Kandalloes, take me home

Midwest Cascade, Atlanta, GA
Sophie

-Aztán jót ne halljak rólatok- vigyorog ránk búcsúzóul Auntie, ahogy kilépünk az otthoni kandallónk előtti lábtörlőre. Segít kirakni a cuccainkat a kandallóból, aztán egy cinkos, laza búcsú-szalutálás múlva már csak a mögötte maradt zöld lángoknak integetek.
-Szóval,.. üdv itthon- mosolygok Sophie-ra, és magam is körülnézek, mint ha új helyen járnék.
Itthon. Egy bő fél éve nem jártam már itthon, már nem is itt lakok nyáron sem, még csak nem is ezen a kontinensen, és még mindig ezt hívom "itthon"nak. Tényleg rosszul bírhattam ezt a költözést...
De anélkül most Sophie sem állna itt mellettem.
Kötelességtudóan megtörlöm a lábam, mielőtt kilépek a padlóra, hogy ne hozzak be kormot a kandallóból. Nem nagy a ház, már azelőtt is Apáé volt, hogy megismerkedtek Anyával, és hárman még így nagobb éveimbe se nőttük ki, nem kellett költözni. Innen a kandalló előttről belátni a földszint nagyját, a nappali és a konyha szinte egy légtér, csak az a pult választja el, ami az ebédlőasztalként is szolgál. A többi csak az épp csak cipő- és kabáttartónyi előszoba, egy rövid T alakú folyosó a fürdőszoba meg a garázs felé két irányba, meg a lépcső föl az összesen két hálószoba felé, ami fenn van.
-Megjöttünk!- kiáltom bele a lakásba, de talán már itt lenne Apa, ha itthon van. Lehet, hogy kinn van, vagy a műhelybe itt a szomszédba.
-Tedd csak le itt a cipőd, és foglalj helyet bátran. Kérsz valamit?- mosolygok Sophie-ra, és jó példát mutatva én is lerakom a levett cipőm a kandalló melletti cipőtartóra. Vagy "cipőszárító"ra, minden varázsló-furcsaságnak megvan a bűbetlenbarát elnevezése és kitalált funkciója, ha mondjuk felmerülne a kérdés, minek van cipőrartó a kandalló mellett, nem az előszobában. Bár van ott is.
Intek a kandallóval szemközti kanapé felé, és elindulok a konyhába megnézni, ha már így fekínáltam, mi van egyáltalán itthon felkínálható.
Végül csatlakozok Sophie-hoz a kanapén, hosszú és eseménydús nap volt, még vége sincs, muszáj rápihenni egyet a történtekre. Még ha meg is került végül mindene Sophie-nak, kedvenc nagynénémnek hála, azér még mindig ott van csak a tény, meg az ijedelem emléke, hogy meglopták, még ha nem is maradandóan végül.
Meg még pár máshogy izgalmas dolog is.
Pislogok Sophie-ra, kicsit bizonytalanul, hogy is vegyünk fel milyen vonalat, amég Apa hazaér. Csak hogy ne nyúljon el a csend, jégtörő gyanánt segítségül hívom a berendezkedés előbb-utóbb úgyis fontos kérdését.
-Izé... kis otthonos házikó, szóval egy szabad szoba van fenn, meg ez a kanapé kihajtható... De te vagy a vendég, válassz, amelyiket csak szeretnéd.
Mosolygok kedvesen, azt meg nem fűzöm hozzá, bár van benne ilyesmi szándék végülis, hogy "és nem kell szerénykedned". Majd szerénykedek én, úgyis én vagyok a házigazda, meg erre a pár napra teljesen jó nekem a kanapé is.

[egy picit még mindig fura egy hely ez az Amerika]

csakeggönc

to all of you

egy picit még mindig fura egy hely ez az Amerika

Mira

(2000. tél)

Amikor megjelent az a néni, a cuccommal úgy bámultam rá, mintha megjelent vona egyszerre előttem a glóriában fürdő Dumbledore, Merlin és a házalapítóm. Szóval csak bámultam rá csillogó szemekkel, és ez a csodálat még akkor is tart, amikor bezuttyanunk Mira otthonába. Egyedül a kandallós utazást bírtam elviselni, a többi fura mágusközlekedést inkább hagyjuk. Még olyan pletykát is hallottam, hogy létezik valami őrült busz, aki felveszi az úton maradt varázslókat. EL tudom képzelni milyen nyugis lehet az is.
-Szóval,.. üdv itthon- pillant rám mosolyogva Mira, mire megölelgetem.
- Neked is üdv - vigyorgok rá aztán arrébb lépek tőle, é még mindig tart a lányos zavarom attól a kisebb csók után. Nem tagadom, hogy nem ismertem ezt a zavart érzést olyasvalinek a közelébe aki tetszett, de azért ez már tartósabb volt és mit ne mondjak ez a folytonos közelében lévő izgatottság kezd kellemesen és jólesően lefárasztani. Amit nem érezek rossznak, csak már túl vagyok telitődve így is, amire az a finom csók is rátett még egy kis lapáttal. Igazából fogalmam sincsen mit kell ilyenkor csinálni. Viszonozni vagy valami, mert elég hülyén nézne ki, ha csak ő közeledik így felém én meg csak... csak vagyok. Ezen gondolatok között pislogok rá.
-Tedd csak le itt a cipőd, és foglalj helyet bátran. Kérsz valamit?
Egy picit még olyan tipikusan szerencsétlen vendégként lesek köre, hogy most mit is kéne csinálnom, aztán Mira példáját követve én is lehámozom magamról a bakancsomat. Mondjuk praktikus, hogy a kandalló mellett is van ilyen cucc. Annyira nem vagyok ebben olyan rutinos, mint monjduk illene boszorkány létemre, de szerintem Rose néni frászt kapna ha csak úgy random emberkék potyognának ki a kandallójából miközben ő kötöget. Azért a gondolat vicces és kicsit felkuncogok.
- Ühüm kérek - mondom kicsit zavartan, aztán egy gyors csókot nyomok a szájára majd kissé erősen pisod fejjel lehuppanok inkább a kanapéba, hogy kibökjek valami választ is. - Egy pohár víznet kérek, köszi... - préselem ki magamból a tipikus vendég kérést, majd miután Mira eltűnik fogok egy párnát és beletemetem az arcom. Jesszusom Sophie, nyugodj meg, mert fel fogsz robbanni. Veszek néhány szapora, mély levegőt, aztán visszateszem a párnát pontosan oda, ahonnan elvettem. Idegen ház, idegen ország, kicsit elesettnek érzem magam, és zavaromba alig merek nézelődni, szóval csak üldögélek a kanapén. És őszintén nagyon furcsa egy olyan lakásban leni, ahol nem nyávognak szüntelenül a macskák. És nincs sehol ciccaaszőőőőőőőr!
Amint visszajön Mira, belekortyolok az innivalómba, majd közelebb csusszanok. Gőzöm sincsen mit monjak, vagy kérdezzek, annyira nem vagyok az ilyen helyzetekre felkészülve, úgyhogy továbbra is bámulom a szemben lévő falat, erősen szorongatva az üres poharam. Amúgy vajon milyen lehet az apukája? Képzeletemben megjelent egy olyan tipikus szakállas, vasvillás, kockás inges, farmeres, szalmakalapos bácsi, de azt erősen kétlem, hogy a valóságban is így nézne ki. Mégsem egy farmon vagyunk. Meg amúgy is, honnan szedem én ezeket?
-Izé... kis otthonos házikó, szóval egy szabad szoba van fenn, meg ez a kanapé kihajtható... De te vagy a vendég, válassz, amelyiket csak szeretnéd.
- Ú, hát nem is tudom, a szobádat elfoglalnom olyan furi lenne mégis csak a te szobád - de itt kent a kanapén olyan magányos dolog lenni, úgyhogy minden erőlködésemet összeszedve lazán felteszem a kérdést. - És ha mind a ketten a szobádba aludnánk? Nekem jó lenne a föld is, de úgy olyan magányosnak néz ki hogy külön alszunk - teszem hozzá majd felhúzom a térdemet és elbújok. Vagyis csak rátámasztom az arcom, mert amúgy kérdezhetek egyáltalán ilyet? Nem gyakran járok vendégeskedni sehova, és gőzöm sincsen mit kell vagy mit lehet csinálni ilyenkor.
A válasza után végül összeszedem magam és ránézek.
- Úú, van kedved sétálni valamerre? Vagy azt inkább hagyjuk holnapra és inkább pihenjünk? - kérdezem, és közben fülelek, hogy megjön-e esetleg az Mira apukája vagy nem. - Nagyon menő nagynénéd van amúgy - teszem hozzá vigyorogva.

