.:A Bűvös Erdő:.

[TESSAN]

folytatás innen

TESSANA

2001. január vége
o u t f i t

a csúnyaság itt is esélyes

- Na mi van, letaglóz a találkozás mi? Én is rendkívül örülök annak, hogy látom azt a cuki kis pofidat.
Összepréseltem ajkaimat, ahogy Tessat méregettem. Hogy lehet, hogy pont ebben a pillanatban keveredett ide, na meg amúgy is - olyan halálnyugodtan üldögélt ebben a Szörnyella de Frász jelmezében, mintha rá egyáltalán nem jelentene veszélyt semmi ebben a pillanatban. Nagyon szívesen visszaköptem volna neki valami választ, de abban a pillanatban - saját hibámból, hiszen nem kellett volna letaglóznom ott a minden közepén -, egy kar fonódott hátulról a nyakamra, és olyan közel rántott magához, hogy nyekkentem egyet.
Undorodó fintort vetettem és megpróbáltam kiráncigálni magam a helyzetből, de persze sikertelenül. Ráadásul még a pálcája hegyét is megéreztem, mire mérgesen kifújtam a levegőt. Vajon mi lenne az a varázslat, amivel kiszabadíthatnám magam innen, anélkül, hogy békává változtat vagy hat darabba szaggat? Egyik variáció sem volt túlzottan csábító.
Aztán egyszer csak Tessa felállt - a mozgása merev, mint egy robot, a következő pillanatban pedig nekünk vetette magát - vagy inkább a pasasnak, de basszátok meg, itt vagyok középen!
Felkiáltva megpróbáltam méginkább kiszabadulni, és védeni az arcomat, hogy éles körmei ne engem találjanak el, és ezzel együtt rugdostam őt is, hogy takarodjon már arrébb, de mintha meg se érezte volna. A tekintete üveges volt, elszállt, mintha nem is ő maga lenne.
- Gyilkos... Gyilkos...
Hát ez remek, két őrült pszichopata közé préselődtem, mint egy szelet szaros szalámi.
Éreztem, ahogy a röhögő férfi kezei végre leválnak rólam, de így sem tudtam kicsusszanni a szendvicsből, olyan hevesen marták egymást, így csak annyit tehettem, hogy legalább saját magamat védtem. Egészen addig a pillanatig, hogy egy rántással együtt mindannyiunk nagyot koppant valahol. Bevertem a fejem valami keménybe, de mire felfogtam volna, hogy mi a franc, újabb rántás, és biztos voltam benne, hogy itt fogom elhányni magam.
Fogalmam sem volt, mi a fene történik, ide-oda vergődtem a két harcoló elmebeteg között, egyre jobban émelyegtem, de még jött egy harmadik zuhanás is, amire már tényleg fájdalom hasított az egész fejembe, erősen lüktetve, szinte kalapácsolva a homlokomon.
Fú, de ki fogok valakit nyírni!
Ziháltam, és alig bírtam visszafogni az öklendezst, ahogy Tessa folyamatos ordítozása közben végre kigördültem közülük - egyszerre több minden is történt, végre kaptam levegőt, de ahogy megéreztem a csúszós, nedves talajt ujjaim alatt, megmerevedtem. Kellett még egy pillanat, hogy feleszméljek, kinyissam a szemem és lássam is, mi van alattam - de egyből kiszúrtam az intenzív zöldet, ami körbevett mindent.
Ne... Nem, ez nem lehet...
Éreztem, ahogy először elönt a zavarodottság, a félelem, aztán a düh. Mind a három szinte égette a mellkasomat. Merlin kurva szakállára! Nem igaz, nem igaz, hogy már megint ebben a szaros erdőben vagyunk, én ezt nem hiszem el!
A düh teljesen elöntötte a testemet, elfelejtkeztem a fájdalomról, csak felmarkoltam a pálcámat, és talpra küzdöttem magam. Reszketegen vettem a levegőt.
- Minek hoztál ide, MEGINT? - kiabálva Tessa alakja felé szegeztem a pálcámat, de közben valami köd zöld sűrűje borított be minket, egyre jobban. - Cseszd meg, nem hiszem el...! Miért kell mindig belerángatnod ebbe a hülye já...
A szavaimba egy fényes, villódzó csáp szakított bele a föld felől. Pont kettőnk között csapott le, hogy hirtelen még nagyobb füst tört fel, és éreztem, ahogy valami ütődés hatására újra a talajra kerülök - valaki pedig elfut mellettem. Ezt elsősorban onnan realizáltam, hogy majdnem a karomra taposott. Kishíja volt, így konkrétan csak belerúgott, de nem baj, ki a faszt érdekel!
Sajgó fejjel tápászkodtam fel ismét, hogy körbenézve megpróbáljak rájönni, mi történik, de mindent befedett ez a hülye köd, az előbbi hülye füsttel keveredve...

[Erdőmásodik szín - Méregzöld]

Erdő
második szín - Méregzöld

kettőezeregy.január.

in the end[/color]
dresscode

Járkálj csak, halálraítélt!
bokrokba szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted: a rémülettől
fehér és púpos lett az út.

