Kezdetek, emlékek, és a fiú

1996; Roxfort

B    e    n    j    a    m    i    n



Partire é un po' morire.

valahol a folyosókon, szeptemberben

Összekuporodtam valamelyik sarokban, a padlót bámultam, szoknyám azon fodrozódó anyagát. Csak meredtem magam elé, mintha észre se venném az egyre homályosodó képet, mintha vöröses tincseim nem hullanának a homlokomba és a szemem elé, mintha felettem az eső nem verné akkora erővel az ablakot, mint a jég... Mintha nem kívánnám minden egyes porcikámmal a pokolba a helyet...
Furcsa volt nézni, ahogy lassacskán eltűntek a szélek. Az alakok összemosódtak, mint szétfolyt tinta. Megbillent a táj, pedig csak én sírtam, és nem az olvadt el körülöttem a mindenség. Még ha úgy is tűnt egy pillanatra.
Tulajdonképpen miért is bőgtem? Tudtam, hogy nem lesz jobb, ettől még hirtelen nem riadok fel az én szeretett, nálam jóval hatalmasabb franciaágyamban, nem az a táj fogad, amikor kinézek az ablakon, amihez a szemem hozzászokott az évek alatt, és ráadásul még itt van ez az egész varázs hülyeség is. Mégis mire gondolt anyám, amikor kiakadtam azon a borítékon? Nem értette. Valami olyasmire számíthatott, hogy felcsillan a szemem, és:
- Jó ég, anyu! Mindig is tudtam, hogy boszorkány vagyok. Éreztem az ereimben!
Nem, ilyen nem történt. Helyette borzalmasan kiakadtam, és a fenébe is, még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy mi ez az egész. Egyszerűen csak... kilépek a kastélyból, és minden olyan fura. Sehol egy ismerős. Mindenki tök nyugi, mintha egész életében erre készült volna. Én pedig? Hesegessek bottal, repkedjek egy seprűn? Nem valami elmebeteg mesében élek, vagy de? Mostmár nem tudom.
De mindezt talán könnyebb lenne elfogadni, ha nem Angliában kéne nyomorognom. Ha végre újra apa nyakába borulhatnék, még ha anyám a pokolba is kívánja őt, az egész olaszsággal együtt... Nem tudom elhinni, hogy képes erre. Hogy hogy képes előnyben részesíteni ezt a ködös, vizes, sötét lyukat, a napsütötte, gyönyörű vidékek helyett. Már két éve... Minden egyes alkalommal, mikor kinézek az ablakon, rosszul leszek.
És már megint zuhog. Minden egyes rohadt nap...
Kinyitottam a számat, hogy mély sóhajt hallassak, de csak valami fájdalmas, sírós nyöszörgés hagyta el a torkomat, mire tenyeremet ajkaimra szorítottam. Ez kell nekem, hogy még valaki meg is halljon... de ezek után a szipogásom egyre csak erősödött, hiába erőlködtem. Hiányzik az apukám, hiányzik Olaszország, hiányzik a tánc, és nem, nem akarok ebben a hatalmas, hideg, rideg kőtömbben élni... Nem akarok pálcával hadonászni... Nem akarok más lenni. Egy akarok lenni az unalmas, olasz fiatalokból, akik idő előtt kitombolják magukat, aztán az élet már csak értelmetlen sodródás... Ki tudja, mi állt volna előttem... mugliként?
A mögöttem húzódó falnak vetettem fejemet, igyekeztem elcsendesedni. Tényleg nem akartam, hogy észrevegyenek, aztán kicikizzenek... igyekeztem erősnek tűnni, de közben szinte felállt a szőr a hátamon, amikor valaki hozzámszólt. Féltem, mit akar mondani. Féltem, hogy megtalálják rajtam a gyengepontot... hogy milyen más vagyok ebben a más világban. Hogy a tényektől eltekintve, mennyire nem illek ide. Tudjátok mit, nem is akarok illeni ide. Erőlködöm, még erőlködöm... de mi van, ha sose fog menni?
Csak akkor kaptam észbe, hogy szipogásom már egészen halk sírásig fordult, mikor lépteket hallottam meg. Levert a víz, rémülten pislogtam ide-oda, mert basszus, nem maradhatok itt a sarokban kuporogva, valaki tutira meghallott, és belém fog kötni, hogy miért bőgök, mint egy ovis, és, és... és erre csak még jobban folynak a könnyeim. Az arcom elé kaptam tenyereimet, de hát minek... már úgyis vesztettem. Nem... nagyon nem akarom...
- Hagyjál! - Fel se néztem, csak ködösen nyöszörögtem felé. - Nem érdekel, ki vagy, csak hagyjál.

[1996● RAYLA ●⭃ Leugrunk a tetőről? ⥷]

