A nappali

[tell the wolves I'm home]

tell the wolves I'm home


2001. áprilisa
style

Az ablakon kinézve végre már nem bámul rám azokkal a méregető szemekkel a kripta. Mert végre nem látom. Én pedig elhiszem, hogy ha nem is többre, mint egy pillanatra, de megbékélt velem. Talán arra gondol: ó, ez csak Aiden. Az a fakó, fásult kölyök, aki folyton ott ücsörög a hülye könyveivel a fa alatt.
Igazából nem is értem, hogy nem a Hollóhátba kerültem. Sokszor elgondolkodtam rajta... Akkor máshogy alakul? Akkor nem válok ilyenné?
Nem válok ezzé?
Ugyanúgy, ahogy azt is elképzeltem, hogy Chrissie és apu itthon ülnek, boldogan, nyugodtan... lélegezve... Mert néha egyszerűen képtelen voltam másképp lehunyni a szemem. Néha csak azt éreztem, hogy meg fogok őrülni. Hogy szükségem van arra, hogy életben legyenek. Hogy szükségem van arra, hogy kitöröljem a múltamat... Valahogy. Mert ne élem túl. Bárhogy. És hogy ezzel kitöröljem Benjamin és anya múltját is, akik csakugyan szenvedtek minden miatt, hacsak nem még nálam is jobban olykor. Hiszen ők itt voltak. Ültek a házban, amelyből kifulladt az élet. Ültek a testeik mellett, és bámulták egymást. Napról napra, hétről hétre, évekről évekre.
Én pedig a világ háta mögött, menekültem, és igazából mindig csak abban reménykedtem, hogy egyszer majd jobb lesz. Hogy egyszer majd könnyebb lesz.
És persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem volt jobb. De az a néhány pillanat, óra, nap, teljesen eltörpül a sok keserűség mellett. Amikor éppen megpillantottam a fényt.
De persze ostoba lettem volna azt mondani mondanám, megtarthatom.
Nem. A francba is, nem.
Te is tudod, Hope... Tudod, hogy miért jöttem el.
- Felugorhattam volna. Felkaphattam volna. Eléugorhattam volna. megmenthettem volna. Mindegy, csak valamit csinálnom kellett volna. Ehelyett végignéztem. Tudod, lehet emiatt sem küldted rám az átkot rögtön. Mert mérges voltál, amiért nem ugrottam rá... Nem tudom. De akkor egyszerre éreztem úgy, hogy megérdemlem a cruciot, és nem.
Érzem a keserű, éles fájdalmát. Értem. De közben mégsem. Nem, Benjamin, nem értelek. Persze, a te dolgod volt megvédeni őt... De nem csak a tiéd. A enyém is. És én voltam az. Én tettem. Nem volt esélyed, Benjamin... Csak meghaltál volna.
Megöltek volna, ha próbálkozol.
Megöltelek volna, ha próbálkozol.
Jól tetted, amit tettél, Benjamin, tudod, ugye? Nem bírtam volna ki ha te is... Ha téged is... Kérlek, csak hagyd ezt ennyiben. Csak hagyj meg nekem annyi örömöt, hogy legalább te és anya túléltétek.
Hogy legalább titeket nem gyilkoltalak meg.
- Fejezd ezt be - morgom csak oda, a fejemet nem fordítva el az ablak felől. Nem nézek rá... Úgyse látnám. - Nem volt esélyed, Benjamin. Tudod, hogy... hogy mi történt volna, ha megpróbálod. Ne emészd magad emiatt. Gyerek voltál... Gyerekek voltunk.
Csak és kizárólag miatta, de egy pillanatra megpróbálom én is elképzelni magam annak a tizenöt éves kölyöknek a bőrében. Egy pillanatra megpróbálok én is úgy tekinteni magamra, mintha azon a napon csak egy gyerek lettem volna. De nehéz. Nehéz belegondolni, mert az emlékeim is kissé zavarosak. Igazából a fejemben lejátszódó gondolatok nagy részére nem is emlékszem. Semmit nem láttam a sötétségen kívül. Csak pár szó... ölj, ölj, ölj. Ez a dolgod, James. Gyerünk, James.
Vajon kinek a szavait hallottam a fejemben? Feryllét, vagy Voldemortét?
Lehunyom a szemem, még ha a különbség minimális is. De úgy érzem, a következő szavaihoz muszáj. Mert érzem a feszültséget a levegőben, érzem azt, hogy nem fog tetszeni, és érzem azt, hogy ha kinyitnám a szemem, akkor már megint itt állna előttem az én kis hercegnőm... És most nem érünk rá, hogy megint visszakísérjem az ágyába.
- Ahogy mi is, Aiden... Ahogy mi is élni akarunk. Te is élni akarsz... Had mondjak el neked valamit. Mert úgy tűnik nem egészen fogtad fel azt, amit akkor mondtam. Igen akkor. AMikor vakon kerestél a sötétségben. Hallottad, amit mondtam? Hát jó. Megismételem: nem te ölted meg őket, Aiden. Nem te. Ezt én tudom a legjobban. AKkor ott nem voltál Aiden. Arcra hozzád hasonlított, de az nem a tesóm volt, hé! Tudod miért? Mert ő sosem tette volna ezt meg. AKkor ott abban a pillanatban valami más helyen bolyongtál. Igen, tudom! Te fogtad a pálcát. Te mondtad ki az átkokat, amikről fingod sem volt, hogyan kell elsütni őket. Láttam, ahogy próbálod összeszedni magad. Anya is tudja. Apa is tudja. Chrissie is tudja. Én is tudom. Nem te voltál.
Nem te voltál.
A francba is, Benjamin... A francba.
Úgy szeretnék hinni neked. El se hiszed, hogy mennyire szeretnék hinni neked. Hogy igazad legyen. Azt, hogy a szavaiddal együtt végre megkönnyebbüljek, legalább csak egy picikét... De nem, nem tehetem.
És te is tudod, hogy miért.
Én választottam ezt az egészet. Én indultam el a tűzbe vezető úton. Te ott voltál. Megpróbáltad. Tényleg. De én... Én nem fordultam vissza. Tudtam, hogy baj lesz. Túl gyerek voltam ahhoz, hogy a taktikázásom egyszer ne boruljon össze. Hogy egyszer csak ne boruljon rám az egésznek a súlya, amit addig csak építgettem... Olyan kibaszott kölyök voltam, elhittem, hogy a tenyeremben van a világ, hogy minden a terv szerint halad.
Mert volt egy tervem. Nem is egy, A, B, C, de még D verzió is... És azon a napon, az Imperio hatása alatt, egyiket sem tudtam elővenni.
Tehetetlen voltam.
Megdörzsölöm a szemeimet, mielőtt kinyitom őket, aztán kiengedek egy halk sóhajt, miközben végigsimítok a pokróccal fedett combomon a térdemig. Bárcsak le tudnám magamról dobni ennyivel. Bárcsak le tudnám magamról dobni akármivel is. De nem, ez nem egy olyan dolog, ami csak úgy... engedi, hogy elengedjék. Rádtapad. A vér odaragad a kezedhez, és akármeddig is sikálod, nem jön le... Nem jön le, sohasem, nem... Sosem jön le...
Sosem...
Óvatosan a szemüvegemért nyúlok, hogy feltegyem, és ezzel visszarántsam magam a valóságba. De ezúttal nem nézek ki az ablakon, nem fordítom az arcomat a kripta hűse felé. A plafonra bámulok az üvegen keresztül, kiélvezem egy pillanatig, hogy a hajszálrepedések kiélesednek felemás szemeim előtt. Hihetetlen, hogy a muglik rájöttek, hogy javítsák a látást valamelyest, de a varázslók még nem.
Nesze neked, aranyvér. Fájsz most ott bent, mi?
Hirtelen váratlanul állok fel, hogy szinte bele is szédülök, mert már fene se tudja, mióta ücsörgök ezen a kanapén. Aztán ahogy körbepillantok, minden olyan furcsa, ahogy ismét látom a körvonalakat és apró részleteket. A tekintetem pedig most találja meg először igazán Benjamint, de egészen csak egy pillanatra. Tudom, hogy ő sem akarná, hogy lássam a kisírt szemeit, és őszintén? Én sem akarom.
- És, hogy van a szemed?
Nagy a kísértés az ablak felől. De nem engedek neki. Most nem. Túl fáradt vagyok hozzá, és túlságosan unom már a folyamatos kísértéseket... Így csak belépek a kanapé mögé, és a lépcső felé fordulok. Mintha csak ott állhatna... Mintha csak megjelenhetne, legalább csak egy pillanatra... De nem, nem, hiszen épp alszik. Az előbb dugtam őt ágyba.
- Szarul, de büszkén. - Visszafordulok Ben felé, és így hátulról megpaskolom a vállát, csak mint ő az enyémet, mint mikor lejött. És hirtelen mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Egy pillanatra még egy kis félmosoly is átsuhan a szám sarkában, mint egy gondolat... De nem, érzem, hogy ott van, és hogy ott is marad, még ha kívülről el is tűnik.
- Na, üldögélj még itt egy kicsit, Benny, játszogass valamit a hülye gitárodon, aztán húzás aludni. - Kinek a hangja ez? Ki mondja ezt? Mert hirtelen, mintha azt a hatalmas gödör megtelítődni látszana. Hova tetted azt a három évet, hm? Hova a francba rejtetted, és hogyan, mondd?
De mielőtt véletlen bármi is kicsúszna a számon ezek közül, hátralépek egyet, és mielőtt bármi is maradásra bírna, a lépcső felé indulok. Az nyikorog alattam, és egészen addig zenél, amíg fel nem érek.
És mintha nem létezne. Nem létezne a vér tompa lenyomata a padlón, a dolgozószoba, a hercegnőm rózsaszín birodalma, nem létezne az üresség, nem látnám, ahogy anyánk ajtaja résnyire nyitva van, és nem tudnám, hogy minden szavunkat hallotta. A szobámba megyek, és úgy dőlök vissza azok közé a kényelmetlen, kemény párnák közé, mint egy ismerős.
Mert ma este már semmi sem számít.