Sophie

-Hát... köszönöm...- motyogom megilletődött, esetlen mosollyal piszmogva az ölelés miatt, minden bizonnyal pirulok is, de a mai nap lassan már észre sem veszem, ha az elvörösödésnél még enyhébb marad. Pedig Sophie ölelgetős közvetlenségét megszokhattam volna már, az kevésbé újkeletű tapasztalat, eleve ilyennek ismertem meg. Bár... lehet, hogy minden mástól, ami történt ma, ez is visszajött, vagy talán új értelembe gondolok rá, vagy... talán az lenne jobb, ha nem próbálok mindent túlgondolni.
De elég hamar el is lépett utána, ahhoz képest, hogy mennyire fogta a kezem a New York-i tömegbe. De lehet, hogy a stresszhelyzet miatt kapaszkodott, én is nagyon kerestem valami biztosnak érezhető pontot a káosz elől végülis. De ha elbizonytalanodott volna a hirtelen közeledésemtől, biztos máris ölelgetne csak annak örömére, hogy hazaértünk? De itt toporgunk ketten egy közepes lábtörlőn, persze, hogy nehéz elférni rajta hosszú távon...
Lu! Mondom nem túlgondolni.
Tényleg jobb, ha lekötöm magam valami nem gondolkodós dologgal, mint cipőlevétel, meg házigazdához illő fogadás, meg is kérdezem, hogy mit kér.
Óh...
Hát... végülis... ezt is lehet... mármint,.. én örülök, ha így érzi,.. csak váratlanul ért most kicsit,.. de ha ezt kéri, és tényleg szeretné,.. csak Apa azér ne pont most toppanjon be, ha lehet...
Esetlenül, kicsit megkésve reagálok a hirtelenjött csókra, csak amint meglepetésem közepette felfogom, mi is történik, és hogy úgymond "válaszoljak", ne csak faarccal álljak itt. Az a vége, gyengén kapok kicsit utána az épp már távolodó ajkaknak, ahogy ő is zavarba visszahúzódik, és leül a kanapéra. Most elég biztos vagyok benne, mer rajta is olyan élénk színnel látszik a zavara, mint a saját arcomon is érzem a magamét.
Ja, hogy egy pohár vizet. Vagy... mindkettőt igazából, esetleg a vizet ő is csak hogy lekösse a gondolatait, mint én a kérdéssel..?
LU! Konyha, pohár víz, meg egy magadnak is, és addig nem gondolkozol!
Megyek, na, megyek. Szárító megnéz, üres. Akkor felső szekrény. Kinyit, pohár. Másik pohár. Nem kalandozik, csap, pohár, víz. Kifejezetten koncentrálva utasítgatom magam végig a feladatsoron, aztán amint a két pohár víz megvan, bevizezem a kezem is épp csak pont nem szárazra, és megtörlöm vele az arcomat is, hogy hűljön egy pillanatra, addig kinézek az ablakon.
A Massachusettsbe lévő Ilvermorny miatt így hat év után már nem meglepő, de még mindig feltűnő látni a különbséget, ilyen délen idén sincs hó, az után, amilyen ezúttal Angliába, meg csak egy fél órája se, New Yorkba is volt a táj. Idelenn sincs nyár azér, de csak a ritka leghidegebb napokon szokott havazni. Amitől az egész állam bepánikol általába.
Ez most elég hasznos kitérő volt, indokolatlan gondolatmenet létére. Mégegyszer megtörlöm az arcom, most hogy száraz legyen, aztán felveszem a poharakat, és visszatérek a nappaliba.
-Tessék- adom át a poharat egy mosollyal, aztán én is leülök, óvatosan csak úgy két-három lábra Sophie-tól, mer... valószínűleg csak mer bizonytalan vagyok, most mit, hogyan, mit ne, mér, mér ne, mi van egyáltalán. Ő is bizonytalankodik talán?
Meglepően sokat iszok egy huzamba a vizemből, pedig gyanítom, nem is szomjas vagyok elsősorba. Látva az alig fél kortyot, ami az alján marad, inkább eltüntetem akkor már azt is, és üresen rakom félre a poharat. És veszem észre, hogy közbe Sophie közelebb csusszant hozzám. Az... jót jelent? Gondolom?
-Hát,.. végülis mostmár minden szoba csak Apáé, ha úgy nézzük...- eszkábálok össze valami félig végiggondolt mondatot, csak hogy ne túlgondoljam azt, ami a fejembe jár, csak utána jövök rá, ez milyen negatív felfogásnak hangzik így.
-Hát,.. ha szeretnéd,..- óvatosan keresi meg a tekintetem Sophie arcát, összeesetlenkedve egy mosolyt. -Nem tudom, van-e valami matracunk, amit... Hülyeséget mondok, lesz. Szerintem nincs, de tudunk varázsolni egyet. Apa tud.
Tessék, annyira bizonytalan vagyok a varázsképességeimbe is, hogy már majdnem eszembe sem jut, mint lehetőség. Pedig nem is bűbetlen családből jövök, ilyenekre már természetesen gondolnom illene, nem csak majdnem eszembe sem jutni.
-Ha... szeretnéd,.. én nem bánom. Mármint, szivesen vagyok veled. Ha szeretnéd. Én... is.
Inkább csak előrebiccentem a fejem, hogy mind a sok hajzuhatagom függönyként hulljon előrébb, kicsit eltakarni legalább a vöröslő arcomat, miután egyre esetlenebbül belespiráloztam ebbe a mondatba.
Csak félig-meddig látom a szemem sarkából, mintha ő is épp hasonlóan bújkálna, ő a térdei mögött.
-Egy...- szedem össze magam végül, -...kicsit még pihenjünk talán. De jól hangzik egy séta, és ez sokkal nyugodtabb, csöndes környék, mint New Yorkba volt.
Megkeresem az órát, mer mostanra meginn besötétedett, és a sok esemény meg időeltolódás miatt későnek érződik, de valóba. Még hat óra sincs egészen.
-Igen, még Anyánál is nagyobb kalandor. Egyedül jött ki Amerikába először, még ...Tudodki idején. Aztán Anyának még tudott segíteni kijönni. Mármint, még régen, annak idején, aztán mindketten itt is maradtak.
Tudom, hogy Voldemort nevét nem illik használni, de még így is oda kell rá figyelnem, még fél év Roxfort után is. Nekünk itt annyira csak egy tény volt, mágiatörténet órán arról a rémuralmáról, ami elől Anyáék is idejöttek, meg hírekből, amikor a varázsvevőn beszéltek róla néhány éve. Voltak szóbeszédek róla, hogy már a Macusa is fontolgatta, hogy be kell-e avatkozni, mielőtt túl nagy figyelmet kelt a bűbtlen nemzetközi világba is, de végül megoldódott
Így, hogy belegondolok, kicsit... Szégyellem magam talán? Hogy én ilyen távolról hallottam csak az egészről, Sophie számára meg a végén már az iskolán belüli hétköznapokba is belerondított, odáig terjedt. Hogy ha nem figyelek, véletlen valami érzékeny témába is beletiporhatok, csak mer nem tudom.
-Apámék meg egész régi család itt Amerikába. Az ükapja a vadnyugaton volt pálcakészítő- teszem hozzá, csak hogy a saját gondolataimat is más téma felé tereljem, mielőtt pontosan, valami érzékenybe lépnék tudatlanul. Karácsony van, most nem a szomorú témákról kéne beszélgetni.

[egy picit még mindig fura egy hely ez az Amerika]

csakeggönc

to all of you

egy picit még mindig fura egy hely ez az Amerika

Mira

(2000. tél)