1996
● RAYLA ●
⭃ Leugrunk a tetőről? ⥷

I know that birds fly in different directions
I hope to see you again

Üvöltést hallottam a hátam mögül, és már ki is vágódtam a teremből, egy halom papírtekerccsel a kezemben, amik a drága tanárom dolgozatkérdései voltak. Nem is értettem, hogy a fenébe volt olyan idióta, hogy annyira nyilvános helyre tette őket. Mondjuk előző nap pont büntetőmunkáztam a teremben, és volt alkalmam jobban körbelesni. Igazából nagyon valószínűnek tartottam, hogy ezután a húzásom után egy durvább dogát fogunk kapni, de kit érdekel, imádtam kihúzni a gyufát a tanároknál, és alig vártam, hogy a cuccot a klubbhelyiségbe vigyem, mint valami győzedelmi trófeát.
Nem ez volt a legdurvább, amit csináltam, a legjobb akkor is az volt, amikor Aident addig hecceltem hogy kergetőzni nem kezdtünk seprűstől a suli környékén. Kicsit sem okoztunk káoszt, amikor McGalagony irodájába suhantunk be, vagy berepültünk a gyógynövénytan órára. Nem tudom hány hetet töltöttünk wc-rovar írtással, meg ilyemsikkel, de azt mondom nagyon is megérte. Szóval rohantam hangosan röhögve és megleteősen zajosan végigcsattogtam a folyosókon. Órák közötti szünet volt éppen, ezért tudtam végrehajtani a nagyszerű tervemet.
Imádtam kihúzni a gyufát és vicces dolgokat csinálni, még akkor is, ha nagyjából vezsélybe kerültem. Persze krágokott Aiden minden ilyenemen, és mindig jött a szokásos dumájával, hogy egyszer már többet nem fog kihúzni a csávából. De nem mintha bármikor is kihúzott volna, de mindig is kíváncsi voltam mikor jön elő a nagy megmentő tervével. De valahogy sosem sikerült neki, biztos valami nagyon nagy SOS-helyzetbe tartogatja. Mondjuk pl, mikor ki akarnak csapni? Hát rezgett a léc alattam, vagy ahogy apámék mondják, egy keplie tavának a vizében lubickolok, és ki tudja mikor ránt le magával, hogy megfojtson.
Na igen, ki tudja.
Rántson is csak le, majd én egyesével kiverem a fogait. Egy időre viszont lihegve megtorpantam és körbenéztem, hogy követ-e a tanár, majd inkább egy kiszöggelés fedezékébe húzódtam, és ekkor tűnt fel, hogy valaki nagyon lassan, de biztosan elkezdi itatni a manókat a földön a könnyeivel. Már éppen készültem beazonosítani a hangot, amikor egy gyerekhang megszólított.
- Hagyjál! Nem érdekel, ki vagy, csak hagyjál.
Ahúgom jutott eszembe róla, amikor bőg mindenféle gyerekes dolog miatt, vagy azért mert állítása szerint direkt a kellemetlenebb fajta ízű és szagú "csoki" drazsét adtam neki. Pedig eskü azt hittem, hogy étcsokis lesz.
- Hát egy ilyen összetört lelkű lányt nincs szívem magárahagyni - mondtam, és büszkén ahogy egy 13 és fél éveshez illik kihúztam magam, hogy én egy erős pasas vagyok, aki nem hagy magára senkit. Főleg nem hagyott volna magára lányokat. Inkább fittyet hányva a kérésére letelepedtem mellé, és a dolgozatokat a menekítőtáskámba kezdtem el beletukmákolni.
- Tudod, ezek titkos szövetségi összeesküvések - kezdtem el mondai. - Egy olyan tutkos összesküvések, amiket ha visszakap a tulajdonosa, akkor kivégez - szövegeltem nagy komolyan. Ahhoz képest, hogy felvidítani akartam lehet éppen most hotam rá a hideglelést. De ez akkor is izgalmasnak ígérkezett, ugyanis készen voltam a mentőötletemmel. - Szökésben vagyok, vágod? És azt hiszem te egy tanú vagy, aki látta ahogy szököm, szóval a te életed is vezsélyben van! - Ezt követően felrántottam a lányt a földről, ahol kuporgott. Nem voltam erőszakos, tudtam nagyjából hogy kell a kislányokkal viselkedni. - De én most nem hagyom hogy meghalj! Megmentelek! - kiáltottam hősies hanggal, majd meghallottam az üldözözőm hangját is, egy dühös tanár képében.
- „Rajta lovasbrigád! Parancs: az ágyúkon át!" -s bár az a völgy a Halál, beront a hatszáz!! - üvöltöm el a kedvenc muglis versem részletét, mert imádtam azokat a nagy muglicsatákat meg azokat a muglitanokat meg ilyeneket, és apámmal ezt mindig eljátszottam. temészetesen Akit lemészároltunk az minidg Aiden és a húgom volt. Szóval felszökkelünk és szaladunk tovább én valami harcias kiáltásokat hallatva. - Zeng a trombitaszó!! JUHÚÚÚ!! - ennél izgalmasabb kalandja sosem volt szerintem neki.
Csak rohantam vele, és közben mindenféle vicces történetet magyaráztam neki arról, hogy miféle fontos küldetésem van, aztán valahogy a csillagvizsgálón át felkeveredtünk a tetőre.
Lihegve álltam meg és vigyorogva néztem a lányra.
- Na, leugrunk?

1996; Roxfort

B    e    n    j    a    m    i    n



Partire é un po' morire.