Nagyon köszönöm!

[e l ő z m é n y]

e l ő z m é n y

2/7/2001
● RAYLA ●
⭃ akármi legyen is veled, én mindig megmentelek ⥷
tükörképem

I'll be there, till the stars don't shine
'Til the heavens burst and the words don't rhyme
I know when I die you'll be on my mind
And I'll love you, always

Ahogy Rayla kezét szorongattam amint a kertben ácsorogtunk minden emléket, amit csak úgy öntött felém a hatalmas hátsó udvar, igyekeztem mélyen magamba temetni. Nem engedhettem meg azt, hogy itt mindenki szeme láttára megint belezuhanjak a szokásos dágványba. Mindennél jobban meg akartam attól a látványtól óvni őket, főleg Aident. A szemem sarkában azonban befurakodtak az elszóródott gyerekkori játékaink, az itt-ott felbukkanó labdák, vagy Chrissie elszórt hülyeségei, amik után folyton sírt, mert nem találta meg őket. És akkor nekem meg Aidennek kellett megkeresni, természetesen végig azt hallgatva tőle, hogy én dugtam el megint a játékait. pedig az esetek nagy százalékában Chrissie volt.  Szóval valamit még anya sem tudott telesen eltüntetni... Igazából tényleg első látásra olyan, mintha nem lenne semmi az udvaron, de a tekintetem túlságosan is tudta, hogy miket keressen.
És igen, nem néztem hátra, nem bámultam bele a kripta pofájában sem. pedig hallottam, hogy egyfolytában hívogatott. És mindennél jobban utáltam, hogy az én ablakom nézett a hátsó udvarra, míg Aidené az utcafrontra. Emiatt volt folyton behúzva a szobámban a sötétítő függöny. Túlságosan égetett azokkal a rideg falakkal. Felpislogtam a házunkra, ami szerencsére nem égett.
- Nos, azt hiszem, a házatok nem ég - mondta ki Rayla a gondolataimat, mire megeresztettem felé egy vigyort.
- Még egyelőre tényleg nem ég. Komolyan félek őket kettesben hagyni a konyhában. - magyaráztam, majd behúztam  a nappaliba, ahol egy pillanatra megint megálltam, és vártam, hogy visszaszóljanak vagy valami. A pillantásom megakadt az üres fényképkereten. Azon, amit Aiden nézett meg, amikor hazajött. És igen, azt a képet én szedtem ki belőle. De még mindig megvolt. Csak képtelen voltam visszatenni apa arcát oda. Pedig az volt a kedvenc fotóm róla.
A nappali már nem úszott abban a dermesztő félhomályban, mint mielőtt Aiden hazajött volna. Anya is miatta is mindent megtett, hogy tényleg egy picit jobban legyünk. Egy nagyon picit még ha egymásra nézni, a többiekre gondolni, arra gondolni, hogy sosem leszünk teljesen egy család fájdalmas is volt. De nekünk léteznünk kellett, és itt volt az ideje annak, hogy kimozduljunk abból a dermedt vegetációból, amiben 3-4 évig folyamatosan vekengtünk.
- Óóóó! - lépett ki anya az étkezőből, és felragyogott az arca, miközben teljesen odavolt attól, hogy az őrültebbik fia hazahozott egy lányt. - Rayla! Rengeteget hallottam már rólad! - mondta, miközben kínosan felbámultam a plafonra.
- Ne már anya, ez olyan ciki... - dünnyögtem, de biztos voltam hogy leolvasta a számról. Ő viszont csak tovább örvendezett és így szinte éveket fiatalodott, és azok a bánattól csillogó megfáradt kék szemei megint olyanok voltak, mint azelőtt, hogy minden tönkrement volna. Közben persze felcsendült Aiden hangja is.
- Na mi az, szégyellős vagy? - kérdeztem a szememet forgatva, miközben anya kihasználta az alkalmat és odalibbent Raylához.
- Olyan gyönyörű vagy, de persze a fiaimnak minídg is jó ízlése volt. Már nagyon vártam hogy találkozzak Ben barátnőjével. Erica vagyok - monda anya, én meg hiába mondtam, hogy hagyja abba, nem hagyta abba. Aidenn, told ki a segged, és ments meg! Ez kibaszottul ciki. És, hogy a barátnőm? Igazából nem tudtam volna megmondani... Legjobb barát és egy picivel több annál... Most már értem, miért nem akartam nekik bemutatni Esthert, azon kívül, hogy rohadt ciki lett volna az is. Üdv anya és apa, itt a barátnőm, aki mellesleg Aiden barátnője is. Komolyan nem tudom melyikük tagadott volna ki hamarabb minket.

[voglio solo andare a casa]

B   e   n   j   a   m   i   n



voglio solo andare a casa


2001. július 2; London; öltözet

Sosem voltam valami jó ebben az új embereket megismerni - dologban. Szerettem az én kis megszokott közegem, amibe nem gázolnak bele idegenek, pláne úgy, ha előtte bőgtem ki a szememet. Jesszusom, de utáltam bőgni... És mégsem tudtam uralkodni magamon.
Az, hogy ez a két új személy Ben anyukája és ikre volt, nem segített a helyzeten. Idegesen álldogáltam az előszobában - vagy akármi is ez a hely, alapvetően akkora, mint az egész lakásunk anyával -, és figyeltem a felbukkanó gyönyörű nőt, aki minden kétséget kizárólag Ben anyja lehetett. Igazából egyáltalán nem hasonlítottak... így első pillantásra legalábbis tényleg nem, egyáltalán. Vajon az apja...? Nem, nem, erre nem is gondolok. Mert erre nem szabad gondolni, halott emberekre nem gondolunk, pláne nem úgy, hogy... Aiden...
Végighúztam a fogaimat az alsó ajkamon.
Ben anyja odasietett elém, és úgy tűnt, teljesen végigmér, mire elég zavartan pislogtam át Ben arcára, amolyan "segíts már" módon. Ami persze biztos nem volt valami tisztelettudó, de bakker... mit kell ilyenkor csinálni? Ahogy a nő rámmosolygott, igyekeztem azt viszonozni valamennyire, még ha gyéren is sikerült csak.
- Olyan gyönyörű vagy, de persze a fiaimnak mindig is jó ízlése volt. Már nagyon vártam hogy találkozzak Ben barátnőjével. Erica vagyok.
Őőőő... hogy micsoda?
Újra átpillantottam Benre a nő válla felett - még jó, hogy annyival magasabb volt - és kissé összepréseltem ajkaimat, aztán visszanéztem az anyjára, mielőtt kellemetlen lett volna a egész.
- Őőő, igen, én pedig Rayla... köszönöm... igazából én nem iga...
A nő viszont elkezdett terelgetni valahova, hogy igazán esélyem sem volt befejezni.
- Még szerencse, hogy pont most sütöttem egy kis pitét... Szereted a körtés pitét, Rayla? Sajnos más nem nagyon van itthon, ugyanis az egyik kedves fiam majdnem felgyújtotta a konyhát... - Csak akkor esett le, hogy a konyhába megyünk, amikor megéreztem talpam alatt a hideg csempét. Körbepillantottam, de a tekintetem nem jutott messze, megakadt a konyha közepén álló alakon, és majdnem felbuktam a saját lábamban, pedig azt hittem, már hozzászoktattam magam a gondolathoz, hogy Benből kettő van. De nem... ehhez nem lehetett, azt hiszem. Ott állt egy Ben, aki igazából nem Ben volt. Persze a különbségek elsőre is egészen szembeötlőek voltak... Például az, hogy Aiden talpig feketében volt, a ruhái nem is hasonlítottak Benére. Talán egy picikét magasabb lehetett, és az arca...
- Hát persze, hogy én voltam... - dünnyögte Aiden. Az orgánuma sem igazán hasonlított Benére. Valami furcsa pillantást vetett rám, de én inkább hátranéztem, hogy Ben is jön-e, mert az a szürke szem túlságosan ijesztő volt. - Helló, Rayla! Az öcsém rengeteget beszélt rólad.
Remek, remek... Talán én is beszéltem volna Benről anyámnak, ha nem lett volna ilyen elképesztően elborult. Ó, jesszusom, el sem hiszem, hogy annyira kiakadtam miatta... szánalmas volt, szánalmas voltam.
- Nagyon örülök - motyogtam, sokkal inkább zavartan, mint lelkesen, aztán inkább az anyukájára pillantottam, amint a pálcájával legyintett egyet, így előpakolva azt a bizonyos pitét a sütőből. Ó, igaz, varázslócsalád! Pont ez kellett még nekem, tényleg. Innen vajon mennyire van messze a repülőtér? - Sajnálom, hogy csak úgy betolakodtam... én...
Na, ezaz, Rayla, ha belekezdtél, fejezd is be! Most el kéne mondanom, hogy az otthoni légkör festékszagú és mérgező, az anyám pedig egy őrült? Remek bemutatkozó lenne. Tulajdonképpen akkor már nyithatnánk egy üveg bort is, a kertben egész hangulatos lenne elmerengeni az élet nagy dolgairól.
- Nem maradok sokáig - válaszoltam végül, és kicsit feljebb rántottam a hátizsákot a hátamon. Reméltem azért, a vörösség eltűnt arcomról és szemem alól, nem akartam úgy kinézni, mint aki órák óta bőg, még ha talán igaz is volt. Milyen gáz vagyok... visszagondolva több gáz pillanat van az életemben, mint nem gáz. Nagyon jó. Mi történne, ha szeptemberben tényleg nem jönnék vissza? Talán kérhetnék tanácsokat Aidentől, hogy kell csak úgy eltűnni, nyom nélkül.

