Párizsi randevú

Előzmények

Párizs, Champs-Élysées



Willow egyik korábbi kutató társa lakik a lakásban, aki
kölcsönadta a lakását egy hétvégi randevú erejéig, amíg ő
máshol tartózkodik.

[Willow-san2000. 12. 22. szombatongaku]

... randevú
dressu

Willow-san
2000. 12. 22. szombat
ongaku

A hűvös zord idő után nagyon is kellemes volt ebbe a kis lakásba leülni. Nagyon hangulatos volt, bár kissé zavarban érzem magam, hogy ennyire idegen férfinak az otthonában vagyok, de ha Willow-san megbízik benne, akkor talán nincs miért aggódni. Nem?
Willow-san udvariasan lesegíti rólam a kabátomat, így nem kell, a picit magasan lévő fogasig nyújtózkodni. Utána kicsit kíváncsian körbepillantok a kis lakásban, és megnyugszom, amikor látom, hogy Willow-san is otthonosan mozog itt. A teára felcsillan a szemem, és izgatottan bólogatok.
- Az nagyon jól esne, arigatou - mosolygok rá, majd odasétálok a tetőtéri ablakhoz. - Mindig is izgalmasnak gondoltam egy ilyen tetőtéri lakásban az életet, még fiatalabb koromban, és sokszor elképzeltem, hogy mindent teleragasztgatok poszretekkel, meg mindenféle képekkel, de aztán otthon sem szenvedett a szobám hiányt ezekből - jegyzem meg mosolyogva. Az elmúlt hónapokban sokkal közvetlenebbül tudtam vele bezsélgetni, és még jó is ez, azért kicsit kínos lenne csak csendben üldögélni, egymás mellett és klasszikus japán öreg házaspár módjára csak nézeldődni ki a világba. A szüleim még ehhez a vonalhoz tartoztak, de ebben egy kicsit modernebbnek és talán kevésbé japánosnak gondolom magam. Akartalannul is átvettem néhány európai szokást, hiszen egyedül tartani és ragszkodni gyökeresen a japán hagyományokhoz nehéz is. És véletlenül sem szeretném ezeket Willow-ra erőszakolni.
- Nem hittem volna, hogy ilyen békés lesz ez a kis apartman - pillantok rá, miután elveszem a kezéből a teát, és jóízűen szürcsölgetni kezdem. - Oishii desu - pillantok rá mosolyogva, és belebotlik a tekintetem a kék szempárba is. Alapvetően a kék szemű emberek tekintetében bújkál némi ridegség, de az övé olyan kedvesen csillog. Kawaii desu.
Az ablakból látom, ahogy egyre sűrűbben holl a hó, és a szél erősen kavarja őket, abban reménykedek, hogy hamarosan eláll, amikor eljöttünk, csendesedett kicsit az idő, de elég kelelmetlen lehet a vásárban lenni.
- Remélem nem volt kellemetlen a korcsojázás - jegyzem meg kicsit zavartan kopogtatva a csésze oldalát, majd leülök a kanapéra, és ha már Willow is ott van közelebb fészkelődöm hozzá, miközben elégedetten iszogatom a teámat.

[Párizsi randevú]

