Nappali

A nappali a legnagyobb helyiség a Suttogóban. Egy hatalmas, bársony anyagú, zöld kanapé található a régi kandallóval szemben, illetve van ott egy hozzá hasonló fülesfotel is. A falakat régi holmik, Elliot egy-két ereklyéje diszíti. A könyvespolcokon nagyon kevés könyv, sok-sok csecsebecse található. Illetve ebben a helyiségben van a hatalmas étkezőasztal is, ami vendégek fogadására alkalmas. A falak ugyanúgy szürkék, a bútorok ugyanúgy régiek, mint a ház többi részén...

A Suttogó



Avery
2000. december 24.

outfit

Míg máshol karácsonyi fények világítottak, addig a Suttogó szürke volt és kopár. Odakintről is csak a furcsán esős-szürke időjárás halovány fényei törtek be, nem töltve meg igazán a nappalit. Ha igazán csendben maradtam az üres szobában, szinte hallottam, ahogy furcsa hangok suttognak mögöttem s megértettem, miért is kapta az átkozott épület azt a nevet, amit. Normál esetben nyilván nem lett volna pénzem egy sorházra, pláne nem egy ilyen környéken és megint törhettem volna be a történtek után a Káoszlakba, hogy ott húzzam meg magam… s ott még csak hálószobát sem tudtam volna biztosítani Averynek. Igaz most is csak hálószobát tudtam, ágyat nem igazán.
Az egész ház üres volt, bűzlött a portól, így táskámhoz léptem. A tértágított darabból kirángattam a takarót és egy-két párnát, amit magammal hoztam. Lendületesen terítettem le az öreg fapadlóra, miközben odafent a kopogószellem is jelezte, hogy ő már pedig kellemesen elvan a padláson és nem tűri meg, hogy kiűzzék. Nem is terveztem ilyet tenni, egyszerűen csak közöltem vele, viszonylagos fennhangon, hogy mától Frank lesz a neve és szívesen látom. Legalább addig sem vagyok magányos. Biztos voltam benne, hogy Averynek hiányozni fog Észak-Írország, ahol KisLak állt. Persze, hogy nyomásra megszabadultam attól a tökéletes háztól és nem lehetett már visszaszerezni… de mindegy. Amúgyis jobb volt nekem Londonban, közel a „tűzhöz,” ami leginkább Christopher Cartwright pénztárcáját jelentette. Amíg fizette a munkát, addig dolgoztam… na meg ott volt az a kis plusz pénz, amit Wade Rivers kiszolgálásának köszönhetően szereztem.
Kikészítettem egy üveg bort magamnak meg valami ócska, cukros üdítőt Averynek, aki valamelyik másik helyiségben lehetett egyelőre. Tudtam, hogy szívtelenség tőle elvárni, hogy ilyen körülmények között töltse ezt az estét. Megérdemelt volna egy rendes ünnepséget otthon, Tengerszemben és azt Nat megadhatta volna neki velem ellentétben.
– Avery… – szóltam neki, de nem fordultam a folyosóról a nappaliba vezető ajtó felé. Így csak reméltem, hogy megjelent mögöttem és folytattam: – Nat meghívott minket estére Tengerszemben. Én nem mennék el, de te csak nyugodtan vacsorázz ott. Biztosan boldog lenne, ha láthatna téged.
Nem utáltam én Forestet, egyszerűen csak untam már ezt a se veled, se nélküled helyzetet. Egyszerűbb lett volna tényleg tovább lépni. Meg volt felé a bizalmam, ezért mondtam le a babáról és kértem, hogy nevelje ő. Ezért mondtam Averynek, hogy vacsorázzon inkább nála. Mégis mit adhatna meg neki egy harmincas tolvaj, aki lassan már kiöregszik ebből a szakmából is? Semmit. Örültem, hogy magamat eltartom és egy ilyen omladozó házat megvehettem magamnak.
Semmirekellő vagy, O’Mara, mint mindig is voltál… A bennem dolgozó kegyetlenség újfent önostorozáshoz fordult, ám ez nem volt olyan hatásos, mint annak idején Nat ellen fordítani. Sőt, igazából már annyira megszoktam, hogy érelemmentesen fogadtam a tényt, miszerint megint szar alak vagyok. Nem akartam ebbe belevonni Averyt és egy részem még örült is, hogy van egy hely, ahol évközben ellehet. Távol tőlem, a Foresttel való állandó vívódástól. Ha van szörnyeteg ezen a világon, az egyik biztosan én vagyok… és attól az ember meg akarja védeni a gyerekeit minden áron.
– Ne vond meg tőle ezt ma... mégis csak ünnep van... - suttogtam.

[Karácsony este]

Karácsony este
▲▲▲
ELLIOT

2000. december 24.
o u t f i t

Az eső tompa kopogását hallgattam, figyeltem, ahogy az ereszről ütemesen csöpögnek az út barázdáiban kialakult koszos pocsolyákba a cseppek, közben pedig ujjaim megérintették az ablakpárkányt. Hideg volt, rideg, mintha csak a lakás minden porcikája azt sugallta volna, mennyire nem vagyunk idevalók.
És tényleg nem voltunk. Ha Elliotra néztem, összefacsarodott a szívem, mert annyira nem tudtam itt elképzelni. Egy üres kis, sötét londoni lakásban... Végighúztam az ujjamat a párkányon és figyeltem, ahogy nyomot hagy a vékony porrétegen. Tudtam, hogy Elliot legkisebb gondja is nagyobb most ennél, de valami nagyon nem tetszett itt, furán éreztem magam, mintha minden kis sarokból szemek figyelnének.
Sokféle elképzelésem volt az első együtt töltött karácsonyunkról, és ez nem szerepelt benne. London, sötétség, szomorúság és fájdalmas csend. Az utcát bámulva is minden olyan üres volt, a házakat körbelengő ünnepi fények szinte rossz szájízzel töltöttek el. Nem tudtam pontosan, mi történt Mongóliában, de talán jobb is volt ez így. Nat és Elliot kapcsolata mindig is viharos volt, legalábbis, mióta bekerültem a képbe, fixen egyfolytában vitáztak. Ez már egyszer elérte a tetőpontot nyár végén, nem sokkal a kastélyba utazásom előtt, de aztán kibékültek. Én pedig komolyan reménykedtem, hogy helyrejöjjenek. Mindketten. Hogy valahogy rájöjjenek a megoldásra, és boldogak legyenek. Elliot leveleiből azonban azt szűrtem le, az ő oldaláról nem teljesen felhőtlen a dolog. Ez egy kicsit bár nyomasztott belül, bíztam bennük. Most is bízok, hiszen ha ismét ide jutottak, tulajdonképpen jó döntést hoztak. Csak aztán ránéztem Elliotra, és ez az egész kép összedőlt. Fogalmam sem volt, mivel tudnék a legtöbbet segíteni, fogalmam sem volt, hogy tudok-e egyáltalán bárhogy is segíteni neki.
Wampus felugrott mellém, és ahogy a kezemnek dörgölte magát, ő is megszemlélte a kilátást. A nálam töltött hónapok alatt rengeteget nőtt, végre nem volt csontsovány és a szőre is csillogott, igazából örömmel töltött el ránézni. Hagrid gondoskodott a többi varázslényről, ő pedig szerencsére a külsejével nem tűnt ki különösebben a Roxfort macskái közül. A félős, remegős kiscicából egész hamar átfordult, és ha tudott, mindig a nyomomban volt, ami bár kicsit furcsa volt elsőre, hisz sose volt Jensenen kívül más állatom, de ugyanakkor aranyos is. Ahogy rám nézett a hatalmas, barna szemeivel, mintha megértette volna, mit érzek. És talán így is volt, nem ez lett volna az első alkalom, amikor észreveszem, hogy szinte átveszi az érzelmeimet. Szóval megvakargattam a füle tövét, hogy jelezzem neki, nincs semmi baj.
– Avery... – A szavakra aztán felpillantottam, és lassacskán ellöktem magam az ablaktól. Még Roxmortsban voltam, amikor megkaptam a levelét, szóval először Nat szüleihez utaztam, és csak azután találkoztam Elliottal Deannél, ahogy írta a levélben. Ballardék kedvesek voltak, végre találkoztam Adával és Kis Nattal is, akik tüneményesek. De mégsem engedtem el magam igazán, mert közben azon gondolkoztam, hogy Ellioték hogy vannak. Felvettem a párkányról Wampust, és úgy fordultam a folyosó felé, amerről Elliotot hallottam.
– Nat meghívott minket estére Tengerszemben. Én nem mennék el, de te csak nyugodtan vacsorázz ott. Biztosan boldog lenne, ha láthatna téged.
Biztos vagyok benne, hogy Nat is kibukott, bár vele nem találkoztam, és nem is igazán beszéltem egy elég hosszú ideje. Amit persze sajnáltam, mert ő is hiányzott. Nehéz volt ez a helyzet, és hát mindenkire kihatott körülöttük. Én pedig, hogy a pontos körülményeket nem ismertem, nem foglaltam álláspontot egyikük mellett vagy ellen sem. Nem ez volt az oka, amiért ezelőtt, és most is Elliot mellett maradtam.
Nekidőltem a félfának, és letettem a macskát, hogy az Elliot lábához fusson, majd pedig tovább, hogy közelebbről is megszemlélje a takarót meg a párnákat. Összefontam magam előtt a karjaimat, és egy pillanatig figyeltem, ahogy felborzolt szőrrel megszaglássza az egyik párnát, valami természetfeletti ellenséget látva benne.
- Téged pedig hagyjalak egyedül karácsony este? Jó programnak hangzik. - Körbenéztem a sivár, szinte teljesen üres falak közt. - Bár Wampus biztosan elsakkozik veled. Vagy néztek együtt meccset, ilyesmi.
Közelebb léptem a földre terített pokróchoz, hogy Wampus ne szedje szét a párnákat, és előhúztam a pálcámat. Ez volt az első alkalom, hogy az iskola falain kívül használhattam, így, hogy végre betöltöttem a tizenhetet. Már ha Roxmorts, vagy az a fura erdő nem számít. Azt mellesleg nem említettem nekik. A hegeket szerencsére el tudtam rejteni, és nem akartam őket idegesíteni ezzel. Hiszen Elliot szólt, hogy óvatos legyek. Én pedig elcsesztem, de legalább most ne kelljen még miattam is aggódnia.
– Ne vond meg tőle ezt ma... mégis csak ünnep van...
- Tudom... Tudom, hogy ünnep van, és nekem is hiányzik ő... De nem foglak egyedül hagyni.
Felé pillantottam, hogy nyomatékosítsam a döntésemet, aztán újra lepillantottam a pálcámra. Végighúztam az ujjamat a faragott mintán, amely mindenfelé tekergő indákat ábrázolt.
- Amúgy meg ha már itt tartunk, nincs túl nagy karácsonyi hangulat... - A szemközti fal felé fogtam a pálcámat, lassan pedig tűlevelek és apró kis tobozok ragyogtak fel, röviden végighúzódva egy szakaszon. Az ablakon karácsonyi égősor ragyogott fel, piros-kék-zöld fényekkel borítva be a sötét, borús helyet. A rögtönzött kis dísz azonban valahogy még mindig nem volt elég ahhoz, hogy barátságosabbá tegye ezt a helyet. De legalább Wampus a fal felé vetette magát gyilkolni, és nem a párnákat akarta széttépni.
A férfi felé fordultam, és egy összekapart kis mosolyt villantottam felé, ahogy halkan megszólaltam.
- Boldog karácsonyt, vagy mi. - Tulajdonképpen lehetett volna rosszabb, nem? Volt tető a fejünk fölött, legalább egymásnak itt voltunk, sokaknak ez sem adathatott meg. Le is vetettem magam a plédre, és ölembe húztam egy párnát. - Na, szerzünk valahonnan valami kaját, vagy pedig kénytelenek leszünk beérni ezekkel...? - Böktem a kikészített italok felé valamivel már vidámabban.