Amikor eszembe jut, hogy nem kéne ennyire rányomulni, és valahogy talán magára erőszakolom magamat, és amúgy sem kapott annyira ez uán a szájrapuszi... Vagy csók? után nem is tudom, hogy zavaromban, vagy szégyenemben pirulok el, igazából az is lehet, hogy mind a kettő egyszerre. Össze vagyok zavarodva, pontosan úgy, mint amikor legelőször nem találtam meg azt a hülye kilenc és hároomnegyedes vágányt az első vonatutam alkalmával, és pontosan hülyének is nézett a kalauz, akit megkérdeztem, hogy mégis most mi ez. Lehet Mira is hülyének néz? Hát az nagyon szörnyű lenne, nem szeretném ha annak nézne, de lehet most már mindegy. Azt hiszem.
Te jó ég annyira zavarban vagyok, mintjárt random felrobbanok, és az meg megint csak igazán kellemetlen lenne a ház lakóinak is. Meg nekem is. Nem sok mindent csinálhat már utána az ember, miután atomokra robban, és azért szerintem még nem kéne ennyire begőzölnöm attól, hogy tökre nem tudom mit csináljak. Szóval lehet, hogy meg kéne várni Mirát, hogy ő mit kezdeményez? De ő már azt csinálta nem? Vagy ez a karácsonyi csókolózás ilyen nagyon amerikai szokás? Én vagyok akkor túl britesen merev? Hm igen, meglehet brit vagyok meg merev is, azt hiszem, hát komolyan mindjárt felrobbanok. Szegény párnát jól összegyürkölészem, míg nem jön vissza Mira, és kétségbeesetten igyekszem kisimitgatni, mert azért nem vagyok az a dágványolós vedég azt hiszem. Max akkor ha felrobbanok. Jesszusom, akadjunk már le erről a témáról.
Némán jó nagyon adag levegőt beszívok, és lassan, halkan kifújom, majd ezt ismételgetem párszor. Még jó, hogy nem vagyok asztmás. Mondjuk nem is láttam eddig asztmás varázslót. Lehet az csak ilyen mugli dolog. Na mindegy, lélegezz, mintha csak jógáznál, ki és be, be és ki. CSak egy nagyon kedves barátomnál töltöm a szünetet, igazából nem kéne ennyire rágörcsölni, ha Ave lenne meg se kottyanna ez az egész, sőt biztos felforgattuk volna már azóta az egész házat, de ez mégis csak... Másabb...
Ahogy vissza jön kicsit elszomorít, hogy ilyen messzire ül tőlem, aztán nem is gondolok bele, hogy ez is hülyén venné ki magát így aztán közelebb csusszanok a vizes poharamat szorngatva. Ajj, Sophie! Most lehet mégjobban beégtél. Na mindegy, egy ideig fura csendben gubbasztunk, és igazán nem tudom mit kéne mondani. Azt, hogy de szép ház? Hát nem tudom azok is így kezdik, akik valamit el akarak lopni. Vagy milyen prektikus az a cipőtartó a kandalló mellett? Az meg túl unalmas. Ah, ez is mind anya hibája, semmire se tanított meg és gőzöm csincsen, mit kéne csinálni... Főleg, hogy mmost már semmire nem is fog megtanítani.... Eszembe jut, hogy nem is éreztem a halálhíre után olyan nagyon gyászt. Csak félelmet és ürességet. Na tessék, itt vagy Mirával és bedepizel, nagyszerű. Aztán a hangjára kicsit összerezzenek, de legalább visszatérek a jelenbe. Aztán csak kialakul valami párbeszádféle is köztünk. Hurrá.
-Hát,.. végülis mostmár minden szoba csak Apáé, ha úgy nézzük...
- Óh, értem - motyogom. Mert ez a válasz olyan aduász, ha nem tudsz semmi lényegeset beszúrni. Óh értem. Gratulálok Sophie, zseni vagy, és gondoltaban még fenéken is rúgom magam. Au. Azt hiszem. Hm.
-Hát,.. ha szeretnéd,... Nem tudom, van-e valami matracunk, amit... Hülyeséget mondok, lesz. Szerintem nincs, de tudunk varázsolni egyet. Apa tud. Ha... szeretnéd,.. én nem bánom. Mármint, szivesen vagyok veled. Ha szeretnéd. Én... is.
- Szuper - emelem fel a fejem és vidáman rámosolygok, miközben erős késztetést érzek, hogy kisimítgassam az arcából a haját, mert nagyon is szép arca van, de aztán csak megállom, az nagyon fura és nyomulós lenne... Nem? De örülök, hogy ő is szeretné. Azaz, nem tudom milyen értelemben szeretné, de azért örülök, és reménykedem benne, hogy ez a kérés nem túl udvariatlan-e. Végül is nem vagyok fiú, akkor talán érthető lenne a kanapén alvós dolog. De úgy olyan magányos lehet idegen házban a kanapén, és közben Mira itt van én meg mellette szeretnék aludni... Úgy értem. Jaj ez annyira zavarba ejtő gondolat végig se merem zongorázni. Hess, hess.
-Egy...kicsit még pihenjünk talán. De jól hangzik egy séta, és ez sokkal nyugodtabb, csöndes környék, mint New Yorkba volt.
- Tényleg, igazad van, annyira rápörgött az agyam a dolgokra, hogy észre se vettem milyen fáradt vagyok - buggyan ki belőlem a gondoloatom, de még idejében kihagyom azt, hogy mi miatt is pörög. Úgyhogy rá lehet fogni az újdonság élményére, bár az is elég újdonság, hogy valaki ennyire nagyon tetszik nekem. Úh, jaj, azt hiszem megint elpirulok. Inkább elkezdem csavargatni az egyik tincsemet, mert tényleg hirtelen még a végtagjaimat is útban érzem. Úgyhogy inkább fel is hozom a nagynénit, mint mentő témát.
-Igen, még Anyánál is nagyobb kalandor. Egyedül jött ki Amerikába először, még ...Tudodki idején. Aztán Anyának még tudott segíteni kijönni. Mármint, még régen, annak idején, aztán mindketten itt is maradtak.
- Ez nagyon bátor tőle - kicsit elhallgatok, mert annyira nem sok mindent tudok az itteni varázsvilág dolgairól, max annyit, hogy erre randalírozott az a Grindelwald, de ebbe se vagyok biztos, nem bagyon figyeltem Mágiatörténeten, főleg akkor nem, amikor még az a szellembácsi tartotta. De azt hiszem Voldemort nem nagyon piszkálta Amerikát. Ha úgy vesszük milyen félelmetes volt mégis milyen kicsi... Egy kicsit elhalgatok, mert eszembe jut Balthasar, aztán lehet túlságosan is lehangolt fejet vágok, mire eszembe jut, hogy ez lehet MIrának eszébe jut, hogy miatta. mármint amiatt, hogy az ő nevét felhozta, szóval összeszedem magam. Az emlékek nem fakulnak ugyan, de talán megnyugszik lassan a lelkem.
-Apámék meg egész régi család itt Amerikába. Az ükapja a vadnyugaton volt pálcakészítő.
- Azta, tényleg? - csillan fel a szemem és ránézek. - Ez nagyon menő dolog. Én is azt szeretnék tanulni egyetemen... De tök érdekes lehet ilyen felmenőkkel. Én semmit se tudok a sajátjimról, de sosem éreztem hogy kéna is, gondolom egyszerű muglik voltak - vonom meg mosolyogva a vállam. - Imádom a vadnyugatot - sóhajtok lelkesen. - Engem Rose néni nevel, ő tanított meg faragni - teszem hozzá szerényen, mert annyira nem nagy a tudásom ebből.
Közben kicsit nyújtózkodom is egészen visszafogottan, mert tudok én furán is, mint a macskák, elvégre 30-27 macsak minidg volt körülöttem, amíg Rose néni mostanában el nem adományozgatta őket. Remélem nincsen rajtam sehol cica szőr... Mondjuk Tarzané lehet, bár őt hazavittem Rose nénihez. Fura lenne ha kinyitném a bőröndöt és ott szuszogna. Fura macska. - Te tudsz faragni? - kérdezem közben kíváncsian.

Sophie

Óvatosan nem ültem túl közelre, most felmerül bennem, lehet kicsit messzire is sikerült? De egy kis mosolyka sarka is az arcomra téved, ahogy Sophie közelebb csúszik. Meg legalább annyi pirulás. Az nem téved. Az nagyon határozottan, bevett rutinnal foglalja el az önkényesen kisajátított helyét az ábrázatomon. Nem tudom, összegezhető-e megkönnyebbülésnek, amit érzek. Igen, megkönnyebbülés, hogy Sophie szerint is közelebb a megfelelő, de egybe kicsit aggodalom, hogy baj-e, hogy nem ilyen közelre ültem egyből. Meg az elmaradhatatlan zavar. Egyértelműen.
Óvatosan pislogok fel a hajfüggönyöm mögül, még annak a bizonytalan spirálnak az alján, amibe összedadogtam a felajánlást. De ha ilyen lelkesedéssel fogadja, akkor biztosan tényleg örül neki.
-Az... szuper- esetlenkedek valamit válaszul én is. Biztos tök bénán, de tagadhatatlanul egyre vidámabban. Örülök, ha örül.
-Tényleg, mennyi is lenne az idő most Angliába?- morfondírozok el a gondolatra, hogy igazából késő van, de hamar arra jutok, talán jobb is, ha nem gondolkodunk rajta. Egyre később, biztosan. -Meghagyhatjuk a sétát holnapra is.
Főleg mer vagy kihúzzuk ébren addig, hogy itt is késő legyen, vagy holnap fogunk az időeltolódás miatt nagyon korán kelni.
Hátra is dőlök kényelmesen a kanapén. A félénkségem ellenkezik az ennyire nyitott pozíció ellen, viszont az elhelyezkedés a megfelelően kényelmes helyre jó ürügy arra is, hogy én is kicsit közelebb araszoljak Sophie-hoz. Csak szép diszkréten. Vagy tök átlátszóan, akkor sem szoktam tudni általába titkolózni, rejtegetni, pláne hazudni, ha véletlen próbálnám. De... reméljük a lehető legjobbakat. Mondjuk hogy tök átlátszónak bizonyul, de legalább Sophie nem haragszik meg érte?
Lu, túlgondolkodás.
Tessék inkább beszélgetni, abba kevésbé zavarodsz bele.
-Aha... itt nyugisabb idők voltak nálunk. Mondjuk voltak azér kalandjai, egy öreg csempésszel meg egy újonc aurorral, szokott néha mesélni.- Inkább el is kanyarítom a témát anekdoták irányába, hogy ne Voldemort kerüljön szóba kéretlenül, ő most nem kell ide. Aztán - remélhetőleg - véglegesen is hátrahagyjuk az aggasztó emlékek ólálkodó témáját, ahogy a családfánk Wyne ágáról is mesélek pár érdekességet.
-Ó, ez menőbb, hogy te pálcakészítőnek is készülsz, te magad. Én... ez semmi, csak a nevét örököltem valakinek, aki vagy száz évvel ezelőtt dolgozott. Asszem most egy kis mini-kiállítás van a régi műhelybe, már nagyon régóta nem működik pálcaboltként.
Hát ha én ezt előbb tudom, hogy pálcakészítő akar lenni, utánanéztem volna, biztos van valami érdekes könyv a témába, azt adhattam volna karácsonyra neki ajándékba. Ennyi idő alatt már nem lesz meg, de sebaj, legalább már meg is van az ötletem legközelebbre.
-Nem,.. a művészi vénát nem örököltem meg- szerénykedek, egy kis csodálattal együtt, hogy ő meg tud ilyeneket.
-Az autókhoz értek ezt-azt, Apának segítve rám ragadt valamennyire. Talán nem is csak a gépzsír- bátorkodok egy kis humorral, még ha félénken is, mer hogy máshogy is lenne, ha rólam beszélünk.