16+

- Minek hoztál ide, MEGINT? Cseszd meg, nem hiszem el...! Miért kell mindig belerángatnod ebbe a hülye já...
Mielőtt lereagálhatnám egyáltalán, hogy nekem esik megint, becsapódik egy átok a földbe, mire védekezés képpen elvetődöm valamerre, hogy pofával a latyakos bűzös sáros és lehet még kukacos földbe belezúgjak. Az esés visszahngzik minden porcikámban, még a legutóbb eltört bordám is mintha jajongana. Nem tudom felkászálódni, de amikor a súlyos léptek elhaladnak a közelembe úgy uhrokfel, mint akibe belecsapott a villám. A pálcámat a semmibe szegezve belemeredek a ködbe.
Igen köd van kurvára nagy bűzös, a zöld minden árnyalatában játszó köd van. Istenem de gyűlölöm ezt a helyet, ami konkrétan megint kezd egyre jobban megőrjíteni. És ha én ettől teljesen kész voltam, biztos, hogy a Meteora tag is teljesen kikel majd magából, és lehet Avery is. A köd olyan gyorsan terjed szét, hogy megszűnik a normális látótávolság, a lány és a pasas alakja is annyira elveszik benne, mintha nem is létezne rajtam kívül senki sem.
A magány és a kátségbe esés teljesen megmarkolja a szívemet és a torkomat is, a ködből, pedig mindenféle nem túl bizalomgerjesztő hangok szűrődnek felém. Sistergések, suttogásk. Egyre hangosabban és hangosabban, hogy fel tudnék üvölteni. A szemem a zöld semmibe mered, és bizonytalanul elindulok valamerre. A talpam alatt cuppog a latyak, és még azt sem látom, hogy merre, hova esetleg kire vagy mire lépek. Aztán egyszer csak, hogy váletlenül se lehessen rendesen védekezni, valahonnan zöld fény villan, ami kishíján eltalál és véget vet az életemnek. A szívbajt kapom, mert védekezni se tudtam volna ellene, ha azon a helyen állok, de így az átok tova tűnik a zöld ködbe, viszont nem hagyon válasz nélkül én is támadok. Ki tudja merre, ki tudja mit.
Kegyetlen egyedül bolyongani a smemiben. Kegyetlen, ahogy eltéved az ember és nem tudja merre tart. És ebben a ködös visszataszító folytogató helyen nem is jut eszembe azon agyalni, hogy mi van a másik kettővel, hogy mit is akarok csinélni, egyszerűen csak véget akarok vetni ennek az egész őrületnek. Pedih tudom, hogy nincs meg hozzá az erőm, hogy itt nincs semmiféle hatalom, ami felüírja az erdő akaratát.
Aztán egyszer csak belém vágódik egy varázslat, ami a hátamba fúródik mintha át akarna döfni, én pedig hangosat ordítva felnyögök és elterülök a földön, még csúszva is. A sárba mályesztem a körmeimet úgy szorítom ökölbe a kezem, és aszemem égni kezd  akönnytől, ahogy a hátam ég a fájdalmtól. Égetett és égetett a seb, érzem, ahogy a hátamról csorog a vér. Remegve és dühösen feltáászkodok, hogy én is visszatámadjak, hogy elérje azt aki adta, nem számít, hogy ott bolyong a kötdben Avery, nem számít, hogy eltalálok mást is, meg alartam ölni azt az embert. Ki akartam csinálni. A dühöm felforrósodva égetet belülről, szét tudnék tőle szakadni. A csoklómmal letörlöm a sárfoltot a számról, de lehet éppen jobban szétkenem.
- Gyere ide te gyáva féreg, ha mersz! - kiabálom bele a ködbe, és én is elkedzem szórni a varázslatokat és átkokat. Egyiket a másik után. Miközben igyekszem mozgásban maradni. És fel sem tűnik, hogy lassan valami ismét megfertőz belül, leborogatja azokat a falakat, amik a józanságomat hivatottak védeni, és egyre jobban egyre inkább elszáll az agyam, egyre csak az visszhangzova bennem, hogy ölni ölni ölni olyan jó ölni szeretünk ölni.
- Tépd szét a húsát edd meg fogyaszd el, táplálj minket, tápláld még több vérrel az erdőt
A suttogás már megállapíthatatlan a számomra hogy a ködből gomolyog vagy az án elmém visszhangzik, vagy én magam mondom e, minden összefolyt, pedig kaptam és adtam os vissza megint mindent, a testem felett pedig kezdem elveszíteni a kontrolt, mintha megint csak egy bábu lennék, az erdő bábuja, aki belülről sző át a gyökereivel és úgy irányít, hogy aztán én is egy legyek az ott lakozó vérszomjas akaratból.
Kóvályogtam a méregzöldes felhőkben, egészen addig míg fel nem döntök valakit, hogy aztán megint elvágódjak a földön.

[TESSANA]