valahol a folyosókon, szeptemberben

Igyekeztem minél jobban eltakarni az arcomat a tenyeremmel meg a hajammal, hogy ha békén nem is hagy, legalább beazonosítani ne tudjon, hogy aztán életem végéig szívasson a bőgésemmel. Amúgy is, miért bőgök? Hagyd abba. Hagy már abba, Rayla.
Sose voltam sírós. Sose érzékenyültem el mások előtt, most pedig itt kuporogtam a hideg folyosón és folytak a könnyeim. Legalább eljutottam volna a mosdóig, vagy valami, mert remek, ennek az egésznek a fejébe még valaki észre is vett. Miért kellett pont erre jönnie? Miért nem tudott volna lekanyarodni valamerre, miért nem tudta az egyik hülyén mozgó lépcső eltéríteni, hogy mondjuk öt perc magányom legyen? Olyan rohadt nagy ez a hülye kastély, bárcsak ne venne körbe ennyi kölyök mindenhol. Mert elegem van. Elegem. Van.
Arra se figyeltem, hogy mit magyaráz nekem. Jobban mondva, igyekeztem nem figyelni, hátha akkor megunja és békén hagy. De hát nem, neeem, nagyon nem, sőt, még mellém is kuporgott, meg valami tömkölészett a táskájába, hogy erre kipislogtam ujjaim közül. Lapok... mik ezek?
- Tudod, ezek titkos szövetségi összeesküvések. Egy olyan titkos összeesküvések, amiket ha visszakap a tulajdonosa, akkor kivégez. - Elkerekedett szemmel lestem végül felé. Piros nyakkendőt viselt, szóval nem egy házban voltunk, ugyanis én sárga lettem. Hugrabug... talán... de igazából mik ezek a nevek, és ki tudja őket megjegyezni? Az ő házának még a kezdőbetűje se ugrott be. Az arca pláne nem volt ismerős, de talán nem is baj.  - Szökésben vagyok, vágod?
Vágom...? Nem is tudom, ne voltam benne biztos, hogy tényleg vágom-e, de ő aztán nem várt válaszra. Csak kézen ragadott és felhúzva maga után rohanni kezdtünk, rohanni az iskola hosszú, sőt, végtelennek tűnő, rideg folyosóin, a nyomunkban valakivel. Nem tudom, pontosan kivel... de valakivel biztosan.
Én pedig lehetetlen volt, hogy leszakadjak a fiútól. Pedig valami, nekem teljesen ismeretlen verset ordibált, hogy még fel is húztam a szemöldökömet.
- Ágyú? Trombitaszó? Neeem, neeeeem... Engedj... el... fura... ordítós... tolvaj... - Akadozva, de hangosan lihegtem felé, félig a sírás, félig a futás miatt, de aztán valahogy csak nem engedtem el a kezét, és valahogy csak sikerült végigrángatnia a kastélyon.
Vagyis... igazából fogalmam sincs, merre mentünk. Hogy merre húzott, mert csak rohantunk egymás után, ő magyarázott, én meg egyre kevésbé szipogtam, és az volt a tippem, hogy ismerheti a sulit, mert a tanár kiabálása is kezdett elmaradni mögöttünk. Hogy történt ez? Őrület.
Egyszer csak lassítani kezdtünk, de addigra már teljesen elvesztettem a vonalat. Hogy merre is járunk, hogy miről beszél, csak azt éreztem, ahogy a szellő az arcomba csap, és felszárítja a könnyeimet, és hogy bár halkan pihegtem, de aztán körbenéztem... és a kissé szürke, felhőkben dúskáló eget láttam, az eső pedig aprón, szinte finoman csapott az arcomba.
Hogy kerültünk ki a kastélyból? Hogy... hogy kerültünk fel a tetőre?
- Na, leugrunk?
Hatalmasra kerekedett szemekkel fordultam a vigyorgó fiú felé, és szinte öntudatomon kívül szorosabban belekaroltam, hogy közelebb húzódjak hozzá, és messzebb a a tető szélétől. Aztán továbbra is riadt tekintettel pislogtam vissza a szirt felé.
- Nem... - nyögtem ki. Kicsit remegett a hangom, és még közelebb araszoltam, hogy konkrétan ölelgetve kapaszkodtam a karjába, mint valami pióca. Nem nagyon tudtam még eldönteni, hogy komolyan gondolja-e az előző kijelentést, vagy nem. Csak ártatlanul pislogtam arca felé, és őt is távolabb húztam.
Egészen hosszú pillanatokig nem is esett le, hogy csak úgy lógtam a kezén, mint valami nyomorult kismacska, de aztán hálistennek végre csak visszatért belém a lélek, úgy értem, feltámadtam, újra emlékeztem a nevemre, jajj de jó, ó, és az esőt is észrevettem, hogy szinte fújtassak, szintén, mint egy macska. És távolabb húzódtam tőle. Valószínűleg vörösebben, mint bármikor életemben.
- Őőőő... őőőőő... - Zaklatottan megdörzsöltem a tarkómat, és ide-oda lestem. A tető szélét még mindig kicsit bizalmatlanul méregettem. - Szóval most addig fogunk itt ácsorogni, míg a tanár el nem felejti, hogy megloptad?
 

[1996● RAYLA ●⭃ Leugrunk a tetőről? ⥷]

