Konyha és étkező

A konyhában is a natúr, természetes színek a jellemzők. Az étkező és a konyha egyetlen hatalmas teret képez a nappalival. Innen is tökéletesen láthatók a hatalmas ablakok, amiken keresztül fákat és erdőt láthat az ember, hiába helyezkedik el az épület a nagyvárosban.

Spontán zavarkodás

Jó pár hónap eltelt azóta a bizonyos vacsorameghívás óta, de ami késik, nem múlik ugyebár… Ezért egy kellemes márciusi estén egészen spontán módon kopogtattam be Mikhail Belot táncművész ajtaján, aki volt olyan bátor, vagy épp botor? Hogy megadta nekem a privát címét. Nos, én amikor elbúcsúztunk egymástól, határozottan emlékszem, hogy azt mondtam neki, számíthat rá, hogy élek az ajánlatával. Ami nem más volt, mint egy ingyen vacsora, amit azzal érdemeltem ki, hogy segítettem neki elbotorkálni a kijáratig a szófiai legendás lények kiállításán, miután egy lámpás klampóc úgy gondolta, legjobb lesz, ha belakmározik… az illető úrfi bokájából.
Elég az hozzá, én épp arra jártam és kisegítettem gyorsan, ő pedig ezt valami ínycsiklandó vacsorával akarta meghálálni. Nekem felettébb kedvemre való volt ez a meghívás, különösképpen mert egész jót szórakoztam a múltkor is ennek a különc srácnak a stílusán.
Őszintén szólva azért volt bennem némi kétely azzal kapcsolatban, hogy mennyire főzhet jól egy ilyen kényes művészlélek, de értek már pozitív csalódások az életemben jócskán ilyen téren, úgyhogy láttatlanban simán megelőlegeztem a bizalmat neki. A végén még kiderülhet róla, hogy Michelin csillagos séfekkel vetekszik a konyhában...Nemdebár?
Különben ég és föld voltunk mi ketten, ha szabad mondani, mégis jól éreztem magam a társaságában, és le mertem volna fogadni, hogy a hüledezésével és körülményeskedésével most is jól megnevettet majd. Én meg nagyon szeretek nevetni, enni még inkább, így nem túlságosan bő lére szaporítva a szót, igencsak motivált voltam ennek az ajánlatnak a behajtására.
A sors keze lehetett, hogy ma a város ezen „elitebb” részén jártam, ami általában kiesik a látókörömből, és pont az a kabát volt rajtam, mint a kiállításon is, - aminek a zsebében még benne volt az a bizonyos cetli – ezért éltem az alkalommal és felkerestem a címet.
Elég jól szituáltnak tűnt a parkett ördöge már a kiállításon is, így nem lepett meg, hogy egy igen magas árkategóriájú városrészen állt a lakása. Ahogy felnéztem a kezemben tartott papírból, nyugtáztam, hogy bizony, jó helyen járok. Megfogtam hát az orrom előtt látható kopogtatót és ötször olyan erővel döngettem meg vele az ajtót, hogy azzal talán még egy sárkányt is felébreszthettem volna. Persze nem lehettem biztos abban, hogy Mikhail otthon van.
Kedd este hat óra körül járt, bárhol lehetett éppenséggel. De megkockáztattam, hogy nem véletlen mégsem, hogy épp ma jutott eszembe őt felkeresni. Hát vártam türelmesen. Vajh kinyílik-e az ajtó és megtömhetem a hasam valami finomsággal, avagy potyára jöttem és főzhetek magamnak otthon… Akárhogy is, egy biztos volt, éhen nem maradhatok sokáig, mert már eléggé korgott a gyomrom. Pár perc telhetett el, mire úgy döntöttem, ideje egy kis óbégatással is rásegíteni a kopogtatásra.
– Mikhail! – kiáltottam reszelős hangon, ahogy csak a csövön kifért, aztán adtam neki még egy kis időt, hátha lassan méltóztatik odafáradni az ajtóhoz, és kinyitni azt.

t e m e g m i t k e r e s e l i t t? 2.0
20010301

to: Joshua

o u t f i t

Igazság szerint napokig nem nyitottam ki a levelet. Csak bámultam, ahogy ott hever a dohányzó asztalon rajta apám ronda, rendezetlen kézírásával: „Mikhail.” Volt benne valami baljós, valami felkavaró, ami miatt szerettem volna minél távolabb tudni magamtól s most is, ahogy leültem és az volt az első gondoltam, mennyire hiányzik Holden, a tekintetem rátalált megint. Éreztem, ahogy düh önt el, mint mindig, ha eszembe jutott a családom. Olyan könnyedén találtak meg a leveleik, mintha nem is a világ másik végére menekültem volna előlük.
Undorotam a mocsoktól, ami gyerekként körbe vett és ami még mindig ott volt, ahol ők. Nem akartam visszamenni oda, nem akartam hagyni, hogy belerángassanak. Már az újságok is megírták, hogy mindenféle férfiakkal láttak együtt, ez pedig apám mentalitásában maga volt a fertő. Pontosan tudtam, mit gondol rólam. Eddig sem azért írt, mert szeretett, hanem mert rá akarta tenni a kezét a pénzemre. Ő ilyen volt, szeretett minket kihasználni és bántani, Petar még is, mint valami ostoba báb ott maradt és a kezére játszott. Neki is le kellett volna lépnie, hiszen a tehetsége megvolt hozzá, hogy ne csak egy falu medimágus legyen. Talán túlságosan is hasonlított már a szüleinkre. Én voltam az egyetlen, aki elég erős volt ahhoz, hogy elszakadjon onnan.
Hümmögve dőltem előre a kanapén, hogy magamhoz húzzam a levelet. Még a papír is mocskos volt, amire írt. Éreztem, ahogy annak minden undorító molekulája szép lassan átvándorol a kezemre. Beleborzongtam. Mégis valami hirtelen indulattól vezérelve egyszerűen csak feltéptem a lapot, hogy a szemem elé táruljon a rövid kis levél minden sora.

Mikhail!

Azt hiszed ezt megúszod? Az én fiam nem lehet ennyire gusztustalan, ennyire förtelemes! Nem érdekel, hogy egy levelemre sem válaszolsz, én odamegyek és kiverem belőled ezt a mocskot! Addig ütlek, míg el nem múlik!

Számíts rám!
Az apád.

Na igen. Képes lett volna rá. Ezzel teljes mértékig tisztába voltam, bár azzal is, hogy pénze nem igen lenne egy ekkora utat megtenni, csak azért, hogy megöljön. Egyszer tinédzserkoromban megneszelte a dolgot… emlékszem, hogy kérdőre vont és addig vert a nadrágszíjjal míg nem sírtam. Nem óbégattam, nem üvöltöztem a fájdalomtól, csak a könnyeim folytak. Megtanultam összeszorítani a fogaimat és tűrni. Azon a napon azonban rettegtem tőle, ezért eredtek meg a könnyeim. Érezte, hogy nyeregben van, mert a végén még oda is guggolt mellém és a nyakamra tekerte a szíjat. A fülembe súgta: „Megöllek, ha nem viselkedsz normálisan.” Az a nap csak egy újabb ok volt, hogy elmeneküljek onnan.
A gondolataimból hangos, már-már állatias dörömbölés szakított ki. Nem fogtam fel azonnal, hogy valaki az ajtót püföli, de mikor megértettem is csak végig szaladt rajtam valamiféle pánik. Nem akartam kinyitni, sőt meg sem mozdultam, hogy azt higgyék nem vagyok itt. Aztán már mikor a nevemet üvöltötte a valaki odakint kiakadtam. Mégis mi a jó büdös francot képzel ez magáról? Idejön, hogy megöljön és még ki kiálltja a nagyvilágba azt is, hogy itt lakom? Persze, hogyne!
– Mi a fasz van? – üvöltöttem, mikor feltéptem az ajtót. A szívem vadul zakatolt és megint szükségem volt egy pillanatra, hogy felfogjam, nem az apám vagy valami bérgyilkos áll ott, hanem az a Josh Szófiából. Mármint ő angol volt, csak Szófiában találkoztunk.
– Ja… csak te vagy az – állapítottam meg. – Hmm, nem igazán számítottam rád, de azért gyere be. – Kitártam az ajtót, majd megragadtam és behúztam, nehogy valaki meglásson. Olyan gyorsan csaptam be mögötte és zártam be, ahogyan csak lehetett.

