Az ebédlő

Az ebédlő sötét és kifinomult stílusa anya ízlésére vall. Sok családi vacsorának és ünnepi ebédnek adott már otthont, és számos átalakításon ment keresztül, az évszázadok alatt. A mahagóniai fából faragott bútorok, a kis díszek mind-mind tudnának arról meéslni, mennyi mindent kellett kiállniuk a lelkes gyermeki fantáziának. Itt-ott még néhány firkálmány is látható egyes székek lábain, vagy fal alján, amit Ericának nem volt szíve eltakarítani. A legtöbb természetesen Benjamin keze nyomát hordozza.

[we were all lost somehowbut we didn't care]

we were all lost somehow
but we didn't care


2001. szeptember közepe
style

Lehunyom a szememet néhány pillanatra, és csak élvezem, ahogy a hűvös szellő megborzolja a hajamat. Belesimítja a homlokomba majd pedig vissza hátra, a lábamnak pedig közben nekiütköznek a feltámadó színes levelek, amelyeket szintén visz magával a szél. Ősz van... Szeretem az őszt, azt hiszem. Persze Angliában ez nem nehéz, hiszen egy kicsit mindig ősz van. De a mai nap szép. Nem olyan ködös és nyálkás, az ég nem szürke a szmogtól és dagad az esőfelhőktől. Most süt a nap. Nem tudom, hogy meddig fog tartani... valószínűleg pont addig, amíg be nem lépek a házba.
Végigesik a tekintetem a kúrián, amelyet körbelengenek a gyerekkorom emlékei. Érzem a frissen sült pite illatát, hallom a nappaliban szaladgáló ikrek hangjait, mellettem pedig elrohan Chrissie egy plüssállattal a kezében. A lépcső közepén állok, és figyelem a jelenetet... olyan valóságosnak tűnik. Túlságosan is valóságosnak. Akarom ezt látni? Nem biztos. Nem... nem akarom.
Mély levegőt veszek, és visszadugom a cigarettát a számba. Élvezem, ahogy elborítja a füst az agyamat, és arrébb űzi a rémképet, helyette utat enged az őszi tájnak. A színes leveleket figyelem, ahogy az út közepére sepri őket a légtömeg. Szeretem az őszt... nagyon szeretem. Van egy különleges hangulata ezeknek a napsütötte, már-már meleg őszi napoknak. Körbeleng, feltölt egy kicsit. Azokat az üresen kongó részeket a bőröm alatt... milyen drámai vagyok ma! Azt hiszem, az utóbbi időben kicsit megfeledkeztem az önsajnáltatásról. O'Mara mellett általában nem jut időm ilyenekre gondolni. Vele az élet mintha a szokásosnál gyorsabban söpörne, még akkor is, ha épp nem keveredünk bele valami üzletbe. Valószínűleg hallgatni fogom még, hogy leléptem ma tőle... de tudom, hogy haza kell jönnöm. És mi is lenne ennél tökéletesebb időpont, mint ez a csodálatos, kellemes őszi nap?
Kihúzom magam, ujjaimmal átsimítom a hajamat, miközben kilököm a csikket ujjaim közül és összetaposom egy levél holt maradványával. Nem akarok a szemükbe nézni... nem akarok, pedig tudom, hogy nem fog nehezemre esni a képükbe hazudni. Hazudni... sok mindenről. Nagyon-nagyon sok mindenről. Halkan sóhajtok, és felpillantok az égre, már meg se próbálom valami hülye kis indokkal kimenteni magamat a sok kreált szöveg alól. Pedig azok úgy nyomják a vállamat, mint Atlaszt az ég... De mi lenne, ha lelökném őket onnan? Beszakadna a föld a lábam alatt.
Visszanézek a házra, és végighúzom fogaimat alsó ajkamon. Gyerünk, Aiden. Annyiszor okoztál már csalódást... nem fog nehezedre esni még egy alkalommal.
Hosszúnak tűnik az a pár méter, amit megteszek a bejáratig. A nehéz faajtó furcsán néz rám, mintha nem értené, mit keresek itt már megint ennyi idő után? És azt hiszem, hogy én sem értem. Mert minden egyes alkalommal, amikor hazajövök, igazából csak a vesztembe rohanok.
Beszívom a ház illatát a küszöbre lépve. Szomorú és üres... Mégis ott a régi idők lenyomata. Furcsa aroma ez, miközben az ablakon át beömlő napfény aranyra festi az előszobát. Halkan csukom be az ajtót, és átsétálok a szobán, úgy nézve körbe, mintha csak azt várnám, az elmúlt másfél hónapban bármi is megváltozott. Pedig nem... ez ugyanolyan, és áprilisban is pont ugyanilyen volt.
Az ebédlőben állok meg, ujjamat végighúzom az üres faasztal tompán csillogó tetején, és a középen heverő vázára pillantok, amelyben néhány szál, már eléggé száradt rózsa pihen. A konyhában csend van, és igazából az egész ház néma, de akkor is tudom, hogy itthon vannak... hiszen hol máshol lennének?
Kipillantok az ablakon az aranysárgára száradt, levelekkel borított udvarra, közben pedig megérintem az orromon húzódó heget. Ezt még augusztus végén kaptam, amikor O'Marával a nyakláncot loptuk el abban a klubban, és persze, ha ennyivel megúsztam volna, de a szemem alatt és az ajkamon is pihen egy vágás. Remekül festhetek... pont úgy, mint aki minden egyes lépésével csak a szégyent borítja rá a családja nevére.