A Suttogó



Avery
2000. december 24.

outfit

Avery macskája az a Wampus… vagy ki megjelent a bokámnál és úgy dörgölőzött hozzá, mintha már ezeréve ismernénk egymást. A szürke kis szépség még halkan nyávogva jelezte is, hogy micsoda remek társaságba keveredett. Ezután sétált át a takarók és a párnák sokaságához, amiket az imént dobáltam ki a földre. Persze a táskám nem csak ennyit rejtett, nálam volt az egyetlen tiszta ruhadarab, amit idehoztam magammal, na meg a hálózsák, amiben aludni fogok, míg el nem készül az új lakás. Avery addig is lehet Natnál vagy Deannél, ahol éppen jobban érzi magát.
– Téged pedig hagyjalak egyedül karácsony este? Jó programnak hangzik. – Szólalt meg végül Avery is, így felé fordultam, hogy lássam az elítélő kék szemeket. Biztosan azt hitte, hogy bekattantam vagy csak az önsajnálat mondatja ezt velem. Nem így volt, egyszerűen csak nem éltem annyira ezt a karácsony dolgot, mint mások. Tavaly Natékkal persze próbálkoztam, még majdnem ünnepi hangulatom is volt. De ez nem tért vissza idén és nem is hiányzott különösebben, akárcsak az utazgatásaim alatt. – Bár Wampus biztosan elsakkozik veled. Vagy néztek együtt meccset, ilyesmi.
– Kétlem, hogy ma lenne a környéken kviddicsmeccs… – vállat vontam. – Mellesleg én nem csinálok olyan nagyügyet ebből a karácsonyeste dologból. Nem is érdekel az egész.
Megint vállat vontam volna, de nem tettem inkább. Túl sok lett volna, még a végén azt hihette volna, hogy csak azért csinálom, mert nem akarom magam sebezhetőnek mutatni. Volt ebben némi igazság, de azt nem a karácsony miatt.
–  Tudom... Tudom, hogy ünnep van, és nekem is hiányzik ő... De nem foglak egyedül hagyni. – Magyarázta tovább. Nem szakítottam el tőle a tekintetem még akkor sem, mikor a pálcáját forgatta az ujjai között. Már varázsolhatott az iskolán kívül… és bár talán furcsán hangzik, de nekem még mindig különös volt, hogy már ennyire nagy. Tizenhat évesen ismertem meg ugyan, de számomra Avery is kislány volt, akire vigyáznom kell apaként. Szánalmas, de fogalmam sem volt, mire van szüksége egy kamasznak, főleg egy lánynak… nyilván persze nem igényli, hogy elmenjek vele fehérnemű boltba vagy megvegyem a női kellékeit… mégis gondoskodni akartam róla.
– Amúgy meg ha már itt tartunk, nincs túl nagy karácsonyi hangulat... – Ahogy mozdult a keze a szoba egyetlen, apró ablaka alatt apró fényfüzér jelent meg, hogy megvilágítsa a túlzottan is szürke helyiséget. Tudtam, hogy Avery nem értené meg, hiába bizonygatnám, hogy engem nem érdekel az ünnep, én csak el akarom kezdeni végre az önálló életem. Eljutni arra pontra, hogy azt mondjam: megállok a lábamon Nat, Dean és Daniel nélkül is. Már nem akartam senki pénzét vagy segítségét.
– Boldog karácsonyt, vagy mi. – Levetette magát a korábban elrendezett pokrócra, hogy aztán az ölébe vegyen egy párnát. – Na, szerzünk valahonnan valami kaját, vagy pedig kénytelenek leszünk beérni ezekkel...?
Leguggoltam a pléd mellé, s közben éreztem, ahogy a combomban az égő fájdalom megint jelzi, hogy bizony nem figyeltem oda arra a régi sérülésre. Nem számított, egész egyszerűen odatoltam Averyhez a furcsa, narancssárga üdítőt, amit valami mugli boltból szereztem és elmosolyodtam.
– Ne aggódj, a kaja kérdést megoldjuk. – Mondtam és a táska felé böktem a fejemmel. – Nem vagyok ellene, hogy közösen karácsonyozzunk, de el kell menned Nathoz. Nem akarom megszabni, de nem tehetjük meg vele, hogy nélküled kelljen ünnepelnie, érted?
Némiképpen nyögve, megborzongva, de sikerült felállnom és a hátizsákomhoz sétáltam. Megint kikapcsoltam, hogy belenézhessek és kihúztam belőle egy vázába rakott fenyőágat. Azt odapakoltam a sarokba és egy pálcaintéssel felvillantak rajta a karácsonyi fények. Tetszett… egy hosszú pillanatig figyeltem, majd megint Avery felé fordultam.
– Dean küldött egy kis ételt. Leves, whiskey… whiskeys süti… whiskey hús… meg ilyesmik.

[Karácsony este]