Spontán zavarkodás

Sejtettem, hogy nem arat majd osztatlan sikert a belépőm, de arra azért nem számítottam, ami történt.
- Mi a fasz van? – tépte fel üvöltve az ajtót meghívóm, aki most valami megvadult hippogriffre emlékeztetett számomra. Persze nem normál, hanem xxxxxxxxxxs méretben.
– Ja… csak te vagy az. Hmm, nem igazán számítottam rád, de azért gyere be.
Nagyot nevettem erre a fogadtatásra.
- Miért, kire számítottál? Az ördögre személyesen? – kérdeztem felettébb mulatságos hangulatban, de választ odakint nem kaptam, mert se szó, se beszéd, azonnal behúzott az ajtón a művészúr és becsapta mögöttünk az ajtót.
- Fúha – fújtam ki magam.
– Ezt nevezem én egyedi fogadtatásnak! Mondjuk hozzád nem is illik szolidabb jelenet, ha így belegondolok. De ne stresszelj ennyit… az megárt a szépségnek. Még ráncos leszel! – nevettem még mindig jóízűen. Tudtam, hogy vicces lesz az este, de azt nem is mertem remélni, hogy ennyire. Most, hogy jobban belegondoltam, kezdtem úgy érezni, hogy ennek a Mikhailnak az élete egy színházi előadásra hasonlít, amiben persze ő a főszereplő… és a műfaj? Hát, talán tragikomikusra saccolnám leginkább.
Ezt a megfigyelésemet azonban egyelőre nem kötöttem az orrára, hanem szépen körbenéztem az otthonában. Csilivili és patyolattiszta volt az egész, ezért fogtam magam, és gyorsan lehúztam a sáros bakancsomat, nehogy összedzsuvázzam itt neki a makulátlan életterét. Ha már udvariasság, akkor ennyire telt tőlem, mert utána engedély nélkül besétáltam a nappaliba, és belevetettem magam az extra kényelmesnek tűnő kanapéba. Merlinnek hála, nem csak úgy nézett ki, hanem az is volt.
- Na, hiányoztam? – kérdeztem még mindig teli vigyorral.
- Mi lesz a vacsi? Majd' éhen halok! – vontam fel a szemöldököm kölykösen, várva, hogy most aztán minimum rám zúdul az apokalipszis, vagy valami. A lakására visszatérve, én valami drámaibbat képzeltem volna el neki láttatlanban, fekete meg vörös színvilággal, nem pedig egy ilyen letisztultat, fa és világos bútorok dominanciájával. Ez a lakás gyakorlatilag úgy nézett ki, mintha egy lakberendező az én vágyott lakásomat rendezte volna be, csak abban még a sötétbarna szín uralkodott volna mindezek mellett és néhàny trófea dîszítette volna a falat.
Elismerően csettintettem hát, és megosztottam vele a gondolataimat, miközben kibújtam a kabátomból, és lazán mellém dobtam a kanapéra.
- Nem semmi a lakásod. Ide én is szívesen beköltöznék! - tettem fel a lábam megelégedetten a dohányzóasztalára kérdés nélkül.
Ártatlanul pislogtam fel rá, mintha a világ legudvariasabb vendége lennék, és semmi különös nem lenne a viselkedésemben. Persze pontosan tudtam, hogy elég indiszkrét és bárdolatlan vagyok ebben a pillanatban, de cseppet sem fogtam vissza magam. Direkt adtam a műsort. Éreztem, hogy ezt valahol ő is élvezni fogja. Vagy legalábbis ezt hitettem el magammal.

t e m e g m i t k e r e s e l i t t? 2.0
20010301

to: Joshua

o u t f i t

Hát Holdenen kívül nem sok férfit ráncigáltam még át azon a küszöbön. De nem baj, nem számított, most csak annyi volt a lényeg, hogy senki más ne próbáljon meg beosonni mögötte vágy rám küldeni egy varázslatot a nyitott ajtón keresztül. A biztonság kedvéért alaposan bezártam mögöttünk az ajtót. Nem kéne, hogy apám előkerüljön és megöljön, mikor lehetősége van rá.
– Fúha – hallottam, ahogy fúj egyet mögöttem, de csak egy pillanattal később fordultam felé. Igazából azt azonnal kiszúrhatta, hogy egyetlen hatalmas térbe érkeztünk: a nappali-konyha-étkező egységbe. De valahogy ez az egész környezet nem illett Joshuához és talán hozzám sem. Az igazat megvallva még én is kicsit túl letiszultnak éreztem, pedig amikor kiválasztottam úgy éreztem ez a ház olyan, mintha a belsőmet tükrözni. Csakhogy én sosem voltam egyszerű és letisztult.
– Ezt nevezem én egyedi fogadtatásnak! Mondjuk hozzád nem is illik szolidabb jelenet, ha így belegondolok. De ne stresszelj ennyit… az megárt a szépségnek. Még ráncos leszel! – Nevetett fel, engem meg a pánikroham kerülgetett. Komolyan? Komolyan ráncos lennék? Azonnal az ajtó melletti teljesalakos tükörhöz rohantam, hogy ellenőrizzem az arcomat. Szerencsére pont olyan makulátlannak tűnt, mint korábban. Így hát megkönnyebbülve sóhajtottam egyet.
– Ezzel ne is viccelj, nagyember! – mondtam kissé hisztérikusan, de aztán inkább egy halvány mosolyt engedtem meg felé és megindultam a konyha irányába. Erre a vacsorásdira nem nagyon voltam felkészülve, az igazat megvallva a házvezetőnőm által vásárolt nyerskajákon kívül csak sajt, szőlő és bor volt itthon, aminek a felét már betermeltük pár napja Holdennel.
Csak akkor vettem észre, hogy lehuppant a kanapéra, mikor már a konyhapultnál ácsorogtam. Nem, mintha gond lenne, ez tényleg egyetlen hatalmas tér, nem kellett egyik helyiségből a másikba ordibálni, én mindenesetre inkább előpakoltam azokat a sajtokat. Életemben nem vágtam fel semmit, sem varázslattal, sem kézzel.
– Na, hiányoztam? – éreztem a hangját, hogy ezt is vigyorogva kérdezi, de közben nem néztem rá. Végig a sajtokat dobáltam a pultra. Igazából nem tudtam eldönteni, hogy ezt viccnek szánja-e. Sajnos éppen nem voltam cseppet sem humoromnál… lehet, hogy nincs is humorom? Mondjuk az után, hogy a ráncosodásról beszélt, nem csoda, hogy csak ennyire futotta tőlem.
– Képzeld, hiányoztál – mondtam őszintén. Ő volt az egyetlen ember az elmúlt időszakban, aki tényleg képes volt megvédeni és aki segített. Először ott volt az a furcsa nő a kocsmában, aki egy komplett mészárlásnál alig tudott megmenteni, aztán azon az ócska bálon Miss Liu, aki felől aztán meg is dögölhettem volna, pedig neki fizettem is. – Mostanában csak a baj volt. Olvastad a Prófétát? Az Imbolc bálon én is ott voltam és hát az auror, akit felbéreltem, hogy megvédjen, nem volt éppen a helyzet magaslatán. De mindegy is, szerencsére már elmúlt és meggyógyultam.
Nem, nem voltam ilyen nyugodt a dologgal kapcsolatban. Sőt, rohadt ideges voltam, ezért is indítottam eljárást az ellen a Fawcett professzor ellen – mint kiderült a neve –, mert összetapizott és még bántalmazott is. A többivel szemben pedig csak szimplán többször kifejtettem a nem tetszésemet az újságokban.
– Mi lesz a vacsi? Majd' éhen halok!
Hát nem mondom, hogy nem futott át az agyamon, hogy mégis mivel lehet egy ekkora embert megetetni, hogy tele legyen. Holdan is magas, de hosszában és széltében is igencsak alulmarad hozzá képest. Ráadásul, ha ő éhes, akkor rendszerint a házvezetőnő főz valamit és azt esszük vagy csak borozgatunk kicsit.
– Hát… van egy üveg borom, sajtom, szőlőm és valami kis pirított kenyérféle. – Magyaráztam, ha akart oda is jöhetett a konyhába, hogy megnézze. – Igazság szerint még sosem főztem semmit… és nem tudom ezekből a dolgokból miket lehet csinálni. – Böktem a hűtő felé, majd kinyitottam, hogy újra szemügyre vegyem a gyanús dolgokat, amik odabent vannak. – A házvezetőnőm szokott főzni. De megpróbálkozhatok valamivel. – Aztán becsaptam az ajtót és a sajtszeleteket meg a szőlőt rátettem egy fadeszkára. Arra ment a pirított kenyér falatka.
Nem tudom miért, de igazából Joshnak szívesen főztem volna… mármint úgy, hogy ne mérgezés legyen a vége a dolognak. A mocorgására benéztem megint a kanapé felé. Egészen kényelembe helyezte magát, pont úgy ült ott, a lábát a dohányzóasztalra téve, ahogyan én szoktam.
– Nem semmi a lakásod. Ide én is szívesen beköltöznék! – Mondta, miközben megfogva a deszkát, besétáltam hozzá és letettem a dohányzóasztalra a kaját. Egy pálcaintéssel vontam hívtam magam után a bort és két poharat. Az ital engedelmesen ki is töltötte magát, lényegében prezentálva a varázstudásom nagy részét. Aztán én is odahuppantam mellé.
– Van még két üres szobám – vállat vontam és magamhoz véve a poharat felé emeltem koccintásra. – Igyunk az újra találkozásra. – Majd lehúztam egy jó adag alkoholt és kicsit közelebb húzódtam hozzá a kanapén.
– Te tudsz főzni? Van egy egészcsirke előkészítve a hűtőbe… de egy kicsit félek megérinteni. – Undorodó fejet vágtam hozzá.

