A nappali

Az egész ház belül mindig is úgy nézett ki, mintha részeg lakberendezők álmodták volna meg, lehetőleg különböző korokból és stílusból. És ez nem csak szobánként nézett így ki, hanem szobán belül is. Kaotikus és őrült az egész lakás, mint amilyen és elevenek voltak Fraserék is. Mrs. és Mr. Fraser különféle stílust szerettek, így a nappali fele-fele arányban más. Ilyen fal, olyan fal egyik részén ilyen parketta a másik felén pedig amolyan, még az ablakok is máshogy néztek ki, a színek összevisszaságáról nem is beszélve. De pont ezért volt olyan szerethető ez a hely és ezért volt mindenki kedvenc része a lakásban. A ház nagy ablakai a hátsó kertre néznek, ahonnan visszabámu a családi kripta.

[tell the wolves I'm home]

folytatás innen

tell the wolves I'm home


2001. áprilisa
style

Őszintén? Nagyobb kiakadásra számítottam, arra, hogy majd darabokra szaggat. És basszameg, annyira vágytam is rá.
Miért nem jött nekem, miért nem vert addig, amíg már a vérem mindenfelé csapódott volna, még a kripta öreg, hideg falait is bepiszkolta volna? Miért nem ütött addig az ökleivel, amíg már nem éreztem helyén arcomat, miért nem vette elő a pálcáját és szorította azt a torkomhoz, hogy levegőt venni se bírjak, miért, miért, miért nem Benjamin?
Megöltem őket. Én voltam az. Leátkoztam őket. Szinte még mindig emlékszem a zöld villanásra, pedig fogalmam se volt, hogyan kell használni azt az átkot. De akkor, ott, valamiért nem volt kérdés. Semmi nem volt kérdés, csak hogy ölni, ölni, ölni.
Sosem hívtam Bennek, mert úgy éreztem, megillet a jog, hogy a teljes nevén hívjam. Megillet a jog, hogy nekem Benjamin maradjon, az a szaros kis kölyök, aki megpróbálta velem megetetni az ólomkatonáit, ha feldühítettem. Aki felkergette Christie-t a fára, hogy lejönni már nem tudott, és nekem kellett leszednem, mert annyira keservesen sírt.
Annyiszor fájdalmat okoztál neki, Benjamin. Miért? Mit tett ellened? Egy kis angyal volt. Ő volt a mocskos létezésem egyetlen értelme, és most, hogy ő már nincs, minden mindegy.
Minden.
Ha csak rágondolok, elkap a remegés, a tudat pedig, hogy itt nyugszik a hátam mögött, széttép. De nem, nem nyugszik. Hiszen elveszve bolyong, miattam, MIATTAM, mert elvettem... elvettem mindenét... Mindenét.
De most nem engedem, hogy erőt vegyen rajtam a remegés. Hiszen itt áll előttem Benjamin, és előtte sosem voltam hajlandó gyengének tűnni, egyetlen egy apró pillanatra sem.
És vannak dolgok, amiket nem változtat meg egy trauma. Sem pedig az évek.
- Süss magadnak, te fasz. - Tudom, hogy dühítelek, a francba is, mindennél jobban dühítelek, de ez is egy olyan dolog, ami nem változik. Az az érzéstelen, üres vigyor magától kúszik rá a fejemre, nem azért, mert akarom, egyszerűen csak muszáj léteznem, és egy részem ezt választja létezésnek.
Pedig ha tudnád, mennyire szeretnék csak újra elmerülni egy mocskos, sáros gödörben, és megvárni, amíg elmúlok, hogy már senki sem emlékszik a nevemre.
Anyánk csak szomorúan sóhajt mellőlünk, és őszintén, fogalmam sincs, hogy mi jár a fejében. Képtelen vagyok kitalálni. Pedig nem vagyok hülye. Okos vagyok, eszes, akárcsak ő, mert mindent tőle örököltem, a ráérzést is talán, és ezért tudtam mindig is olyannyira jól, hogy Benjamin csakúgy szenved, ahogy én is.
Elképzeltem, hogy ő az ostrom után visszamegy a Roxfortba, amíg én valami kis romos faluban bujkáltam mocskosan, étlen-szomjan. Elképzeltem, hogy az a Griffendéles fiú, aki mindig ezer fokon égve, megállíthatatlanul tombolt, most kialudt fénnyel sétált végig a folyosón, mert tudta, nem lesz kinek hazaküldeni bagollyal, hogy már megint milyen faszságba keveredett. Hogy már nem volt kiket megfenyegetni, hogy ha jövőre rá mersz nézni a húgomra, lehajítalak a toronyból. Hogy nem maradt semmije, csak egy sötét lepel, amelyet ráncigált maga után, és amit én, kibaszottul én adtam rá.
De ha őt is eltalálta volna az az átok, akkor talán abba én is belehalok, minden egyéb sérülés nélkül.
Hiszen a Crucio-ba is majd' belehaltam. Nem hinnéd el, mi, tesó? De még sosem éreztem előtte olyan fájdalmat, mint akkor.
Vajon neked is fájt, amikor az átok a hátamba csapódott? Vajon néha te is reflexből oldalra néztél a Roxfort folyosóin, hogy rám vigyorogj, én meg ritka pillanataink valamelyikében vissza, de csak az ablak tátogott vissza rád? Vajon te is úgy érezted, mintha elvesztetted volna a fél testedet? Mintha csak letépték volna...
Hiányoztam egy kicsit? Még akkor is, ha mindennél jobban, elmondhatatlanul gyűlöltél, és soha nem mondtad volna ki. Még ha órákig képzelgetted is a halálomat, hogy milyen büdös, undorító helyet érdemlek a pokolban?
Egy apró, kicsi részed remélte, hogy egyszer csak visszatérek? És mondd, mennyi időbe telt teljesen elpusztítanod azt a részt?
Merengek rajta, és kifejezéstelen maszkom mögött keringenek a gondolatok. A szavak, amiket ki kellene mondanom, amikkel tartozom neki, nekik. Amivel tartozom mindenkinek.
De mire menne már itt akárki is egy nyamvadt bocsánatkéréssel?
Szóval inkább elmegyek melletted, be a házba. De a kilincs éget, és bent a levegőben is szúr valami.
- A stílusod meg ugyan olyan, mint egy mugli parasztnak, "öcsi".
Felhorkanok válasz gyanánt, és elképzelem, ahogy a régi Aiden megpördül és a falhoz vágja Benjamint, kikérve magának a mugli jelzőt. Ha valami, akkor ez aztán sértette az egómat. Olyan magasan hordtam az orromat az aranyvéremmel, ahogy csak tudtam. És őszintén? Ha három éve nem a mocsokban kúszok, akkor valószínűleg még most is ezt tettem volna.
A nappali az egykori szoba kopott, sötét és szomorú hasonmása. Szinte hasogat a lelkem, ahogy belépek, de csak röviden futtatom végig itt a tekintetem. Mert túl sok... Minden kis sarokban megbújik egy emlék, és csak lassan, óvatosan mozgok, nehogy észrevegyenek, és rám vessék magukat.
Mert akkor nekem végem.
- Megmelegítem az ebédet. Addig beszélgessetek. Biztos van miről.
És anya már menekül is a konyhába, tompa tekintetem pedig követi egy darabig vékony, meggyötört alakját. Mit tettél, Aiden...
- Nos, drága bátyám... Gonodlom sok szép emléked van az elmúlt három évről. Kérlek avass be... Annyira kibaszottul kíváncsi vagyok.
Aztán elkapom a tekintetem, és felemás szememmel inkább Benjamin mérem végig. Nem is veszem fel a megjegyzést, már csak azért sem, mert igazából fogalma sincs, hogy mi volt ez a három év. Ötlete, de még csak közel járó gondolata sem.
Helyette inkább én próbálom meg kitalálni, hogy mi volt vele az elmúlt időben. És valljuk be, azért nekem már könnyebb dolgom van. Végigmérem az inge alatt finoman megbúvó izmokat a karján, és egy kicsit megemelem a bal szemöldökömet.
- Szóval kiedzetted magad, hm? Na, és kinek akartál tetszeni? - És azon kapom magam, hogy reménykedek, vegye komolyan a kérdést, és tényleg bökje ki, hogy van valakije, mert három hosszú, keserű, undorító év után végre örülni is akarok valaminek.
A következő lépésem pedig oldalra vezet, hogy végigsimítsak az egyik polcon lapuló arany képkereten, amiben már nem pihen fénykép, és csak aztán fordulok vissza a testvérem felé. A számra pedig ismét odaül az az üres, mindenféle érzések nélkül kreált félmosoly.
- Na, mesélj csak. Kibaszottul kíváncsi vagyok.

[4/2001● . . . ●⭃ . . . ⥷]

4/2001
● . . . ●
⭃ . . . ⥷

tükörképem

Két szó, mi ha katatón, nem vész el. ’Minden elmúlik ’
a nemlétet felfogni hiába, ha nem érted: - foszló árnyékok az erkélyen. – csak skicc vagy snitt,
és priccelsz szét. Nincs miben hinni? Csak vicceltél?
- Jobb így. A pokolban nincs nevetés: körömhajtogatás, bőr tépegetés.

Méregettük egymást. Idegenként és mégis tudtam, hogy ismerem. Kurvára ismerem. Tudtam. Egyszerűen ott volt az a kapocs amit most megint egyszerre éreztem átoknak és áldásnak.Tudtam mennyire szeretted Chrissiet. Tudtam mennyre utálsz érte, hogy így viselkedtem vele. Én voltam a troll a hercegnő körül, te pedig a lovag, aki mindig felképelt ha cseszegettem. DE ugye tudod, hogy imádtam. Annyira mint te. Ugye tudod Aiden? Hogy minden nyáron minden nap leültem a szobája elé és néztem a folyosót. És vártam. És vártam. És vártam. Tudod erős lánnyá akartam tenni. AKi nem akad ki ha csúnyán néz rá egy fiú. Aki akár leosztja a sok köcsögot a picsába. Azt akartam. De Aiden, ugye tényleg tudod, hogy szerettem?
Ne nézz rám így Aiden. Szerettem volna ezt ordítani neked. Meg akartad ölni magad ugye? Pont mint én. Véget akartál vetni ennek az egész kurva nagy űrnek? Pont mint én. Undorodtál a tükörképedtől? Pont mint én. Átkoztad magad mert saját magadat okoltad? Pont mint én.
Megint azzal a tekinteteddel nézel. Belül tudom hogy megőrülsz. Tudom, és ha arra gondolsz, hogy mit tennél most itt helyben magaddal én fejbe basznélak egy ásóval.
Apa azt mondta csak beszélgetnünk kéne. Tudod, apa mindig mindent olyan egyszerűen látott. És mindent képes volt megmagyarázni. Mindenre rávilágított. ELég volt csak egy mondatot mondania és abbahagytuk a verekedést. EMlékszel? Egymásnak estünk mert te nem akartál a háborúban a kobold király lenni, mert te annyira odavoltál ezzel hogy aranyvér meg akkor te akarod a királyt. És ezen összevesztünk. Apa meg oda jött és ennyit mondott: Akkor legyetek mind a ketten királyok és építsetek fel egy birodalmat ketten.
Apa vajon most, ha láttál volna minket ott azon az udvaron, abban a nappaliban, akkor mit mondtál volna nekünk? Nem tudom a választ hiába keresem. Képtelen vagyok megmondani.
Anya motyogott valamit és elmenekült. Élltam mint a cövek a nappaliban és Aident fürkésztem. Az óvatos lépteit. Mitől félsz, drága másik felem? Mitől félsz? Az emlékektől? Borítsam rád őket? Megteszem. Annyira szívesen megteszem. De tudod, egy zsák kevés lett volna ehhez. Ahhoz a rengeteg boldog és viharos emlékekhez. Megfojtanálak velük. Hogy abba fulladj meg. Tudom hogy szarrá tépnének. A maszkod mögött. Tudom.
Összefontam magam előtt a kezemet és nekitámaszkodtam a fekete kandallónak.
Meg akarlak ölni. Meg akarlak ölelni. Halálra ölelnélek, Aiden.
Éreztem a te ürességed. Bennem is ott volt minden nap, 24 órában. És terjedt. Kitöltött, és a megtestesült semmi lett belőlem. Ne okold magad. Ezt én tettem magammal. Mert képtelen voltam olyan páncélt magamra venni, amit te. Én nem bírtam volna el azt a sújt. Mert te egy hazug laza álalrc mögé húztad magad. Hazudtál mindenkinek. Hazudtál magadnak. Hazudtál nekem. Pedig a másik feledet sosem csaphattad be.
Csak egyszer. És azon a napon mind meghaltunk.
Gyűlöltem benned ezt a hazugságot. Amiért mindent megtagadsz önmagadból. Gyűlöltem a titkolózásod. Gyűlöltem hogy nem mehettem közelebb. Gyűlöltem a fádalmad. A te szenvedésed.
Gyűlöltem az ismeretlen lüktetést a szememben. Azt hogy annyira nem tudtam aludni, hogy már-mér a szemem is midnig nyitva volt. Te voltál ébren ugye? Éreztem hogy kiszakadtál a hátatba csapódó átoktól. Éreztem, hogy ezer darabre estem. Érezted, hogy örültem a halálodnak? Akkor azt is érezned kellett volna, hogy nem haragszom. Nem haragszom, nem te voltál.
De a hazugságodra. A megvesztegetéseidre. Hogy egyre ridegebb voltál. Azt sosem bocsájtom meg neked Aiden. Tudod mit? Ugye ki tudod találni. Annyira okos vagy. Minidg is az voltál. Ne kelljen neked megmagyaráznom, hogy mennyire nem bocsájtom meg hogy elszakítottad magad tőlem. És tőlünk. Mert azon a helyen. A halálfalók között nem védhettél meg minket. Ahoz nem voltál mér elég erős.
Bámullak, ahogy ott állsz a lekünk fekete köntösében. Szerettelek volna vigyirigva üdvözölni. De már elfelejtettem hogyan kell. Tudam, hogy nem tudnk szavakkal rednesen kommunikálni. Csak magunkban mecseltünk és mégis tudtam, hogy belém látott. Miért nem voltunk hát képesek szavak nélkül megbocsáájtani magunknak. Az a harag ami bennünk dúlt egymás ellen más fajta gyűlölet.
Aiden. Ha te ezek után megölöd magad kiáslak a sírodból és addi verlek míg fel nem támadsz.
- Szóval kiedzetted magad, hm? Na, és kinek akartál tetszeni? - felsóhajtottam. Nem szoktam hazudni. Neki aztán tényleg nem tudtam. És az elvem az volt, hoyg mindegy milyen fájdalmas volt nekem, vagy annak aki hallja, elmondta, az igazat. Mert erősnek tartottam magam elviselni ami az után következett. Tudtad, hogy ilyen voltam mindig is. - Na, mesélj csak. Kibaszottul kíváncsi vagyok. - Kapd be Aiden. A sajátodat.
- Gondoltam megyek egy kviddics csapatba... de te sem panaszkodhatsz izmok terén - furcsa volt látni, hogy nem volt nyeszlettebb, mint én. És mármegint lemaradtam. Mert én sosem leszek olyan okos és menő mint ő. Igen. Felnéztem rá. Az én fényesebb másik felemre. AKir az ostrom utén nem vigyorgott rám az órákon, vagy a folysókon. Ő volt az én büszkeségem. Az én szebb oldalam. Aki most sárosabb és mocskosabb volt, mint én valaha. - Raylának hívják. De... Tudod. Ott van Esther is - bámultam rá sokatmondóan. Az Esther témát se meccseltük le. csak versenyeztünk. Aztán amikor olyan faszán dobott minket.... Szinte nem is hoztuk fel. Lehet egymést öltük volna meg már ott akkor. - Őt örömmel átengedem neked. Viszont, ha Raylára nyomulsz kihúzom a gerincedet és azzal verlek halálra- közöltem aztán valami fura póker arccal. - Kicist nyomsztó ez a légkkör nem? Esetleg piknikezhetnénk kint. Annyira nagy a fű, lehet nem is látnénk egymás kurva szánalmas tükörképét.
Vajon azok hárman még élnek? Megint végigmértem és valahogy ott volt benne a válasz. És bennem pedig az hogy odarohanjak, a karom alá fogjam a fejét és játékosan borzolnám szét a mindig hülyére furén és nyálfiúsan belőtt haját.
És csak úgy mellékesen szerettem volna közölni vele.
Basszameg Aiden. Kurvára hiányoztál. Ugye tudod? Nem mondd, hogy nem tudd. Ne sérts meg ezzel is.

