+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Mikhail Bertov
| | | | |-+  Borostyán-lak (Moderátor: Mikhail Bertov)
| | | | | |-+  Konyha és étkező
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Konyha és étkező  (Megtekintve 6520 alkalommal)

Eduard Sokolov
Eltávozott karakter
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2022. 03. 23. - 10:48:35 »
+1

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

фарфор




Sokolov igazán meg volt hatva, amikor belépett Mihail lakásába. Nem,  igazából már akkor is meg volt hatva, amikor a lakás kulcsot a kezébe nyomták, és elküldték oda pihenni. Mindig is kíváncsi volt arra, hogy mégis milyen lehetett annak a férfinak az otthona, akibe beleszeretett. Igazából ha lottózott volna, kkor tökéletes telitalálattal megnyerhette volna a főnyereményt, mert valami ilyesmire számított. Kellemes bútoros, tökéletes harmónia és a tökéletesebbnél is tökéletesebb tisztaság. Sokkolov szerelmesen sóhajtott föl, amikor levette a tavaszi kabátját és felakasztotta az akasztóra. Egy kissé zavarba jött, hirtelen nem tudta mégis mit csináljon egyedül Mikhail lakásában, hiszen... mégis csak vendégségben van, és még nem járt itt. Túl orosznak érezte magát ehhez a helyzetnek, és zavart feszengéssel ült le inkább bámulni a kandallóban lobogó tüzet. Sóhajtva szivarra gyújtott, miközben mélázva bámulta a barátságos lánokat. Bár jobban élvezte volna a társaságot a saját kis birodalmában, mégis olyan jó érzéssel töltötte el, az amúgy is gyermekien jámbor szívét, hogy itt lehet, egyedül ebben a lakásban, és várhatja haza Mikhailt, mintha csak összeköltöztek volna. Erre persze még jobban zavarba jött és a hatásosság kedvéért még el is pirult.
Szerencsére, mielőtt teljesen olyan lett volna Mr. Sokolov arca, mint az általa bámult tűz, berontott Mikhail olyan vehemens lendülettel, hogy még meg is ijedt, de aztán csak felé fordult és boldogan a karjai közzé zárta az imádott férfit, szerelmetesen sóhajthatva, mert hát Eduard Sokolov menthetetlenül romantikus lélek volt.
– Soha többé ne engedj oda… soha többé… – motyogta Mikahil és Sokolov pedig a hátbavágás végett köhintett egyet fojtottan, mert váratlanul érte az ütés. – Azt mondta… azt mondta az az őrült nőszemély, hogy ezúttal muszáj leszek elmenni a tavaszi bálra és kicsit hízelegni pár orosz mágnásnak. Kell a pénz.
- Mikhailom - sóhajtotta hamisíthatatlan orosz akcentussal Sokolov. Gyűlölte, hogy hogyan bánt vele az akadémia, pedig így is minden erejét és befolyását bevetette, hogy a hiénáktól távol tartsak Mikhailt. - Csak sorold fel a neveket, hogy kikkel nem akarsz soha többé találkozni. A pénz miatt ne aggódj. Nem kell elmenned, majd hivatalos útra jössz vele,m - momrogta és csókot nyomott előbb az édes ajkakra aztán a homlokára, és belélegezte Mikhail kellemes illatát. Aztán már hallgathatta az uborkákat és a többi zöldséget, és mivel óhatatlanul is rajongott mindenféle ételért, máris megéhezett eá.
- Ha olyan ügyes leszel, akkor nem csak a tíz ujjamat fogom megnyalni - mondta olyan lányos zavarban, bókolgatva, miközben a patyolat tiszta konyhába kötöttek ki, aztán egyszer csak rádobtrak egy tehén mintás kabátot, amit Ed rémülten rezzenve kapott el, mert megijedt a mintától és a szőrmétől.
- Ó. Milyen érdekes kabát. Boldog születésnapot, Lisichka! - dörmögte és a furcsán rémisztő kabátot vóvatosan a fogasra akasztotta, mintha attól félt volna, hogy egyszer csak életre kel, és tehén módon bőgni kezd. Sokolov pedig kifejezetten tartott a tehenektől.
- Khm, szóval sütünk - mondja olyan esetlenül visszalépve a konyhába, hogy aztán próbáljon besegíteni. Igazából nem nagyon értett ezekhez, mindig étteremben evett, otthon meg volt házimanójuk. Pintyőkének hívták, és volt egy rózsaszín papucsa. Szóval Sokolov odalépett és elkedzte vágni ha kellett az ubit, miközben felszisszent mert égett a kapja. Pontosabban annak az átkozott jelnek a helye.
 
Naplózva


Mikhail Bertov
[Topiktulaj]
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2022. 03. 26. - 08:27:20 »
+1