1996
● RAYLA ●
⭃ Leugrunk a tetőről? ⥷

I know that birds fly in different directions
I hope to see you again

Hogy észrevettem-e, hogy akar-e velem jönni, vagy sem? Nem, hiszen abból indultam ki, hogy egy ilyen tökre izgis filmbe illő üldözési jelenetet csak nem hgyna ki senki, főleg ha a nők megmentőjével van együtt. Szerettem dicsekedni, és kitalált, vagy éppen csak egy picit elferdített hőstetteimet elzengeni a lányoknak, akik vagy elhitték, vagy nem, de nagyon is tetszettek nekik a meséim. Hát igen, én már csak ilyen lovagias vagyok. És szerény, ugyebár, a szerénység a lovagiasság egyik legfontosabb jellemzője.
Szóval a lehető leglelkesebben másztuk fel a tetőre, amin minidg is szerettem lenni, nem tudom megunni se a magasságot, se az adrenalint, ami a testemben lüktet, miközben a tetőket mászom. Igazán király érzés mindig, és szerintem mindenkinek ugyan így tetszenie kéne. Főleg ha én mellettük vagyok esetleg. De persze elég kevés alkalom van amikor mást is hozhatok magammal, a lányok félősek, a fiúk bénák, a testvérem...Nos ő csak Aiden.
A lelkes kérdésemre így nem is lepett meg a kislány pánikrohama, aki meglehetősen szorosan csipaszkodotta kezembe, mint valami lajdhár.
- Nem... - mondta reszkető hangon, én meg csak kifújtam a levegőt, és megpaskoltam a feje búbját. Nem tudtam máshogy bánni a kislányokkal, elvégre volt egy húgom is. Jó, neki inkább meghúztam volna a haját még pluszba, de ha vele is megtettem volna, szerintem le is esett volna. Akár önkéntesen is, mintsemhogy egy gonosz fiúval legyen egy ég alatt a Roxfort tetőcserepein.
De én nem voltam sose az az eltántoríthatatlan ember, és én igen is le akartam innen ugrani. Mert miért ne? Nincs volt ebben semmi olyan nagyon veszélyes dolog, maximum, majd ha McGalagony ablaka előtt estünk volna le, lehet megint az igazgatónál kötöttem volna ki. De megérné. Viszont most taktikát váltottam és ahogy elengedte a vörös fejű lány inkáb leültem a cserépre és őt is magam mellé húztam.
- Szóval most addig fogunk itt ácsorogni, míg a tanár el nem felejti, hogy megloptad?
- Nem, mert ücsörgünk, és nekem mindegy, úgyse felejti el, na meg a büntetőmunkám úgyis fix - röhögtem fel. - Mellesleg nem loptam, csak kölcsönvettem a dolgozatkérdéseit. Fogadásból. Úgyis nehezebbet kapunk ez után, de tök mindegy, mert kapok  atöbbiektől egy csomó ingyen édességet. Valahogy fel kell dobni ezeket az unalmas esős napokat...
Vigyorogtam rá szélesen, és előástam a barnás színű pálcámat, mejre elszórtan stilizált levélminta volt vésve. Fogalmam sem volt, miért pont ez került hozzám, igazán nehéz volt megszokni, de csak összahangolódtam vele. A levegőbe emeltem és eldünnyögtem egy varázsigét, és kiröppent a végéből néhány papírpillangó, amik egy ideig összevissza repkedtek az esős szélben körülöttünk.
- Amúgy Benjamin vagyok, üdv, nem tudom bemutatkoztam-e már. Te biztosan elsős vagy. Sok elsős pityereg elvétve itt-ott a sötét sarkokban, főleg ha nincsenek ezekhez a dolgokhoz hozzászokva, amik itt vannak. Alapíthatnátok egy klubbot is - mulattam saját magamon. - De felesleges már most bőgni, mi lesz később? haha, voltak durva időszakok a suliban, tartogasd akkorra a könnyedet, addig meg vigyorogj és élvezd amíg ilyen nyugis minden, mint most - tettem hozzá, majd ha nem mond semmit, csak csendben ültem mellette és cseppet sem zavart, hogy mondjuk elázunk. Amúgy is úgy festhetett, mintha nem akarnék már semmit sem csinálni, pedig mág kész is volt a tervem, meg amúgy is ez volt a menekülőutam, szóval a tetőn be is volt készítve a menekülőutam kulcsfontosságú eleme.
És sosem tudtam egy helyben ülni huzamosabb ideig.
- Szóval, mi volt  abőgés tárgya? - kérdeztem meg csak úgy hirtelen, de abba sem voltam biztos, hogy választ kapok. A durcás rémült kislányokkal mindig nehéz dolgom volt, a húgom kitett egyszerre hármat is. De ha nem is válaszolt és nem vettem magamra. Addig ültünk ott, míg el nem áztak a papírpillangók és élettelem ázott izéként el nem terültek a földön.
- Nos, ideje akcióba lenülni! - mondtam aztán igzatottam, majd megfogtam a lány kezét és se szó, de beszéd, leugrottam vele a tetőről. Bazimagas volt az a torony, így bíztam benne, hogy a szökési kísérletem amúgy is baj és halálmantesen záródott volna. - JUHÉÉÉÉÉ - üvöltöttem hangosan, és csak zuhantam lefelé, a lánnyal együtt, de azért elkiáltottam magam - Invito Nimbusz 2000 - kiáltottamm és tovább juhúúgatva zuhantam becsukott szemmel, mert még izgalmasabb volt úgy, hogy nem láttam merre és mikor és hogyan esek. De az ismerős süvítésre oldara kapom a felyem, amint a seprűm a közelembe ért, megfogtam és ráügyeskedtem magam is, és a lányt is a nyelére úgy, hogy mögém került. Egy kicsi labilis manőverezés után aztán egyenesbe kerültünk.
- Hűűű, ez nagggyon állat volt, de nyugi, most csak sétaseprűzés lesz.
Eredetileg az volt a tervem, hogy elsuhanok a tetőről a kulbbhelyiségbe, de úgy gondoltam inkább megmutogatom sárkánytávlatből a suli birtokát. Így lassan suhanva elreültem a suli épülete mellett, majd a Tiltott Rengeteget meg se közelítve a tó fölé szálltam, és a nagy zöldellő birtokra, miközben reménykedtem, hogy kicsit tényleg felőldódik.

1996; Roxfort

B    e    n    j    a    m    i    n



Partire é un po' morire.