[tell the wolves I'm home]

tell the wolves I'm home


2001. áprilisa
style

Ismertem apát. Kibaszottul ismertem, nem kell a képembe dörgölnöd, hogy milyen volt, Benjamin. Tudom, hogy ebben a képkertben is az ő fényképe lapult, még fénykorából. Te vetted ki, vagy anya, hm? Felejteni akartál, de képtelen voltál rá, ugye?
Apánk mindig is jobban szeretett téged. Ez sosem volt kérdés. Úgy, ahogy anya rajongott értem, a jó jegyeimért, hogy dicsérnek a tanárok és elismernek. De jobb lettem volna nálad, Benjamin? Ezt nem mondtam.
Apa meglátta magát benned, a lángolást és a kiolthatatlan parazsat.
A kiolthatatlannak hitt parazsat, hiszen itt vagyok, én megtettem - már semmi nem lángol benned, igaz? Vajon ha apa látná, milyen üresek vagyunk, mit mondana most?
Sosem volt bajom vele, hogy téged szeret jobban, néha nem tudtam mit kezdeni apával. Sosem haragudott semmiért, nem szidott le, csak mosolygott, csodált bennünket, és ez idegesített. Szidd már le, hát nem látod, hogy milyen egy nyughatatlan idióta?! Bezártam őt a kriptába apa, miért nem pofozol fel?
És nem tette. Egyszer sem.
Én pedig megöltem.
Megölted, megölted, megölted.
Ellépek a polctól, mielőtt rosszul leszek. Megállok egy helyben ás hátat fordítok a nappaliban elterülő emlékáradatnak, összefonom magam előtt az ujjaimat, és inkább csak rád figyelek, hogy még a legapróbb változást is észrevegyem, pedig csak azért bámullak, mert képtelen vagyok szembenézni ezzel a helyiséggel.
Bár egymás kiköpött másai vagyunk, sosem volt nehéz megkülönböztetni minket. Benjamin a Griffendéles egyenruhában, én a Mardekár zöldjében. Ő rendezetlenül, seprűvel rohangálva, kockás ingben és élénk színekben, én meg fekete garbóban beletemetkezve egy könyvbe valamelyik ablakpárkányok. Már akkor is érdekelt az SVK, de nem gondoltam, hogy egyszer majd a szünetekben szerzett tudás megmenti az életemet. Vagyis nem egyszer, hanem többször. A három évben ugyanis nem sok mindenre támaszkodhattam a pálcámon és anyám pénzén kívül.
Neked volt valakid, tesó? Kérlek, mondd, hogy volt.
Aztán most... csak egymásra kell nézni. Semmiben nem hasonlítunk. Ott az én szürke szemem, az ő meleg tekintete. Abban talán még újra felgyújtható a csillogás, az enyémből pedig már örökké kiveszett.
Talán most megkérdezi, hogy mi volt velem, és talán komolyan is gondolja, de talán még ő sem tudja, hogy a válaszra nincs felkészülve. De én tudom. Túl gyerek vagy hozzá, Benny. Mindig is olyan kibaszott gyerek voltál, heves és meggondolatlan, aki nekem jöttél, ha így hívtalak, de csak csápoltál, hogy simán lebirkóztalak a földre.
A kabátom belső felében hirtelen megrándul a pálcám, pulzál. De nem értem, miért. Aztán csak a semmiből éles fájdalom hasít a bal csuklómba... Olyan, hogy megrándul a szám. Olyan, hogy végigfut rajtam a hideg veríték. Olyan, hogy reflexből körbepillantok, az ujjaim pedig már indulnának a fegyveremért, de nem, nem, nem.
Tévedek. Ez nem az, nem az. Néha amúgy is belesajdul magától, és talán csak azért van, mert a varázspálcám rakoncátlankodik. Ez szedte darabokra a csuklómat, ez tépte szét a bőrömet, és ez az, aki minden pillanatban ki akar ugrani a helyéről, és átkozni.
Pusztítani, akárcsak te, Aiden.
Visszaerőszakolom magamra a nyugalmat, amely egy másodperc töredékéig elmosódni látszott, és megharapom belülről a számat, hátha ezzel elvonom a figyelmet a nyilalló csuklómról.
Nem sikerül.
- Gondoltam megyek egy kviddics csapatba... de te sem panaszkodhatsz izmok terén. - Ó, hát persze, a kviddics. Már kölyök korában is ellopta a fészerből a seprűt, és azzal rohangált az udvaron. Olyan hangos volt, de közben talán egy kicsit irigykedtem is, mert nekem nem voltak ilyen céljaim. Én nem a szórakozásért vártam a Roxfortot, hanem a tudás és a rend miatt. Hogy végre ne kelljen az otthoni káoszban üldögélnem... És most bármit megadnék, ha ismét ez az itthoni káosz fogadna. Bármit. A lelkemet odaadnám, ha még volna.
De azt hiszem, elkéstem. Ezzel is.
A szám sarka megrándul az izmaim említésére - mosolynak indul ez, de aztán megáll. Elönt egy emlék, de ez most sötét, és friss. Csak két éve történt, nyár végén, amikor megtalált Feryll.
Amikor először megtalált. És amikor eldöntöttem, hogy meg fogom ölni.
Vajon még mindig ott van a holttested, te világi faszkalap? Ott fogsz elrohadni, vagy valamelyik talpnyalód jött, és összeszedett?
Egy motelszobában kuporogtam egy félig üres pizzásdobozzal, békés volt, már-már nyugodt. Nem sejtettem, hogy az csak a vihar előtti csend, de aztán belehasított a fájdalom a csuklómba. És a következő pillanatban kinyílt az ajtó, a fekete köpenyét pedig kapkodta a szél, ahogy a keretben állt felettem.
Megborzongok a kegyetlen fájdalom mardosó emlékére. De megérdemeltem. Hiszen én is eltörtem a csontjaidat, Benjamin. Valakinek az enyémet is el kellett törnie... Apró, szilánkos darabokra...
- Kviddics... Érdekes.
- Raylának hívják. De... Tudod. Ott van Esther is. - Őszintén? Nem gondoltam komolyan, hogy tényleg talált magának valakit. Arra tippeltem, hogy a háború után elmerülve az öngyűlölet és sötétség mocsarában, senkire rá sem nézett. Erre kimondja a nevet... kimond két nevet. - Őt örömmel átengedem neked. Viszont, ha Raylára nyomulsz kihúzom a gerincedet és azzal verlek halálra.
Felnevetek. Mélyen, és magamat is meglepve, majdnem hogy őszintén. De annyira szórakoztat a fenyegetése, hogy kitörik belőlem, és nem tudom megállni.
- Ez igen... Szóval az öcsikém szerelmes, mi? - Vigyorgok rá, miközben közelebb lépek. Azt hiszed, hogy gúnyolódom, pedig annyira örülök neked, Benjamin. Kurvára remélem, hogy ő helyrehoz... Hogy helyrehozott. Mert megérdemled. Inkább, mint hogy az utánam hagyott mocsárban fulldokolj. Aztán oldalra hajtom a fejem. - Esther, hm? Ó, tudom... A francba is, még mindig? A múlt, a múlt, a múlt... Ideje néha tovább lépni rajta, testvér.
Persze, hogy emlékszem rá. De nem több, mint egy borsszem a múltban, egy a sok borsszem közül, amely falat épített köztünk Benjaminnal.
- Kicsit nyomasztó ez a légkör nem? Esetleg piknikezhetnénk kint. Annyira nagy a fű, lehet nem is látnánk egymás kurva szánalmas tükörképét.
Annyiféleképp reagálhatnék erre, de hirtelen csörömpölést hallok a szavadba csapódni. Felkapom a fejem, fülelek, mint egy ragadozó, mert megtanultam az évek során, hogy hogy kell. Aztán a fojtogató görcs visszatér a torkomba... a csörömpölés pedig erősödik.
Nem, ez nem lehet igaz. Nem lehet igaz, Aiden. Elbasztad, elbasztad, elbasztad. A szavak beleégnek a mellkasomba, lüktetnek, pulzálnak, csak mint a galagonya az oldalamnál, ki akar törni, de egyelőre nem merem előhúzni, félek, hogy kicsapódna belőle egy átok, annyi sötét és dühös gondolat kering a fejében.
Nem, nem, nem...
Nyugalom, Aiden. Nyugalom.
Összeszorítom a fogaimat, és elhaladok mellette, a lépcső felé megyek, miközben valaki dobál valamit valahol, bennem meg gyűlik a düh... Ki a faszomnak képzeled magad, hogy hozzá merészelsz érni a családom cuccaihoz? Ki a faszomnak képzeled magad, hogy csak úgy bejössz a házunkba?
- Maradj lent anyával - dörrenek oda Benjaminnak, majd felindulok a lépcsőn, az öreg fa pedig nyikorog a talpam alatt. Ez is olyan ismerős... És ahogy felérek, elég egy pillantást vetnem a csukott ajtókra, összeszorul a szívem.
De most nem ez a lényeg. Valaki itt van a kibaszott házunkban, és kibaszottul szomjazik a halálra.
A hangok a dolgozószobáig vezetnek, és itt már előhúzom a pálcámat. Az érzelmek hada... olyan nehéz őket visszatartani. Olyan nehéz végignézni itt mindenen, és nem elgyengülni. De most a düh erősebb, és a dühből kell táplálkoznom, legalább még egy kicsit.
Nyitva van az ajtó. A motozás egyre hangosabb. És hirtelen kigurul egy aranyszínű, már kissé kopottas földgömb a szobából.
Nem nyúlhattál hozzá. Az az övé volt, és nem a tied.
A látásom elhomályosul, ahogy az ajtókeretbe lépek. A bentlévő pedig megmerevedik, és lassacskán felém fordul - ez pont elég idő ahhoz, hogy visszaerőszakoljam magamra a nyugalmat.
- Ó, James! Annyira jó látni! - hördül fel vigyorogva, és eldobja a könyveket a kezéből. Hangosan csattannak a földön, én meg összerezzenek. - Nem gondoltam, hogy összefutunk... Ja, de, mert utánad jöttem. - Úgy röhög fel, mint egy hiéna, undorító, gusztustalan, ahogy köpköd mindenfele. Ekkora pedig már tíz különböző módon képzelem el ahogy megdöglik.  
- Már csak részemről nagyobb az öröm... - Szűröm ki fogaim közt. Csak látásból ismerem, de folyton Feryll nyomában loholt.
- Ez a szoba... Igazán hangulatos... - Lassan körbefordul, világoszöld tekintete átnyálazza a már félig üres könyvespolcot. Aztán felém vigyorog görbe fogaival. - Szóval visszajöttél folytatni, amit elkezdtél, ha? Hát persze... Aki egyszer megízleli a gyilkosság ízét, képtelen róla lejönni... Igaz, James?
Közelebb lép, az ujjaim meg rászorulnak a pálcára. Már csak egy pillanat, haver, egy pillanat...
- Mondd csak... Sírtál, mikor megtaláltad? - köpöm felé keserűen a szavakat, ezzel kontrasztban pedig gonoszan elmosolyodom. - Isteni érzés volt végignézni, hogy retteg. Ahogy kapálózik, hogy engedjem el... Bárcsak láthattad volna.
Megrándul az arca a dühtől, és rám szegezi a pálcáját. Én még nem mozdulok. Hogy élveztem-e, mikor megöltem Feryllt? Istenem, leírhatatlanul. Azok után, hogy darabokra szaggatta a családom, az életünket, engem... Sokkal borzalmasabb dolgokat tettem volna vele, ha nem lett volna egy maradék kis öntudatom.
- Tulajdonképpen meglep, hogy csak ma érsz ide. Tán elhúzódott a karácsony?
A torkomat célozza a pálcájával.
- Hahm... Hát igen... Én is pont ezért jöttem ide, pajtás. - Aztán a tekintete mögém vándorol. A hideg pedig végigkúszik a hátamon. - Hogy befejezzek valamit. Akár helyetted is.
A fellobbanó átkot könnyedén kivédem, a pálcából pedig szavaim híján is kitör az ellenátok. De ő hárít. És a következő pillanatban nem rám, hanem a hátam mögé céloz.

[4/2001● . . . ●⭃ . . . ⥷]

4/2001
● . . . ●
⭃ . . . ⥷

tükörképem

Két szó, mi ha katatón, nem vész el. ’Minden elmúlik ’
a nemlétet felfogni hiába, ha nem érted: - foszló árnyékok az erkélyen. – csak skicc vagy snitt,
és priccelsz szét. Nincs miben hinni? Csak vicceltél?
- Jobb így. A pokolban nincs nevetés: körömhajtogatás, bőr tépegetés.