m a r k s
20030318

to: Sokolov

o u t f i t

Sokolov karjaiban minden más volt. Egyszerre voltam boldog, iszonyúan szerelmes és éreztem magam biztonságban. Az arcomat a mellkasába fúrtam, hogy mélyen szívjam magamba az illatát. Az sem zavart, hogy a kutyám, Elizabeth ott csaholt a bokánk mellett, örülve, hogy viszont láthat.
– Mikhailom – sóhajtotta imádott, oroszos akcentussal. – Csak sorold fel a neveket, hogy kikkel nem akarsz soha többé találkozni. A pénz miatt ne aggódj. Nem kell elmenned, majd hivatalos útra jössz vele,m. – Csókot lehet az ajkaimra, én pedig engedtem magam elveszni abban a fél pillanatban, mielőtt az ajkai átvándoroltak a homlokomra. Rajtam volt a sor, hogy sóhajtsak, erőt merítsek és elfelejtsem a mai nap történéseit. Aztán már vontam is magammal a konyhába, hogy neki álljak a főzésnek.
A pultra kipakoltam az uborkákat, a joghurtot, a fűszereket. A tarator egyszerű étel volt, nem kellett hozzá az uborkán kívül szinte semmi, így csak kapor és fokhagyma került még ki az asztalra a dió mellé, ami kellemes, ropogós érzést adott a leveshez.
–  Ha olyan ügyes leszel, akkor nem csak a tíz ujjamat fogom megnyalni.
Elvigyorodtam.
– Akkor készítsd fel a nyelved… – Kacsintottam rá sokat mondó arckifejezéssel.
Tudtam, hogy jól fog sikerülni. A tarator volt az egyetlen étel, amit normálisan el tudtam készíteni úgy, ahogyan azt a bolgár hagyományok tartották és ahogyan azt mifelénk készítették. Nem volt sok pénzünk, így egyszerű ételeket ettünk. Az uborkalevesnél diétásabb ráadásul nem igazán létezett.
– Ó. Milyen érdekes kabát. Boldog születésnapot, Lisichka! – dörmögte Sokolov. Talán nem emlékezett, hogy a születésnapom ősszel van, de hát nem is bántam. Így legalább nem feszegette, miért vettem magamnak egy ilyen drága kabátot az ő pénzéből. – Khm, szóval sütünk.
Megvártam, míg szépen leteszi a kabátot és odajön mellém. A megmosott zöldségeket kipakoltam addig a pultra és csak akkor mosolyogtam rá, mikor odalépett mellém. Volt ebben az egész helyzetben valami mérhetetlenül romantikus… és újra szerelembe tudtam volna esni vele.
– Ez nem sütés, Ed. – Mondtam és figyeltem, ahogy az uborkát vágta. – Próbáld meg nagyon apró kockákra vágni. – Magyaráztam és megérintettem a kezét, amiben a kést tartott, hogy segítsek neki. Fél percig sem tartott az idilli pillanat, mikor Sokolov felszisszent, én pedig ijedten ugrottam hátra, attól félve, hogy fájdalmat okoztam neki.
– Sa… sajnálom… – dünnyögtem és végig néztem rajta. Gyorsan kivettem a kezéből a kést, szigorúan nem érintve a bőrét. Aztán távolabb toltam az uborkát tőle. Úgy tűnt valami nincsen rendben, mert elsápadt… és kicsit, mintha remegett is volna. Az aggodalom minden más helyét átvette. Már nem érdekelt az akadémia, nem érdekelt a kabátom, nem érdekelt az uborka, csak és kizárólag Eduard Sokolovra összpontosítottam.
– Mi fáj? – kérdeztem és magam felé fordítottam, miután hozzá mertem érni. Letoltam a válláról a zakót. A nyakánál elkezdtem kigombolni az inget, hogy levetkőztessem és lássam, miféle fájdalmat okozzak neki.
Naplózva


Eduard Sokolov
Eltávozott karakter
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2022. 03. 30. - 09:31:16 »
+1

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

фарфор




A konyhában Sokolov mérhetetlen zavart érzett, és igazából csak annak köszönhette, hogy nem pirult el, mint egy kisfiú, hogy erős lélekjelenléttel bírt, már ha nm Mikhailról volt szó, mert ahogy a mondás is tartotta: a szerelem bolonddá tesz. Nem mintha bolond lett volna ez a kedves orosz férfi, akinek a kezében feküdt szinte egész London művészi bés kulturális élete. Inkább csak könnyen elbájolható volt, akármkor is került Mikhail szóba, vagy a közelébe. Egészen el tudott lágyulni a férfi közelben olyankor pedig képes volt arra is, hogy kenyérre kenődjön. Ezért hát nem bánta, hogy Mikahil kedvére költötte önnön maga pénzét, bár a végeredmény számára kifejezetten riasztó volt, hiszen nem sokat látott tehén mintás ruhadarabot. de ismerte Mikhailt, és tudta, hogy milyen extravagáns ízlése van. Mondjuk legalább tényleg áldoz magára és a kinézetére dörmögte magában Sokolov. Ennyit igazán megérdemelt, azután az élet után, amit képes volt maga mögött hagyni. Nehéz a származást eltűntetni az életből, a gyökerekkel együtt, s Sokolov emiatt mérhetetlenül büszke volt Mikhailra, hogy erre volt saját ereje.
– Akkor készítsd fel a nyelved… – kacsintott rá a konyhában Mikhail, és Sokolov pedig erélyesen megköszörülte a torkát.
- Már nem csak az van szinte teljes készenlétben, Lischika - momrogta, sóhajtozva miközben beállt "sütni, és szeletelni kezdte az uborkákat. Jobban élvezte ő az éttermeket, mert hát ott nem kellett ügyetlenkednie sem. Tapasztalatlan, esetlen mozdulatokkal vagdalt, és kissé el is pattantak előle az unorkák, mintha az életüket féltve rohangáltak volna szerte-szét a pulton.
– Ez nem sütés, Ed. Próbáld meg nagyon apró kockákra vágni – magyarázta őt szemlélve Mikahil, mire fel Sokolov megint csak zavarba jött és még sutábban mozgott.
- Mintha csak egy Picasso festmény lenne - jegyezte meg a művét vizsgálgatva. - Igazi remekmű - bólogatott aztán, de a kezében csak nem múlt el a fenyegető fájdalom, és szerencsétlen kellemetlenségére pontosan tudta, hogy honnan eredt a kegyetlen maró érzés. Számtalan veszett gondolatai között szerepelt régen az, hogy akár még a balját is képes lenne levágni, csak magja ne maradjon annak, hogy Halálfalónak állt. MIndezt tetézte, hogy Mikhail segítő szándéktól vezérelve érintette meg őt, de felszisszent, a férfi pedig rémülten ugrott hátra. Sokolov egyszerre félt és lett dühös, mert a múltja miatt nem akarta elveszíteni azt a férfit, aki mindennél fontosabb volt neki.
- Nem, nem. Biztos csak egy szálka - magyarázta ügyetlenül Sokolov és Mikhail felé lépett miközben ép jobbjával megcirógatta a férfi arcát. - Nem a te hibád - mormogta, de aztán újra felhördült és a kezét a karjára tapasztotta. De persze Mikhail nekiállt vetkőztetni, aminek sajnos-nem sajnos nem tudott ellenállni, bár ahogy lekerült róla az inge, a keze a csupasz testével vált láthatóvá, és ott lüktetett hamisíthatatlanül a szörnyűséges koponya és a kígyó.
Sokolov némán bámulta Mikhailt. MÉgis mit is mondhatott vona? Ez nem az, aminek látszik? Nevettséges. Én nem azért álltam közéjük, mert tetszett az eszme. Arany vérű volt, fiatal, és a szüleivel belefolyt, hiába bíztak rá kevésbé véres feladatot az elején, akkor is aljas volt. Főleg, hogy utána aurorokat ölt amiért nem tudta feldolgozni azt, hogy elvették a szülei életét.
- Azt hittem sosem látom így újra - dünnyögte hát fájdalmas, keserű grimaszra húzva a száját.
Naplózva