Karácsony este
▲▲▲
ELLIOT

2000. december 24.
o u t f i t

Persze, Elliot jött ezzel az "engem nem érdekel az ünnep" dumával, ami tulajdonképpen még igaz is lehetett, de szerintem ő is tudta, hogy most nem a karácsonyon van a hangsúly. Ez is csak egy nap volt a többi között, aminek rá kellett jönnöm, hogy talán egy kicsit túl nagy jelentőséget is tulajdonítottam. Mindig úgy vártam, mintha valami kiváltságos pillanat lenne. Valamiért biztos voltam benne, minden évben, hogy most bizony más lesz. Most jobb lesz. Szebb lesz. Hisz ez karácsony. És nem vettem észre, hogy minden, de tényleg minden egyes szaros évben ugyanaz játszódott le, a mi kis tökéletes színjátékunk, amire visszagondolva... egyszerűen csak hányingerem van.
Ugyanaz a zsúfolt étterem, karácsonyi zeneválogatás minden évben. Drága, de ízetlen ételek. Steak apának. Lazac nekem. Valami fura, tonhalas saláta, amit pedig mindig Karen kért. Előtte valami sajt meg gyümölcstál, amiről Karen sosem evett, mert különben nem fér belé a főétel. Ami egyébként egy hatalmas tányér közepén kuporgó kis marék zöld levél volt. A desszert általában kimaradt, hiszen Karen tele volt, meg amúgy is, "Rowaaaan, nem ártana indulni, mindjárt olyan nagy dugó lesz az utakon, sose érünk haza, Rowaaaaaaaan...!"
Az egész Karen nyígásáról szólt. Otthon a gyönyörűen feldíszített fenyő alatt nem sok ajándék várt, ami persze nem kéne, hogy fontos legyen, és nem is panaszkodhatok, hiszen pénzt kaptam, amiből aztán bármit vehettem. Csak hiányzott egy kicsit a... a nem is tudom. A gondoskodás. Odafigyelés. A boríték helyett mondjuk lehet jobban örültem volna egy könyvnek, vagy bárminek, amit apa választott. Amikor már kicsit nagyobb lettem, sokáig járta a boltokat a tökéletes ajándék után. Még Karennek is, pedig nem érdemelte meg az erőfeszítést. De ott volt az a lelkes izgatottság... hogy ez a szeretet ünnepe, most más lesz, talán egy kicsit megbékélünk. Talán ezúttal nem méricskél azokkal a hideg, kék szemeivel, és tesz megjegyzéseket, igazából bármire, ami csak az eszébe jut. Persze a kedvence az anya volt, meg a bizonyos "hülye bűvésziskola", ezeken tényleg órákat tudott rágódni.
Cserébe én erőszeretettel viccet űztem a jógapózaiból, meg a szeretőiből, akiket apa távollétében becsempészett a szobájába. És igen, még mindig fúj.
Az ajándékozás után mindenki elvonult a szobájába, és igazából ennyi volt a meghittség, a szeretet, meg ilyen baromság... Aztán eltelt egy év, és én vártam. Komolyan, néha csak szeretném felpofozni a régi énemet, hogy ne legyen már ilyen szerencsétlenül naiv.
- Igazad van, kit érdekel a karácsony este? Akkor sem hagylak most egyedül. Nem szabadulsz tőlem, ne is reménykedj.
Miután Wampus megunta a dekor szabotálását, visszamerészkedett a közelembe, szóval az ölembe húztam, és csak úgy mértem fel az üdítőt, amit Elliot a kezembe nyomott. Aztán felmosolyogtam rá.  
– Ne aggódj, a kaja kérdést megoldjuk. Nem vagyok ellene, hogy közösen karácsonyozzunk, de el kell menned Nathoz. Nem akarom megszabni, de nem tehetjük meg vele, hogy nélküled kelljen ünnepelnie, érted?
Megvakargattam Wampus füle tövét, aki közben hanyattvágta magát a párnán és hempergett a kezem alatt. Láthatóan őt nem érdekelte, hol vagyunk és mit csinálunk itt, csak hogy legyen valami társasága, és valaki szeretgesse.
- Értem - válaszoltam egy rövid kis szünet után. - Nem is mondtam, hogy nem akarok elmenni hozzá... Csak nem akarlak egyedül hagyni.
Nem pillantottam fel, és reméltem, hogy nem érzi majd emiatt úgy magát, mint egy dedós, akire vigyázni kell. Ha meg mégis, bíztam abban, hogy megérti, ezt csak érte teszem. Mert szeretnék segíteni, és bár egyelőre kissé tanácstalan vagyok, hogy is kezdjek hozzá,  azt határozottan nem egy jó út, ha itt se vagyok. Vagy ilyesmi.
- Amúgy is, erre vannak a gyerekek... hogy szórakoztassák az apjukat, nem igaz? - Próbálkoztam egy kicsit könnyedebb hangnemmel, aztán sóhajtottam egy aprót. - Oké, mit szólnál, ha holnap elmennék? Szerintem ez tök jó kompromisszum.
Kissé összevont szemöldökkel figyeltem, ahogy talpra küzdi magát, de végül nem kérdeztem rá. Úgy sejtettem, ez  már valami olyasmi személyes tér, ahova inkább nem kéne bekukucskálnom. Helyette elvigyorodtam a rögtönzött kis karácsonyfánk láttán.
- Ez nagyon menő - bólintottam. - Még hasznos is, hogy nincsenek rajta nagy díszek, akkor leszednék a macskák. Uuu, egyébként jut eszembe, Adáék eszméletlenül aranyosak. Ada megmutogatta az összes fáraós könyvét... tök jó volt.
Inkább nem mentem bele mélyebben a dolgokba, hiszek Ada is Natnál volt, és ha valamit nem akartam, akkor az az volt, hogy a kötelezőnél is többet gondolkozzon a férfin, meg ezen az egészen.
– Dean küldött egy kis ételt. Leves, whiskey… whiskeys süti… whiskey hús… meg ilyesmik.
Vigyorogva kibontottam a narancsos üdítőt, és két poharat varázsoltam, hogy mindkettőbe öntsek egy kicsit a cuccból. De nem tele, gondoltam, ha már ennyi piánk van, feldobom egy kicsit az italokat, ha Elliot kipakol a táskájából. A whiskys sütiről pedig az elázós piknikezésünk jutott eszembe Seamusszel, mire egy kicsit szélesebben mosolyogtam.
- Ó, bakker, és egy kis whiskeyt nem küldött véletlenül? - viccelődtem, és kitettem a cicámat az ölemből, majd pedig megpaskoltam magam mellett a pléd üres részét. Azt persze játék reményében Wampus megpróbálta elfoglalni, de ismét arrébb toszogattam egy kicsit. Vadállat. - Na, inkább gyere és mesélj, hogy miből maradtam ki szeptember óta... Macskatámadásért közben felelősséget nem vállalok, bocsi! Dean hogy van?

A Suttogó



Avery
2000. december 24.

outfit

Nem akartam hagyni a keserű kis érzéseknek, hogy aprócska tű módjára szúrjanak belém. Nem akartam én Natnak most sem rosszat, sőt nem akartam őt ellökni sem magamtól igazán… egyszerűen csak úgy éreztem, hogy a kapcsolatunk a századik helyre került neki minden más hülyeség mögé, amik múlandó dolgok, mint pénz, munka és egyéb dolgok. Ha ezek elfogynak vagy végük lesz, akkor mi marad? Csak mi egymásnak. Vagyis maradtunk volna, mert én már untam arra várni, hogy csodatörtéjen.
– Értem. Nem is mondtam, hogy nem akarok elmenni hozzá... Csak nem akarlak egyedül hagyni. – válaszolta Avery, mikor konkrétan atyai parancsba foglalva közöltem vele, hogy el kell mennie Nathoz. Nem vagyok én az ellen, hogy kettesben karácsonyozzunk, tényleg nem… de ismertem magamat és ismertem azt a hatalmas, mindig morgó mackót is, aki éppen annyira nem volt erős, mint amennyire annak tűnt. Valószínűleg már mindenen átment és azt fontolgatja, hogyan meneküljön el a számára kellemetlennek tűnő érzések elől. Nem lehet mindig menekülni… te már csak tudod, O’Mara… A hang cseppet sem finoman röhögött ki mondandója végén. Bele is borzongtam. Lényegében persze igaza volt, hiszen mi másra voltam én képes? Menekülni. Tizenötévem meghatározó részét tette ki az, hogy hátatfordítsak valaminek, ami elől gyáván elmenekültem… pedig, ha szembe nézek vele, talán nem itt tartanék.
– Amúgy is, erre vannak a gyerekek... hogy szórakoztassák az apjukat, nem igaz? – Aztán egy apró sóhaj következett. Valószínűleg leesett neki, hogy ettől a témától nem tágítok. – Oké, mit szólnál, ha holnap elmennék? Szerintem ez tök jó kompromisszum.
Inkább feltornáztam magam, hogy aztán kissé bicegve, de eljussak a táskámig. Csendesen hajoltam le hozzá, aztán a hangomat is meglehetősen halkra véve ismét megszólaltam. Nem akartam persze nagyon belemenni a dolgokba, de azt azért Averynek is tudnia kellett, hogy Nat milyen drámaian fogja fel a dolgokat.
– Hidd el, hogy Natnak nagyobb szüksége van rád, mint nekem. Ő nem ilyen, mint én… nem áll ki és tesz úgy, mintha minden rendben lenne, mikor összetörik a szívét. Általában már azon agyal, hogyan menekülhetne el előlem és a fájdalma elől. Talán már vett is egy új házat a világ másik végén, csak azért, hogy ne kelljen tennie semmit és sírasson valamit, egy életen át, amiért csupán a kisujját kellene megmozdítania. – Motyogtam bele a táskába, aztán előkerült az újabb karácsonyi hangulatot fokozó dísztárgy és némi étellel teli doboz is.
– Ez nagyon menő – jegyezte meg aztán. Kicsit örültem, hogy elterelődött a téma a karácsonyi dolgok irányába, mert ez inkább hangulatfokozó volt, semmint szomorú. Natra gondolni az volt… mert valahol én is tudtam: annyi minden lehettünk volna még mi ketten egymásnak. És most mik vagyunk? Roncsok, töredezett részei egy nagy egésznek. Nem, mintha számítana. Azt hiszem, a bizalmamat évek alatt sem tudná visszaépíteni oda, ahova illene. Igazság szerint meg sem próbálná. Megígérné, de nem próbálná. – Még hasznos is, hogy nincsenek rajta nagy díszek, akkor leszednék a macskák. Uuu, egyébként jut eszembe, Adáék eszméletlenül aranyosak. Ada megmutogatta az összes fáraós könyvét... tök jó volt.
Letettem az ételhordó dobozokat a szőnyegre, aztán egy halk nyögéssel, a fájós combomat masszírozva leültem az egyik párnára én is. Lerúgtam a cipőm, hogy kényelmesebben legyek és úgy néztem Avery felé, büszke vigyorral. A whiskeynél nincs is jobb dolog, ha ételről van szó… na nem, mintha lett volna gusztusom a dobozokban várakozó dolgokhoz.
– Zeuszt szerencsére nem érdeklik a díszek. Őt lefoglalja a ház őrzése általában. – Vontam vállat. – Már egy éve megígértem Adának, hogy elviszem Egyiptomba és még mindig nem sikerült. Pedig kellett volna, nagyon is… mert azt hiszi, most már csak a kisöccsét szerejtük… azt hiszem, értem mit érez. – Tettem hozzá valamivel komorabb hangvételben.
Aztán felsoroltam hirtelenjében mik vannak a dobozokban.
– Ó, bakker, és egy kis whiskeyt nem küldött véletlenül? Na, inkább gyere és mesélj, hogy miből maradtam ki szeptember óta... Macskatámadásért közben felelősséget nem vállalok, bocsi! Dean hogy van? – közelebb mocorogtam Averyhez, mire Wampus azonnal a kezemet kezdte el pofozni. Nem számított, édes volt a maga kis ártatlanságában. Hát ezért szerettem a macskákat, azonnal mosolyt csaltak az arcomra.
– Dean jól van, mint mindig. Tudod milyen, egy vadállat, hiába annyi idős, amennyi. – Vállat vontam. – Szeptember óta… szeptember óta… nem tudom. Nem igazán tudom. Egy nagy káosz volt minden igazából. Hol együtt voltunk, hol nem… aztán… aztán… – Elcsuklott persze a hangom. Hangosan sóhajtottam és elfordítottam a fejem, hogy két-három pislogással a helyükön tartsam az átkozott könnyeket.
Ki ne mondd, te őrült! A hang úgy parancsolt rám, mintha muszáj lenne. Azonban a bennem lévő állandóan kusza érzések most egy kicsit előtörtek. A szokásos, Elliot O’Mara nem tudja befogni a száját és jön a sírás… sok-sok sírás.
– Bevállaltam Nattal egy közös gyereket, hogy magam mellett tartsam. De még így is szétmentünk… – Hadartam el némiképpen rekedten. – És megkértem, hogy nevelje fel… mert én nem tudnám… - A hangomban egyértelműen érződött, mennyire fáj.