Párizsi randevú



Hana Tachibana
2000. december

Sokkal jobb ezen a meghitt helyen lenni, mint ott kinn a hidegben. Élveztem a korcsolyázást, de egy meleg szobát jobban tudok értékelni, ha nem motoron ülök télen is. Mondjuk az is igaz, hogy az már túlságosan is hideg volt ott kinn a pályán.
Miután lesegítem a kabátot szerelmemről, a konyha felé indulok. Jót fog tenni mind a kettőnknek egy kis tea, hogy felmelegedjünk. Hallom, ahogy beszél, ezért az ajtóhoz lépek.
- Nem tudom, nekem nem tetszenek ezek a típusú lakások. Olyan, mintha hiányozna a fele. Nem lehet őket rendesen berendezni.
Először én is néztem egy ilyen jellegű házat, mert egymagamra bőven megfelelne, de valahogy nem tudtam elképzelni, ahogy felkelek és beverem a fejem minden reggel a tetőtér közelsége miatt. Nem tetszett az ötlet, ezért is maradtam a mostani lakásomnál.
Figyelem egy picit, aztán elhatározásra jutok. A korcsolyapályán akartam volna megkérdezni tőle, egész pontosan a vásárban, de ha már így alakult, akkor sem akarom tovább húzni a helyzetet. Visszamegyek a konyhába, elkészítem a két csésze teát, majd kimegyek hozzá, és átadom neki a még forró bögrét.
- Igen, szerencsére. A házban lakók szintén elmentek, és a kinti időjárás miatt nem hiszem, hogy bármitől is félnünk kéne. Valami olyantól, ami kellemetlen lehet a számunkra.
Elmosolyodom, ahogy rámnéz. Imádom ezt a tekintetet, mintha soha nem akarna elengedni. Mégsem támadom le, inkább leülök a kanapéra, és figyelem, ahogy még körbenéz a lakásban. Nem igazán van mit, eléggé legénylakás, de ő a női szemével biztos talál valamit, amit muszáj megcsodálnia. A teámba temetkezem, mikor végül mellém ül. Úgy érzem, eljött az ideje, hogy egy nagyon fontos kérdést feltegyek.
- Hana, én… – kicsit úgy fordulok, hogy majdnem szembe kerüljek vele.
A teámat lerakom az asztalra, és végül is inkább úgy döntök, hogy felkelek a kanapéról, és elhelyezkedem vele szemben egy kis ülő alkalmatosságon.
- Hana, egy ideje már ez jár a fejemben. Életem legnagyszerűbb ajándéka vagy, olyan, akiért tűzbe tenném a kezem. – Muszáj kockáztatnom, a jeleket nem érthettem félre. – Már az első találkozásunk alkalmával éreztem, hogy van valami különleges kapcsolat közöttünk.
Itt arra gondolok, hogy már első alakommal is tudtam, nekem kell ez a nő. Mikor besétált a Roxfort kapuján. Nem is tudom, hol volt eddig, de azt tudom, hogy nem akarom elengedni a jövőben.
- Hana, lennél a barátnőm? Járnál velem?
 

[Willow-san2000. 12. 22. szombatongaku]