[2/7/2001● RAYLA ●⭃ akármi legyen is veled, én mindig megmentelek ⥷tükörképem]

2/7/2001
● RAYLA ●
⭃ akármi legyen is veled, én mindig megmentelek ⥷
tükörképem

I'll be there, till the stars don't shine
'Til the heavens burst and the words don't rhyme
I know when I die you'll be on my mind
And I'll love you, always

Az egész helyzet olyan béna kezdett lenni. Azért valljuk be, nem tartoztunk azok közzé, akik naponta hozták a család elé az új csajokat, bár ez inkább a lányok mániája volt, hogy jaj új barát rögtön mutassuk be  a szülőknek. De  mi a francra gondoltam már megint, nem voltunk együtt, úgy nem. pedig egsézen biztos voltam benne, hogy ha Chrissie is itt lett volna már ő Raylát ölelgetné és viygorogna, hogy deee a barátnőőőd. De ő annyira megdermedt az időben, hogy nem tudom, csak 10 évesként elképzelni. Közben a tekintetemet eltépem a hatalmas ablak elől, amiből most süt az álmos délután napfény, amire 4 éve nem volt példa. Mert mindig csak annyira volt kihúzva a sötétítő, hogy anya kilásson... Kilásson a kertre, és a kriptára. Oda, ahova én képtelen voltam belépni. Erőszakosan elkergettem ezeket a gondolatokat, mielőtt Aiden is kiszúrta volna, és csak szem forgatva odamentem anyához, és a vállánál fogva finoman arrébb toltam mielőtt még tényleg ő is elkezdte volna ölelgetni.
Aiden meg szinte lubickolt ebben, mint ahogy mindig is tette, amikor röhejes szituba kerültem Bár azért ő alapból mindig olyan röhejesen festett a túlkomorkodásával, meg a magasan tartott orrával. Lehet ez is egy családi vonás volt.
- Anya, ne kombináld túl légyszi a dolgokat - siettem Rayla megmentésére, mire ő csak sokatmondó pillantást vetett rám. És elkezdte betuszkolni Raylát a konyhába, mire én a plafonnak emeltem a tekintetemet. Anya, ha bepörög...
- Még szerencse, hogy pont most sütöttem egy kis pitét... Szereted a körtés pitét, Rayla? Sajnos más nem nagyon van itthon, ugyanis az egyik kedves fiam majdnem felgyújtotta a konyhát...
- Nem kérünk semmilyen körtés... Hogy mit csináltatok már megint? - kérdeztem, és a konyhában megpillantottam a csata maradványait, egy füstölgő fazék képében.
- Hát persze, hogy én voltam... Helló, Rayla! Az öcsém rengeteget beszélt rólad.
- Mondd, hogy legalább nem mozgott - dünnyögtem vissza felé. - Egyébként meg csak túloz, annyira sokat nem... Csak kicsit - bámultam nagy szemekkel Rayla íriszébe, és megköszörültem a torkomat. De mielőtt bármi mást is mondtam volna, anya a kezünkbe lebegtette a pitét. Legalább a pitéket meg tudta sütni. Rápislogtam Raylára, és a pitékre, anya mosolygó arcára, és Aidenre.
Hogy mennyire rohadtul élvezte, ahogy beégek. Komolyan, ha lett volna valami a kezemben, hozzá vágtam volna. De most csak férfiasan kellett viselkednem Rayla előtt.
- Nem maradok sokáig - magyarázta Rayla, de anya meg csak megrázta a fejét, és mielőtt közbeszólhattam volna már megint megszólalt.
- Addig maradsz, ameddig csak akarsz, Rayla. És akármikor eljöhetsz ide.... Na és mióta is tart ez, drága fiam köztetek? Hogy lehet, hogy erről én nem tudok, Aiden meg igen? - pislogott ránk, kék szemekkel, miközben csípőre tette a kezét. Én szabad kezemmel a homlokomra csaptam. Komolyan hol van itt egy pisztoly? Miért kell... ahh.
- Anya... Nem maradtál le semmiről. Mi nem járunk. Ő a legjobb barátom - ami tény volt, bár igazából ami köztünk zajlott arra nem is volt szó. Megint csak egy aha, persze pillantást kaptam, majd inkább megfogtam Rayla kezét. - Oké, szerintem most fogjuk a kaját, és felviszem a cuccait - persze ez megint csak úgy hangzott, hogy aha, mi együtt fogunk alduni. Oké, ebbe bele sem gondoltam. Bakker. Amúgy meg nem alhat a kanapén az olyan gázos. - Majd a földön alszom - tettem hozzá.
- Jó, de ugye rend van a szobádban? Ben?... Benjamin?! Ugye már nincs ott az a bicikli a szobád közepén? - lohol utánam anya, és vigyorogva Aiden is, én meg csak vonultam fel a lépcsőn, aminek a nyikorgása fájdalmasan felidézte bennem azokat az emlékeket, amikor mind  a hárman rohangáltunk fel-alá rajta.
- Rend van - kiabáltam még vissza. Végül is viszonyítás kérdése volt az egész. Tök rendben volt a szobám, nem voltak szétdobálva a szennyesek. - Bocs, kicsit bénák vagyunk az ilyesmiben - magyarázkodtam Raylának, és rávigyorogtam. - Amúgy könnyen meg lehet szokni ezt a helyet. - mondom, és igyekszem jó arcot vágni hozzá. Ami nehzem megy, mert elhaladtunk apa irodája előtt, és fájt. Fájt, hogy ő nem láthatta Raylát. A szemem sarkából a bezárt ajtó felé lestem, mintha abban reménykedtem volna még mindig, hogy kinyitja, és megjelenik és... És de ez nem egy rohadt film, ez az élet volt és itt nem történtek csodák. A szobám melletti bezárt, rózsaszín táblás ajtóra meg végképpen nem néztem, csak feltéptem az ajtóm, és behúztam magam után Raylát, hogy magamhoz öleltem, és csókot nyomtam a szájára majd utána valahova ledobtam a cuccainkat, miközben még a másik kezemben volt a hülye tányér a sütivel. Mégis csak ciki lett volna otthagyni.
- Hát tadam.

[voglio solo andare a casa]