[Karácsony este]

Karácsony este
▲▲▲
ELLIOT

2000. december 24.
o u t f i t

Figyeltem Elliot alakját a táskánál görnyedni, ahogy beszélt, miközben óvatosan tekergettem Wampus nevetséges külsejű kis farkacskáját, aki erre dorombolva hempergett az ölemben lévő párnán. persze, nem is kételkedtem, hogy igaza lenne... De valahogy nekem szorosabbra fűződött a kapcsolatom Elliottal, mint Nattal, és csak azt tudtam, hogy kegyetlenség lenne a részemről egyedül hagyni ebben a sötét zugban. Hiába várna valószínűleg egy talpig díszített ház és tagadhatatlan karácsonyi hangulat, nem érezném jól magam. Bár nem kérdés, a legjobb akkor lenne, ha mindenki együtt lenne... De mindegy, ha úgy érzik, meg lehet oldani, akkor úgyis megoldják. Egyszer. Önző módon, egy kicsit örültem is, hogy az év számottevő részében a Roxfortban vagyok, mert így legalább rám nem vetült ki ez a tömény feszültség, maximum a leveleken keresztül. Pedig ez tényleg undok gondolat volt a részemről. Ha itthon lettem volna, mellettük állhattam volna, amellett, akinek erre nagyobb szüksége van.. Vagy útban lettem volna, ki tudja? Zavaros volt ez az egész helyzet, őszintén, nehezen tudtam eldönteni, mi is a helyes és mi nem. Ez nem olyan volt, mint amikor meghalt anyu - akkor ketten maradtunk apával, és valahogy egyértelmű volt, hogy egyedül maradtunk egymásnak, tudtam, hogy ő az egyetlen támaszom... Aztán egyszer csak kitalálta, hogy visszamegy dolgozni, és jött helyette Karen. De az már egy egészen más dolog.
Lebámultam az ölemben tartott macskára, és lassan megvontam a vállamat.
- Ha ennyire szeretnéd, átmehetek - motyogtam aztán valamivel levertebben, hogy szavak nélkül is tudassam vele, nem tetszik, hogy most el akar küldeni. Aztán inkább nem tettem hozzá semmit, csendben maradtam, és figyeltem, ahogy előpakolja a fenyőágat, meg azt, hogy erre Wampus lelkesen kiugrik az ölemből. A dísz hangulatától aztán kicsit jobb lett a kedvem, így amikor Elliot visszahelyezkedett mellém a pokrócra, magamhoz húztam az egyik üveg whiskyt, hogy kibontsam, és löttyintsek egy kevéskét a narancsos üdítőmhöz. Ha már ünnep van, adjuk meg a módját, nem? Felé biccentettem az üveggel, hogy ő is kér-e, vagy esetleg marad a kikészített boránál, aztán a combja felé néztem. Tudom, megbeszéltem magammal, hogy nem kéne rákérdezni, de...
- Fáj a lábad? Minden rendben? - ráncoltam kicsit homlokomat, aztán a menüt kezdtem átböngészni. Én azért kicsit éhes voltam, pláne így, hogy megcsapott az ételek finom aromája. Így hát felnyitogattam a fedőket, és felmértem, mink is van.
– Zeuszt szerencsére nem érdeklik a díszek. Őt lefoglalja a ház őrzése általában. - Mesélte közben Elliot. - Már egy éve megígértem Adának, hogy elviszem Egyiptomba és még mindig nem sikerült. Pedig kellett volna, nagyon is… mert azt hiszi, most már csak a kisöccsét szeretjük… azt hiszem, értem mit érez.
Felpislantottam az arcára, miközben elővarázsoltam két tányért meg néhány evőeszközt. Az egyik pakkot felé csúsztattam, bár igazából sejtettem, hogy nem fog enni, vagy legalábbis nem sokat. Belegondolva, talán nem lett volna hülyeség egy csokitortát venni neki ajándékba, ahhoz még lehet lett is volna gusztusa. Nem baj, a kis csomagja így is rejtegetett magában egy rakás édességet, szóval reménykedtem, hogy ha mást nem is, legalább azokból fog majd enni egy kicsit. Hiszen a csoki is jobb a semminél... Nem sokkal, de valamivel mindenképpen.
- A gyerekek mindig féltékenyek a testvéreikre, gondolom... Ezt egészen biztosan kinövi majd - feleltem, és szedtem magamnak egy kis húst meg köretet hozzá. - És még elviheted Egyiptomba. Sőt, ha megleped vele, akkor még jobban fog imádni. Meg én is, ha engem is visztek magatokkal... - Tettem aztán hozzá halvány vigyorral, aztán elhelyezkedtem az ölemben a tányért.
Persze, szavaim alapján minden olyan egyszerűnek hangzott, de nem... tudtam, hogy nem volt az. Furcsa volt. Jobban belegondolva, az elmúlt évemben jöttem csak rá, milyen képlékeny is minden. Hiszen anya halála után, egészen idáig az életem egy unalmas kis sémát követve haladt előre, szinte rezzenéstelenül. Aztán jöttek a furcsaságok a sulival, a Három Seprűs szarság, az az őrült nyár, Ellioték, Ellioték szakítása, összejövése, Seamus, Tessana Morrow... Hát őrület volt. És semmi nem tartott örökké. A jók se, meg a rosszak se... de vajon mi lesz jövőre? Szinte bele se akartam gondolni.
Kortyoltam egyet a poharamból, amiben pont tökéletesen keveredett az alkohol ereje és az édesség.
– Dean jól van, mint mindig. Tudod milyen, egy vadállat, hiába annyi idős, amennyi. Szeptember óta… szeptember óta… nem tudom. Nem igazán tudom. Egy nagy káosz volt minden igazából. Hol együtt voltunk, hol nem… aztán… aztán… – Letettem a villámat, és felnéztem rá a tányérom felett, ám hagytam neki időt, hogy átgondolja, mit is szeretne mondani, nem szóltam közbe, még akkor sem, amikor a szünete egy kicsikét hosszabbra nyúlt.
– Bevállaltam Nattal egy közös gyereket, hogy magam mellett tartsam. De még így is szétmentünk… - hadarta. -  És megkértem, hogy nevelje fel… mert én nem tudnám…
Mélyen beszívtam a levegőt, és végigsimítottam a nadrágomon, aztán a tányért ki is tettem az ölemből, hogy odacsússzak Elliot mellé. Egy újabb nehéz helyzet, és nehéz döntés... És talán ez volt a legnehezebb. Persze értettem a döntés miértjét, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem értettem vele egyet valamelyest. A döbbenetemet és kérdéseimet alapvetően a gyerek dologról pedig inkább most kicsit arrébb tettem, mert azzal pláne nem segítettem volna. Még akkor is, ha mi a fene...
- Képes lennél felnevelni, ha a körülmények mások lennének... - mondtam halkan, ahogy kissé nehézkesen - már csak a méretkülönbségeink miatt is - átvetettem rajta a karjaimat. -  Oké? Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó apa lennél. Most is az vagy, még ha nem is olyan... hivatalos. És Nat is az. Jó döntést hoztál, mert ő boldog lesz... És ez a lényeg. - Mit mondhattam volna még? Mit, ami kicsit feldobta volna Elliotot, ami könnyebbé tette volna ezt az egészet? Meg voltam lőve, és már az előbb jött étvágyam is egészen elment. Sóhajtottam egyet. - Tudom, hogy ez borzalmas, de azt is tudom, és te is tudod, hogy jobb lesz idővel... De ahhoz neked is tenned kell érte. Neked is akarnod kell azt, hogy jól legyél, oké?
Hiába, pontosan tudtam, hogy fenn áll a veszélye, hogy teljesen elhagyja magát, és pont ettől féltem. Ezt akartam valahogy kiküszöbölni, mert tudtam, hogy nagyon hamar eljön a január, és a visszautazás. Aztán pedig újabb hosszú hónapok nyárig...
Kicsikét aztán elhúzódtam, és ha eddig ő még nem tette meg, akkor egy pohárért nyúltam, és töltöttem neki egy kis piát. Aztán felé nyújtottam, de szerencsére hamar észbekaptam, és visszább is húztam a kezem.
- Oké, vigyázat, jön szigorú Avery - ettél már ma? Ha nem, akkor egy kicsit küzdj le, légy szíves, aztán csapunk egy igazi apa-lánya lerészegedést, és áttáncoljuk magunkat a karácsonyon, mit szólsz? - ajánlottam fel vigyorogva, és nagyon reménykedtem, hogy ez a technika valamelyest be fog válni, de azért ellenkező esetre is gyűjtöttem magamban a kreativitást, hogy mivel improvizálhatok majd.