Miért takargatod magad előttem Aiden? Ennyire hülyének hiszel? Mondd, hogy nem lettél még jobban az a hülye segg. Igen, tudom, hogy okos vagy. Mindig is okosabb voltál. Esküszöm bárcsak a Hollóhátba kerültél volna. Akkor most még mindig ott tartanánk, hogy azt a karót nyelt hülye lényedet ütlegelje, hogy vagy ilyen baszottul unalmaaaaas. Felbaszol, felbaszol, ugye tudod? Nagyon is jól tudod. És direktbe nyomtad a kretént folyton. Azt a hűbös kretént, amitől anynira odavoltak a csajok.
A kérdésedtől szétestem. Darabokra megint. Téptünk egymás lelkét egymás húsát újra és újra és újra. Mert egyszerre akartál ellökni megint és egyszerre érdekelt, hogy én hogy vagyok. De Aiden. Én mindegy vagyok. Nekem mindegy. Az én terhem nem olyan, mint a tiéd. Az én terhem nem a gyilkosság. Az én terhem hogy életben maradtam. Hogy a fejemhez köpték a nevedet. Hogy mindenki még a halálod... Az eltűnésed... A lelépésed után... Egyszerűen Én lettem az az ostoba megfakult kép. A hologram amit hátrahagytál. Egy emlékekkel teli hologram, amiből minden szín kifakult.  Hogy segítsek, Aiden? A tekintetem a hátadat kutatta. Az erős masszív hátadat. És mégis ott láttam a görbületet. És azt a helyet néztem ahol fájt neked. Akkor. Ott. Aiden, milyen lehet a tested?
Drága szebbik, erősebbik felem.
Mi lett veled?
Hová lettél?
Néztelek, és és nagyon örültem, hogy nem látod azt a könnyes tekintetemet. Megfeszültek az arcizmaim, mert megint ugyan ott tartottam. Nem tudtam eldönteni, hogy szeresselek, vagy addig átkozzalak, amíg egy váres gusztustalan lüktető izomtömeggé nem válsz. Mert nem volt különbség abban a képben. Mint ahogy én láttalak ott, nekem háttal állva. Üres. Vérző és üres hústömegek voltunk. És most nem számított az a pár hónap, ami talán fellobbantott bennem valamit. Mintha nem is lett volna. Nem volt. Megszűnt a jelenem, mert itt tobzódott a multam minden egyes villanása. És belőled áradt. Feketén.
De Aiden. He nekem nem engeded, hogy megmentselek... Anyának engedd meg. A szeme fénye voltál. És igen, most is az vagy te rohadék. Mert ő ilyen. Feltétel nélkül szeret. Mint Chrissie. Mind a drága Chrissie. Fáj ránézni ugye? Tutdam, hogy azért nem fordultál felé. Inkább néztél engem, a szerencsétlenebbik másik feledet. Mert ő túlságosan is hasonlít... Aiden, kérlek ne legyél idióta. Anyát ne tagadd meg. Nem teheted. Ne öld meg őt is. Nem tagadhatod meg. ENgem igen. Fordíts nekem hátad megint. ELviselem. Mocskosul foglak gyűlölni érte, hogy ennyire nem kérsz belőlem megint. Hogy ennyire nem akarod megfogni a kezemet. De inkább megint ezt zúdítsd rám, mint hogy anyánkat megint megöld. Mert ha megteszed. Én gondolkodás nélkül szarrá átkozlak. Akár ezzel a gyenge pálcával is. Ha belehalok emiatt akkor is. Anyát. Nem. Bánthatod. Megint. Még ha az ő szemeivel is néz.
És akkor a fájdalom. Végignyilallt a testemen. És még a hajam is égnek meredt tőle. És meghaltam ebbe  a fájdalomba. Az arcom is megrezdült. Belerezdült. Ne takard el a múltadat. Kérlek. Ha kell kirángatlak a hátetőre és a pereméig lökdöslek. Kérlek, testvérem, mondd el. Felnövök. Megígérem. Esküszöm. Csak mondd el, ne kínozz ezzel is. Ezt az egyet mondd el őszintén. Osztozok a hullámzó fájdalmadban, basszameg. Csak túlélem azt is amit titkolsz. Mert titkolod. Valamit titkolsz. Gyűlöltem a titkaidat. Mindig is. Gyerek korunk óta.
Semmim nem volt nekem, csak a seprű. Nem voltam tehetséges másban. Mintha valami agyatlan hülyegyerek lennék. És voltam olyan hülye, hogy csak azért sem akartam tehetségesnek lenni másban. ELvakított, hogy legalább... Ha legalább ebben jó leszek. Talán a seprűmre ülve utánnad mehetek. És te. Ott voltál te. A mindenből kiváló jegyekkel. Azzal, hogy évfolyam első voltál. Mert te több lábon akartál állni. Én meg csak még állni sem akartam... csak feéld repülni.
Lassíts egy kicsit Aiden. Így el foglak veszteni. ELtűnsz a szemem elől és elvesztem a nyomod. Kérlek lassíts Aiden. Csak egy pillanatra. Gyors vagyok, hamar utolérnélek... Csak lassíts...
És felnevettél. Valami megváltozott benned. Csak ennyi nem? Beszégetünk apa... Moslyogok én is. Félmosoly. Ha tükörbe néznénk Aiden félmosolyát az enyém egészítené ki. Kiegészíteni egymást. Annyira jó lett volna. Mit az  akét hülye Fred és George. Annyira éreztem a George fájdalmát. Egyszer betévedtem a boltjába. Elég volt egymásra néznünk. CSonka kiszárad szánalmas felek voltunk. Baszki, Aiden... te meg mégis csak élsz. Annyira ode akartam most hozzád rohanni. Csak úgy mint valami picsa, megöleni. Éreztem a gombócot a gyomromban a torkomban és fel akartak buggyanni. Hogy a könnyeimel és a bőgésemmel kihányjam. De nem. Neked...
- Ez igen... Szóval az öcsikém szerelmes, mi?
- Fogjuk rá - néztem rá kicsit bátortalanul. Meg akartam kérdezni neked volt-e. HOgy szerettél-e. Hogy legalább találtál-e támaszt abban a fekete élet nélküli üres pokolban.. De te...
...neked mindig is fasznak kellett lenned.
- Esther, hm? Ó, tudom... A francba is, még mindig? A múlt, a múlt, a múlt... Ideje néha tovább lépni rajta, testvér.
A lépteink egymás felé megdermedtek. Megint kiüresedtünk. Leeresztettem a kezemet. És ökölbe szorítottam. Remegett mindenem. A dühtől.
Nekem. Te. Ne. Hazudj.
Jobban fájt ez, mintha egy sárkány karma szántotta volna végig az egész testemet. Gyűlöltem a hazugságot. Nem bírtam elviselni. Azt meg még inkább nem bírtam elviselni, amikor te hazudtál nekem. Ennyire semmibe nézel
Hazug hazug hazug.
Aiden, én nem voltam haragtartó. Sosem voltam az. De két hazugságot nem bocsájtok meg neked. Hazudtál, amikor hazaküldtél, hogy biztonságban legyek a többiek mellett. Még büszke is voltam rád. Lemeccselted Pitonnal. Aztán te is hazajöttél, ahogy ígérted. De máshogyan. Azt hazudtad otthon biztonságban leszünk. És ránk engedted véres függönyt.
Hazug hazug hazug.
Most is hazudsz. Játszol. velem és anyával. Nem léptél túl. Ez nem olyan dolog, mint megbukni Jóslástanból. Ez nem a szarok bele múlt. Hazudsz hazudsz hazudsz. Nem vettem észre, hogy eléd trappoltam. Hogy lendült az öklöm. De beleüttköztem a tekintetedbe. Abba a semmilen tekintetbe. A tiéd nem volt olyan mint az enyém. Nem szálltál ell. Józan voltál. De most. Előadod nekem, hogy az vagy. Belül pedig részeg vagy a gyűlölettől és a magánytól. És én is gyűlöllek. AMiért ilyenné váltál.
Mikor vesztettelek el? Mikor tántél el a szemem elől testvérem?
Úgy érzem nem bírok többet szaladni. Egyszer annyira akarom, aztán még egyet taszítasz rajtam. De tudod mit? Faszfej vagy. Így én is az leszek veled. Mert neked mindig el kell játszani hogy nem fáj semmi. Én meg azért nem ütlek erősebben mert tudtam, hogy belül mindig fájt neked valami. Ott vannak benned. Esther is ott van benned. Az hiszed a múltad lehagyhatod, mint engem, Aiden? Hát kurvára nem.
És tdod mit? Akkor én leszek a múltad. És ott fogom a sarkadban rohanni. HOgy emlékeztesselek valamire. Egy másik önmagadra. És arra, hogy ott van a kibaszott fénótás ikred. Aki mindig azt akarta, hogy hátra fordulj felé.
Mert itt vagyok. Itt leszek neked. Még ha mindeki meg is hal körülötted. Engem kurvára nem fogsz tudni magadról lepöckölni mint egy ocsmány gusztustalan borsót a válladról. Ezt pedig vedd fenyegetésnek, testvérem. Közben meg ontom magamból a szavakat. A piknikezésről. És még másról.
- De hozhatd az egyik kurvádat is akit összeszedtél az utcákon. - Ben, Ben, fogd be. Gyerekes vagy. Nőlj fel. Nőlj fel végre. A szavaid egyszerűen annyira logikátlanok, hogy belebicsaklik az agyam, hogy megértsem mit akarsz velem közölni, Benjamin. Legalább ezt vágd megint a fejemhez. Forgasd meg a szemed. És utána röhögjük el magunkat.
Egy pillanatra megint emelem a kezemet. A tekintetemben meg ott  afélelem. A keserőség a fájdalmad. A fájdalmunk.
- Benjamin! - anyám zökkentett ki. Annyira fáj visszafogni magam. De megteszem.
És akkor meghallom a csöröpölést. A pattogást. Pontosan tudtam honnan jött. Annyira ismertem ezt a házat. Annyira tudtam minden egyes pontán mi hogyan áll. Szellemkén bolyongtam itt. De oda sosem tettem be a lábam. Láttam azt, hogy Aidenen elurakodott valami. És akkor először képtelen voltam leolvasni. Kiolvasni belőle mi zajlott le benne.
Basszameg, de lehagytál... Megint csöröpmölés. Apa dolgozószobájából. Döbbenten pislogok, és megint a szívembe markol valami gyerekes. Aiden itt van. AKkor csak apa lehet. Igen ott van apa. És Chrissie ahogy apa maketthajóival játszik... De nem. A ház nem ezt suttogta. Ingerülten felsóhajtottam.
- Szökevény megint a csukott ablakon jött be...
Aidenre néztem és megrémültem. Hirtelen érzés volt és elmúlt. Volt benne valami. Ami engem is teljesen felkavart. MIndenhol lüktettem. Azokon a pontokon is, aho semmi bajomnak nem kéne lenni. Égtem. Aiden gyűlöletétől.
- Maradj lent anyával - és felviharzott. És fájdalmasan sóhajtottak a lépcsőfokok a talpa alatt.
Persze Aiden. Ahogy parancsolod. HOgyne, itt fogok üldögélni anyával és a holnapi nagytakarításról fogunk bezsélgetni. Jó, én ilyen cuki öcsi vagyok, aki kurv anyugodtan le tud ülni, mintha csak valami atlaszért szaladtál volna fel. Mintha apáékért szaladtál volna fel.
Hát bazd meg.
Nem.
Dacosan csak azért is utánad mentem. Én is tudtam. Valaki van itt. Apa szobályában. Valaki aki nem ide illett. A nyomában járva felléptem a lépcsőn. Kettessével, háramssával szedva a fokokat. Ez nem holni eltévedt bagoly volt. A koszos zoknim előtt állt meg apa földgömbje. És én tudtam, hogy meg kell ölnöm. Akárki vagy meg kell ölnöm. Egy védőpazs bűbájt dobtam a hátam mögé a lépcsőhöz. Az sem érdekelt, hogy rohadt szánalmasan visított tőle  apálcám. MIntha el akart volna törni. Te ezzel nem tudsz ölni. Nem tudsz velem ölni Ben. Azt visította. Eltörök. Eltörünk, Ben. LEszarom. Senki nem mehet apa szobályába. Senki. A dühös vörös ködből a szerencsétlen másik felem és egy ismeretlen férfi hangját hallottam.
- Ó, James! Annyira jó látni!
Megtagadtad anyát. Megtagadtad azt a nevet, amit ő válaszott neked. Annyira elborított a mérgeg, hogy fekete lett. És nem szűrődött be egy ideig egy hang sem. Csak álltam mögötte, és a faszora néztem. Ahogy apa szobáját szétbaszta. AHogy a hajókat összetörte. Ahogy Chrissie otthagyott plüssmaciját taposta  a sáros bakancsával.
Megölöm.
Utána meg téged.
Mellettem pattant el az átok. Indulatosan, és erőszakosan fellöktem Aident, és valahogy nagyon szerencsétlenül kivédtem én is egy átkot.
- Te meg... ki a fazsnak képzeled magad? Hogy... belépsz apánk helyére... Hogy... Hogy meg akarod ölni a testvéremet... Őt csak én ölhetem meg! - a szavak dühös vulkán magmájakánt robbantak ki belőlem. Végighömpölyögtek a bőröm alatt, és teljesen beborított.
Dobtam felé egy átkot, de a fazon csak röhögve szinte arrébb balettozott előle. Szánalmas vagy Ben.
Ismerhettél te minden varázslatot tökéletesen. De pálca nélkül sneki vagy. Ismerhetted a legerősebb átkokat. Ha te magad tetted gyengévé azt a fegyvert, ami téged akart szolgálni. És segíteni. Vaalmi eltalált. Valami kidobta a kezemből a pálcámat, ami oly nyomorultul esett le a földre, hogy belefájdult a hangjába a szívem. Azt hiszed mi? Nem álltam meg. Csak neki rontottam. Ha nincs pálcám megölöm az öklömmel. Ha nincs öklöm, megölöm a lábammal. Ha nincs lábam megölöm a fogaimmal. Ha nincs fogam, ha nincs már testem megölöm a maradék szakadt lelkemmel.

[tell the wolves I'm home]

tell the wolves I'm home


2001. áprilisa
style

16 +

Annyi kimondatlan gondolat... Annyi kimondatlan sötét, fájdalmas, dübörgő gondolat.
De mi még mindig olvastunk egymás gondolataiban, igaz, tesó?
Szerettem volna elhinni. Elhinni, hogy nem vehetett el tőlünk mindent az élet. A keserűség, a düh, a gyűlölet, amelyet mi kreáltunk magunknak. Amelyet szítottunk, és locsoltuk rá a benzint, mintha csak az életünk forgott volna kockán.
De annyira kölykök voltunk, Benjamin. Tudod, ugye? Rohadék, idióta, nagyképű kölykök, akik előtt ott állt az élet, ott állt a lehetőség. Mert a gyerekkor gyerekkor marad. A gyerekkor semmit nem számít. Mert az csak egy nyomtalan, letagadható múlt.
Ez nem. Az nem, amit tettem. Az nem maradt nyomtalan. Az már nem gyerekkor volt. Akkor már nem voltunk kölykök. Abban a pillanatban megszűntünk bárminek is lenni.
Az a sok, az a rengeteg fájdalom... De nem sajnáltam magam. Nem. Szinte, még egy kis beteges, romlott énem élvezte is, és remélte, hogy amint egyszer elmúlik, jobban fogom magam érezni.
Mert visszakaptam. Ugyanúgy megszenvedtem az átkok alatt, mint ők, csak a tetejébe még életben is maradtam, és muszáj volt tovább küzdenem, azzal a folytonos, kialudhatatlan fájdalommal a szívemben.
De nem lett jobb, egyetlen egyszer sem lett jobb. Nem volt, ami jobbá tegye.
Nem volt, aki jobbá tegye.
Mert nem adtam meg neki az esélyt.
Tudom, hogy érzett valamit. Tudom, hogy érezte a belőlem áradó sötétséget, és hogy most is épp próbálta összerakosgatni a fejében a képet rólam. De a francba is, tesó, nem akarod tudni. Kérlek, hidd el... nem akarod tudni.
Igazad van, amikor hazugnak nevezel. Annyira igazad van. De nem jó kedvemből hazudok, tudod? Hanem a túlélésért. Csak talán még a kis agyad nem jutott el odáig, hogy felfogd.
Hazudtam Pitonnak. Akkor is, amikor kikönyörögtem nála, hogy engedjen téged haza, de nem az volt az egyetlen alkalom. És szerintem tudta. Tudta, minden egyes alkalommal, hogy nem mondom el az igazat. Te tudtad? Olykor. De nem mindig.
Különben nem engedted volna őket bemenni oda. Különben megmentetted volna őket.
Hazudtam apámnak. Anyámnak is. Imádom a Roxfortot. Olyan szerencsésnek érzem magam, hogy oda járhatok. Jól vagyok, anya. Jól vagyok.
mindig is ott volt bennem a sötétség, megakadályozhatatlanul. Hömpölygött. És én éreztem. Ezért nem tudtalak elviselni, Benjamin. Mert te annyira jó voltál. Annyival jobb voltál hozzám képest. Te nem lökted fel azt a sárvérű lányt a ceremónián. Te nem köpködtél folyton a barátaiddal azokra a Mardekárosokra, akik nem büszkén, egyenes háttal érkeztek a süveg alól az asztalunkhoz.
Te nem nézted végig, ahogy két ember szétszedi egymást a folyosón. Te közbeavatkoztál és szétszedted őket, még ha az arcod is bánta, még ha büntetőt is kaptál.
Te nem törtettél a sikerért, a jó jegyekért, te nem tapostad el a többieket azért, hogy népszerű legyél. Neked alapból ott volt a fénylő aurád, amiért nekem meg kellett harcolni.
Mert az enyém fekete volt, fekete, fekete.
Végignézted, ahogy az aranyra színezett maszkom egyre csak berepedezik. És tudtad. Tudtad, hogy mibe keveredtem. És azt is tudtad, hogy hiába állsz az utamba, igaz? Csak rosszabb lesz. És látod? Rosszabb lett.
Ismertél, tudtad, hogy hányok attól, ha okoskodni kezdesz. Ha azt hiszed, hogy megváltoztathatsz, ha azt hiszed, tudod, mi a jó nekem.
Azt hitted, hogy gyűlöletből, bosszúból, lázadásból keveredek bele a sötétbe. De én csak érted küzdöttem.
Hazudtam érted. A halálfalóknak. Hazudtam Chrissie-ről, anyáról és apáról, tudtam, hogy mit akarnak hallani, én pedig daloltam, ami nekik tetszett. Mert ehhez értek. Úgy forgatni a lapokat, hogy én nyerjek.
De tizenöt éves voltam, Benjamin. Nem voltam elég ehhez egyedül.
És elvesztettem a lapjaimat. Kicsúsztak a kezemből, a gyilkos átok pedig már csattant is közénk a kripta jéghideg, siralmas falai között.
Igyekeztem, igyekeztem, igyekeztem, annyira elmondhatatlanul igyekeztem egész kibaszott életemben jó lenni, kitörni abból a jeges páncélból, és jót tenni, megmenteni valakit, legalább egy valakit. És te voltál az. De megérte? Hiszen halott vagy, Benjamin. Látlak. Minden látok.
- Fogjuk rá. - Majdnem az arcodba nevetek a fejedet látva. A francba is, még majdnem el is pirulsz! De ezt már nem én tettem. Ezért vagyok képes ennyire élvezni a pillanatot. Ez az egyetlen oka. Ezt az a lány teszi, akárki is legyen az, de már most tudom, hogy érte is megtennék akármit, csak maradjon melletted. Csak vigyázzon rád, csak mentsen meg előlem.
Aztán kettétörik a pillanat.
Annyira dühös vagy, annyira kibaszottul dühös vagy, pedig igazam van. Miért, nincs? Engedd el a múltat, Benjamin. megérdemled, itt az idő. Nem a te hibád. Az enyém, én pedig nem te vagyok. Akármit is tettél volna, nem tudod megállítani ezt a egészet.
Az én tettem, az én szavaim, az és sötétségem. te megérdemled, hogy ragyogj tovább. Ha tudnám, leakasztanám rólad azt a sötét palástot, de már nem vagyok elég erős hozzá. Ehhez te kellesz. Te is tudod. Tudom, hogy tudod.
Okos vagy.
Én csak segíteni akarok neked, Benjamin, de nem hagyod. Mert nem hallasz meg. Mit kéne még mondanom, hogy megértsd? Azt hittem, ismersz.
- De hozhatod az egyik kurvádat is akit összeszedtél az utcákon. - És már megint itt van, az a gyerek, az a kölyök, az a szánalmas kisfiú, akinek fogalma sincs, hogy hogyan támadjon szavakkal. Megtaníthattalak volna, de tudod, tőlem nem szabadna semmit sem tanulnod.
Megforgatom a szemem, és sóhajtva ránézek.
- Ó, köszi, köszi. Már csak azt nem tudom, melyiket hozzam. Hiszen annyian vannak - morgom. - Ennyi, Benjamin, tényleg? Többre számítottam tőled... Miért okozol folyton csalódást?
Szedd össze magad, és mutasd meg, hogy mennyire kurvára büszkévé is tudsz te engem tenni, Benjamin. Kérlek.
Nem engedek helyet az újabb emléknek, aki ott kopogtat az ablakon. Pedig látom, látom a gyönyörű arcát és csillogó szemeit, hallom, amint kimondja a nevemet, kimondja a nevet, amelyet már hosszú hónapok, évek óta nem hallottam... És az ő szájából olyan, mintha a legszebb szó lenne a világon.
De vajon meddig tartott volna? Meddig tartott volna, amíg őt is elpusztítom? Azt az ártatlan, gyöngéd, tiszta lelket... Úgy éreztem, beszennyezem, már csak azzal is, hogy rám néz, hogy hozzám beszél. És amikor hozzám ért?
Szinte fájt. Fájt a tisztasága.
Így volt a legjobb. Elmenekülni a katasztrófa előtt. Lelépni, mielőtt késő. Fájdalmat okoztam neki, jól tudtam... De ez nem is volt ahhoz hasonlítható, hogy mit okozhattam volna benne, ha maradok.
És már be is engedtelek, Hope, látod, mit teszel velem?
Hallatok egy szinte néma sóhajt, amikor a csörömpölés rákezd fentről... Én pedig érzem véremet fellobbanni.
Ölni, ölni, ölni. Gyilkolni fogok. Kibaszottul meg foglak gyilkolni, te szarházi.
Mert beléptél oda.
Ahova nem szabadott volna.
Ez a hely nem a tiéd.
Ezek a holmik nem a tieid.
Szenvedni fogsz.
És te?! Persze, hogy nem maradsz lent! Képtelen vagy rá, hogy egyszer azt tedd, amire kérlek, ugye? És már megint ugyanitt vagyunk. Csak neked akarok jót, csak segíteni akarlak, és nem hallod. Ne hallasz túl a saját magad csökönyösségén. Mert trappolsz a nyomomban, mint valami idióta öleb, és a nap hőse akarsz lenni.
Kurvára felbaszol.
Nézem, hogy ez a féreg egy pálcaintéssel lesepri a könyveket a polcról. Hogy apa értékes olvasmányai koppannak a földön. Hogy a makettjai apró darabokra gurulnak. Hogy a drága, csodaszép pennái a saját tintájukban úsznak.
A faszomat, kit érdekel itt Benjamin. Darabokra foglak szaggatni.
De nem. Mert félrelöksz.
Oldalra zuhanok, hogy csak a falban kapaszkodva tudom megtartani az egyensúlyom a váratlan lökettől. Ő meg berohan, és úgy robban felé az átok, hogy megrezzenek.
- Te meg... ki a fazsnak képzeled magad? Hogy... belépsz apánk helyére... Hogy... Hogy meg akarod ölni a testvéremet... Őt csak én ölhetem meg!
A szám egyenes vonallá húzódik, ahogy végignézem, hogy kivédi az átkokat. Vagy próbálkozik. De a pálcája... Nem is tudom... A francba is, hova tűntél, Benjamin?! Te, te forrófejű idióta! Te szerencsétlen! Ha nem tudsz párbajozni, akkor húzd ki innen a beled, Benjamin!
Szétvet az ideg, a pálcája pedig kirepül a kezéből. Neki a falnak, az ajtókeret másik oldalának, és ekkor követem őket be a szobába. Rohanok. Hiszen fegyvertelen. Védtelen.
Meg fogja ölni. De nem nézem végig, ahogy megöli a testvérem.
De nem. Ő nem áll meg. Megcélzom a halálfalót, de ő nekimegy, nem érdekli az annál lévő pálca, nem érdekli semmi, mert idióta, forrófejű, egy ostoba kölyök!
- Benjamin! - Kiabálok. A hangom berezgi apa szobáját. - Takarodj onnan!
És most én vagyok az, aki arrébb löki, abban a pillanatban, hogy hármunk felhőjében egy átok csattan. Nem tudom, őt még éri-e, de engem vállon kap, hogy a lendület elkap, és a hátamra érkezek a földön. Az akkori átok kacifántos, mély hegére, a vállamból meg érzem, hogy ömleni kezd a vér. Hamar átáztatja kabátom ujját. De nem hagyom felocsúdni. Sem Bent, sem a halálfalót, már célzom is a férfit, és átkozom. Muszáj gyorsnak lennem, mielőtt Benjamin kitalálja, hogy a hátára mászik fel, és úgy üti agyon.
- Flipendo! - Ahogy a férfit eltalálja az átok, az kivágódik a szobából az ajtókereten keresztül. Nekem meg egyelőre ez a legfontosabb. Nem vagyok hajlandó apám szobájában gyilkolni. Feltápászkodok, kizárom a fájdalmat, és megyek előre. Megyek felé, és könnyedén kivédem az átkot, amit küld rám. - Szóval értem jöttél, mi? A bosszúért, amiért kinyírtam az sugar-daddyd? Ó, de sajnálom! Canis morsus!
A férfi felordít, és kiesik a pálcája a kezéből. Én odébb rúgom, hogy a lépcsőig guruljon, és nem veszem le róla a pálcámat. Nem, nem, nem.
Mert még nem fejeztem be. Még nem vagyok kész. Most épp dolgom van, világ.
Épp ölök. Gyilkolok, hideg vérrel, rezzenéstelenül.
- Egyszer már voltunk ilyen helyzetben, emlékszel? - pöfögöm felé keserűen és sötéten a szavakat. - Egyszer már feküdtél így alattam... Emlékszel? Akkor otthagytalak. - Megforgatom ujjaim közt a pálcámat. Boldog elégedett, készséges. Csak ölhessen, csak pusztíthasson. - De most nem tudod, hogy mit tettél... Szarházi... Cutler!
Csúszik a padlón előre a varázslatom erejétől, mélyvörös csíkot hagyva maga után. Hörög, liheg, kiabál, szenved. De nem állok meg. Gyerünk! Szenvedj csak. Megérdemled. Hány embert öltél meg a háborúban? Hány ártatlan diákot, mondd? Hány embernek a fiát vagy a lányát? A legjobb barátját A szomszédját. A testvérét.
Remélem, készen állsz a találkozóra Feryllel.
- Sectumsempra! - A falnak ütközik. Vergődik, a vére pedig elborítja az egész padlót. Büdös van, a halál szaga. De aztán már nem ordibál. Már csendben van, némaságban, hogy szinte hallani, ahogy a vére folyik mindenfelé.
Én meg megőrülök. Mert megölhette volna Benjamint.