... randevú
dressu

Willow-san
2000. 12. 22. szombat
ongaku

Izgalmasnak tartottam ezeket az aurópai kislakásokat, és bár Japánban is nagyon sok mostanra a pici nagyon pici lakás, telejsen más a belső építészete. És ez nagyon szórakoztató. Igazából nem érzem azt, hogy összenyomnának a falak, a kis bérlakásom Londonban is nagyjából ilyen apró, de azért tökéletes, mert közel van a Kínai piachoz. És én rettenetesen bolondulok a piacért.
- Nem tudom, nekem nem tetszenek ezek a típusú lakások. Olyan, mintha hiányozna a fele. Nem lehet őket rendesen berendezni - monja Willow-san én pedig elmoslyodom egy apró kuncogás kíséretében.
- Hontoni? Azt hiszem tényleg nem illene hozzád, szerintem a saját othonodban is meg szereted ani magadnak a szabadságot - főzöm hozzá mosolyogva, mközben iszogatom a teát és nézelődök, elmerülök a fa gerendák lágyságában, és fel sem tűnik, hogy Willow vár rám a kanapén és ücsörög. Voltaképpen töprengek. A szívem mindig hevesebben ver, ha vele vagyok és olyan felszabadult tudok lenn mellette, hogy elfelejtek félni. Elfelejtek óvatos lenni, és csak átadom magam annak, hogy élvezzem a társaságát. Viszont most eszembe jut az ígéretem, amit a konyhában tettem neki. Megszorítom a szép, angol porcelán csészét, veszek egy mély lélegzetet és leülük mellé. Egészen közel, és hozzá simulok, miközben egy szerelmes mosoly is ül az arcomra. Willow mellett megtapasztaltam milyen az igazi megnyugvás,milyen nem félni, milyen biztonságban lenni. És ezek az érzések talán számára nem is jelentenek olyan sokat, de én midnennél jobban hálás vagyok neki ezért. A vállára hajtom a fejem. Szerencsére nem vagyok olyan távolságtartó, mintha teljesen Japánban nőttem volna fel. A szüleim nem fogták meg soha egymás kezét, nem bújtak össze, de én szeretem ezeket a dolgokat.
- Hana, én… - mocorog Willow, én pedig kcsit elhúzódok tőle, és kíváncsian nézem. Ahogy felém fordul sok kérdés jut az eszembe. Talán nem örül neki, hogy eddig elhallgattam a dolgokat? Talán el kéne mesélnem? Talán történt valami? Kissé riadtan nézek rá.
- Hana, egy ideje már ez jár a fejemben. Életem legnagyszerűbb ajándéka vagy, olyan, akiért tűzbe tenném a kezem. Már az első találkozásunk alkalmával éreztem, hogy van valami különleges kapcsolat közöttünk.
Ó... Azt hiszem újra kamaszlány lettem, mert minden szavára egyre jobban elpirulok. De úgy elegánsan elpirulok. Yare, yare, yare, annyira ver a szívem, és még nem mondott nekem sneki ilyet... Teljes zavarban ülök előtte, és mielőtt bármit is mondanék határozottan folytatja.
- Hana, lennél a barátnőm? Járnál velem?
- Ó... - motyogom teljesen zavartam és az egyik kezemmel be is temetem az arcom. Erre nem voltam felkészülve. Mármint igazán erős vonzalmat és szerelmet is kezdtem érezni iránta, de annyira váratlan, én mindjárt... elolvadok. A teát inkább gyorsan a kis aszalkára teszem, és még jobban elbújok vörösödésem közepette az kezeim mögé. Persze aztán rájövök, hogy ez végtelenül udvariatlan, a végén azt hiszi megríkat engem, vagy ilyesmi. Yare, yare, még zavaromban a könnyem is kicsordul. Hana, nyugodj meg... - Wi...Willow... - kezdem összeszedni magam, miközben ránézek még minidg pironkodva, de egyre tisztább elmével. - Watashi... azaz hogy, én... én nagyon szeretnék a barátnőd lenni... Mindennél jobban... De vannak dolgok, amiket muszáj neked elmesélnem... És ha azután is szeretnél velem maradni, én leszek a legboldogabb ember a világon... - formálom a szavakat. - Gomenasai, én nem szeretnélek összezavarni, nagyon régóta nem éreztem már azt hogy szeretek valakit. De a múltamat szeretném neked megmutatni - lehunyom a szemem, és ha WIllow engedi, hogy belekezdjek, elmesélem neki.
ELmesélem neki azt, milyen buta szerelmes kamasz lány voltam, hogy hagytam magam naívan elcsábítani egy felnőtt motoros férfival. Hogy mennyire leromlottak a tanulmányaim attól, hogy csak rá gondoltam, hogy vele leveleztem. AZtán mesélek neki arról, hogy elrabolt, hogy egy pajtában éltem, vízen és száraz eledelen, hogy minden nap megerőszakolt, hogy bántott. És én mégis reménykedtem olyan ostobán, hogy valahol ő mégis egy jó ember. Elmeséltem neki, hogy teherbe estem. Olyan rettenetesen fiatalon. Aztán hogyan dobott ki az utcára, miután látta, hogy kerekedik a hasam. Beszélek neki arról, emnnyire szégyelltem a szüleim elé kerülni, de amikor végre összeszedtem  abátorságom, csak ismét gyengéd szeretetet kaptam tőlük... Meséltem neki Shoutáról, attól, emnnyire féltem, hogy olyan lesz mint az apja. AZ ő tekintetét örökölte, az ő hevességét. És mégis olyan játékos volt olyan szeretnivaló.
- Féltem tőle, hogy nem tudom jó útra terelni, hogy elvesztem őt útközben és olyan lesz, mint az apja... És mégis imádtam, de minden este rettegtem, nehogy bejöjjön a szobámba. Rettenetes anya lehettem... Most lenne első éves - lassan folynak a könnyeim az arcomon, annyira szégyellem magam, hogy egy férfi mégis csak látja hogy milyen törékeny vagyok, milyen gyenge... Még ha ő Willow... Akkor is. A hangom remeg és csak a múltam pereg le a szemem előtt. - Az apja is varázsló volt... A legrosszabb fajta... Halálfaló... Olyan olyan felelőtlen és ostoba voltam. Nem sokkal az ostrom után a játszótéren felbukkant... És. És megölte a saját fiát. Mert én azt hittem, ha megteszem amit tőlem kér nem bánt. Olyan ostoba voltam, naív és buta - motyogom a könnyeim között, és törölgetem a szemem, szinte nem is látok. Remegek, mert még minidg gyűlöl magam ezért. Hogy én öltem meg a fiamat. - AMikor elment teljesen kifordultam magamból, jaj Willow, annyira... eszemet vesztettem... Hónapokig kerestem őt, mint egy megszállott... És amikor megtaláltam. Megöltem. Úgy kínoztam ahogy ő tette a fiammal, úgy hallgattam ahogy könyörög. És jól esett, hogy végre én vgayok az, aki... Aki uralja őt. De utána minden ugyn olyan üres maradt... - sóhajtok bele a tenyerembe. Nem merek rá nézni, csak hagyom. Túlságosan kibukott belőlem minden. Talán így Emsének sem meséltemm róla. Nem tudom mennyi ideje van csönd. Nem tudom itt hagy-e végleg. Nem tudok mit mondani. Kifulladok, és csak elbújok. Nem merek közelebb simulni hozzá.
Hát ez voltam én. EZ az én bűnöm Willow. Amit semmi sem tud lemosni rólam. Több embert megöltem. Shoutát. Az apját. Az apám belehalt az unokájának az elvesztésébe. És megöltem saját magamat is. Vajon mots mit lát belőlem Willow?