Mikhail Bertov
[Topiktulaj]
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2022. 04. 03. - 16:28:19 »
+1

m a r k s
20030318

to: Sokolov

o u t f i t

Volt ebben a pillanatban valami mérhetetlenül gyönyörű és cseppet sem szokványos. Az én életemben nem voltak egyszerű hétköznapok… nem voltak egyszerű… egyszerű semmik. Valahol vágytam erre az egészre, de nem gondoltam volna, hogy éppen Sokolov tudja majd megadni. Ő annyira más volt, mint amihez szoktam. Túl elegáns, túl kifinomult, mindent az esztétika szemszögéből nézett, most viszont ott állt a konyhasziget mellett és szeletelt egy darab uborkát. Egyszerű volt, mégis a legszebb dolog, amit valaha láttam… Sokolov, ő volt gyönyörű.
Nem zavart még az sem, hogy ügyetlen és elrontja a máskor precíz kockákra vágott ételalapot. Csak közelebb húzódtam hozzá és élveztem kettőnk pillanatát, mert ilyen még egyszer nem lesz ebben az életben. Annyira féltem, hogy a közöttünk lévő harmóniát egyszer csak elrontja valami és még ő is eltűnik az életemből. Már sok ember sétált be, majd ki, de azt örökre tette. Voltak barátaim, voltak szeretőim, de egy sem maradt meg túl hosszú időre.
– Mintha csak egy Picasso festmény lenne – jegyezte meg, szinte elemezve vizsgálva a felvágott kígyóuborkák alkotta formákat. – Igazi remekmű. – A hangján éreztem először, hogy valami megváltozott. Aztán ahogy megérintettem, hogy segítsek neki, felszisszent. Hirtelen ezer meg ezer teória futott át a gondolataim között… többek között az is, hogy a puszta érintésemmel ölöm meg, mert már olyan szerencsétlen vagyok, hogy életem egyetlen szerelmét is éppen én teszem el lábalól.
– Nem, nem. Biztos csak egy szálka – magyarázta. Kifejtettem az ujjai közül a kést, ha addig nem tette volna le. Óvatosan fektettem a pultra, miközben ő végig simított az arcomon. Olyan érzésem volt, hogy csak el akarja terelni a figyelmet a fájdalmára, mintha nem történt volna semmi. Na nem. Ő nem szenvedhet. Apámtól megvédtem, hát megvédem minden mástól is. Már tudom, hogy elég erős vagyok hozzá.
– Szálka? Mégis mitől? Az uborkától? – kérdeztem idegesen, a hangom túl magas volt. Érezhette, hogy teljesen ki vagyok készülve… utáltam, hogy szenved. Nem, nem éreztem tőle én magam is fizikai fájdalmat, de valami ott lüktetett bennem újra és újra emlékeztetve, hogy nem hagyhatom ezt.
– Nem a te hibád – magyarázta, de hiába simogatta nyugtatóan az arcomat. Láttam, ahogy egészen összerándul a fájdalomtól megint. Nem, nem hagyhattam annyiban. Azonnal gombolni kezdtem kifelé az ingét, hogy lefejtsem róla a mellényt, a nyakkendőt, meg mindent és lássam, mi történt. Nem értettem, hogyha megsérült vagy beteg, miért nem szól… hiszen olyan őszinték voltunk mindennel kapcsolatban egymással.
Letoltam róla a ruhát. Hagytam, hogy a zakó és a mellény lehulljon a földra. A nyakkendő közénk esett, rá a cipőm orrára. Aztán jött az ing is… és az a valami, ami vérvörös hegnek tűnt a bőrén. Ismerős motívum volt, ám elsőre nem tűnt többnek egy égésnyomnál. Aztán szép lassan kirajzolódott valamineki… valami szörnyűnek a körvonala.
Koponya. Kígyó. Tudjukki.
– Azt hittem sosem látom így újra – dünnyögte. A szavak nem érdekeltek, ahhoz túlságosan lesokkolt annak a valaminek a látványa.
Ösztönösen léptem hátrébb tőle. Azonnal megmarkoltam a felvágott uborkát és hozzá vágtam. Ez volt az egyetlen dolog, amire képes voltam, pedig pálcát kellett volna rántanom… de a szívem éppen akkor tört darabokra. Képtelen voltam rá.
– Ki vagy te… – ennyit sikerült kipréselnem a torkomon, ahogy elnyomtam a sírást. Magamban tartottam a könnyeket, bár a hangom úgy remegett meg, mintha legalábbis bőgni készülnék. – Azt hittem, hogy ez ami közöttünk van… ez igazi…
Nem. Normál esetben nem vallottam volna be, hogy elszúrtam, hogy rossz döntéseket hoztam és nem vagyok tökéletes. Ednek viszont olyan könnyen böktem ki.
– Volt közöd ahhoz, amit velem tettek… a… barátaid? – kérdeztem rekedten, de a nyomatékosítás kedvéért még egy adag uborkát dobtam hozzá, de a falig hátráltam.
Naplózva


Eduard Sokolov
Eltávozott karakter
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2022. 04. 08. - 19:48:25 »
+1

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

фарфор




A béke és a kellemes csend illúziója, amiben sokolov ringatta magát a közös főzéssel egyótt úgy tört össze, mint üveggömb a ház falán, abban a pillanatban, amikor megérezte az égető és féjdalmas lüktetést a karjéban. nem akarta ezt, nem akarta, hogy minden tönkremenjen ezzel a heggel a kezén. A jegy a karján egy olyan életnek és egy olyan múltnak a lenyomata volt, amitől a legszívesebben megszabadult volna. És tudta, nagyon jól tudta, hogy ez Mikhailt teljesen koi fogja akarszatni. De hiába szerette vonla eltitkolni, vagy menteni a menthetőt, Mikahil fürge ujjai rögtön lehúzták róla az inget, és ezzel együtt szinte fájdalmasan felizzot a karjén lévő heg, olyan elevenen, mintha csak most került volna a kezére. Sokolov rémülten kapta oda a kezét, mintha csak meg tudta volna semmistíeni ezel a mozdulattal.
- Ki vagy te… Azt hittem, hogy ez ami közöttünk van… ez igazi…
- Mikahil én... - kezdte volna, de mégis mit? maga se tudta, hiszen nem mondhatta azt, hogy ez nem az aminek látstzik. És az én sajnálom meg olyan szinten olcsó szöveg lett volna, hogy ezt képtelen lenne amúgy is kimondani ebben a helyzetben. Talán Mikahilnak sokkal jobban fájt maga a látvány, és maga a tudat, hogy ő is egy volt közülük. És Sokolov szíve egyenesen belesajdult abba, hogy MIkhail úgy tántorodott hátra, mintha megégette volna.
- Én az vagyok, akinek megismertél... még most is. Se több se kevesebb... - moromogta, de rtudta, hogy most szinte alig mondhatna ilyet. Kiszáradt teljesen a szája, és úgy érezte menten megfullad a szégyenérzettől, ami akkor öntötte el, miután Mikhail elhátrált tőle. pedig ez igazi volt, Olyan igazi, amiről álmodni se lehetett volna. És eggyszerűen a torkén akadt a szó, és nem bírta mozgásra bírni az ajkait, hogy ezt ki is tudja mondani, Csak ledöbbentte Mikahil szemében a rettegés, és hogy szinte lassan darabokra tört ő is. ű
- Volt közöd ahhoz, amit velem tettek… a… barátaid?
Sokolov megrázta a fejét, és egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy felidézte azokat a hónapokat, amiket részeges dühben és sötétségben töltött el. Szinte magának se vallotta be, hogy az akkori énjét nem érdekelte. Egyszerűen akkor semmi sem érdekelte.
- Nem tudom... Nekem a halálfalók bezsivárogtatása és beépítése volt a feladatom  akulturális intézményekbe. De akik ezt tették veled, ők nem...nem voltak tagjai ennek  programnak. Nem lehettek a tagjai. Én akkor nagyon rossz emberré váltam, de már nem vagyok az az ember - magyarázta szinte reszkető hangon, és közelebb lépett Mikahilhoz. Már szökni s etudott volna előle, hiszen a hal megakadályozta benne. - Kötelességem volt. A család kötelessége halálfalóvá válni. És én túl gyenge voltam szembezsállni - mondta és kinyúlt Mikhail felé, hogy megérintse. Nem akarta elveszíteni, nem veszíhette el az egyetlen férfit az életében, akit mindennél jobban szeretett.
- Amit érzek... AMit most is érzek, és amit egész végig éreztem irántad, amióta csak megismertelek az Igazi. Igazibb mint ez a kibazsott kép a kezemen. Iagzibb, mint én magam - mondta szinte kétségbeesett csillogással a szemében, melyekkel Mikhail tekintetét kereste.
Naplózva