Spontán zavarkodás

Nem gondoltam volna, hogy a kérdésemre igen lesz a válasz, tényleg csak poénból kérdeztem, hogy hiányoztam-e. Szokásához híven ismét meglepett a válaszával a táncművész.
– Képzeld, hiányoztál. Mostanában csak a baj volt. Olvastad a Prófétát? Az Imbolc bálon én is ott voltam és hát az auror, akit felbéreltem, hogy megvédjen, nem volt éppen a helyzet magaslatán. De mindegy is, szerencsére már elmúlt és meggyógyultam – mesélte Mik, és persze erre már felkaptam a fejem. Nem olvastam a prófétát, ami azt illeti, sosem érdekeltek az olyan pánikkeltő hírek, mint amilyen például az illuzionista mizéria körül nap, mint nap megjelent. Én köszöntem szépen, elvoltam foglalva a saját életemmel, és nem érdekelt a tömeghisztéria vagy mások magánélete. De az, hogy Mikhail is megsérült ezen a bálon, persze már igen.
- Tényleg? Nem olvastam. Sajnálom – mondtam őszintén, és kivételesen nem szúrtam be semmi olyan poént, ami más esetben nem hiányozhatott volna. A gyomrom ezután ismét korgott egy nagyot, amit akár Mikhail is meghallhatott. Bár lehet, hogy a konyhában való sürgés-forgás, csörömpölés miatt nem figyelt fel rá. Tudtam, hogy nem nagy az esély arra, hogy Mik anélkül váron terült-terült asztalkával, hogy szóltam volna előre, és hát nem szóltam… Így nem panaszkodhattam a falapon elém tálalt sajt, szőlő és pirítós hármasára. Na és mivel egy pohár jóféle bor is került mellé, így végképp nem voltam csalódott.
- Ez teljesen jó lesz… előételnek – mosolyogtam vendéglátómra, majd lelkesen falatozni kezdtem. Direkt hagytam neki is az elénk tálalt ételből, de amit kirakott, annak a ¾-ét gyakorlatilag két perc alatt elfogyasztottam.
- Hú ez jól esett nagyon, már majd éhen haltam! – kommentáltam a nagyüzemi táplálkozási szokásaimat. Ezután megtudtam, hogy Mikhail házában van még két üres szoba, így gyakorlatilag tényleg simán beköltözhetnék hozzá. Ha hosszú távra nem is, de ma éjszakára mindenképp. Igaz, nekem a kanapé is bőven megfelelt volna. Elég az hozzá, hogy amíg Mik kitöltötte a bort, elkönyveltem magamban, hogy nem fogom visszafogni magam, ami az alkoholfogyasztást illeti. Pláne, hogy másnap szabadnapom is volt.
– Igyunk az újra találkozásra – emelte poharát Mik, mire koccintottam vele.
- Csirió – kortyoltam a finom italba.
- Hmm… Jó ez a bor – dicsértem meg. - Ugye van még belőle?
– Te tudsz főzni? Van egy egészcsirke előkészítve a hűtőbe… de egy kicsit félek megérinteni – mondta a táncos, akinek az arcára volt írva, hogy előbb turkálna egy troll orrlyukában, minthogy hozzáérjen a nyers csirkéhez. Na, nekem több se kellett, felpattantam, és a pohárral a kezemben bevetettem magam a konyhába. Nagy kortyokban kiittam a bor maradékát – feltételezve, hogy lesz utánpótlás – és az üres poharat leraktam a konyhapultra. Aztán kerestem magamnak egy kötényt, és miután felkötöttem, összedörzsöltem a tenyerem.
- Mi az hogy! Elég jól tudok ráadásul… Na akkor lássuk, miből élünk - nyitottam ki a hűtőt, amiben valóban ott volt egy frissnek látszó egész csirke bepácolva. Erre elmosolyodtam és kutattam még egy kicsit a konyhában. Volt még itt édesburgonya és salátának való finomságok is.
- Ebből simán megleszünk – kacsintottam Mikre, aztán nekifogtam még egy kicsit megspékelni a csirkét, hogy még ízletesebb legyen. Egy kis méz és mustár került rá, na meg olívaolaj. Az alapanyagok feldolgozását mindig szerettem mugli módjára csinálni, kifejezetten élveztem hozzáérni mindenhez, ez egyfajta alkotási folyamat volt nekem. A sütésnél azonban már éltem azzal a lehetőséggel, hogy jóval gyorsabban készült el az étel, ha varázslatot használtam, így egy tepsin beraktam ugyan a sütőbe a csirkét, de pálcaintéssel kezdtem el megpirítani.
- Akarsz segíteni? – fordultam közben Mik felé. – A salátát rád bíznám akkor, gondolom abban úgyis otthon vagy – céloztam arra, hogy ilyen alkattal valószínűleg csak salátán élhet.
- Addig én megcsinálom a sült krumplit – folytattam, és bele is fogtam a krumplihámozásba, pálca helyett késsel, mert így szerettem.
- Na és közben elmesélhetnéd, mi is történt azon a bálon… Csak nem egy újabb lámpás klampóc áldozata lettél? – kérdeztem vidáman élcelődve.

