▲▲▲
Lehettem volna az élet hajnala,
ám eltakarta égre törő fényem
féltékenység-álnok-vihara,
megvetés dere bérli ma fészkem.
Szóltam szelíden, és hangom
elsöpörte harag vad szele,
így elhalkul örökre lantom,
szűkös a lét, nem férek bele.
Még a madárnak is menedéket
nyújt, záporkor a lombotthon,
de nézd, lelkem, a szürke verebet,
ázottan didereg csupasz ágakon.
Nem kértem és soha nem ígértem
szerelmet, se sírig tartó hűséget,
most meg végképp nem értem,
miért adsz hangtalan keserűséget?
Örök talány, szeszélyes ez az élet,
nincsenek álmok! Az ég is gyászos,
könny ül íriszemben, nem igézet,
kinek fájna ugyan, ha az éj magányos?