[4/2001● . . . ●⭃ . . . ⥷]

4/2001
● . . . ●
⭃ . . . ⥷

tükörképem

Két szó, mi ha katatón, nem vész el. ’Minden elmúlik ’
a nemlétet felfogni hiába, ha nem érted: - foszló árnyékok az erkélyen. – csak skicc vagy snitt,
és priccelsz szét. Nincs miben hinni? Csak vicceltél?
- Jobb így. A pokolban nincs nevetés: körömhajtogatás, bőr tépegetés.

Tudom. Tudom, hogy azt akarod, hogy tudjam. Mert még abból a rezgő, vibráló, elmosódott képből, abból a fekete űrből is, amit látok, tudom, hogy ott vagy. És érezlek. Minden fájdalmad. Minden poklod. De mégsem teljesen az enyém. Csak egy kevéske súlyt adj át nekem. Hogy együtt. Igen, jól hallod. Hogy együtt cipeljem veled. Kérlek. Tudom, hogy nem akarnád hogy elvegyem tőled ezt a súlyt. Tudom, hogy legalább engem meg akartál menteni. Tudom, hogy utálod, ha rád mászok ezekkel a hülyeségeimmel. Ezzel a nagy griffendéles szarral. De most nem fogom hagyni, hogy ezt egyedül harcold le. Hogy azt ami benned él, egyedül tisztítsd ki. Aiden.
Ketten basztuk el.
És kettőnknek kell helyrehozni. Nézz magadra. Nézz rám. Tudom, hogy mást sem tettünk azóta amióta konkrétan berobbantál ide. Mást sem takartunk tenni, csak kommunikálni egymással. De elment a hangunk. Elment a lelkünk. Elment az életünk. De ketten vagyunk, a jó élet bassza meg! Ketten voltunk. És ketten maradtunk. Még most is. Ketten. Fel tudod ezt fogni? Egyedül nem tudtunk meggyógyulni. Mert képtelen voltam azt gödröt bennem beásni. Igen. Azt a gödröt, ahol mindig ott éreztelek. A helyedet. Nem temettem be. Sosem temettem be. Mert az a te helyed volt bennem. Basszameg ez nagyon mocskos furán hangzik. DE te is tudod. Éreztl engem is magadban? A hiányt? Mert én kurvára. Még ha nem is úgy olvastunk egymás gondolataiban mint a legilimentorok.
És mégsem tudtunk kommunikálni.
Ahogy most sem. Mert melletted annyira félte Aiden, hogy... hogy csalódsz bennem... Egyszerűen képtelen voltalak büszkévé tenni. PEdig annyira akartam. Nézd Aiden, tudok a seprűn kézen állni. Nézd, Aiden, csak azért most írtam egy K-t Gyógynövénytanból. Menjek vissza még korábbra?
Nézd, Aiden, megtanítottam Chrissie-nek a matrózcsomókat.
Most pedig csak csalódsz és csalódsz. Tudom, hogy egyre jobban csalódsz. De komolyan nem tudtam, merre kéne lépni. Mindenhol a kibaszott dágvnyság volt. És zagyva. Olyan kicseszettül zagyva. És én is az lettem. Egy ténfergő lény, aki elvesztette maga felett a konrollt. Aki képtelen volt felnőni, és csak az utca másik oddalára állt, amikor fel kellett volna. Gyáva voltam ehhez, Aiden. Ne akarj rám büszke lenni. A te félelmet nem ismerő öcséd gyáva volt túllépni és megépíteni magának a páncélját. Nem ment.
Sokkal többre kellett volna egymást tanítanunk.
Nem bedig egyre jobban a földbe döngölnünk.
Szerettél egy lányt? Te olyan srác vagy, aki annyira"macsó". Aki az a tipikus okos, eszes, helyes, egy igazi nyeremény. De tudtam, hogy téged nem ilyen egyszerű megfogni. Egy lénynak sem. De hadd reménykedjek abban, hogy egynek legalább sikerült. Vajon tőle is elmenekültél, mert féltetted önmagadtól? Annyira tudom. Aiden.
Mindent megadnék azért hogy átvegyem tőled a sötétségedet. HOgy egyszer legalább becsüld meg magad annyira, hogy megengeded önmagadnak azt, hogy szeress.
Csak egyszer látnélak téged úgy. És akár boldogan halnék meg. Azzal az élhetetlen romboló sötétségeddel együtt. Velem pusztulna el legalább. Nem pedig téged ölne meg.
Azt akarom, hogy élj. A picsába, Aiden. Nem úgy mint egy kibaszott bogár amit összevissza fúhajt a szél. Azt akarom hogy Aiden James Fraserként élj.
Utálni fogsz érte. De addig nem hagyob abba a lepled cibálását, amíg egy szakadást nem csinélok rajta. Legalább egyetlen egyet. Után amegígérem, megengedem, hogy megölj. De csak utána.
Nem vagyk gyenge Aiden. Tudok harcolni.
Basszameg, olyan hangosan repedtünk megint szét. És nem, az a repedés nem engedte ki belőlünk azt a kurva fekete lyukat. Csak még többet engedett be. Basszameg. Még vastagabb lett megint az a réteg. Ami miatt megint... megint csak ütünk.
- Ó, köszi, köszi. Már csak azt nem tudom, melyiket hozzam. Hiszen annyian vannak. Ennyi, Benjamin, tényleg? Többre számítottam tőled... Miért okozol folyton csalódást?
- MERT NEM VOLT KIVEL GYAKOROLNOM! - kiáltottam idegesen. Mert vedd észre. Addig ütnélek, hogy észrevedd. Nélküled. Nem. Megy.
Hogy vagy ilyen nyomorék, hogy nem érted? Melyik kommunikációs csatornát hazsnéljam, hogy elmodnjam neked magyarul? Hívjlak fel azon a mugli szaron?
És neked sem megy, te hazug pöcsfej, de aki még a kígyómarásnál is jobban mérgezel.
Miért sért téged, hogy veled akarok lenni, mint egy tetsvér?
Az ordítás után kifújtam a levegőt. Vele ilyen voltam. Felbasztál, mert egy egyszerű képletet nem voltál képes megérteni. Túl okos vagy ahhoz hogy az ilyen nyomik nyekvén beszélj, mi? De meg sem akartad próbálni? Hiszen annyi sárvérűt aláztál meg. Mert annyira fölényeskedő lettél. Mert túlnőtt rajtad a házad iránti büszkeséged. De Aiden. A ház mindegy. Csak a saját véredet becsüld. Anyát. Apát. Az őseinket. A birtokunkat.
És te nem és te nem.
Mert te Aiden voltál. A páncélos lovag, aki nem merte megmutatni azt snekinek, hogy a páncél alatt is annyira kurva sok érték volt. Csak ő mindezt feketének látta.
És még valaki belépett az életünkbe.
De neki nem volt szabad ezen a helyen léteznie. Elemi erővel szaladtam és csapódtam bele. Mintha az összes lélek, aki valaha is itt élt volna, velem ordított volna. Kurvára félek. Attól, hogy elvesztelek megint.
Kurvára félek, hogy megöl egy átok.
Kurvára félek, hogy nem teszek semmit. Hogy megint lebénít a félelem.
Mint ott.
Mint akkor.
Amikor te, a démoni felem, egy mozdulattal letörölted őket.
Annyira félek, hogy kiszaladtam volna onnan. Nem tudtam harcolni. Nem tudok harcolni. De ez az én helyem. A családom helye. Mindnen egyes lésénél, amikor a mocsok undorító féreghez lépek, érzem, hogy összeszorul a melkasom. Ahogy ordít minden léptem. Ben állj meg.
De nem. Még egyszer nem torpenok meg.
Ez  afélelem visz előrébb.
Az a félelem erősebb, hogy elvesztelek.
Mindennél erősebb. Ledöntöm a földre és ordítva ütöm.
Ha Rayla ezt látná félne tőlem. Egészen biztosan félne tőlem. De látod, Aiden. Bennem is itt van. Itt van ez a sötétség. Amikor megrészegülsz a bosszútól. Nem tudtam ki ez, de bosszútól égtem. Vajon ő felkereste őket? Féltem a választól. Féltem, hogy megtudom mit tett velük. Féltem, de egyre jobban tudtam. MErt akkor abban a pár másodpercen egyszerre voltam én és ő. Kinyomtam az egyik szemét. Éreztem a gusztustalan fehér trutymót.
És megint felém tartotta a pálcát.
Félek a fájdalomtól félek a fájdalomtól.
Nem akarom még egyszer azt a kínt. Azt a vörös kínt.
Semmilyen féjdalmat nem akarok. És mégsem ordítok, hogy mentsetek meg. Csak ütöm a fejét. Akkor is, amikor a nyakamhot ért az a görbe elefántcsont színű álca.
- Benjamin! Takarod onnan!
Az öklöm megrezzen és nem üt.
És akor ledöntöttél róla. Vagy lerepültem? Valami eltalát és én nekivágódok apa faragott írósaztalához.
És megéreztem a fájdalmat az oldalamon. Az egész testem remegett.
Nem akarom, nem akarom. Hörrögve az oldalamhoz nyúltam és belemarkoltam a sebbe. Hátha össze tudum húzni. De csak mégjobban fájt. Megőrülök a fájdalomtól.
Nem, nem, nem.
Fel kell állnod. Annyira félek. Fel kell állnod. Belém fog nyilallni a fájdalom. Fel kell álnod. Aident. Aident meg kell mentened.
Megpróbálok felállni, de elbukom. Egyre több a vér, több a vér, úristen. felkászáldódok, leborogatom a fényképkereteket. Azokat a lapokat amik a halála óta érinthetetlenül hevertek. Beszennyezek mindent a véremmel. És hallok mindent, Csapódást, rombolást. És érzem a rengeteg vért. A máris bomlásnak induló bűzös vért. Mindenem remeg. MIndenem, talán még a lelkem is.
Ne fáj, ne fáj, ne fáj. Megőrülök. Ha a testvéremmel történik valami én megőrülök. Kibotorkáltam, homályosan látva a folyosóra. Amit ott láttam nem tudtam felfogni. Nem tudtam feldogni. Mert ott állt Aiden. És elöntött megint az akín.
A crutio okozta kín. Vérbe öltözve ott állt. Nem láttam, hogy göbe lett volna. Ó egy kicsit sem. ÉS akkor elvesztette, minden érzékemet. Mert ott láttam  avérben Christine-t. Apát. Ott volt ott néztek engem. Ott álltam ugyan olayn tétlenül. És egy őrült motor, egy őrült gondolat őrülten búgni kezdett a fejemben. Anyát is megölheti. Anyát is megölheti. MInden ugyan olyan volt. A fájdalom, a vér szaga. Csak magasabb lett. De amint a szemébe néztem, már nem láttam semmit a tetsvéremből. Csak valami mechanikus szörnyeteget. A pánik talán még elemibb erővel uralkodott el rajtam, mint a félelem.
Mint aki megveszett úgy rontottam rá. A vért a számban éreztem. És mégis annyira remegtem. Megint ugyan ott tartottam. Ütöttem, de nem eléggé erősen. Ütöttem, mint egy őrült vad.
- Mit tettél, mit tettél? - tudta jól ott bent az az Aiden, akit jelenleg nem tutdam látni, sehogyen sem, hogy mire értettem. - Megöldted. Megölted. Megölted. Kínoztad.
- Miért élsz még mindig? - fogd be Benjamin. - Annyira undorodom tőled. Mit tettél. Mit tettél a házunkkal! - ütöttem, fetrengtem, azt sem tudtam merre bírkóztam vele. De ez nem olyan, volt, mint amikor először törte szét a csontjaimat. Ez a bírkózás olyan volt, mintha egyszerre ordítottam volna vele azért amit tett. AMiért eltűnt. AMiért megjelent. AMiért magávol hohzott egy fószert, aki egy halálfaló lehetett.
Nézz csak rám Aiden. Ez vagyok én. Egy félős szardarab.
Miért félsz, Ben. Miért félsz megölni a testvéredet?
Mert Aiden még mindig ott van benne. Féleg megint attól  afájdalomtól, amit akkor éreztem. Attól a fájdalomtól aami minden nap bennem lüktetett. A másik felem véres, üres helyének a soha be nem hegesedő, pulzáló fájdalmától.
Félek attól, hogy mégis megölöm. És ha megölöm, akkor én is vele fogok halni.
Mert nem élhetek a másik felem nélkül.