A Suttogó



Avery
2000. december 24.

outfit

Valójában sosem viseltem különösebben jól, ha szétmentünk Nattal… de valahogy ez most nekem is túl sok volt. Averynek nem mondtam el, nem kellett rajtam látnia, egyszerűen csak éreztem, ahogy belülről feszít. Sok mindenért okoltam Natot, de magamat még inkább, mert képes voltam ezt kihozni belőle, elfeledtetni vele, hogy ami közöttünk volt különleges és nem csak egy hétköznapi dolog. Én is sokat hibáztam és ő is, miközben csak szeretnünk kellett volna egymást őszinte szerelemmel. Semmi más nem kell az ilyesmihez.
Hogy kellett-e a gyerekről beszélni? Aligha. Mégis kimondtam, mint annak idején Merelnek – mikor Nat egyébként megtiltotta, hogy beszéljek róla bárkinek, mondván: túl korai, még bármi lehet. De nem lett semmi. A baba élt, egészséges volt s mivel távol volt tőlünk, egyelőre nem érezte meg a szülei között húzódó feszültséget. Közöttünk már régen meghalt volna.
– Képes lennél felnevelni, ha a körülmények mások lennének... – mondta Avery. Igaza volt, az én szívem mégis majdnem megszakadt azért a babáért… az én babámért. Furcsa volt így gondolni rá, hiszen leginkább egy kis ízé volt, csökevényesen kifejlődött végtagokkal. De még is, ilyen távolságból is védeni akartam. S ezért mondtam le róla. –  Oké? Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó apa lennél. Most is az vagy, még ha nem is olyan... hivatalos. És Nat is az. Jó döntést hoztál, mert ő boldog lesz... És ez a lényeg. – Ahogy közben átölelt, végtelenül jól esett. Hogy lehet, hogy minden gyerek, aki ennek a családnak a tagja lett ilyen hihetetlenül rendes és szeretnivaló? Mintha ők kompenzálnák a mi szörnyűségeinket. Ők tökéletesek voltak egytől egyig. Ada mindig mellettem volt, sosem mutatta, ha neki fáj, csak mikor már elkeseredett egészen. Hányszor ölelt át a rövid kis karjaival, mikor az apja miatt sírtam. És Kis Nat? Akármennyire idegenkedtem tőle, hát olyan mosollyal nézett rám, mintha csak azt akarná mondani: „tudom, hogy szeretsz, mert Nat gyereke vagyok.” S valóban igaz lett volna, mutattam akármit is. Avery pedig olyan tiszta és kedves volt, nehéz lett volna megmondani kívülállóként, hogy még fél éve sem a családunk tagja.
Nem akartam én most sem gyenge lenni vagy erőtlen, de ettől a témától egy pillanat alatt megjelent a gombóc a torkomban. Éreztem, hogy szinte fuldoklom tőle… vagy engednem kell egyszerűen a sírásnak.
– Tudom, hogy ez borzalmas, de azt is tudom, és te is tudod, hogy jobb lesz idővel... De ahhoz neked is tenned kell érte. Neked is akarnod kell azt, hogy jól legyél, oké?
Röviden bólintottam egyet. Avery értette miről beszélek… de azt nehezen tudtam elképzelni, hogyha az ember távol tartja magát a gyerekétől, az megszokható vagy jobb lesz valaha is. Valójában mindig is nagyon vágytam egy gyerekre. Valakire, aki akármit tesz, csak jobb lehet, mint én… vagy ha nem is, akkor is őszintén szerethetem. Nat mellett sokáig úgy éreztem, hogy ez hiányzik, ez lenne az, ami igazán boldoggá tenné a kapcsolatunkat.
– Én igyekszem erős lenni Avery… nagyon igyekszem. De ez olyan, mintha két nagydarab szakadt volna ki belőlem. És tudom… én döntöttem így. – mondtam, miközben nyúltam az italélt, de ő visszahúzta a poharat. – Héé, én jó fiú voltam… – Nyafogtam.
– Oké, vigyázat, jön szigorú Avery - ettél már ma? Ha nem, akkor egy kicsit küzdj le, légy szíves, aztán csapunk egy igazi apa-lánya lerészegedést, és áttáncoljuk magunkat a karácsonyon, mit szólsz?
Sóhajtottam egyet bosszúsan. Ezt a bosszantó viselkedést biztosan Nattól tanulta, mert senki más nincs elfoglalva az én étkezésemmel, csak is ő. Mi a francért hisztizik annyit az egészen? Csak egy kis kaja, ami amúgy szart sem ér. Vagy kihányom, vagy örökre elmegy az étvágyam mindentől, amit valaha ettem. Végül magamhoz vontam a köretes tálat és a villámmal, közvetlenül abból kezdtem el krumplit csipegetni.
– Rosszabb vagy, mint Nat… – közöltem és némán eszegettem. – Szerintem baromira ki lehet borulva szerencsétlen… – Motyogtam aztán magam elé, bár nem kellett volna tovább feszegetnem ezt a témát. Mégis mindenről Nat jutott eszembe. Talán még szerettem, csak a kapcsolatunkban nem bíztam úgy, mint az elején. Akkor ő volt az én bástyám.
– Túl sokszor hozom fel, igaz? – kérdeztem csendesen szégyenkezve.

[Karácsony este]

Karácsony este
▲▲▲
ELLIOT

2000. december 24.
o u t f i t

Felhúztam a lábaimat, és a hátamat nekidöntöttem a falnak, amint visszacsúsztam a helyemre vele szemben, ismét felvettem a tányéromat a poharam helyett, hogy folytassam az evést, de egyelőre még túlságosan szorított a gyomrom, hogy egyszerűen csak folytassam az ebédemet.
Egy gyerek? Merész ötletnek tűnt, legalábbis azok alapján, amennyit én eddig megpillanthattam a kapcsolatukból. Ami persze sokkal bonyolultabb és hatalmasabb volt annál, mint amennyi szegletének én szem vagy fültanúja voltam.
Biztos voltam benne, hogy nagyon szeretik egymást. Még mindig elevenen élt bennem az a kép, amikor a befogadásom napján megölelték egymást, azok a szeretetteljes kis simítások, ahogy egymás mellett üldögéltek KisLak apró nappalijában, és kétségem sem volt afelől, hogy mindennél szerelmesebbek... Aztán erre rá egy kis időre szétmentek.
Sokat gondolkodtam ezen, ahogy ottmaradtam Elliottal, igyekeztem valahogy megfejteni az egész helyzetet, hogy segíthessek, de nem volt egyszerű. Se őket, se a köztük fűződő érzelmeket nem ismertem annyira, és jobban belegondolva, még most sem igazán. Abban viszont biztos voltam így is, hogy mindketten nagyon nehéz esetek... És hogy mi menthette volna meg ezt az egészet? Elliot ezt a kifejezést használta, "hogy magam mellett tartsam", de valahogy... hát nem tudom. Láthatóan nem jött össze, és én úgy gondoltam, ebben az egész helyzetben a poronty már nem is igazán számított.
Elliotot elnézve aztán pont, hogy a kicsi miatt sajdult meg a szívem. Tudtam, hogy ő ezzel a szakítással mindkettőt elvesztette, és azt is tudtam, hogy mennyire tudta volna szeretni azt a kis kölyköt. Itt voltam példának akár én. Közöm sem volt igazából ehhez az egész családhoz, mégis úgy bánt velem, mintha tényleg nem lennék kívülálló, több szeretettel és törődéssel, mint a saját apám, akinek mindenféle megkérdőjelezhetőség nélkül az utódja voltam. Még ha néha el is bizonytalanodtam ezen a téren... de túlságosan is hasonlítottunk, hogy ez ne legyen így. Külsőleg.
– Rosszabb vagy, mint Nat… – tudatta velem bosszúsan, amint rákényszerítettem az evésre, de tényleg kanalazni kezdett a krumpliból. Erre inkább nem is reagáltam, túl fárasztó lett volna elkezdeni felsorolni azokat a rendkívül egyszerű tényeket, amelyek legalább egy minimális étel bevitele mellett szóltak. Nem volt ebben semmi több az egészségéért való aggódásért, és engem nem érdekelt, hogy mit eszik... Csak ne legyen teljesen üres a gyomra. Még a szemforgatást is visszafogtam, és inkább csak türelmesen sóhajtottam, aztán újabb kortyot vettem magamhoz a poharamból. - Szerintem baromira ki lehet borulva szerencsétlen…
- Valószínű - bólintottam. Persze, mindkettejüknek voltak hülyeségeik, rossz döntéseik, idegesítő tulajdonságaik, de Nat is elképesztően szerette Elliotot... és ebben mindennél jobban biztos voltam. Mondjon bárki bármit. Látszott a szemében, látszott az arcán, és egészen biztosan akkor is látni fogom, amikor átmegyek hozzá holnap.
– Túl sokszor hozom fel, igaz?
Letettem a poharat, és lassacskán újra nekifogtam az ételnek - ahogy leülepedett bennem a tudat, hogy lesz egy "újabb testvérem" Ada és Kis Nat mellett.
- Ez teljesen normális, Elliot... Nem vagyok párkapcsolati szakértő, de elveszteni valakit... Tudom, milyen. Igazából szerintem az határozottan jobb, hogy beszélsz róla. Hogy tudsz róla beszélni, mert így kiadhatod magadból a dolgokat. Vagy legalábbis egy részüket... De már az is tud segíteni.
Persze én még sosem voltam szerelmes. Seamus volt az első, aki igazán megmozgatott bennem valamit, de az elvesztés más dolog. És talán ez a fajta veszteség még fájdalmasabb, még őrjítőbb volt... hiszen tudtad, hogy ő ott van valahol, a tudat idegesített, hogy vele akarsz lenni, de valami nem engedi, és újra végigjártad magadban a köröket, hogy mi lett volna, ha... Ez volt a legborzasztóbb érzés a világon. Az a rohadt mi lett volna, ha.
Még egy ideig piszkáltam a kajámat, aztán kitettem az ölemből a tányért, és hozzá is odacsúsztattam a poharat.
- Köszönöm, hogy ettél - jegyeztem meg mellé csendesen, és inkább Wampust tettem a lábaimra, hogy a tompa zúgásával és puha szőrével megnyugtasson kicsit. Megint sóhajtottam egyet. - Talán így lesz ez jobb... nem most, majd egyszer, amikor már nem fáj ennyire, persze. Annyit harcoltatok egymással mindig, annyit idegeskedtetek, hogy... nem is tudom, Elliot. Igazából nem tudom, mit mondhatnék.
Nem néztem fel rá, hogy lássa a szomorkás tekintetemet, hiszen nem akartam még ezzel is tetézni az egész hangulatot. Nagyon szerettem volna könnyíteni a lelkén valahogy, de ezúttal tényleg fogalmam sem volt, hogy mivel. Talán az nehezítette meg, hogy most már tudtam, bármikor ott lehet az esélye, hogy valahogyan megint összejönnek. Ahogy egyre alaposabban megismertem őket és a velük együtt járó dolgokat, úgy kavarodtam bele én is jobban és jobban, hogy kimondjam: mi a fenét lehet itt most csinálni, hogy mindenki kicsit jobban legyen?