Mikhail Bertov
[Topiktulaj]
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2022. 04. 13. - 14:11:26 »
+1

m a r k s
20030318

to: Sokolov

o u t f i t

– Mikahil én...
Sokolov beszélt hozzám. Az én imádott főnököm, mégis összerezzentem az orgánumára. Hirtelen a történtek hatása alá kerültem. A lábam lüktetni kezdett a fájdalomtól, mintha újra kéne élnem, hogy szilánkosra törik a csontot a lábamban. Még a szemem is könnyes lett a kínoktól, ahogy a hátam neki ütközött a konyha falának, éppen a hűtő mellett.
Elfogyott a menekülési lehetőség. Oldalra a nappali bútorai miatt nem lehetett kilépni, szemközt pedig Sokolov állt. Tudtam, hogy képes lennék megvédeni magam. Apámra is rátámadtam, amikor az volt szükséges.
–  Én az vagyok, akinek megismertél... még most is. Se több se kevesebb...
Az én gondolataim azonban már máshol jártak. Nem voltam mugli születésű, csak külföldi. Ezért bántani akartak… jó szórakozásnak tartották tönkre tenni az egész életemet. Talán valaki elmondta nekik, hol húztam meg magamat… valaki követhetett. Ebben a valakiben pedig Sokolovot láttam. Képes lettem volna menten megvádolni vele, de túlságosan rettegtem, hogy megint bántani fog.
– Tudnod kellett, hogy mit tesznek velem! – vetettem a szemére hangosan. Mégsem mozdultam el a fal mellől, sőt erőteljesebben simultam oda, azon gondolkodva, hogy elhoppanálok. Persze túlzaklatott voltam ahhoz, hogy ezt megmerjem tenni. Féltem, hogy elhagyom valamelyik testrészemet.
Sokolov megrázta a fejét, én mégsem hittem neki. Tudtam, hogy túl szép ez az egész ahhoz, hogy igaz legyen. Belém sosem volt senki őszintén szerelmes, csak a testemet akarták. Ed más volt… mindig mellettem volt, nem bánta, ha keresem, nem bánta, ha vele alszom. Együtt mentünk ide-oda. Talán igaza volt az apámnak. Engem nem lehet szeretni, azért kapom az ilyen torz lelkű embereket.
– Nem tudom... Nekem a halálfalók bezsivárogtatása és beépítése volt a feladatom  akulturális intézményekbe. De akik ezt tették veled, ők nem...nem voltak tagjai ennek  programnak. Nem lehettek a tagjai. Én akkor nagyon rossz emberré váltam, de már nem vagyok az az ember – mondta, de már olyan közel volt, hogy éreztem az illatát. A csupasz felsőtestéből forróság áradt. De ahogy felemelte a kezét, összehúztam magam. – Kötelességem volt. A család kötelessége halálfalóvá válni. És én túl gyenge voltam szembezsállni – fejezte be. Az ujjai az arcomra simultak, én pedig csak sóhajtottam egyet. Olyan érzés volt, mintha megütött volna s én hirtelen magamhoz térnék: ez Ed. Az én Edem.
Az arca egészen közel volt. Azt hittem meg csókol, de nem, csak folytatta: – Amit érzek... AMit most is érzek, és amit egész végig éreztem irántad, amióta csak megismertelek az Igazi. Igazibb mint ez a kibazsott kép a kezemen. Iagzibb, mint én magam.
Közelebb hajoltam, aztán hagytam az ajkaimat az övére találni. Hosszú percekig csak csókoltam és átkaroltam a nyakát. A változás gyors volt és lehengerlő. Hirtelen az sem érdekelt volna, ha Sokolov lett volna az, aki eltörte a lábamat, túl szerelmes voltam.
– Szeretlek… de soha többé ne hazudj nekem… – Közöltem az ajkaira lehelve a szavakat. – Meg kell ismernünk egymást… – Fejemet hátra hajtottam, megtámaszkodtam egészen a falnál, úgy vontam jobban magamhoz őt.
Egy részem nagyon akarta őt. Ott, abban a percben csak fel akartam falni, végig csókolgatni. Nem tudom miért… talán mert ő is a családja miatt került abba a helyzetbe. Én is a családom miatt voltam egy roncs. Ezt pedig mindennél jobban meg tudtam érteni. Még inkább egynek éreztem magunkat.
– Sok embert öltél meg? – kérdeztem csendesen. Még mindig átkaroltam a nyakát. – Tudnom kell.
Naplózva


Eduard Sokolov
Eltávozott karakter
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2022. 04. 16. - 17:21:38 »
+1

