A hátsó kert

[2002. szeptember 30.outfitDark to light - Light to dark]

2002. szeptember 30.
outfit

Dark to light - Light to dark

18+

Elliottal a közös együttlétjeink mindig különlegesek voltak. Olyan volt, ami túlmutatott valami egyszerű, állatias, vagy kevésbé állatias szexnél. Volt bennünk valami ami tökéletesen eggyé olvasztott minket, valami őserő, amitől minden egyes alkalommal úgy éreztem, hogy megőrjít. A jó értelemben őrjített meg. A közös táncunk, a közös sóhajaink, a szex utáni álmos összebújásaink szinte gyönyörűvé festették az együttlétünket. Szerettem benne a táncunkat, ELliot sóhajait, ahogy a nevemet kiabálta, vagy ahogyan a hajamba túrt, ahogy csillogó szemekkel rám pillantott. Minden egyes alkalmunkat szerettem kihasználni, nem elsietni, hanem egybe tartani, amíg csak lehetett. Szerettem kényeztetni, tudtam, hogy mi a legjobb neki. Szinte élvezettel csaltam ki belőle azokat a kedves kis nyögéseket.
Hiszen mindig megkapod a jutalmad, Muci… - suttogta ELliot, miközben végigzongoráztam a testén, és hagytam magam és őt is elveszni a csókok közeoette. Elégedetten dörmögtem neki valamit, miközben szinte teljesen megszűnt számomra a külvilág és csak mi ketten léteztünk, meg ez a szoba, az ágyam. Ilynekor még a saját sötétségem is messzire menekült, mert túlságosan is élveztem a kettőnk között lobogó kémiát, és nem gondoltam semmi másra.  Együtt mozogtunk, a puha takarók és a párnák között, egészen addig amíg remegve meg nem adtam magam ELliotnak, és ő is nekem.
Elliot furcsán sápadt volt, így kicsit aggódó pillantásokkal mértem végig, és talán tényleg nem volt jó ötlet akkor szexelni vele, amikor modnjuk túlságosan is empatikus állapotban volt. Mielőtt azonban megkérdeztem volna, hogy hozzak e zacskót, vagy vigyem ki a vécébe, hirtelen a fülére tapasztotta a kezét és kiabálni kezdett.
- Nem vagyok senki… fogd be… fogd be… - kiabálta, mire összerezzentem, de megpróbáltam felülni, és őt is egy emberibb pocízcióba húzva, gyengéden magamhoz húztam és megsimogattam a hátát.
- Semmi baj, Elliot, itt vagyok - mormogtam és gyengéden megpusziltam az arcát. Tudtam, hogy sok démona volt, mint ahogy nekem is. Tudtam, hogy valamivel neki is minden nap, minden ébredéskor meg kellett kűzdenie, és néha egyszerűen túl erősek voltak, és csak orditani tudtunk volna tőlök.
- Nem vagy senki. De ha nem hagy el téged, aki mondja, ha nem hagyja abba. Mondd el. MOndd el ki ez - suttogtam halkan egy kis csend után, és kicist elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézzek. Fontos volt nekem  és azt akartam, hogy tudja rám midnig számíthat. Persze nem akartam azt a poént elsütni, hogy mondja el ki bántotta és megölöm. Valahogy ez nem az a pillanat volt. Kisepertem a tincseket a szemébeől és megcsókoltam a homlokát.
Aztán ha nem nyugodott meg, felkaptam az ingemet és a gatyámat, majd belebugyoláltam az egyik köntösömbe. Sok köntösöm volt, mert kínosan ügyeltem arra, hogy olyan legyek mint a legtöbb felnőttnek számító gazdag varázsló. Sok ruha, sok cipő, sok köntös, és később pipa helyett sok-sok cigi. Kézenfogtam és levezettem a nappaliba, ahol a régi zongorám állt. Kicist összezsorult a torkom, mert egy ideje nem játszottam rajta. Legutóbb akkor, amikor Benjamin gitározott, én pedig lejöttem hozzá zenélni. Szerettem ahogy együtt zenéltünk, a zongora klasszikus hangja tökéletesen összeolvadt az öcsém gitárjával, és néha egészen szépen is tudott zenélni a förmedvényes zajoktól.  Szóval odaléptem ELliottal a zongorámhoz, felnyitottam a fedelét, és megsimítottam a fehér billentyűket.
- gyere, Nyuszi ülj le mellém. Van ami talén kimossa belőled a hangokat. A zongora az enyémeket is el tudja hallgattatni - suttogtam, és az ujjaimat megtornáztattam közben, majd elhelyezkedtem és lassan elkedztem játszani. Nem érdekelt, hogy kint a többiek is hallották-e vagy, nem. Egyedül most csak Elliotnak akartam játszani, hogy a benne lévő szellemek békén hagyják. Chopin Prelude in E Minor kellemes dallama békésen kezdte megtölteni az álmos fényben úszú nappalit.

◂ light in the dark ▸

2002. szeptember 30.

◃a i d e n ▹

l_s t

style: blue ║ zene: coloratura

Az édes forróság egy pillanat alatt csapot át őrült rettegésbe, ahogy Reagan hangjának furcsa éle kicsit megrázott belülről. Remegve szorítottam a fülemre a kezem, remélve, hogy nem hallom meg újra azt a hangot, csakhogy nem hallgatott el. Senki vagy. Egy mocskos kis senki… nem érdemeld meg ezt… Aztán égni kezdett a heg a csuklómon. Újra és újra remegés futott át rajtam, mintha csak lázas lennék, de valójában rettegtem. Rettegtem, hogy egyszer csak megjelenik az összeaszott teste, amit már fel is gyújtottam, csakhogy megszabaduljak tőle, és akkor megint megátkoz.
Ahogy Aiden felült, kinyitottam a szememet, hagytam, hogy odavonjon magához és öleljen. Ujjai finoman érintették a hátamat. Leengedtem a kezeimet a fülemről, csak a szemeibe néztem várva, hogy elmúljon bennem az a sötét lüktetés. Az elmúlt időszakban boldog voltam, tényleg felhőtlenül, gondok nélkül… szinte már furcsa is volt, hogy eddig nem jött rám az elmebaj. Mard el magadtól, O’Mara… – bíztatott a hang kegyetlenül, én meg próbáltam kicsit összeszedni magamat… remélve, hogy Aiden nem undorodik tőlem meg annyira. 
– Semmi baj, Elliot, itt vagyok – mormogta és gyengéd puszit nyomott az arcomra. Puha volt és finom… lehunytam a szememet. Ordítani lett volna kedvem a csuklómban lüktető fájdalomtól, de nem tettem. Egyszerűen csak odabújtam Aidenhez egy kicsit. Érezni akartam az illatát.
– Nem vagy senki. De ha nem hagy el téged, aki mondja, ha nem hagyja abba. Mondd el. MOndd el ki ez – suttogta. El akartam hinni neki és hangosan sóhajtva néztem rá megint, ahogy elhúzódott. A szürke-barna szempártól megint kicsit megnyugodtam. Aiden illata, az egész lénye olyan volt, mint egyetlen forró, biztonságos ölelés. Mellette nem kellett félnem… egyre inkább annak fogadott el, aki voltam. Hiába voltak régen súrlódások, mostanra összeszoktunk és napról napra jobban szerettük egymást… legalábbis én így éreztem.
Figyeltem, ahogy Aiden felkapja a cuccait. Aztán hagytam, hogy bebugyoláljon egy puha köntösbe. Kellemes volt és meleg, el tudtam volna aludni ettől az érzéstől, mégsem tettem. Hagytam, hogy kézen fogjon és levezessen a lépcsőn a nappaliba.
A zongoránál álltunk meg. Szép, régi darab volt, tökéletesen illet ebbe a házba. Figyeltem az ujjait, ahogy végig simít a fehér-fekete billentyűk elegáns során. Annyira illet hozzá, valahogy ő sokkal kifinomultabb volt nálam… végre nem csak az olvasó, morgolódó Aiden volt, hanem az, aki igazából ott lakott benne mindig is. Ezzel együtt ráadásul igazi férfivé is vált.
– gyere, Nyuszi ülj le mellém. Van ami talén kimossa belőled a hangokat. A zongora az enyémeket is el tudja hallgattatni – suttogta, én pedig odahuppantam mellé, egészen hozzábújtam és úgy figyeltem a mozdulatait. Lehunytam a szemem, engedtem, hogy a zongorából előcsalt dallam kellemes, lassú ritmusa hatással legyen az éréseimre. A hang elkezdett csitulni, a sötétség szépen elnyugodott valahol a lelkem mélyén. Nem volt több árny, nem volt több kérdés… csak a zene, Aiden illata és én.
– Muci… ez gyönyörű… – Suttogtam fáradt hangon és finoman megpusziltam a vállát, ahogy még közelebb bújtam hozzá. Nem lehettem elég hálás, hogy ezt is megtette értem, hogy itt volt velem… hogy megnyugtatott… hogy nem lökött el vagy gúnyolt ki, mint Nat, amikor pánikrohamom volt. Aiden elhitte, hogy nem csak feltűnősködöm.   
– Sajnálom, hogy ennyire kifordultam magamból… – tettem hozzá és rásimítottam a zongorabillentyűzeten nyugvó ujjaira. Nem érdekelt, hogy még egy kis hangot is kicsaltam így a hangszerből. – Elkezdett égni a hegem és… – felkavart, megzavart, előrángatta belőlem a sötétséget… Így is befejezhettem volna, de a szavaim elakadtak. A félelem helyét megint átvette az a furcsa, félreismerhetetlen biztonság érzet, ami annyira a miénk volt és annyira szerettem.