[17/9/2001● TESÓ ●⭃ Cseszd meg Aiden ⥷tükörképem]

17/9/2001
● TESÓ ●
⭃ Cseszd meg Aiden ⥷
tükörképem

Here's a story of everything we'll ever be
You can hide but some of us can never leave
And if you go I don't need those little things
They remind me of all our little dreams
Can you hear the words? All I can say
We can watch the world, even if they walk away
Forget about tomorrow, tomorrow is today
You were born a lion and a lion you will stay

És elrontottam megint. Baszki. Az ujjaim már szinte teljesen elgémberedtek, de igazából nem nagyon érdekelt. A gitár húrjaira erőszakoltam őket újra és újra. De persze a hangok nem jöttek ki belőle tökéletesen már megint. Ó, nem. Mert ez nem a kék gitárom volt. Nem a Nefelejcs volt. Őt már odaadtam Chrissienek, amikor végre lementem a kriptába. Odatámasztottam a hülye kibaszott névtáblája mellé, oda, ahol Aiden otthagyott rohadt virága volt. A fehér tulipán, amit mind a ketten annyira szerettek.
Baszd meg Aiden.
Felidézem a kék gitáromnak a hangját, ahogy még egyszer utoljára eljátszottam rajta a November Raint. Nem csak Raylának, hanem Nekik is. Mielőtt levittem volna Chrissienek. Felidézem, ahogy az ujjaim a húrokat pengették, tisztán, és hangosan, mert azt akartam, hogy ők is hallják. Akár hol is vannak.
Mi a baj, Ben? Nem tudsz játszani?
Chrissie hangja megint feltépte bennem a sebeket, ahogyan minden egyes alkalommal, amikor egyszer hirtelen megjelent előttem. Én pedig beszélgettem vele. Mert egyedül ő volt itthon. Rajtam és anyán kívül egyedül ő volt itthon velünk. Most is rám szegezte a gyönyörű kék tekintetét, és félrebillentett fejjel figyelt a szobámban, szőke göndör hajszálai pedig az arcába hullottak.
Nem tudok játszani, Chrissie.
Miért nem, Ben? Elromlott a gitárod?
Ó, nem. A gitárnak semmi baja. Egyedül én romlottam el, Chrissie.
ledobtam a kobott gitáromat az ágyamra, és kinéztem az ágyam feletti ablakból. Az ősz már javában elkezdte megfesteni a leveleket, én pedig elhúztam a számat. Utáltam az őszt, utáltam a hideget, még akkor is, ha nem voltam fázós fajta. A hideg az egyre elbaszottabb családi ünnepekre emlékeztetett, és arra, hogy rohadtul nem lehetett kint semmit sem csinálni. Bent kellett ülnöm a többiekkel egy rakáson, és baromságokat csinálni. Utáltam a bezártságot, ha tehettem mindig kimentem a Roxfortban is. Az a gyökér Aiden meg kotolhatott odafent, Esther társaságában.