[egy picit még mindig fura egy hely ez az Amerika]

csakeggönc

to all of you

egy picit még mindig fura egy hely ez az Amerika

Mira

(2000. tél)

Khm. Khm. Tehát akkor most Mira közelebb csúszott? Az gondolom mégsem jelenti azt hogy utál. Nem? Vagy lehet túlságosan felemelegítette maga alatt a kanapét és már idegesítette? Jó, de az nyáron inkább idegesítő, nem pedig télen. Bár itt nincs olyan hideg, hogy a szempillámon is jégcsapok lógjanak. Egy kicsit birizgálom a poharamat, miután megittam a vizet, különösen nagy odafigyeléssel, mert rémciki félrenyelni és fuldokolni főleg vendégségben. Ah. Szörnyű mikre nem kell itt odafigyelni, tök macerás. De mégsem viselkedhetek úgy mint otthon azt hiszem. Hogy csak random elvágódom a szőnyegen és szenvedek meg macskázok. Belegondolva egész furcsa Rose néni kis lakását otthonnak hívni, holott az "otthonom" a szomszéd ház, tök üresen. Szégyellem magam, hogy nem tudom anyámat gyászolni. De valahogy nem tudom mit csináljak vele. Eltoszogatom ezeket jó mélyre az egyik fiókba, hogy majd egyszer elővegyem. De nem most. És óó, Sophiee, miért gondolsz ilyenkre, amikor egy nagyon cuki lánnyal vagy együtt? Mármint. Ó jaj, mármint úgy együtt hogy vele... Nála. Öhm. És random elvörösödök, na jó, meg fogok halni magas vérnyomásban. Szent Péter körbe röhögne... Nade. Térj vissza a földre Sophie, nem kell mindig random összevissza csapongani, mert beleszédülsz. Azért megnyugtató, hogy kezd Mira vidámabb lenni, és nem hogy is mondjam, nem nyomazstom a jelenlétemmel azt hiszem. Bár eddig nem nagyon foglalkoztam ezzel, de hirtelen most mindenre nagyon odafigyelek, hogy ne legyek ciki. Nem tudom mi történik, miért történik, de határozottan fura. És nem tudom megmagyarázni, de azt hiszem nem ezen kéne itt elmélkedni, miközben itt ül mellettem, ráérej éjszaka, egyedül. Bár ha végül egy szobában alszunk annyira nem is leszek egyedül. Na mindegy. Valami mnidg csak lesz valahogy valamilyen módon. Azt hiszem.
- Hát nem tudom, kicsit szét vagyok esve, így időileg azt hiszem - motyogom, és megdörzsölöm a szemem. Elég pörgős és izgalmas volt a mai nap így is. A zsupszkulcsnek köszönhetően meg plána. Ugh. De igyekszem még ébren maradni. Ciki lenne csak úgy kinyúlni. A vállára hajtott fejjel...
-Aha... itt nyugisabb idők voltak nálunk. Mondjuk voltak azér kalandjai, egy öreg csempésszel meg egy újonc aurorral, szokott néha mesélni. - szakít ki az álmodozásból Mira aranyos hangja.
- Azta, ez tök izgis, jó dolog, ha az embernek vannak rokonai - mondom lelkesen, mert nekem gőzöm sincsen, évekig csak a fura anyámmal éltem, aztán meg Rose nénivel. És mit ne mondjak kicsit irigykedem azokra, akiknek vannak normális rokonaik. Nem túl nagy családom van, már ha egyáltalán nevezhető családnak azt, ami köztem és anyám között valaha is volt. - Azért kicsit irigykedem, hogy ilyen jól tudod a csládod dolgait. Nekem a sajátom felől olyan semmiből jött semmivé lett érzésem van - vonom meg a vállam, végül, ennyi csak kicsúszik a számon, mert nem tudom előre kigondolni a szavaimat, mint a nem tudom kik, valakiknek biztos megy, de nekem minden jel szerint nem. De szerencsére tovább is lépünk, nagy örömömre, és észre se veszem hogy kicsit megint közelebb sodródom hozzá, bár szégyenemre, süket vagyok. Az a sok AC/DC... Szóval kicsit közelebb is döntöm a fejem. AMi egészen romantikusan is nézhet ki. Vicces lenne, ha behopponálna random az apukája. Vajon mi jutna akkor rólunk az eszébe?
- Ó, ez menőbb, hogy te pálcakészítőnek is készülsz, te magad. Én... ez semmi, csak a nevét örököltem valakinek, aki vagy száz évvel ezelőtt dolgozott. Asszem most egy kis mini-kiállítás van a régi műhelybe, már nagyon régóta nem működik pálcaboltként.
- De legalább van mire büszkének lenned, ha eszedbe jutnak a felmenőid vagy a családod - jelentem ki lelkesen és szélesen elmosolyodok. - Rose néni tanított meg faragni, ő nevel már egy ideje - mondom olyan hangsúllyal, hogy ne valami szomorút lásson bele. Nincs ebben semmi szomorú, csak valami nagyon elcseszett. - De annyira nem vagyok benne teheteséges - fűzöm hozzá szerényen, meg amúgy is fura magamról ilyesmiket beszélni.
-Nem,.. a művészi vénát nem örököltem meg. Az autókhoz értek ezt-azt, Apának segítve rám ragadt valamennyire. Talán nem is csak a gépzsír - mondja, mire elkuncogom magam.
- Király - lelkesedek, őszintén sosem értettem, vagy érdekeltek ezek a dolgok, annyival letudtam, hogy működnek és szuper. - Szerintem aranyosan nézhetsz ki olyan kezesizében, meg menő ha egy lány ilyemsikhez is ért - jelentem ki, és fel se tűnik, hogy ez bizony valamiféle bók. Közben valami neszt hallok, talán valami kutya ugat a szomszédban, de elég ahhoz hogy összerezzenjek, és igen, fájdalmasan. Mert valami meghúzza a hajam.
- Öööhm - nézek Mirára és és a hajam végére is kérdőn, ami elképesztő hülye módon akadt össze Mirával. - Azt hiszem életre kelt a hajam - mondom mosolyogva, és igyekszem kipiszkálni Mira hajzuhatagából.

Sophie

Lopva pislogok Sophie-ra, sok szőke hajfüggönyön át, ahogy elvörösödik valamin. Olyan kis esetlennek tűnik most, úgy átölelném védelmezőn... Könnyű azt persze így itthon, biztonságba, elég csak a kínos-bizonytalan helyzet, mint egy órája sem, és én húzom mmagam össze bénán, mit nem adva a védelemér. De ha valahogy magamat sikerül megvédenem, az csak mégrosszabban szokott kisülni, de inkább hagyjuk is. És ne bámuljak nagyon, azér nem kell még pluszba feszélyezni szegény lányt.
Most itt egész jó lenni, ne rontsuk el.
-Akkor hagyjuk is talán holnapig, az utcák úgyse kószálnak el.
Igazából, ha túl sokáig nem csinálunk semmit, itt is el tudnék aludni. A kanapén ülve, mellette...
Azér Apát még illene rendesen üdvözölni, meg akkor már kibírni egy normális takarodóig. De ez a beszélgetősdi segít azér.
-Gondolom...- Lehet erre épkézlábat válaszolni? Kéne? Szerencsére folytatja a mondatot, mer biztos tök nyomi lett volna bármi válaszom.
-Én sem olyan nagyon sokat. Apa, meg a szülei, Auntie itt van még, Anya ugye visszament Angliába. Távolabbi rokonok vannak még Brighthornba, de róluk csak ritkán hallani. véké most a volt pálcabolt.
Értelmesen zagyválok egyáltalán itt, vagy csak csapongok? Említettem már Brighthornt? A végén csak összezavarom Sophie-t, hogy elárasztom nevekkel meg dolgokkal, ami persze, nekem tök egyértelmű, de ő lehet nem érti, mit próbálok sikertelenül összehordani.
De érdeklődve figyel, kicsit közelebb is mozog meg billenti a fejét, akkor biztos nem lehetek olyan követhetetlen. Vagy csak talán, egy félénk kis talán, nem is az elhangzó zagyvaságokra figyel ennyire? Kalimpálni próbáló szívvel teszem odébb egyelőre az ilyen logikai ugrásokat, majd ha biztosabb. Csúnya lenne tévedni.
De ezt a kis járulékos feszengést, meg a néha előkerülő, ingatagnak tűnő témákat leszámítva, igazából egész jól érzem most magam, és talán ő is. Úgy néz ki, hogy ő is.
A Rose nénivel lakós témát azér inkább békén is hagyom. Olyan mint a Voldemortos, ide most nem kell az ilyenek hangulata, hess hess.
-Óh...- pirulok el, de valahogy jól is esik, még bújkálni sem annyira próbálok. -Ilyen szempontból még nem is néztem... Meg nem is gondoltam... Tényleg?
Alig veszem észre, milyen közel kerül az arcunk egymáshoz, ahogy felé fordulok, miután az előbb ő is közelebb billentette a fejét. Azt meg most még egyáltalán nem is, hogy mintha egy-két hajtincsem súlytalanul kezdene szállingózni.
Összetéved a tekintetem Sophie-éval, és beleveszek a kék szemekre, nem is tudom hány pillanatra.
Valami nesz zökkent ki, illetve az se, hanem ahogy Sophie ugrik meg miatta. Hallom koppanni, ahogy valamelyik pohár lezökken csak egy hajszálnyi magasról, és látom lehullani pár hajtincsemet, ami mostanra egészen ellibegett a normális lógástól. Illetve, jól láttam pár vörös tincset is visszahullani?
-Ó, jaj... várjál..- pislogok az egyik gyanún felül álló tincsre: ez biztos nem huppant le, mer nagyon egyenes vonalba köti össze Sophie fejét a pulóverem cibzárjával. Rejtély, hogy jutott oda, de van gyanúm.
-Ez szerintem én lehettem... bocsánat. Mármint, nem szándékosan... Na várj.
Koncentrálva lapozom el az útból a szabad tincseket, és próbálom óvatosan szabadítani ki a beakadtat, közbe újabb zajt hallok meg.
Az a jellegzetes zötyögés, amikor lehúzza valaki a garázsajtót. Aztán a bejárati ajtó zárkattanása. Meg valami motozás hangja közbe, amit most nem tudok megnézni, de azt tippelném, aki jön be - Apa, egyértelműen - valamit hozhat.
-Itthon vagyunk!- jelzem kvázi köszönésként előre, hogy csak ne arra toppanjon be Apa, hogy itt ül a kanapéján két jövevény, akiket be sem engedett, szóval váratlanul. Közbe nagyon pirulok valamér, pedig nem is tudom, indokolt-e ide, miközbe a hajtincs kiszabadításával küzdök.