TESSANA

2001. január vége
o u t f i t

a csúnyaság itt is esélyes

Éreztem a vesztemet, ahogy ott álltam a kavargó sűrű közepében, a pálcámat szorongatva, és az égvilágon semmit nem tudtam kivenni. A hangok... Mindenféle hang kúszott felém minden irányból, de akármerre is fordítottam a fejem, ugyanaz a zöldes, undorító köd vett körbe,  hogy akár egy sziklaszirten is állhattam volna, amelyről egy lépés oldalra a halál, akkor se jöttem volna rá. Erre a gondolatra azért bizonytalanul körbetapogattam magam körül a lábammal.
Aztán a furcsa susogásokhoz és recsegésekhez kiabálás és léptek is hozzácsapódtak. Aztán mire felmérhettem volna, melyik irányból is jönnek, mielőtt kitalálhattam volna, most ugyan merre tovább, már oldalba is kapott egy átok.
Felhördülve elterültem a gusztustalan avarban, talán még a számba is jutott levél az esés közben, de az oldalamat olyan erős fájdalom szúrta, hogy képtelen voltam egy helyben megmaradni. Az oldalamra szorítottam tenyeremmel, mintha az segítene bármit is, és akaratlanul is ficánkoltam a sáros, undorító talajon, próbálva találni végre egy olyan pontot, ahol nem fáj és nem éget ennyire, ahol végre kapok levegőt még a szúráson át is... De nem találtam. Csak ziháltam, és olyan volt, mintha valami fúróval fúrnának lyukat az oldalamba, egészen fel a szívemig... Legalábbis én már úgy éreztem, ott fent jár a vasmarokkal szorító fájdalom.
Úgy éreztem, hosszú órákig fetrengek ott az avarban, pedig nem lehetett sokkal több pár percnél, mire valahogy enyhülni kezdett a fájdalom. De még mindig ziháltam, és az oldalamat érintve az még mindig sajgott. Ötletem sem volt, milyen átok lehetett ez, így lassan a kezeim remegve a pulóverem aljához kúsztak, hogy azt megmarkolva felhúzzam az anyagot, és megpróbáljak vetni egy pillantást az égő pontra. Nem láttam vért, se nyílt sebet, csak egy erős, lilás-zöldes véraláfutást, amitől azért egy mély sóhaj kiszaladt belőlem - amire aztán újra összerándultam -, és visszaengedtem az anyagot.
Ahogy valahogyan a hátamra evickéltem, és talán visszataláltam az emberi tudatomhoz is, feltűntek a homályos sűrűben fel-fel villanó varázslatok, hogy a szívem megvadult, és reflexből megpördültem, erősen vetve oldalra magam, hogy legalább megpróbáltam megvédeni magam az esetlegesen engem célzó támadásoktól. Közben többször is éreztem, hogy megrezzen az aljnövényzet körülöttem... A szívem erősen vert, de megmarkoltam a pálcámat.
Fogalmam sem volt, mit csináljak most. Ésszerű lett volna támadni? Talán, de merre? Vagy inkább valahogy megpróbálni kievickélni magam ebből az erdőből?
Nem, az utóbbit egyből elvetettem. Semmi esélye nem volt, hogy képes lennék innen kijutni egyedül... Persze ha ezek lelövöldözik egymást, kénytelen leszek. Élesen felmorranva vettem erőt magamon a gondolat arconcsapásától, és a süppedés földbe nyomva tenyerem, megpróbáltam legalább térdre küzdeni magam.
A leghelyesebb talán az, ha megakadályozom, hogy ezek ketten meggyilkolják egymást... Persze a kivitelezés már más kérdés volt. Aztán hirtelen újabb zöld villám csapódott mellém a földbe. De mielőtt ettől végigkúszhatott volna rajtam a jeges rettegés, valaki akkora erővel borult belém, hogy felkiáltottam - a fájdalomtól már kevésbé, de az ijedtségtől annál inkább.
Borulás közben nem tudtam felmérni, melyikük az. Csak azt tudtam, hogy akármit is akar most, hogy meglátott, az nekem nem fog tetszeni.
- Ne ölj meg! - Szólaltam meg gondolkodás nélkül, ahogy összekapartam a pálcámat is, ami néhány centire az eséskor elmászott tőlem. Óvatos mozdulatokkal kisit feljebb küzdöttem magam, és úgy pillantottam felé, hogy végre ki tudjam venni az alakját is. - Tessana...
Mit kellett volna tennem? Valamiért nem mozdultam, csak némán reménykedtem, hogy nem vég pofán egy gyilkot átokkal. Pedig minden esélye megvolt. Ebben az őrületben... Éreztem, ahogy hátamon kúszik fel-le a hideg, de nem a hőmérséklet miatt. Nem tudtam megfogalmazni azt az érzést, ami itt uralkodott, ami itt terült el a fék közt, de besszipantva az ember egyre csak megbolondult. Nagyon kellett küzdenem, hogy a felszínen maradjak, de igyekeztem elterelni a figyelmemet. Igyekeztem nem arra gondolni, hogy én is könnyedén rászórhatnék egy bűbájt... Hogy azok után, mennyi sérülést okozott, miért ne jöhetnék most én, aki támad? Először a pálcájától szabadítom meg, aztán...
Elöntötte a rémület a torkom. Hányni fogok. A francba is, Avery, szedd össze magad! Kibaszott gyorsan! 
- El kell innen mennünk - tört ki belőlem. - Most azonnal! Gyere!
És már fel is szedtem magam a földről - persze csak akkor, ha ő nem nyomott le valami átkot a torkomon - és felé indultam, de abban a pillanatban megéreztem, hogy valami elkap a nyakamnál... És hogy egy kéz volt, vagy netán egy életrekelt inda? Hát a faszomat sem érdekli!
- Engedj el, Merlinre! - sikítottam fel, és nem is gondolkoztam, megcéloztam a hátam mögötti pontot, és ugyanolyan vakon hozzávágtam valami átkot, ami persze lehet, hogy be se talált. De egyre dühösebb lettem... És el akartam menni. Én nem maradok ebben a zöld koporsóban egy pillanattal tovább sem!

[Erdőmásodik szín - Méregzöld]

Erdő
második szín - Méregzöld

kettőezeregy.január.

in the end[/color]
dresscode

Járkálj csak, halálraítélt!
bokrokba szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted: a rémülettől
fehér és púpos lett az út.

