Eiffel-torony

 

k ö z ö s k a r i
20001222 

to: Flaska

o u t f i t

Lehet, hogy egy kicsit elhamarkodott volt így rázúdítanom a dolgot. Igazából láttam, hogy elgondolkodik, ami szinte azonnal el is bizonytalanított és csak nagyokat pislogva, lélegzetvisszafojtva bámultam rá, míg meg nem szólalt. Már azt is eldöntöttem, hogyha visszautasít majd úgy teszek, mintha nem bántott volna meg… méltóságteljesen akartam viselkedni, mert rá nem hatott a hiszti, ő nem olyan volt, mint a sok hülye ember, akik általában körbevettek. Ezért is ragaszkodtam hozzá ennyire.
– Rendben, legyen. Én is szeretném. – A hajamat piszkálva válaszolt. Olyan hevesen kezdett el verni a szívem, hogy talán ő is hallotta a ritmusát… de közben meg is nyugodtam. Csak a testem remegett bele újra és újra. – De előre figyelmeztetlek, lehet nem leszek egyszerű eset.
Ahogy a homlokomnak támaszkodott, elmosolyodtam. Annyira kedves volt tőle, hogy saját maga miatt aggódott, de a szíve mélyén azért talán sejthette, melyikünk nem egyszerű eset. Hozzá képest én olyan voltam, mint egy bomba, ami bármelyik percben robbanhatott… ráadásul nem sok háztartási bűbájhoz értettem, csak csupa olyan dologhoz, amivel a külsőt lehet rendben tartani. Minden bizonnyal nem lenne egyszerű neki azt sem megszokni, hogy a házamba naponta jár egy nő, hogy rendbe tegye a dolgaimat és úgy tegyen, mintha a ház nem egy disznóól lenne.
– Ugyan már, Holden… velem készülsz összeköltözni. Velem. – Az utolsó szót alaposan megnyomtam, majd elnevettem magam. Éreztetni akartam vele, milyen nevetséges is ezek miatt aggódnia. Velem sem egyszerű, nem csak neki, senkinek sem. Az, amit ő kap csak a ráadás, hiszen a pihenőidejét kell majd velem töltenie.
– És... Hozzád vagy hozzám?
Ezzel valahogy csak még komolyabbnak tűnt az egész. Én persze majdnem automatikusan úgy gondoltam, hogy hozzám kéne költözni. Természetesebb volt annak ellenére, hogy amúgy nem biztos, hogy szereti a nagy tereket. Lehet, hogy inkább vágyna mondjuk valami aprócska lakásba London belvárosába vagy egy vidéki házra. Az enyém valahol a kettő keveréke volt, de elég letisztult, szinte üres hatást keltve. Engem nem zavart, mert valahogy ez a rend érzését keltette bennem, amit igazából szerettem magam körül. De most azt akartam, hogy ő válasszon.
– Hát… láttad a házam igazából… – mondtam. Egyszer-kétszer vittem már oda. Láthatta, hogy a külvárosias terület ellenére egy falubeli házhoz hasonlított kívülről, belülről azonban modern volt, letisztult, rengeteg természetes faanyaggal és nem olyan töménytelen mennyiségű szobával. Szerettem a csillogást, de az otthon inkább a béke szentélye volt. Arra volt szükségem általában, ha előtte egésznap üvöltöztem… vagy ha annyira fájt a lábam, hogy nem tudtam megmozdulni és csak utáltam a világot.
Végig cirógattam a borostán.
– De nekem igazából mindegy hol lakunk. Az én házam elég tágas, lenne saját tered. De ha a kisebb helyeket szereted, akkor nekem úgyis jó… – magyaráztam. Egy gúnyolódó kis hang, mint olyasmit súgott volna a fülembe, hogy „Belot, téged aztán elkapott a rózsaszínköd.” S talán igaza volt. Elkapott. Senkivel sem akartam előtte összeköltözni, senkivel sem akartam ennyire kompromisszumot kötni csak azért, hogy még többet lehessünk veled.
– Nekem elég, ha bámulhatlak mindennap. – Nevettem rá aztán.