félig csókolt csók

Egy félig csókolt csóknak a tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.

Ezt a cseppet sem rövidke versecskét egyszer Elliot olvasta fel Natnak. Azóta nagyon fontos neki.

SHALOTT KISASSZONYA

Folyón innen s túl fekszenek

széles rozs, árpa tengerek,

ölelvén dombot és eget,

és rajtuk át egy út vezet

szép Camelot felé.

A népek föl s le járnak ott,

csodálván mind a liljomot,

mik benőtték az elhagyott

Shalottnak szigetét.

 

Hol nyárfa reszket, s hófehér,

bús fűzfa ága vízbe ér,

lágy fodrot sző az esti szél

a vízre, mely nyugodni tér

szép Cameloton át.

S virágok közt a csendben áll

egy négytornyú nagy szürke vár

mely évek óta őrzi már

Shalott kisasszonyát.

 

S a fűzek közt a part alatt

sok ló vonta uszály haladt,

és kecses vitorlás szaladt

le, hogy nyomán a hab hasadt,

szép Cameloton át.

De ismerik-é odaát?

S ki látta vajh kezét, haját,

vagy ablakában őt magát,

Shalott kisasszonyát?

 

Csupán az árpa közt korán

kaszáló béres hallja tán,

miként visszhangzik egy vidám

ének az ár túloldalán

Camelotba tova.

S a béres, kit az este ott

ér kéve közt, hallván, legott

szól halkan: ‘Ez biz’ ő, Shalott

Tündérkisasszonya.’

 

Kinek kezén csak egyre jár

egy bűvös színpompás fonál.

S reá úgy átkok átka vár,

ha arra pillant, merre áll

Camelot városa.

S számára átka rejtelem,

imígy csupán a szőttesen

serénykedik szép csöndesen

Shalott kisasszonya.

 

És egész álló éven át

egy tükör borítja falát.

S tükrében árnyak nagy hadát

szemléli, mert az útra lát,

mely Camelotba tér.

Folyón örvénylik ott a hab

az útnál, min sok nyers alak,

s vásári árus lány halad

és Shalottból kiér.

 

S ritkán apát baktat lován,

vagy boldog leánykák nyomán

apród igyekszik szaporán

s pásztorlegény az út porán

tart szép Camelotba;

S olykor lovag is átsuhan

tükrén, de néki nincs olyan,

mert ő csak sző magányosan,

Shalott kisasszonya.

 

S mindazt, mi tükrében lebeg,

szép szõttesében őrzi meg:

gyakran, mikor más szendereg,

temetni indult bús sereg

tartott Camelotba.

S máskor magasban járt a Hold,

tükrébe ifjú pár hatolt,

„Emészt világom árnya” szólt

Shalott kisasszonya.

 

Midőn fenn járt a rét felett

a Nap, épp akkor érkezett

az árpa közt, mely kéve lett,

s vakító vértben léptett

merész Sir Lancelot.

Veres keresztes hős vitéz

térdel pajzsán s egy hölgyre néz,

és pajzsa szikrát hányt a réz

mezőn, min állt Shalott.

 

Kantárja úgy villant talán,

mint némely tiszta éjszakán

a csillag fenn az éj taván,

s csengettyűk szóltak, míg lován

Camelot felé haladt.

S övébe ott, hol kardja volt,

egy nagy ezüst kürtöt csatolt,

s így csengve-bongva lovagolt

Shalott vára alatt.

 

S a tündöklő kék délidőn,

szép nyerge csillogott dicsőn;

sisak, s a dísz a fejtetőn

egy csóvaként lángolt, midőn

Camelotba ügetett.

Miként ha bíbor alkonyon

szakállas üstökös oson

az égen át, csillagnyomon

Shalott vára felett.

 

A Nap csillant szemöldökén;

Lova patáin járt a fény;

S a sisak aljánál a szén-

szín haja lengett könnyedén;

közel már Camelot.

S amint a parton lovagolt,

a kristálytükörbe hatolt,

s ott „tralla-lalla”, így dalolt,

merész Sir Lancelot.

 

A hölgy elejtve szőttesét,

feledte átkát, s jóeszét,

a mélybe vetve két szemét,

meglátta őt, hol állt a szép

Camelot városa.

S mit szőtt, a szőttes elszakadt,

a bűvös tükör meghasadt,

"Lesújt az átok!" - így riadt

Shalott kisasszonya.

 

Medrében feljajdult az ár,

keletről vad szél tépte már

a sápadt erdőt, és a sár

csak nőtt, amint ázott a vár,

Camelot városa.

Lejött, a tornyát elhagyá,

s kikötve egy bús fűz alá,

egy bárkát lelt, s felírta rá:

„Shalott kisasszonya”

 

És lent a folyó mély, sötét

vizén -már látva végzetét-

emelte fel tekintetét,

s immár ekképp nézte szép

Camelot városát.

És midőn leszállott a Nap,

eloldozá a láncokat,

s magával vitte őt a hab,

Shalott kisasszonyát.

 

S amint feküdt ott, hófehér

köpenyét verdeste a szél,

-befödte hulló falevél-

Nem messze már az úti cél:

Camelot városa.

S midőn a folyón szelte át

fűz födte domboknak sorát,

elzengte utolsó dalát,

Shalott kisasszonya.

 

S dalát hallották messze lenn,

mint zengte, fennen, s csendesen,

míg már szemének fénye sem

csillant, míg elhunyt teljesen.