[2002. szeptember 30.outfitDark to light - Light to dark]

2002. szeptember 30.
outfit

Dark to light - Light to dark

18+

Valahogy midnig ott lyukadtam ki, hogy én voltam az, aki mindekinek a támasza volt. Midnig is ez volt a dolgom, mintha csak emiatt születtem volna meg. Ha Benjamin bőgött mert olyan idióta volt, hogy leesett kiskorában a háztetőről, és anyáék nem voltak itthon, én vittem el hopp-porral a Mungóba. Ha any véletlenül felgyújtotta a konyhát, ha apa olvasószemüvege elveszett, mert Benjamin eltökítette, ha  ahúgom sírt mert az idóta öcsém megint megríkatta. Mindig én voltam ott, nekem kellett feltakarítanom a szart. A Roxfort alatt is állandóan abból álltam ki, hogy Benjamint ne csapják ki. HOgy Benjamint és a családomat ne bántsák. Mintha egy árnyékban lapuló védelmező lettem volna. Furcsa érzés ez. talán fel sem tűnt volna, ha nem kellett volna ELliotot a karjaim között vígasztalnom, amikor az őrület peremén táncolt. Vékony határ volt a józanség és az őrület között. És én nem voltam benne biztos, hogy a józan oldalon álltam.
Féltettem ELliotot, és ahogy a szobánkban a fény is egyre inkább leült, ahogy a nap lebukott az ablakon, egyre inkább olyan megfestett hangulat telepedett le a helyiségbe, ami biztosan fokozhatta is ELliotban a fájdalmat. Nem szerettem, ha szenvedett, ahogyan azt sem, hogy magát marcangolta és félt attól, hogy megint elhagyom, vagy kidobom. Gyűlöltem magam azok miatt, amit tettem vele, hogy odajuttattam, ahova. Túl sok embert bántottam a 19 évem alatt, és rohadtul nem volt elég egy élet arra, hogy minden egyes bűnömet jóvátegyem. De voltak olyanok, amiket nem is akartam. Feryllt ezerszer is képes lettem volna megölni, ahogy a tásait is. Vagy minden olyan embert, aki csak egy halvány fenyegetést jelentett a családomra. Apa helyett nekem kellett rájuk vigyáznom. és megi is tettem, nem számított mennyire lettem tőle mocskos. De gyűlöltem a tudatot, hogy s szeretteimet bántottam. Nem akartam, hogy ELliot azt higgye ettől bármi is képes megváltozni köztünk. Nem akartam, hogy féljen attól, hogy én most csak azért ordítok vele, mert kiborult.
Egyszer mindenki kiborul. Egyszer mindenki csak üvölteni tudna.
Ahogy csendesen levezettem a lépcsőn, még annyi év után is olyan ismerősen és fájdalmasan barátságosan reccsent meg a harmadik lépcsőfok lentről. Régen azt képzelte Benjamin, hogy egy szellem lakik benne, azért reccsent meg mindig, mert utálta, ha rajta dobogtunk. Szinte meg sem lehetett számolni, hányzsor rohantunk fel-le rajta. A lépteink nyomától kopottas volt és elhasznált. És tele volt emlékekkel.
Elliotra pillantottam, ahogy leértünk a nappaliba, ami most is ugyan olyan monumentális volt, ahogy keveredtek a stílusok, még a szobán felül is, ahogy anyának és apának tetszettek a bútorok falak. És ez a káosz mégis olyan biztonságot adott éveken át. Szerettem volna ilyen otthont tremeteni ELliotnak és a lányunknak is.
Apa egyszer azt mondta, ha elég hangosan játszottok, akkor egészen biztos meg fogom hallani. Szerettem volna, hogy így van. Szerettem volna, hogy tudja, megint leültem a zongorához, amin ő tanított meg játszani, ami mellett ott kuporgott Chrissie, fejét a térdemen pihentetve, és mellettem ott puffogott Benjamin is. Szerettem azt az emléket, szerttem, hogy a zenével átadhattam azt, amit éreztem. Körbetáncolt  afalakon összefűzte az érzéseimet, és összekötött egem azzal a kölyökkel aki túlságosan soket kééozelt magáról. Ahogy lassan véget ért a dallam ujjaim színpadias mozdulattal fejezték be az utolsó dallamot és hagytam, hogy a csendben megüljenek a hangjegyek. Elliot felé biccentettem a fejemet, és megcsókoltam a homlokát.
– Muci… ez gyönyörű… - sóhajtotta ELliot.  Talán... talán, ha más utat válazstottam volna, én is egy lennék a híres, legendás zongoristák közül.
- Szeretném, ha majd a lányunk is játszana. talán ő többre viheti majd, mint én. talán ő nem pazarolja el, amit megtanít neki az apja - sóhajtottam fel halkan, és egy szomorkás kis mosolyra húztam a számat.
- Sajnálom, hogy ennyire kifordultam magamból… Elkezdett égni a hegem és…
- Elliot, hagyd. Ha fáj engedd ki. ha ordítanál engedd ki. Senki sem fog bántani érte. Amíg én élek nem hagyom - simítottam végig gyengéden az ujjaimmal az arcán, és egy hosszas csendes csókkal ajándékoztam meg. Odakintről beszűrődött anya meghatott pityergése, mert hallotta megint, hogy zongoráztam, és a többiek halk neszezése. Nem nyomultak be a nappaliba, és hagytak minket, hogy csendesen üljünk a szoba boltívei alatt, a zongoránál, a lemenő nap csendes fényében. És kilesve a hatalmas ablakokon, amik plafontól a földig értek, már a krpitánk megnyúlt árnyai sem véstek fekélyes sebeket a szívemre.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

[2003. január● E S T H E R ●⭃ Tűnj el ⥷tükörképem]

2003. január
● E S T H E R ●
⭃ Tűnj el ⥷
tükörképem

Lights out, you're talking too loud
So just shut your mouth, who the fuck are you now?
Lights out, can you feel it now?
We're calling you out, who the fuck are you now?