Egyre kevésbé szerettem az őszt. Az elmúlásra és a halálra emlékeztetett, ami ugyebár az élet kibaszott része volt. A halál annyira természetes, ugye? De pont nekik az nem adatott meg, hogy a lehető legtermészetesebben haljanak meg.
Összeszorítottam az ajkaimat. El kellett volna már engedem őket, de Chrissie most is ott kucorgott előttem az ágyamon és engem nézett. Ahogy mindig is nézett, amikor azt akarta fonjam be a haját. És milyen rohadtul büszke voltam magamra, hogy a tökéletes Aidennek nem ment. A francba. Bámultam a kinti álmos levélhullást, a hátsó kertet, aminek már egy darab otthagyott játék sem színezte be a földjét. Kíváncsi voltam, hogy anya hova tette el őket. Bámultam, el szándékosan a hgom szőke hajzuhataga felett.
El kellett volna engednem őket. Hiszen... Hiszen neki is olyan kibaszottul gyorsan ment nem? olyan rohadt gyorsan, hogy már megint nem jött haza. Olyan kibazsottul nehéz lett volna biztos neki elénk állni benyögni egy hellót.
Néha kibaszottul irigyeltem. Hogy ennyire könnyen kilépett mások életéből.
Hiányzott akkor is, ha kedvem lett volna elverni a gitárommal. Ugyan úgy hiányzott Rayla is, mert ő a Roxfortben volt én meg itt. Egyedül.
Tök egyedül a házban, anyámmal. Azt hittem ha a kviddics edzésekkel tömöm tele a napjaimat, akkor az beleráz az életbe, és akkor könnyebben elrepülnek a napok, és raylával is hamarabb találkozhatok. De nem. Rohadtul nem így volt, mert az életem felett megállt az óra, csak ugyan azokat a köröket futottam. Megint teljesen egyedül.
És akkor észrevettem, hogy hazaértél. Tudtam hova ment, valahogy mindig tudtuk, merre járt a másik. Úgyértem régebben. Most valahogy nagyobb volt a szakadék. Nagyobb, mint a háború előtti napokban. Mert megint ugyan azt csinálta. Otthagytam Chrissiet a szobámban, én pedig lementem a lépcsőn. Most nem torpantam meg apa bezárt ajtaja előtt, csak lesétáltam a nyikorgó, ezernyi rohangálástól szétkoptatott lépcsőn, és a konyha felé indultam.
Ott állt a konyhában, én pedig csak némán megtámasztottam az ajtófélfát. Igazából nem ordítottam le. Valahogy most az a fajta düh járt át, amit tényleg inkább magamban tartottam. Amúgy is folyton a fejemhez vágtad, hogy nőjjek fel, nem?
Várom, mikor fejezi be annak a hülye udvarnak a bámulását azon a bizonyos ablakon. Azt törtem egyszer be, egy gurkóval, ami egyenesen anya pitéjébe landolt. Szép emlék volt. Mégis égette a torkom még ez is. Ha végre felém fordult felvontam a szemöldökömet.
- Hát helló bátyám. Már azt hittem elfelejtetted hol lakunk.

[we were all lost somehowbut we didn't care]