[tell the wolves I'm home]

tell the wolves I'm home


2001. áprilisa
style

16 +

Egy hosszú pillanatig nem érzek semmit.
Semmit.
A kezemben vibrál a pálcám, sugallja felém a szavakat, bátorít, a támadásra sarkall. Én pedig támadok. Vágások.
Vágások, mint amiket ők okoztak a testemen az évek alatt.
Vágások, mint amit a pálcám okozott a csuklómon. De a jelképet képtelen volt eltüntetni. Sosem lesz rá képes.
Minden olyan lassú. Olyan lassú.
Fejem felett összecsapnak a hullámok, átkom pedig lecsapódik a testére. Felidézem, amikor engem ránt össze a kínzó átok. Amikor átérzem, amit Ben, Feryll varázspálcája alatt hörgök és köhögök vért. Látom, ahogy megtalál ez, meg egy másik talpnyalója, és olyan fekete mágiát szórnak rám, amikor még nem is hallottam.
Szinte érzem, ahogy roppannak a csontjaim. Hallom a hangjukat a fülemben. Hát ilyen érzés volt, amikor otthagytalak széttörve, Benjamin? Tudom. Mostmár tudom.
Látom magam, amit szétkaszabolt testtel vánszorgok el a pálcámért. Ahogy felettem nevet, röhög, lesajnál, hiszen mér csak percekre vagyok a haláltól.
De nem halok meg. Ő hal meg.
Percekig minden üres, lassú, elmúlik a fájdalom, nem érzem a vért, nem érzek semmit. Öld meg. Nézd, mit tett a családoddal. Nézd, mit tett veled. Nézd, mit tett az életeddel, az életetekkel. Nézd, Aiden, nézd már!
Erős vagyok. Erősebb. Mindig is erősebb voltam nálatok, fiúk. Ezért halottak már mind a hárman. Ezért vagy mér te is halott. Ezért vagyok már halott belülről. Másképp nem menne. De minek is magyarázom? Szerintem tudod. Tudod, mert rajtad is ott a sötét jegy. Te is halott vagy belülről, téged is felzabált... Téged is elpusztított, kiaknázott... És már csak egy test voltál, egy porhüvely, semmi több...
Igazából mind ugyanolyanok vagyunk. Hátrahagyott, üres bábuk.
És ezellen nincs gyógyszer. Ebből nem gyógyít ki semmit. Ebből nem ment ki senki.

- Mit tettél, mit tettél? - A hangod kiszakít ebből a függő állapotból. A hangod arconcsap. Érzem szavaid élét a bőrömön, és mintha felnyomnál egy kapcsolót, mindent mást is.
A hátam és a csuklóm sajgását, a vállam lüktetését. De ez a fajta fájdalom már semmi. Fel se veszem, már hozzászoktam, együtt tudok vele élni, túl tudom élni. De a lelkem sajgása? Amikor látom Chrissie nevének aranyozott, görbe betűit, és beleszakad a szívem?
Nem. Azt nem tudom túlélni.
- Megölted. Megölted. Megölted. Kínoztad.
Végignézek az elszürkült tekinteten, a szétvagdosott testen. Vér van a kezemen is, ahogy markolom a pálcám, már fogalmam sincs, hogy az enyém, Benjaminé, vagy a halálfalóé. A vörös forróság végigfolyik a fényes padlón, eléri a bakancsomat. Hátrébb lépek, de jön utánam.
Követ.
Érzem a szavait lüktetni a mellkasomnak. Miért tetted, Aiden? Mivé lettél, Aiden? Aiden! Nézd! Megölted! Megölted! MEGÖLTED! Megremeg a kezemben a pálca. Tudom. TUDOM. Annyira tudom, hányszor mondod még el?! Nem tudom, miért, hát nem érted? Nem tudom? Milyen kibaszott nyelven mondjam el, mit mondjak, hova írjam le, hogy véssem be abba az ostoba agyadba, hogy megértsd végre? El akarok bújni, el akarok menekülni a szavai elől, de nincs hely a világon, ahova el tudnék előlük rejtőzni. Megtalál. Megtalál. Megtalálsz.
Meg, ugye, tesó? Most már tudod, hogy élek, és akárhova is megyek, hajtani fog utánam a véred. Tudom ám... Tudom. Ismerlek... A testvérem vagy... Az én vérem is hajtott utánad, csak ellenálltam. Addig, amíg mér fájt, de megtettem. Érted.
És csak ekkor érzem meg, hogy már rég rajtam van. Hogy ököllel ver, ütlegel, csapkod, de a francba is, nem fáj. Érted, Benjamin?! Ennyi már rég nem fáj!
- Ben...
- Miért élsz még mindig? - Ordít, üvölt, bele a fülembe. Felmorranok, és végre megmozdulok, hogy lelökjem magamról, de csak megdőlünk mind a ketten oldalra, és érzem, hogy nekizuhanunk a falnak... De az nem fal, mert kinyílik, mi pedig zuhanunk a padló felé.
De nem fáj. Már semmi nem fáj.
Hangosabban, Benjamin, hangosabban! Hallanom kell! Miért vagyok még életben? Miért nem dögöltem bele abba az átokba? Miért nem szedték szét vadállatok a testemet, mielőtt felébredtem azon az elhagyott mezőn? Miért nem öltek meg az átkok? Miért nem véreztem el, miért nem vitt el sosem a 39 fokos láz, miért nem haltam bele a fájdalomba? Miért nem fulladtam meg a saját büdös gödrömben, miért nem lepett el orrig a sötétség, és fojtott meg?
Miért, miért, miért?
Annyira jó kérdés. Van, aki ezt szerencsének nevezi. De baszki, ez nem szerencse. Ez egy undorító átok, ami üldöz, egy bilincs, ami akkor kattant a kezemen, amikor megöltem a húgomat és az apámat.
- Annyira undorodom tőled. Mit tettél. Mit tettél a házunkkal!
Morgok. Zavarnak az ütések, nem fájnak, de irritálnak, mindenhol ott az ökle. És még mindig nem tudja, hogy is verjen meg igazán... hogy hogy is nyúljon hozzám, hogy mit csináljon. Hogy mivel bántson.
Mert a szavai? Hozzászoktam. Szerinted nem teszem fel őket minden állott nap magamnak, testvér? Mit gondolsz, engem nem érdekel?
Felé gördülök, hogy ránehezedjek, és elkapjam a karjait. És közben ömlik a vér az oldalából. Miért nem azzal foglalkozik, miért akar még ekkor is küzdeni, miért?
- Tán hagynám kellett volna, hogy megöljön, Benjamin? Mondd, hmm?! - Már én sem tudom igazán, kire gondolok. Hogy melyikükre. De nem is kell. Ő tudni fogja. És az elég. - Itt kellett volna maradnom?! A szemedbe néznem, mindazok után, Benjamin? Mi a faszomat vársz el tőlem, hm? Neked semmi nem jó! Egy elkényeztetett kis fasz vagy... És önző. Kibaszottul önző. Fontoskodó. Ostoba.
A kezem pedig lendül. Az öklöm. Bevágok neki, hogy belezsibbad a karom, de egyszerűen csak jól esik.
- Nem érted, kurvára nem érted! Eltalálhatott volna! Te pedig nekimész! - Ordibálok, és már nem is arról a napról beszélek, hanem erről. Úgy váltakozok a pillanatok között, mint egy skizofrén. És baszki, ki mondja, hogy nem vagyok az? - Nem egy nyelvet beszélünk talán? Azt mondtam, MARADJ LENT! Lent, basszameg, LENT!
És megütlek újra, Benjamin. De annyira dühös vagyok. Annyira elmondhatatlanul dühös vagyok rád, Benjamin Fraser. Mert már megint fejetlenül rohansz bele a faszságba, meggondolatlanul, üres fejjel. Nem látok, nem érzek, csak ordítok. A hátamon tapogató kéz sem számít. Nem üvöltök a pofádba, kieresztem a hangom, pedig mindig olyan kibaszott csendben voltam.
- Szerinted én itt akarok lenni? Szerinted a baszott képedet akarom bámulni? Hogy mennyire gyenge vagy, hogy képtelen voltál felállni?! Nem, Benjamin. Kurvára nem. Milyen nyelven beszéljek hozzád, hogy meghallj?
Annyira féltem, Benjamin. Rettegtem. Érezted a félelmem ízét a szádban? Mert én éreztem, hogy semmi más nem pörög az agyadban, mint a düh, a harag, és a bosszú. De nem rajta kell bosszút állnod... Nem őt kell gyűlölnöd... Hanem engem. Itt vagyok én. Gyerünk, Benjamin. Könyörgök neked, könyörgök...
Szedj darabokra.

[4/2001● . . . ●⭃ . . . ⥷]

4/2001
● . . . ●
⭃ . . . ⥷

tükörképem

Két szó, mi ha katatón, nem vész el. ’Minden elmúlik ’
a nemlétet felfogni hiába, ha nem érted: - foszló árnyékok az erkélyen. – csak skicc vagy snitt,
és priccelsz szét. Nincs miben hinni? Csak vicceltél?
- Jobb így. A pokolban nincs nevetés: körömhajtogatás, bőr tépegetés.

Ésszerűtlen amit csinálok veled. Ahogy megrészegülve, vakon a félelemtől, ostobán és gyengén neked esek. Nem normális. De mióta vagyonk mi ketten normálisak? De te nem tudtad mit hagytál hátra. Teljesen mindegy lett volna, ha itt maradtál volna. Teljesen mindegy.
Fel se fogtam, hogy meghalt.
A kibaszott Mungóban feküdtünk mind a ketten és néztünk ki a fejünkből. Bele a büdüs nagy semibe. Mert nem fogtam fel. Kettétört bennem a józanság és valami büdös nagy fekete fehérség telepedett le rám. Igen fekete fehérség. Amikor végre beindult az agyam egyszerűen megrekedt. Anyáé is. És komolyan. Eletemettük őket. De után amikor bementem  aházba anyám után megkérdeztem, hogy terítsek-e mind az ötünknek. Érdet? Minden nap, hónapokig. ENnyi volt  akommunikáció anyámmal. Chrissie? Kiment játszani, este majd visszajön, tudod milyen, ha beleéli magát. Apádat ne zavard, dolgozik. Aiden meg had olvasson a könyvtárban. Igen. Ez történt. Napok hónapok teltek el, míg egyszer csak. Nem robbant be. Csak tudomásul vettem. De még ez sem igaz. Csak feltűnt, hogy nem éltek. Hogy egyikőtök sem él. És hogy a  szobátok örökre üres marad.
Nem voltak többé. Miattad.
És akor kezdtelek egyszerre siratni és gyűlölni téged. És magamat. Anyira féltem a fájdalomtól, hogy nem mertem a halálukkal szembenézni. De te meg azóta hogy eltűntél minden nap tudtad. És annyira ki akartam neked mondani azokat a szavakat. De nem tudtam. ELfelejtettem hogy fejezzem ki magamat.
Mert most éppen egy dühöngő őrült elmebeteg lettem. Aki fetrengett a saját és más vérében. És csak kiabáltam és kiabáltam. Nem akarom a fájdalmat, tudod, hogy menniyre félek a fájdalomtó, tudod, mennyire nem bírom, tudod, mindent tudsz. Tudom, hogy te elviseled, hogy te mindent elviselsz és még ki is húzod magad. Mégsem merlek megütni. A francba, mekkora lúzar vagy. És már fordít és dönt és begurulunk dőlünk valahova, igazából fel sem fogom, a vérem mindenhol ott van folyik az orromon, az oldalamból, le tudnám tépni a bőrömet, csak hogy ne érezzem. Látod, én ezt sem tuodm elviselni. A fájdalmat. De te így is tartod magad.
- Tán hagynám kellett volna, hogy megöljön, Benjamin? Mondd, hmm?! - az ütésed fáj. Tudom kire érted. Kapok egy jobbost balost. Nem tudok válaszolni. Vérdarab akad a torkomra és felhörrdülök. -  Itt kellett volna maradnom?! A szemedbe néznem, mindazok után, Benjamin? Mi a faszomat vársz el tőlem, hm? Neked semmi nem jó! Egy elkényeztetett kis fasz vagy... És önző. Kibaszottul önző. Fontoskodó. Ostoba.
Szétrobbant a dühöm. Hallom minden egyes fájó repedést a bőrömön.
- Önzőnek nevezel, pont te? Te elkéneztetett pöcs. Önzőnek? Mégis mit vártál, hogy vígan hehherészek és mondjuk lesznek utánad... Utánatok céljaim? Örülnöm kellett volna, hogy élek, amikor az egész létezésemet átoknak éreztem? Kösz tesó, basszameg! Kösz, hogy elátkoztál! De ha már megkérdezed tőlem...Azt akarom, hogy vedd észre magad. MErt az egódtól nem látsz le a földre. - Nem tudom hány ütés után  sikerül ezeket kiböknöm, de nem fogja most a számat befogni. Nem. Ő aztán nem. nem adom meg ezt az örömet. Behajlítom a térdemet és rúgdosom ahol csak érem. Mindegyhol. Akárhol. De nem tűröm, hogy csk ő osztogassa a pofonokat.
Felhördülök mert mindenhol fájok, de ez neked semmi lenne, igaz tetsvérem? Neked ez semmi, ez csak valami légyszar lenne abban amiben te feküdsz. Oszd meg velem. Csak ezt. Elüvölteném, de megint febaszol.
- Nem érted, kurvára nem érted! Eltalálhatott volna! Te pedig nekimész! Nem egy nyelvet beszélünk talán? Azt mondtam, MARADJ LENT! Lent, basszameg, LENT!
- És akkor mi van ha nekimegyek? Ennyire nem ismersz? Hát persze, hogy nem. Ha levágtad volna a lábamat, vagy a fejemet, akkor is tánad mentem volna, te nyomorék. Mert a testvérem vagy! Ismerős neked ez a szó? Meg van a szótárdban?
Annyi mindet akartam csinálni. És nem mertem még jobban megütni Annyi sebet martam fel rajta a látványommal, amennyit csak lehetett. A kétezésem is biztos fájt neki. A szavim. És az, hogy megint csalódott bennem. Mert nem sikerült túllépnem. Csak körbe körbe rohangáltam, mint egy mérgezett egér.
- Szerinted én itt akarok lenni? Szerinted a baszott képedet akarom bámulni? Hogy mennyire gyenge vagy, hogy képtelen voltál felállni?! Nem, Benjamin. Kurvára nem. Milyen nyelven beszéljek hozzád, hogy meghallj?
Nem szabad kimondanod, Ben. Ne mondd ki neki, hogy tűnj el. Ne üldözd el. Ezt ordította bennem a gyerek, aki most a felnőttet játszotta. Ne. Ne. Ne. Ne mond ki. De én nem nőttem fel. Szét akartam szedni darabokra. Hogy aztán minden egyes porcikáját megtisztítsam és újra összerakjam. Nem vagy menthetetlen. Hidd már el. Ne zárj ki.
Ó, Aiden. Hogy te mekkora fasz vagy. És én is. MEjkora egy rohadt nagy büdös nyomorék vagyok.
- Akkor tűnj el - a kezeimmel megmarkoltam a fekete garbóját, vakahogy oda erőszakoltam a reszkető kezemet, hogy eszébe se jusson. Vagy velem, vagy sehogy. Nem hopponálhat most el. - Nem tetszik a műved, mi? - véres, fémes vigyor terült szét a számon. De halott mosoly volt ez. Pont amit adtál nekem lent... Mikor is? talán órákkal ezelőtt.- Megszokhattad volna, hogy csalódsz bennem, Aiden. - Rúgtam martam ahol értem, nem is tudtam beazonosítani mg mindig, hogy hol voltunk. Azt  avékony remegő hangot sem, a háttérből. - Azt hiszed, csak neked lehet szenvedned? Azt hiszed, hogy egyedül te vagy az áldozat? Azt hiszed mi? És vele dmi van? Nézz már magadra. MInt egy kivénhedt kiégett fasz, olyan élettelen vagy, mint egy javíthatatlan poros, üres hüvely. Csak egy héj vagy, és te jössz nekem azzal, hogy én milyen vagyok? Idióta barom. Bárcsak ne is lettél volna a másik felem! - üvöltöttem a képebe köptem. És közben nekem is fájt. Aztán...
Több mindent fogtam fel ott vergődtve kalimpálva szenvedve féresen a haját tépve, kamrolmva, kurva lassan. A tekintetem megakadt egy rúzsaszín függőágyon. Az arcom egy puha szőnyegen nyugodott. A plafonon ezerféle csillag volt. És mikor ezt észleltem szinte a döbbenetemmel és a bennem feltörő szégyennel megszólalt anyám.
- Azonnal fejezzéztek ezt be! - a hangja remegett. MAgszoktam, hogy dühös volt. Persze, velem mindig kiabált. De sosam kiabált így.Vékony meggyötört dühös, síri hangot, amit zokogás foljtogat. - Gyertek ki Christine szobájából! Most!
Megfagytam. És akkor fogtam fel igazán, hogy hol is voltunk. Hogy mit áztatott már szinte a fekete vér. Anyém sosem volt erős. Törékeny, és féltenivaló, akár csak... És mégis, olyan hirtelen próbálta olyan erővel lehántani rólam a másik felemet, hogy szabályosan megijdetem. És ugyan olyan rémisztően engem is feltépett a szőnyegről. Az ő szőnyegéről.Kirángatott engem, és talán Aident is a folyosóra. Én pedig ismét reszkettem, mintha csak pucéron rohantam volna bele a vízbe az Északi-sarkon. Nekidőltem a falnak. És bámultam  aföldön a gyenge pálcámat. Nem néztem Aidenre. Sem anyámra. Se az ő szobájába. Ahol az én vérem szennyezte...
Nagyon sírni fog, ha hazajön...