B   e   n   j   a   m   i   n



voglio solo andare a casa


2001. július 2; London; öltözet

A ház valami furcsa tűztől parázslott, s azt hiszem, ha Bentől nem tudom, mi történt a családdal, nem is sejteném, hogy ez az egész hely egy katasztrófa helyszíne. Persze igyekeztem elvonatkoztatni ettől... És reméltem, nem ül ki ennek még a leghalványabb lenyomata sem arcomra, bár a mai nap valahogy nem volt már az enyém, inkább úgy éreztem magam, mint egy lemerült elem, hála anyámnak. Nem is akartam már inkább hazamenni... Nem is akartam semmit, aminek kicsi köze is van anyához, mégis, tudtam valahogy mélyen, hogy muszáj lesz, akkor is, ha nem gondoltam rá.
Benék anyukája nagyon aranyos volt. Bárcsak ki is tudtam volna ezt mutatni... ráadásul annak a pitének az illata is belengte a konyhát, sőt, talán még az előző helyiségig is kicsúszott, csak épp úgy éreztem, nem nagyon van étvágyam... ami persze nem gyakran történt meg velem, és egy egészen picikét aggasztott is.
- Nem kérünk semmilyen körtés... Hogy mit csináltatok már megint? - hallottam magam mögött Ben hitetlenkedését is, ahogy az anyja azt magyarázta, kajacsatát vívtak Aidennel, vagy magam sem tudom, mit, és közben én is körbepillantottam. A tűzhelytől tényleg furcsa füst szivárgott, de ha jól láttam, az árnyalata zöldes volt, ami... hát, minden volt, csak biztató nem... Szóval inkább csak elkaptam a fejemet, és az anyjára erőltettem egy mosolyt, ahogy már megint ragyogott felém. Jaj.
- Mondd, hogy legalább nem mozgott. Egyébként meg csak túloz, annyira sokat nem... Csak kicsit. - Ben és Aiden hangja nem hasonlított annyira, mégis egyszerűbb volt azalapján megkülönböztetnem őket, hogy melyik irányból jön a hang. Vetettem egy pillantást Ben felé, de aztán nem is kommentáltam a dolgot. Bizonyára én is meséltem volna anyának róla, ha az anyám nem lett volna őrült és nem gyűlöltük volna egymást ennyire. Így pedig maradt annyi, amennyit ő megállapított a bálon... És egyszerűbb volt csak rácsukni az ajtót, mint a szidását hallgatni.
- Addig maradsz, ameddig csak akarsz, Rayla. És akármikor eljöhetsz ide.... Na és mióta is tart ez, drága fiam köztetek? Hogy lehet, hogy erről én nem tudok, Aiden meg igen? - Szerettem volna felsóhajtani, és megmondani neki, hogy nem, mi tényleg nem vagyunk együtt, de ugyanakkor nem is szerettem volna csalódottá tenni. Vagy... ki tudja, mit éreznek az anyukák, ha kiderül, hogy a fiúk nincs együtt azzal, akivel ők hiszik, hogy van...
- Tudja, mi inkább csak...
- Anya... Nem maradtál le semmiről. Mi nem járunk. Ő a legjobb barátom. - Nem is bántam, hogy Ben átvette a szót, sőt, bólogattam is mellé. - Oké, szerintem most fogjuk a kaját, és felviszem a cuccait. Majd a földön alszom.
Nem is igazán értettem, miért teszi ezt mellé, úgy értem... nekem nem volt különösebb gondom az alvással, tekintve, hogy hatszáz rokonom volt, aki még az Olaszországban töltött ünnepekkor betódult a házba, egész kicsiként rájöttem, hogy aludni bárhol lehet. A szétesett nagybácsimat látva... még a ruháskosárban is.
Mielőtt kiléptünk volna a konyhából, vetettem egy sovány kis mosolyt az anyukára ismét.
- Tényleg köszönöm, hogy itt lehetek.
Követtem Bent fel a szobájába, és inkább nem néztem különösebben körül. Persze még kaptunk pár utánunk kiabált szót, de aztán végre elértük az ajtót, aminek a kilincsét lenyomta Ben, és feltárult a szobája.
- Bocs, kicsit bénák vagyunk az ilyesmiben - magyarázta. - Amúgy könnyen meg lehet szokni ezt a helyet.
Biccentettem, miközben beljebb léptem az élettel teli szobával. Minden tele volt lommal... ami persze valószínűleg nem volt lom Ben szemében, a sarokban egy rakat gitárral. Beljebb léptem és a hátizsákomat letettem az ágyra, aztán Ben felé fordultam.
- Sok cuccod van - állapítottam meg, miközben közelebb lépett, és nyomott egy csókot a számra. Erre csak aprón sóhajtottam egyet. - Tényleg nem akarok sokáig maradni. Rendes tőled, hogy idehoztál... de én haza akarok menni. A nyár mindig olyan hamar elrepül, és...
És ott van anyám. És itt van Ben. Őket nem akartam itt hagyni, nem is lett volna jófejség tőlem. És mégis Olaszországba vágytam minden egyes sejtemmel.
- Mindegy... Ne is beszéljünk erről! - Megköszörültem a torkomat, és inkább elvettem tőle a tányért, hogy az ágyára huppanva letörjek az egyik szeletből egy kis darabot, és megkóstoljam. - Hmm... ez nagyon finom. Amúgy aranyos az anyukád. A tesód pedig... kicsit tényleg fura, de jó arcnak tűnik. Vajon most itt hallgatóznak az ajtó előtt?

[2/7/2001● RAYLA ●⭃ akármi legyen is veled, én mindig megmentelek ⥷tükörképem]

2/7/2001
● RAYLA ●
⭃ akármi legyen is veled, én mindig megmentelek ⥷
tükörképem

I'll be there, till the stars don't shine
'Til the heavens burst and the words don't rhyme
I know when I die you'll be on my mind
And I'll love you, always

Nem gondoltambele, hogy azzal, hogy Raylát idehozom, anya teljesen túlkapja a dolgot. Még Aiden elégedett és hülye vigyorgása hagyján volt, de anya... Anya mindig is ilyen nagyon felpörgött, ha valamelyikünkkel valami jó történt. Reméltem azért, hogy  alelki szemei előtt nem láttott engem és Raylát mondjuk esküvői szerkóban az oltár előtt. Inkább csak elengedtem őket, és felhúztam magammal Raylát a szobámba. Furcsa volt, már csak azért is,mert ketten már sosem fogják őt megismerni, és azért is furcsa volt mert... Az volt.
Franc se gondolta volna, hogy valaha is hazaállítok egy lánnyal, mondjuk, akibe amúgy bele voltam esve, de mégis a legjobb barátom volt. Inkább csak elgyömöszöltem ezeket a hülye gondolatokat az agyam mögé, anyámmal és Aidennel együtt, hogy kiélvezhessem Rayla puha ajkait, és bódító illatát, ami a festékszagú ház ellenére is még mindig Rayla illata volt.
- Sok cuccod van.
- És még nem is voltál a padláson - dünnyögtem közben bele a csókba.
- Tényleg nem akarok sokáig maradni. Rendes tőled, hogy idehoztál... de én haza akarok menni. A nyár mindig olyan hamar elrepül, és... - felsóhajtok, miközben a homlokom az övének döntöm, majd átkarolom a karcsú derekát.
- És én meg elrucanok veled - dünnyögtem, mert sejtettem, hogy Olaszországra céloz. Végül is csak ki kellene mozdulnom, ha már az elmúlt években minden nap itthon poshadtam a családom poros és fájdalmasan élő emlékképeivel. Egészen biztos voltam benne, hogy Chrissie is velünk akart volna jönni, és abban is biztos voltam, hogy jól összevesztem volna vele, hogy már pedig nem jöhet mert én akartam lenni előtte a kemény tesó, aki nem kényezteti el, úgy mint Aiden. De persze végül mindenki engem szidott volna le - apa kivételével -, úgyhogy tuti elvittem volna Rayláékhoz. Lehet Aident is. Ha akart volna, ha nem.
lehunyom a szemem egy pillanatra, mert már beteges volt, hogy folyton ott hemzsegett mindenki a fejemben, pedig most Rayla volt itt velem, ő volt a fontos.
- Mindegy... Ne is beszéljünk erről! Hmm... ez nagyon finom. Amúgy aranyos az anyukád. A tesód pedig... kicsit tényleg fura, de jó arcnak tűnik. Vajon most itt hallgatóznak az ajtó előtt? - Odafordítottam a fejem, majd vigyorra húztam a számat.
- Tuti - válaszoltam, majd megborzoltam Rayla haját, és kinyúltam egy gitárért, hogy menőzzek vele. Ezer éve nem nyúltam hozzájuk, pedig mindig elcipeltem egyet a suliba, hogy mutogassam a lányoknak. Még akkor is, ha az elektromos gitárom rohadtul nem működött a béna kastélyban. De ahogy az ölembe dobtam a kék gitárt, amit Chrissienek ígértem a szülinapjára, és amin Chrissie rózsaszín pónis és hercegnős matricái voltak. Beleharaptam a számba, de aztán csak Raylának dőltem és elkezdtem pengetni egy dalt, amit Aidennen kívül talán mindenki szeretett. A November Rain melankolikus üteme valahogy annyira illett hozzánk most.
Talán most már oda kellene neki adnom.
Ahogy véget ért a dal, ráhajtottam Rayla vállára a fejem, és hogy eltereljem a gondolataimat a húgom szőke fürtjeiről, és helyet adok Rayla vörösesbarna hajszálainak.
- Akármikor összepakolhatsz és elmehetsz - dünnyögtem, majd lehúztam magammal az ágyba, hogy gyengéden csókolgassam. Mert hát a legjobb barátoknál ez teljesen természetes.

● KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT ●

◂sweet 35▸

2003. március 3.

