódni, és csak azt látom, hogy az előttem álló homályos alak hirtelen kibaszottul irritálni kezd.
Menj innen, ez a hely csakis az enyém. Menj innen, mert megöllek. De miért is üldöznélek el, egyszerűbb, ha most megöllek, ha te is az Erdő részévé válsz, ha te is itt maradsz örökre, mert ez a hely nem enged el, soha, ez a hely örökké fogva tart. Az arcom torzul vigyorog, miközben egyre csak lüktetek és fájok, a számban fémes íz van, és egyszer csak kiöklendezem némi vért. De mintha meg sem kottyanna, csak csapást csapásra mérek arra a különös alakra, aki csak úgy belépett erre e helyre. Nem, nem lehet itt, ez nem az ő területe, meg kel büntetni és mi a legnagyobb bünttés, hát a halál.
Újra vért hányok, ez pedig hirtelen visszajózanít, annyira, hogy tudjam, valami már uralja a testem. Lomha vagyok és szédelgek, elmosódik előttem minden, a füvek, a részegítő zöld köd, a zöld ég, a zöld fű, minden olyan mintha drog hatása alatt állnék.
Francba, francba, francba, kibaszorrul fájni kezd a bordám, és ez nagyjából, ironikus móson kijózanít. A hülye picsa átka lehet megrepesztette, aztán a vergődés miatt jól el is tört. Szánalmas lenne itt megdögleni, átszúrt tüdővel, nem szívesen lennék itt ilyen növényszörny. Az agyam, a gondolataim olyan tompán villognak, mint egy haldokló villanykörte.
Amint belezuhanok a pocsolyába, és teliszívom magam vízel, érzem, hogy a következő hányásom nem csak vérből fog állni, hanem mindenféle nyamvadt moszat és egyéb dolgokból is. Reszketek, és valószínüleg nagyon durván be vagyok lázasodva, ami nem is csoda. A bőröm alatt kúszik egy rakat inda, a bordám szarrá van menve, és nagyjából  alátásom is kezd totál megőrülni. Nem vagyok képben úgy hirtelen semmivel, egyszerűen szenved minden porcikám, miközben egyre jobban öklendezek, és kifelé bukik belőlem minden szar, ami a gyomromba került a landolást követően. A lábamból is egyszerre kiszáll az erő, és magam sem tudom, hogy mi tart még rajtuk a bennem lévő indák, amitől kurvagyorsan meg akarok szabadulni, vagy valami más.  A fogam hangosan csattan, miközben összefejelem a lányt, de utána valahogy homályos folttál szublimál, mert esküszöm nem látom hol van, és újra megfordul a fejemben hogy én most kurvára beszívtam és csak valami sikátorban bolyongok mindenféle hülye hangon üvöltözve. Remélem azért közbe nem pislilek be... De a fájdalom... Az azt mondja ez a valóság. Amiben erősen kételkedem.
Alig hogy megérzek valami idegen rángatást a hajamon elönt  a pánik. Éppen, hogy megszabadulok a gyökérzettől, ami majdnem falénnyé avatott fel, hideg, nyirkos, aszott kezek fonódnak a nyakamra, félig aszott, félig már csontos kezek markolják meg a csuklómat és egyszerre kezdenem fojtogatni. Hörrgök, mint valami idióta, de a próbálkozásaim olyan harmat gyengék, de nem is csoda, innen nem tudok egyedül kitörni. Érzem, ahogy egyre fogy a levegőm, ahogy a hideg kezek teljesen összenyomják a légcsöveimet, prüszkölök, és hiába tudom, hogy nem szabad kapkodva leveőért tátogni mert csak gyorsabban fogok meghalni nem tesz másképp a szervezetem. A fejem egyre jobban elborítja a vér, egyre vörösebb lehet, én meg erőlködve a kezeket kezdem el taperolni a nyakamnál, amint nagy nehezen kiszabadítom az egyiket. Milyen nyirkos, milyen büdös... Én nem akarom így végezni nem akarok így meghalni nem akarok én is ilyen undormány lenni....