[tell the wolves I'm home]

tell the wolves I'm home


2001. áprilisa
style

16 +

Fogalmad sincs róla, hogy miről beszélsz, Benjamin Fraser.
Feltételezel. Egyfolytában. De úgy érzem, egyáltalán nem ismersz engem. Ezzel pedig megsértesz. Pedig igazából nem te tehetsz róla. Tudom, hogy szinte lehetetlenség kiigazodni rajtam és a maszkjaimon. Tudom, hiszen én kreáltam őket ilyenné. De kénytelen voltam, ha túl akartam élni. Ezt is tudod, igaz?
Amíg még számított az életem, eszeveszetten küzdöttem érte. De hiszen ismertél. Játszottam, taktikáztam. Embereket vezettem meg és keresztül egymáson, forgattam őket a szavaimmal, mert mindig tudtam, hogy mit kell mondani... És most? Most nem tudom. Őszintén, fogalmam sincs, Benjamin. Benny. Vajon ha így hívnálak, mégjobban nekem jönnél? De érzem. Érzem az ütéseidet. Gyengék. Igazából nem akarsz bántani. És ezt te is tudod. És gyűlölöd. Darabokra tépnél, igaz? Mert elvettem az életedet. Mert önző vagyok, mindig is magammal törődtem, úgy forgattam a szálakat, hogy az nekem jó legyen.
Igen. Basszus, igen, igen. De te mit tettél? Gyere, nézz a szemembe, és mondd úgy, hogy nem ugyanezt. Várok rá, ha kell, addig fogok itt feküdni karbatett kézzel, amíg ki nem mondod. Mert én nem adom fel... Tudod, hogy nem adom fel, tesó.
Ha meg akarnálak ölni, már nem élnél. Ha ki akartam volna irtani a családot, már mindenki abban a kibaszott kriptában heverne egy kupacban, mert nem lenne, aki eltakarítsa a hullákat... Bármit elérhetek, amit akarok. Mert nem adom fel... Addig gázolok előre, amíg csak lélegzem... És te? Máris feladtad a küzdelmet. Már csak csapkodsz. Erőtlenül, szánalmasan. És a gondolataid is... Már magad sem tudod, mit gondolj.
Szar lehet ez az összezavarodottság. De tudod előttem mér nincsenek kételyek. Én már nem teszem fel magamnak a kérdést, igazából jó vagy rossz ember vagyok-e. Mert egyszerűen csak tudom. A lelkem helyén sötétség lángol, és ez teljesen elegendő válasznak.
- Önzőnek nevezel, pont te? Te elkéneztetett pöcs. Önzőnek? Mégis mit vártál, hogy vígan hehherészek és mondjuk lesznek utánad... Utánatok céljaim? Örülnöm kellett volna, hogy élek, amikor az egész létezésemet átoknak éreztem? Kösz tesó, basszameg! Kösz, hogy elátkoztál! De ha már megkérdezed tőlem...Azt akarom, hogy vedd észre magad. MErt az egódtól nem látsz le a földre.
Tudom... Tudom, igazad van. És közben nincs igazad. Nem is tudom... Már komolyan nem tudom. Lefárasztasz, ahogy tolod az arcomba a faszságaidat. De te mindig ilyen voltál. Elég volt hallgatni pár percig a dumádat, hogy teljesen leszívd az agyam.
De te nem fáradsz. Rugdosol, kapálózol tovább, támadsz, és nem állsz le.
- Befejezted? - morgom felé, a véres arca felé. Amit én tettem, én sebesítettem meg, és sajognak is a bütykeim, de nem érdekel. Látom, hogy annyira szarul vagy, tesó. És hogy miért nem jöttem haza? pont ezért. Hiszen annyival egyszerűbb volt úgy minden. Elfogadni, hogy miután a testvéred kinyírta a fél családot, őt is megölték a halálfalók. De nem, Benjamin nem volt ilyen. Persze, hogy nem... És anya sem. Egyikük sem. Annyira dühös voltam minden egyes alkalommal, amikor felbukkant a baglya... Hogyan talált meg? Hogyan jött rá, hogy hol vagyok? Mindenhová próbáltam elbújni. De képtelen voltam.
Látom, ahogy sápad az arca az oldalát ért sérüléstől, én meg itt térdelek felette. Szeretnék lemászni róla, szeretném elrángatni a fürdőig, de ő csak folytatja, mert ahogy egész életében, úgy most is képtelen rájönni, mikor kell leállni.
És nem ért. Még mindig nem ért... De a francba is, Benjamin... Miért kell mindig olyan rohadt idiótának lenned? Csak egyszer nyisd ki a füledet, csak egyetlen egyszer...
- És akkor mi van ha nekimegyek? Ennyire nem ismersz? Hát persze, hogy nem. Ha levágtad volna a lábamat, vagy a fejemet, akkor is tánad mentem volna, te nyomorék. Mert a testvérem vagy! Ismerős neked ez a szó? Meg van a szótárdban?
Érzékeny ponton talál el a térdével, hogy fájdalmasan felmorranok, és meggörnyedek. Aztán elönt a keserű düh. Egyre csak hömpölyög bennem. Elegem van belőled, Benjamin. A kibaszott ostobaságodból. Tényleg nem tudod, mit beszélsz. Mert a francba is, tudom, tudom, hogy ilyen vagy! De egyszerűen szétszórt vagy. Figyelmetlen. Szükséged van arra, hogy folyton a hátad mögött legyek, különben véged van. Mivan, ennyire nem ismered magad, hm?!
Rámarkolok a pálcámra, és lendül a kezem. Megremeg a kezem, ahogy a nyakához nyomom a galagonya hegyét, még ha tudom, hogy veszélyes ötlet is... Még ha tudom is, hogy nagyon gyorsan össze kell szednem a hidegvérem, különben valami olyat teszek, amit soha, egyetlen pillanatig sem akartam...
- Fejezd már be! Fejezd be! - Remeg a hangom, pedig tudod, hogy nem szokott. De valami lehetetlen módon felbaszol. Mostmár hallom anyánk kétségbeesését a hátam mögött, de nem érdekel. Nem mozdulunk, egyikünk sem. Leül közénk a csend, a feszült, keserű csend, és csak bámulom az arcodat, az én arcomat, miközben pálcám a nyakadba mélyed.
Látom rajtad, hogy küzdesz, küzdesz a gondolataiddal. Harcolsz magaddal. De én már azelőtt tudom, hogy mit fogsz mondani, mielőtt megszólalnál.
- Akkor tűnj el. - Azt kívánom, bárcsak fájna. Ahogy közelebb rántasz, a pálcám pedig méginkább bántja a nyakad... De bárcsak, bárcsak nekem is fájna. Bárcsak komolya gondolnád, Benjamin... Bárcsak... - Nem tetszik a műved, mi? - Csak hidegen bámulom azt a véres mosolyt, és aprón rázom a fejem. De nem. Nem válaszként. Egyszerűen csak átkozom magam... Átkozom magam, hogy tehettem őt ilyenné.
Nem ezt érdemelted, testvér. Egyikőtök sem érdemelte ezt.
- Megszokhattad volna, hogy csalódsz bennem, Aiden. - Ezek az első szavai, amire végre bólintok. És még válaszolok is.
- Megszoktam, Benjamin. Túlságosan is. - De ilyenkor te is csalódsz önmagadban. Talán még jobban is, mint én benned.
- Azt hiszed, csak neked lehet szenvedned? Azt hiszed, hogy egyedül te vagy az áldozat? Azt hiszed mi? És vele dmi van? Nézz már magadra. MInt egy kivénhedt kiégett fasz, olyan élettelen vagy, mint egy javíthatatlan poros, üres hüvely. Csak egy héj vagy, és te jössz nekem azzal, hogy én milyen vagyok? Idióta barom. Bárcsak ne is lettél volna a másik felem!
Aztán mégegyszer végignézem az arcát. Már rég nem gondolkodok azon, mi lenne, ha vissza tudnék repülni az időben... Mert semmi. Mindez már a születésünk pillanatában elkezdődött, és kezdem úgy érezni, nincs rá ellenszer. Mert képtelenek vagyunk megérteni egymás nyelvét. Mert képtelenek vagyunk nem csak tovább építeni a várat, amely közénk állt.
- Azonnal fejezzéztek ezt be! Gyertek ki Christine szobájából! Most!
Édes Christine, ugye megbocsátasz még egy pillanatra?
Gördülnek a szavak a nyelvemre. Aztán visszanyelem őket. Mert tudom, hogy ha egyszer kimondanám őket, azzal minden fonalat elvágnék. Mert tudom, hogy nem lenne igaz, mert nincs, basszameg, nem létezik igazság. Akkor viszont már nem is tudom, hogy mi az, ami létezik.
- Nem akarlak bántani, Benjamin... - szűröm a fogaim közt. Az él, amivel beszélek, szinte fenyegető, de hideg, és közben hátrébb húzom a pálcámat. - Soha a büdös életben nem akartalak. - Felegyenesem a felsőtestemmel, és leengedem a kezem. Olyan szavakat nyelek most vissza, amik annyiszor ki akartak már törni... De egyszer sem húzódott mögöttük igazság. Csak a düh. A harag méregzöld lenyomata.
Tenyeremet a combomba törlöm, hogy leszedjem magamról nagyjából a vért, a sajátomat, a halálfalóét, és Benjaminét. Aztán egyszerű, szenvtelen mozdulattal megpaskolom az arcát.
- Na szedd össze magad, öcsi. - És innentől hagyom, hogy anyánk elrángasson. Nem nézek körbe. Csak összeszorított fogakkal figyelem a fehér szőnyeget, amint vörössé válik a magunk után hagyott vértől... de nem nézek körbe. Csak felegyenesedem, és amint már állok, el is fordulok. Oldalt a halálfaló, mellette Christie vérben ázó szobája, velem szemben pedig épp apánk megtépázott irodája...
Aztán csak megforgatom ujjaim közt a pálcámat, és vetek egy kusza kis pillantást anyára. Ebben a mély csendben, szinte még lélegezni is fáj.
- Feltakarítok. - Szavaim csakhogy visszhangoznak. De nem várok választ. Nem fogadok el semmilyen reakciót, egyszerűen csak a dolgozószoba felé indulok, hogy belépve, még egyszer, és utoljára legalább eltölthessek egy kis időt apámmal... Ha mér erre azelőtt sem került igazán sor, hogy megöltem őt.

[4/2001● . . . ●⭃ . . . ⥷]

4/2001
● . . . ●
⭃ . . . ⥷

tükörképem

Két szó, mi ha katatón, nem vész el. ’Minden elmúlik ’
a nemlétet felfogni hiába, ha nem érted: - foszló árnyékok az erkélyen. – csak skicc vagy snitt,
és priccelsz szét. Nincs miben hinni? Csak vicceltél?
- Jobb így. A pokolban nincs nevetés: körömhajtogatás, bőr tépegetés.

A szobám közepén álltam már Merlin se tudja hány órája. De közben sötét lett, nem csak a házban, hanem kint is. Feket lepelként borult rá a gazos kertre, a kriptára, és kegyetlenül az orrom alá dörgölte: megint egy nap, Ben. megin egy nap elmúlt úgy, hogy meg sem látogattad őket. Gyáva vagy Ben. Igen tudom.
Miután szétszedett inket anyám, és begyógította a sebeinket - tudom, hogy te is megsérültél -, azóta itt álltam a szoba közepén, a régi bicajom feldőlt körvonala mellett, és rúgdostam a kerekét. Megállás nélkül. És a kereke körbe ment, Forgott körbe körbe. Megállás nélkül. Az én nyomorult kis gondolataimat fürkészte. És a lánc csörgése meg visszaverte Aiden szavait. Amikre akkor ott nem válaszoltam.
Nem akarlak bántani, Benjamin...Soha a büdös életben nem akartalak.
Sosem akartuk a másikat bántani. Tudom jó. Sosem. csak egyszerűen nem tudtuk megfogalmazni azt ami bennünk dúlt. Pedig mind a ketten ugyan azt akartuk. Megvédeni a másikat. Minden áron. Akár önmagunkat is feláldozva érte. És leszarva, hogy akkor magára marad a másik felünk. csak ő éljen. Én nem számítok. Én szevedek helyette. A francba Aiden. Remélem tudod, hogy én sem akartalak. Sőt viztos voltam benne. Ezért voltam olyan kibaszottul szánalma. Ezért tört össze majdnem a pálcám is. Pedig tudtam harcollni. Ebben az egyben mind a ketten ugyan olyanok voltunk. Csak a cél más volt. És az szőtt közzénk félelmetesen nagy hegyet. És nem szűrődött át a hangunk. Nem láttuk a másikat normálisan. Pedig van térkép a másikhoz, Aiden. Ott van születésünk óta, de lehet már előtte is ott vollt. A kurva térkép  amáskhoz. De mindig fordítva olvastuk le. Mondig csak messzebb kerültünk egymáshoz.
Baszki Aiden. Tudom.
És a másik. Égett benne. MAit mondtál. AMit mondtál. AMit mindig is csináltál.
Feltakarítok
Mindig is ezt tetted. Rohantam előre, te pedig utánam üvöltve, lőve a bűbájokat meg a merlin faszát a seggem felé, hogy de mit csinálsz már megint Benjamin. Annyira előttem volt ez a kép, sznte láttam magunkat szaladni egymás után a sötét esti folyosókon. Annyi szart hagytam mögöttem és nem érdekelt. Annyira nem érdekelt. És kurvára nem értettem. És ne értékeltem, hogy te mindig miattam fontoskodtál. Nem azért mert orfektus voltál. Mert már megint engem védtél. Olyan sok mindent adtál nekem Aiden. És én nem értékeltem. Egyáltalán nem. Nem böktem oda neked sosem, hogy kösz, tesó. Köszi, hogy hozod a rongyot. Nem. Egyszerűen nem. Mert igen az volta, amit mondtál.
Kibaszottul önző. Fontoskodó. Ostoba.
Mind igaz,Aiden. Mind igaz. De nem ezek fájnak a legjobban. Nem ezek fájnak most. Hanem, hogy én mégis mit tettem te érted, drága egyetlen másik felem. Mondd, én mit tettem érted? Arős fal akartam lenni előtted, aki töri előtted az utad, de előtted nem kellett. Nem volt arra szükséged. Ki akartalak rángatni abból  amélabú hangulatodból midnig is, hogy legalább egy őszinte mosolyt kicsikarjak belőled. De Aiden. Ugye emlékszel? EMlékszel arra, amikor addig hergeltelek, hogy te is felültél arra a nyomorult seprűre, pedig sosem volt a szíved csücske. Csak meg akartam neked mutatni, milyen felülről. Csak versenyezni akartam veled abban a szélben. Csak azt akartam most az egyszer legyél szabad. Legyél szabad önmagadtől, és szórakozzunk egyszer. És versenyzés lett belőle meg veszekedés. De Aiden. A végén... már nem is számított, hogy ki nyert. Annyi közös pillanatunkból ezt az egy emléket imádtam mindig is a legjobban. Vajon neked okoztam egyáltalán egyetlen egy jó percet is? AMikor úgy érezted, a testvéred, bár nem normális, meg tudott nevettetni? Annyira akartam ezt Aiden. De nem tudom. Nincs meg ehhez a jel a térképen, hogy lássa, sikerül-e bármi is belőle. És a hegyek olyan magasak és sötéten nehezedtek le rám.
És a kerék csak forgott tovább megállíthatatlanul. Küktetett a fejem. Az orrommal szippantottam egyet és éreztem a vérdarabkákat. A kézfejemmel letöröltem a megint elinduló vért, és gondolkodtam. Mert nem tudtam aludni. Nem tudtam hány óra volt. De szerintem te sem tudsz aludni. Főleg azután nem tudtunk aludni, ha szétszedük egymát.
Trjünk vissza Aiden egy picit? Eljössz velem egy pillanatra a múltba? Tudom hogy ott ülsz, a szokásos helyeden. És bámulod a hatalmas ablakokon keresztül az eget. A messzeséget. Mindig te mentél le hamarabb. Minidg én kullogtam utánad. Mindig mindig. Beleharaptam a számba. Mert ezt nem halaszthattam el. Ezt az egy darab múltbeli szokásunkat nem engedhettem el kifolyni a kezeimből. És akkor először kitéptem magam a körbe körbe rohangákásból. Még egyszer megrúgtam a bicajom kerekét. talán arrébb is pattant. Odaléptem egy gitárhoz. Tüsszentenem kellett a sok portól, ami felszállt róla, amikor megérintettem. És a gitár nyakát szorítva kiléptem a folyosóra.
Anyám sosem aludt a hálószobában. Három év óta először onnan szűrődött ki a fény, nem a nappaliból.
Mert tudta. Annyira tudta. Annyira ismert minket.
Kirajzolódott a sötétben a körvonalad. És egyszerűen nem tudtam megállni. Abban a sötét halott hideg nappaliban abban a sötét hideg szobában kurvára kiült egy játékos mosoly ar arcomra. Mert amikor mogéd léptem, és balról vállon csaptalak megint gyerek voltam. A 3 évvel ezelőtti gyerek. átlendítettem magam egy másik kanapapéra és az ölembe vettem a gitáromat. Piszkálgattam rajta a matricákat.
- Hát helló. Mizu?
Egy picit összeszorult a szívem. Vagy nagyon. Olyannyira hogy azt éreztem infarktust kapok. Mert kinéztem azon az ablakon. És a feketeségben ott üvöltött a kripta. Christine és apa. Hogy miért nem látogattál meg minket? Miért félsz szembenézni a hibáddal? Miért nem mersz elénk éllni és a szemünkbe nézni.
Isnetem, még Aiden is odabent járt. Ő is képes volt erre. De már megint lefutott. Mint oly sokszor. És én éreztem, hogy ma valahogy meg kell gyónnom neki. Aoáéknak. És talán magamnak is.
Figyelj Aiden. Egy picit ma fel akarok hozzád nőni. Hogy ne a bokádnál tébláboljak. Hanem elérej mondjuk legalább a hasadat.
Ezen a napon te nem fog megbocsájtani nekem Aiden. És én meg el fogom viselni.