◃aiden & the family▹

look at you
you are tired
but
you ain't giving up

style: birthday colors ║ zene: Happy Together

– Benji… én nem hiszem, hogy pont most kéne pulcsit adni rá… – magyaráztam kissé lihegve. Elég nehéz volt a tempót tartani vele, ahogy végig rohant az utcán. Még sérült, bekötözött kézzel is túl aktív volt… érdekes, hogy ő nem adott elő akkor drámát, mint Aiden, minden egyes alkalommal, mikor valami fájt. Egyszer, amikor Aiden beteg lett, közölte, hogy az én hibámból lett rosszul és nem hajlandó lefeküdni velem. Ez persze már több, mint egy éve volt, mikor úgy érezte, hogy engem kell mindenért büntetni. Azóta felnőtt… és milyen jól állt neki.
– Szerintem a bátyád nem fog örülni, hogy megváratom. Azt beszéltük meg, hogy… – Próbáltam magyarázkodni, de aztán rájöttem, hogy végül is nem beszéltünk meg semmit. Csak annyit böktem oda Mucinak, mielőtt reggel elváltak volna az útjaink, hogy „este folytatjuk.” Persze mindezt hosszas csókolózás előzte meg, ami után nehezen távozott. A testünk még mindig olyan könnyen hangolódott egymásra. Talán túl könnyen is, mintha az a manó varázslatának része lenne… és ki tudja? Én nem… de nem is akartam. Szerettem volna még mindig elhinni, hogy a szerelmünk természetesen alakult ki.
– Esther pulcsiban szeretné látni… kit érdekel Aiden? – közölte egyszerűen, majd ahogy elértük a kertkaput, azt egy egyszerű pálcaintéssel belökte, én pedig követtem befelé.
Megköszörültem a torkomat és kicsit feszengve léptem be a kertbe. Fánk sosem volt az a karmolós fajta, most meg hirtelen neki esett Benjinek, mert rá akart adni egy kellemes, kötött pulcsit? Mondjuk lehet, hogy nem akarta, hogy lássák… végül is ez volt az egyik különleges képessége, hogy be tudott olvadni a környezetébe. De a ma estét inkább kettesben töltöttem volna akkor is Aidennel. Alig vártam, hogy haza érjen, mert ma ő volt a boltba, én meg otthon maradtam Cleoval és Zeusszal, na meg a mókusokkal. Utóbbiak még egy ugópályát is építettem, hogy tudjanak repkedni. Szamóca élvezte, Bogyó viszont eléggé megijedt. Látszott, már régen nem volt lehetősége ennyire nagyokat játszani. A nap egy részében a vállamon kellett cipelnem, hogy megnyugodjon.
Lényegében egészen kellemesen telt a nap. Aztán beállított Benji, hogy Merlinre megkarmolta Fánk és azonnal rá kell adnunk a pulcsit, mert Esther. Nem bírtam azt a kiscsajt. Ráadásul most már Bent is olyan hülyeségekre vette rá, minthogy öltöztesse be a láthatatlan macskát. A pillantását is mindig elkaptam, ahogy Aidenre bámult… és gyerekkönyveket ír arról, hogy mindkét sráccal smárolt! Még szerencse, hogy lefeküdnie nem sikerült Mucival, az ugyanis az én kiváltságom.
Ben lépett be először a házba. Én pedig követtem.
– Furán csend van… – Közöltem, ahogy az előszobában megpillantottam a szokásos dolgokat. Kisasztal, Rudolf és Erica fiatalkori képe… és otthon illat. Ez már olyan természetes volt, mintha csak hazaérkeztem volt. Sokszor kávéztunk még mindig reggelente itt, habár egyre jobban alakult ki egy napirendünk a Hamutartóban is. – Ugye nem bujkál az egyik sarokban, hogy letépje az arcomat? Tudod, milyen nehezen gyógyul egy macska karmolás? – kérdeztem és követtem Bent a nappali felé. Ahogy kis lépésékkel, lemaradva battyogtam mögötte, lehúztam a kabátom cipzárját, mert éreztem, hogy ki fogok melegedni ebben az egészben. Ennyit arról, hogy szexin várjam otthon Aident… még le is zuhanyoztam.

[2003. március 3.outfit >><< moondustHarminckét éves lettem én - meglepetés e költemény]

2003. március 3.
outfit >><< moondust

Harminckét éves lettem én - meglepetés e költemény

Kezeimmel végigsimítottam a tökéletes öltönyömön, hiszen a férjem születésnapjáról volt szó, csodálatosan lenyűgözőnek kellett lennem, és így is éreztem magam. A jamaon is végigsimítottam, ami tökéletesen állt, mert szerettem ráncba szedni ezeket a rakoncátlan tincseket a fejem tetején. Le akartam nyűgözni őt a megjelenésemmel.
Vártunk a jelre, miközben anyaám ötvenszer körberohangát a csipkés fehér ruhájában a helyiségben, hogy minden tökéletesen legyen. Iagzából még a helyünk is meg volt szabva, hogy ELliot tökéletesen be tudjon fogadni minket, amikor belép az ajtón, és végigjön az előszobán. Őszintén szólva Danielék teljes zavarban ácsorogtak a Bolodg születésnapot ELliot! csodásan festett, színes betűkből álló plafonra kitűzött felirat alatt, mint Metz, aki a kezében egy pezsgőt tartott, és tekintetével anyát követte állandóan. Én éppen zsebre dugott kézzel ácsorogtam, és rohadtul rágyújtottam volna, de nem tehettem meg, a ház falait tiszteltem annyira, hogy legalább bent nem szennyeztem be őket, még megőrizték a falak apánk kesernyés, kellemesen füstös pipájának a fűszeres illatát. Nem akartam a széánalmasan jellegtelen cigifüsttel ezt elnyomni.
Dean kezében ott volt egy kis doboz, lyukakkal kifúrva, úgy nézett ki, mintha a kishercegnek rajzolt bárányos doboz. Egy rózsazsín masnival volt átkötve és benne szundikált egy picike fekere bárány, amit ezen a napon terveztek felavatni névvel, Elliot és talán Kormi a néhai bárány tiszteletére.
Az előttunk lévő zsúrkocsin pihent a csokiszökőkútban fürdő csokitorta, mindenféle csokis bonbonnal körbevéve, és ott sorakoztak az ajándékok is. Anya Elliotnak valami ruhavásárlós kuponokat vett, meg egy nagyon bájos, igazán Elliothoz illő Gucci órát, amit én segítettem neki választani. Gyémántokkal volt körbecsinosítva, és volt bene anyar-rózsaszín futtatásos díszítés is. Esthertől nem tudom, mit fog kapni, de előre sajnáltam, hogy az övének nem is fog örülni. Még jó, hogy nem tudta, mi volt közöttünk még régebben, a forró kamaszos ébeinkben, bár Benjamin eléggé fensőbbségesen lubickolt abban a tudatban, hogy ő feküdt le vele először. Mondjuk az eslő csójka még mindig az enyém volt. Danieléktől azt a nyulas porcelánt kapja, tőlem a nyuszis kávéfőzőt, az öcsémtől pedig azt hiszem valami gyerekesen nevettséges cuccot kap. Talán egy rózsazsín túraruhát ha sétáltaja Cleot az erdőben, meg egy csokoládé világatlaszt, amibe kis ablakok vannak és az adott országra jellemző csokoládé van benne. És kifogyhattalan bűbájjal van megáldva.
Elliot hangja szűrődött be a nappaliba, miközben csukódott az ajtó, anya pedig hihettelenül lelkesen beállt mellém és büszkén kihúzta magát. Örültem, jhogy képes volt újra ilyesmiket csinálni. Lekötötte a család és mindig szervezett valamit, hiszen úgyis baromi nagy volt a rokonság, mindig volt valami esemény, amit a kezébe vett. Nála jobban csak Lisa volt kotnyelesebb.
- Fánkot a nappaliban lehet, legutóbb mintha a fotelek alatt bújkált volna - hallatszott be Benjamin mormogása, miközben egyre közelebb jöttek, és most az egyszer az öcsám sem szerencsétlenkedett. Ritka alkalmak egyike volt, hiszem hirtelen elfordította Elliot fejét. - Ott a farka! - mutatott a teraszra vezető ajtó felé, és közben odaugrott mellém és Esther mellé, miközben Erica jelzséére mindenki olyan giccsesen nyálasan elkiáltotta magát.
- Merlin éltessen sokáig, Elliot! - hangzott a köszöntés, miközben hirtelen konfettik robbantak szét a fejünk felett, és jó ég anya, ezek tényleg rózsaszíirmok? Oké, mindig túlzásba vitte. Vigyoorgva várták, hogy milyen reakciót fogunk kapni ELliottól, de én biztos voltam benne, hogy egyből el fogja magát bőgni, anya is tudta, hogy sosem volt rendesen születésnapja, és ezért duplán kitett magáért mindenki.

[– Merlin éltessen sokáig, Elliot!]

◂sweet 35▸

2003. március 3.

◃aiden & the family▹

look at you
you are tired
but
you ain't giving up

style: birthday colors ║ zene: Happy Together

– Fánkot a nappaliban lehet, legutóbb mintha a fotelek alatt bújkált volna – magyarázta Benji. Csak megforgattam a szememet és lehúzva a kabátom cipzárját, lassan, óvatos léptekkel indultam meg a nappali felé. Ha le kell vadászni egy macskát, akkor az embernek óvatosnak kell lennie, főleg, ha az az állat még véletlenül sem akarja, hogy elkapják.
– Egyáltalán hol van a pulcsi, amit rá kell… – kezdtem halkan, ahogy megérkeztünk a nappali bejáratához, bár még csak az onnan kiszűrődő fényt láttam. Hát igen, a kellemetlen, kissé hűvös idő ellenére is, azért szép nap volt a mai… ezért is kellett volna inkább Aidennel töltenem a délutánokat, most hogy már végre nem sötétben érünk haza.
– Ott a farka! – kiáltotta el magát Benjamin, mire a fejemet azonnal abba az irányba kaptam amerre mutatott. Semmit sem láttam. Fánk persze képes volt beleolvadni a környezetébe, hogy még csak véletlenül sem lássuk meg. Olyankor leeső tárgyak, futás hangja, esetleg a kétségbeesett nyávogás árulta el, pontosan merre is tart. Most semmi ilyesmi nem volt hiába felültem és már emeltem volna fel a tekintetem Benre is, hogy közöljem, szerintem rosszul lát.
– Merlin éltessen sokáig, Elliot!
A köszöntésre összerezzentem. Kellett egy pillanat, hogy felfogjam, hogy a nappaliból jön a köszöntés… és az nekem szól. Születésnapom van, és ezt a plafonról függő felirat is alátámaszotta. Bolodg születésnapot Elliot! – hirdettek a színes betűk, én meg egész egyszerűen nem értettem, mi történik. Még mindig egy pillanat… és még mindig… csak nagyokat pislogtam két-három alkalommal, egészen addig, míg hirtelen ki nem szaladt egy csomó könny a szememből és hüppögni nem kezdtem, mint egy kisgyerek.
Ott volt mindenki: Daniel, Diana, Amber, Dean, Erica, Metz, Esther, Ben és Aiden is. Az egész családom, én pedig nem tudtam mást csinálni, mint bőgni. Egyszerűen nem tudtam kinyögni egyetlen szót sem. Csak álltam és néztem őket, mire Dean hirtelen mozogni kezdett és odajött mellém, hogy egy puha zsebkendővel megtörölje az arcomat vele.
– Semmi baj… – suttogta és végig simított a hátamon. Talán sejtette, hogy az első gondolatom az volt, hogy mi lesz, ha elveszítem ezt… ezeket az embereket és megint ott leszek, ahonnan jöttem. Egy beteg, magányos ember az erdőben. Egy olyan ember, aki nem hiányzik egész egyszerűen senkinek sem.
Dean átkarolta a vállamat és odavezetett a többiekhez. Azonnal átöleltem Ericát, mintha az anyám lenne és odabújtam hozzá. Sejtettem, hogy az ő keze van ebben az egészben, mert Aiden legfeljebb kettesben ünnepelt volna velem valami nyálas étteremben… vagy ágyban, vagy a kádban… szóval úgy intimebb módon. Erica válla felett pillantottam Aidenre, valójában csak arra vártam, hogy jöjjön oda és adjon egy csókot.
– Jól van na, nyugodj meg. Most ünnepelünk. – Magyarázta Dean morgós, apukás hangon, mintha egy kisgyerekhez beszélne. Annak is éreztem magamat, hiszen otthon szinte sosem ünnepltük a születésnapomat. Egy ideig azért, mert apám miatt nagy volt a feszültség, aztán meg állandóan a Roxfortban voltam márciusban. Egy-egy képeslapot küldött anya, de komolyabb ajándékokra sokáig nem volt pénz.
– Jól… vagy… ok... – dünnyögtem, ahogy elhúzódtam Ericától… aztán két perccel később megint bőgtem.