valahol a folyosókon, szeptemberben

itt már akad amire kell a piros betű

Ahogy a tető szélét bámultam, az jutott eszembe, hogy ez tulajdonképpen majdnem ugyanolyan, mint az a szirt, ahova néha apával túráztunk el nyaranta. Az erdőig kocsival mentünk, pontosabban kicsit beljebb, ahol már kezdett sűrűsödni, volt egy kis pihenő, ott leparkoltunk, és folytattunk gyalog az utunkat. Még kicsi voltam, még kisebb, mint most, szóval nem tettünk meg nagy távot, bár én mindig is nagyon mozgékony gyerek voltam, szívesen szaladgáltam a természetben. Imádtam, ahogy körbevettek a fák és mindenféle különleges növények, de mikor elértük a kis kilátót, szavakhoz sem jutottam. Apa sosem engedett közel a szikla széléhez, ami tulajdonképpen a zöld közül nyúlt ki előre, mintha csak a semmiből született volna meg, de még az én távolságomból is bőven le lehetett látni a tengerre. Mennyire szerettem volna visszamenni oda! Annyira hihetetlen volt. A természet hihetetlen.
- Nem, mert ücsörgünk, és nekem mindegy, úgyse felejti el, na meg a büntetőmunkám úgyis fix. Mellesleg nem loptam, csak kölcsönvettem a dolgozatkérdéseit. Fogadásból. Úgyis nehezebbet kapunk ez után, de tök mindegy, mert kapok  a többiektől egy csomó ingyen édességet. Valahogy fel kell dobni ezeket az unalmas esős napokat...
Nem válaszoltam, szimplán csak meg nem akartam. Még mindig kicsit bizonytalanul szemléltem a fiút, nem nagyon tudtam hova tenni. Szerencsére a könnyeim már felszívódtak, mostmár csak a gyönge esőcseppek áztattak, ahogy lehúzott maga mellé a cserepekre. Miért nem hagytam már itt? Bunkó volt, és heves. Életrevaló, hiperaktív, amit értékeltem is volna, ha épp nem ebben a hangulatomban vagyok. Ha épp nem ebben az országban, ebben a hülye iskolában vagyok.
Annyira mérges voltam anyára. Az ő hibája az egész. Miatta kell itt poshadnom. Tudom, mit tett apa, tudom, hogy rossz dolog, de azért nem kell egyből becuccolnunk a világ legsötétebb és legvisszataszítóbb országába, hogy aztán varázsló legyek.
Varázsló. Én. Még mindig nem tudom elhinni, még mindig nem... Egyszer csak elővette a pálcáját, amire nagyranyílt szemekkel pislantottam. Az enyém is itt volt a pulóverem belső zsebében, de zavart, szinte rázott tőle a hideg, még a tudattól is, hogy hozzám simul.
Ő viszont papírpillangókat varázsolt, amik ide-oda verdesve vékony szárnyukat, körülöttünk repdestek.
- Amúgy Benjamin vagyok, üdv, nem tudom bemutatkoztam-e már. Te biztosan elsős vagy. Sok elsős pityereg elvétve itt-ott a sötét sarkokban, főleg ha nincsenek ezekhez a dolgokhoz hozzászokva, amik itt vannak. Alapíthatnátok egy klubbot is. - Ez volt az a mondat, amire először felkaptam a fejem. Ez volt az első mondat, ami megtette a hatását. - De felesleges már most bőgni, mi lesz később? haha, voltak durva időszakok a suliban, tartogasd akkorra a könnyedet, addig meg vigyorogj és élvezd amíg ilyen nyugis minden, mint most.
Az előbbi viselkedésemhez képest háromszázhatvan fokos fordulattal pördültem felé, hogy még vöröses tincseim is arcomba csaptak, ahogy magasra húztam a szemöldökömet.
- Alapít klubbot a lépfene, vaffanculo! - Esett ki a számon az olasz káromkodás, de hirtelen észre sem vettem. - Majd én eldöntöm, hogy mikor bőgök, és mikor nem, te túlpörgött fura kleptomániás! Amúgy is, minek rángattál magaddal? - Durcásan karba tettem a kezemet, és előre meredtem, de valamiért továbbra se hagytam itt a fenébe, nem is értem, miért. Talán mert furán kellemes érzés volt, hogy végre beszélek valakivel, mióta ezen a bizalmatlan és para helyen vagyok. Néhány pillanatig csend ült köztünk, aztén csak folytatta. Meg akar ha... sérülni?
- Szóval, mi volt  a bőgés tárgya? - Erre már egyenesen ellenségesen meredtem rá. Anyám összes próbálkozása ellenére, vérbeli olasz létemre valami mesteri módon űztem a hangulatváltoztatás tudományát. Másodpercek alatt.
- Mi a jó merda közöd van hozzá? - Felpattantam. - Köszönöm a társaságot, én most...
Hát nem, én most nem, sehova, mert ő is felugrott.
- Nos, ideje akcióba lendülni! - Éppen nekiveselkedtem volna, hogy elmagyarázom neki, nem, én nem lendülök semmilyen akcióba, pláne nem ezzel a hülye angol akcentussal, amit még mindig csak akadozva értek olykor, pláne, mikor ez is elkezd hadarni. Mielőtt bármit mondhattam volna viszont, megragadta a kezemet, és elrugaszkodott.
A levegő az arcomba csapott. Zuhantam.
Rémület vagy révület, fogalmam sincs, melyik a jó szó ide... Csak azt tudom, hogy éles sikításomban megpróbáltam elkapni a másik karját is, vagy legalábbis a nyakát, hogy megfojtsam ezt a rohadványt, mielőtt a földre érve mindketten apró kis darabokra törünk össze. Hogy lehet valaki ennyire őrült, elmebeteg, ostoba, görény, és szégyen, hogy tizenkét éves létemre ilyen folyékonyan fújom ezeket a szavakat...
És egyszer csak valami berántotta stoppot, ő, én, az égiek, a suli fejese, mit tudom én, nem mertem kinyitni a szemem, csak szorosan belekapaszkodtam az előttem hirtelen megérzett izébe, ahogy az arcomba csapott a szél... Na de lehet, hogy még mindig zuhanok? Nem tudom, nem is fogom tudni, mert nem nyitom ki a szemem!
nem tudom mennyi idő telt el, mire fel mertem pillantani a cuccból, amibe kapaszkodtam. Ekkor rájöttem arra is, hogy ez bizony egy hát, és én az ahhoz tartozóm vállakba szorongok.
Jó ég.
Várj, jó ég, hát hol vagyok?!
Lenézve megpillantottam magam alatt a fél Roxfortot, az összes zöld részével és tavával együtt, erre pedig automatikusan újra szorosabban megmarkoltam a srácot, ahol értem. De azért a dühöm nem maradt el, fogtam, és erősen fejbehajítottam hátulról a talárom bő ujjával. Nesze, rohadék!
Te normális vagy? - kiáltottam a fülébe. Remélem, megsüketül. - Azonnal tegyél le! Komolyan mondom, seprűn repkednek... Ez katasztrófa... Hallod?! LE AKAROK SZÁLLNI! - És tovább ütögettem a ruha ujjával, mint valami hülye, de azért a másik kezemmel továbbra is kapaszkodtam belé, hogy le ne csússzak.