t e m e g m i t k e r e s e l i t t? 2.0
20010301

to: Joshua

o u t f i t

– Ez teljesen jó lesz… előételnek – mondta Josh a sajátra és a borra. Már majdnem megkérdeztem tőle, hogy mégis mennyit szokott enni, de az alkatát elnézve nem volt olyan nehéz megsaccolni. Nagyjából félpercig csak álltam és döbbentem bámultam a jelenetet, amivel jó formán csak szippantotta és szippantotta magába a sajt-pirítós mennyiség jó részét. Én inkább hozzá sem nyúltam. Valahogy nem volt étvágyam. Nem azért, mert a jelenet elborzasztott, mondhatni az ilyesmihez már hozzá voltam szokva. Holden mondjuk nem eszik így, de hozzám képest többet és más dolgokat.
– Hú ez jól esett nagyon, már majd éhen haltam!
– Hát ennek szívből örülök… – válaszoltam és a fadeszka szélére készített szalvétából egyet felé emeltem. Nem akartam kimondani, hogy aztán zavarba hozzam, de a szája körül alaposan a szakállába tapadt egy-két morzsa és az nem nézett ki éppen gusztusosan. Közben inkább elmondtam neki, hogy még van üres hálószoba a házban. Mi ugyanis csak a főhálót használtuk, talán a kutyám időnként befészkelte magát a vendégszobába, de az nem zavart. Mindig tökéletesen tiszta ágynemű volt ott is felhúzva.
A borra persze én sem tudtam nemet mondani. A poharat hát koccintásra emeltem és amint ő is csiriót mondott, hát le is húztam az egészet. Ez legalább megnyugtatta az idegeimet egy kicsit és el is felejtettem állandóan az ajtó felé lesni, hogy vajon mikor próbálja meg rám törni apám vagy valamelyik másik túlzottan is vidéki paraszt családtagom. Persze apámból nem néztem volna ki, hogy komoly varázserőt préselt volna ki magából, inkább csak egy bicskával rontott volna nekem vagy a kedvenc nadrágszíjával, ami valahogy sosem akart elszakadni, akárhányszor csapott is le vele.
– Hmm… Jó ez a bor – állapította meg aztán. Örültem, hogy ízlik neki. Valahogy Joshua volt az egyetlen ember, aki minden vademberes szokása ellenére örömmel láttam itt és örömme voltam a közelében. Jó, ott Szófiában kicsit magam alatt voltam Holden miatt, szinte állandóan el volt tűnve és végre egy egész normális kinézetű és nem erőszakosan nyomuló pasas közelében voltam. Egész tűrhető volt rajta legeltetni a szememet. Persze ez egy egész más helyzet volt, mint Holdennel. Ott megvolt a kémia azonnal, ez viszont csak olyan: „hmm, nem is rossz” szituáció volt. Semmi pénzért nem kezdtem volna ki vele. –  Ugye van még belőle?
– Ha Mikhail Bert… Belot-nál elfogy a bor, akkor már régen baj van. – Mondtam, nem foglalkozva az aprócska nyelvbotlással. Inkább eltereltem a szót a főzésre, addig sem ezzel van elfoglalva. Láthatóan a kaja amúgy is jobban lekötötte a figyelmét, mint én. Gondolom ő is az a fajta fickó, aki ha éhes, akkor nem lehet bírni vele. Egy időben én is ilyen voltam, aztán szép lassan megszoktam, hogy egyre kevesebbet eszek. Eleinte nehéz volt, hiszen volt pénzem és végre ehettem, csakhogy a munka megkövetelte, hogy lehető legjobb formában legyek. Inkább sovány, mint izmos. Egy vékony testtel minden mozdulat jobbnak, kecsesebbnek hatott a színpadon és ezt főleg a francia munkáim során, igazán megkövetelték.
Szerettem ezt a Mikhail Belot maszkot. Olyan messze állt a Bertov család fiának koszos kis múltjától. Elegáns volt és finom, egzotikus és mégis nagyon francia. Ezért is volt olyan furcsa, mikor a minap közölte velem az akadémia, hogy nem ártana Bertovként folytatnom a munkát. Szerintük ez jobban motiválná a táncosnövendékeket Szófiában. Nekik tetszenek, ha tudnák, hogy egy helyi parasztgyerek is el tud jutni oda, ahova én. Hát nem mondtam igent a dologra. Undorodtam apám nevétől és ha csak eszembe jutott, hogy „Mikhail Bertov” öklendezni kezdtem, s nem egyszer valóban hánytam is.
Követtem hát Josht a konyhába, de egyelőre még túlzottan a gondolataim hatása alatt voltam. Mindegy, biztosan azt hitte, hogy a nyerscsirkétől sápadtam el. De nem vagyok ennyire nyámnyila, csak azért, mert megérinteni nem akartam.
– Mi az hogy! Elég jól tudok ráadásul… Na akkor lássuk, miből élünk.
Nem zavart, hogy a konyhában kutat. Felültem a bárszékre és onnan figyeltem, közben újra töltve a boros poharamat az isteni nedűvel. Nekem ebből sosem volt elég egy, általában addig ittam, míg teljesen ki nem ütöttem magam vagy amíg Holden le nem állított, de elég sűrűn előfordult, hogy eltűnt.
– Ebből simán megleszünk – mondta és közben a csirkével foglalkozott.
– Ezeket mind a házvezetőnőm hagyta itt. Általában ő főz ránk, de én nem sok húst eszek, csak ha nagyon muszáj. A köretet persze megeszem, ha az saláta… elég szigorú az étrendem, tudod.– Magyaráztam, bár nem hiszem, hogy érdekelte a nyomorom ilyen mélyrehatóan. Igazából sosem éltem úgy, hogy bármit meghetetek, hiába lettem gazdag. Gyerekként a szüleimtől sosem kaptam semmit, ha mégis akkor az csodaszámba ment. Aztán táncos lettem, lemondtam az evésről, lényegében arról is, hogy párkapcsolatom legyen. Az csak rontott a helyzetemen, hogy kiderült ez a Holden dolog.
– Akarsz segíteni? – kérdezte aztán. Ezen eléggé meglepődtem. Soha semmit nem készítettem én magam. Az uborkalevesben persze otthon voltam, de az most éppen nem volt túl szezonális. – A salátát rád bíznám akkor, gondolom abban úgyis otthon vagy.
– Hát nem igazán szoktam salátát készíteni, de azért megpróbálom. – Bólintottam és magam elé húztam az alapanyagokat. Volt mindenféle: zsenge spenót, paprika, paradicsom. De ezeket sem én szoktam felvágni. Mindenesetre odasétáltam a hűtőhöz és egy darabka citromot is kivettem. Az volt az egyetlen dolog, amiben biztos voltam, ugyanis sem olívaolajat, sem joghurtos öntetet nem csorgattam volna rá a friss zöldségekre. Azok aztán alaposan tönkre tették volna a testemet.
– Na és közben elmesélhetnéd, mi is történt azon a bálon… Csak nem egy újabb lámpás klampóc áldozata lettél?
Legyintettem egyet, majd visszaülve a bárszékre a pálcával szeletelni kezdtem a salátának valót. Lehet, hogy ez-az egy kicsit túlságosan is kicsire már-már pépesre sikeredett. Nem voltam jó a varázslásban, ha csak nem valami szépészeti dologról volt szó.
– Hát az szerencsére nem volt ott. Igazából nem is tudom pontosan mi történt, mintha a Szeszély és valami bűnbanda egyszer csapott volna le. – meséltem és közben magamhoz hívtam varázslattal egy salátástálat, hogy belevarázsoljam az összetrancsírozott zöldségeket.
– Tűz ütött ki és mindenki tolakodott, lökdösődött. Az sem érdekelte őket, hogyha belém vertek. – Magyaráztam tovább, majd némi felháborodással folytattam a mese számomra legfontosabb részét: – Aztán egy perverz pasas, akinek kiderítettem a nevét, valamit Willow Fawcett, megütött, majd tapizni kezdett. Persze felbéreltem egy aurort, hogy vigyázzon rám, de sajnos nem múlta felül azt, amit az aurorokról általában mondanak. Látod, ezért ajánlottam fel, hogy legyél a testőröm. Szerencsétlenekkel van tele a világ és még azt mondják, hogy ilyen emberek vigyáznak ránk! – hüledeztem egy sort, majd a citromot és némi sót a zöldségek tetejére tettem, hogy aztán elkezdjék magukat összekeverni.

Spontán zavarkodás

Az első perctől kezdve otthonosan éreztem magam Mik házában, noha korábban nem jártam itt. Mégis könnyen lelazultam, bár az is igaz, hogy alapból nem voltam egy nehezen oldódó alkat. Ezért is fogtam neki lazán a főzésnek és osztottam ki csípőből egy feladatot is a nagy Mikhail Belotnak.
– Hát nem igazán szoktam salátát készíteni, de azért megpróbálom – felelte a táncos, majd nekiállt a friss zöldségek feldolgozásának.
- Gyakorlat teszi a mestert - mondtam neki biztatásként. Különben lehet, hogy nem volt gyakorlott a főzésben, de egész ügyesen feltalálta magát.
Jó érzés volt látni, ahogy kicsit őt is beszippantotta a főzés, még ha „csak” egy salátát készített. Az én életemben mindig igazi örömforrást jelentett a főzés… Kicsi koromtól kezdve ott sürögtem-forogtam anyám mellett a konyhában, aki mugli létére varázslatos étkeket készített nekem és apámnak. Ha nem rajongtam volna ennyire a legendás lényekért, talán séfnek álltam volna…
De a lények minden másnál jobban érdekeltek, így a főzés megmaradt hobbinak. Egyrészt kikapcsolt és feltöltött, másrészt örömöt okozott nem csak nekem, hanem azoknak is, akiknek főztem. Miközben pucoltam a krumplit, érdeklődve hallgattam Mikhailt, mi is történt vele a bálon.
– Igazából nem is tudom pontosan mi történt, mintha a Szeszély és valami bűnbanda egyszer csapott volna le. Tűz ütött ki és mindenki tolakodott, lökdösődött. Az sem érdekelte őket, hogyha belém vertek. Aztán egy perverz pasas, akinek kiderítettem a nevét, valamit Willow Fawcett, megütött, majd tapizni kezdett. Persze felbéreltem egy aurort, hogy vigyázzon rám, de sajnos nem múlta felül azt, amit az aurorokról általában mondanak. Látod, ezért ajánlottam fel, hogy legyél a testőröm. Szerencsétlenekkel van tele a világ és még azt mondják, hogy ilyen emberek vigyáznak ránk! – mondta felháborodva Mikhail, mire együttérző hangon szólaltam meg.
- Sajnálom Mik… - mondtam őszintén, mert tényleg így éreztem.
– Hidd el, az aurorok inkompetenciájáról én is tudnék mesélni... Láttam elég esetet a Gringottsban. Egyébként szívesen megvédtelek volna, de őszintén szólva én elég kevés hasonló dzsámborira szoktam elmenni, mert alig van szabadidőm – rántottam meg a vállam az utolsó darab édeskrumpli megpucolása után. - Te amúgy érted ezt az illuzionista körüli hisztériát? Nekem ez inkább ilyen generált pánikkeltésnek tűnik, mint valós veszélynek... - jegyeztem meg, miközben nekifogtam felkarikázni a krumplit egy vágódeszkán.
– Azért remélem sikerült azóta kiheverni ezt a sokkot… - folytattam, időnként fel-felpillantva a vágdosásból.
– Gyakran támadnak meg vagy tapiznak le, ha mész valahová amúgy? Gondolom nem lehet könnyű az életed hírességként – tettem hozzá kissé elmélázva. Hát igen. A Gringotts összes galleonjáért sem cseréltem volna le az én nyugalmas életemet egy fényűzőbbre, hiába járt volna vele olyan anyagi háttér és luxus, mint Miknek. Én legalább szabad voltam, azt csináltam, amit csak akartam, és nem kellett attól tartanom, hogy másnap az újságok címlapján szerepelek egy görbe este vagy egy futó affér miatt. Na és az utcán sem zaklatott senki… Jó, a kinézetem miatt persze sokan megbámultak, elvégre nem voltam egy tipikus fazon a hobónak is mondható fizimiskámmal, de ennél komolyabb atrocitás nem ért soha. Mikor végeztem a krumpli felkarikázásával, előhalásztam egy tepsit az egyik szekrényből, és betettem a sütőbe a csirke mellé, majd pálcaintéssel azt is sütni kezdtem.
- Na, szerintem hamarosan kész is a vacsi - kacsintottam Mikre. A sütőből biztató illatok áradtak, és én alig vártam, hogy végre mindenféle jósággal töltsük meg a hasunkat.