Menjünk ki, és etessünk madarakat.
Valahogy olyan tökéletesen tiszta és kellemes téli délelőtt volt, amit végre együtt tölthettünk, edzések és írás meg egyéb könyves izék nélkül. Én izgából jobban élveztem volna magamat, hogy ha egy emberkupacként melegedve bámultuk volna a kandalló kellemesen lobogó tüzét a nappaliban, de... Esther olyan gyönyörűen tudott kérni, hogy egyszerűen nem tudtam neki ellenállni. Sehogy se. Szóval igen, kimerészkedtem vele a hűvösbe, miután lehalásztam valami ezer éves, nagyon régi madár etetőt a padlásról.
Ezer éve nem mentem fel a padlásra, az valahogy olyan privált hely volt, egy kis csodálatos elszigetelt varázsvilág hármunknak. Innen másztam ki Aidennel a tetőre, amikor még Chrissie anya hasában se volt, és itt töltöttünk olyan ikres pillanatokat, és amikor már a húgunk is megszületett ő is jött velünk ebbe a régi, elveszett dolgokkal teli csodavilágba. Ahogy beléptem a madáretetővel, úgy éreztem, hogy a gyerekkor nyomát taposom le, és mégis, szinte fájdalmas nosztalgikus érzés töltött el, ahogy a régi deszkék és kacatok között matattam Esther társaságában.
- Hárman egyszer bújócskáztunk. Nem volt túl izgalmas, mert mi egymás elől Aidennel sose tudtunk elbújni. Szóval Chrissie kereséséből állt az egész - jegyeztem meg vigyorogva, miközben szomorúan elfancsalodott a szívem. Még most is hallom a húgom élénk, csengő-bongó hangját visszhangzani, ahogy visítva és lelkesen matat őseink régi dolgai között kérdésekkel bombázva minket, hogy ez mégis micsoda? Igazából kellemes volt, és a matatás közben, mindenféle furcsa mégikus izékbe botlottam bele, de végül csak sikerült előszednem a temérdek régi dolog és játék meg egyéb közzül a madártetetőt. Még apa csinálta, de egy alkalommal játékból felhoztuk ide, mert Chrissie fecskéset szeretett volna játszani. Apró lábon állt, és piros volt a teteje.
- Mit szólnál, ha oda tennénk? - mutogattam neki a fa melletti üres térre, kesztyűbe bujtatott kezemmel. Sok hó volt, az itt maradt madaraknek pedig tényleg jól jöhettek a magvak és a finom madáreleségek. Meg is idnultam, hogy beledöfjem a földbe. A távolban éppen egy cinege jellegzetes csipipelése törte meg a békés téli csendet.
- Biztos, hogy jobban vagy? -  kérdeztem aggódva, mert eszembe jutott, hogy olyan ijesztő fájásai lettek Esthernek, és még szerencse, hogy anya nem is volt ennek szemtanúja. nem tudtam hazudni, szóval rögtön kiböktem volna az igazságot de... Valahogy mist nem igazáb volt erőm ezt így közölni vele. Nem akartam, hogy kiabáljon, és nekünk is... kcisit át kellett értékelnünk a dolgainkat. Miközben még egyenesen féltem belül. Nem voltam olyan érett, mint apa, nem voltam még erre kész. Aiden az összes életképes tulajdonságot ellopta előlem, csak mert gyorsabb volt. - Remélem nem kell még egy ilyen fontos könyves valamit lemondanod - sóhajtottam letörve, miközben a földbe szúrtam a bájos kis madáretetőt.

[tűnj el]

tűnj el



Ben
2003. január 29.

style

Jó volt kettesben Benjaminnal… vagyis most már hármasban. Még szoktam a gondolatot, hogy kettőnknek lesz egy kislánya. Ráadásul minden hirtelen olyan gyorsnak tűnt. Egy hónapja volt, hogy kiderült és már nehezen gomboltam be a régi nadrágokat magamon. Még sem tudtam, hogyan kéne elmondani a családnak. Főleg Ericának. Belőle valahogy nem néztem volna ki, hogy örülne a dolognak. Ben egészen más volt, mint Aiden. Kevésbé érett és még csak házasok sem voltunk. És… és igazából én sem voltam elég érett. Mégis valahogy le kellett nyugodnom, mielőtt azért veszítem el a babát, mert percenként pánik rohamot kapok, hogy túl fiatal vagyok. Ezért is jött a madáretetős ötlet a nagy bújás közepette.
Ezért mentünk fel hát a padlásra. Ott persze hatalmas volt a por, de a dobozok, dossziék és régi albumok társaságában mégis olyan otthonos érzés fogott el. Nem is tudom: úgy éreztem, tökéletesen ide tartozom. Ide, Benjaminhoz és a családjához.
–  Hárman egyszer bújócskáztunk. Nem volt túl izgalmas, mert mi egymás elől Aidennel sose tudtunk elbújni. Szóval Chrissie kereséséből állt az egész – mondta Ben. Én pedig odaléptem hozzá, hogy végig simítsak a karján. Tudtam, hogy ezek a gyerekkori emlékek még mindig fájtak neki, hiszen Chrissie sosem nőhetett fel úgy, ahogyan ők. Már nem volt az életük része és ez olyan nehéz lehetett testvérként.
Végül a játékok sokasága közül egy régi, formás kis madáretető került elő. Apró lábakon állt, klasszikus módon faragva. A teteje is kidolgozott volt és szép pirosra volt festve, habár mostanra belemarta a fogát az idő is. Mégis olyan örömmel mentem Benjaminnal ki az udvarra, egészen a hátsó kertig, időközben felkapva a fehér, prémes gallérú kabátomat és finom, velúrbőr kesztyűmet, mintha egy teljesen új etetőt készítettünk volna mi ketten.
Valójában szerettem a családi emlékeket. Megmelengették a szívemet, hiszen nekem nem volt soha rendes családom igazán. Persze apám ott volt, de ő csak kihasználni akartam engem. Nem számított neki, hogy a lánya vagyok. Számára ez csak egy tény volt, amit önző módon a javára akart fordítani. Ezért is éreztem mind jobban úgy, hogy inkább tartozom a Fraserekhez.
– Mit szólnál, ha oda tennénk? – kérdezte Ben és a falhoz közeli pontra bökött.
– Szélvédettnek tűnik – bólintottam és közben a zsebemből kivettem az eledelt, amit hoztam. Megvártam, míg Ben a földbe döfi az etetőt, aztán kicsit megbillenve, de felnyitottam a tetejét a szerkezetnek. Így szórtam bele a magukat és a szárított gyümölcsöket, amiket elcsipegethettek a cinegék.
– Biztos, hogy jobban vagy? – kérdezte csendesen Ben. Volt egy pár rosszul létem, sőt a hasam is annyira fájt egy-két alkalommal, hogy a Mungóban kötöttünk a közös ismerősüknél, annál a Jasper Flynnél. A srác persze csak valami bájitalt adott, ami enyhíheti a terhességgel járó tüneteket. – Remélem nem kell még egy ilyen fontos könyves valamit lemondanod.
– Nyugi, Ben. – simogattam meg a kesztyűs kezemmel az arcát. A másikkal közben lecsuktam az etetőt. – Mióta Jaspernél voltunk rendben vagyok. – Tettem hozzá. – Az a bájital tényleg hatásos. Lehet, hogy Elliotnak is adnunk kellene belőle, mert folyton hánynia kell a parüfmömtől. – Nevettem el fel. Aztán odahajoltam és finom csókot leheltem az ajkaira.
– Szóval ez a Fraser fiú az… - hallottam meg egy reszelős hangot, amire úgy rezzentem össze, hogy majdnem felborítottam a frissen földbeállított madáretetőt. Aztán szó szerint Benjamin karjaiba ugrottam. Apám volt az. Kicsit csapzottan, kicsit rendetlenül. Elihatta vagy eldrogozhatta a pénzt, amit legutóbb adtam neki. Nem tűnt józannak. – Hallom egy igazi kviddcssztár vagy kölyök…

[2003. január● E S T H E R ●⭃ Tűnj el ⥷tükörképem]

2003. január
● E S T H E R ●
⭃ Tűnj el ⥷
tükörképem

Lights out, you're talking too loud
So just shut your mouth, who the fuck are you now?
Lights out, can you feel it now?
We're calling you out, who the fuck are you now?