16+

Egyedül abban vagyok biztos, hogy ez a hely nem tartozik a kedvenceim közzé. De nagyon nem. Rosszab hatást vált ki belőlem az egész delírium szagú részegzöld összhatás, mint egy átvedelt éjszaka valami noname klubban a szaktársakkal.
Ez az erdő most valahogy sokkal erősebben akarta szétcibálni az elmémet és a lelkemet egyaránt, és ahogy röptítettem, meg próbáltam kivédeni a felém csapódó átkokat, csak reméltem, hogy annak a csajnak vannak olyan jó reflexei,mint nekem. Most komolyan semmi okom nem volt rá, hogy mondjuk megöljem, vagy ilyenek, szerencsétlen csak belerángatódott megint az események totális közepébe.
És a hangokról ne is beszéljük, egyszerre táűnt úgy, mintha az én fejembe tolakodtak volna be, és ha csak úgy bele  avilágba sutyorgott volna. És baszki, mindennek hangja volt. A fűszálaknak, a sárnak, a kavicsdarabkáknak, a máregzöld ködnek, a halálnak, a rothadásnak, a zöld égboltnak, a recsegő fáknak, mintnek mindenek olyan pulzáló hangja volt, olyan mélyről jövő, hogy szabályosan kínzott és gondoskodtak arról a hangok, hogy teljes ideggörcsöt kapjak és futkározzo a hátamon a hideg. Szenvedtem ettől az egésztől a helyzettől attól, hogy nem látók, a félelemtől, hogy mi van ha nem tudok védekezni és megdöglök. Nem akartam meghalni, meg akartam szerezni a másik pálcám és ki akartam innen jutni, hogy normálisan és idegbeteg erdőmentesen bosszuljam meg a családomat.
Egyszerűen csapdába esett prédának éreztem magamat, és az sem segített azon, amikor én támadtam. Mert midneki préde volt itt, ahol az erdő volt a vadász, az ember bedig az elejtendő vad. Nem fogom fel merre vergődöm, hova tátongok, csak lépek hol ide hol oda az átkok elől, míg nem egyenesen beleborulok valakibe. Nem fogom fel elsőre, hogy ki az, csak a torkára szorítom a pálcámat, és utána csapom ki a szememből a fejembe hullott, zilált hajamat.
- Ne ölj meg! Tessana...
- Óó, Avery - biccentek, és lassan felfogva  ahelyezetet, olyan lassú mozdulatokkal mászok le róla, mintha valami erő ellen kellene harcolnom, mintha valami más akarná hogy még mindig a lányon üljek, mintha egyre nehezebb lenne a testemnek parancsolni. - Nem öllek meg, te hülye - sóhajtok, majd a kezemet nyújtom és felhúzom, ha elfogadja a segítségemet. - Pont elég, hogy az erdő meg az a faszi is vadászik ránk. Semmi kedvem velük Battle Royale-ost játszani... - húzom fintorra a számat, majd közelebb araszolok hozzá. A köd olyan penészes tejfelszerű és sűrű, hogy attól félek kéét lépést teszek és megint szem elől tévesztjük egymást. Közben éppen hogy ki tudok védeni valami vörhenyes átkot, én meg vissza is vágok.
- El kell innen mennünk. Most azonnal! Gyere!
- Ez egy kurva jó ötlet... Támogatom! - bólintok és szorosn a nyomában elindulunk... Merlin töke sem tudja merre. És akkor valami megfogja Avery nyakát, és szorongatni kezdi, miközben ő kalimpál és ordít és átkoz szóval is meg a pálcájával is. A francba, nem látom az inda testét... Odarohanok, és igyekszem a pálcámat ismét a lány nyakához tenni, hogy valami nem túl erős varázslattal leszárítsam a nyakáról, majd megragadva a karját tolatni kezdek hátrafelé, a pálcámmal a semmibe mutatva, és idegesen kapkodva a tekintetem egy esetleges újabb támadásra felkészülve. Mert ez a fos esrő ennyivel nem adja fel.
Ekkor éreztem meg az erős szorításokat a bokámnál és a hirtelen nagyon is ingoványos talajt a lábam alatt. Valami rám tekeredett egészen fel a combomra és húzott bele a mocsárba. Őrült módra dobogott a szívem, és Averyt kutatom a tekintetemmel, hogy őt vajon elkapták e. De féltem, hogy mivel ő mögöttem volt igen.
- A francba... - átkozódom, miközben egyre több pontomon érzem a nyálkás sarat a testemen, és valami megoldás után kutatok.

[TESSANA]