Hihetetlen, hogy ha az ember haldokol, ha éppen fulladozik, nem gondol senkire, mint ahogy azt a filmekben szokás. Nem gondolok semmire csak azt hogy kurvára fáj mindenem, hogy azt akarom hogy vagy így vagy úgy de vége legyen, hogy egyszerre megszűnjön minden, mindent utálok, elegem van. Apa is biztosan ezt érezte. Mér a végére úgyis elfelejtett minket. Amikor megölték a többieket se éreztek egymás iránt semmit. Mert csak a fájdalom létezett már akkor velük. Csakis a fájdalom. És én még az övéket is tovább cipelem mert életben vagyok. 
Aztán egyszer csak elmúlt a fojtogatás, eldőlök megint csobbanok a vízbe és nem is érzek hirtelen csak zsibbadást, zsibbadást az agyamban, a testemben, a bordáimtól megőrülök, és érzem, hogy a víz alatt levés nem a legjobb hely arra, hogy monjduk fojtogatás után levegőért kapkodjak. Hörrögve feltápászkodom, mint valami tengeri szerzetes és a sáros szaros, revdes fos latyakos meder falához csapódom, hogy még ennél is jobban trutymós legyek, és annyira kapokodom a levegőért, hogy majdnem attól fulladok meg. Köhögök, prüszkölök, vért köhögök, lélegzek, és ez kezdődik előröl, egészed addig tartva, míg a dübörgő szívem, és a remegés egy kicsit alább nem hagy. Még mindig nem látok túl jól, hiába dörzsölöm a szememet.Nem tudom mi van vele, de egyre jobban kétségbe esek. Avery vagy ki a tököm valahogy felverekszi magát a talajra, és onnan pislog le rám fölényeskedve. Iagzán nem értem miért ilyen dühös az utolsó támadásnál eskü nem én voltam.
-. Ugye mostmár nem akarsz meggyilkolni? Eléggé kezdem unni? - Én lihegve bámulok vissza arra, amerről sejteni vélem, és csak megvetően horkanok egyet, mert még mindig levegőért kapkodom.
- Ribanc - tátogom magam elé, majd egy kis csobbanást hallva megindulok a hang irányába, a halott maradványokon és véres indán keresztül abban reménykedve, hogy nem ránt le magával semmi, és megmarkolom a pálcám, majd a farzsebembe dugom, majd összeszedve minden erőmet, felkapaszkodom minél gyorsabban én is. A fűcsomókba markolva húzom fel magam kínkeservesen, fintorogva és amikor sikerrel felkerültem a méregzöld derengés egyre inkább hányingerkelőbb lesz. Csak húzzunk innen. De hogy? Mielőtt ezt valahogyan is megfogalmazhatnám - mert alig tudom még a szavakat is formázni -, Avery megszólal.
- Most tényleg kezdek becsavarodni, vagy te is látod? - hunyorogva nézek valami távoli oda nem illő dolgot, ami valószínűleg az ajtó. Baszki ki a franc csinálta ezt a helyet?
- Nem látom, de elhiszem neked - nyomkodom a szememet továbbra is. Valami szart bepisloghattam, vagy faszom se tudja, de ha ő mocorog én is feltápászkodom, és karon ragadva aztán, de bicegve felgyorsítom a vánszorgásunkat. Ha az olyan kibaszott gyorsan eltűnt, akkor most aztán kurva gyorsan el kell érnünk. Nem érdekel, hogy majd összeesek, nem érdekel, hogy húzom magam után... Csak el innen, a picsába... Kinyújtom a kezem, és el se hiszem, hogy az ujjaim a kilincset fogják... Mint az őrült feltépem, és bezuhanunk rajta, hogy aztán a lehető leggyorsabban dehoppanáljak erről a baszott helyről a Roxmorts mögötti dombokhoz, mert én aztán nem megyek oda vissza, mert még ott várnak...