[egy picit még mindig fura egy hely ez az Amerika]

csakeggönc

to all of you

egy picit még mindig fura egy hely ez az Amerika

Mira

(2000. tél)

Hevesen bólogatva jelzem, hogy a holnai kirándulás nem is olyan rossz ötlet. Kicsit kínosan érzem magam a csóktól meg minden, és én sem tudom mi üthetett belé, az előbb. Végül is nem vészes egy égő katlanban érezni magunkat a tél közepén, teljesen természetes, elvégre Atlantában vagy hol nem repkednek annyira a mínuszok. Amúgy is azt hiszem inkább vissuafogottabbnak kéne lennem meg ilyenek így is túl... Nyomulós voltam, nem? Avgyis azt hiszem. Ajh miért nem volt nekem anyám hogy ezekről egyáltalán beszéljek? Na mindegy. Csak el ne főjjek itt magamban elég undun nézne ki ez a szép kanapé...Khm.
Jesszusom csak a gyomrom ne akarna felrobbanni. És miért vagyok én ilyen morbid? Megértem most már a pillangókat a hasamban csak azt nem tudom ki találta ki ezt a hasonlatot, mert a pillangók kellemesek ez meg nem az. Inkább méhecskék vagy ilyesmi. De mit ne modnjak nagyon is örültem, hogy mellette üldögélhetek még ha nem is olyan... olyan... meghitt vagy mi. Vagy mi...  Ééééés felsóhajtok. Ráadásul hangosan is. Na jó, akkor most korrigáljunk.
- Bocsi, kicsit elpunnyadtam most hirtelen - pislogok zavaromban és az egyik vöröses hajtincsemet csavargatom, miközben Mira felé lesek. - Fura ez a hirtelen zóna változás.
Még egy kis mosolyt is megejtek, hogy ne higyje azt, azért sóhajtozom mert kínom van. Vagyis van kínom, de mindegy nem úgy miatta. Na jó, kezd egyre bonyolultabb lenni az élet.
-Én sem olyan nagyon sokat. Apa, meg a szülei, Auntie itt van még, Anya ugye visszament Angliába. Távolabbi rokonok vannak még Brighthornba, de róluk csak ritkán hallani. véké most a volt pálcabolt.
- Hmm - hümmögök egyet nagy leleményességemben. Mert miért is nem tudok ember módjára bezsélgetni vele? Ez egyre idétlenebb. - A pálcaboltok olyan meghittek amúgy. Oké, minden pókhálós meg poros és lehet, hogy minden pálcakészítő olyan furán ijesztő, mint Ollivander, de akkor is olyan hangulatosak. Mint a téli kandallótűz vagy ilyenek - vonom meg a vállamat mosolyogva. Kicsit eltérek a tárygtól, de elég csapongó szoktam lenni eleve, kicsit labilis a koncnentrációm, de még nem olyan vészes. Nem akarok anyámmá válni, hogy mindenről elfelejtkezik. Borzalmas lenne. Lehet nem is tudta, hogy elfelejtett... De akkor is mérges vagyok rá. De most ne is koncentráljunk anyámra. Nála még a darázsfészek is jobb a hasamban.
Jó lenne a vállára hajtani a fejem a billenés közben azárt mégis megállok félúton, hátha nem olyan gyanús, vagy ilyesmi. AMúgy kellemes illata van a hajának, ezt innen is érzem, olyan vidáman kellemes. Remélem az enéym nem füstös szagú vagy ilyesmi. Esetleg macskás. Az mondjuk nem kizárt. Na mindegy. Engedd el Sophie, engedd eeeel.
-Óh...Ilyen szempontból még nem is néztem... Meg nem is gondoltam... Tényleg?
- Igen igen tényleg - vigyorgok rá, aztán egészen meghitten összeszemezünk egymással, amit orvvul megszakít a haj. Mert húzódik a hajam és az övé is nagyon nagy valószínűséggel. Mira koncentráló arcát látva nem tudom megállni felszabadult nevetéssel, de olyan vicces meg aranyos, hogy nem lehet nem szeretni így őt. Aztán egyszer csak amikor éppen összekoccan teeljesen véletlenül a homlokom az vével megjelenik az apukája.
Kétségbeesetten az ajkamba harapok, mert nem tudom, annyira nem tduom mit kell kezdeni egy szülővel. Ki se szabadul a hajam, amikor felbukkan Mira karakteres kinézetű apukéja én meg mindenről elfelejtkezve felpattanok, és azt hiszem egy kopasz folttal gazdagabban a fejemen elmakogok valami köszönést és beumtatkozást.
- Jónapot, uram... Sophie Vanheim vagyok - dadogom el a bamuttakozást, és remélem nem akar fejbe csapni egy izével sem. Olyan autójavító kütyüvel. Bocs Mira max annyit értek hozzájuk, hogy gurulnak és lehet velük dudálni. - Öörvendek a szerencsének - nyújtom felé a kezem és ha elfogadja vissza is menekülök Mira mellé. Közben rásandítok, hogy ő megkopaszodott-e, mert az én fejem még mindig sajgott. De azt hiszem már nem vagyunk összagabalyodva...

Sophie

A sóhajtásra pislogok egy sort kérdőn-kíváncsian.
-Ja!.. Igen, meg most nagyon hirtelen is volt. Hajóval legalább lehet közbe aludni egyet, hosszú az út. Az kicsit talán segít.
Mosolygok a mosolyán, mer jól esik egyszerűen vidámnak látni, és a magam zavarát-lámpalázát is próbálom hessegetni azzal, hogy csak erről-arról beszélgetünk közbe. Lehet ő is ilyen esetlennek érzi magát, keresgélve csak témákat, amiket fel lehet hozni, csak hogy ne béna csönd legyen?
-Egész Brighthorn is hangulatos, kicsit mint ha vadnyugati maradt volna, meg nagyon varázslós. Egy kis ültetett minierdővel az unikornisfarm számára, meg minden.- Kézenfekvő egyáltalán, mik vannak Brighthornba? Vagy csak én veszem természetesnek, mer tudom? Majd legfeljebb Sophie rákérdez, akkor tudok mesélni róla, és addig se azzal bénázunk, hogy miről beszéljünk, ami furcsa-e úgy.
-Igazából nem is voltam még pálcaboltba- ismerem be, nem is ismerve az Ollivandert, akiről ő beszélt. -Mármint, ami még boltként van nyitva.
Lehet, hogy náluk boltba kell megvenni az első évük előtt?
Hosszan mindketten csak egymás tekintetébe veszünk. Néha zavaromba odébbpillantok, végig a szemöldöke ívén, meglesve a csinos nyakát, csak egy-egy pillanatra, de mindig visszakívánkozik a tekintetem, még ha kicsit zavarba is jövök.
Aztán az a valami zaj, meg a hajhúzódás segít eldönteni a kérdést, hogy meddig tudjuk csak nézni egymást, nem is foglalkozva bármi mással.
-Jaj... bocsánat...- motyogok, talán leginkább csak magamba, gyorsan kitépem a cibzárból azt a két-három hajszálat, ami ottmaradt, ahogy Sophie felpattant, és én is felkászálódok, integetek Apának. Bújkálva közbe a hajzuhatagom mögött, mint akit rajtakaptak valamin, nem tudom, szükségesen-e.
Apa a jelenetre, amibe beletoppant nem reagál többet egy felvont szemöldöknél, csak leállítja a padlóra a fenyőfát, ami ezek szerint a dolog volt, amit az ajtón hallhatóan bemanőverezett, és kezet fog Sophie-val.
-Robert Wyne.
Csak röviden, lényegretörően, mint szokása. Nem látom innen, a kézfogás olyan kézropogtatós erős-e, mint biztos lenne, ha egy fiút üdvözölne, de szemmelláthatóan legalábbis szilárd mozdulat.
-Ő... itt... Sophie...- dadogok esetlenül én is egy kört, ha már én vagyok házigazda, illene bemutatni a vendéget, bár Sophie maga - valamivel - talpraesettebben szintén bemutatkozik közbe.
Meginn - vagy még mindig - ott az a szemöldökemelés, kédő talán? Számonkérő? Kíváncsi csak? Nem vagyok ebbe a legjobb. Már készülök valami megjegyzésre, szurkálódásra csak Apa humorába, amivel Anyával mindig el tudták találni a közös - gyanúsan egymás vérét szívós, még ha jó hangulatba is - hangot, de én soha nem éreztem rá, de mint kiderül, most nem ilyesmire nyílik a szája.
-Szerintetek hol mutatna ez a legjobban?- emeli meg a fenyőt, még díszítetlenül, de az alján a fémtalppal, biztos azt faragta rá odakinn. Talán jégtörő gyanánt, sokkal kevésbé bénázós módon, mint nekem menne az ilyen.
Nem is tudom, mire számítottam már, talán hogy valami zavarbaejtőt kérdez, csak heccből? Tény, szokatlan, hogy a semmiből hirtelen karácsonyra hozok vendéget magammal, külföldről jövet pláne, amikor korábban nem volt nagyon szokásom egyszerű hétköznapokon sem áthívogatni mindenkit. Mondjuk nem is volt olyan sokmindenki, akit áthívtam volna. Nem tagadom, nem lepett volna meg, ha valami kérdéssel arra utalgatna, hogy hirtelen barátnővel bukkannék föl Angliából hazajövet... próbálok nem belevörösödni a saját gondolatomba, nem lenne túl pókerarc.
Nem is tudom, Apa tudja-e egyáltalán, hogy a lányok tetszenek, ilyesmiről soha nem beszélgettünk vele. Talán egyszer annyit, hogy "Fiúk?" "Semmi...", ami után rámhagyta. Auntie tudta először, szerintem hamarabb rájött, mint én magam. Anyával beszélgettem inkább ilyesmiről, egyszerűen nem olyan témának tűnt, amiről Apa felé nyílnák meg. Persze kérdezné simán csak viccból is. Szerinte a "Csöcsi" mint becenév is egy elismerés, szerencsére leszokott róla a kedvemér, de csak mer a lánya vagyok, és nem értékeltem túlzottan. Kevesekkel ilyen tapintatos, remélem a vendég azér beleesik a kategóriába, akikkel igen.