A Suttogó



Avery
2000. december 24.

outfit

Nem volt tőlem túlságosan rendes, hogy ezt az egészet ilyen mértékben Averyre borítottam. Szószerint borítottam, mint valami bilit… pedig nem akartam. Egyszerűen csak túlhajtottak az érzelmek, amik szép lassanként megint lenyugodtak. Lehet, hogy az evés, a monoton csámcsogás és az azzal járó egyéb küzdelmek váltották ki belőlem, hogy ne nyomjanak már annyira össze azok az átkozott, bánatos gondolatok.
Sóhajtottam egyet, miután feltettem a kérdést és óvatosan letettem a villámat néhány falat után. Nem szerettem enni, minden porcikám ellenkezett, mintha csak nem akarna a testem életben maradni. Ezt nem Nat okozta vagy a gondolat, hogy azt a gyereket alig-alig tarthatom majd a karomban – talán csak a születésekor –, már jóval a megismerkedésünk előtt kezdődött valami. Talán egy pár héttel azelőtt, hogy elhívott volna a Kalamáris Kiadóba, hogy megismerhessem Adát. Emlékszem, milyen szerelmes voltam valamikor a hamiburgerbe, a benne lévő finom, szaftos húsba. Aztán ott volt a sültkrumpli, a krumpli leves, az almáspite, a sütőtököspite… és valahogy mindegyik szép lassan kiveszett. Nem akartam megenni semmit és nem is éreztem magam sosem éhesnek. Az alkohol és a kávé tartott még úgy, ahogy életben, néha-néha egy-egy szelet csokoládé vagy egy csomag gumicukor. Alapvetően csak akkor ettem, mikor Nat rákényszerített.
– Ez teljesen normális, Elliot... Nem vagyok párkapcsolati szakértő, de elveszteni valakit... Tudom, milyen. Igazából szerintem az határozottan jobb, hogy beszélsz róla. Hogy tudsz róla beszélni, mert így kiadhatod magadból a dolgokat. Vagy legalábbis egy részüket... De már az is tud segíteni.
Avery hangja volt az egyetlen, ami ezt a komor, bútorozatlan helyet valamennyire fel tudta dobna. Ez volt az egyetlen dolog jelenleg, ami bearanyozta a napomat és éppen ő adott erőt. Nem akartam gyenge lenni többé. Tudatosítanom kellett magamban, hogy akármi is lesz, akárhogy is lesz, még mindig Natban bízom meg annyira, hogy felnevelje épségben a gyerekemet. Magamba sosem fektetnék ilyen mértékű bizalmat s nem ok nélkül. A te életed semmit sem ér, O’Mara… A hang kegyetlenül röhögött fel a fülembe, ahogy Avery elém tolta a poharat.
Még egyszer megnéztem az arcát, mielőtt az italért nyúltam volna. Már nem vagyok egyedül, nem ugorhatok bele csak úgy mindenbe, mintha értéktelen ember lennék – hiába sugallta ezt a hang újra és újra, egyre őrültebb röhögéssel –, Avery miatt életben kellett maradnom… mer ő engem választott. Jó kérdés miért, hiszen Nat mellett nem kéne nyomorognia, lényegében mindent megkaphatna. Én még egy ágyat sem tudtam venni neki.
– Köszönöm, hogy ettél – válaszképpen biccentettem egyet majd nagyot kortyoltam az italból. Csak ezután pillantottam az ölében kuporgó macskára. Őt semmi sem zavarta s láthatóan máris befogadta ezt a helyet. –  Talán így lesz ez jobb... nem most, majd egyszer, amikor már nem fáj ennyire, persze. Annyit harcoltatok egymással mindig, annyit idegeskedtetek, hogy... nem is tudom, Elliot. Igazából nem tudom, mit mondhatnék.
– Épp ez a lényeg. Nem kell semmit mondanod. Elég, hogy beszélgettünk erről és minden megoldódik majd valahogy. Az időnél nincs is jobb gyógyír a mély sebekre. – vállat vontam és megcirógattam a haját picit. – Mindent megteszek, hogy nagyon jó életünk legyen itt. – Tettem hozzá aztán, hogy érezze, én valóban elköteleztem magam. Most lehet, hogy a ház leginkább egy szarkupacra hasonlít, de ez meg fog változni, méghozzá nem is olyan sokára. Elliot O’Mara mindent megold.

[Karácsony este]

Karácsony este
▲▲▲
ELLIOT

2000. december 24.
o u t f i t

Minden szarság ellenére, jó érzéssel töltött el, hogy Elliot elmondta nekem ezeket a dolgokat. Hogy éreztem a bizalmát, és azt, hogy vele tényleg akármit megbeszélhetek - mert megértene.
És mégis voltak dolgok, amiket elhallgattam. Pedig jól esett volna kiönteni valakinek ezt az egész Tessás dolgot... De úgy éreztem, nem tehetem meg vele, hogy még miattam is aggódnia kelljen. Elég volt neki ez az egész, amit át kellett vészelnie, ráadásul teljesen egyedül - hiszen az a pár nap, amelyet itthon töltöttem, igazából nem jelentett sokat. Így egyelőre jobbnak láttam hallgatni, és megvárni, egyáltalán mi kerekedik ki ebből az egészből. Tudtam, hogy csak egy baglyomba kerülne, hogy másnap - vagy még aznap - a kastélynál legyen, és ez azért megnyugtatott. Az, hogy végre tudhatok valakit a hátam mögött... Valaki olyat, aki biztosnak tűnt. Hiszen bár nagyon kevés ideje ismertem, valahogy olyan volt, mintha mindig is mellettem állt volna. Furcsa volt, sosem éreztem még ilyet. Nem tudtam volna egyik barátságomhoz se hasonlítani... Ez valami más volt - ki tudja? Talán valami olyasmi, ami az igazi apámmal is kialakulhatott volna, ha a dolgok nem vesznek olyan fordulatokat, amilyeneket.
De mostmár nem is érdekelt Karen. Apára persze még sokszor gondoltam, hiszen mégiscsak az apám volt... Sajnáltam, ami  ami köztünk történt, és így azt is, ami Karennek történt, hiszen ha ő nincs, akkor talán még mindig egyben lennénk... ketten.
Persze akkor valószínűleg nem ismerném Elliotot és Natot. Szóval talán mégiscsak jó volt ez így, akármennyire is nehéznek tűnt elfogadni.
– Épp ez a lényeg. Nem kell semmit mondanod. Elég, hogy beszélgettünk erről és minden megoldódik majd valahogy. Az időnél nincs is jobb gyógyír a mély sebekre. – Rámosolyogtam, ahogy megpiszkálta a hajamat, és kicsikét közelebb húzódtam. – Mindent megteszek, hogy nagyon jó életünk legyen itt.
Bólintottam egyet.
- Tudom, Elliot. Túl leszel ezen.
Nem vegyült a hangomba egy kevés kérdő-hangsúly sem, mert tudtam, hogy így lesz. Akármi is legyen végül a dolgok kimenetele, hogy újra egymásra találnak, vagy véglegesen elhidegülnek... Tudtam, hogy át fogja vészelni, mert túl erős ahhoz, hogy ez ne így legyen.
Tovább iszogattam a whiskyvel kevert narancsos löttyöt, közben pedig megsimogattam Wampus fejét, aki közben megtalálta a kényelmes pontját az ölemben, befészkelődött, és most ott szundikált. Nem is volt szívem megmozdulni, nehogy felébresszem.
Helyette úgy döntöttem, itt az ideje elterelni a témát egy kicsit másfele - bíztam benne, hogy Elliotnak is jól esett ezt az egészet kiadni, és mostmár megpróbálhatom valamennyire elvonni a figyelmét a dolgokról, már, amennyire ez lehetséges volt, persze.
- Jut eszembe... Nagyon haragudnál, ha valamelyik nap egyedül hagynálak néhány órára? - kezdtem, az ajkamba harapva fogva vissza a vigyorgást, ahogy felé pillantottam a poharam felett. - Tudod, találkoznék valakiveeeeel...
Említettem neki Seamust a leveleimben, de különösebben nem meséltem róla. Részben azért is, mert nem voltam benne teljesen sokáig, mi is fog kisülni a köztünk lévő dolgokból. Igazából eléggé féltem, hogy túl ritkán tudunk ahhoz összefutni, hogy valami ténylegesen komoly. De aztán a kételyeim alkalomról-alkalomra kezdtek elmosódni. Amikor pedig a legutóbbi találkozásunk során meghívott magukhoz ebédelni, már nem is akartam, hogy bármi ilyesmi, akár csak megforduljon a fejemben. Kezdtem volna beleesni? Lehetséges.
Izgatottan újabb kortyot vettem magamhoz, aztán meglestem az időt. Seamusön agyalva eszembe jutott az ajándék is, amit neki vettem, ezzel együtt pedig az Ellioté is. De még elég korán lett volna odaadni, nem? Hiszen alig múlt dél.