[1996● RAYLA ●⭃ Leugrunk a tetőről? ⥷]

1996
● RAYLA ●
⭃ Leugrunk a tetőről? ⥷

I know that birds fly in different directions
I hope to see you again

Őszintén meglepett tőle ez a kirohanás, főleg, hogy alapjáraton nem ezt nézné ki az ember egy elsőstől, de hát a mai kislányok igen csak furcsán reagáltak úgy nagyjából mindenre, ami körülöttük zajlott. A húgom is mentem sírva fakadt például, amikor mondjuk viccből kicseréltem a szentjánosbogarait tartalmazó üveget egy olyanra, amiben egy nagy szőrös pók volt. Pedig igazán szerette az állatokat nem is érettem sose, hogy mi volt vele akkor a probléma, szerencsétlen pók biztos jobban megijedt tőle, bár ezt hiába magyaráztam. Minden esetre anya jó alaposan leszidott, Aiden meg csak kiröhögött, ami után összeverekedtem vele. Nos tehát a lányok furcsák, és nehezen lehet kiigazodni rajtuk, ha kedves akarsz lenni velük nekedmennek, ha megvicceled őket elbőgik magukat, hát így mit tehettem volna, inkább csak ráhagytam a kiabálást erre  a lányra is, tapasztalatból tudtam, hogy előbb utóbb úgyis lenyugszanak. ha meg felhergeltem volna egészen biztosan még jobban beglyózott volna. Ahhoz meg már nekem sem volt türelmem, hogy egy kislány hisztijét hallgassam. A kleptomániás megnevezésre meg már felröhögtem. Hát ez tetszett. Ha nem lett volna húgom hazavittem volna, hogy fogadjuk örökbe.
- Majd én eldöntöm, hogy mikor bőgök, és mikor nem, te túlpörgött fura kleptomániás! Amúgy is, minek rángattál magaddal?
- Igaz, úgy van, ezazz, tedd csak meg, a magad ura vagy, hajrá - helyeseltem lendületesen. -  Mert az élet sokkal jobb, ha élvezed is, nem csak bőgsz, még ha gyűlölöd is most, biztos találsz majd itt valamit, ami miatt megéri jókedvűnek lenni - mondtam bölcselkedve, elvégre én már harmadéves voltam. Igazi tapasztalt veterán, úgy bizony. Vagy ez csak a hülye Aiden miatt van, ő bölcselkedett nekem mindig minden hülyeségről, csodálkoztam is, hogy hogyhogy nem a Hollóhátba került. Bár szerintem mindegyik házban mindekit az őrületbe kergetett volna.
Én tényleg azt hittem majd jobb kedve lesz, hogy zuhangatunk, meg kap egy kis adrenalit, ami felpörgeti, de csalódottan vettem tudomásul, hogy csak visít, és csimpaszkodik rám, mint egy koala, meg minden, és visít, és kiabál és még jobban visít. De én még inkább elszántabb lettem, hogy valahogyan csak jókedvre derítem. A már csak azért is alapon. Mert nehogy már nem tudjak felvidítani egy lányt. Én vagyok Benjamin R. Freaser! Ez az akadály nem tántoríthat el a nemes célomtól, csak azért is jobb kedvre derítem! Úgy van! Ezazzz! Miközben ő csak ütötte a hátam meg mindenfélét visított a fülembe, csak vigyorogtam mert rettenetesen jó ötletem támadt. Amíg visítva ütlegelte a hátamat, én elegánsan és finomam leszálltam, és még szerencse, hogy nem látott meg sneki, bár lehet Frics, vagy McGalagony a legmegfelelőbb pillanatot várta. Szóval bár csalódott voltam, hogy ez a repkedés nem jött be neki, azért még volt egy fantasztikus mentőötletem.
- Na, most megmutatok neked egy írtó klassz helyet! - mondtam, és rávigyorogva megint csak kézen fogtam, még ha ellenkezett is, meg meg sem vártam, hogy magához térjen az iszonyattól, csak meneteltem előre, mint valami délceg lovag - annak is képzeltem magamat -.
És aztán egy-két forduló és lefelé vezető lépcső után máris a zöldséges festmény előtt álltunk, amint pedig be is trappoltam, magam után húzva a kislányt. Az orromat már megcsapta a finom kaja illata, és nyálcsorgatva néztem körbe a konyhában, miközben a manók rettenetesen örülve körbezsongtak minket, és már lelkesen vártak arra, hogy mit kérünk. Elképesztően nagyon nagyon megkívántam a pizzát. Jó sok sonkával, gombával sajttal, meg minden finomsággal.
- Sziasztok! - néztem körbe vigyorogva a konyhában és a házimanókon. - Kérhetnénk egy kis pizzát? - pislogtam rájuk ártatlanul és éhesen - igazából tényleg majd éhen haltam, és messze volt még a vacsora -, mire ők serénykedni kezdtek, majd nem sokkal később már le is ültem a kajánkhoz. Bár megkérdezhettem volna, hogy mit szeretne, lehet csak ellenkezett volna, nem tudom. Viszont a pizzát mindenki szereti.
- Nos, ha a kajától sem leszel vidámabb én nem tudom mit csinálok - dünnyögtem vigyorogva a lány felé. - Néha le szoktam ide lógni, ha éhes vagyok, eddig egyszer sem kaptak el - kezdtem el magyarázni büszkélkedve, miközben nekiláttam enni. - Imádok kajálni, de komolyan, anya szerint egyszer el fogok hízni, olyansokat eszem, de én egy fejlődő szervezet vagyok... - kezdtem el random megint mondani a hülyeséget, hogy a nem tudom milyen depressziójáról más felé tereljem a témát. Azért reméltem nem fog majd a nap végén kiherélni... Uhh....auuu....