[egy picit még mindig fura egy hely ez az Amerika]

csakeggönc

to all of you

egy picit még mindig fura egy hely ez az Amerika

Mira

(2000. tél)

- Brighthorn... Óó, menjünk majd el oda - lelkesedek fel irtelen, aztán még nagyobb és még csillogóbb szemekkel nézek rá,amikor megemlítődik az unikornisfarm is. Annyira szeretem az állatokat, ésbár nem nagyon értek hozzájuk, és nem is nagyon szeretnék mondjuk ilyen pályát választani, szeretgetni mindig is jó őket. Mert ki ne szeretné a szeretgetést, de most őszintén? Na jó, Tudjukki talán nem szerethette, de ő nem is volt aranyos kisállat. Erre azért elég látványosan megborzongok. - Hű, kirázott a kideg - motyogom, de azért remélem nem veszi magára, hogy tőle, vagy ilyenek, mert nagyon kínos lenne. Aztán csodálkozva pislogok, miközben félig-meddig Mira hangjában gyönyörködök. Szeretem ha valakinek olyan szép és kedves hangja van. Lehet hangmániás vagyok?
-Igazából nem is voltam még pálcaboltba. Mármint, ami még boltként van nyitva.
- Tényleg nem? - itt aztán eszembe jut, hogy ez Amerika, ahol a mogyoróvajas kenyeret lekvárral eszik, nem kenyérrel, meg amúgy ez egy másik varázslóvilág. Pedig még hirtelen abban a hitben voltam, hogy igazából Angliában ücsörgünk egymás mellett. Kicsit még össze vagyok zavarodva, mint amikor megáll random helyen a lépcső a Roxfortban és világomat nem tudom. - Nálatok akkor hogy kapjátok meg az első pálcát? - kérdezem kíváncsian. - Sosem fogom elfelejteni, ahogy egy rossz pálcalegyintéssel felgyújtottam véletlenül Ollivander haját - motyogom aztán zavartan mosolyogva. Elég sokáig kínlódtam azzal, hogy megtaláljuk nekem a pálcámat. - Titkon reménykedtem, hogy nem sikerül és mehetek haza - teszem hozzá szemforgatva.
- Amúgy nagyon kis hangulatosak, még a fura pálcaboltossal együtt is - teszem hozzá bólogatva. - Ha gondolod majd elmehetünk oda az Abszol úton. - kicsit talán előretervezősnek tűnik ez a dolog, de azért mert beleéltam magam az egészbe. Meg romantikusnak nem volta nynira az, hogy ketten kézenfogva belépünk abba a poros boltba, de már maga a gondolat is túlságosan romantkusra sikeredett.
A hajtépő szabadulómozdulat után végre lehetőségem nyílhat megfigyelni egy apukát természetes közegében.
Vajon... milyen funkcióval bír egy apa? Mármint a létezésen kívül ugye. Gőzöm sincsen erről, és arról sem, hogy milyen lehet egy apa, meg neki az ilyen életvitel dolog, meg ilyemsik, így igazából, ahogy bámulok rá, azokkal az óriási kérdő és kíváncsi szemekkel, lehet talán kicsit parának is tűnik. Valahogy úgy hogy, aháá, szóval hozza-viszi a karácsonyfát. Aháá, olyan rejtélyes izé vezsi körbe, olyan dörmögő hangú. Igazából nem tudom elkéozelni Ave életét sem, hogy neki milyen lehet 3 apával, mert nekem még egy sem jutott. Nem is tudom, hogy bánom-e, hogy hiányzik-e, mert ugye amit sosem tapasztal az ember, aminek sosem a része, az elvileg nem hiányzik neki. Nélam legalább is így volt, anyám lezérta körülbelül két mondattal az apa kérdést, amikor még én léteztem neki, aztán úgy nem is nagyon izgatott.
De minden bizonnyal nem lehet olyan rossz sem, bár nem értemMira miértnéz olyan pánikolva, miután összekapargatom magam, hogy kiböfögjek valami köszönésfélét.
-Robert Wyne - óóó. Nagyon amerikai név.
- Ehmkhm. Hogy tetszik lenni? - kérdeztem. Nem tudom ilynekor mit szokás mondani, egyáltalán lehet e beszélni vagy ilyenek. Kicsit félénken Mirára pislogok, és a közelébe osonok, mert valahogy ott biztonságos. Az apuka rám sandít, majd Mira felé. Féleeeeeek.
- Ahogy eddig is - mormogta felém, felénk? Hm hát ez nagyon bőbeszédű, inkább csak bólogatok, hogy aha, nyilván, értem én. Az jó. Vagy nem jó?? Most akkor mi? Most mérges amúgy? Igazából az ezernyi kérdésemet csak jámbor pislogások mögé szuszakolom. -Szerintetek hol mutatna ez a legjobban?
Jaj nee, csak a lekberendezős kérdést ne. Ez annyira ciki. Miért én mondjam meg? Megint Mirára lesek, lehet már  apnik mérőm visítását is hallja, de aztán eszembe jut, hogy ez csak egy tetszt. Vagy ilyen fura fogadtatás, ami után majd elvigyorodik hátba paskol és kacarászik meg ilyenek, ahogy az amerikei filmekben lenni szokott általában. Szóval igyekszem megőrizni a hidegvéremet, és előkaparászni a maradék nem kétségbeesett Sophiet. Valahol még érzem a morzsáit bennem, mélyen. Halkan megköszörülöm a tokom, nem tudtam hogy eddig ilyet is tudok, és ha Mira nem vet közbe okosabb ötletet, ami nem kizárt, a kandalló melletti üreskés sarok felé mutatot. Illik amúgy ezt? Nem tudom te jó ég. Segístég.
- Esetleg az sarok ott...? - hogy ez most kérdés vagy kijelentés nem tudom de egyre jobban szeretnék csak úgy elhopponélni innen MIrával együtt, ahol nem kell azon pánikolni hogyan is lenne a legideálisabb elhelyezni egy hülye fát. Csak tessék lesózni oda ahova jól esik, hát mit tudom én. Ajj. Nálunk a fa kötbe volt kerítve minig ilyen fém izével mert a macskák mindig ráugráltak.
Közben ha végül megtalálja az apuka az ideális helyet azon tanakodom, hogy akkor fel is kell közösen díszíteni? vagy csakúgy itt fog ácsorogni? Mielőtt suttogva, vagy tátogva ezt a kérdésemet feltehettem volna Mirának, megnt megszólalt az apuka.
- Nem fáztok? Vagy ti már így is összemelegedtetek? - fordul felénk, mire én úgy pislogok, mint sellő az akváriumban. Tuti két perc múlva jut majd esembe egy frappáns válasz, de most konkrétan kisültem. Felsültem. Mindenhogyan sülök. MIre ennek a napnak vége lesz sült sügéré válok.
- Pont tökéletes az idő - dünnyögtem aztán valamit. Mire az apuka nagyon fruén néz rám, és én is pont olyan furán bámulok vissza rá.

-Hmm... Nemtom, lesz-e időnk rá most, de mindenképp megéri, különleges hely. Olyan kizárólag varázsló városka, mint nálatok a Roxmorts is. Lehet nyáron, akkor lesz idő bőven.
Kezdődik. Pontosan így kezdődik, Lu, így hívod meg spontán, minden belegondolás nélkül, karácsonyozni a lányt, aki tetszik, egy egész kontinenssel odébbra. De ez még nem meghívás, na. Ez még ötlet, meg egy fél év addig, ki lehet találni, eldönteni, meglátni addigra hogy lesztek, ilyen együtt utazósan-e, mindegy, hagyjuk is most. Ne gondold túl, Lu.
-Mi, az unikornisoktól?- pislogok értetlenül. Tessék, a túlgondolás miatt maradtam le valami összefüggésről, hogy nem értem, mi hidegrázós? Hagyjuk is, mielőtt belegabalyodok.
-Ezek szerint gondolom, ti boltba mentek érte. Mindig van néhány pálcakészítő, aki dolgozik az Ilvermornynak, és az iskolába van az elsősöknek a pálcaválasztósdi. Egy rövid ideig a...- leállok kicsit számolgatni a generációkat -minek hívják ezt, szépapám? "Ol' Bill" Wyne, ő is bekerült, csak nem sokáig dolgozott már utána.
A véletlen gyújtogatásról is jut eszembe pár emlék, igaz, nem a kiválasztáskor voltak, hanem mer a galagonya és viharmadártoll kellemetlenül önálló tud lenni, de ezeket most inkább nem idézem föl részletesebben. Ide most nem hiányzik olyan horror, mint órai balesetbe megégetett kezek, meg átokhegek, meg tűzfalak... Hess-hess.
-Lehet egyszer, érdekesnek hangzik.- Meg helyesnek is, itt végigrángatom Amerikán minden érdekességgel, Angliát is jó lehet megismerni. Minimum egy darabig úgyis ott fogok már élni.
A bemutatkozósdi közbe a fenyőt nézem, csak hogy kezdjek valamit magammal, mondjuk bambulás helyett. Szokatlanul kicsi, régen szokott hat-hét láb is lenni, ez most alig van öt, még nálam is alacsonyabb. Gondolom, mer idén nem lesz nagy családi összejövetel, talán a nagyszüleim átjönnek majd még, vagy lehet, Apa tervezett most hozzájuk menni. Végülis, azóta csak ők hárman vannak... Illetve most így mi is Sophie-val, de ez biztos borított az eredeti terven inkább, mint része volt. A hülye spontán ötleteim...
-Talán valami asztalkára feltéve- teszem hozzá az én két centemet a dekoráció-ötleteléshez, talán csak kicsit kisegíteni Sophie-t a helyzetből. Látom, felismerem, hogy kellemetlen a helyzet neki, az ilyesmihez túl jól értek. Tapasztalat.
Hátha csak egy kicsit segítettem enyhíteni.
-Nem fáztok? Vagy ti már így is összemelegedtetek?
Jaj neee, mér kell szegény Sophie-t is kitenni ennek a nézésnek? Olyan jellegzetesen Apa. És úgy tűnik, nem mentesül Sophie azér, hogy a vendégem. Vagy pont azér kapja, miattam ő is ilyen közvetlen fogadtatásba részesül, mint ha régi ismerős lenne itthon?
Nem mérges, nem ítélkező, talán leginkább csak várakozónak tudnám mondani. Olyan... nem is tudom, kegyetlenül türelmes? Épp csak annyira kérdő, hogy érezd a nyomást, várja, hogy bizonyísd, miből vagy, hogy állod Bob, az Ember jelenlétét. Ez apa. Talán meg se kérdőjelezi, mennyire vagy méltó egyenlő félnek vele szembe, csak rádnéz, amég meg nem kérdőjelezed te magadnak.
Apa pár nagyon hosszú másodperc után végül elvigyorodik, és megpaskolja Sophie vállát.
-Nyugi, csak viccelek.
-Apaaa!..
Bocsánatkérően nézek Sophie-ra, miközbe Apa, azzal a jellegzetes, furcsán kisfiús vigyorával az arcán felemeli a fenyőt, és átlibben vele a felvetett sarokhoz, egy pálcaintéssel otthagyja lebegni két-három láb magasan, közbe hátralép nagyon elgondolkodva jól szemügyre venni, végül leteszi a padlóra, mondva, hogy "Na majd még kicsicsázzuk". Egészen biztos vagyok benne, hogy ezzel igazából egy fellélegezésnyi szünetet hagy nekünk önmag élménye után, amiből úgyse ez volt az utolsó.