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

фарфор




Sokolov őszintén reménykedett abban, hogy ez a kis incidens csupán egy rémálom részét képezi. Igazából azt bánta volna a legkevsébé, hogy ha izzadságtól csapzottan riad fel az éjszaka közepén a várában, Mikhail mellett, miközben a házi szelleme üres áttetsző szemekkel bámul bele az arcába, merő kívácnsiságtól vezérelve, hogy aztán kioktassa, hogy ne igyon és ne egyen fulladásig vacsorára, és hogy ezek a nemesvérű varázslók sose hallgatnak a jó szóra. Utána tova lebegne magára hagyva Sokolovot, aki mindeképpen megnyugodott volna, hogy ez az ubirkaleveses katasztrófa igazából meg sem történt, és hogy az eltemetett félelmei és tarumái hozták a felszínre a félelmeit.
De sajnos Sokolov nem érezte álomban maát annyira, valóságos volt körülötte minden, és ha akart volna se tudott volna hirtelen felemelkedni és lebegni. A valóság hideg zuhanyként csapott az arcába, miközben Mikhail rettegő tekintetével forrt össze az ő feketésbarna szemtükre. Úgy érezte, hogy a gyomra menten apróra zsugorodott, minden egyes távolódó lépéssel pedig még kisebb és még kisebbre csökken. Kétségbeesetten kapkodta a levegőt, mintha víz alatt lebegett volna, és érezte, hogy az idegességtől és a stressztől apró izzadságcseppek kezdtek gyöngyözni a homlokán, pedig nem volt melege. A ház egyszere egy szűki kis lyukká változott és fekete sötétség lebegett körölüttök. Kétségbeesetten nyitotta magyarázatra a kiszáradt akjait, miközben ideges, remegő mozdulatokkal túrt bele dús, fekete szakállába.
– Tudnod kellett, hogy mit tesznek velem! - kiáltptta Mikhail, és Sokolov szíve összeszorult.
Nem, nem volt köze hozzá, csak anyira, hogy homokba dugta a fejét. És még máig átkozta magát, amiért nem figyelt eléggé. De a háború elvette az eszét, és nem foglakozott smemivel. Ez a teher pedig rettenetes súlyként nehezedett rá, hiszen azt gondolta, hogy ha figyel, akkor mikhail lába se ment volna így tönkre, és még most is ereje tekljében lehetne. Magát okolta, minden egyes pillanatban, amikor csak a fájdalom átsuhant Mikhail arcán.
Aztán a következő pillanatban mIkhail arca ellágyult, és máris Sokolov karjaiba simult előzve a sötét árnyjátékot a férfi körül. Mikajhil ajkai édesek voltak, mint a méz.
- Szeretlek… de soha többé ne hazudj nekem. Meg kell ismernünk egymást… - mondta az ajkaira lehelve a lágy szavakat, Eduard pedig elégedett mackó-hümmögéssel válaszolt rájuk, többet most férfias zavarában nem is tudott volna mondani. Inkább csak erősen szorította a karjai között Mikahil törékeny tetsét. Még Elizabeth is kidugta az orrát a nagy érzelmek hatására és megnyalta Sokolov meg Mikhail zokniját.
- Sajnálom. Én is szererlek - lehelte lágyan a finom orosz szavakat a csókba. Mikahil érhette meg talán a legjobban, hogy milyen teher is tudott lenni a vér, és a kötelesség, amit egy család elvárt a gyerekétől. És Sokolov mégis csak aranyvérű volt.
– Sok embert öltél meg?  Tudnom kell - mondta Mikhail halkan, mire Sokolov lehunyta a szemét, mintha csak számolgatná, kiknek is vette el az életét. De iagzából csak félt kimodnani mindazt, amiket régen megtett.
- Kevsébé szeretnél, ha elmondanám, miket tettem? - mormogta halkan, aztán csak az ölében Mikhaillal leül a kényelmes, tökéletesen tisztán ragyogó kanapéra.
- Öltem. Igen, talán sokakat. Az aurorok megölték a szüleimet - momrogta szinte alig halhatóan, és az emékre megborzolódott a szőr még az állán is. - Nem voltak rossz emberek. Csak veszélyes dologban hittek. Engem távol tartottak az erőszaktól, tudták, hogy túlságosan érzékeny lelkem volt. De aztán két auror csúnyán megkínozta őket és amikor megtaláltam a testüket... Azt hiszem elszakadt bennem valami. Bosszút akartam álni. Bosszút az összes auroron... - halkult el a hangja, amikor felevenedtek a képek az emlékezetében. Egy ideig kerülte mikahil tekintetét. Félt odanézni, félt, hogy csalódást, undort vagy megvetést lát majd bennük.
- Elvesztettem az utam, az élet célom, mindenem. És sok szörnyűséget tettem. De aztán valahogy... megint rád találtam. És akkor még távolról, de... értelmet adtál az életemnek.
Naplózva


Mikhail Bertov
[Topiktulaj]
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2022. 04. 21. - 17:10:58 »
+1