[2003. március 3.outfit >><< moondustHarminckét éves lettem én - meglepetés e költemény]

2003. március 3.
outfit >><< moondust

Harminckét éves lettem én - meglepetés e költemény

Anya olyan szinten belelkesült, hogy nem lehetett leállítani. legalább ez egy kicsit elterelte a figyelmét arról, hogy mondjuk Esther hasát bámulja. Tudtam, hogy egyre nehezebb lesz ezt eltitkolniuk előtte, már csak azért is, mert az öcsém fizikailag képtelen volt hazudni. Ha anyám ég csak viccből is, de megkérdezte vonla tőle, hogy nahát, de kis kerekded lett Esther, csak nem terhes? Akkor kétség kívül azt mondta volna, hogy hát igen, anyám, Etsher terhes, úgy december óta, mert az alpesi levegő elvette az eszemet és elfelejtettem védekezni. Szinte megcsóváltam a fejemet. Nem volt kész erre, még ha Esther fel is tudott volna nőni a feladathoz, de Benjamin... még most is csak nevetséges dolgokat csinált, repkedett, és szórakozott. De most szerencsére ők is meg tudtak bújni a buli mögött, és anya is teljes erőbedobással készült, hogy ELliotnak legyen egy felejthetetlen szünetésnapja. Végül is a családunk része volt, és anya úgy szerette (majdnem), mint engem. Meg az öcsámet. befogadott mindenkit, zokszó nélkül, és ezért nem csinált belőle nagy ügyet abból, hogy Benjamin egy olyan lánnyal volt együtt, mint Esther, abban a tudatban, hogy a családunk vére így nem lesz többé színarany. Persze ebben a világban szinte már lehetetlenség volt az ilyen régi elvekhez ragazskodni. Apa és anya belátta ezt már jóval a háborúk előtt. címkék nélkül is lehetett valaki a társadalmi elit tagja, hogy ha képes volt szembemenni a széllel. Az öcsém pedig képes volt rá, és volt olyan erős, hogy Esthert is megóvja. Meg a születendő gyerekeiket is.
Elliot, ahogy meglátott minket, tudtam, hogy sírni fog, és igazam is lett. Úgy bőgött, mint egy elhagyatott öt éves, akit kitagadtak, mégis tudtam, tudtuk, hogy ez mind a meghatottságtól buggyant ki belőle. Mielőtt odaléptem volna hozzá, már Dean beelőzött, de nem bántam, hagytam, hogy beburkolja őt egy kis gyöngéd apai szeretettel, majd elliot lassan végigölelgetett mindenkit. Oda szerettem volna menni mellé, hogy megcsókoljam, hoszen ahogy a tekintetemet kereste tudtam, hogy csak erre bágyott igazából.
- Na, nyuszi, ha sírsz a születésnapodon, akkor mindegyiken sírni fogsz - léptem oda hozzá, mikor újra ellépett Ericától, és bőgni kezdett. Finom csókot adtam neki, és kicsit meg is ölelgettem, majd kézenfogva odavezettem a nappaliban lévő kis asztalhoz, ami úszkált az ajándékokban, és a tortában.
- Bontsd ki, drágám az ajándékokat! - lelkendezett anya, miközben egy doboz zsebkendőt nyújtott át ELliotnak, és talán még nála is izgatottabb volt, hogy mégis miket fog kapni.
- Anya, előbb hadd kapjon levegőt - dörmögte Benjamin, mikzben ő is azért kívánicsan és lelkesen nyújtogatta a nyakát. Azért annak örülten, hogy nem egy saját, dedikált mezt vagy egyéb kviddicses hülyeséget adott Elliotnak.
- Jó, előbb a férje ajándékát nyitja ki, utána fontossági sorrend lesz, szóval tiéd lesz az utolsó - viygorogtam kajánul Benjaminra, miközben a csodálatosan becsomagolt nyuszis kávés bögrét odaadtam Elliot kezébe. persze csak szivattam, nem volt fontossági sorrend annyire.
Közben a Dean féle dobozban bégetés hallatszódott és Amber kívbáncsian mászkált a lábunk körül, a nyakát nyújtogatva, hogy meglesse, Elliot bácsi miket is kapott.

[– Anya, előbb hadd kapjon levegőt –]

◂sweet 35▸

2003. március 3.

◃aiden & the family▹

look at you
you are tired
but
you ain't giving up

style: birthday colors ║ zene: Happy Together

Még mindig éreztem, hogy megszakad a szívem. Nem azért, mert fájt, hogy gondoltak rám… hanem mert olyan gyönyörű volt. Olyan nagyon, nagyon, nagyon gyönyörű, amilyet még sosem kaptam senkitől. Ez a család lényegében idegen volt, talán egy éve ha ismertem őket igazán, mert korábban Aiden nem engedett a közelükben. Erica szinte második anyám volt, ezért borultam olyan keservesen a karjai közé és hagytam, hogy bömböljek, míg a férjem elegáns látványa meg nem nyugtatott.
– Na, nyuszi, ha sírsz a születésnapodon, akkor mindegyiken sírni fogsz – lépett közelebb Aiden. Rá pillantottam megint, majd bebújtam a karjai közé, hogy meg tudjon csókolni. Finom, gyengéd érintés volt ez, amitől ugyan nem zokogtam, de a könnyeim még mindig patakokban folyt végig az arcomon, egészen úgy, hogy az államhoz érve lehulljon a fölre vagy éppen a cipőm orrára. Elragadtak az érzések, mert tudtam, hogy anyám ha itt lenne, büszke lenne. Családot alapítottam, tartoztam valahova… és nem csak Dean társaságát kutattam, hogy legyen valami, amibe kapaszkodhatok. Egész egyszerűen a talpamra álltam, amihez ott volt az igazi támasz: Aiden. Hosszú ideje most éreztem először igazán, hogy önmagam vagyok. Nem volt ott az a gyengeség, ami Nat mellett volt, vagy amikor meg akartam felelni állandóan a korábbi kapcsolatunkban Aidennek. Ez más volt. Felnőttes, őszinte, szenvedélyes.
– Bocsánat… – töröltem végig a szemeim alatt a kabátom sárga ujjával. Hagytam, hogy közben Aiden átvezessen az egyik kisasztalhoz, ahol ajándékcsomagok voltak. Nem is kevés.
– Bontsd ki, drágám az ajándékokat! – mondta Erica és még egy zsebkendőt is adott. Gondolom kicsit bosszantottam, hogy a ruhámmal törölgettem a könnyeimet. Ő olyan kifinomult nő volt. Dean vászonzsebkendője már átázott a könnyeimtől, ezért is adtam vissza neki. Előhúztam hát egy papírzsebkendőt, hogy beletrombitáljak. Kellett még egy kis pillanat, hogy megnyugodjak és át tudjam élni ennek a pillanatnak a szépségét.
– Anya, előbb hadd kapjon levegőt – szólt közbe Benjamin.
Időközben egy második zsebkendőbe is hangosan fújtam az orromat, majd megköszörültem a torkomat, hogy ne olyan rekedten beszéljek.
– Jó, előbb a férje ajándékát nyitja ki, utána fontossági sorrend lesz, szóval tiéd lesz az utolsó – hallottam Aiden hangján, hogy nagyon büszke magára a beszólás és vigyorog persze. Benji valamit morgolódott is erre, de az én kezemben már ott landolt az aranycsomagolásba bújtatott ajándékot. Természetesen Aidené volt a legfeltűnőbb.
– Nagyon tetszik a masni… – dünnyögtem. A hangom persze minden erőlködés ellenére is rekedt maradt. Így egy mozdulattal húztam szét a csomagot inkább és, ahogy kinyílt, egy aranyos, nyuszis kávésbögre volt benne. Azonnal elmosolyodtam és máris odabújtam Aidenhez egy ölelésre. Bármi, ami nyuszis volt és tőle volt, őszinte örömmel töltött el. Ő adta becenevemet és imádtam, mikor kimondta. Bár tény, hogy elég izgató volt, mikor „Elliot”-nak szólított… de a Nyuszi mindennél bensőségesebb volt. – Köszönöm, Mucim. – Súgtam a fülébe, majd finom puszit is adtam rá.
Ahogy elhúzódtam odalépett Dean és egy kis dobozt nyújtott át. Nem vettem el, nekem túl nehéz lett volna, ugyanis abban egy pici, fekete bárány volt.
– Ő Kormi. – Magyarázta, én meg elpityeredve simogattam meg a kis gyapjast.