TESSANA

2001. január vége
o u t f i t

a csúnyaság itt is esélyes

Egy pillanatig komolyan biztos voltam benne, hogy kinyír. Talán elsősorban nem is engem akart volna - vagy ki tudja?! -, de ahogy mindent körbevett ez a zöld trutymó, ami már nem is igazán volt ködnek nevezhető... Borsódzott tőle a hátam, és volt valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzet, ami ide-oda futkosott a bőröm alatt... Nem is tudtam volna szavakba foglalni... Csak el akartam tűnni. Nagyon, de nagyon gyorsan.
Zavarossá tette a gondolataimat, az érzelmeimet, pedig minden egyes idegszálammal küzdöttem ellene. Hirtelenjében elevenen élt bennem a kép Tessana üres, rideg szemeiről, amikből szinte sütött az erdő zavarodottsága... és nem. Ezt nem engedhettem.
A pálcája erőteljesen nyomódott a nyakamba, hogy levegőt se mertem venni... Kellett néhány pillanat, mire végre a kék szempárban felcsillant, hogy ismerős vagyok neki, és hogy nem én vagyok a célpontja... Erre pedig fellélegeztem.
- Óó, Avery. - Az ágak között átütő ég felé biccentettem, miközben lemászott rólam. - Nem öllek meg, te hülye.
Hát el se akartam hinni elsőre... De hisz minden szörnyűségben van egy kis jó, nem? Talán-talán eljutunk addig a pontig, hogy rájön, hogy ebben az egészben nem én vagyok az elsőszámú ellenség? Bár ki tudja, múltkor is az okozta a feszültséget, hogy véletlen felborítottam a faluban. Vagy inkább ő engem, hmpf...
Egy pillanatig azért feltételekkel meredtem a felém nyújtott kezére... De aztán elfogadtam, és hagytam, hogy felhúzzon, még ha továbbra is sajgott az oldalam, és kellemetlen volt minden egyes kis mozzanat.
- Pont elég, hogy az erdő meg az a faszi is vadászik ránk. Semmi kedvem velük Battle Royale-ost játszani...
- Battle mit? - fintorogtam halványan, miközben ő közelebb araszolt hozzám, amit kivételesen nem is bántam - ilyen távolságból legalább nem veszítjük egymást szem elől ebben az undorító csemegeuborka-zöld ködben -, bár az a férfi még mindig itt ólálkodott valamerre... Ha pedig belök közénk egy átkot, akkor bizony lőttek a közelségnek. Erre a gondolatra meg is markoltam a pálcámat, mozdulatra, támadásra készen. Aztán valamivel halkabban fojtattam, felé biccentve, és elindulva valamelyik random irányba. - Szerinted merre induljunk? Te hallasz valamit? Csak hogy ne váljunk ennek a faszinak a...
És tádám, ennyi kellett, valami a nyakam köré fonódott és hátrarántott, hogy az amúgy is sajgó oldalam egy elég természetellenes szögbe csavarodva, ismét égni kezdett, nekem pedig már nagyon elegem volt... Nem is tudtam először, ez a férfi volt-e, vagy sem, csak átkokat dobáltam a hátam mögé, de elég nehézkes művelet volt így fulladozva. Igyekeztem valahogy lefejteni magamról a szorítást, de az ujjaim csak legördültek a - mostmár szinte teljesen biztos voltam benne, hogy inda - gömbölyű felületről, nem jutottam semmire. Aztán Tessa arca ismét felsejlett a zöldes árnyak közt, és egy erős löket érte nyakamat, hogy a következő pillanatban ismét levegőhöz jutottam.
Rekedtes köhögés tört fel belőlem, miközben megkapaszkodtam a lány karjában, aki már rángatott is arrébb, és közben persze igyekeztem nem orrabukni, de úgy éreztem, ez életem kihívása abban a pillanatban. Apró, fekete kis foltok kúsztak a szemem elé, amik csak lassacskán akartak eltűnni.
- A francba - susogtam, ahogy lépkedtem hátrafelé a süppedős, undorító trutyiban, ami minden lépésemmel jobban besüppedt. Már-már úgy éreztem, elnyeli még a bakancsomat is, amikor Tessa feje egyszercsak eltűnt előlem. Nem is tudtam, hogy én borultam meg vagy ő, ide-oda kapkodtam a fejem, amíg én is el nem kezdtem zuhanni... Valami rámvetette magát hátulról, hogy oldalra zuhantam, és hihetetlen nevetséges módon, de valahogyan úgy éreztem magam, mint egy kalózhajó dőlő vitorlája... Vagy igazából akármilyen hajó, amúgy is, mi a franc baj velem?
- Megöllek! - A sziszegés hideg lehelettel kúszott a nyakamra, hogy egyből kiverte a fejemből ezeket a hülye hajós hasonlatokat... Ujjaim kissé megremegtek, ahogy szorítottam a fűzt ujjaim között. Közben pedig megéreztem, hogy a fickó, miközben felettem liheg, pálcáját erőszakosan hozzányomja nyakamhoz. És egy pillanatra elborított a jeges rémület. Egyszerre kellett mentenem magamat, és Tessanat, aki hallhatóan küzdött valamivel mellettünk... De képtelen voltam megmozdulni, ahogy hallgattam az alak állatias morgását. Nem kellett az erdő filozófiájának szakértőjének lennem ahhoz, hogy tudjam, ezt az egészet az okozta... Mert talán elvetemült volt a kocsmában, de nem... Ennyire nem...
Szedd össze magad, Avery. Kurvagyorsan.
- Rictusempra! - Annak ellenére hogy csak csálén tudtam megcélozni a mögöttem húzódót, és a szavak szinte átgondolás nélkül törtek fel torkomból, reflexszerűen, úgy éreztem, betaláltam - a férfi ugyanis fehördülve lehempergett végre rólam, hogy én is kicibálhattam magam a sárból, legalábbis épp annyira, hogy térdeküzdjem magam, és Tess felé pördüljek. A lány köré pedig indaszerűen tekeredett a sár, hogy egy pillanatig azt se hittem el, mit látok.
- Várj! Ne mozdulj! - Igazából csak azért kiáltottam felé, mert úgy éreztem, valamit mondanom kell, közben pedig fogalmam sem volt, számít-e egyáltalán, ha abbahagyja a kapálózást... Olyan merevnek éreztem volna magam, mintha lenyeltem volna egy túlméretezett bodzapálcát egészben, de valamilyen módin kicsit feljebb küszködtem magam, messzebb a férfitól, és Tess felé emeltem a pálcámat, erősen törve közben  a fejemet. Aztán lejjebb irányítottam a pálca hegyét, hogy mindenféleképp a sarat találja el, ne a lányt. És ekkor már tényleg reménykedtem, hogy Tessa nem mozdul meg.
- Petrificus totalus! - kiáltottam, minden reményemet abba fektetve, hogy ettől a sár megdermed, Tessana pedig onnan már valamivel könnyebben ki tud törni...

[Erdőmásodik szín - Méregzöld]

Erdő
második szín - Méregzöld

kettőezeregy.január.

in the end[/color]
dresscode

Járkálj csak, halálraítélt!
bokrokba szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted: a rémülettől
fehér és púpos lett az út.