we were all lost somehow
but we didn't care


2001. szeptember közepe
style

Rosszul vagyok ettől a háztól. Rosszul vagyok a gondolattól, hogy Benjamin és anya csak úgy ülnek itt... és nem csinálnak semmit. Pont úgy nem csinálnak semmit, mint ahogy én se tettem néhány hónapig. Olyan ez, mint egy lánc, ami szép lassan fonódik rá a bőrödre. Ez a ház mérgező... persze az másik kérdés, hogy én tettem ilyenné.
Látom az ebédlő rég elmosódott ragyogásának nyomait, amelyet maga mögött hagyott valahogy. Ahogy kölyökkoromban begyűlt ide az egész család, anya sütött, apa főzött... ó, a faszomba, miért gyötröm magamat ezekkel az emlékekkel? Úgy rágódom a múlton, mintha csak visszajöhetne... de nem fog. Tudom, hogy egy kegyetlen és hideg részem már túllépett ezen, a másik viszont képtelen, tehetetlenül ide ragadt, és egyszerűen azt a részt nem tudom felcibálni az ebédlő padlójáról.
Végigfuttatom a tekintetemet az vázán az asztal közepén, amelyben az a rózsa haldoklik. Eszembe jut, hogy előhalásszam a pálcámat és életre keltsem... de pontosan tudom, hogy a galagonya nem képes gyógyítani. A pusztítás és a fájdalom élteti... nem véletlen választott engem, gondolom.
A vázáról az asztal végére vándorol felemás tekintetem, a székre, amely már évek óta üresen áll. Nem akarok rágondolni... mégis, szinte látom az alakját, ahogy ott ül, szivarozgat, és ráérősen lapozgatja végig az előtte heverő könyvet. Enciklopédiák, atlaszok... mindig valami más baromi unalmasnak tűnő olvasmány, amit persze utána elloptam az irodájából, csak hogy tudjam, mi volt olyan rohadt érdekes benne, hogy órákig képes volt szótlanul böngészni - a térképek, vagy a haszontalan cikkek a medvék vedlési szakaszairól? Persze ő valószínűleg tökéletesen tudta, mit csinálok... apa lehetett az egyetlen, akit sosem tudtam igazán átvágni. Még akkor sem, ha velem ugyanezt elhitette.
Megütik a fülemet a hangok a lépcső felől, de már egy pillanattal azelőtt érzem, ahogy közeledik, hogy a fokok lágyan belenyikordulnának csendbe. Lehunyom egy pillanatra a szememet, felkészítem magam arra, aminek az eljövetelére számítok... Benjamin üvöltve bevágtat, ütögetni kezd, hozzám vág néhány dolgot, a vázát a rothadó virággal, esetleg már most is ott van a kezében valamelyik bunkósbotja, amivel kölyökkorában is szeretett rohangálni az udvaron. Dehát mit nekem még néhány heg a fejemen? Így is látszik még néhány heg az arcomon, az orromon és a szemem alatt, a homlokomon lévő kis horzsolás maradványát pedig szerencsére eltakarja a hajam.
Felnézek rá, ahogy megáll az ajtókeretben, és néhány másodpercig csak várom, hogy mikor történik már meg. Gyerünk, öcsi, ronts nekem... nem fogom azt mondani, hogy nem érdemlem meg! De ő csak áll és bámul rám, bámulunk egymásra, mint két fakó tükörkép, miközben már kívülről is aligha vagyunk hasonlók.
Hirtelen a szokásosnál is jobban éget a mellkasom, hogy rágyújtsak egy újabb szálra, az egyik kezemet a zsebembe is csúsztatom, de egyelőre csak pihentetem a dobozon és az öreg öngyújtón mellette. Még méregetem Benjamint néhány pillanatig, csak azután húzok elő végül egy szálat, és csúsztatom be kimért mozdulattal az ajkaim közé.
- Ha meg akarsz ütni, csak rajta... - szólalok meg a cigarettával a számban, miközben az öngyújtót igyekszem működésre bírni. Továbbra sem nézek rá. - Hozzászoktam már, szóval hajrá!
Végre meggyújtóm a szálat, és csak azután nézek vissza rá, hogy a füst jólesően megtölti a tüdőmet. Még mindig nem mozdul... ettől pedig már gyanakodni kezdek.
- Hát helló bátyám. Már azt hittem elfelejtetted hol lakunk.
Ó, hát beszélni még tud! Rendben, akkor nagy baj nem lehet. Sóhajtok egyet a szavaira, és ellököm magam az asztaltól, hogy átsétáljak az ebédlőn, megcélozva a konyha bejáratát.
- Igen, és eddig tartott, amíg ismét eszembe jutott... - válaszolok gúnyosan, és közben megállok a szekrénysornál, hogy végigfuttassam rajta a tekintetem. Itt is nagyrészt könyvek sorakoznak, néhány dísztárggyal... mint ez a nevetséges, aranyból készült nudista szobor valami kövér császárról, ami persze az egyik felső polcon kapott helyet, hogy a fiatalabb énjeink nem tudták elérni. Sokszor könyörögtünk röhögve apának, hogy adja ide... most pedig vastag porréteg fedi. - Anya hogy van? - vált át a hangom csevegőbe, és visszasétálok az előbbi helyemre, telefújva a teret dohányfüsttel.