[T E S S A N A]

T E S S A N A

2000. november 9.

o u t f i t

néhol káromkodás meg hasonlók

A legutóbbi emlékeimben Tessa még a gödörben hevert, de szavaimra aztán úgy ugorhatott ki onnan, mint valami flancos nyúl, hiszen mire valami állóhelyzethez közel eső pozícióba csavartam magam, ő már mellém szökkent, és megragadva maga után rángatott az ajtó felé. Oké, a szökkenés erős kifejezés... Hiszen ő is sántikált egy kicsit, zihált és valószínűleg mindene fájt, csak mint nekem. Tagadhatatlan, talán most jobb bőrben lennénk, ha kihagytuk volna egymás gyepálását az elején. De ő kezdte... Hülye picsa.
Én próbáltam nem orrabukni a fűben, azonban a küszöbben így is, úgy is felbotlottam, és konkrétan bezuhantam a törmelékek közé. De ez már meg se kottyant igazán, mélyen levegőért kaptam, és ziháltam is néhány másodpercig, kiélvezve az egyszerű, jelentéktelennek tűnő feltételeket, mint például a normális szagok, friss levegő, fény, és mivel csontvázak se csúszkáltak felénk épp, hát nem panaszkodhattam.
Azt viszont inkább nem akartam tudni, hogy nézhetek ki. Csupa vizesen és sárosan, vérrel a kezemen és valószínűleg az arcomon is, reszketve, egy szakadt bőrdzsekiben. Szánalmas... Hogy fogok így visszamenni a kastélyba anélkül, hogy már az első diák sikítva elrohanjon előlem, és értesítse az egyik tanárt, hogy a Mungóban kössek ki? Na, nem, már csak az kellett volna... Persze logikus lépésnek tűnt, a sérüléseimet tekintve, de még a Gyengélkedőre sem voltam hajlandó ellátogatni. Hiszen tudtam, hogy ezt az egészet nagyobb titokban kell tartanom, mint tulajdonképpen akármi mást az életemben. Szóval kuss van erről az egészről, hacsak nem akarom, hogy esetleg tényleg lepuffantson Tessa, aminek mondjuk valljuk be, még ezekben a percekben is meg lett volna az eshetősége. De aztán hiába teltek a pillanatok, én úgy éreztem, hogy még mindig ember vagyok, nem távozok épp a másik oldalra, alulra, fölülre, vagy Merlin picsája tudja, hogy hova a francos francba. Ahogy lassan kinyitottam a szememet, láttam a kezeimet, a sápadt bőrömre tapadt vért és sárt, ujjaim alatt pedig a törmeléket. Aztán a következő pillanatban észbekaptam, és reflexből a testemhez kaptam, hogy megkeressem a pálcámat.
Még éppen a kezembe akadt az indákkal díszített markolat, amikor egy baromi nagy rántást éreztem, és újabbat puffantam, csak ezúttal éreztem az avart az arcom alatt, nem csak kődarabokat. Meglepett a hoppanálás, fogadni mertem volna rá, hogy nekem kell majd kényszerítenem a csajt, hogy vigyen vissza.
Felpillantva aztán hunyorognom kellett. Este volt... Úgy értem, sötétség, az fix, pontos időről képtelen voltam nyilatkozni, de mi a franc? Amikor elragadott, még alig volt délután, ennyi ideig lettünk volna oda? Vagy... Ahh, nem. Kimerülten felsóhajtottam. Nem akartam ezen gondolkodni, nem érdekelt, nem voltam rá kíváncsi. Az is lehet, hogy napok teltek el, de ki a faszomat érdeklim őszintén? Csak be akartam állni egy jó adag forróvíz alá, valamit keríteni a sebeimre valahonnan - bár nem biztos, hogy ma még be kéne iktatni egy szökést a Gyengélkedőre -, aztán pedig aludni. Ma enni se sokat ettem, de még a vacsora gondolatától is hányingerem volt, pláne, ha eszembe jutottak azok a csontvázszörnyek, vagy... vagy a zombiizék...