18+

Az egész atmoszféra olyan kibaszottul nyomasztó, hogy megint kelleni fog 1-2 hét,mire kiheverem az ittlétet. Az őrült kis suttogások, amik egyre inkább szavakká formálódtak a fejemben, aztán valami beteges zöld méregbe mártva már ott volt előttem a kép, ahogy a Család mindenkit lemészárol. Ahogy ott vagyok meghúzódva a sötét szekrényben, ahol a testvérem kiszalad, pedig olyan gyenge, olyan kölyök, ahogy villannak az átkok, én meg elhopponálok, mert nem bírok ott maradni. Hagynom kellett volna, hogy megöljenek engem is? Úgy minden olyan édes lenne. Úgy velük lennék akárhol is vannak. De én tudom, hogy a pokolban fogok főni, az összes lemészárolt Meteorával együtt.
És tudjátok mit?
Kurvára fogom élvezni.
És egyszerűen érzem, hogy a gondolataimat már nem irányítom, valami más erő söpör végig az elmémben, ami egyre csak az lemészérolt testeiket vetíti elém, és ezt sutttogja: ugye milyen jó? Ugye mennyire élvezted? most is élvezheted. Most is leölhetsz itt bárkit. Mert szereted a gyilkolás, igaz? Szereted a vér szagát, szereted a kínlódó, fájdalomtól eltorzult arcokat nézni, és a mosolyoddal a halálba küldeni őket, igaz?
Szereted igaz?
Az Erdő is szereti.
Mi szeretjük ezt.
Mi.
A transzból, csak egy átok zökkent ki, és aztán valahogy a szőke csaj felett kötök ki. És tudom, hogy nem szabad hagynom, hogy megbolojon az elmém. De hát kérlek, az már hova bomoljon? Már rég megbomlott, azon a napon, amikor a férfiak beállítottak apám megkínzott testével.
- Battle mit?
- Battle Royale - ejtem ki tagoltan a számon, miközben feltápászkodva lesepregetek magamról néhány mozgó kúszó izét. Fúj. - Egy könyv, ahol az iskolásoknak egy szigeten egymás osztálytársait mészárolják le egészen addíg, míg egy ember nem marad. Cuki könyv, imádnád a vért meg mindent benne - ejtek meg egy ártatlan vigyort, majd arréb b rántom egy másik átok elől, és visszaszórok valami ellentámadást.
- Szerinted merre induljunk? Te hallasz valamit? Csak hogy ne váljunk ennek a faszinak a...
- Hát mondjuk ararghdgfrh - szakad ki belőlem.
És megint,itt nincs olyan idő kérés, mint a mugli sportokon, nincsen pihi, csak a szar a szar a aszar a nyakadba, de az nagyon nagyon sűrűn, és már azt sem tudom mi történik, csak tele van a szám kosszal, és trutymóval és mocsokkal, és csak kapaszkodom a pálcámba, mert ha ezt is elvesztem, akkor nekem végem, olyan kurvára de nagyon végem, hogy a büdös életbe nem keveredünk ki élve. Se ő, se én. A faszit nem bánom. De ahogy Averyt csapkodja az átkokkal, ahol kiül a téboly a tekintetére, az a téboly, az az elégedett lenézés, ahogy a családommal is végeztek, tudom, hogy nem fogom hagyni, hogy könnyű halála legyen. Ki foglak véreztetni, te faszfej.
- Várj! Ne mozdulj!
- Csak nyugodtan, ráérek! - kiáltok vissza, miközben éppen a halál kapujában állok, de csak a te kedvedért, Avery még elfogyasztok egy csésze teát is... Csak éppen már mindenem tele van sárral, az orrom, a pofám, a szám a torkom. A legvadabb rémálmaimban sem hittem volna, hogy tanúja leszek annak, hogy orálisan halálra megerőszakol valami sárszörny.
- Petrificus totalus! - hallom a csaj hangját, én meg minden alkalmat kihasználva igyekszem kikecmeregni ebből a bűzös, undorító fosból. Mert ez az. Egy nagy bűzös fos. Ha a Roxfortos éveim alatt tudtam volna, hogy ilyen fos létezik, biztos ezt használtam volna a suliban trágyagránátok helyett. Kiverekedvén magam, támolyogva lépkedek a lány mellé, de éppen kitörlöm a szememből a sarat, amikor az a rohadt mocsok állat ismét talpra kecmereg, és a lányt veszi célba.
- Húzz innen - mordulok Averyre, majd elsötétült tekintettel vetem rá magam erre  aféregre, aki még azt sem érdemelte meg, hogy a világra jött. És már zubog is a fejemben a kép, a sípolás, és a ritmus: öldd meg, öldd meg, öldd meg. Annyira ismerős volt, annyira sokszor hallottam már, hogy szinte barátként üdvözöltem a fejemben a kis sátáni hangot, mely nem az erdőből áradt, hanem belőlem.
- Cutler - dobom hozzá az átkot, mire a féreg a hasához kap és összegörnyed. Nos, remélem Avery legalább a szemét becsukja, és az orrát is. Mert már érzem a vér és a beleinek a savanyú bomlásnak induló bűzét. Szenvedj, de szemét. Szenved, amiért megölted a húgomat. És látom, hogy térdre rogy, látom a tekintetében a halál felismerését, látom, hogy könyörögni akar, de a fájdalom nem hagyja szóhoz sem jutni. Szenvedj, de dög.
- Opprimo! - kiáltom, és elégedett vigyorral az arcomon nézem a fulldoklásának a haláltusáját.
- Miért...Miért... - hörrögi, már szinte az utolsó lehelletével.
- A húgomért, te fasz... a húgomért, akinek elvetted az életét. Találkozunk a pokolban - ejtek meg felé még egy utolsó vigyort, aztán már csak az élettelen testét bámulom, a haláltusája utáni feldagadt arcát, a kitört fogait, és a vért. A vért. De nincs időm bámészkodni. Mert valami megint közeledik. Valami, akit a vér és a halál bűze csalt ide. Hátraarcot vágok, és megragadva Averyt húzni kezdem valamerre, de egyre jobban érzem, hogy jön.
és akkor kurva nagy baj lesz.