t e m e g m i t k e r e s e l i t t? 2.0
20010301

to: Joshua

o u t f i t

Hát igazából, nem tudom jó ötlet volt-e Joshnak elmondani, mi történt az Imbolc bálon. Körülbelül ő volt az egyetlen ember, aki előtt nem akartam magamat sajnálatra méltónak mutatni. Nem tudom, miért… talán, mert ő mentett meg korábban vagy mert olyan furcsa, tiszteletreméltó érzést keltett azokkal a hatalmas izmaival. Valójában jó lett volna egy ilyen férfit magam mellett tudni, sokkalta jobban tudott volna rám vigyázni, mint bármelyik testőr és ilyenkor, mikor Holden nem volt itt – ami egyébként a kelleténél sokkal többször fordult elő –, szükségem lett volna legalább egy csendes társaságra.
– Sajnálom Mik… – mondta színtiszta őszinteséggel. Nem hiszem, hogy túl sokan beszéltek volna így velem. Igazság szerint az egész életem egy színjáték volt, benne nagyon kevés igazán rendes és szavahihető emberrel. Már megszoktam ezt. Az egész akadémia nem volt több, mint egy olcsó hazugság.
– Hidd el, az aurorok inkompetenciájáról én is tudnék mesélni... Láttam elég esetet a Gringottsban. Egyébként szívesen megvédtelek volna, de őszintén szólva én elég kevés hasonló dzsámborira szoktam elmenni, mert alig van szabadidőm – mondta vállvonogatással, miközben befejezte az édesburgonya pucolását. – Te amúgy érted ezt az illuzionista körüli hisztériát? Nekem ez inkább ilyen generált pánikkeltésnek tűnik, mint valós veszélynek...
Sóhajtva néztem, ahogy vágja az ételt. Ezzel a saláta témával én úgysem voltam elég ügyes. Sosem magamnak készítettem őket, megvártam, hogy Ana, a házvezetőnőm az arcom elé tolja a finom falatokat… amik amúgy egyáltalán nem voltak finomak, csak én megpróbáltam elképzelni, hogy olyanok.
– Azért remélem sikerült azóta kiheverni ezt a sokkot… – Csak bólintottam. Nem akartam részletekbe menni inkább az ott történtekről. Lényegében Josh volt az egyetlen, akinek a közelében nem éreztem úgy, hogy sopánkodnom kell.
– Egyszer velem eljöhetnél szórakozni. – Mondtam és közben éreztem, milyen szánalmasnak tűnök. Mármint nyilván nem randi meghívásnak szántam, csak egyszerűen nekem nem igazán voltak barátaim, akikkel együtt tölthettem a napokat vagy akár a szórakozásra szánt estéket. – Elviszlek a kedvenc kávézómba!
Sóhajtottam egyet aztán a kezembe véve egy kanalat megpróbáltam összedolgozni a salátám ízeit… ha van egyáltalán neki. Az én ízlelőbimbóim már olyan régóta nem éreztek normális ételízt, hogy fogalmam sem volt.
– Hát, nem tudom mi ez az Illuzionistával. Annyit tudok, hogy valami rosszat tett nyáron a Három Seprűben, de igazság szerint, nem tudom, mennyi igaz belőle. Én is csak azt látom, amit az arcomba tol a Próféta, az meg tudjuk mennyire szavahihető.
–  Gyakran támadnak meg vagy tapiznak le, ha mész valahová amúgy? Gondolom nem lehet könnyű az életed hírességként – folytatta, én pedig elmosolyodtam. Talán egy kicsit tényleg érdekli az életemnek ez az oldala, de valahogy mégis tetszett, hogy nem kezd el máris hisztirohamot kapni, mert egy légtérben van egy hírességgel. Két féle ember volt, aki rettegett tőlem és az, aki megjátszotta magát a társaságomban, Josh szerencsére egyik sem volt.
– Nyáron volt egy fiú, aki meg akart erőszakolni – válaszoltam fintorogva. – Berángatott egy sikátorba és rám mászott… alig tudtam elmenekülni. Beteg emberek vannak, Josh.
Még egy sóhajt hagyta el a számat, de közben a citromlevet beledolgoztam a salátámba rendesen.
– Na, szerintem hamarosan kész is a vacsi – kacsintott aztán rám Josh. Amennyi dolgott vágott és pakolt, nem voltam benne biztos, hogy az ő mértéke szerint egy adag ételt képes lennék elfogyasztani. De azért elmosolyodtam. Örültem, hogy itt van. Kellett már egy jó társaság.
– Gondolom téged még senki sem próbált meg bántani – mondtam, ahogy felnéztem rá. Nagy volt és erős, nem hinném, hogy bárki ilyennel próbálkozna. Felkeltem a pult mellett álló bárszékről és megfogva a salátát, odaléptem Josh-hoz, hogy megmutassam neki. – Szerinted így kell kinéznie?