Kicsit még mindig remegett a gyomrom ettől az egész helyzettől, és valahogy a padláson is úgy éreztem egy kicsi, mintha a régi dolgok is megvetően néztek volna vissza rám. Mintha életem legnagyobb bűnét követtem volna el, hogy nem csak babát vártunk Estherrel, de még Merlinre! össze se voltunk házasodva! Hát egyáltalán nem voltam erre kész, azt hittem úgy 30 éves koromig nem is kell majd ilyenekkel foglalkoznom, hogy családalapítás, mert... Itt volt a karrierem, aminek csak most kezdtem el elérni a csúcsát. A kviddics gyors szakma volt, az ember örülhetett, ha 33 évesen is még sepűn szállhatott... Ki akartam élvezni minden pillanatát, hiszen egész életemben csak ez érdekelt, a repülés. talán hiba volt, talán anyának volt igaza, hogy miért nem tanuétam én is rednesen... Lehettem volna auror, vagy sárkánykutató, de igazából Aiden lébai előtt hevertek a szakmák, engem sose érdekelt a verekedésen a gyengék védelmén a hülyülésen Estheren és a repkedésen kívül semmi.
Örültem mégis... olyan boldog voltam, amikor csak láttam Esther arcán átsuhanni azt a nagyon furcsa büszkeséget, ami minden alkalommal elöntötte, ha kezével a hasára simított. Iagzából én még... alig mertem még csak oda is hajolni... pedig azért mégis csak valahogy büszkeséggel töltött el,. hogy gyerekünk lesz.. hogy lányunk lesz. És olyan szőke lesz vajon, mint Esther? Mint anya? Olyan gödnör fürtjei lesznek, mint Chrissie-nek? Valahogy ebbe belegodolva is csak mérhetetlen zavart és gombócot éreztem, de... mégis valahogy... még ha nem is voltak bennem olyan elsöprő apai ösztönök, mint aidenben... Szerettem volna, hogy jó élete legyen, és vigyárzni akartam rá is meg Estherre is, már most is.
Ahogy kiszedtem az etetőt, és elszomorodtam Chrissie emlékétől, Esther odalépve megérintette gyengéden a karomat én pedig egy félmosolyt varázsoltam az arcomra, hogy kicsit megnyugtassam, és odahajoltam hozzá egy rövid, finom csókra is, majd levonultunk a házból, ki a kertbe. Kicsit hiányzott Sean is, már egészen a házunk díszletévé vált, ahogy ott szunyókált a terasz napfényes sarkéban, vagy szórakozottan játszott egy éppen arra tévedt labdával. Lehet ő is éppen beszerelmesedett, mostanában ha láttam is túlságosan olyan ábrándos képet vágott.
LEnt kellemes, olyan kalsszikus kint lévő kellemes tél fogadott minket. Barátságosan télies volt a levegő, amikor nem olvadt el a hó, de az ember orra se akart lefagyni a képéről. Elégedetten döfködtem bele az etetőt a földbe, hogy meágiával megerősítve biztosítsam a hejét, és így biztos nem fog kidőlni még tavasszal sem.
- Nyugi, Ben.  Mióta Jaspernél voltunk rendben vagyok. Az a bájital tényleg hatásos. Lehet, hogy Elliotnak is adnunk kellene belőle, mert folyton hánynia kell a parüfmömtől - erre modnjuk hümmögtem egyet. Jasper tényleg egészen ügyes volt bár azért féltékennyé tett a tudat, hogy Esthert fogja bámulni szülés közben. De jó srác volt és meglehetősen rendes barátnak is bozonyult, ahhoz képest, hogy mennyire hülyét kapott tőlem a Roxfortban. Jó, mondjuk tőlem a legtöbb mardekáros hülyét kapott.
- Jó, igazad van. Kicsit túlaggódom de... Valahogy úgy érzem hibás vagyok. Fontos volt neked a karrier is, de... valahogy mégis boldog vagyok, hogy ő lesz nekünk - sóhajtom, miközben Esther odahajolt hozzám és megcsókolt. Finoman karoltam át, miközben még midnig éreztem, hogy egyszerűen túlságosan is nagy hatással volt rám, még akkor is. Miatta képes lennék hinni az ilyen leki társak hülyeségben is. A pillanatot azonban egy hang törte meg, én pedig tudtam, hogy most nagyon meg kell védenem Esthert.
– Szóval ez a Fraser fiú az… - dörrent egy kellemetlen hang, és Esther szabályosan a karjaimba vetette magát. Láttam, hogy hirtelen félelem és zaklatottság ült ki az arcán, miközben egy ágról szakadt fickó sétált felénk. Rögtön magam mögé tereltem Esthert, és védelmezően magasodtam felé, miközben a kezemben szorongattam a pálcámat ami izgatottságában lüktetni kezdett az ujjaim alatt. Nem voltam jó ember ismerő, mint Aiden, aki az egész életét is kinézte egyes emberekből, de láttam rajta, hogy nem volt teljesen magánál.
- Hallom egy igazi kviddcssztár vagy kölyök… - mndta és bizonytalan léptekkel közelebb jött én meg hátrébb léptem.
- Ö ja, olyasmi - szólaltam meg, de a fickó mintha nem is nagyon akart volna velem foglalkozni csak Esthert bámulta  avizenyős gonosz tekintetével, miközben olyan gusztustalanul gurgulázva bezsélt.
- Adhatnátok nekem egy kis pénzt. Sejtettem, hogy gazdag embert halászott ki magának... Mi van, lányom, már rám se nézel, HE?! - emelte fel a hangját élesen, majd közelebb lépett de én csak hátra felé tereltem Esthert. Egyszerűen nem akartam, hogy a közelébe kerüljön, hogy megérintse, hogy beszennyezze.
- Ha pénz kell, menj a Gringotssba, nem vagyunk bank, tata - morogtam indulatosan, mert kezdett bennem forrni a düh, ami bármikor képes lett volna belőlem kirobbanni.

[tűnj el]

tűnj el



Ben
2003. január 29.

style

Valahogy minden annyira békés volt és jó, ahogy kettesben töltöttük a napot… szinte el is tudtam képzelni, milyen lesz, ha egy családot alkotunk… ahhoz persze el kellett volna mondani Ericának, meg szép lassan az egész családnak azt, ami előtt állunk. Nem mertem még sem kibökni. Féltem, hogy teljesen kiborul tőlem Erica, Elliot meg féltékeny lesz és akkor elszabadul a káosz a családban.
– Jó, igazad van. Kicsit túlaggódom de... Valahogy úgy érzem hibás vagyok. Fontos volt neked a karrier is, de... valahogy mégis boldog vagyok, hogy ő lesz nekünk – mondta Benjamin, miközben finom csókra hajoltam hozzá. Csak lágyan érintettem az ajkait, ahogy kicsit megéreztem a teste melegét a kinti hidegben. Imádtam Benhez bújni. Minden helyzetben olyan volt, mint egy biztonságos támasz, akire számíthattam.
– A karrieremmel szemben bármikor téged választanálak… – suttogtam csendesen és végig simítottam az arcán. Csakhogy ezt a kellemes pillanatot is tönkre tudta tenni az olcsó alkohol szag és a viseltes külső, ami tökéletesen jellemezte az apámat. A férfit, akit az apámnak nevezek, bár nem sok köze volt hozzá. Gyilkos volt. Egy igazi szörnyeteg.
– Hallom egy igazi kviddcssztár vagy kölyök… – lépett közelebb, én pedig azzal a lendülettel Bennel együtt hátráltam. Nem akartam, hogy bántsa vagy zsarolja őt is, úgy ahogyan velem tette. Vajon Benjamint megijesztené, ha azt mondja, hogy azt tenné velem, amit az anyámmal.
– Ö ja, olyasmi – válaszolta Ben, de apám tekintete rám vándorolt. Egy undorító vigyort is megengedett magának, ahogy végig mért. Ösztönösen hátráltam megint, belekapaszkodva Benjamin kabátjába. Nem akartam, hogy hozzám érjen, vagy megérezzem az arcomon a bűzös leheletét. Egyre nehezebben kaptam levegőt, a szívem őrülten dobolni kezdett.
– Adhatnátok nekem egy kis pénzt. Sejtettem, hogy gazdag embert halászott ki magának... Mi van, lányom, már rám se nézel, HE?! – Lépett még közelebb. Ben próbált hátrébb terelt, de tudtam, hogy ez nem lesz elég. Túl erőszakos volt ő ahhoz, hogy csak úgy megszabaduljak tőle.
– Ha pénz kell, menj a Gringotssba, nem vagyunk bank, tata – Próbálkozott tovább Benjamin, de még mielőtt bármit is tehetett volna, apám odalépett, megragadta a karomat és közelebb rántott magához. Megrázott, mint valami gyereket, én pedig éppen csak egy halk sikkantást engedtem meg magamnak.
– Hagyj minket békén! Nem adunk neked semmit… csak elherdálod italra és bájitalokra. – Mondtam idegesen. Még távolabb próbátlam kerülni tőle, de tudtam, hogy esélyem sincs. – Nem érdemled meg, hogy adjunk neked bármit is! – A düh kiszakadt belőlem szavak formájában. Mégis túl gyenge voltam kiszabadulni a szorításából.
– Mikor lettél ilyen szemtelen kis ribanc? Az anyádra ütöttél… – szorongatott tovább. Még erősebben szorított meg, aztán egyszerűen csak fellökött, én pedig a havas talajon találtam magamat Ben lábainál. Még nyekkeni sem volt erőm, annyira meg voltam illetődve.
– Tartozol nekem! – üvöltözött és közelebb lépett, mintha meg akarna ütni. Mégsem emelte fel a kezét, csak bámult rám, én pedig egyenesen rettegtem.