[TESSANA]

TESSANA

2001. január vége
o u t f i t

a csúnyaság itt is esélyes

Nem is tudom, hogy voltam olyan hülye, hogy elhittem, egyszerű dolgunk lesz. Az a pillanatnyi kis nyugalom elhitette velem. Amíg legalább nem záporoztak közénk az átkok és egy percig az Erdő sem akart meggyilkolni. De annyira rövid ideig tartott... Közben persze éreztem azt is, hogy csak pillanatok kérdése, mikor veszítem el Tessanát megint. Éreztem azt a belőle áradó őrületet, amelyet a fák is terjesztettek, és pont ezt igyekeztem valamilyen módon kizárni.
- Battle Royale - magyarázta Tessana, miközben én még vetettem felé egy értetlen pillantást. Ahaaaa... - Egy könyv, ahol az iskolásoknak egy szigeten egymás osztálytársait mészárolják le egészen addíg, míg egy ember nem marad. Cuki könyv, imádnád a vért meg mindent benne.
Ahaaaaaaa! Jól hangzik.
- Ja , tutira... - Pont ez kell még nekem, tényleg. Basszus, miért ír valaki ilyen könyvet? És amúgy is, miért...
Én már nem is tudom, mi csattant, vagy mi robbant, támadt és próbált ismét megölni, de olyan undorító volt már ismét a számban érezni a sár és a vér gusztustalan keverékét. Mégsem engedtem magamnak, hogy eluralkodjon rajtam a kétségbeesés és a félelem. Erőszakosan kizártam magamból mindezt, mert én ma nem halok meg. Rohadtul nem halok meg.
Emellett persze reménykedtem benne, hogy más sem fog. Még ez az idióta csaj sem, pedig elég elmebeteg volt, de ennyire azért nem.
Aztán csak sikerült leráznom magamról a fickót, szó szerint, hogy aztán odébb verekedve magam, a sárban kúszva-mászva és azt köpködve, Tessana csapdája felé szegezzem a pálcámat. És fohászkodtam közben, hogy a tervem beváljon. Különben nekünk annyi. Nekem is, mert a fickó mindjárt túllesz az átok hatásán, és ízekre szed. Persze, talán ez akkor is eljön, ha Tessana kiszabadul.
Valahogy pedig csak sikerült, zihálva, nagyra tágult szemekkel figyeltem Tesst, ahogy kikecmereg a megdermedt csápok közül, és közben sáros tenyeremet beletöröltem a nadrágomba, annak már amúgy is mindegy volt.
- Merlinre... Figyelj, biztosan nem tudunk innen elhoppannálni? Tudom, a múltkor nem sikerült, de talán azóta... - próbálkoztam meg a lehetetlennel, ám félbeszakított.
- Húzz innen. - Nagyokat pislogtam csak, ám ő már indult is, engem pedig kishíján felborított, hogy egy fa törzsének érkeztem, ahogy arrébb vetettem magam, és elégedetlenül felmordultam. Persze, nem várok én köszönömöt, amiért megmentettem az életét, dehogyis, de azért jól esne, ha ennél egy fokkal kedvesebben beszélne velem... És éreztem, ahogy rám csapódik valami.
Valami meleg. Valami forrón pezsegő.
Elakadt a lélegzetem. Ahogy lenyeltem a nyálam, a torkom olyan száraz volt, mintha csak sivataggá változott volna. És lepillantva megpillantottam a vörösséget a pulóverem alján.
Éreztem, hogy megszédülök, mégis hátrébb botladoztam valahogy, ahogy a férfi térdre rogyott. Ám a tekintetemet képtelen volt elszakítani róluk, akármennyire is akartam... A szívemet a torkomban éreztem dübögni. A Tessából áradó sötétség pedig szinte arcon vágott. A francba is. Merlinre. A francba!
- Tess...
- Opprimo!
- Miért...Miért...
Összeszorítottam a szemem. Nem, én ezt nem bírom. A vészcsengő olyan élesen sikított bennem, hogy beleremegett mindenem. De csak nem tudtam megmozdulni. Csak képtelen voltam kipréselni magamból...
- Tessana, ne! - Ez én voltam? A fenébe is, fogalmam sem volt, de úgy éreztem, a vére beterít, pedig már messze álltam, úgy éreztem, a hörgése túl hangos, pedig már néma volt, úgy éreztem, a szíve olyan hangosan dobog, hogy hozzám is elér, pedig már nem dobogott.
Remegett a térdem, de valahogy nem borultam fel. Pedig ahogy a halál bűze elérte az orromat, szerettem volna inkább beleborulni a sárba, bármi, csak ne kéne érezzem... És a szemem. Nem mertem kinyitni. Attól rettegtem, hogy az élettelen arc ott lesz előttem, ha felpillantok. Tessana szavait összemosta valami. És már csak azt éreztem, ahogy megragadja a kezemet, és húz maga után, én meg kénytelen voltam menni utána, pedig érintése szinte égetett.
Már csak ott nyitottam ki a szemem, ahol szinte biztos voltam benne, hogy nem lehet ott... hogy nem lehet ott  a hulla... de biztos, hogy meghalt? A francba is, nem kellett volna megnézni, vagy valami? Mi van, ha túlélte, mi meg itt hagytuk, és, és...
A lábaim nem bírták tovább. És a lelkem sem. Megtorpantam, és elrántottam a remegő kezemet tőle.
- Meg... - alig-alig merészkedett számra a szó. - Megölted... Meghalt... Te nem vagy magadnál, Tessana! Tudod... tudod, mit tettél?
Rá sem mertem nézni. Nem, mert... nem akartam látni azt a nyugodt, azt az érdektelen arcot. Olyan könnyű volt, olyan hirtelen. Egyik pillanatban még lélegzett, aztán nem... Velem is ennyi pont ennyi idő alatt végezne. Csak egy csattanó átok a bőrön, és vége. Vége... Éreztem, hogy felkavarodik a gyomrom. Hogy hányni fogok. Tulajdonképpen akár ki is dobhattam volna ide a taccsot, ebben a retkes, mocskos lucsokban fel sem tűnt volna még valakinek az ebédje. Reszketve végigfuttattam ujjaimat a hajamon, de csak nem néztem vissza Tessára. Eszembe jutott; ha nem is öl meg, hogy találjuk meg azt a házat ismét? Akárhol lehetett. És eközben nem is tűnt fel az a közelgő sötétség, amely a fák között suhant.
- Oké. Tűnjünk el innen valahogy, aztán inkább próbáljunk meg soha a büdös életben többé egymás útjába keveredni.