[2003. március 3.outfit >><< moondustHarminckét éves lettem én - meglepetés e költemény]

2003. március 3.
outfit >><< moondust

Harminckét éves lettem én - meglepetés e költemény

Elliothoz léptem, hogy kedvesen vígasztaljam, hogy megmutassam neki, hogy mellette állok, még ekkor is, amikor olyan bájosan sírdogált. Végignéztem rajta, letöröltem a konynait, és aztán elnéztem a többiek felett, miközben lassan véginéztem a nappali megszokott kavalkádján, ahol valamilyen furcsa módon keveredett össze anya és apa ízlése, és mégis valahogy tökéletesen harmonizáltak. De ilyenek voltak ők ketten is. Teljesen mások mégis tökéletesen egyek. Apa tekintetét kerestem a falakon, a virágos tapétákon, a hatalmas, elhúzott sötítítőkön, az öreg bútorokon, és megállt a pillantásom a fotón, ami még nem állt az íróasztalon, amikor hazajöttem azon a tavaszi napon. Aztán egy nap visszakerült a helyére. Tudtam, hogy az öcsém vette ki a fiókból. Apa azon a fényképen most is idétlenül nézett ki. Vállig érő, mugli rocksztárokhoz illő hajkorona, és fürdőgatya, a háttérben a tengerrel, és integet a kamerába. Még fiatalabb azon a képen, mint mi, és valahogy jó volt azon a képen belenézni a barna szempárba. Mintha felém és ELliot felé, a családunk felé integetett volna örökké, ismételgetve a mozdulatsort újra és újra. Azt akartam képzelni, hogy valahol büszke rám. Büszke arra, hogy újra mosolyog anya, hogy talált valakit, akiért rajonghat, büszke, hogy az öcsém mégis csak mást se csinált csak az égen repkedett és tudtam, hogy hamarosan csapatkapitány lesz. És szerettem volna azt hinni, hogy büszke rám.
Aztán néztem, ahogy elliot kicsomagolta az ajándékomat és elégedetten viygorogtam,a mint a kezébe vette a nyuszis bögrét. Tudtam, hogy imádni fogja, mert én választottam és tökéletes érzékem volt az ajándékohit, nem úgy, mint Benjaminnak. De valahogy apa is elég sután adott ajándékot, mégis valahogy nem vallottam volna be sosem, de ez tette őket olyan furcsán bájossá. Büszkén néztem a csillogó tekintetű férjemre, miközben meghatottan fogta a kezében a bögrét. Szerettem a becenevét, szerettem, hogy olyan édes volt, mint egy nyuszi, szerettem hogy támaszkodott rám, és szerettem, hogy megvédhettem.
- Köszönöm, Mucim. - suttogta én pedig gyengéden megcsókoltam, majd utána odébb lépztem, hogy teret adjak a többieknek, így hát a következő a sorban Dean volt és a dobozában bégető Kormi Kettő. Kormi kidugta a bájos kis göndör fejét a dobozból és bégetett egyet barátságosan, amint megpillantotta ELliotot, és Dean bemutatta őt. Vigyorogva karoltam át Elliotot, miközben anya nagy szemekkel bámulta a birkát. Nem szerette, ha állat volt a házban, és persze benjamin minden útonútfélen összeszedett lényt meg állatot behordott, hogy aztán anya ordítva kikergesse őt is meg az öcsémet is a házból. Erre apa mindig csak anynit mondott, hogy biztos tőle örükölte, mert ő békékat gyűjtött, és anya vele is ordított. De most türtőztette magát és idegességét Metz karjába kapaszkodva vezette le.
- A te tiszteletedre, a születzésed napján nevezzük el - mondtam és homlokon csókoltam, majd hirtelen Benjamin furakodott elő, maga után húzva szerencsétlen Esthert is, Amber pedig közben vigyorogva simogatta Kormi feje búbját.
- De ha túl vagytok a birka avatáson, akkor itt az én ajándékom is! - robbant bele a képbe az öcsém, én pedig csak fáradtan sóhajtottam egyet. Mindig is ilyne volt tiszta türelmetlen és izgága, és idegesítő. Nem is értettem, hogy lesz belőle majd felelősségteljes szülő. Esthernek két gyereket kell majd nevelnie, és ELliot kezébe nyomta az ajándékot, miközben a többiek is izgatottan várték, hogy Elliot bőgve kinyissa azokat is. - Na meg a tiszteletedre akartam gitározni is, meg minden, de a tökfej nem engedte - jegyezte meg panazsosan mire én felhorkantottam. Ha Elliot kibontotta a csomagot, akkor megláthatta benne örök érvényű ingyenes sörkupont az Arany Kvaffba, meg természetesen egy rózsaszín edzőruha volt benne, mivel nagyon elhatározta, hogy javít ELliot állóképességén. Közben Esther is átnyújtott egy ajándékszatyrot ELliotnak.

[– De ha túl vagytok a birka avatáson, akkor itt az én ajándékom is! –]

◂sweet 35▸

2003. március 3.

◃aiden & the family▹

look at you
you are tired
but
you ain't giving up

style: birthday colors ║ zene: Happy Together

Legszívesebben Aiden karjai között maradtam volna, belebújva abba a csókba. Hiába voltam olyan hálás az engem körbevevő családtagoknak, valahogy képtelen voltam ezt a pillanatot úgy élvezni, ahogy kellett volna… a szívem meg tudott volna szakadni a tudattól, hogy vannak, akik engem ennyire szeretnek. Nat családja sosem fogadott be igazán. Az anyja még nekem is esett, hogy tönkre teszem a fiát. Egészen azt az érzetet keltette bennem, mintha csak is miattam alakult volna úgy a házasságunk, ahogyan. Erica vele szemben elfogadó volt, úgy kezelt, mintha a fia lennék, pedig alig volt közöttünk néhány év.
– A te tiszteletedre, a születzésed napján nevezzük el – magyarázta Aiden, ahogy meghatottan simogattam a kis gyapjas buksiját. Imádtam, hogy fekete és a Kormi nevet kapta. Egy kicsit magamra emlékeztetett. Én is csak egy feketebárány voltam az O’Mara, sőt a Rowle család történetében is. Sehova sem tartoztam igazán, csak Aidenhez. Talán adta a nagymenőt és a tökéleteset, de idehaza ő is feketebárány volt. Az tehetett minket ennyire erőssé együtt, hogy ennyire hasonlítottunk.
– De ha túl vagytok a birka avatáson, akkor itt az én ajándékom is! – szólalt meg aztán Benji, én pedig elvigyorodva fordultam felé. Kicsit betegesen festhetett a jelenet, ahogy a könnyeim még bőségesen folytak… de mit számít. Jól éreztem magam abban a pillanatban, még ha fogalmam sem volt, hogyan kéne élvezni igazán. Csak próbáltam mindenre és mindenkire odafigyelni. – Na meg a tiszteletedre akartam gitározni is, meg minden, de a tökfej nem engedte.
Ahogy a kezembe került az ajándék a vigyor már is zokogós bömbölésbe torkollt. Egy sörkupon volt benne az Arany Kvaffba, ahol már néha-néha megfordultam Benjivel. Jó volt néha összeülni és csak beszélgetni mindenféléről. Hol a kviddicsről, hol az időjárásról vagy a macskákról… minden percét élveztem. Bennel kaptam egy újabb testvért, amiért végtelenül hálás voltam. Ahogy félrehúztam a kupont és előkerült a rózsaszín edzőruha, csak felzokogtam megint, majd átkarolva a nyakát megöleltem.
– Annyira köszönöm, hogy vagy nekem, Ben… – súgtam a fülébe és kellett egy pár perc így ölelkezve, míg végül megnyugodtam. Mély levegőt véve húzódtam el, így kapott utat felém Esther. Még mindig nem bírtam azt a csajt… utáltam, hogy Aiden becézgeti, mintha a nője lenne legalábbis. Ezért is lepett meg, hogy külön ajándékkal készült nekem.
Egy rózsás ajándékszatyrot nyújtott át. Nem volt olyan nagy súlya, de ahogy belenéztem egy rózsaszín folyadékot őrző kölnisüveg került elő.
– A Gucci legújabb nyári illata. Uniszex, de olyan édesen illatos, ami illene hozzád – magyarázta, majd végig simított a karomon. – Nagyon boldog születésnapot. – A hirtelen ölelésre nem számítottam. Így csak rekedten motyogtam valami köszönöm félét, ő pedig elhúzódott, hogy utat engedjen az öcsémnek.
– Na bátyó, ez a tiéd. – Nyomott a kezembe egy ajándéktasakot. – Közösen kapod tőlem és Diától. A képeslapot pedig Amber készítette. – A dobozban egy elég avantgárd nyuszis képes lap volt valami girbegurba szöveggel, egy házi sör valami menő pincészetből, hozzá tartozó kupon és egy nyuszi alakú szobor.
– Hát meg fogjuk tölteni a nyuszis gyűjteményünket az biztos… – dünnyögtem és egy hármas családi ölelésre Danielékhez bújtam. Csak ezután húzódtam el, hogy Erica karjaiba szaladjak megint bőgve. Kellett egy anyuka.