[2003. január● E S T H E R ●⭃ Tűnj el ⥷tükörképem]

2003. január
● E S T H E R ●
⭃ Tűnj el ⥷
tükörképem

Lights out, you're talking too loud
So just shut your mouth, who the fuck are you now?
Lights out, can you feel it now?
We're calling you out, who the fuck are you now?

 A karrieremmel szemben bármikor téged választanálak…  - suttogta Estehr, ahogy közelebb jött, én meg megint éreztem a mellkasomban azt a heves szívdobogást, meg azt, hogy menynire rajongtam érte. És ez a rajongás minden egyes nappal egyre erősebb volt, miközben már egy másik élet is megbújt Esther hasában, amitől egyszerre rémültem meg és lettem valamiért olyan rohadtul büszke. Anya kiakad, biztos voltam benne, hogy üvöltözni fog velem, ahogy azt Aiden is tette. De valahogy ez így volt rendjén, anya miattam folyton üvöltözött. Apa meg csak leülne mellém, pipára gyújtana, és megkérdezné: szereted? és én azt válaszolnám, hogy igen. És apa elviygorodna a pipa füstjében, miközben anya őt is összeszidja, hogy miatta lettem ilyen felelőtlen. Ez a kép olyan mintha meg is történhetne, és ettől volt olyan fájdalmas. Metzből valahogy nem néztem ki, hogy pipára gyújtana, de talán ő se ordítana úgy, mint anya.
Elhessegettem ezeket a borús képeket a fejemből, miközben élvezini akartam Estherrel ezt a kis madáretetést. Valahogy ő egy kicsit midnig le tudta csillapítani a folytonos hevességemet, még annak ellenére is, hogy a dolgok 95%-ban én rángattam őt bele mindenféle hülyeségbe. Szerettem volna még mondani neki valamit, de ezt a pillanatot megtörte Esther apja, aki úgy mászott elő a házunk mögötti susnyásból, ahonnan rendszerint Sean bukkant fel, mint egy lápi szörny, aki ráadásul még szét is csapta mmagát. Egyszerűen gusztustaéan volt, pedig nekem az emberi-igénymérőm nem volt olyan kiakasztóan rohadt magasan, mint Aidennek. Tudtam, hogy most meg kellett védenem, Esthert. A következő pillanatban viszont elszakította tőlem Esthert, és valahogy akkor kezdtek összemosódni előttem a dolgok. A hangját hallottam, meg az apjáét is, ahogyan beszélt. Még a hangja és a szavai is bűzösek voltak és undorítóak.
– Mikor lettél ilyen szemtelen kis ribanc? Az anyádra ütöttél… Tartozol nekem!  - ordította, miközben ellökte Esthert a földre. Akkor éreztem, hogy elszakadt bennem valami, és olyan mérhetetlen düh tört rám, hogy ha magamat láttam volna kívülről, akkor biztosan megrémített volna. Képes lettem volna nekimenni akár ököllel is akár, ha nem volt másom, a fogaimmal is. Arra gondoltam, milyen könnyen el lehet veszíteni egy babát, és hogy ezzel akár megölhette volna őt is. És akkor Esther is. Az ujjaim olyan erősen szorítottak a pálcámat, hogy csoda volt, amiért nem tört ketté.
- Ezt soha sem fogom megbocsájtani neked - szűrtem ki a fogaim közzül. Valahogy számomra az is elfogadhatatlan volt, hogy egy apa így kezet emeljen a saját gyerekére. Apa sose bántott volna minket, és Chrissie-t még a tenyerén is hordouzta. Az se zavarta, ha bent volt a dolgozószobájába, az volt az ő kis rituáléjuk az apa-lánya programjuk. Minket persze mindig kiküldött, de nem bántuk. Ha Chrissie-ről volt szó, sose bántunk smemit. Ez az ember meg képes mindig pénzt kérni tőle, képes még most is kísérteni Esthert. Közelébe léptem és izomból taszítottam egyet rajta. De ahoz képest, hogy milyen girhes volt mégis ellenállt a lökésnek, bár legalább az ütést jól megérezhette a mellkasa. Nem álltam meg itt. Tudtam, hogy el kellett űznöm Esther életéből.
Nem csak most.
Nem csak pár hónapig.
Hanem örökre.
- Brahium Ermando! - sütöttem el az átkot, hogy legalább a pálcát tartó kezét hatástalanítsam. Sok midnenből hüly evoltam, de párbalyozni tudtam régen. És ez volt az egyetlen olyan dolog, amiben ugyan olyan jók voltunk Aidennel. Mert sose tudtuk benne legyőzni a másikat. Az más kérdés, hogy verekedésben mindig ő ütött utoljára, csak mert én nem mertem megütni. De a párbaj az más volt. AHogy kicsapott a pálcámból az átok, engem is eltalált egy, amitől majdnem keresztül repültem a kertben, és a fának csapódtam egy halk mordulással. De most nem foglalkozhattam a fájdalomma, ami félelemként kezdett el uralkodni rajtam.
- Csak ennyi tellik, kviddics sztár? - vihogott fel eszelősen, miközben a balk kezébe vette fel a pálcát. Összezsorítottam az ajkamat és egymás után kezdtül el dobálni az átkokat, miközben egy protegro varázslattam Esthert is védenem kellett.
- Ventus! - kiáltottam, majd amint elvágódott a hóba, én felé térdapaltam, és az öklömmel húztam bele az arcába. Nem tudom meddig ütöttem, de egyszer csak abba hagytam. Nem akartam megölni. Nem tudtam embert ölni. És eszembe jutott, hogy Esther mennyire nem szerette látni ha verekedtem.
- Tűnj el. Tűnj el. Tűnj el az életünkből.