A Suttogó



Avery
2000. december 24.

outfit

A mocskos falakon végig nézve, érezve a takaró alatt húzódó ócska deszkákat, úgy éreztem nem tehetem meg ezt az egyetlen gyerekkel, aki minden bizonnyal jobban számít rám, mint a sajátom fog. Nem ezt érdemelné Avery… minimum egy palotát, ahonnan hintóval mehet a Roxfortba. Bűntudatom volt, mert egy ilyen helyre hoztam… kívülről persze úgy tettem, mintha marha büszke lennék magamra azért, mert megvettem életem első házát önerőből, valójában nagyon is mart belülről ez a helyzet. Sosem leszek olyan, mint Nat. Nem lesz semmi, amivel annyira megszedhetném magam vagy akárcsak kicsit rendbe hozhatnám ezt az egészet. Ha lesznek is bútoraink, azokat nem fogom megvásárolni, mert az életben nem lehet annyi pénzt összetolvajkodni. Amit én adhatok, az rendes étel és fedél. Semmi egyéb. Szánalmasnak éreztem magam.
Ez vagy te, O’Mara… készen besétált egy gyerek a karjaidba, akire annyira vágytál és még arra sem vagy képes, hogy rendes támogasd. A hang kegyetlenségében megjelent a lelki szemeim előtt a kép, ahogy Forestet lesem és azon gondolkodom, miképpen kérhetnék tőle pénzt, anélkül, hogy megint könyörögni kezdjen vagy ne lássam az új párját. Tudom, hogy az mindenek ellenére is nagyon fájna.
– Tudom, Elliot. Túl leszel ezen.
Bólintottam röviden. Nem akartam már erről beszélni. Inkább csak élveztem a lángnyelv melegét, ami olyan kellemesen siklott végig a mellkasomon egészen a gyomromig, mint valami forró elixír. Igen, régen is ez volt a gyógyírje minden fájdalmamnak és nem egyszer ott az erdőben fekve csak arra gondoltam, hogy akadna a torkomon, innék túlsokat, kapnék mérgezést és maradnék ott. A testem azonban nem adta fel, úgy küzdött, mint valami vadállat, ami tudja, tovább kell rohannia és még tovább. Hiába volt ott az a rengeteg újabb és újabb kín, ez csak tűrt és tűrt, míg nem a józaneszem is ráment – ha létezett egyáltalán valaha.
– Simán… – suttogtam halkan. Aztán elvigyorodtam és rákacsintottam. – Én mindent túl élek, mint a legtöbb csótány.
Talán ideje lett volna színt vallani arról, hogy a foglalkozásom nem csak az, hogy Nat férje vagyok… lassan ex-férje és nem is az, hogy a patikában segédkezem Deannek. Avery is látta, mikor az állomás felé menet ősszel rám akaszkodott egy boxosfejű nyomorult. Az sem kizárt, hogy itt is megfognak fordulni olyan alakok, akik leginkább csak veszélyesek lehetnek rá. Jobb volna felkészíteni mindenre… de vajon mit szólna hozzá, ha tudná, hogy bérgyilkosokkal és tolvajokkal barátkozom? Nem… ő nem érdemelt ilyen életet, én meg csak ezt tudtam adni.
Szürcsöltem még egy kicsit az italból, meg akadályozva a számat, hogy hülyeséget csináljon. Nem ronthattam el még a karácsonyát is azzal, hogy ekkora farok vagyok. Csak óvatosan, O’Mara… csak óvatosan…
– Jut eszembe... Nagyon haragudnál, ha valamelyik nap egyedül hagynálak néhány órára? – kérdezte Avery és ez szerencsére elterelte a figyelmem az őrült gondolatokról. – Tudod, találkoznék valakiveeeeel...
Még szélesebb vigyorral bámultam rá, mint korábban. Nem lepett meg, hogy találkozna valakivel, elvégre a leveleiben emlegetett valami fiút. Sokat persze nem tudtam róla, csak azt, hogy érdeklődnek egymás iránt. Egy pillanatra fel-felpislákolt bennem valami láng, hogy az apja vagyok és meg kell védenem és az a kis suhanc nem érhet hozzá… de nem vagyok hülye. Én az ő korában már olyan dolgokon voltam túl, amikről ha tudomást szerezne, akkor elpirulva menekülne a közelemből. Ez egyszerűen olyasmi volt, amin mindenkinek át kellett esnie és Avery már nagyon is érett volt rá… nem kétséges, hogy nálam is érettebb. Csak hát persze a megfelelő óvintézkedések kellettek, hogy ne legyen egyéb gond idejekorán.
– Oké… adjak pénzt? – kérdeztem, de azt hirtelen nem tudtam, hogyan bökjem ki, hogy védekezésre. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy azt hogyan csinálják. Esmé valami löttyöket ivott, Blaire-ről fogalmam sem volt. – Szóval azért… hogy…
Szedd már össze magad, baszki! A hang rám förmedt, én meg megköszörültem a torkom, hogy nagy nehezen kinyögjem, mi is az, amit lényegében akarok. Egyelőre nem tudtam mit akarok.
– Szóval… hogy ne legyen később gond a randiból. – Pillantottam sokatmondón a hasára, majd kissé kipirulva ittam inkább még a poharamból, így eltűntetve az alkohol maradékát.

[Karácsony este]

Karácsony este
▲▲▲
ELLIOT

2000. december 24.
o u t f i t

– Simán… Én mindent túl élek, mint a legtöbb csótány.
- Elliooot, légyszíves, ne hasonlítsd magad csótányokhoz! Undorítóak.
Mosolyogva a plafon felé emeltem a tekintetemet, miközben ujjbegyemmel hangtalanul doboltam a pohár oldalán. Néhány pillanatig kiélveztem a ház mély csendjét, amelyet kivételesen az a... hogy is mondjam... padláson garázdálkodó izé sem tört meg. Fogalmam sem volt, mi volt az és miért, pontosabban volt, de inkább meggyőztem magam, hogy nem, nincs, és van rá esély, hogy egy hajléktalan éljen a padláson, aki tökéletesen veszélytelen, és Elliot a lehető legnyugodtabb körülmények közt hatástalanítani tudja, papok meg szenteltvíz nélkül... Vagy még jobb, rájön, hogy tök kedves, és beköltözik hozzánk, és nem fog többé kopogtatni fent, mert baromi para...
Ezt leszámítva, egész otthonos kis házikó volt, a maga sötét, zeg-zugos valójában, egyelőre bútortalanul, de biztos voltam benne, a legközelebbi hazajövetelemkor már bőven jobban fog kinézni.
Kíváncsi voltam, milyen lesz ez a nyár. Mi minden változik addig... Egyáltalán ide jövök-e majd vissza. Ha megint összejönnek Nattal, akkor az is lehet, hogy nem. De most nem érdekeltek a kérdőjelek. Izgatott voltam, és már mindennél jobban vártam a júniust, hiába voltam most is szüneten, és hiába volt ez az utolsó nyaram még a Roxfort tanulójaként... Ez a gondolat megijesztett, de egyelőre ezt is odébb raktam, mert nem érte meg rajta idegeskedni.
A nyárra több tervem is volt. Mondjuk kitalálni, hogy mit is akarok kezdeni magammal, merre akarok továbbtanulni, éés Seamusszel lenni. Végre nem csak néhány rövid órára a roxmortsi hétvégéken valamelyik kocsmában vagy kávézóban kuporogva, azon izgulva, hogy mindjárt vissza kell érnem a kastélyba. És ez jelenleg túlságosan csábítónak tűnt, csábítóbbnak mindennél.
– Oké… adjak pénzt? – Elliot szavaira már ingattam is a fejemet, és nyitottam a számat, hogy tudassam vele, ha minden igaz, akkor hozzájuk megyek, ahova nem igazán kell az anyagi támogatás, de aztán folytatta. – Szóval azért… hogy…
Összehúzott szemöldökkel néztem rá, miközben ismét a számhoz emeltem a poharat, amelynek már csak néhány korty pihent az alján.
– Szóval… hogy ne legyen később gond a randiból. – Elsőre még mindig nem esett le, csak amikor beszédesen a hasam felé sandított. Erre sikerült majdnem megfulladnom, és lehánynom ezzel a narancsos cuccal az ölemben pihenő Wampust, de aztán - ha köhécselve is - leküzdöttem a torkomon a kortyot, és elvörösödtem, hogy inkább megpróbáltam eltakarni az arcomat a pohárral.
- Őőőő... kösz, de megleszek, tényleg... - hebegtem, de közben azért fura pillantást vetettem felé, hogy amúgy mit is gondol rólam, meg az elővigyázatosságomról. Nem mintha... Na... na mindegy... - Nem igazán vágyok rá, hogy mini Averyk rohangáljanak mellettem a Roxfortban...
Ahogy ezt kimondtam, csak tovább pirultam, szóval inkább csak megköszörültem a torkomat, és megsimogattam a közben felébredő Wampus fejecskéjét. Mielőtt viszont folytathattuk volna ezt a beszélgetést, úgy döntöttem, inkább gyorsan témát váltok, és az mindenkinek jobb lesz. Pláne nekem, mert nem változok egy két lábon járó, rohadt paradicsommá.
- Oké, várj egy kicsit! - Lehúztam a maradékot a pohár aljáról, aztán oldalra tettem a poharat, a macskát pedig ki az ölemből, át Elliotéba, és felugrottam, hogy a másik helyiségbe menjek, a táskámhoz. Úgy döntöttem, odaadom most az ajándékát. Nálunk ez általában este volt szokás, de most nem érdekelt, ez a nap ígyis, úgyis kaotikus, igazából minden szempontból, szóval kit érdekel?
Óvatosan kihúztam a tágítóbűbájjal megbűvölt táskából a sötétzöld tasakot. Őszintén, Roxmortsban nincs hatalmas lehetőségem ajándékot kutatni, szóval nagyrészt Mézesfalásban szerzett édességeket tartalmazott a csomag, vettem neki valami különleges kávé-válogatást, viszont az ezek mellett pihenő fekete kis doboz tartalmát máshol találtam. Valami régiségboltnak tűnő üzletke volt, apró, de olyan erős levendulaillat keringett a levegőben, hogy a dobozkának még mindig olyan szaga volt egy kicsit.
Egy egyszerű, fekete karóra lapult benne, bőr szíjjal, letisztult óralappal, de ahogy forgattam a fényben, mintha itt-ott lilásan megcsillant volna az anyag. Elég olcsón jutottam hozzá, a néni pedig valami olyasmit magyarázott, semmi különlegeset nem tud az óra azon kívül, hogy mindig, mindenféle egyéb beállítás nélkül a pontos időt mutatja, és hogy az édesapjáé volt, meg ilyesmik... Én pedig hittem neki, valahogy tényleg nem nézett ki veszélyesnek a dolog, szóval úgy döntöttem, teszek vele egy próbát, hátha tetszik Elliotnak is. És hátha nem derül ki róla, hogy valami őrült horcrux darab, amely megöli a viselőjét... A roppant kellemetlen lenne...
Fogtam a tasakot, és visszamentem Elliothoz, hogy ismét mellé telepedjek a földre, a kis pokrócra, a tányérok és poharak közé, miközben a rögtönzött kis karácsonyi dekor pislákolt oldalt az ablak alatt. Odanyújtottam felé a sötétzöld papírtáskát, és halványan elmosolyodtam.
- Boldog karácsonyt, Elliot.

