amiből élünk, amiért halunk

1.  szavak: fog nélküli lehetőség a szájban
2.  érvek: halálra ítélték az ellenérvek
3.  idegek: egy darabig „cérna”, aztán szakad
4.  forradalom: a kvazárok egy sugárnagyságnál
miért válnak láthatatlanná?
5.  béke: amikor csak a gravitáció lehet halálos
6.  szabadság: amint a kövek úszni kezdenek… és…
7.  tengeri szél: partra is sodorhat
8.  kavicsbánya: üregében a szív 
9.  pitvaraképzelet: a vágy aláaknázva vággyal
_______________________

10. költészet: hogy éljen, elegendő ok
    egy sor vértanú-ikon 
    és a lexikon kilenc 
    előbbi magyarázata

Nem mondhatom el senkinek...

Ismered azt az érzést, amikor legszívesebben az életed legapróbb részletéről is beszámolnál valakinek? Lényegében még az sem érdekel, hogy kinek, csak elmondhasd neki, és aztán tovább dicsekedhess azzal, hogy nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Na ez az igazi szánalom a jelenlegi társadalomban. Lehetnek titkaink, de azok csak napokig maradnak meg tényleges misztériumnak. Ha két ember tud már róla, az nem tudok, csak hogy ilyen fellengzős életigazságokat puffogtassak el a fületek mellett, de tudjátok mit? Megosztom egy titkomat veletek. És hogy mire is volt jó ez az indokolatlanul hosszú felvezető többes számban felétek, arról fogalmam sincs. Őszintén remélem, hogy senki nem olvassa el ezt, nemhogy többen is. Egy napló nem azért van, hogy olvassák.

1993. december 5.
Anyám egész pontosan ezen a napon, tizedik születésnapomon bukkant fel a családi ajtónkban - ugye milyen fura, hogy sajátomnak tekintem azt a redvás ajtót keretestől, mikor az igazából James és Eva tulajdonát képezik? -, és már akkor is hozta a formáját, meg a kezében egy egész takaros, félig megevett csokitortát is. Gondolom lopta valahonnan, ahogy a piát is, amitől becsiccsentett már az érkezése előtt. Stílusosan, mégis unalmasan érkezett, de nem tehetett róla. A kerek számok már akkor is a gyengéi voltak, és a tíz talán még a szerencseszámai közé is beválogatásra került. Ritkán kapott csak ennyit vagy többet egy numeráért.
Tíz éves valómban kinyitottam az ajtót, aztán be is csuktam - idegenekkel nem állok szóba -, és visszaültem az asztalhoz. Ki volt az? Nem volt senki. James felállt az asztaltól, és beengedte az egyre hangosabban dörömbölő anyámat, aki fel sem ismerte a fiát, akit képes volt tíz évig nem meglátogatni. Mégis hogy kellett volna fogadnom? Nem ugrottam az első szóra a nyakába. Tíz évesen nem is tettem volna ilyet egy alkoholgőzös nővel. Jobban féltem tőle gyerekkel a földön is, nemhogy még a nyakában is lógjak. Nélkülem is hanyatt vágta magát a kanapén, és elaludt. Boldog szülinapot, Tommy! Jah, ez kimaradt.
Másnap suliba mentem, és mire hazaértem, anyám eltűnt. James és Eva szerint kicsit kijózanodott, de ragaszkodott ahhoz, hogy el kell mennie.
Említettem már, hogy anyám kedvencei a kerek számok? 10 galleont hagyott az íróasztalomon, meg egy újságból kitépett cafatot, amire azt írta hullámos vonalú betűkkel, hogy Még tíz szép évet!
A pénzt eltettem, és megírtam a házim. Nem ismertem a nőt, aki nálunk járt.

Itt nincsen könnyes, nagy szerelem.

1989. szeptember 7.
Nem egészen szeretem az iskolát. Ezt egy hét alatt könnyedén meg tudtam állapítani, ami már önmagában katasztrófa, nem? Egész nap csak tanulunk írni - amit én már tudok -, meg számolni és hasonlók. Nagyon unalmas az egész, és még azzal sem köthetem le magam, hogy autózok, mert akkor elveszik tőlem. Nagyon rossz ez a hely, nem is értem, hogy miért küldtek ide James-ék. Mindenképp mondani fogom nekik, hogy hagyják abba ezt a fajta nevelést, mert nagyon rossz, és csak megőrülök tőle.
Ezt gondoltam a mai nap feléig nagyjából, amikor is eljött az énekóra ideje. Ez egy fura elnevezés, mert mindenki választhat, hogy mire megy. Én a gitárra szavaztam, mert az volt az utolsó helyen feltüntetve, és úgy voltam vele, hogy ott kevesen lesznek. Igazából nem is voltak sokan. Mindenki hegedűre meg dobra ment. De azok unalmasak szerintem. Gitárral lehet szerezni barátnőt. Mindig ez van a jó szerelmes történetekben.
Na szóval, bementem a teremben, ahol négyen voltak rajtam kívül, és mindenki lány. Három tanárnő és egy diák. Nem is tudtam, hogy tanárok is járhatnak ének órára, de aztán végül elmentek ketten, és csak a gitártanár meg a diáklány maradt ott. Meg én. Fura volt, azt hittem, azért nem csak ketten leszünk, hanem úgy öten vagy hatan. De nem zavart.
Gyors bemutatkozás után kiderült, hogy a lány már tud valamennyire gitározni, és mutatott is valamit, amitől elállt a lélegzetem. Nem tudom, hogy miért, de nagyon megtetszett a lány, és az is ahogy játszik.
Kedves naplóm, meg fogok tanulni gitározni, hogy játszhassak a lánynak!