[tűnj el]

tűnj el



Ben
2003. január 29.

style

A földre érve kicsit megijedtem, de a szívem mélyén tudtam, hogy nincsen semmi baj. Nincs fájdalom, nincsen semmi furcsa érzés. A kislány rendben volt és persze én is… csak az ijedtség okozott némi pánikot, amitől még mindig hevesen dobogott a szívem.
– Ezt soha sem fogom megbocsájtani neked – hallottam meg Benjamin dühös hangját. Hirtelen furcsa biztonságérzést éreztem… nem is tudom, megnyugodtam. Tudtam, hogy ő meg tud óvni tőle. Az apám már csak egy emberi roncs volt, nem az a szörnyeteg, aki elvette az anyám életét. Tönkre tett magát az itallal és a droggal, amit bájitalok formájában nyelt, ha csak meg tudta őket venni a Zsebpiszok közben.
Ben közelebb lépett és meglökte az apámat, én pedig megpróbáltam összeszedni magamat és felkelni. Csak a karomon éreztem a szorítása nyomát, de könnyedén felálltam és behúzódtam a széles vállak biztonságába. Csak azt láttam, ahogy apa a pálcáját egyenesen Benjamin ellen fordítja… de túlságosan is gyenge és illuminált volt ahhoz, hogy normálisan varázsoljon, mégis így volt veszélyes igazán. Egy félresikerült varázslat nagyobb károkat is okozhatott volna, mintha normálisan találja be.
– Brahium Ermando! – csendült Ben hangja. Gyorsabb volt, mielőtt apám bármit tehetett volna talált, én pedig undorodva fordítottam el a tekintetem. Nem akartam látni, mi történik, ahogy nem szerettem volna azt sem, hogy párbajozzanak miattam. Nem. Meg akartam óvni a gyerekem apját, a szerelmemet… mert tudtam, hogy apa gyengének tűnik, de ott szunnyad benne mélyen az, aki gyilkolt. Hamarosan meg is mutatta a foga fehérjét. Egyetlen mozdulattal Ben hátra repült.
– Hagyd őt békén! – magyaráztam és már én is a pálcámat kerestem. A kecses égerpálca nem kifejezetten volt alkalmas párbajozásra, vagy legalábbis én magam sosem használtam ilyesmire.
– Fogd be a szádat! – közölte apám velem szigorúan, majd a tekintete Benjaminra vándorolt. A bal kezében volt eddigre a pálca, egyértelmű volt, hogy abban is ügyesen tudja forgatni a fegyvert. – Csak ennyi tellik, kviddics sztár? – tört fel belőle a vihogás kissé kegyetlenül és Ben felé közeledett, de én már elé akartam ugrani.
Hirtelen érkezett Ben ellentámadása: – Ventus! – kiáltott. Apám teste pedig ezzel együtt a hóba dőlt. Magatehetetlen roncsnak tűnt megint, ahogy fájdalmasan engedte át magát a hidegnek, ami körbe ölelte. Benjamin könnyen fölé tudott kerekedni, majd megütötte. Még egyszer… és még egyszer…
– Ben… – suttogtam. Nem akartam, hogy az váljon belőle, ami az apámból. Nem lehetett belőle szörnyeteg, túl jó volt ahhoz, túl kedves a szívemnek. Így hát készen álltam, hogy megfogjam a csuklóját… de talán a hangom is elég volt, mert megállt.
– Tűnj el. Tűnj el. Tűnj el az életünkből.
A hangja szigorú volt, de megfogtam a kezét és elhúztam apámtól. Csak odasimultam a karjához és adtam egy puszit az arcára.
– Nyugi… jól vagyok… jól vagyunk… – Suttogtam és megsimogattam a karját közben. – Hívjuk ki az aurorokat, hogy vigyék el. Biztos vagyok benne, hogy keresik őt… – Folytattam csendesen, de apám bizonyára meghallottam, mert nyöszörögve négykézláb állt.
– Ezt megkeserülöd, te kis… – nézett rám, majd elhoppanált. Nem maradt más utána, csak a vérnyom a hóban.

[2003. január● E S T H E R ●⭃ Tűnj el ⥷tükörképem]

2003. január
● E S T H E R ●
⭃ Tűnj el ⥷
tükörképem

Lights out, you're talking too loud
So just shut your mouth, who the fuck are you now?
Lights out, can you feel it now?
We're calling you out, who the fuck are you now?

Mindig is utáltam a felesleges erőszakot. Sose bírtam nezni6ha valaki csak azért bántott másokat, mert többnek hitte magát, vagy erősebbnek. Abból indultam ki, hogy apám se tette ezt. És bár anya hajigalta a konyhai eszkozoket ha mérges voltam, sose bántott volna tényleg senkit. Valahogy elfogadhattalan volt ez nekem, és ha egy gyengébbnek okoztak fájdalmat, úgy éreztem, hogy nem mehetek el mellette tétlenül. Hogy ha szemet hunynek felette én sem lennék jobb náluk. Mindennél jobban gyűlöltem az igazságtalansagot.
Ahogy Esther apja neki esett éreztem, hogy ezzel tényleg elszakadt bennem valami, ami eddig a józanság talajahoz között. Képes lettem volna ölni is, talán ha tudom a gyilkos átkokat vagy a sötét varázslatokat. A düh miatt nem is éreztem aztp, hogy mi fáj vagy mi vérzik a testemen. Csak el akartam tüntetni őt nem csak Esther hanam a házunk közeléből is. Eszembe jutott, hogy amikor Aiden először jött haza az eltűnése óta, egy idegbeteg halafalo is követte, szétdúlva apánk szobáját. Azt hiszem akkor láttam először ölni Aident, és valahogy... Most ugy éreztem én is képes lennék erre. A düh vörös masszakent takarta el a szememet, miközben a sajgó öklommel csapkodtam Esther apjának véres arcát.
- Nyugi… jól vagyok… jól vagyunk… Hívjuk ki az aurorokat, hogy vigyék el. Biztos vagyok benne, hogy keresik őt… – húzott magához Esther, és én még szinte alig fogtam fel hogy mi is történt volna ha nincs ott velem. Nem akartam, hogy ilyennek lásson, nem akartam, hogy azt higyje én is olyan őrült vagyok, mint az apja.
A hogy a földön fetrebgo véres alak elhopponált, ugy éreztem hogy egy hatalmas ko esett le a szimevrol. Sokaig álltam ott Esther karjai közzé zárva, bámulva a véres foltot a hóban, majd csak lassan kezdett tudatisukno bennem hogy mit tettem.
- Merlinre, Esther... Majdnem megöltem ag apádat - nyögtem ki elhaló hangon, miközben a gyönyörű kék tekintetetol elszakadva raneztem a véres kezeimre. Undorodtam magamtól, és mert ennyire elszállt az agyam. Sose tudnék a szemébe nezni, ha megtettem volna... - Bocsáss meg - sohajtottam es a haja közzé temettem az arcom, miközben hűvös szél lebbent, majd néhány madár csicseregve leszallt a hóba hogy csipegessek az elszorodott magvakat a fehérségbol.

[tűnj el]

tűnj el



Ben
2003. január 29.

style

Nem akartam ilyennek látni Bent. Nem akartam, hogy éppen miattam váljon agresszívvá… talán, mert túl sokat láttam apámat ilyennek. A bántás és az ütések nem oldanak meg semmit, sőt csak még jobban elmélyítik az ellentéteket. Elhoppanált… és vissza fog térni, most hogy tudja, hol vagyunk. Persze talán Ericát meg lehetne kérni, hogy változtassunk a ház védelmi rendszerén, hogy a kertbe se juthasson be senki, de nem akartam neki ezt sem elmondani. Egyelőre a baba dolgon kell túlesni.
- Merlinre, Esther... Majdnem megöltem ag apádat - suttogta Benjamin, ahogy odakint álltunk még a hidegben. Belefúrtam az arcomat a mellkasába, finoman pihenve meg ebben a pozícióban. - Bocsáss meg - tette hozzá.
- Te sosem ölsz meg senkit. - Suttogtam. Kijelentés volt, vagy inkább valamiféle parancs, jó kérdés. Csak abban voltam biztos, hogy nem engedhetem őt olyan szörnyeteggé válni, mint az apám. Nem engedhettem meg, hogy tönkretegye az ember, aki már az életemet is megpróbálta feldúlni egyszer. Ez nem ismétlődhetett meg semmilyen formában. Az élet, amit választottam az én mesém volt, hercegekkel, lovagokkal… akik közül a legtökéletesebbet éppen ott szorongattam a Fraser ház hátsó kertjében.
Ahogy ott álltunk, egyszercsak nagy csipogva egy kisebb madárraj lepte el a havas udvart. Az elszórt magvakat kezdték el felcsipegetni. Elégedetten ugráltak, bájos lábnyomokat hagyva maguk után. Szívet gyönyörködtető volt és mintha mindez egy kicsit enyhítette volna a sokkot, amit az imént kellett átélnünk.
- Felejtsük őt el. Ne rontsa el a boldogságunkat… - suttogtam és odahúztam Benjamin kezét a hasamra. - Most koncentráljunk rá. Vele kell, hogy rendben legyen minden… róla kell gondoskodnunk. - Rásimítottam Ben kézfejére.
Nem akartam, hogy a kislányomnak olyan élete legyen, mint nekem. Ezért kellett Bennek is megtanulnia, hogyan ne robbanjon… nekem pedig, hogy ne álmodozzak annyit és ne engedjem magam olyan helyzetbe sodorni, mint az a mai. Védekeznünk kellett apám ellen valamilyen módon.
- Minden rendben lesz… - csókoltam meg Benjamint, hogy aztán addig álljunk odakint a hidegben, míg a madarak minden magot fel nem csipegettek és meg nem nézték maguknak a kis házat.