1996; Roxfort

B    e    n    j    a    m    i    n



Partire é un po' morire.

valahol a folyosókon, szeptemberben

itt már akad amire kell a piros betű

-  Mert az élet sokkal jobb, ha élvezed is, nem csak bőgsz, még ha gyűlölöd is most, biztos találsz majd itt valamit, ami miatt megéri jókedvűnek lenni.
Biztos találsz majd itt valamit... Mondjuk a mozgó lépcsők - amik nem mozgólépcsők - alatt, esetleg, amikor egy bagoly majdnem fejen szar az egyik folyosón átkelve, vagy miközben fura, sikító növények veszne körbe, meg mindenféle idióta és veszélyes dolog?
Morcosan beszívtam a levegőt és prüszkölve fújtam ki, hogy tökéletesen kimutassam a duzzogásomat, amelynek az oka egyértelmű volt. Nem akarok varázsló lenni. Ha nem költözünk vissza Angliába, akkor talán normális maradtam volna... És most nem hadoválna mellettem egy hiperaktív srác a botjával. Aaaa... varázsbotjával.
És ha már varázsbot, akkor persze van ennek egy nagyobb és hosszabb kiadása, amivel az én őseim még lépcsőt sepertek, nem, csessze meg, ezek repkednek vele! Mellesleg nem akarom tudni, hogy ez mégis hogyan lehetséges. A válasz felfogásához valószínűleg ki kéne nyitnom a varázslócsakráimat, amit nagyon nem szeretnék.  
Hát én nem tudom, ez a fickó miért gondolta azt, hogy majd nekem imponálni fog a seprűjével, ami nem elég hogy baromi ijesztő, de baromi kényelmetlen is, és te jóéééég, hát ha most nem halok meg, akkor tökre soha. Talán ez is volt a célja. Csúnyán beszéltem vele, szóval most lelök innen a jó magasból, én pedig kinyiffanok. Bár, ha azt nézzük, minden rosszban van egy kis jó... Talán csöppet fájni fog, de legalább nem kell itt szenvednem többet.
Ahogy aztán szorosan kapaszkodtam belé - és persze közben kitartóan ütögettem a talárom ujjával -, valamiért mégsem lökött le maga mögül, sőt, úgy éreztem lassan ereszkedni kezdünk. Azért le nem mertem pillantani, hiszen akkor talán saját magamtól leszédülök, aztán ehh.
Lassan tényleg földet értünk, de nekem addigra tényleg kavargott a gyomrom. Szent ég, ez undorító volt... Ezt akartad, kleptofantom? Hogy lehányjalak?!
- Na, most megmutatok neked egy írtó klassz helyet! - kurjantotta, és kézen fogva rángatott tovább. Na, nem, nem, én tényleg nem akartalak leokádni, de úgy látom, te nagyon erre vágysz...
- Ahhh! - fortyogtam, de akárhogy igyekeztem kitépni a kezemet a szorításából, mintha meg se érezte volna, csak vágtatott tovább előre. - Ezt egyszer még visszakapod, ne félj... Nem tudom, hogy, de visszakapod...
Talán nevetségesnek gondolta a fenyegetőzésem, de a helyzet az, hogy roppant bosszúálló személyiség voltam, az, aki folyton tervezget valami visszavágást. Szóval vigyázz... mit is mondott, mi a neve? Valami Jamin.
Szóval ráncigált egy darabig, át a kastélyon, és a végén bemásztunk valami festményen - érted! -, és hirtelen mindenfelé csak nagyon apró, fura, hegyes fülű izéket meg tányérokat láttam.
- Oh... - pislogtam elbizonytalanodva.
- Sziasztok! Kérhetnénk egy kis pizzát? - Na, ez bezzeg még mindig elemében volt. A kis törpök lelkesen bólogatva szétrohantak, néhányan még egymásnak is ütköztek, ami aranyos lett volna, ha nem tojtam volna be a fura méreteiktől. Szóval inkább hagytam, hogy a fiú egy asztalhoz húzzon.
Az egyetlen javára írható dolog az a pizza volt, meg amúgy is, éhes vagyok... Mindig éhes vagyok... De most még inkább. Abban viszont biztos voltam, hogy olyan finom pizzát még itt se tudnak, mint Olaszországban. Sehol nem csinálnak jobb kaját, mint ott, esküszöm.
Nemsokára ki is hozták a gőzölgő pizzát, kaptunk mellé valami limonádét, de még egy vázát is, benne virággal. Jaj, d romi...  Ő egyből tömni kezdte a szeleteket, én csak óvatosan nyúltam felé, de azért a finom illatok kezdtek fellazítani.
- Nos, ha a kajától sem leszel vidámabb én nem tudom mit csinálok. Néha le szoktam ide lógni, ha éhes vagyok, eddig egyszer sem kaptak el.
- Nagyszerű. - Már direkt nem is figyeltem rá, hogy idegesítsem, aztán felhúztam a lábaimat, és beleharaptam a pizza szélébe. Anyukám. Ez isteni... Direkt mindig a szélén kezdtem, hogy a legjobb része, a csúcsa maradjon utoljára.
- Imádok kajálni, de komolyan, anya szerint egyszer el fogok hízni, olyansokat eszem, de én egy fejlődő szervezet vagyok... - Valahol magamra ismertem, hogy ennek sem áll be soha a szája, és egy másik idősíkon, mi egész biztosan nagyon jó barátok lehettünk volna. Talán egyszer azok is leszünk, ki tudja? Ám most csak kissé rideg pillantást vetettem rá, annyi különbséggel, hogy már direkt, nem pedig a rosszkedvem miatt. Pizza felett nem lehet rosszkedvűnek lenni.
- Paradicsomos az orrod - közöltem akármilyen rendes válasz helyett, aztán ahogy bekaptam a pizza hegyét, az ujjaimat egy szalvétába töröltem. Ugyanezt a szalvétát nem gyűrtem össze, hanem kinyúltam, és még két szeletet kivéve magamnak belehajtogattam az anyagba, majd felpattantam. Ezeket most szépen felviszem a szobába, összebújok a macskámmal, és elfogyasztom, a saját kis csendességemmel, mindennemű varázsbotok nélkül. - Öröm volt a találkozó, fura, piros srác... Igen, elfelejtettem a nevedet. - Aprócska szünetet hagytam. - Amúgy meg,  én Rayla vagyok, ha esetleg érdekelt. - Felvettem a kis batyumat, és dacosan hátralöktem a hajamat, aztán megfordulva a kijárat felé indultam. Ám néhány lépés megtétele után megálltam és újra felé pillantottam. - Ja, és legközelebb lehánylak.
Itt a szám sarka mosolyra húzódott, ha látta, látta, ha nem, de én visszapördültem előre, és mostmár töretlenül folytattam az utat a hálókörletem felé, hogy tényleg megkeressem a cicámat és megegyem ezt az isteniséget.
Soha többet nem sírok... nem, hogy folyosón, de egyáltalán más előtt sem.