[egy picit még mindig fura egy hely ez az Amerika]

csakeggönc

to all of you

egy picit még mindig fura egy hely ez az Amerika

Mira

(2000. tél)

Nyár... Hol van még a nyár, de mit ne mondjak, így sokkal lelkesebben várom már, mert kicsit kezdett unalmas lenni, hogy a nyaram vagy a macskk kerülgetéséből, vagy pedig valami random országban való elveszésből éskirablásból áll. Na jó, az itt is megtörtént, de legalább eddig szerencsém volt. Minden esetre, kivirulok és lelkesen bólogatok, hogy igen nagyon is jó lenne kiruccanni megint amerikázni egyet mert amúgy is. Amerika az Amerikás. Milyen megállapítás Sophie, na mindegy.
- Óó, az tök jó lenne, mert akkor a nyáron is találkozhatnék veled - mondom elklandozva, de a mondat végére teljesen elvörösödöm már megint, szerintem már a testemben lévő erek lassan felforrnak vagy nem tudom, de ez csak úgy kicsúszott a számon.Mondjuk igazából szabadon értelmezhető, mert végül i csak barátosan is hangozhat, de a magam koncepciójából eléggé zavarba ejtő, hogy ennyire, nem is tudom flörtölök? Amúgy nem is tudom hirtelen, hogy csináltam-e ilyesmit, azon a hülye csókon kívül, amit szerintem lehet nem kellett volna,d e végül is késő bánat.
De bassszuuuus, akkor is tök kellemetlen meg minden, szóval. Hát csak túllesz ezen az ember, vagy ilyesmi.
A pálcás dologra csak hümmögök egyet, olyan álmodozva, igazából meg se kéne lepődnöm, hogy máshogy működnek a dolgok, de mégis meglepődök, mert tök más. Meg izgis. Meg ilyesmi. Valahogy sosem tudtam elképzelni máshol máshogy lehet, de lkicsit naiv vagyok, mint minden téren. Na de mindegy is. Valahogy nem kéne ezen most annyira pörögnöm, mert itt ülök Mirával egy légtérben, és amúgy is de szépek a szempillái ilyen közelről nézve, meg a szeme is, és jaj, hát nem is tudom, nem tudok nem lepillantani az ajkaira sem. Te jó ég perverz lettem? Vagy ez nem számít annak? Vagy de? Ahh megőrülök, legen már este, hogy aludhassak, akkor talán nem ragadok le ilyen hülyeségeken.
-Lehet egyszer, érdekesnek hangzik.
- Juhú - erre elvigyordok, bár azért jobban is megerőltethetném magan, mert egy pálcabolt... az csak egy pálcabolt igazából, akármennyire is felfújják a dolgokat, azért annál különlegesebb helyes is léteznek az Abszol Úton, mint például. Például... Hát... Ennyire jegyeztem meg hat év alatt az ottani helyeket. De aztán csak kibontakozik a ködös emlékekből valami kávézó. - Amúgy van ott egy ilyen étteremszerűség is, nem csak unalmas boltok, szóval oda is szívesen elmehetünk... ketten... - na tessék megint ezek a zavarba ejtő szavak. Ketten, mint. Mint ketten. Na.
És meg is jelenik Mira apuja, hogy még inkább azt se tudoja, hova legyek vagy ne legyek, és hirtelen tényleg valahogy teljesen elárvulva érzem magam. Amúgy igazából az vagyok, hahaha. Na jó. Ennek nem kéne viccesnek lennie, csak ennek a morbid szófordulatnak. Nagyszerű, remekül elszórakoztatod magad, Sophie, de szedd már össze magad, hogy ne csak valami bluggyhalként funkcionálj.
Pislogok a kis fára, és azon gondolkodom menniyre tűnhetett akaratosnak vagy paracsolgatónak, vagy fölényeskedőnek a tanácsizém, de aztán Mira is megszólal, és hátha érvényes az a szabály, hogy a kínos első megjegyzés felül írja a jobb,és ez határozottan praktikusabbnak hangzik. Most már cak én fogok a béna ötletemen túlpörögni, azt hiszem. Vagyis remélem.
A frászt hozza rám, ahogy vállonpaskol. MIt kell amúgy ilyenkor csinálni? Kikerekedett szemekkel pislogok, nem tudom hogy hozom össze ezt, de sikerül, és aztán csak összekapargatom magam, amennyire csak sikerül. És valami nevetgélés kicsúszik belőlem hogy hahaha, nagyon vicces tetszik lenni. Igazából talán a fáradtság miatt is, de semmit nem tudom magamból kipréselni. Valami ezt észre veheti rajtunk, hogy kicsit ki is vagyunk ütve. Maúgy is miért mosolyog ilyen furán? Mintha fel akarn agondolatban szeletelni. De mondjuk lehet hogy neki csak ilyen az arcberendezése és igazából kedves bácsi. Vagyis remélem. Mondjuk biztos az, Mira is kedves.
- Látom kezdtek fáradtak lenni - paskol még egyet a vállamon mire kicsit Mira felé billenek. Hát na, nem vagyok orkán erejű szelekre meg csapkodásra tervezve. - Hogy fogtok aludni? - kérdezi, miközben megy matatni egy kicsit a fához, aztán én kérdőn Mirára pislogok, hogy jó-e akkor tényleg az, hogy vele alszok valami matracon a szobájában. De valahogy nagyon furán érezném magam csak úgy itt hagyódva a nappali közepén. AZtán ha valahogy jelez kinyögöm, hogy melyik helyen is aludnék a legszívesebben.
Végül ha végre sikerül rendezni azt a nagyon fontos kérdést, hogy hol is alszok, ésvalami vacsifélét is letudunk, megkönnyebbül sóhajjal dőlök le az ágyszerűségemre, és próbálom azt a milliónyi csapongó gondolatot csitítani legalább annyira, hogy a következő napra ne legyek olyan, mint egy agyon összeszerelt zombi, és az agyam se legyen zokniból.
- Jó éjt Mira - motyogom még bele a sötétbe, aztán valahogy sikerül elaludnom, hogy aztán holnap még jobban parázhassak az apukájától. Mármint nem tőle, csak a tényétől.

Sophie

-Az is jól hangzik- helyeslek az éttermes ötletre. Kicsit talán túl lelkesen? Vagy csak túlaggódom? -Úgyis meg kéne ismernem a környéket jobban, ha már oda lettem költözve... Így egyre jobb indokom van rá.
Somolygok, egészen amég rá nem eszmélek, ezzel is mennyire zavarba hozhatom szegényt. Mármint, így is láthatóan pirul meg zavarba van, azt azér nem akarom, hogy rosszul érezze magát a helyzettől.
Ami már nem sokáig probléma, berobban Apa a leendő karácsonyfával meg a sajátos humorával, és gondoskodik minden további zavarbahozásról.
-Látom kezdtek fáradtak lenni. Hogy fogtok aludni?
Egy ilyen nap után? Valószínűleg mélyen, mit ha kiütöttek volna.
-Ja igen- szedem össze magam gyorsan. -Kérhetünk egy plusz matracot?
Biccentek Sophie felé egy megerősítő...nek szántat, hogy nem lesz kipaterolva a kanapéra, meg nem hagyom azér, hogy Apa megegye. Már hogy képletesen. Már hogy máshogy se, de attól azér már én is tudom, hogy nem kell tartani, kannibálnak azér nem kannibál. Csak van ez a nagyon ijesztőképes nézése, épp felém, hogy "szóval én varázsoljak nektek matracot". Amibe jó eséllyel igaza lesz, mer nem hiszem, hogy van készen tartalékmatracunk.