 

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

[2003. szeptember 17.● E S T H E R ●⭃ Változók az életben ⥷ősz]

2003. szeptember 17.
● E S T H E R ●
⭃ Változók az életben ⥷
ősz

LAnd we could run away
Before the light of day
You know we always could
The mountains say, the mountains say

- Neked rohadtul szólni kellett volna, hogy ez nem fair! - kiabáltam Aidennek miközben egyre dühösebb voltam. A házunk előtt álltam, és mérgesen vizslattam a testvéremet, aki csak a szokásos nyugodt, hűvös kisugárzással állt előttem. Szippantott egyett a cigijéből. Anya áthívott minket egy családi megbeszélésre. Ahol közölte, hogy leadja apa nevét. A családunk nevét. Metzgerrel is nehéz volt megbarátkoznom, úgy éreztem, hogy elárult ezzel minket is és apát. Persze, hülyeség volt, mélyen tudtam, hogy apa is azt akarné, anya lépjen tovább. És tovább lépett. De hogy Erica Metzgerr lesz azt egyszerűen nem vette be a gyomrom. Kiakadtam és otthagytam őket, Aiden meg persze követett, mintha az árnyékom lett volna.
A hűvös őszi szél kettőnk közzé sodort néhány falevelet, miközben a dühtől ökölbe szorult kezemmel néztem a bátyámra. Egy kicsit még sajgott a fejem a legutóbbi meccsen összeszedett sérüléstől, és az idegesség csak jobban rásegített erre a fájdalomra. Kemény meccsünk volt, és a darazsak rohadtul durván játszottak, állandóan ki akarták ütni Lent a kurva gurkóval, mert a fogó volt a legkedveltebb célpontjuk. Én nekem meg nem tetszett, hogy baszogatták. Meg is nyertük a játékot, persze. De most ez nem is számított, csak hogy kicseszettül fel voltam húzva. Aiden is tudta, pontosan érezte.
- Nem fair? Ugyan már, Benjamin. Anya döntése volt. Mert van egy férfi az életében, akit szeret. Ettől még az anyánk marad. Ettől még Fraser marad - válaszolta miközben az ajkai közül kifújta a hamufelleget. Megráztam a fejemet, miközben mérgesen fújtattam egyet. Már megint senki se értette meg, hogy mi volt a bajom. Elengedtük apát, ahogy tudtuk, elengedtük Chrissit, ahogyan tudtuk. De nem értettem, hogy anyának miért nem volt ennyire fontos az emléke. Semmi sem maradt tőle meg, csak a dolgai az irodájában, ahová most se ment be senki. És a neve. Meg az, ahogyan felnevelt minket. Olyan volt, mintha anyának nem számított volna. Mindenki változott, és olyan gyorsan, hogy azt nem tudtam követni.
- Nem felejtheti el apát csak úgy. Nem fordíthat neki hátat csak úgy. Nem fordíthat nekünk hátat csak úgy - csattantam fel mérgesen. Láttam Aidenen, hogy vissza akart vágni, de mégsem tette. Inkább csendben maradt, mert nem akart velem veszekedni. Úgyis az lett volna, hogy én láttam rosszul a dolgokat, hogy nekem sosem volt igazam. Összeszorítottam az ajkaimat és inkább hátat fordítva neki berobogtam a kertkapun, becsapva magam mögött azt. Nyikorogva, rezegve sóhajtott fel a kerítés, ahogyan bevágódott mögöttem.
Mocskosul szarul esett, és csak senkit nem is érdekelt. Megálltam a kertben, miközben a családi kripta felé bámultam. Összefontam magam előtt a karomat, és álltam a hűvös őszi szélben, és néztem, ahogy kisebb örvényeket kavar a levélkupacokból az avaron. Már nem volt sehol sem szétszórva a húgom játéka, és anya virágai is éppen most zuhantak téli álomba. Esther olyan kitartóan gondozta őket, ahogy anya is csinálta annak idején. A tölgyfára felszerelt gumiból készült öreg hinta álmosan és nyomorultul lengedezett a csípős szélben. Hangosn kiabáltam, és biztos voltam benne, hogy ezt odabent is meghallotta Esther, mert hallottam ahogy nyílt a hátsó ajtó.
- Nem tudom, hogy hogyan nézzek így a szemükbe - mondtam, miközben a kripta falát bámultam ahol odabent anyni mindenkinek őrizte a békés álmát. Nem néztem Esther szőke fürtjeivel keretezett arcára egyelőre, csak bámultam makacsul a falakat, mintha azzal képes lettem volna feltámasztani az apánkat és a húgunkat.
- Felkeltettem? - kérdeztem aztán, mert eléggé hangosan kiabáltam a végére és még csak nem is halkan jöttem be.

[változók az életben]

változók az életben



Benjamin
2003. szeptember 17.

style

Benjamin hangja egészen kellemetlenül törte meg a ház csendjét. Nem, mintha Oliviát ezt még meg tudná zavarni. Megszokta, hogy az apja némiképpen harsány. A hasamban végig hallotta, ráadásul mióta megszületett, igyekeztem a lehető legkevésbé kímélni őt. Meg kellett szoknia, hogy nem lesz állandóan néma csend körülötte, pláne egy ennyire aktív családban.
– Apád hazaért. – Közöltem, ahogy kinéztem a konyhaablakon a kripta felé. Olivia valamit nyöszörgött a járókában, de amúgy félálomban tűrte, hogy körülötte keverem a citromos muffinhoz a tésztát.
Aggódtam Benjaminért. Nehéz volt nem észre venni, hogy valami felzaklatta, hiszen a kriptát bámulta. Ez nem volt annyira gyakori, éppen csak születésnapokon és más évfordulókon mentünk ki oda, hogy virágot tegyünk az apja és Chrissie sírjára.
– Talán megnyugszik. – Tettem hozzá nagy sóhajjal. Aztán fogtam a fakanalat, hogy tovább keverjem a tésztát a megfelelő állagra. Tudtam, hogyha Benjamin belép az ajtón, akkor majd meg kell nyugtatnom, leginkább a közelségemmel. Végül mégis csak letettem a kanalat, majd az ajtóhoz lépve, kilöktem a hátsó ajtót, hogy megnézzem magamnak, mi folyik kint.
– Ben. – mondtam, de nem mentem azonnal közelebb, csak bámultam a hátát és a tarkóját. – Minden rendben? – kérdeztem aztán, amikor végre meg tudtam fogalmazni a szavakat hangosan is. Nem akartam felzaklatni.
– Nem tudom, hogy hogyan nézzek így a szemükbe – mondta, még mindig a kriptát bámultam. Nem pillantott rám, éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem mertem rá kérdezni, hogy mi volt Ericánál. Aiden hangját hallottam, nyilván vele vitatkozott az utcán is valamiről.
– Felkeltettem? – kérdezte aztán, mintha számítana. Tudta jól, hogy a lánya nem ettől pörög fel őrülten. Ahhoz elég, ha meglátja a macskát, valami színes plüsst vagy hasonlók. A hangunktól inkább nyugis volt.
– Ugyan már… – Engedtem el az ajtót, majd kiléptem a fűbe és odaléptem hozzá. Finoman végig simítottam a vállán, majd finoman meg is szorítottam. – Olivia imádja az orgánumod. – Mosolyodtam el. Nem akartam azonnal rákérdezni. Nyugtatóan finom puszit adtam az arcára, hogy jól érezze magát… vagy legalábbis jobban, mert éreztem, hogy valami kevésbé egyszerű történt. Ben persze könnyebben kapta fel a vizet, mint Aiden és szenvedélyesebben ellenkezett minden ellen.
– Na jó… mesélj – súgtam aztán a fülébe és megtámasztottam az államat a vállán. A közelébe akartam maradni, hogy érezze, itt vagyok, meghallgatom és bármikor megvigasztalom.