[Erdőmásodik szín - Méregzöld]

Erdő
második szín - Méregzöld

kettőezeregy.január.

in the end[/color]
dresscode

Járkálj csak, halálraítélt!
bokrokba szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted: a rémülettől
fehér és púpos lett az út.

18+

A halál megint megőrjít, és tudom, hogy ez nem normális. Hiszen normális ember nem végez így senkivel. De a norális embereknek nem mészárolták le a családját a szeme láttára, a normális emberek apját nem kényszerítették emberölésre, a normális emberek családja nem hullott szét az ostrom alatt. Nem, a normális embereknek volt életük ami nekem már nem. Szeretnék úgy élni, mintha normális lennék, de tudom hogy mindez csak játék. És ahogy a holttestet nézem, ahogy lassan olvad bele a földbe nem érzek semmit, csak elégedettséget.Ahogy egy festő nézné a befejezett művét. Tőkéletes. És az örömöm. Mert örülök, hogy meghalt, és több embert nem ölhet meg. Letakarítom magamról a vért, és közelebb lépek a reszkető lány felé, aki az előbb felsikoltott, mintha megállítana a hangja, de nem. Én nem állok meg addig, amíg meg nem ölöm őket, egytől egyig.
- Meg... Megölted... Meghalt... Te nem vagy magadnál, Tessana! Tudod... tudod, mit tettél?
- Persze, hogy tudom. És te tudod, hogy ő mit tett? Megölte a húgomat. És még sok más kisgyereket is. Az ilyen ember nem érdemel életet. És ha azt mondod, hogy az aurorok majd elkapják... Na szép, a nevük még a nyilvántartásukban sem szerepel. De ha ennyire rohadtul nyomasztanak ezek a rémképek, szívesen elveszem ezeket az emlékeket tőled. Sokkal könnyebb lenne neked is, mint ezzel a látvánnyal élni - pillantok hátra, majd lendületesen újra nekivágok az erdőnek. Ki kell jutnunk, és már nem érdekel az az elkeveredett pálca. - Nyugi téged nem öllek meg. Veled nincs dolgom - emelem rá a kék tekintetemet, makd lendületesen haladok előre.
- Oké. Tűnjünk el innen valahogy, aztán inkább próbáljunk meg soha a büdös életben többé egymás útjába keveredni - mondja mögöttem botorkálva, majd erre egyetértően bólintok, miközben kikerülök egy hatalmas, lüktető gyökeret nagy ívben a fával együtt. A végén még az is elszabadul.
Hosszú csendben lépkedünk, én pedig igyekszem elnyomni magamban azt a rohadt nagy kényszert, amit az erdő kántál belém, hogy mennyire jó lenne megölni ezt a csajt is, senkinek sem tűnne fel, sem az, hogy én tettem, sem az, hogy itt voltam, mert erre a helyre nem jön senki olyan nyomorult lélek, aki képes lenne innen kitalálni. Ez itt maga a pokol kapuja, talán Dante látta is ezt, amikor írta az Isteni Színjátékot?  Minden esetre éreztem, ahogy a suttogás erősödik,és egyre jobban eltorzítja az agyamat. Kikészülök, ha ez így folytatódik tovább, esküszöm, hogy kikészülök. És bármi is akar nekünk rontani nem leszek elég, hogy megvédjem ezt a csajt, se pedig magamat, és akkor itt halunk meg. Hátranézek, hogy követ-e, hogy egyben van-e, de nem sikoltozik és úgy tűnik az Erdő is vihar előtti csendes nyugalomba kényszerül. Aztán egyszer csak meghallok egy nagyon halk neszt, és bevágom a féket.
- Te is hallod? - nézek a lány felé tátogva. - Egy ajtó nyikorgás.
Aztán már meg is ragadom a kezét, és húzom a nyikorgás felé, mert itt minden időre megy, tik-tak, tik-tak, mintha az erdő is, a gyökerek is minden ketyegne, és akkor megpillantom az ajtót, két otromba fa között, ahogy kitárva hívogat. De előtte mintha csak egy halom kígyó tekeregne ránganak és forgolódnak a fák gyökerei, de én csak megszaporázom a lépteimet és szaladok az ajtó felé, átkokat lovelve a gyökerekhez, hogy aztán nagy lendülettel beessek Averyvel az ajtón, és belecsapódjak a koszos padlóba. Nem nagyon várom meg, hogy ő, vagy én feleszméljünk, az ajtó még nyitva van, és a gyökerek felénk nyúlnak a másik oldalról, így még egyszer megragadom a lány kezét és elhopponálok Roxmortsba.
- Tessék, itt is vagyunk. Ahogy ígértem, életben vagy. És többet nem is fogsz látni - csapkodom hátba, mintha minden olyan rohadt jó lenne. - Vigyázz legközelebb milyen kétes alakok előtt vágod be a féket - húzom vigyorra a számat, majd egy halk puffanás kíséretében el is tűnök a szemem elől, valószínüleg örökre.

Köszönöm a játékot!