A kései - illetve neki biztos inkább korai - vacsora után Apa félrehív azon címszóval, hogy megnézzük, van-e a garázsba valami elsúvasztott matrac, bár erős a gyanúm, hogy ez sokadlagos szándék csak. Sophie-nak mondom, hogy nyugodtan felköltözhet addig, vagy csak le is pihenhet - nem csodálnám, az után, hogy nagyjából annyira gördülékenyen veszi Apa stílusát, mint én, szóval kevéssé - én meg befordulok a földszinti alig-folyosón a garázs felé Apa nyomába.
-Megzavartam valamit?- Mer persze hogy nem matracér jövünk elsősorba.
-Mi? Ja, nem, semmi...
Alibi szinten körülnézünk azér a kacatok között, bár nem sokminden van felhalmozva, nem szokta megtartani azt, aminek nincs semmi haszna, és csak helyet foglalna a kocsi körül.
-Persze, a végére mindketten vörösebbek voltatok a barátnőd hajánál. Tudod, hogy szólhatsz, ha zavar.
-Mer így is minden szokatlan meg új neki itt, és még vegzálod!..
Nem találunk semmi fekvőhelynek valót, úgyhogy Apa előteremt a semmiből egy új matracot. Hogy mér itt, az egy jó kérdés, most végigmanőverezhetünk vele a fél házon. Van egy gyanúm, hogy ez nem egészen véletlen.
-Nem kell a vadászpuskás apukának lenned, nem fog elrabolni vagy teherbeejteni vagy mittudomén...- Hoppá... Hoppá? Elég védekező hangnemre sikeredett, és már meginn ott az a kérdőre szemöldökvonás. Lehet, hogy pont most, én vezetem rá, hogy..? Mindegy, hagyjuk. Matrac. Ki kell vele tolatni a folyosófordulón, fel a lépcsőn, be a szobámig, elég lesz arra koncentrálni.
-Csak kíváncsi vagyok, milyen fából faragják, aki ilyen sülve-főve a lányommal van, hogy még karácsonyozni is átjön. Najó, kapd fel a túlvégét, és vigyük. Vigyázz a kanyarral.

Szerencsére ágyneműből nem nehéz találni két készletet is, miután fél éve egyharmadára csökkent a ház lakóinak száma, és nem fenyeget veszélye olyasminek, hogy mittudomén, mosásba lenne épp eggyel több, mint amennyire szükség lenne.
-Köszönöm, neked is nagyon szép álmokat.
Bebugyolálódok a takarómba, és egy kicsit még ferdén keresztbe leleskelődök az ágyam szélén a matracra mellette, mosolyogva még egy kicsit Sophie aranyos sziluettjére, mielőtt utánam siet a hosszú, pláne hosszabbított nap fáradtsága, és elnyom az álom.

[egy picit még mindig fura egy hely ez az Amerika]

[color=#E4B02]másnaposgönc[/color]

to all of you

egy picit még mindig fura egy hely ez az Amerika

Mira

(2000. tél)

Ennél udétlenebb éjszakám még nem nagyon volt. Mármint nem a matraccal van a bajom, meg a házzal vagy a ilyesmi, de először is, az időátállás teljesen összekuszál, nem is értem, hogyan vielik ezt el a random ide-oda zsupszkulcsozó varázslók, akik mondjuk minden nap ezt csinálják, csoda hogy nem haltak ebbe bele. De komolyan, kinek volt aúgy is az ötlete az, hogy a zsupszkulcs forogjon, úgy nagyjából mindennel? Na igen eg yilyen utólagos szédülést még bekaptam este, meg hidegkirázást. Igazából amint Mira feljött a matraccal egy nagy bezuhanás kíséretében el is aludtam, de aztán amikor felkeltem azt éreztem átaludtam az egész napot, de nem, maximum másfél óra volt, és utána csak forgolódtam és vergődtem.
Szörnyű úgy felébredni, hogy kialudtan hiszed magad és kiderül, hogy még a java hátra van. Igazából forgolódni meg végképpen nem mertem se megmozdulni, mert nem akartam Mirát sehogy se felébreszteni, pedig elzsibbadt a karom. Szóval másnap valahogy rosszabb, kialvatlanabb fejjel kelek, mint ahogy lefeküdtem. Álmosan felpislogok és tényelg olyan, mintha semmit se aludtam volna. Ha mra is ébredezik és felébred álmosan pislogok felé párat a kócos fürtjeimmel.
- Jó reggelt - mondom aztán kissé rekedten, de rá vigyorgok, mert nem tudok nem rá vigyorogni mert Mira így is aranyos. - Te tudtál aludni? Nekem olyan üresen bágyadt és hosszú volt az egész. - kérdezem álmosan, aztán valahogy csak összekapargatom magam a matracról én is. Bár valamiért túl hirtelen kapaszkodom fel magam és így kómásan véletlenül rázuhanok Mira ágyára, és ezzel együtt Mirára és összekoccan vele a fejem. Ahogy rajta landolok már érzem, hogy teljesen elvörösödök kínomban, zavaromban meg mindenhogyan, miközben a szemeibe pislogok.
- Óhoppá - motyogom aztán és kicsit lassan, furán lassan lemászom róla. - Nem akartalak lefejelni, nagyon fáj? - nézek rá aggódva, mert nekem fájt, de ezt valahogy nem merem bevallani. Szóval az ágya szélén maradok, és gyűrögetni kezdem a pingvines pizsim. Az ajkamba harapok picin gondterhelten, aztán valami kopogás is összerezzent engem, mintha bomba lenne vagy nem tudom, de szóval bedörömböl az apukája, valami elhalt olyan szóval, hogy gelii. Gondolom csak a reggeli másimf elét sikerült elkapnom a dörömbölés miatt, de ez elég hogy felpattanjak, és már majdnem vigyázba is vágom magam, ha nem ásítok akkorát, mint egy elefánt.
Szóval miután sután, mint egy őz, elkészülök és még a reggelit is túlélem, Mira felé fordulok.
- Ma merre szeretnénk menni? Nem nagyon tudok itt semmit, hogy mi van vagy mi nincs errefelé.

Meg voltam győződve, hogy valami dél környékén ébredek, amilyen hosszú volt a nap, meg fáradt voltam - voltunk, Sophie úgy bedőlt a matracába, hogy szerintem már aludt is, mire behúztam a takaróját - de az ablakon kinézve még bőven éjszaka volt. Sokáig csak feküdtem álmatlanul, lopva le-lekukucskálva az ágyamról, úgy téve, mint ha csak valahogy a szélére vergődve aludnék. Olyan aranyosan volt összegömbölyödve, na. Végül sikerült valahogy visszaaludnom, és mostmár biztos, hogy valahol dél környékén járhatunk.
-'Reggelt...- motyogom vissza Sophie-ra mosolyogva. -Úgy... valahogy. Nem szeretem az időeltolódást...
Még abba is van valami aranyosan vonzó, ahogy félkómás-álmosan próbálja összekaparni magát, és feltámaszkodni az ágyamra.
-Gyűrött vagy.- Valószínűleg annak köszönhető csak a valahogy bóknak szánt megállapítás, hogy még nem vagyok elég ébren, hogy a mindenféle félénk gátlásaim is időbe kapcsoljanak, és hogy jelentős hajmennyiségemet kéne még kisöpörni az arcomból az álmomba mozgolódás eredményeként, úgyhogy addigis tűrhető álarcot képeznek a tincsek. -Jajvigyázz!..
Ahogy előrebotlik - "botlik", jobb szó híján a mutatványra - megpróbálom elkapni, ami eredményeként csak végigcsúszik az oldalán a kezem, kicsit zavarbaejtően és nagyon eredménytelenül, a fejünk pedig összekoccan.
-Túlélem. Dörzsöld, az kicsit enyhíti.- Be is mutatom, hogy értem, dörzsölve a magam homlokát az összekoppanás helyén, továbbkócolva a hajam, közbe próbálva megnyugtatóan mosolyogni Sophie-ra, hogy "ne aggódjon, semmi komoly, meg véletlen volt, megesik az ilyen, ne is okolja magát". Magamból indulok ki? Valószínűleg bűntudatom lenne bármi győzködés ellenére, szóval... ja.
Végül összeszedjük magunkat valahogy, előkászálódunk, asztalhoz ülünk odalenn. Hálásan biccentek Apa felé a melegszendvicsekér, amiket össszedob nekünk, kinéztem volna belőle, hogy rám bízza, Sophie szempontjából én vagyok a házigazda végülis.
-Nem akartam megzavarni bármit, csak gondoltam, negyed tizenegykor már csak éhesek lehettek.
És el is nyer egy rejtett, félénk kis gyanakvó pillantást, hogy ezzel most célozgat valamire, vagy csak piszkálódik, mer Apa. Vagy én vagyok csak paranoid? És negyed tizenegy? Meg is keresem az órát a tekintetemmel, de kicsit megkönnyebbülve látom, most annyi az idő, kelni azér korábban keltünk ennél. Valamivel. Bár nem nézünk ki úgy, mint akik fél tízig úgy aludtak, mint a bunda, az elszórtan még fejüket fel-felütő lapos pislogásokkal meg ásításokkal.
-Hmm,.. mihez van kedved?- gondolkozok el Sophie kérdésére. -Otthonos kinn a környék, de szétnézhetünk az itteni "Abszol úton" is. Wandwood Walk, pontosabban. Ha gondolod
Apropó, ha oda megyünk ki, a biztonság kedvéér kéne váltanom... kurvaélet... Szóval kérnem pénzt Apától, mer hát ugye tegnap abból segítettem ki Sophie-t a vásárba, amim volt. Mindegy, sebaj, majd legfeljebb ledolgozom házimunkába besegítéssel. Nem fogom én Sophie-n számonkérni, hogy tartozna, mer ...nem. Nem katasztrófa, megolduk, Lu, megoldjuk valahogy, megoldunk mindent.