m a r k s
20030318

to: Sokolov

o u t f i t

A pánikot valahogy felülírta, ahogy közelebb lépett és megéreztem az illatát. A hangjában olyan őszintén csendült minden… mégis féltem, hogy ott volt, hogy részt vett benne és miatta kerültem ebbe a helyzetbe. Ha egy táncos már nem olyan, mint régen, mert nem tud mozogni, egész egyszerűen másra használják. Szófiában nem mondják ki, ha valaki megváltozott, sőt a népszerűségét kihasználva építenek kapcsolatokat. Nem én voltam az egyetlen, aki szó szerint eladtak.
– Sajnálom. Én is szererlek – lehelte lágyan az ajkaimra a szavakat. Csak az imént adtam meg neki magamat egy csókkal. Még a porcikáim remegtek a félelemtől, még egy részem nem hitte el, hogy ezek után minden rendben lehet közöttünk. De a lelkem tudta. Ezért simítottam pontosan ugyanúgy végig a borostás arcán, az állán, az ajkain. Bizony, úgy vágytam rá, mintha nem történt volna semmi.
–  Kevsébé szeretnél, ha elmondanám, miket tettem? – kérdezte.
– Akkor is szeretnélek, ha te támadtál volna rám. Egyszerűen csak meg akarlak ismerni, kívül-belül, régen és most. – Suttogtam és hagytam magam megemelni, hogy aztán a kanapéra huppanva összebújjak vele megint. Akármit is osztott meg velem, ugyanazon odaadással hallgattam, mint bármikor máskor. Talán kicsit jobb is volt ez így, mintha csak az uborkalevest csináltuk volna és elszórakoztuk volna az estét. Szerelmes voltam belé, ismerni akartam.
– Öltem. Igen, talán sokakat. Az aurorok megölték a szüleimet – kezdte. A hangja morgós volt, alig érthető, mintha maga előtt is szégyelné kimondani ezeket a szavakat. Ezért megfogtam a kezét, kicsit megszorítottam, hogy jelezzem, akármi is hangzik ma el, én ott leszek mellette. – Nem voltak rossz emberek. Csak veszélyes dologban hittek. Engem távol tartottak az erőszaktól, tudták, hogy túlságosan érzékeny lelkem volt. De aztán két auror csúnyán megkínozta őket és amikor megtaláltam a testüket... Azt hiszem elszakadt bennem valami. Bosszút akartam álni. Bosszút az összes auroron... – elcsuklott a hangja.
Odahúzódtam, hogy finom puszit adja a borostás arcára, majd elhúzódva elkapjam a tekintetét. Nem csalódtam benne, egyszerűen csak szomorú voltam, hogy eddig eltitkolta, pedig mennyivel könnyebb lett volna, ha őszinte. Ő mindent tudott rólam, az extra munkákat, még a családomat is látta, pedig abban aztán minden szégyenem ott volt. Látta, amikor rohamok gyötörtek s olyan rémálmok, amiktől sírtam. De az ő illata és ölelése mindig megnyugtatott. Ismert engem, ideje volt, hogy én is így tegyek vele.
Finoman simítottam végig a mellkasán, ahogy bebújtam egészen az ölébe. Most kapóra jött, hogy ennyivel kisebb volt a termetem az övéhez képest. Olyan voltam, mint egy kispárna, amit addig ölelgethetett, míg meg nem nyugszik.
– Elvesztettem az utam, az élet célom, mindenem. És sok szörnyűséget tettem. De aztán valahogy... megint rád találtam. És akkor még távolról, de... értelmet adtál az életemnek.
Nyeltem egyet.
Tudtam, hogy milyen fontos szavak ezek, nekem is ki kéne mondanom valamit. De egyszerűen nem ment. A tenyeremet a mellkasára simítottam megint, érezve a szívverését. Sokolov volt a legjobb ember, akit ismertem. Nálam fényévekkel kedvesebb, figyelmesebb volt és olyan lágy… hiába bújt a lelke egy hatalmas mackó testébe, hiába dörmögött, gyönyörű volt és fényes.
– Ha a félvilágot is kiírtottad volna, a Főnököm maradsz. – húzódtam el és a szemébe néztem. Lényegében csak megismételtem, amit korábban mondtam. – Mindenki elkövet hibákat és azt hiszem, a család az egyetlen ok, amiért tényleg érdemes is. – Lesütöttem a szememet, elengedve egy könnycseppet. Az végig folyt az arcomon. Valójában nekem nem volt soha senkim, akiért áldozatot akartam hozni.
– De most már mi vagyunk egy család. Nem kell papír vagy vérség, te és én egy egység vagyunk. – Csak ekkor fogtam fel, mit is mondok. Végül hát hozzátettem, kicsit zavartan pislogva: – Ed… nem házasodunk össze? Valahol, titokban, csak mi ketten.
Naplózva


Eduard Sokolov
Eltávozott karakter
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2022. 04. 24. - 16:06:56 »
+1

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

фарфор




– Akkor is szeretnélek, ha te támadtál volna rám. Egyszerűen csak meg akarlak ismerni, kívül-belül, régen és most - mondta Sokolovnak Mikhail, az ő szíve pedig egyszerre reszketett a boldogságtól és a még ott bújkáló lekiismeretes szégyenérzettől is, hogy ha tudott volna róla... Hogy ha jobban figyelt volna, akkor mondjuk nem történt volna vele ilyen szörnyű tragédia. Akkor talán most is erejének teljében lehetett volna az ő csodálatra méltó táncosa.
- Akkor én jobban utálnám magam - brummogta és kiskutyásan nagy szemeket merezsve egy kicsit lesütötte a szemét. A gondolatai összevissza cikáztak, egyszerre volt boldog és egyszerre érzett önmaga iránt még most is mérhetetlen dühöt.
Inkább csak maga után vonta a kellemes és kényelmes kanapéra, hogy ott is az érzéseibe és Mikahilba kapaszkodjon.  A szíve még őrülten verdesett, a kezén lévő haloványodó heg pedig lassan csak egy rossz időszak feketeés-zöldes emlékképpé fakult. Bár csak így tűntethetné el a múltját, a régi időlbe vesző gyilkos tombolásár, mint ahogy a jegy haloványodott. Csak bele szeretett volna az óvó ölelésbe, és mikhail szerethető, kellemes aromájú, férfias illatába. És végül csak erőt véve magán megszólalt, hogy beavassa a szeretet férfit életének legsötétebb, legszörnyűbb időszakába. talán még miközben félve mondta ki a szavakat is reszketett a szíve, hogy mi van ha egyszerűen csak ott marad egyedül, ha mindezek teljesen megrémítik Mikahilt, hiszen nem akartam, hogy szörnyűséges, erőszakos embernek tűnjön. De a múlton nem lehetett változtatni. A vért az idő nem moshatta le róla. Talán egy sötét része még most is mélyen utálta azokat a fontoskodó aurorokat, akik csak lepuffantják a rossz varázslókat, mondván joguk van hozzá. Az anyja és az apja még csak nem is tudott védekezni. És ez volt az, ami a legjobban bosszantotta és térítette le az útjáról Sokolovot.
Az ő szemében a szülei ártatlanok maradtak és bűntelenek.
- Ha a félvilágot is kiírtottad volna, a Főnököm maradsz. Mindenki elkövet hibákat és azt hiszem, a család az egyetlen ok, amiért tényleg érdemes is.
Sokolov szíve megkönyebbül és így finom, ygengéd csókot lehelt mikhailra. nem hogy egy kő esett le a szívéről, hanem egyenesen egy óriási hegy omlott le róla, amik után furcsán megkönnyebbültnek érezte magát, mint amikor egy ember megoszta a terheit mással, és az a valaki nem mond felette ítéletet. Nem is arra volt szüksége. Elítélte már rég saját magát. És jól tudta, hogy Mikahil igazat beszélt. A cslád sok jó és sok fájdalmas dologra is rákényszeríthette az embert. Ujjaival gyengéden letörölte mikhail szeméből kicsorgó könnycseppeket és óvó cirógatta meg az állát. Látta rajta, hogy még szeretne mondani valamit, így nem vágott közbe, csak türelmesen ölelte, hogy szinte teljesen egymásba is fonódtak.
- De most már mi vagyunk egy család. Nem kell papír vagy vérség, te és én egy egység vagyunk. Ed… nem házasodunk össze? Valahol, titokban, csak mi ketten.
Mikhail zavarán Eduardé is túltett, mert látványosan pirult el, ki-be csukogatva a száját, mint aki hirtelen még bezsélni is elfelejtett. csoda, hogy a nagy megdöbbenéstől nem esett ki Mikhail a karjai közzül. Nagyokat pislogott, és a pír, mivel csak nem bírt eltűnni az arcáról, megköszörülte  atorkát.
- Össz... összehá... Összelázasodni? -mosta össze zavartan az orosz és az angol szavakat, de aztán megint megköszörülte a torkát. - Összeházasodni? Most? Úgy értem. Igen. Én összeházoasodom veled! - mndta aztán hirtelen vehemenciával, és szinte fel is ugrott az ölében szorongatott Mikahillal, hogy körbeforduljon egyet és aztán csak ácsorgott meg téblébolt, Elizabeth értetlenkedő pillantásai közepette.
- Menjünk most!  De a ruha! és a gyűrű! Meg a hely! Milyen helyen szeretnéd? A... a családom régi kastélyában?... - bizonytalanodott el, és aztán pislogott nagy szemekkel.- Vagy valahol máshol?
Naplózva