Spontán zavarkodás

Miközben az ínycsiklandó illatok körbelengtek minket, elgondolkoztam azon, hogy valójában milyen laza figura ez a Mikhail. Rátörök az otthonában, kifosztom a hűtőjét, megiszom a borát és még csak nem is hisztizik érte. Tök jó arc. Elég jó emberismerőnek tartottam magam mindig is, úgyhogy nem lepett meg, hogy végül beigazolódott az a megérzésem, ami Szófiában az elsősegélyes sátorban jött elő. Azaz, hogy mi ketten jó cimborák leszünk. Még ha amúgy totálisan más életünk van és a személyiségünk sem lehetne különbözőbb.
– Egyszer velem eljöhetnél szórakozni – vetette fel Mik, amire lelkesen reagáltam.
- Oké, ki vagyok én, hogy bármi jó elrontója legyek… de remélem nem valami tuc-tuc helyre vinnél – ugrattam. Aztán szerencsére a táncos hamar tisztázta, hogy milyen fajta helyre gondolt.
– Elviszlek a kedvenc kávézómba! – mondta, mire elégedetten bólogattam. A krumpli és a csirke nagyon szépen pirult, megérzéseim szerint tényleg csak percek kérdése, és kész volt a vacsi. Addig is körbenéztem a konyhában tányérok után. Olyan otthonosan mozogtam, mintha csak itt laktam volna. Igaz, ilyen patinás rendben még egy félkegyelmű is bármit megtalált volna. Leraktam a tányérokat egymással szemben, meg kerítettem hozzá evőeszközt és szalvétát is, amíg ő az illuzionistáról beszélt. A prófétás résznél felhorkantottam, nos igen, az ilyen szennylapokért nem is értettem, hogy miért fizet bárki egy megveszekedett sarlót is akár, de hát az emberek ilyenek…. szeretnek a pletykákban és az álhírekben tivornyázni, hogy ne kelljen a saját nyomorúságukkal szembenézni. Na de lapozzunk.
– Nyáron volt egy fiú, aki meg akart erőszakolni. Berángatott egy sikátorba és rám mászott… alig tudtam elmenekülni. Beteg emberek vannak, Josh – árulta el Mik, mire döbbenten néztem rá.
- Te jóságos… Remélem beperelted vagy valami, és azóta az Azkabanban vagy a Mungó pszichiátriai osztályán rohad… Szörnyű, hogy ennyi perverz gyökér rohangál az utcán – csóváltam meg a fejem. Nem voltam képes felfogni, hogy miért nem hokizik valaki inkább a szobájában a plátói szerelme fotójára ahelyett, hogy elmebeteg módjára rátámad...- De az király, hogy megtudtad védeni magad tőle - néztem rá elismeréssel.
– Gondolom téged még senki sem próbált meg bántani – jegyezte meg Mik, amire kénytelen voltam kiábrándítani.
- Dehogynem. Tudod, olyan ez, mint a kutyáknál. A kisebb termetűek a komplexusuk miatt betámadják a nagyobbakat… aztán csodálkoznak, ha ők húzzák a rövidebbet. HEHE – nevettem fel hangosan. Úgy látszott, időközben Mik is elkészült a salátával.
– Szerinted így kell kinéznie? – érdeklődött, mire mosolyogva megszemléltem a művét.
- Igen, ez fullosnak tűnik. Szép munka – veregettem vállon. – Tedd csak le ide az asztalra, és neki is láthatunk – ültem le az egyik teríték elé, hogy aztán egy laza wingardium leviosával odareptessem az asztalra a krumplit és a csirkét.
- Nos, lássuk a medvét... – vágtam fel a csirkét olyan precizitással, ahogy egy mugli sebész tenné a műtőben. Ahogy elnéztem, tökéletesen megsült a hús.
- Jó étvágyat! – tettem egy adagot a csirkéből, a krumpliból és a saliból is Mik, meg a saját tányéromra, majd végre-valahára nekifogtam. Elég forró volt, de néhány fújkálás után már ehető lett. Vigyorogva tömtem a bendőm, már tényleg baromi éhes voltam, úgyhogy ez nagyon rám fért. Egy idő után picit azért szusszantam két nagyobb falat között.
- Na és mitől olyan különleges az a kávézó, hogy épp oda akarsz menni? – kérdeztem.

t e m e g m i t k e r e s e l i t t? 2.0
20010301

to: Joshua

o u t f i t

Furcsa volt ilyen átható ételillatot érezni a házban. Általában, mire felébredtem kész volt az ebéd vagy – mivel távol maradtam rendszerint a konyhától – észre sem vettem, hogy a középkorú házvezetőnőm megsütött egy kis csirkét vagy összedobott egy salátát. Ami azt illeti, már jó ideje megtanultam, hogy az én szakmámban az ember nem gondolhat evésre. Egyszerűen azért eszünk mi táncosok, hogy életben maradjunk. A testünknek mindig a lehető legjobban kellett mutatnia és könnyen mozgathatónak lennie. Túl sok izommal és túl sok zsírral is nehéz lenne azokat a mozdulatokat kivitelezni, amik egy mágikus táncelőadás alapjait képezik. Josh tehát sejthette, hogy aztán a hajápoláson kívül némi színpadi mágiát is sikerült elsajátítanom.
– Te jóságos… Remélem beperelted vagy valami, és azóta az Azkabanban vagy a Mungó pszichiátriai osztályán rohad… Szörnyű, hogy ennyi perverz gyökér rohangál az utcán.
A fejcsóválására kicsit elmosolyodtam. Kevesen fejeztek ki bármiféle aggodalmat értem, anélkül hogy a befektetésük részét képeztem volna. Aki az akadémiának pénzt adományozott a jövedelmét féltette, a főnökeim pedig emellett az előadások sikerességét is, amik nem csak az én hírnevemet, de az övékét is nagyban befolyásolták. Egy tárgy voltam, aminek nem volt szabad összetörni, ezért voltak meggyőződve róla, hogy a lábsérülésemet el kell rejteni a világ elől s néha addig gyötörtek, hogy egy-egy fellépés után alig tudtam lábra állni. Ha ma Josh látott is rajtam valamit, akkor az a sántikálás volt. Már nem lüktetett olyan hevesen a bokám, mint tegnap vagy tegnap előtt.
– De az király, hogy megtudtad védeni magad tőle.
Bólintottam. Kicsit én is büszke voltam, hogy az ott nem sikerült a támadónak, bár nagyon próbálkozott az őrült kölyök. Sosem voltam harcos alkat és akkor is inkább csak lelökdöstem magamról, semmint hogy előkapjam a varázspálcám és a szemei közé pörköljek… pedig megérdemelte volna.
–  Tedd csak le ide az asztalra, és neki is láthatunk.
Még sosem készítettem semmit, de tényleg. Holdennek sem mertem soha semmit felszolgálni, csak azt amit helyettem megfőzött valaki. Azt hiszem, nem is nagyon vágyott rá vagy legalábbis nem esett le, hogy olyasmit enne, amit én készítettem. Az sem volt teljesen kizárt, hogy nagyjából sejtette, mennyi tehetségem van ott. Az egyetlen dolog, amire képes voltam a hideg uborka leves, ami nem éppen ideális étel a hűvösebb időben. Diétázásra persze a legjobb.
Letettem a salátás tálat valahova az asztalon és én is lehuppantam, hogy végre megkóstoljam Joshua főztjét. Nem mertem volna bevallani neki, hogy ilyesmiket aztán végképp nem kéne ennem. Nem is voltam benne biztos, hogy meg tudok majd enni annyit, amennyit a tányéromra tett. Ezért első pillanatra csak nézegettem a tányérra halmozott ételt. Krumplit évek óta nem ettem, de a tányéron landolt édesburgonyát is csak módjával, mindössze azért volt itthon, mert már Holdenre is gondolni kellett… legalábbis a házvezetőnőm szerint.
– Köszi – mondtam aztán kisvártatva, majd felszúrtam egy kis adag édeskrumplit és azon nyamnyogtam hosszú percekig. Úgy éreztem a gyomrom menten megtelik azzal az egy falattal. Talán Josh nem vette észre, mennyire szenvedek. Ő jóétvággyal evett, ahogy az egy termetes férfitól elvárható.
Én azonban inkább a salátánál és a csirkénél maradtam. Azokkal némiképp könnyebben birkóztam meg, még ha a mennyiség túlzásnak tűnt továbbra is.
– Na és mitől olyan különleges az a kávézó, hogy éppen oda akarsz menni? – kérdezte. Erre elmosolyodtam, mert tudtam mennyire nem fog tetszeni neki a válasz.
– Mert diétás kávékat és süteményeket árulnak… de tényleg nagyon finom minden – biztosítottam és legyintettem is egyet. Egy percre persze átfutott az agyamon, hogy milyen szar érzés, hogy már van valaki, akinek elvileg velem kéne lennie a szabadidőmben, de túl elfoglalt ehhez. Nem tudunk csak úgy meginni egy kávét kettesben vagy sétálgatni London belvárosában. Olyan nehéz volt összehozni a dolgokat.
Sóhajtottam egyet és talán Josh is érezte, hogy ez inkább a gondolataimnak és nem a közös csevegésnek szól. Gyorsan magamhoz intettem a poharainkat és a borosüveget, ami engedelmesen töltött is. Azonnal lehúztam az első pohárkával. Nem tudtam haragudni Holdenre, de furcsa volt, hogy elvileg együtt élünk és mégis hiányzik.
– Na és akkor még egyet a magányra! – Mondtam és miután újra töltöttem a poharamat, felé emeletem.