S Camelot városát

elérte, ám meg azelőtt,

hogy elhagyá a tág mezőt,

a halál utolérte őt,

Shalott kisasszonyát.

 

S amott magas falak között,

sok tornác és torony mögött

egy fényes díszbe öltözött

sétányhoz ért, s elé szökött

Camelot városa.

Köréje gyűlt az úri nép,

lovag, lord s hívta mind nejét,

s a bárkán olvasták nevét:

„Shalott kisasszonya”

 

Vajon ki ő, s itt mit keres?

S a kastélyra félelmetes

csend szállt, megállt a sok nemes,

s keresztet hányt egész neves

Camelot városa.

Csak Lancelot szólt csöndesen:

„Mily bájos arc! Az Ég legyen

kegyes! Nyugodjék csöndbe lenn

Shalott kisasszonya.”

Ha van lelked a szakításhoz,
Ha van erőd a feledéshez:
Szakíts, feledj!...
Úgy sem volt az szerelmi mámor,
Csak egy szeszély, mit szít a távol.
- Isten veled!...

Bolondság volt ez is, mint minden,
Silányság volt ez is, mint minden,
Álom csupán...
S én, aki mindent elvesztettem,
Hogy' rohantam e lehetetlen
Álom után!...

Befejeztük kis regényünket,
Bevégeztem már minden álmom:
- Isten veled!...
Hogy ki vagyok, tudod Te, édes
S ha van erőd a feledéshez,
Szakíts, feledj!...

A szél ha hűvös éjszakákon
Lehűti mámoros fejem,
A te hideg, utolsó csókod,
Az jut eszembe én nekem.

Hiába száll agyamra mámor
S virrasztok annyi éjszakát,
Mindig érzem annak a csóknak
Halálos, dermesztő fagyát.

HAJNALI CSÓK
Kosztolányi Dezső

Mikor a gyertyánk üszkösen ég már
s sóhajba halnak az éjjeli szók,
vacogva vonaglik egybe az ajkunk
s fáradt remegéssel újra sohajtunk,
leszáll a csók,
a hajnali csók.
 
Oly édes e jégcsók. Álomba didergő
fázó derü, hajnali kósza titok.
Bús ködbe nyíló jégharmatú rózsa,
fáradt gyönyöröknek lángraszitója
a csók, a csók,
a hajnali csók.

VAD SZIRTTETŐN ÁLLUNK
Ady Endre

Vad szirttetőn mi ketten
Állunk árván, meredten,
Állunk összetapadtan,
Nincs jajunk, könnyünk, szavunk:
Egy ingás és zuhanunk.

Véres hús-kapcsok óvnak,
Amíg összefonódnak:
Kékes, reszkető ajkunk.
Míg csókolsz, nincsen szavunk,
Ha megszólalsz zuhanunk.

TAJTÉKOS ÉG
Radnóti Miklós

Tajtékos égen ring a hold,
csodálkozom, hogy élek.
Szorgos halál kutatja ezt a kort
s akikre rálel, mind olyan fehérek.

Körülnéz néha s felsikolt az év,
körülnéz, aztán elalél.
Micsoda ősz lapul mögöttem ujra
s micsoda fájdalomtól tompa tél!

Vérzett az erdő és a forgó
időben vérzett minden óra.
Nagy és sötétlő számokat
írkált a szél a hóra.

Megértem azt is, ezt is,
súlyosnak érzem a levegőt,
neszekkel teljes, langyos csönd ölel,
mint születésem előtt.

Megállok itt a fa tövében,
lombját zúgatja mérgesen.
Lenyúl egy ág. Nyakonragad?
nem vagyok gyáva, gyönge sem,

csak fáradt. Hallgatok. S az ág is
némán motoz hajamban és ijedten.
Feledni kellene, de én
soha még semmit sem feledtem.

A holdra tajték zúdúl, az égen
sötétzöld sávot von a méreg.
Cigarettát sodrok magamnak,
lassan, gondosan. Élek.

A HALÁL LOVAI
Ady Endre

Holdvilágos, fehér úton,
Mikor az égi pásztorok
Kergetik felhő-nyájokat,
Patkótlanul felénk, felénk
Ügetnek a halál-lovak.
 
Nesztelen, gyilkos paripák
S árnyék-lovagok hátukon,
Bús, néma árnyék-lovagok.
A Hold is fél és elbúvik,
Ha jönnek a fehér úton.
 
Honnan jönnek, ki tudja azt?
Az egész világ szendereg:
Kengyelt oldnak, megállanak.
Mindig van szabad paripa
S mindig van gazdátlan nyereg.
 
S aki előtt megállanak,
Elsápad és nyeregbe száll
S fehér úton nyargal vele
Holdvilágos éjjeleken
Új utasokért a Halál.

SZÍVEK MESSZE EGYMÁSTÓL
Ady Endre

Valahol egy bús sóhaj szállt el
S most lelkemen pihen,
Valahol kacagás csendült most
S mosolyog a szivem.
Valahol szép lehet az élet,
Mert lány után futok
S valahol nagy lehet az átok,
Mert sírni sem tudok.

Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott, beteg szegény,
Megölte a vágy és a mámor
Éppúgy, mint az enyém.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettő megáll.

SZÉP A FENYŐ
Weöres Sándor

Szép a fenyő télen-nyáron,
sose lepi dermedt álom:
míg az ágán jég szikrázik,
üde zöldje csak pompázik.

Nagykarácsony immár eljő,
érkezik az újesztendő.
Míg a mező dermed, fázik,
a zöld fenyves csak pompázik.