[tell the wolves I'm home]

tell the wolves I'm home


2001. áprilisa
style

Még mindig érzem a vérét az ujjaimon, pedig már régen eltakarítottam a hulláját még a ház környékéről is.
A Hold fénye épp csak annyira világítja meg a nappalit, hogy nagyjából lássam azokat a részleteket is, amelyeket már nem ér el a kandalló vöröses lángja. Összehúzom magam a kanapén, és szembebámulok az ablaküveggel. Az pedig úgy néz vissza rám, mintha a lelkembe látna... Pontosabban nem az üveg, hanem az azon túl magányosan álló épület, a sötét, rideg falak, és szinte hallom a hangját... Miért nem alszol, Aiden?
Inkább az a kérdés, te miért nem alszol, hercegnőm.
Szomjas voltam.
És ittál?
Igen. Mit csinálsz itt lent, Aiden?
Egy pillanatnyi csend. Téged gyászollak, hercegnőm... A hibáimat átkozom... És közben mindennél jobban szeretnélek a kezeim közt tartani.
Gyere, visszakísérlek a szobádba.
Halkan fut előttem a lépcsőn, gyönyörű, szőke sörénye libben utána minden fok után, aztán a szobájában beveti magát az ágyba, és betakarózik, mielőtt utolérhetném. Engem nem kell betakarni, nagylány vagyok... Tudom, Chrissie. Te vagy a legérettebb tízéves, akivel valaha találkoztam, a legokosabb, és a leggyönyörűbb. Benned minden tökéletes. Te kettőnk elcseszettségének a meghazudtolása vagy, de ez van, minden jót, amit csak lehet, rád hagytad a szüleink. És egy pillanatig sem bántam, mert megérdemelted. Annyira megérdemeltél mindent... És semmid sem lehetett. Mert elvettem tőled. Én. Aki a legjobban szerettelek ezen a világon.
Annyira szerettem volna látni, ahogy felnősz. Annyira szerettem volna végignézni, hova oszt be az a kopott, szakadt süveg, szerettem volna látni az arcodat közben, hogy örülsz-e, meglepődsz, esetleg csalódott vagy, aztán elmondani neked, hogy de ugye tudod, hogy a süveg mindig jól dönt, igaz?
Szerettem volna látni, hogy teljesítesz, milyen barátaid lesznek, Benjaminnal együtt megverni az első barátodat, és annyira remélem, Chrissie, én édes kicsi Chrissie-m, hogy te egyszer végre összehozol minket. El akartam képzelni, hogy összevigyorgunk szerencsétlen, halálrarémült kiszemelted felett, aztán lemászunk róla. Hogy te hogy leszidtál volna minket utána, de aztán csak sóhajtottál volna, amikor karjaim közé zárlak... Mert tudtad, hogy te vagy nekem a világon a legfontosabb.
Annyi mindent látni akartam, hercegnőm. Végig akartam nézni az életedet, ahogy ragyogsz. Te még Benjaminnál is fényesebb voltál. De beletörődtem. Elfogadtam az én piszkos sötétségemet, de csak mert ott voltatok ti, akik helyettem is fénylettetek.
De tudjuk, milyen a sötétség. Elnyeli a fényt. Egyszerűen nem bírja ki, hogy ne nyelje el.
Jó éjszakát, Christine.
Jó éjszakát, Aiden.

Képtelen vagyok nemet mondani anyának, amikor azokkal a szemekkel néz rám. Azokkal a csillogó, meleg szemeivel, és könyörög, hogy maradjak itt.
De miért, anya? Miért akarsz engem ide? A házba, amelyből kiszipolyoztam az életet? A házba, amelybe elhoztam a sötétséget? Miért kellett én ide?
De egyikük sem tudja, hogy kell tovább lépni. Én sem tudom, persze, de nekem nem is kell. Nekem egész életemben ráncigálnom kell magam után ezt a súlyt, míg nekik csak el kéne engedniük. De nem. Nem teszik meg. Én pedig nem tudom, mit kéne tennem. Nem tudom, mi lenne a helyes. Pedig mindig ura vagyok a helyzetnek. Minden egyes helyzetnek. Tudom, hogy kell viselkedni. De most nem tudom. És ez zavar.
Tudta, hogy képtelen leszek majd aludni. Beléptem a szobámba, de olyan idegenül, üresen és porosan bámult vissza rám... Szinte döbbenten. Aiden, te vagy az?! A cuccaim pontosan ugyanúgy, ahogy három éve hagytam őket. Minden rendben, minden a helyén. Minden ott, ahol akarom, hogy legyen.
Miért nem szedted szét a szobámat, Benjamin? Miért nem romboltad össze, miért nem tépted darabokra?
Megpróbáltam, tényleg. Megismerkedni vele, de olyan idegen voltam. Az az Aiden, aki abban a szobában lakott, már csak apró darabkáiban létezett. Én komolyan igyekeztem, legalább csak egy kicsit aludni, pár órát, hiszen sajgott mindenem, rám fért volna, de az ágyban feküdve is szinte ordított, hogy én nem illek oda. Nem passzolok.
Sosem passzoltam talán.
Olyan sötéten néz rám ez a kripta. De már kezd felcseszni. Kezd elegem lenni belőle. Tudom, jó? Tudom. Kibaszottul nem kéne itt lennem. Tudom. Mindent tudok. Abbahagyhatnád... Mert már rohadt unalmas. Hányszor vágod még hozzám? Hányszor dobálsz még meg vele, hm?
- Szerinted én itt akarok lenni?! - Hangom nem hangosabb egy kis eldünnyögött leheletnél, de sóhajtok rá. Remek, már kezdek becsavarodni is. Elég volt csak hazajönnöm, és megőrülök, ennyi volt.
Persze, mintha nem lennék amúgy is őrült. Hiszen gondolkodás nélkül gyilkolok, forrón vágok hozzá a testvéremhez szavakat, amiket át kéne gondolnom... Kicsit úgy érzem, kezdek hozzá hasonlóvá válni, de igazából már nem számít. Már semmi sem számít. Eldeformálódtunk. Már egyikünk sem az, aki egykor volt, de még csak nem is hasonlít rá... És a legszörnyűbb, hogy közben valahogy mégis ugyanazok vagyunk.
Nem értem. Szeretnék felmordulni, felnyögni, nem értem! Képtelen vagyok felfogni, megérteni, hogy mi történik. Úgy érzem, ellep, és ha túl akarok rajta lenni, csak ki kell kapcsolnom az agyam. És evezni. Ez az egyetlen út.
Már ha esetleg nem zsákutcába vezet ez is.

Már jóval azelőtt tudom, hogy lejön, mielőtt tényleg felbukkanna. Mielőtt hallanám a halk lépteket fentről. Igazából már abban a pillanatban tisztában vagyok vele, amikor felkelek a saját ágyamból és locsoszogok, fáradtan dörzsölve sajgó mellkasomat a szürke pulcsimon keresztül. Látod, Benny? Viselek én színeket. Ez sem fekete.
Nem is tudom, igazából miért ülök itt lent. Miért bámulom az ablakot. Tényleg ezt akarom, vagy csak a megszokás?  megszokás, ami három év elteltével is ugyanúgy bennem lüktet? Mi minden van még, amit az átkok nem gyilkoltak ki belőlem? Mi minden meglepetést tartogatok még magamnak?
Nem is tudom, mennyi idő telik el, mire végre meghallom a lépteidet a lépcsőn. Nem is tudom, miért, de valahogy átsuhan egy mosoly az arcomon... És azon kapom magam, hogy majdnem, hogy őszinte. Szóval benned is ott ketyeg, mi? Belőled sem tudta kiölni semmi.
Úgy csapod meg a vállamat, mintha néhány órával ezelőtt még nem a dühtől ütlegeltél volna. Mintha néhány órával ezelőtt nem öltem volna meg azt a halálfalót. Mintha néhány évvel ezelőtt, nem öltem volna meg a családunkat. És érzem, hogy te is mosolyogsz. Pedig nem nézek rád.
- Hát helló. Mizu?
Három szó, három rövidke hang. Belevágnak a tűz okozta ropogásba, belehasítanak az azon túl uralkodó csendességbe. És összeszorítják a szívemet.
Pont, mint három éve... Pontosan ugyanúgy.
Mintha egyszerűen csak másnap lenne. Mintha még mindig tizenöt éves kölykök lennénk. Mintha nem nőttünk volna már fel mind a ketten eléggé. Mintha nem húzódna a hátunk mögött az a mély, feneketlennek tűnő gödör.
Nem nézek rá, csak tovább bámulom a hátsó udvar sejtelmes ködét, ujjaim akaratlanul is a bal csuklóm pulcsi alá rejtett hegein játszadoznak.
- Szépek a csillagok, nem? - Csak párat látni igazából az égen, de még ez is olyan különleges. Te is arra gondolsz, igaz? Az ott apa, az meg ott Christie. Mert megérdemlik. Ők megérdemlik, hogy ott legyenek, ott fent, ők megérdemelnek mindent.
Úgy érzem, bocsánatot kell kérnem. Sok mindent mondanék most, de valahogy nem jönnek a szavak. Csak bámulom a csillagokat, a talán már évmilliókkal ezelőtt kihunyt csillagok ragyogó fényét az sötétlő égen... Aztán kiengedek egy sóhajt.
- Nem így terveztem. - Tudod, mire gondolok. Tudod, ugye? Mert én nem. Nem így terveztem... semmit sem. Az életem, az életünk, Christie és apa életét. Azt a napot. Ezt a napot. A felbukkanásom... Semmit.
Pedig mindig is olyan ügyesen játszottam, nem? Aztán egyszercsak minden kicsúszott a kezemből.

[4/2001● . . . ●⭃ . . . ⥷]

4/2001
● . . . ●
⭃ . . . ⥷

tükörképem

Két szó, mi ha katatón, nem vész el. ’Minden elmúlik ’
a nemlétet felfogni hiába, ha nem érted: - foszló árnyékok az erkélyen. – csak skicc vagy snitt,
és priccelsz szét. Nincs miben hinni? Csak vicceltél?
- Jobb így. A pokolban nincs nevetés: körömhajtogatás, bőr tépegetés.

Az, hogy egy rövid időre hátracsavartam az időt, sokmindent indított el bennem. És valahogy tényleg azt éreztem, hogy nem fordíthatok mindennek hátat. Nem rohantahok egyfolytában előre azzal a tudattal, hogy nem nézek vissza. Nem nézek vissza és nem hálálom meg azt a sok jót - igen Aiden, a sok jót -, amitértem tettél. Annyira gyerek vagyok még. Annyi midneért kérem a bocsáatodat. Azért amiért nyomi lettem, amiért ezt a képet mutattam magamról, hogy fájjon neked is. És amiért nem úgy néztem a szemebde, mint egy érett férfi.
Végigfuttattam a tekintetemet a sötétben derengő falakon, a régi bútorokon, apa székén, ami a krpita felé néz. A szőnyegen. Egy elgurult játékon. Egy sarokban nyitva hagyott képes könyvön. Egy másikon amit megint csak belepett egy por, ami úgy feküdt kinyitva az egyik fotel kerfáján,mintha apa éppen elment volna kévét főzni. Lassan nézelődtem, és hallgattama  csendet. A fájó csendet, amit valahogy mégis melengetőnek éreztem. Mert ott vagy te is, a lényem kiegészült darabjaként. Halkan felsóhajtottam, és csak úgy, ösztönösen halkan elkezdtem a gitárommal játszani. Sosem voltam benne olyan zseni, azt hiszem, és az ujjaim is elmerevedtek. Hiszen nem volt kinek játszanom. Nem jött oda Chrissie, hogy:
Beeen, játsz nekem, légyszi! Tudod, azt a... és elkezdte dúdolgatni. Olyan édesen dúdolgatott, hogy elovadtam. Hogy egyszerűen csak ölelgetni tudtalek utána ki tudja meddig. De Chrissie, az egy nagyon szomorú dal.
Nem baj, Ben. Mert ha tejátszod, semmi sem szomorú.
Nem tudom miért fogott meg téged a sound of silence, de csak csukott szemmel halgattad és dúdoltad.
Észre sem veszem és azt játszom. Azon a régi, ócska, megkopott, poros gitáromon. Vajon elér hozzád? Vajon hallod, mennyire sajnálom.
Úristen, Chrissie, én mindjárt elbőgöm magam. Annyira mocskosul hiányzol. Annyira utálom, hogy nem vagy itt. Hogy nem ragyogsz be minket. Hogy nem tartod a fényt Aidenben. Drága Chrissie, kérlak fogd meg egy kicsit a kezem jó. És segíts ebbe a hülyében megőrizni azt a fényt, amit ő egyfolytában feketének lát. Kérlek...kérlek...
- Szépek a csillagok, nem? - oldalra fordítottam a fejem, hogy jobban rálássak az égre. És nem. Megerőszakoltam a tekintetem, hogy még nem nézek a kriptára. Mert akkor már tényleg bőgni fogok. Jézusom, mennyire szánalmas fasz lett belőlem. De közben szinte már remegő ujjakkal játszottam.
- Igen. Az a kicsi ott olyan fényesen ragyog... - megköszörülö a torkomat és abbahagyom. Megropogtaotm az ujjaimat. recs recs recs recs. Nem csak az ízületek recsegtek. Az alattam lévő padló, ahova le akartam szögezni mindent. De már túl sok volt, és a szögek elrozsdásodtak.
Hercegnő Az voltál mind a kettőnknek. Mindig amikor valahogy egyszerre hívtunk így szinte teljes szinkronnal, hogy képtelen voltál megállni nevetés nélkül. Aztán pukedliztél egyet és közénk állva megfogtad az apró kis kezeiddel a miénket. Hercegeim? Indulhatunk! És mentünk. Bele a mesékbe, a vidmságba, bele a gyerekkorba.
Kérlak Chrissie, vezess engem is a felnőttkorba. Ahogy Aident is tetted. Igérem csak fognod kell a kezem. És én mindent megteszek, hogy egy kicsit felnőjjek. És jobb ember legyek.
- Nem így terveztem.
Tudom. Tudom. Tudom. Annyira tudom. Mindent. Összeszorítom a számat és veszek egy mély levegőt, aztán kifújom. De ez nem elég ahhoz hogy kiengedjem magamból a fájdalmat. Halálomig fújkálhatnám a levegőt nem tudném mindet kiereszteni.
- Tudtam Aiden. Mindig is tudtam. Mert együtt voltunk és midnet egyedül akartunk megoldani. Egymást védve. De most próbáljuk meg ketten jó? Mert... Mert nem engedi el a kezünket. Tudod jól. Csak eddig nem vettem észre, hogy rángat. Ki innen, ebből mindenből... - csak elkedztek dőlni belőlem a szavak. Egyszerűen ömlöttek, mint ha megolvadt volna bennem a jég, mintha egy egész óceánt próbálnék kibeszélni magamból.
Bocsánat, bocsánat, bocsánat. Bocsánat, hogy midnet rádzúdítok Aiden megint.
- Nem akartam észrevenni. Nem mertem a szemébe nézni. Pedig minden álmomban ott állt. Minden álmomban engem nézett. Apával együtt.
Sajnálom. Bocsánat. Üres szavak. Üres teljesen üres szavak, mert erre nincs szó. AMit én aznap velük tettem, arra nem lehet szó.
- Összevesztem velük. Eldugtam Chrissie babáját, szinte percekkel azelőtt hogy...azelőtt hogy... És sírt. Nagyon sírt. Apa meg kiabált. Olyan ritkán tette. De akkor kiabált. Miért nem becsülüd meg a hugodat benjamin? - a hangom egyre remegett és szinte észre se vettem hogy folytak a könnyeim. - És utána minden olyan rohadt gyorsan történt. Aztán nem voltak többé...
Akezemet az arcomba temettem és belemarkoltam a hajamba.
- Nem mentem még el hozzájuk. Nem bírtam a szemükbe nézni. És most sem megy. Mert ez az én bűnöm.
nem modnom azt, hogy nem akartam. Nem mondom azt, hogyidióta voltam. Úgysem értek ezek se semmit. Egyszerűen csak téptam a hajam és hagytam hogy bőgjek, mint valami idóta óriás gyerek. A bátyja előtt, ami már tizenöt évesen felnőtt.