Spontán zavarkodás

Nagyon jól esett az étel, gyorsan be is termeltem, mert az előbb már tényleg majd’ kilyukadt a gyomrom. Miken viszont úgy láttam, nincs annyira odáig a kajáért, ami egy kicsit rosszul esett, mert szerintem minden nagyon jól sikerült.
– Mert diétás kávékat és süteményeket árulnak… de tényleg nagyon finom minden – válaszolta a táncos, mire felnevettem.
- Ahha… jól hangzik – grimaszoltam egy kicsit a mondat végén, hogy érzékeltessem, a diétás nem igazán az én világom.
Neki meg lehet pont ez a baja a főztömmel… hogy nem diétás…
Nem akartam azzal cseszegetni, hogy keveset eszik, meg ilyesmi, és dicséretet sem volt szándékom kicsikarni belőle, ezért nem kérdeztem rá, hogy mi a baja… Ha nem eszik sokat, hát nem eszik, nem vagyok a nagyanyja, hogy tömjem bele a kaját. És végülis ez az én ajándék vacsim volt, nem az övé, úgyhogy elég, ha én boldog voltam tőle. A lelkem mélyén azért egy kicsit mégis érzékenyen érintett a lelkesedés hiánya. Ha főztem valamit, akkor az arra adott reakció mindig olyan volt nekem, mintha egyenesen a személyemnek szólt volna. Tisztában voltam vele persze, hogy ebben semmi racionális nincs, de egyszerűen így működtem. Ha áthívtam magamhoz egy szép nőt például, és főztem neki, akkor mindig nagyon jól esett látni, ha jóízűen evett. Még szerencse, hogy Mik nem nő volt, akire rá akartam mozdulni, mert akkor a reakcióját komoly kudarcnak fogtam volna fel.  Így azért egy kicsit jobb volt a helyzet, hogy „csak” egy újdonsült barát volt, aki nagyon adott a külsejére. Már a lénykiállításon is ki volt borulva, hogy megsérült a bokája, nem csoda akkor, hogy így vigyáz az alakjára… Táncosként érthető módon nem volt mindegy, hogy hogy nézett ki. Bár a kajából alig evett, a bort azért előszeretettel fogyasztotta, ahogy láttam.
– Na és akkor még egyet a magányra! – emelte felém a poharát. Én is követtem a példáját és csordultig töltöttem az enyémet, aztán koccintottam vele. - Miért épp arra? - húztam fel a szemöldököm. - Talán magányos vagy? - kérdeztem.
Valahogy nem gondoltam volna, hogy Mik annyira magányos, hiszen lefogadtam, hogy annyi rajongója volt, hogy kedvére válogathatott közülük társaságot. Akár beszélgetni, akár máshoz volt kedve...
- Egészségünkre! – kortyoltam aztán a finom nedűbe, amit három nagy korttyal egy füst alatt el is fogyasztottam.
- Áhh… Ez jól esett – mosolyogtam, mint egy jóllakott óvodás, aztán kiszakadt belőlem egy nagyobb ásítás.
- Figyelj csak… - néztem rá kérlelő boci szemmel.
- Nem lenne gond, ha elheverednék a kanapédon? Eléggé elfáradtam ma, meg rámtört a kajakóma is, és nincs kedvem most hazahopponálni tele hassal – magyaráztam.
- Ígérem, reggel korán lelépek, mert hatkor már dolgoznom kell – tettem hozzá. Hát igen, én általában korán keltem és emiatt korán is feküdtem. A barátaim sokszor nem értették, miért lépek le egy-egy iszogatás után már este tízkor, de ők más időbeosztás szerint éltek. Nekem napkeltével indult a nap és viszonylag hamar is ért véget… Na és ha valamit nem szerettem, akkor az a kialvatlanság volt. Az idő kilencvenkilenc százalékában jó kedvű fazon voltam, de ha nem aludtam ki magam, akkor tudtam hisztis lenni rendesen… A másik kiváltó oka a hisztizésnek meg az volt, ha éhes voltam. Olyankor furcsa dolgokra voltam képes, ahogy azt ma Mik is megtapasztalhatta, amikor váratlanul beállítottam hozzá és üvöltöztem a háza előtt, hogy engedjen be.

t e m e g m i t k e r e s e l i t t? 2.0
20010301

to: Joshua

o u t f i t

Egy kissé felhorkantottam a diétás kávézóra adott válaszára. Éreztem, hogy nem az ő terepe ez a dolog, de nem is volt baj. Annyira más alkat volt, mint én, hogy az ő esetében a diétázás szinte vétek lett volna. Azonban az, hogy szeretett és tudott is főzni arra utalt, hogy szerei a minőségi dolgokat. Én is elgondolkodtam párszor, hogy a kedvenc ételeimet megtanulom elkészíteni – amiből lefeljebb kettő létezett, az uborkaleves és egy különleges saláta, amit mindössze egy étteremben készítettek egész Londonban. Nekem nem jött össze. Mindig közbejött valami, a munka, a bokámba nyilalló fájdalom vagy egy fenyegető levél az apámtól.
A gondolattól megint elfogott a vágy, hogy igyak. Nem csak magányosnak éreztem magamat, hanem végtelenül szerencsétlennek is minden miatt, ami körülöttem történt. Egyre kevesebb időt töltöttünk együtt Holdennel, mert ő a lánya után kutatott… én pedig itt maradtam megkeseredve a házamban. Csak néha-néha pislogtam az ajtó felé, remélve, hogy benyit rajta, de mikor sokáig nem került elő, inkább hagytam a dolgot.
– Miért épp arra? – kérdezte koccintás után Josh. – Talán magányos vagy?
Nem válaszoltam rá. Csak megvontam a vállamat, nem akartam kivesézni a szerelmi életem árnyoldalait éppen neki. Feltételezem, amúgy sem kötné le két férfi béna évődése. Inkább ittam, hosszan és sok kortyot. Aztán újra is töltöttem a poharamat.
– Áh… ez jól esett.
Elmosolyodtam és letettem az üveget az asztalra. Egy ideig bámultam ahogy az utolsó csepp is visszafolyik a maradék italhoz, majd éppen csak odasúgtam: – Nos, akkor egészégedre.
Egy pálcaintéssel a konyhafelé indultak meg a használt tányérok, hogy magukat rendbe rakva, a szemetet gondosan összegyűjtve a mosogatóba repüljenek. Ott aztán hangosan, némi csörömpöléssel, de megkezdődött a mosogatás. Legutóbb akkor történt ilyesmi, mikor Holden itthon volt és kivételesen nem csak egy salátát ettem, hanem Ana összerittyentett neki, nekünk valami rendes vacsorát. Igazából már nem számoltam hány nap telt el.
– Figyelj csak…
Ahogy ránéztem, éreztem, hogy valami kérés következi. Josh a szememben nagyjából egy hős volt. Ő volt az egyetlen, aki nem tudott felidegesíteni azzal, hogy hozzám ért… ő ugyanis nem puszta perverzióból vagy „csak úgy” érintett meg ott a kiállításon, hanem azért, hogy megmentsen. Ezért pedig hálás voltam. Engem nem sokan akartak megmenteni, lényegében az egész életemet úgy éltem le, hogy magamat óvtam, magamért tettem… mert nem volt soha senki, akire támaszkodhattam volna. A családomnak nevezett hatalmas szörnyeteg is csak azért létezett, hogy kiölje belőlem az olyan dolgokat, amikért érdemes volt élni, például a táncot.
– Nem lenne gond, ha elheverednék a kanapédon? Eléggé elfáradtam ma, meg rámtört a kajakóma is, és nincs kedvem most hazahopponálni tele hassal. – Magyarázta, én pedig máris azon gondolkodtam, vajon Holden mit csinálna, ha végre hazajönne és meglátna egy idegen pasast a kanapémon. Biztosan azt hinné, hogy ő is csak a munkám része, amit az a mocskos akadémia sózott rám.
– Ígérem, reggel korán lelépek, mert hatkor már dolgoznom kell – tette hozzá, csakhogy finomítson a helyzeten. Biztosan látszott a fejemen, hogy nagyon agyalok valamin. Hát ez így is volt és amúgy is jobb lett volna elkerülni egy esetleges veszekedést.
Felkeltem az asztaltól, ujjaim közé fogtam a borospoharat és elindultam a ház belseje felé. Egészen hátul ugyanis volt egy kényelmes, előkészített vendégszoba, ha esetleg egy ismerős benézne, akit nem akarok az ágyamon altatni. Ahogy odaértünk az ajtóhoz, belöktem az ajtót és láthatta, itt is a természetes fa és a fehér szín uralkodott. Tiszta volt, de kényelmes. A kandallóban ropogott a tűz és saját fürdője is volt.
– Itt aludhatsz. Ha valami kéne, akkor a szomszéd szobában leszek… de gondolom ennyi kaja után eléggé ki leszel ütve. – Kortyoltam a borból. – Amikor reggel kimész, simítsd végig a kilincset. Akkor azonnal kinyílik magától és ugyanúgy zárd be kintről. Hallani fogod, ahogy kattan a zár. – Tettem hozzá és elléptem a küszöbtől. Azért reméltem nem ébred fel, pláne ha Holdent véletlenül haza eszi a fene… bár erre nem kifejezetten számítottam.
– Aludj jól!

