(jó kérdés, maradjunk:) Szandál-zokni (ezt legalább értem)
to: Margery Winters
1997. június 20.
Véget ért hát a második évem is itt, ebben az őrültek házában. Tudom, sokak számára egy csodálatos, egzotikus, kalandos, meg mit tudom én milyen hely. Nekem egy rémálom. Én nem ide tartozom! Mint ahogy tavaly, idén is leginkább azt vártam, hogy végre véget érjen az év, hazamehessek és kézbe se kelljen vennem azt a hülye pálcát! Bár azt el kell ismernem, ez az év egy picivel jobb volt az előzőnél személy szerint. Egyrészt Perselus Piton professzor minden szigora ellenére is sokkal inkább, mint Dolores Umbridge professzor. Az a nő... Piton professzortól csak kissé összerándul a gyomrom, de Umbridge... tőle be is hányok kevés híján. Másrészt idén már volt olyan, akivel el tudtam olykor beszélgetni, bohóckodni, akit nem különösebben zavart, hogy széltében kétszer akkora vagyok, mint ő. Margery... Most is együtt ülünk a kupéban.
Kedveltem ezt a kis lánykát. Még év elején ismerkedünk meg, mikor eltévedt a csónakokat keresve és tőlem kért segítséget. Emlékszem, hogy meglepett kedves hangneme, szívesen kalauzoltam. A beosztási ceremónián a süveg a Hollóhátba osztotta be, emlékszem ahogy rám villant akkor a szeme. Talán véletlen volt, vagy csak engem ismert pár szó erejéig, én meg felé mutattam a hüvelykujjamat, jelezve, jó helyre került, ne aggódjon. Nem tudom valóban szükséges volt-e, de mindenesetre visszamosolyogott. Aztán időről-időre összefutottunk az év során, megmutattam a saját kis helyemet neki a Fekete tó partján, ahová edzeni jártam, ott tanítottam meg a kavicsot kacsáztatni a vízen, ott állt fel a vállaimra, hogy elérje egy fára fent ragadt seprűjét és először rajtam sikerült létrehoznia a lábbilincselő bűbájt. Milyen boldog volt... Előfordult, hogy kihagyott értem egy-egy programot a háztartásaival és beültünk a könyvtárba a gyógynövényes könyv fölé, ahol fáradhatatlanul addig magyarázott, míg belém nem verte az anyagot, vagy éppen mögöttem feküdt el a földre, ököllel püfölve a padlót sírós nevetés közepette, amikor gyakorolni próbáltam az alkimíát, mire egyrészt puding állagúvá vált az üstöm, másrészt a képembe puffanó lötty hatására Joker-zöld hajkoronám egyszerre állt szét a világ összes tája felé, de legalább szépen ment a pirossá váló szememhez. Ugratott is vele sokáig, de nem adta tovább. Helyrepofoztuk az üstöt és törökülésbe csapva magát fáradhatatlanul gyalulta belém az alkimíiai anyagot, ahogy én is sokat meséltem neki a mágustöriről. Sosem veszekedtünk talán? Ejj, a fenét nem. Gyerekek vagyunk, na. Én is mondtam olyasmit hirtelen dühből vagy keserűségből, ami miatt másnap pár szem gyümölccsel meg bűnbánó képpel kerestem fel és szent is volt a béke. Ő is a fejemhez vágott egy-két mérgesebb megjegyzést, ami fájt. Aztán fertályóra múltán már kedveskedve ölelt meg és el is felejtettük az egészet. gazság szerint egyszer se emlékszem, konkrétan éppen milyen apró-cseprő ügy miatt vesztünk össze, de ez már csak így van. Ez is a része. Kovácsol. Barátok lettünk.
Tudtam, hogy hazafelé egy kabinban leszünk, már rég megbeszéltük, ezért egy jó adag gyümölcsöt is kipakoltam, tudtam, inkább szereti mint az édességet, de alig foglalkozott vele, láthatólag nagyon le volt törve. Amikor halkan szipogni kezdett már kezdtem megijedni, amit csak tetézett a könnyekkel. Végül csak kimondta. Én pedig bólintottam.
- A háború, igaz? - mormoltam. Megvártam amíg bólint vagy helyesel vagy valami, aztán felsóhajtottam. - Én... Hát én megértem azért a szüleidet. Csak ami eljutott hozzánk idén... Már nem olyan a suli mint volt..
Megvakartam a tarkómat, ami szokásos jele volt a zavaromnak, aztán rákérdeztem.
- Mondták a szüleid, meddig nem engednek vissza? - kérdeztem szomorúan.