[tell the wolves I'm home]

tell the wolves I'm home


2001. áprilisa
style

Vajon feltételezed rólam, hogy nem ismerem fel ezt a szart, Benjamin?
Éjjel-nappal ezt játszottad neki, engem pedig halálra idegesített, de a végén már szinte fel se tűnt. Beleolvadt a ház alapzajaiba, hozzászoktam, hogy mindegyik sarokban ott van valamelyik kis akkordja. A másikban pedig te és Chrissie, aki egyenesen rajongva bámul rád és a gitárodra. De ő sosem akarta megtanulni. Csak azt szerette, ha neki játszol... Különlegesnek érezte magát tőle.
És különleges is volt. Annyira különleges voltál, hercegnőm. A fény, amivel ragyogott... Bevilágított mindent, és mindenkit.
Szépek a csillagok, komolyan? De nem, egyszerűen semmi más nem hagyja el a torkomat. Még ez is csak alig. Mert közben annyira fáj... Fáj itt látni. Fájdalom hull rám a falakról, fájdalom les rám az ablakokon keresztül, én vagyok maga a megtestesült fájdalom, és vonzom, vonzom magam köré, mint a fény a molylepkét.
És kezdek belefáradni. A mai nap nagyon hosszú, nagyon fárasztó... Szükségem lenne egy kis szünetre, néhány tiszta oldalra, de egyszerűen az élet nem osztogat üres oldalakat. És miért is pont nekem adná őket? Hiszen nem érdemlem meg.
Általában tartom magam. Nem, mindig tartom magam. Rideg büszkeséggel. Még most is, pedig a francba... Tudom, hogy Benjamin előtt teljesen felesleges. Látja a lelkemet, még úgy is, ha már rég befedte a sötétség. Látja az egész lényemet, hiába próbálom meg minél mélyebbre tuszakolni azt.
És ugyanígy én is látom őt. De talán nem olyan jól. Úgy érzem, nem olyan jól. Hiszen itt vannak a szemeim... Talán még most is a kontaklencsét viselném, de túl késő van hozzá. És én túl fáradt vagyok most ahhoz a rengeteg réteg maszkhoz. Ott pihen az orromon a szemüveg, lencsén keresztül pedig a tompa, élettelen szemem, amelynek erősebb dioptriára van szüksége, mint a másiknak, pedig az sem egészen jó... Szinte csak foltokat, összevisszaságokat és homályokat látom, ha leveszem. De talán ezt kéne. Levenni, és hagyni, hogy a világ egy nagy kupaccá folyjon a szemem előtt... Egy sötét, összegyűrt pacává, tele fájdalommal és kínnal...
- Igen. Az a kicsi ott olyan fényesen ragyog... - Szóval te is látod, mi, testvér? Hát persze. Hiszen egész életünkben láttad... Talán csak nem olyan erősen, mint én. Hiszen a sötétnek, mindig is vakítóbb a fény, mint magának a fénynek...
És én halkan sóhajtok egyet. Mert néha csak elegem van a gondolatokból. Mert néha csak szeretnék pihenni egy kicsit, de a világ nem hagy, folyton ott duruzsol a fülembe...
És nekem végem van, nekem végem van... De én nem ezt akartam.
Sosem így akartam. Kérlek, értsd meg. Annyira szerettelek volna biztonságban tudni benneteket, Benjamin... Anyát, apát, téged... Christine-t... Istenem... És elbuktam. Nem sikerült. Akkor mi más egyéb számíthat még a világon nekem? Mi az, amiért még itt vagyok? Nem hiszek a sorsban, a sors egy baromság, de ha nekem esetleg van, akkor épp ördögien kacag, hogy elbaszhatta az egész életemet. Miközben én tettem. Ki más? Nem lehetek olyan önző, hogy ilyen megfoghatatlan dolgokra kenem a bűneimet. És már csak azért vagyok itt, mert a pokolban nem tudnék eléggé megfizetni azért, amit elkövettem.
Amiket? A francba is, semmi mást nem bánok így. Semmi más nem érdekel. A többi bűnöm nem számít. Piti dolgok. A többi halálfaló, akiket megöltem? Csak szebbé tettem a világot. És engem ki fog eltüntetni, hogy szebbé tegye a világot? Olyan unalmas lenne, ha magammal kéne megtennem.
- Tudtam Aiden. Mindig is tudtam. Mert együtt voltunk és midnet egyedül akartunk megoldani. Egymást védve. De most próbáljuk meg ketten jó? Mert... Mert nem engedi el a kezünket. Tudod jól. Csak eddig nem vettem észre, hogy rángat. Ki innen, ebből mindenből...
Érzem, hogy megremeg az alsó ajkam. De nem, nem... Nem tehetem. Olyan erősen harapok belülről a számba, ahogy csak tudok. Még a vér tompa íze sem zavar.
- Az én kezemet már rég elengedte, Benjamin. - Halk vagyok, csendes. És őszinte. Mert én kértem. Én könyörögtem neki... csak ne próbáljon meg megmenteni, nem teheti ezt... Nem lehet olyan önző, mint amilyen én vagyok. El kell engednie, és hagynia, hogy elmerüljek. Hogy magába szippantson.
Nem teheti velem ezt, nem tarthat fent, mert akkor egyszer csak elhiszem, hogy itt a helyem.
- Nem akartam észrevenni. Nem mertem a szemébe nézni. Pedig minden álmomban ott állt. Minden álmomban engem nézett. Apával együtt.
Az én álmaimba hogy ellátogattak-e? Fogalmam sincs. A nappalok egybefolytak az éjszakákkal. És a nappalaimon folyton ott álltak a hátam mögött. A szemem sarkából láttam őket, de sosem tudtam őket elkapni... De most végre nyugodhattok. Ott a virágom, ott vagyok én is... Csak kérlek... Hagyjatok el engem. Mert nincs rém szükségetek. Kinek volna rám szüksége?
- Összevesztem velük. Eldugtam Chrissie babáját, szinte percekkel azelőtt hogy...azelőtt hogy... És sírt. Nagyon sírt. Apa meg kiabált. Olyan ritkán tette. De akkor kiabált. Miért nem becsülüd meg a hugodat Benjamin? - Megremeg a hangja. És szinte érzem a könnyeit az arcomon. - És utána minden olyan rohadt gyorsan történt. Aztán nem voltak többé...
Érzem a dühöt a mellkasomban. De megáll. Nem jön tovább. Nemet int. És jól teszi. Itt nincsen helye haragnak. Jól tudom... Jól tudom, mit érez. Jól tudom, hogy mit vár, mit kéne éreznem. és jól tudom, hogy mit reagálnék rá, ha ez nem ez a pillanat lenne.
De ez ez a pillanat.
Lassan leveszem a szemüvegemet, behajtom a szárait, és leteszem magam mellé a kanapé meg a félig magamra lökött pléd találkozásához. És csak figyelem, ahogy minden átváltozik... Mindenhol démonok állnak, minden egy kivehetetlen, fekete massza. És hirtelen otthon érzem magam... Hirtelen nem látok egyetlen ítélő tekintetet sem, és hirtelen azt kívánom, tényleg megvakultam volna. Mert ha az pont ilyen... Akkor csak jól jártam volna.
Érzem a könnyeit. Ott, bent a mellkasomban... A gyomromban. A torkomban. A számban. Az ujjaimon. Mert azok az én könnyeim is. Sírj helyettem, Benjamin. Én már képtelen vagyok rá, de annyira szükségem van rá... Vagy talán csak még? Annyira... De belőlem már nem jön ki semmi. Egyetlen egy szikra, egyetlen egy érzelem sem.
Csak heverek a homály mámorában, és bámulom az ablak egykori helyét.
- Nem mentem még el hozzájuk. Nem bírtam a szemükbe nézni. És most sem megy. Mert ez az én bűnöm.
- Megöltem őket. - A szó megállíthatatlanul fordul ki a számon. Tehetetlen vagyok. És gyilkos. Gyilkos vagyok. - Én voltam, Benny... Nem te. Semmit nem tettél. Semmit, ami ne lett volna elfelejthető. Ha aznap nem halnak meg, akkor nem is rémlene. Ezt tudod, ugye?
Nyelek egyet. Nem, nem lehet. Ez az a pillanat, ahol te erős maradsz... Vagy csak úgy teszel. Mint ahogy egész életedben úgy teszel.
- Azt várod, hogy dühös legyek rád? Rendben. Az vagyok. Rohadtul dühös vagyok, amiért könnyeket okoztál neki... És egy részem akkor is szívesen betörte volna az orrodat. De hogy azt mondjam, ez a bűnöd? Nem, Benjamin... Ne nevezd magad bűnösnek. Ne kényszerítsd bele magad valamibe, ami nem vagy.
Ezek a szavak egyszer nekem nagyon fognak fájni. Ezek a homályos szavak... De igazából már semmi nem fáj úgy igazán.
- Nem várják el, hogy a szemükbe nézz. Sosem várták el. Ők csak élni akarnak, Benjamin... Csak élni.
Csak élni.
Ez mindannyiunk vágya.
Csak élni.
De már egyikünk sem csak él.
De már egyikünk sem él.

[4/2001● . . . ●⭃ . . . ⥷]

4/2001
● . . . ●
⭃ . . . ⥷

tükörképem

A gondok ha túl nagyok,
én akkor is itt vagyok.
A szavak széthullanak:
Ne aggódj, tartalak!

Olyan barom vagy Aiden. Egy idióta barom. Egy seggfej. Még most is felhúzol. Annyira hogy neked akarnék ugrani, de az is megint hogy nézne ki. Nem karok most felkelteni senkit. Se anyát, se apát, se a dréga kicsi Chrissiet. Lefektetted ugye? Remélem odaadtad neki a plüsssárkányát. De úgy is tudod, hogy fel fog kelni. Ilyenkor mindig felébred. Mert értünk izgul.
Mint minidg.
Most is értünk izgul.
- Az én kezemet már rég elengedte, Benjamin.
- Aha. Persze. És higyjem is el, mi? Ne nézz hülyének Aiden, mert beverem az orrod, egészen az agyadig... - dünnyögtem kicsit indulatosabban, és szipogtam egy nagyot. Az orrom megint vérezni kezd, mert tele van azokkal a vérrögökkel, így dühösen megtörlöm a kézfejemmel.
Én értem, hogy a lelkiismeret szar dolog. Értem, hogy gyűlölöd önmagad, és nem is bírsz az után látni. Tudom, hogy belül forrsz, és bőgni akarsz, csak ahhoz is balfasz vagy. Teljesen megértem. Csak egyszer abba kéne hagynod. Mert fárasztó. És én komolyan addig foglak basztatni, míg abba nem hagyod a saját magad által félig-meddig kreaált dagonyában fetrengeni. Betemette a sár a szádat és a szemedet, és ezért nem látod, hogy ő ott van.
- Megöltem őket. - Nem vagy gyilkos. Azt akartam, hogy azt higyjem. Mert hibáztatnom kellett valakit. De nem vagy gyilkos. Csak egy méretes faszfej. De nem gyilkos. Tudod miért? - Én voltam, Benny... Nem te. Semmit nem tettél. Semmit, ami ne lett volna elfelejthető. Ha aznap nem halnak meg, akkor nem is rémlene. Ezt tudod, ugye?
oké, most az egyszer megengedem, hogy így hívj.
Eszembe jut az a nap. Amire annyira részletesen emlékszem, mintha pár perccel ezelőtt történt volna. Eszembe jut Chrissie sírása előttem, ahogy a kis ökleivel püföli a hasam. Gyűlöllek, Benjamin. Annyira undok vagy, egyszerűen gyűlöllek. Sosem fogok veled játszani, Bárcsak egyedül Aiden lenne a testvérem. Bárcsak ő lenne itt helyetted. Annyira gyűlöllek.
Azt gondoltam, hogy hagyom, kisírod magad. Mindegy volt, két perc alatt elfelejted. Utána visszaadom a babád, de tudod mit? Be is fonom neki a hajád. Csak neked. Csak miattad. De az a két perc sosem jött el. Ott kuporogtál nem sokkal mellettem. És én féltem. Féltem megmenteni.
- Felugorhattam volna. Felkaphattam volna. Eléugorhattam volna. megmenthettem volna. Mindegy, csak valamit csinálnom kellett volna. Ehelyett végignéztem. Tudod, lehet emiatt sem küldted rám az átkot rögtön. Mert mérges voltál,amiért nem ugrottam rá... Nem tudom. De akkor egyszerre éreztem úgy, hogy megérdemlem a cruciot, és nem.
- Azt várod, hogy dühös legyek rád? Rendben. Az vagyok. Rohadtul dühös vagyok, amiért könnyeket okoztál neki... És egy részem akkor is szívesen betörte volna az orrodat. De hogy azt mondjam, ez a bűnöd? Nem, Benjamin... Ne nevezd magad bűnösnek. Ne kényszerítsd bele magad valamibe, ami nem vagy.
Egy a fájdalmunk, testvérem. AKkor is, ha betegesen mentegetni akarsz felőle. Te is tudod. Én is azt akarom neked, amit te nekem. Csak megint szokásodhoz híven nem veszed észre, hogy az orrod előtt kalpimpálok. De úgy tűnik elfelejtettél valami nagyon-nagyon fontosat. De a kedvedért szíves örömest felidézem. Akár felírom neked egy fecnire, és teletapétázom vele a rohadtul unalmas szobádat.
- Nem várják el, hogy a szemükbe nézz. Sosem várták el. Ők csak élni akarnak, Benjamin... Csak élni.
Fájnak neked a szavad testvérem. Ott gyűlik benned a fájdalom és egyre csak szétmarod magad belül. És nekem is fáj, amit mondasz. Szerettem volna, Chrissiet látni ahogy felnő. Szerettem volna elkísérni az első Repüléstanjára. Szerettem volna mindenkit megfenyegedni, hogy ha kviddicsezne és felé dobnak egy gurkót és azt ledugom a torkukon. Szerettem volna megverni az első szerelmét. Aztán a többit is. Szerettem volna megtanítani jobban verekedni, még ha te ettől a tervemtől szabájosan kibuktál. De túlságosan elkényeztetted. Néha azonkapom magam, ahogy elképzelem. Aogy itt mászkál, kamszként. Lázad minden ellen és csak azért is egy vagon női sminkszart ken a fejére, hogy szebb legyen. Mi meg lebasszuk a fejét, hogy nem normális.
Szerettem volna apának bemutatni Raylát. Szerettem volna vele leülni a dolgozószobályában. Szerettem volna tanácsot kérni tőle, ahogy mindig is tettem. De már nem is tudom, milyen tanácsokat osztana nekünk. A gitáromat kiveszem az ölemből és a kanapé mellé teszem. Nem nagyon bírtad, ha a szobámba az elektromos gitárral téptem a húrt és Iron Maiden akkordokat gyakoroltan. Pedig csak azt akartam, hogy büszke legyél rám. Ahogy apa is.
Hosszú csend áll be köztünk, miközben a szavaimon gondolkodom. Aztán meghallok egy reccsenést, és felnézek a lépcsőre. Ott kukucskál, félnken és behúzott nyakkal.
De Aiden. Magamnak nem tudok megbcsájtani. Ahogy te sem saját magadnak. Mi már csak ilyenek vagyunk.
Szia, Ben...
Én pedig, ahogy mindig minden egyes alkalommal mérgesen tátogva mutogatnék neki.
Hogy kerülsz ide, Tintin? Nyomás vissza az ágyba. Az előbb dugott be ooda téged Aiden...
De nem tudok aludni... Megint összevesztetek, ugye?
Hát igen. Előfordul.
De ti mindig összevesztek.
Mi ilyenek vagyunk, azt hiszem mindig is ilyenek leszünk. De megbeszéljük a dolgokat. Mint férfi a férfival.
Jó... De ez olyan soká tartott.
Lehet...
És kibékültetek?
...
Ben? Kibékültetek? Ki fogtok békülni? Ugye Ben?
Igen... Mi mindig kibékülünk.
Megígéred?
Aham. Most meg tűnés aludni.
Jó éjt Ben.
Jó éjt, angyalom.
- Ahogy mi is, Aiden... Ahogy mi is élni akarunk. Te is élni akarsz... Had mondjak el neked valamit. Mert úgy tűnik nem egészen fogtad fel azt, amit akkor mondtam. Igen akkor. AMikor vakon kerestél a sötétségben. Hallottad, amit mondtam? Hát jó. Megismételem: nem te ölted meg őket, Aiden. Nem te. Ezt én tudom a legjobban. AKkor ott nem voltál Aiden. Arcra hozzád hasonlított, de az nem a tesóm volt, hé! Tudod miért? Mert ő sosem tette volna ezt meg. AKkor ott abban a pillanatban valami más helyen bolyongtál. Igen, tudom! Te fogtad a pálcát. Te mondtad ki az átkokat, amikről fingod sem volt, hogyan kell elsütni őket. Láttam, ahogy próbálod összeszedni magad. Anya is tudja. Apa is tudja. Chrissie is tudja. Én is tudom. Nem te voltál.  
Hátra döntöm a fejemet és a két kezemmel az arcomba csapok. Kicsit még sajog a torkom, ahova odanyomta azt a nyomorult pálcát, komolyan ki akartad lyukasztani, vagy mi a franc? MIndegy, mindegy. Inkább csak hagyom a csendet, hogy megint közénk férkőzzön, majd fürkészni kezdem az arcát.
- És, hogy van a szemed? - vonom fel kérdően a szemöldökömet, mert igen, láttam rajta a szemüveget. Tudtam, hogy nem látott amikor azon a helyen voltunk. Nem is tudom hogy meg mi találta el. De csak nem vakult meg akkor teljesen. Jézusom Aiden. Hány átokheg lehet még rajtad, mondd?