☼ Köszönöm a játékot! ☼

[1996● RAYLA ●⭃ Leugrunk a tetőről? ⥷]

1996
● RAYLA ●
⭃ Leugrunk a tetőről? ⥷

I know that birds fly in different directions
I hope to see you again

Esküszöm, még a húgomon is túltett. Mondjuk, ahogy hallottam, biztosan valami olasz, vagy spanyol vagy valami heves vérmérsékletű mediterrán vér hömpölygött az ereiben. Olyan biztos voltam ebben, hogy még e nyakamat helyeztem volna akár sárkány fogak közzé. Szóval igen, azt hiszem a végére már kezdett sajogni a hátam, de aztán csak megúsztam nagyjából a további csépelést, miután leszálltunk a seprűvel. Igazából kitartóbb volt a húgom, bár őt csak szimplán felemeltem a fejem felé, ha behisztizett, de ezt azért most kevésbé volt kedvem megtenni. Valahogy a túlélőösztönöm a mai nap kicsit erősebb volt a kalandvágynál.  Úgy pattant le a seprűröl, mintha égett volna. Jó, mondjuk nem mindekinek volt a szíve csücske a repülés... Hát na...
- Ezt egyszer még visszakapod, ne félj... Nem tudom, hogy, de visszakapod...
- Höh, hát hogyne, a lányok mindig ezt csinálják, de apa szerint, ha ilyet ondanak, inkább tetszett nekik... Valami ilyesmit mondott, amikor elmesélte, hogyan csórta el anya első csókját... Furák vagytok - mondtam vigyorogva, és eszembe jutott, hogy amikor ezt mesélte, anya fejbe kólintotta a fakanállal. A hógom meg elkezdett bőgni, hogy a csókolózás undi. Közben meg egy csomó lány itt is erről álmodozott. Sosem fogom megérteni a nőket. De én egy gavallér vagyok, és csak a megmentésük a fontos. Szóval húztam tovább, miközben ő ott mögöttem továbbra is ellenkezett. Én meg apámnak hittem, és azt gondoltam igazából tökre örül, hogy velem volt. Ezért röhögtem hangosan a további kiabálásán.
A konyhában aztán kicsit mintha változott volna a hangulata, nevettem magamban egy kicsit az összekoccanó manók láttán, aztán le is vágtam magam a székre, miután valami romantikus díszletet is kerítettek, csak vigyorogva fejet csóváltam. Lehet ezek tömegesen megnézték a Szuzi és Tekergőt. Attól még, hogy aranyvérű családban nőttem fel, szerettem a filmeket és a videójátékokat meg a képregényeket, ezt pedig velem nézette meg a húgom.
- Most akkor te vagy Szuzi és én tekergő, még jó, hogy nem tésztát eszünk - jegyeztem meg neki még vigyorogva, de erre aztán annyi választ kaptam, hogy kajás a fejem. Hát nagyszerű, de már pakolt is, pedig tökre hangulatos volt mindig is a konyhában enni, mindig ott a legjobb enni.
- Öröm volt a találkozó, fura, piros srác... Igen, elfelejtettem a nevedet. - Erre közben éppen eltaláltam azt hiszem a fejét egy sonkás-sajtos darabbal, mert ha már én is kajás voltam legyen ő is. Közben csak vigyorogtam, mert tök viccesen nézett ki, ahogy lóhalálában szökni akart előlem.
- Részemről a megtiszteltetés, verekedős mediterrán csaj - kacsaintottam is, mert apa azt tanította, azt a lányok szeretik. Bár a húgomnál teszteltem ott nem vált be, de ez a lány csak idősebb volt nála. - Benjamin vagyok és leszek is - tettem hozzá büszke fejjel.
- Amúgy meg,  én Rayla vagyok, ha esetleg érdekelt. Ja, és legközelebb lehánylak - tette hozzá, majd el is suhant. Mondjuk neki nem kellett olyan sokat mennie, mert a közelben volt  a Hugrások klubhelyisége. Erre csak integettem. Igazából elég rutinos voltam a lehányásban, mert amikor  ahúgom kicsi volt és vogyáznunk kellett rá Aidennel, nyakon hányt, és fülön. Szóval nem vagyok az akit elrettent az ilyesmi. Inkább azon törtem a fejemet, hogy lehetne addig idegesíteni, míg le nem hány. Aztán a seprűre szavaztam.
- Köszi a kaját - vigyorogtam rájuk végül én is, majd elslisszoltam a klubhelyiségbe, ahol a többiek vártak rám, és nekem szegeztek mindenféle kérdést, hogy hol voltam, meg hol nem, és mit csináltam és biztos elkapott meg meghalnak amúgy is. De aztán büszkén előszedtem a lapokat.
- Na, kérem a jutalmamat.
- Dehogy kapod meg, nem jöttél vissza időben.
- Nem is volt időhöz kötve, adjad a kajám - mentem közelebb elrettentő fejet vágva a társamhoz, mire mindeki a nyakamba zúdított egy halom csokibékát meg mindenféle édességet.
- De tényleg, hol voltál? - erre sejtelmesen elvigyorodtam és büszkén kihúztam magam.
- Randim volt a tetőn.

Köszönöm a tetőrandit!