[2003. szeptember 17.● E S T H E R ●⭃ Változók az életben ⥷ősz]

2003. szeptember 17.
● E S T H E R ●
⭃ Változók az életben ⥷
ősz

And we could run away
Before the light of day
You know we always could
The mountains say, the mountains say

A bolond kiváltsága, hogy oly igazságokat mondjon ki, mit más nem mer. Én kimodtam, a saját igazságomat előttük. Még ha nem is tetszett senkinek.
Kiakadtam. Persze, hogy kiakadtam és mindenfélét vágtam anya meg Metz arcába. Egyszerűen nem bírtam én így ezeket a változásokat. Azt is nehezen szoktam meg, hogy Aiden elköltözött, és erről is csak ő tudott. Igyekeztem jól viselni, hiszen a dolgok változtak, mi is felnőttünk, előbb utóbb szét kellett válnunk, hiszen családunk lett, más életünk. De ez nekem mindig is nehéz volt. A dolgok, amiket megzsoktam egyre másra csak eltűntek mellőlem. Először Aiden, amikor Umbridge uralta a Roxfortot. Aztán apa. Chrissie. Tompa vegetálás amibe menekültem, még a Mungóból való kikerülésünk után is. Aztán egyre változtak a dolgok, én is, ez oké volt, de... túl sok minden történt megint egyszerre. És kikasztott. Az is, hogy anya újra beleszeretett valakibe. Hogy Aiden elköltözött. Aztán anyáék is. Meg lett egy lányunk akit mindennél jobban imádtam. Éppen, hogy hozzászoktam valamihez máris egy újabb dolog jött.
Kiakadtam. Durván. Már azt sem tudtam mit kiabáltam, de azt igen, hogy nem csak anyámnak eshetett kurva szarul, hanem Metznek is. És talán apának is. Bárhol is volt, vagy nem volt.
Beletúrtam a hajamba és csak bámultam az őszi csendben az udvar kellemes, ritmusos mozgását. Mintha csak az lett volna állandó. És apámék halála. A halál állandó volt. Az állandóságban pedig nem volt részvét. Lehunytam a szememet, és elképzeltem a régi életet, ami talán már meg sem történt, csak kikopott idők nyoma vezetett vissza. Chrissie gumicsizmában és rózsaszín esőkabátban tapicsgolt a kertben a virágágyások között, hogy békát fogjon és Aiden arcéba nyomja, aki odabent olvasott. Én meg csak úgy repkedtem az esőbe, miközben anya és apa a nappaliban éppen minket nézett az ablakból. Nem kellett volna ezt csinálnom, de mégis... hiányoztak. Most is. Pedig már túlléptünk rajta, a magunk módján. De tudtam, hogy néha anya is kereste Chrissiet az utcán, és én is megfordultam, ha egy szőke hajkoronát láttam elsuhanni. Tizenöt lenne. Még csak tizenöt lenne. Még csak ötödéves lenne. Utáltam ezt magamban. Annyi élet volt előttem, szabályosan kivirágzott a jelenem, úgy ahogy eddig sosem. És mégis nem bírtam megállni, hogy ne nézzek hátra. Ne képzeljem el őket ide. És talán ezért fáj annyira, hogy anya ezt tette. Mert akkor már olyan volt, mintha nem is jöhettek volna vissza. Már nem volt nekik itt helyük. És ez kurvára fájt.
– Ben. Minden rendben? - hallottam meg Esther szép hangját, én meg csak sóhajtottam, és megráztam a fejemet. Úgysem tudtam hazudni, főleg neki nem. De még nem mondtam semmit. Még az is eszembe jutott, hogy a lányunkat is sikerült felzaklatnom. Persze amúgy is hangos voltam és energikus, és ő is akkor pörgött velem, ha nem éppen békésen aludt. Esther végül kilépett, és gyengéden végigsimította a vállamat, miközben én végre elszakítottam a tekintetem a sírhelyünkről.
– Ugyan már…  Olivia imádja az orgánumod. – erre csak halványan elvigyorodtam, miközben adott nekem egy puszit én pedig nem tudtam nem visszafogni magam, csak hirtelen felindulásból szorosan magamhoz öleltem és az arcomat belefúrtam Esther kellemes illatú szőke fürtjei közzé.
- Az anyukájáét is, biztos vagyok benne - mormogtam, mert imádtam Esther kedves hangját. Annyira jól tudott esni, ahogy beszélt hozzám, és képes volt egyszerre, szinte rögtön megnyugtatni. De aztán persze csak bújtam tovább hozzá, mintha csak megint az a hülyegyerek lettem volna, aki fel se fogta mi történt vele odabent a kriptában.
– Na jó… mesélj - szólalt meg én pedig csak egy picit hallgattam, amikor is kerestem a szavakat, arra ami ott fogadott nem is olyan pár házzal odébb.
- Anya úgy döntött, hogy... Szóval úgy döntött hogy inkább nem tartja meg apa nevét. És felveszi a Metzgert - dünnyögtem halkan. Rosszul esett. Mintha apa már nem is létezett volna az életünkben. Se régen, se most.

[változók az életben]

változók az életben



Benjamin
2003. szeptember 17.

style

Benjamin feszültsége szinte végig vibrált az egész kerten. Még a szívem is felvette ezt a ritmust... aggódtam érte. Képes volt bármit a lehető legérzelemdúsabban megélni. Ráadásul most szomorúnak is tűnt. Ezért sétáltam közel hozzá, simítottam meg és bújtam hozzá. Éreznie kellett, hogy én mindig ott vagyok mellette.
- Anya úgy döntött, hogy... Szóval úgy döntött hogy inkább nem tartja meg apa nevét. És felveszi a Metzgert - mondta el röviden, hogy mi történt, miközben ott álltam mellett. A fejemet megtámasztottam a vállán és nyugtatóan simogattam tovább a mellkasát.
Persze a szavaiból értettem, mi a probléma. Az édesapja emlékét féltette, aki olyan meghatározó szerepet töltött be az életébe... Ben érezelmesebb volt, mint Aiden, sokkal jobban ragaszkodott ezekhez a dolgokhoz és éppen emiatt sokszor a múltba tekintetett, nem pedig a jövőbe nézett. Nem akartam, hogy megviselje persze a dolog, ezért közelebb húzódtam hozzá, aztán finom puszit leheltem az arcára.
- Sajnálom, Benjamin... - leheltem a fülébe, majd odaálltam elé, hogy finoman az ajkait is megcsókolhassam. - De ezzel nem apukád ellen tesz szerintem... - ujjaim finoman játszottak a tarkóján pihenő rövidebb tincsekkel. Szerettem ezeket az apró érintéseket, olyan intimmé tette a pillanatot, hogy reméltem, megnyugszik tőle.
- Ugye nem haragszol az anyukádra? - kérdeztem és még egy rövid csókot nyomtam az ajkaira, hogy aztán elhúzódjak. Nem hibáztattam az érzéseiért, de azért érthető volt, hogy Erica tovább akart lépni végre. Sok év telt el azóta, hogy elvesztette a férjét és a kislányát, megérdemelt egy új esélyt. Ha gyerekük már nem is lesz, legalább hadd legyenek őszintén boldogok egymás mellett. Metz jó ember, akkor is, ha az összes nőt szédíti a környéken. Hűséges Ericához.
- Csak gondolj bele a helyzetébe... - leheltem puhán az ajkaira a szavakat.