Mélyen beszívtam Roxmorts üde levegőjét, mielőtt kiokádtam volna ide a belemet. Na de csak nőiesen.
Mikor úgy éreztem, mostmár elértem a jóllét maximumát, tehát ennél jobban tényleg csak az előbb felsoroltak után leszek, összeszorítottam a fogaimat, és felültem. Forgott velem a világ és hasogatott a fejem, de megkerestem a tompa fények közt Tessa arcát, hogy a szinte világító kék szempárba meredjek.
- Hát kösz a kalandot, nagyon élveztem... Nagyon remélem, hogy soha, soha, soha többé nem találkozunk! - Felküzdöttem magam állásba, de tényleg mindenfelé forgott a világ... Az egyetlen ok, ami a talpamon tartott, hogy nem akartam előtte elhasalni. - Figyelj, ha ennyire erre vágysz, akkor bocs, amiért belédrohantam. De rohadtul leszarom a kis ügyleteidet. Nem érdekel, kit akarsz kis sárkányszarrá átkozni, vagy pedig, hogy ki akar téged. Amúgy meg... - Itt nem bírtam ki, hogy ne vegyüljön egy kis büszkeség a hangomba. - Szívesen, amiért nem hagytalak meghalni. További szép estét!
Természetesen tudtam, ő is ugyanígy megmentett mondjuk a balta elől, de ezt a tényt most minden rezzenés nélkül ignorálni tudtam. Csak megfordultam, és elindultam a kastély felé. Ha minden igaz, akkor sejtésem szerint most vacsorázhatnak, vagy pedig már mindenkit berendeltek a hálókörletükbe... Így talán megúszom a szart? Csoda lenne. A Mardekár klubhelyisége miatt különösebben nem aggódtam, a háztársaim nem igazán a szimpátiáról voltak híresek, max az első-másodévesek. De amúgy meg ki a francot érdekel? Semmi közük hozzá, hogy hol voltam.
Ahogy siettem visszafelé, azért muszáj voltam felpillantani az ég felé, és mélyen kiengedtem a levegőmet. Azért nem tagadhatom, hogy boldog voltam, amiért túléltem... Ha belegondoltam, hogy most talán ott heverne az élettelen testem a fák közt, ismét rámjött a hányingerem. Meg se találnának. És ez lenne a legrosszabb az egészben. Csak eltűntem, és soha többet nem jöttem vissza...
De nem, túléltem, és ez a lényeg. Rohadtul lélegeztem, innentől pedig már nem is érdekelt a fájdalom, elenyésző tényező volt. Tessa kérdése még zavart egy kissé... Vajon ő tényleg ennyiben fogja hagyni a dolgot? Végülis nem lenne logikus lépés kinyiffantania. Maximum, ha azt hiszi, köpni fogok a dolgairól... De végülis, nem lehet annyira hülye, hogy azt higgye, egy tizenhét éves diáklány ilyen baromi sokat ér.
Ki is zavartam a fejemből a zavarós, sötét és ijesztő gondolatokat. Besurrantam a suliba, a folyosón pedig csak egy emberrel találkoztam, de vele sikeren össze is karamboloztam. A könyvet még épp visszanyomtam a kezébe - csak utána realizáltam, hogy talán teljesen összevéreztem -, aztán siettem tovább a hálókörletembe. Sikerült úgy berobbannom a zuhany alá, hogy senki nem volt számon. Utána pedig csak figyeltem a vörös és fekete, gusztustalan izéket eltűnni a lefolyóban...
És én tényleg nagyon igyekeztem nem elhányni magam... De talán ezt a részt inkább hagyjuk meg egy talánynak, hogy megtörtént-e, vagy sem.

Köszönöm szépen!