[2003. március 3.outfit >><< moondustHarminckét éves lettem én - meglepetés e költemény]

2003. március 3.
outfit >><< moondust

Harminckét éves lettem én - meglepetés e költemény

Elliot meghatottsága szinte olyan volt, hogy midnki tőle hatódott meg. Valahogy ez visszahozta a régi nagy születésnapok ízét a számban. Iagából sosem voltunk kevesen. A kerek évszámokat régen a nagy családnál ünnepeltük. Mindenki eljött ide, még Lisa néni a férjével, a gyerekeikkel is, és itt tolongtunk visongattunk, én élveztem a rivaldafényt az öcsém meg baromságokat művel, mert kikészült a tömegből. Igazából mindig is szerettem a születésnapokat és tudtam, hogy benjamon is. A szüleink adtak ennek értelmet, és tanítottak meg minket arra, hogy mi a legfontosabb. Ahogy a háború vihara beköltözött hozzánk is megváltoztak a születésnapok, és megváltoztunk mi is. A 15-öt szinte meg se ünnepeltük, az öcsémmel akor már nem is álltunk egynással szóba. De az már jó régen elkezdődött. AMikor megvertem, Umbridge miatt, és utána nem ébredt fel egy hétig. Csak otthon bezséltünk, mert kettőnk között ott volt Chrissie. Aztán már a húgunk születésnapját meg se ünnepeltünk, mert elment. Elliottal pedig valahogy ennek a napnak az értelme is újra visszajött, Ahogy Benjaminnak Esther miatt,a nyámnak meg Metz miatt. Most pedig úgy néztünk ki, ezen a születésnapon, mintha mi lettünk volna a világ legboldogabb, és legelbaszottabb családja egyszerre. És valahogy mégis... tökéletes volt.
– Annyira köszönöm, hogy vagy nekem, Ben…  - vetette a nyakába magát Elliot és éreztem, hogy az öcsém férfiasan zavarba jött. Mindig zavarba jött, ha valaki így a nyakába ugrott és elhalmozta a szeretetével. Anyánkkal is ezt csinálta, én pedig midnig jót röhögtem azon, hogy milyen szerencsétlen.
- Tudom, tudom - mormogta Benjamin olyan Benjaminosan hátbaveregetősen. - Hát nélkülem nem itt lennél - tette hozzá olyan nagy büszkén, mintha bármi köze is lett volna ahhoz, hogy ELliottal legyek. Mondjuk annyiban igen, hogy ő zavart ki anyának szakáscskönyvet venni. És ha nem mentem volna ki, nem jöttem volna rá arra, hogy mennyire szarnak éreztem magam, amiért nem csináltam semmit.
- Öcsi, már nem ériu a lábad a talajt, kisvirág, rántsd vissza - forgattam meg a szememet, miközben Benjamin kinyújtotta rám a nyelvét és Esther is odaadta az ajándékát. Én tényleg szerettem volna, ha végre elliot is megkedveli. Iagzából magam sem tudom, mi volt kettőnk között. talán tetszett. talán nem. talán csak azt akartam, hogy tetszen. Talán nem akartam, hogy Benjamin jobb legyen. Szóval annak midneképpen örültem, hogy Elliot nem vágta fejbe vele, és amúgy is egészen ügyesen összeválogatta a dolgokat. Ezután jöttek Danielék, akik nem csak összhangban, hanem majdhogynem névileg is teljesen összepasszoltak Daniellel. Nem nagyon kedveltem az öccsét, de senkinek nem kívántam boldogtalanságot. Kivéve Feryllnek. De őt megöltem.
- Hát meg fogjuk tölteni a nyuszis gyűjteményünket az biztos… – dünnyögte ELliot, majd összeöllekezett mindegyikükkel.
Elliot anya karjaiba rohant, és az otthagyott ajándékaiba bele-belekukucskált Amber olyan bájos gyermeki kívácnsisággal. Még jó, hogy nem volt köztük semmi nászajándékosan kínosan perverz.
- Jaj drágám, drágám, hát túlcsordultál az örömtől? Milyen bájos férje van az én fiamnak. Mintha csak a bömbölve ordító Benjamint látnám, amikor megkapta élete első seprűjét - simogatta meg anya magához ölelve ELliotot, és kedvesen ölelgette, mintha csak tényleg a fia lett volna.  Benjamin dünnyögött valamit, hogy nem is igaz, de én meg Estherre néztem és mondtam, hogy de igaz. Még egy gondoskodó anyapuszit is adott Elliot homlokára. Ha kiölelgette magát ELliottal a kezébe adta azt a nagyon drága, csillogó köves Gucci órát, mmiközben Mezt is azt várhatta hogy végre megszabaduljon a kezében tartott pezsgőtől, hogy végre anyám karolja át.
- Na drágáim, nincs születsénap torta nélkül - lép elő anya, és elegáns, kifonomult pálcamozdulattal intett a torta felé, és a csokiszökőkútban fürdő torta felszeletelte magát, hogy a tányérostól villástól a vendégek kezébe lebegjenek. Igazából már kicsit vártam is, hogy ez a nagy banzáj lemenjen, és kettesben legyek vele.

◂sweet 35▸

2003. március 3.

◃aiden & the family▹

look at you
you are tired
but
you ain't giving up

style: birthday colors ║ zene: Happy Together

Nem is tudom… nem is tudom, hirtelen kicsit túl sok volt a szeretet. Nem voltam hozzá szokva, hogy ennyien figyelnek rám, hogy ennyien szeretnek… hogy ennyi embernek fontos vagyok. A legtöbbször csak egy-egy személy ragaszkodott hozzám, a többiek meg lenéztek vagy szívből utáltak. Talán ezért sem zökkentem ki annyira az általános magányomból, amikor Nattal voltam. A családja ennyire nem volt jelen és nem is szeretett különösebben, a rajongói meg alig várták, hogy elváljunk, mert én voltam a szemükben a főgonosz. Fraserék viszont szerettek és befogadtak. Erica egyenesen úgy bánt velem, mintha a tulajdon fia lennék, Benjamin meg egy vicces testvér volt mellettem. Ezért értettem meg, Metz miért akart idetartozni. Ő is kapott egy családot, ahogyan én is.
–  Jaj drágám, drágám, hát túlcsordultál az örömtől? Milyen bájos férje van az én fiamnak. Mintha csak a bömbölve ordító Benjamint látnám, amikor megkapta élete első seprűjét – magyarázta Erica. Közben óvatosan simogatta a hajamat és a hátamat, mintha nem is magasodnék fölé, hanem tényleg egy kisfiú volnék.
– Bocsánat… – dünnyögtem könnyezve, aztán megéreztem Erica finom pusziját a homlokomon. Tényleg olyan volt, mint egy anyuka, ezért pedig most mindennél hálásabb voltam neki. Talán ő képes volt megérteni, ami bennem játszódik le. Életemben nem volt normális születésnapom, egyszer-egyszer kaptam valami olcsó játékot vagy színezőt, de tortát sosem. Nat is csak egy unalmas, drága étterembe vitt el egyszer, aztán elrángatott egy házba szexelni egy egész hétvégén át. Nem tért el nagyban a megszokott napjainktól.
– Na drágáim, nincs születsénap torta nélkül.
Erica ellépet tőlem, majd ahogy Aiden, ő is csavaros kézmozdulatokkal táncoltatta meg a pálcáját a levegőben. Egy csupa csoki, nagyon furcsa torta került elő, szerencsére gyertya nélkül. Nem kívántam rajta harmincöt égő fényt megpillantani és egyesével elfújni. Így kevésbé volt hivalkodó.
Csak nyeltem egyet. Próbáltam helyén tartani az érzéseimet és nem megint könnyekben kitörni. Egy néma köszönömöt tátogtam el, aztán hagytam, hogy Erica lényegében helyettem tálalja fel a tortát. Biztosan sejtette, hogy a hagyományokkal ellentétben én képtelen lettem volna bármit is felváni ilyen idegállapotban. Így amikor kézhez kaptam egy szeletet, a többiek háta mögött odaosontam Aidenhez. Még az sem zavart meg különösebben, hogy Dean éppen azt ecsetelte, amikor egyszer az egész házat összecsokiztam, anyám meg egész éjjel takarított utánam.
– Megosztozol velem egy szelet tortán? – kérdeztem és a sírástól vörös szemekkel rápillantottam. – Téged bármelyik csokinál jobban kívánlak. – Tettem hozzá csak úgy mellékesen, majd a villával letörtem a darabot a tortából és benyomtam Aiden szájába, hogy aztán úgy csókoljam meg. Az ajkai édesek voltak, kicsit Aidenesen dohányízűek, de pontosan így szerettem.
– Nyami… ez életem legfinomabb tortája.