[Párizsi randevú]

Párizsi randevú



Hana Tachibana
2000. december

Azt hittem, hogy nem lesz olyan nehéz feltenni és főleg megválaszolni a kérdést. Végül is nem a kezét kértem még meg, csak azt szeretném, hogy járjon velem. Végül is miben különbözne az attól, mint ahogy most vagyunk? Lopott pillantások a folyosókon vagy a nagyteremben, közösen töltött esték a Roxfortban vagy azon kívül. Hosszú séták, nagy beszélgetések. Olyan jól hangzik, egyszerűnek és mégis olyan bonyolultnak érzékelem. Persze, tudom, hogy ott vannak még azok a kimondatlan szavak, amik teherként nyomják a vállát, és ami azóta se került elő, de az nem lehet olyan nagy titok, ami megakadályozná a boldogságát. Már, ha velem boldog.
Ahogy kezét az arca elé teszi, úgy gondolom, hogy akkor itt van a vége. Felállok, és már tennék is egy lépést el, mert kezdem nagyon cikinek érezni ezt a helyzetet, keresem a szavakat, amivel ki tudom magyarázni magam, de aztán hirtelen belefog a történetébe. A történetbe, amiről soha nem gondoltam volna, hogy milyen szörnyűséges. Már megértem, hogy akkor ott a konyhában miért nem akarta elmondani.
Nem tudok ott állni a közelében és úgy hallgatni a történetet. Egyszerűen úgy érzem, hogy szétvet belülről valami. Valami olyan heves indulat, van bennem, hogyha nem egy idegen lakásban lennék, akkor talán már törnék és zúznék. Olyan indulat tombol bennem, amit úgy érzem nem tudok megfékezni és minden egyes szóval csak még rosszabb lesz.
- Nem vagy rossz anya… - morgom, de remélem elég hallhatóan ahhoz, hogy őt is meghallja.
Az igazság az, hogy nehezemre esik bármit is mondani. Félek, hogy rajta vezetném le a frusztrációm, amivel pedig saját magamnak ártanék. Nem lennék meglepődve, hogyha akkor ő azonnal felállna és elmenne. A vége azonban egy olyan történet, amire nem számítok. Nem Hanától. Rámeredek és nem tudok megszólalni. Érzem, ahogy kikerekednek a szemeim. Megállok a szobában, szembe vele, így esélytelen, hogy ne lássa rajtam mennyire megdöbbentem.
Ismerem az érzést, amikor gyilkol az ember. Nem akartam, de mivel felelősséget vállaltam a barátaimért Perth-ben a háború alatt, kénytelen voltam gyilkolni. Nem tudom mennyit halálfaló vagy sötét varázsló volt, de volt. Talán olyan is, akikről nem tudok, mert a párbajunk után halt meg. Nem tudok megszólalni, nem akarok megszólalni. Nem tudom mi legyen. Nem tudom, hogyan kéne folytatni a történetünket. Hogyan kérdezzem meg ezek után megint, hogy lehetségesnek tartja-e a közös jövőt?
Lassan mozdul a lábam, mintha minden lépést megfontolnék, holott nem. A kérdésem feltettem, és nem fogom, nem akarom visszavonni. Hanát megismertem olyannak, amilyen. Mély sebet hordoz magában, amiből most gyógyul, és én szeretnék a részese lenni ennek a folyamatnak. Odaülök mellé, megfogom a kezét. Nem akarom túlragozni, az apróbb részleteket ráérünk később is megvitatni.
- Hana, lennél a barátnőm? Járnál velem?
 

Köszönöm a játékot.