Mikhail Bertov
[Topiktulaj]
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2022. 04. 28. - 13:00:18 »
+1

m a r k s
20030318

to: Sokolov

o u t f i t

A kanapén ülve valahogy az egész eddig tüzes helyzet átváltott békésebbre. Sokolov karjaiban mindig rám talált a nyugalom, akkor is, ha előtte a falnak neki tudtam volna rohanni a dühömmel. Még haragudni sem tudtam rá, amiért egykor azok közé tartozott, akik rám támadtak és megnyomorítottak egy életre. Nem. Sokolov mellett mindezek eltörpültek és nem maradt más csak minden, amit iránta éreztem.
Jól esett, ahogy végig simított az arcomon és letörölte a könnyeimet. Bele tudtam simulni a tenyerébe. Szerettem ilyen közel tudni magamhoz, és most már nm is akartam őt elengedni. Túl fontos volt és túlságosan szerettem.
– Össz... összehá... Összelázasodni? – kérdezett vissza, ahogy kiböktem, mit akarok. Nem tudom miért, hirtelen összerándult a gyomrom, mintha attól félnék, elutasít, pedig láttam a szemében a csillogást. Boldog fény volt az, amit jól ismertem már az együtt töltött időkből. – Összeházasodni? Most? Úgy értem. Igen. Én összeházoasodom veled! – Jelentette aztán ki. Úgy pattant fel velem, mintha nem is egy felnőtt embert tartana az erős karjai között, hanem egy kispárnát. 
Kellett egy pillanat, hogy megértsem a szavai jelentését. Azt, hogy össze akar házasodni, méghozzá azonnal… velem ilyen korábban nem nagyon fordult elő. Mármint senki sem akart igazán velem lenni. Holdennel is működött pár hónapig, aztán rám unt és úgy döntött, hogy tovább áll. Lényegében nem is szólt róla, csak kiszállt az életemből.
– Menjünk most!  De a ruha! és a gyűrű! Meg a hely! Milyen helyen szeretnéd? A... a családom régi kastélyában?... – magyarázta a tőle megszokott lelkességgel. – Vagy valahol máshol? – Egészen elragadtat a hév. Az édes pislogására odahajoltam, hogy lágy csókot leheljek az ajkaira. Nem értettem mások hogyan gondolhatták, rideg, északi medvének, miközben olyan kedves és törődő volt.
– Házasodjunk össze ma. – Egyeztem bele. Végig simítottam a borostás arcán és elmosolyodtam. El tudtam volna persze megint sírni magamat, egyre inkább örömömben. – De nem kell ruha, meg senki. Csak mi. – Átkaroltam a nyakát, még jobban belesimultam az ölébe. Kellett ez a pillanat, hogy érezzem az illatát, a teste finom melegségét. Megint megnyugtatott és olyan jövőképet adott, amiről azelőtt álmodni sem mertem.
– De gyűrű kellene. – Ismertem el, mert anélkül talán senki le sem vezényelné anházasságunkat… vagy nem így megy ez? Semmit sem tudtam a házasságról, és amúgy is csak az érdekelt, hogy így Sokolov örökre az enyém lesz. Csak is az enyém. Nem tudom miért akartam őt birtokolni. Talán mert senki mást nem akartam még így, és mióta Mominoba is eljött velem tudtam: ő az igazi.
Engem nem érdekelt a giccs. Valójában azt sem akartam, hogy bárki tudomást szerezzen a kapcsolatunkról. Egyszerűen csak szeretni akartam őt örökre, nyilvánosság nélkül. Ehhez az embereknek nem volt semmi köze. Pláne nem Vitrolnak, aki nyilván érdekházasságnak adná el.
– Csak kell valaki, aki össze tud adni minket. – Tettem hozzá aztán még. Valami papírokat is alá kell írni… meg minden ilyesmi. Azt hiszem. – Te tudod hogyan kell összeházasodni?
Naplózva


Eduard Sokolov
Eltávozott karakter
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2022. 05. 03. - 10:01:15 »
+1