A Suttogó



Avery
2000. december 24.

outfit

Elég a picsogásból, O’Mara! Az isten szerelmére, nagyon is elég! Én próbáltam tényleg elnyomni magamban mindazt a keserűséget, ami ott uralkodott valahogy körülöttem egésznap. Nem kellett volna elrontanom Avery karácsonyát, amit amúgy is egy üres házban kellett töltenie… ahelyett, hogy ott lett volna Foresttel a nagy házban, a melegben, a karácsonyfa és az ünnepi vacsora között ténferegve. Lehet, hogy nem váltunk el éppen nagy egyetértésben, de tudtam, hogy Natnak milyen jól esett volna, ha ott van. És nem akartam, hogy ő szomorú legyen. Akárhogy is alakulnak a dolgok közöttünk, Nat életem első szerelme. Ezen semmi sem fog soha az életben változtatni.
Persze azt hittem, hogy Esmét is szeretem… de akkor még nem tudtam, milyen mikor valami igazán tüzes, igazán izgalmas. Mindegy ezt a sok gondolatot elég gyorsan elnyomta a tény, hogy Avery szexelni akar valakivel. A tudattól egész egyszerűen minden addigi magabiztos, apai megnyilvánulásom a semmibe veszett és csak maradtam én a hülye dadogásommal, mint aki normálisan beszélni sem tud. Remek, most aztán biztosan komolyan vesz!
– Őőőő... kösz, de megleszek, tényleg... – Érzékeltem, hogy most aztán alaposan zavarba hoztam. Na nem baj, ezt is meg kell élnie minden apának, azt hiszem. Egyszer Dean is megpróbált velem beszélgetni a szexről, gyanítom anyám nyomására, csak sajnos addigra már túl voltam az elsőn, így nem sok hatása volt a dolognak. – Nem igazán vágyok rá, hogy mini Averyk rohangáljanak mellettem a Roxfortban...
Sóhajtottam egyet. Tény, ami tény, megkönnyebbültem, de ettől még nem kizárt, hogy becsúszik. Tudom, hogy már nagykorú és nem kéne számon kérni ilyen dolgokért… de nem is annak szántam. Én igazából tényleg csak segíteni akartam rajta vagy biztosítani a támogatásomról.
– Oké, várj egy kicsit!
Oké, O’Mara, ez egy elég egyértelmű témaváltás volt, szedd szépen össze magad! A hang rám parancsolt, én pedig mélységesen egyetértem azzal, hogy ne feszegessük tovább a dolgot. Éreztem, hogy a fülem egyenesen ég a forróságtól és gondolom tök vörös is volt. Az arcom sosem pirult ki túlzottan, de a füleim rendszerint jelezték, ha zavarba jövök. Szóval amíg Avery a másik helyiségben matatott, vettem egy mély levegőt és igyekeztem úgy tenni, mintha a normálisabb Elliot lennék. Na nem, mintha nem szokhatta volna még meg, hogy eléggé furcsa vagyok.
Az ablak felé pillantottam. A karácsonyi dekorációnkat csodálva próbáltam magam átadni az ünnepnek, de én ebben sosem voltam jó. Nem élveztem úgy, mint mások, hiszen tizenöt éves koromtól kezdve lényegében nem is nagyon ünnepeltem. Otthon persze mindig nagy karácsonyozás volt, fura is volt az a semmit mondó év utána, amit lényegében csak a túléléssel töltöttem. Szenteste el is képzeltem, ahogy anyám sütöget a konyhában és ajándékokat bontanak éjszaka. Azon az estén nagyon hiányoztak, mégsem mentem haza. Csak ácsorogtam tizenhat évesen a hóban és azon gondolkodtam, hogyan meneküljek még messzebb tőlük s ezzel a gondolattal el is veszítettem a lehetőségem, hogy valaha újra lássam anyámat. Szánalmas voltam, vagyok… és talán leszek is. Mindig rossz döntéseket hozok.
– Boldog karácsonyt, Elliot. – Avery hangja zavart meg és a kis zöld tasak, amit az arcomba nyomott. Hirtelen nem tudtam megszólalni. Nem akartam, hogy sírni lásson, de eléggé meghatott és ez az egész úgy talált mellkason, mint talán még soha semmi. Remegő kézzel néztem bele a csomagba és megláttam a rengeteg édességet, a kávét.
– Durva, hogy ennyi idő alatt ennyire kiismertél… – Suttogtam kissé rekedten, majd kihúztam a fekete dobozt és kinyitottam. Egy óra volt benne, egyszerű, de tökéletesen beleillett az ízlésembe. Talán egy kis mágiája is volt, nem voltam benne biztos. – Köszönöm, nagyon tetszik…
Hümmögve fordultam aztán, egy-két perccel később a táskámhoz, majd egy pálcaintéssel magamhoz hívtam egy kis dobozkát. Hazudnék, ha azt mondanám nem görcsöltem rá erre a napra, de lényegében ez volt az első, hogy egyedül kellett választanom valami Averynek. Végül is egy nyakláncot vettem neki, gyönyörű zöld kristállyal… igen vettem, nem elloptam, bár azt kellett volna inkább, amennyibe került. Ráment minden pénzem, de megérdemelte.
– Boldog karácsonyt – suttogtam és átadtam neki, még mindig kicsit meg voltam hatódva, mégis olyan áhítattal vártam, hogy kinyissa a fekete bársonydobozt. Minden zsigeremmel azon voltam, hogy boldoggá tegyem őt. Hát ezt jelenti szülőnek lenni...

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

[Elliot O’Mara]

A vér kötelez


Elliot O’Mara
2001. május

Nem tudom mi vezette rá a fiamat, hogy mégis elfogadja az ajánlatomat, csak azt tudom, hogy ez most sokkal jobban esik, mint ahogy azt ő elképzeli. Még így is van bőven elég magyarázni valóm, hiszen napvilágra kerül, hogy lényegében megcsaltam a feleségemet, de az meg legyen már az én dolgom. A családunkban senki sem olyan szent, hogy egy ilyet ne vállaljon be, és ne essen meg mással sem.
A megbeszélt időpontra érkezem, se előbb, se később. Azt hiszem, bár a fiamról van szó, és ez bár egy mocskos üzlet, azért csak egy üzlet. Ő lesz valaki, én pedig megkapom azt, amit akartam. Mindenki jól jár, de nagyon remélem, hogy legfőképp ő. Amilyen helyzetbe került mostanában, ráférne némi jó hír. Kopogok, megvárom, amíg ajtót nyit.
- Üdv, fiam! – köszönök kedélyesen, majd meg sem várva, hogy beinvitáljon, belépek.
Nem igazán szeretném, ha az iratok sokáig szabadlábon legyenek, amíg a csere meg nem történik. Nem sokan tudnak erről az egészről, és nagyon sok munkámba került megcsinálni a papírokat. Úgy, hogy ennyire kevesen tudjanak róla. A Roxfort rendszerét még nem sikerült megtörni, de az már csak az utolsó lépés ahhoz, hogy teljes egészében lenyomozhatatlan legyen Elliot valódi származása.
- Hogy vagy? – kérdezem úgy érzem teljesen jogosan. – Hogy viseled a baba elvesztését?
Nagyon megrázott a hír, mikor olvastam a levélben. Próbáltam kutatni hírek után, de mivel a nőről semmit sem tudtam, semmi esélyem nem volt a siker érdekében. Pedig annyira jó lett volna azt a csöppséget a karjaimban tartani néha. Bármire hajlandó lettem volna. De most már, hogy Forest nem áll az utamban semmilyen módon, már nem is annyira érdekes a számomra. Persze, ez is biztos megviseli Elliotot, és nem mondom kétszer sem, hogy ez volt a végső lökés. De jelenleg nem is különösebben érdekel, hogy neki mi volt a végső lökés.
- Megkínálod öreg apádat egy jó adag kávéval?
Süteményt azt hoztam én hozzá, ki is teszem az asztalra. Nem mintha olyan nagyon fontos lenne, nem teadélutánozni jöttem, de azért nem akarom azt sem, hogy egy sima üzleti tárgyalásnak tűnjön. Igenis érdekel a sorsa a fiamnak.
- Szükséged van most valamire?
Megigazítom a nyakkendőm, kicsit ki is oldom, majd a zakómat leveszem és egy szék támlájára dobom elég lezserül. Jöjjön akkor a fekete leves, ha már teljesen készen áll az aláírásra.