Köszönöm a játékot!

[Köszöntem én is!]

Spontán zavarkodás

Amikor előhozakodtam az ottalvással, egy kicsit sem izgultam. Ha valami miatt Mik nemet mond, hát mégis hazahopponáltam volna, legfeljebb a pocimnak kicsit kellemetlen érzés lenne, de ágy nélkül nem maradok, abban biztos voltam. A táncos azonban igen szívélyes házigazdának bizonyult, nem csak a hűtője tartalmát osztotta meg velem, hanem a házát is, egy éjszaka erejéig. A pohárral a kezében megindult a házban, én meg komótosan követtem őt, amíg egy szobához nem érkeztünk.
– Itt aludhatsz. Ha valami kéne, akkor a szomszéd szobában leszek… de gondolom ennyi kaja után eléggé ki leszel ütve – mondta, mire felnevettem. Hát igen…
- Amikor reggel kimész, simítsd végig a kilincset. Akkor azonnal kinyílik magától és ugyanúgy zárd be kintről. Hallani fogod, ahogy kattan a zár – magyarázta, aztán jó éjszakát kívánt.
- Nagyon jófej vagy, hogy itt aludhatok. Kösz mindent cimbora! – lapogattam meg a hátát egy kicsit.
- Neked is szép álmokat! Aztán vigyázz az őrültekkel, amíg nem találkozunk! – búcsúztam én
is, hogy aztán beljebb lépjek a szobába. Nagyon tetszett ez a letisztultság, a kandalló meg igazán meghitté varázsolta a szobát. Olyannyira, hogy kicsit meg is ihletett, hogy újítsam fel a saját hálómat. Ráfért volna egy új ágy meg szekrény is, a régiek már eléggé elnyűttek, kopottasak voltak. Érdekes, hogy nem vetett fel soha a pénz, de azért nem álltam rosszul sem, így megengedhettem volna magamnak pár egyedi bútort, de mindeddig valahogy úgy voltam vele, hogy minek erre költeni. Egyedül éltem és csak a saját kedvemért nem igazán törődtem a berendezéssel.
Na meg őszintén szólva legtöbbször csak aludni jártam haza, mindig volt valami tennivaló munka után, vagy beugrottam egy-egy haverhoz, ahogy ma is tettem. Most viszont, Mik lakását elnézve megjött a kedvem ahhoz, hogy az enyém is igényesebben nézzen ki. Talán fel is keresem a jövő héten Pete-et, az asztalost. Mugli volt, de csodásan dolgozott, úgyhogy egész biztosan őt kérném fel a feladatra. Mielőtt bebújtam volna az ágyba, ledobtam minden ruhámat az alsónadrágom kivételével, aztán a puha, meleg takaró alatt hamar elnyomott az álom. Világéletemben jó alvó voltam, most sem ébredtem fel. Azt viszont le mertem volna fogadni, hogy horkolhattam az éjjel, mert ha így bevacsoráztam és bepiáltam közvetlenül alvás előtt, akkor általában horkoltam, - ezt már többen is visszajelezték.
Reggel magamtól pattant ki a szemem hajnali ötkor, mint rendesen. Reméltem, hogy azért annyira nem horkoltam hangosan, hogy a művész úr ne tudjon tőlem aludni. Gyorsan lefürödtem és felöltöztem, aztán írtam egy cetlit Miknek, amit a konyhaasztalon hagytam, gondoltam, ott megtalálja. A papírfecnin a címemet találta, és rajzoltam mellé poénból egy kacsintós fejet, egy csészét meg egy sütit, hogy a következő találkozásunkra utaljak ezzel. Gondoltam, ha tényleg szeretne elmenni velem arra a diétás helyre, akkor a címem alapján majd megtalál. Ha kedve szottyan, beállíthat hozzám váratlanul, ahogy én hozzá, de persze küldhet baglyot is. Mik instrukcióit követve  mosolyogva hagytam el a Borostyán-lakot, hogy új kihívások elé nézzek a Gringottsban ma is.

Köszöntem én is!

m a r k s
20030318

to: Sokolov

o u t f i t

A szívem vadul kalapált, mint minden alkalommal, amikor az otthonnak nevezett házban Sokolov is hajlandó volt megjelenni. Tudtam, hogy jobban érzi magát a saját birodalmában, a kísértet kastélyában, de most meg akartam lepni. Odaadtam neki az egyik lakáskulcsot, hogy sétáljon be nyugodtan, pihenjen egyet a hálóban, mire megjövök. Az akadémiai tennivalók miatt ugyanis még Szófiába is ki kellett ruccannom, de így legalább volt alkalmam megfelelő mennyiségű alapanyagot venni. Joghurtot, uborkát, meg minden olyasmit, ami egy jó taratorhoz kell.
Úgy rontottam be a saját otthonomba, mintha legalábbis rablót sejtenék. Valójában csak túl lelkes voltam… és egyenesen oda rohantam a karjaiba. Talán a kandallóban lobogó lángokat figyelte éppen, nem érdekelt, csak meg akartam ölelni. Sokolov volt az egyetlen ember, aki képes volt valamiféle gyengédséget kiváltani belőlem. Azonnal heves csókot nyomtam az ajkaira.
– Soha többé ne engedj oda… soha többé… – dünnyögtem és ahogy megöleltem még jobban a vászontáskával hátba vágtam. – Azt mondta… azt mondta az az őrült nőszemély, hogy ezúttal muszáj leszek elmenni a tavaszi bálra és kicsit hízelegni pár orosz mágnásnak. Kell a pénz. – Sóhajtottam fel.
Sokolov nagyon is tudta, hogy mire használt fel az akadémia. Tudta, hogy azért kellett annyi embernek elviselnem, hogy bántson. Még éreztem a testemen a nyomaikat, habár a bőröm már meggyógyult a fojtogatások, szorongatások és egyéb dolgok után… mégis, szinte éreztem a helyüket, hiába Ed simított végig a bőrömön. Egy életre tett tönkre az a munka. Egy életre bélyegzett meg az egész varázslótársadalom szemébe. Talán a címlapokon ünnepelt sztár voltam, de a saját akadémiám adott el nekik.
– Nem akarok elmenni… – sóhajtottam és elléptem Edtől, majd a konyhába indultam. A vászontáskát ledobtam a szigetre a főzőlap mellé. Az uborkák kigurultak a gránitlapra, én pedig azonnal elkezdtem a kezemet mosni a mosogatónál. – Viszont olyan szép uborkát vettem, na meg finom házi joghurtot… meglátod, mind a tíz ujjadat megnyalod a mai vacsora után. – Magyaráztam nagy elégedetten és közben megtöröltem a kezemet a makulátlanul tiszta, fehér konyharuhába. Egyértelműen járt itt a takarítónőm és tökéletesen kifertőtlenítette a házat. Már napokkal ezelőtt megkértem, hogy tegyen így, mert átjön a Főnököm. Azt is hozzá tettem, hogy itt fog aludni, úgyhogy a legtökéletesebb ágyneműt tegye ki és legalább háromszor vasaljon ki.
Az elmúlt napokban nem sokat voltam itthon, így nem tudtam leellenőzni, mit művelt a házzal… de azzal azért tisztában volt, hogyha Sokolovnál is alszom, a pénzét csak akkor kapja meg, ha elégedett vagyok a munkájával. Nekem pedig a tökéletesnél kevesebb csak meghalni elég. Így hát, ha nem volt megfelelő, amit csinált, felőlem mehetett akár az utcára is.
Azért kicsit borzongató volt a házam falai között tudni Sokolovot… itt mégis csak Holdennel bújtam össze annak idején. Ezekkel a gondolatokkal bújtam ki a kabátomból és dobtam hozzá.
– Vigyázz rá. Mellesleg ezt kaptam tőled a szülinapomra. Utólag. – Böktem a fejemmel a kabát felé. Hát igen, kivettem egy kis pénzt a tárcájából, de azt mondta, bármikor megtehetem. Aztán elővettem az uborkákat és egy gyors mozdulattal le is fertőtlenítettem őket a meleg víz alatt. Nem, mintha nem lett volna minden bio abból, amit hoztam, de azért jobb az óvatosság.