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

фарфор



Sokolov szíve őrült módon zakatolt, mert ház férfias zavarba került. Sose hitte volna, hogy valaha kap házassági ajánlatot fog kpni, főleg nem attól a férfitól, akit rettenetesen szeretett, szinte rajongással. Mikhailt sose szerette volna keretek közzé szorítani, bár sosem hitte, hogy egy házasság ha két fél szerette egymást olyan szabadság vesztéssel járt volna.  Ha nő lett volna Mr. Sokolov, akkor minden bizonnyal még sírógörcsöt is kapott volna, de az nem az ő személyiségéhez illene. Meg hát mégsem nő ez a fess fiatalember, ugyebár.  Azért az örömujjongást csak nem tudta kiszorítani magából, így hát lelkesen pattant fel, gyengéden tartva a karjai között az ő szeretett Mikhailját.  Még akár körbe is táncolta volna az egész lakást is, de mivel nem tette, ennek Elizabeth és a ház is rendkívül örült.
– Házasodjunk össze ma. - szólalt meg végre Mikhail, miközben szeretetteljes cirógatást kapott Mr. Sokolov aminek ő még jobban örült. Az egész világ olyan szívessé és cukorka illatúvá vált számára, mintha csak a Bonbon királynő udvarában találta volna magát. – De nem kell ruha, meg senki. Csak mi.
Eduard egyetértően bólogatott erre, valahogy a kettejük házassága túl intim volt ahhoz, hogy nagy dobra verjék. Így is előszeretettel csöngtek Mikahilon és rajta is a paparazzik, na meg persze Vitrol is. Kellett nekik a béke a csend és a nyugalom, hogy ez a szertartás csakis kizárólag, egyedül az övék legyen.
Eszébe jutott a régi kastélyuk, a kellemesen szép, csodálatosan nyugodt, eldugott kis helyen, ahol tökéletesen össze tudnának házasodni. A házimanója, Mimóza úgy is szépen rendbe tartotta a helyet, Sokolov gyakran ellátogatott oda, a manó nagy örömére, mert kifejezetten örömét lelte Sokolov látványában. Szerette a gazdáját, egészen jó sorsa volt mellette, a többi házimanóval ellentétben. Szende és kissé szégyellős manó volt, aki kíválóan sütött süteményeket és különös odaadásal takarította ki a hatalmas szőnyegeket a kastélyban. Neki köszönhetően még most is, hogy jóformán csak néha látogatott oda Eduard, ugyan olyan pompásan festett, mint amikor ott élt a családja valamennyi tagja.
– De gyűrű kellene – tette hozzá Mikhail, mire Sokolovnak rögtön eszébe jutott valami. Letette a kezéből az addig még mindig ott kapaszkodó Mikhailt, hogy mélyen a szemébe tudjon nézni. Két keze közzé fogta gyengéden a férfi arcát.
- Mikhail... - kezdett bele zavartan a mondandójába -  Mikhail, hordanád... Mit szólnál, hogy ha a szüleim gyűjűjét hordanánk? - kérdezi kissé zavartan és félénken. Valahogy nagyon romantikusnak képzelte a dolgot és tudta, hogy a szülei is rendkívül örülnének ennek, hogy az ő gyűrűjük rájuk szállna.
- Csak kell valaki, aki össze tud adni minket. Te tudod hogyan kell összeházasodni? - kérdezgette közben Mikhail, mire Sokolov bólintott. Volt a kastélyhoz egy ortodox kápolna is, mert a szüleinek tetszett az az építészeti stílus, és így a muglik is azt hitték róluk, hogy muglik. Sokolov bólintott voltak ismerősei, diszkrét ismerősei ott is. Albertet nem merte javasolni a feladatra túl elvarázsolt volt és Mikhail furcsán féltékeny volt rá.
- Vannak otthon barátaim. Meglátogathatjuk őket - mondta és finom csókot nyomott Mikhail ajkaira, majd ha készen álltak indulni, el is hoppanált vele a birtokukra.
Naplózva


Mikhail Bertov
[Topiktulaj]
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2022. 05. 07. - 13:57:58 »
+1

m a r k s
20030318

to: Sokolov

o u t f i t

Elkapott valami érzelmi hullám, ami szépen belelovallt a házasság gondolatába. Nem tudtam, helyesen döntök-e, jól csinálom-e az egészet, csak azt tudtam, hogy Edet akarom, a Főnökömet. Tényleg nem érdekelt a giccs, a ruhák, a zene, az étel vagy éppen a világ legjobb terítéke. Egyszerűen csak igent akartam mondani neki. Nem mások előtt, magunknak, hogy igazán együtt legyünk.
Sosem házasodtam. Nem tudtam, hogyan kell elintézni, milyen papírok kellenek hozzá. Nagyjából csak azzal voltam tisztában, hogy gyűrűt kell viselni és fogadalmat tenni a másiknak. Ez persze elég volt a lényeghez. Valójában nem is akartam, hogy bárki tudjon róla, ez az egész csak a miénk volt, nem pedig a világé. Még Yoanának sem akartam elmondani, nem hogy a rajongóknak és egyebeknek.
- Mikhail… - kezdte Sokolov, mikor már a karjában voltam és készen állt arra, hogy azonnal összekössük az életünket. A szívem nagyot dobbant, mert olyan gyönyörűen mondta ki a nevemet… hát miért is ne ragadtam volna meg ezt az embert? Soha életemben nem szeretett senki. Volt, aki rajongott a külsőmért, a kecsességemért, meg akart szerezni, mint egy trófeát, de igazi érzések nem voltak mögötte. A családom részéről sem éreztem ezt… csak akkor lettem fontos, mikor valaki lettem és pénzt sejtettek. Barátaim nem voltak, s Holden, az egyetlen kapcsolatom is felszívódott. Nem hittem, hogy valaha bárkinek fontos leszek vagy bárki is fontos lehet nekem. Sokolov körül persze mindig forróságot éreztem, a szikrák csak úgy pattogtak.
-  Mikhail, hordanád... Mit szólnál, hogy ha a szüleim gyűjűjét hordanánk? - A hangja kicsit más volt. Talán zavarba jött a kérdéstől. A szülei halálfalók voltak, de állítása szerint jó emberek… és ennyire hajlandó voltam érte. Senki másért nem tettem volna meg, de Sokolovért igen. Még egy női gyűrűt is rám tudott adni.
- Rendben. De ugye anyukád gyűrűje nem giccses? - vigyorodtam el adtam neki egy finom kis csókot. Ha egy hatalmas kő is lett volna benne, Sokolovért tényleg képes lettem volna felvenni.
Megkérdezrem tőle, tudja-e hogyan kell házasságot kötni. Előtte felvállaltam, hogy ezen a téren semmi felnőttes nem volt bennem. Fogalmam sem volt, hogy pontosan mit kell csinálni, hogyan kellene hozzá fogni. Sokolov bólintott. Talán volt már házas… elég idős legalábbis hozzám képes.
- Vannak otthon barátaim. Meglátogathatjuk őket - mondta. Ezek szerint kellett valaki, aki segédkezhet.
Bólintottam válaszként. Készen álltam, hogy átadjam magam ennek az érzésnek és hagyjam magam kicsit irányítani. Ez nem sűrűn fordult elő, hiszen akárhányszor kicsúszott a kezemből a gyeplő pánikrohamok és rosszullétek fogtak el. Most viszont tökéletesen biztonságban éreztem magam.
A hoppanálás hosszú volt, kavargós. Az arcom odanyomtam a nyakához, nem is nézve meg hova érkezünk. Csak az arcomon éreztem meg a hűvös levegőt. Aztán szép lassan rájöttem, ahol vagyunk, jóval hidegebb, mint Anglia. Persze. Sokolov otthona Oroszország volt.
- Főnök. Fázom. - Dünnyögtem magunk közé és adtam egy puszit az arcára. - Milyen barátaid kellenek majd az esküvőhöz? - kérdeztem halkan, kevésbé durva oroszsággal, mint eddig. Ezután néztem csak fel a hatalmas, dekadens, fehérfalú kastélyra.

A játék más helyszínen folytatódik.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 07. 22. - 20:49:19
Az oldal 0.181 másodperc alatt készült el 52 lekéréssel.