[17/9/2001 ● TESÓ ● ⭃ Cseszd meg Aiden ⥷ tükörképem]

17/9/2001
● TESÓ ●
⭃ Cseszd meg Aiden ⥷
tükörképem

Here's a story of everything we'll ever be
You can hide but some of us can never leave
And if you go I don't need those little things
They remind me of all our little dreams
Can you hear the words? All I can say
We can watch the world, even if they walk away
Forget about tomorrow, tomorrow is today
You were born a lion and a lion you will stay

  Néha úgy érzem kiakad a vállam, és bár a Madam tökéletesen helyrehozta, azért mégis csak gyengébb lett a jobb kezem, azóta, hogy Godswell eltörte. De nem mintha ez számított volna, megszoktam azt a tompa, szúró fájdalmat, amit egyfolytában éreztem kviddics edzések alatt. Igazából elég durvák voltak, bár azt hiszem elkezdtem felvenni a ritmust, amit az edző diktált. Nem mintha nem szívattak volna, hiszen új voltam. Nem mintha Benjamin Fraserrel lehetett volna szórakozni, mert azért is nekik mentem. Igen, összevertem néhány gyökeret, a hülyeségeik miatt. Igen, behívtak a klubb elnökéhez elbeszélgetésre, hogy a legközelebbi ilyen után már ki is rúghatnak, tehetség ide vagy oda. És igen, nem nagyon érdekelt. Jó, már nem voltam ugyan az a forrófejű kölyök, aki egykor. Mert ha nem változtam volna meg teljesen talán még Mr. Presconak is nekiugrottam volna.
De persze nem mintha Aiden tudta volna, amint kiderült, hogy felvettek ő asszem lelépett. Anya meg kikészült. Valahogy nem tett jót az idegeinek, főleg azok után, hogy bő három évre felszívódott, aztán valami fasza gyilkossági ügy miatt majdnem bekerült az Azkabanba. Kibaszottul kikészített. Pedig azt hittem én rohanok egyenesen a vesztembe azzal, hogy kviddicsezésnek szentelem az életemet. Anya utálta még a gondolatát is, mert szerinte tanulnom kellett volna úgy, ahogy Aiden tanult, és nem pedig egy hülye - esetleg halálos - sportra szánni az életem. De igazából azt hiszem csak ehhez volt tehetségem. Aidennek meg... basszameg, mindenhez. Még most is, ha akarta volna, ha nem süllyesztette volna bele magát a sok szarba, még most is annyi minden lehetne belőle.
Utáltam, amiért ilyen idiótán viselkedett, utáltam, amiért menekült egyfolytában itthonról, utáltam hogy ennyire gyáva volt. És utáltam azt is, amiért én képtelen voltam rajta segíteni. Annyira próbálkoztunk jó testvérek lenni, de azt hiszem ebbe belefáradtunk. Vagy egyszerűen csak feladtuk? Na látod, Benjamin, már te is elpuhultál. Hiszen én sosem adtam fel semmit. Még ha belepusztultam volna se. És most mégis mit csináltam? Elengedtem volna ezt az egészet? Elengedtem volna azt a sok évet, amit egymás mellett lehúztunk, még akkor is, ha szinte képtelenek voltunk rendesen meglenni együtt? Azt hiszem Chrissie nélkül szinte ez lehetetlen volt. Ő volt a kettőnk közzé került egyenlítő, ami kicsit is, de mégis egyben tartott kettőnket.
Ahogy a konyha felé lépek annyira kedvem lenne üvöltve, csapkodva berobbanni, de egyelőre nem teszem. és ahogy befordulok a kellemes, kissé élettelen helyiségbe, tekintetem az elszáradt virágra téved. Ugyan úgy van, azóta a nap óta. Mert már nincsen itt apa, hogy anya kedvéért új virágot hozzon bele. És anya képtelen kihajítani azt az egy szálat, amit apa utoljára hozott neki.
És akkor megint hallottam. Hallottam, ahogy főzött. Láttam, ahogy kölyökként mellé rongyolok és valami baromságot magyarázok, aztán besegítek neki. A konyha volt a mi közös helyünk ott beszélgettünk és ott háborogtam neki minden hülyeségről. A torkom egy pillanatra elszorult, ahogy az emlékek pokoli képe ismét kínozni kezdett. Ahogy apa hangja egyre élénkebben szólt, én egyre inkább el akartam volna innen menekülni, de az csak sértette volna a büszkeségemet. Hiszen nekem minden fájdalmat el kellett viselnem. Mert ha nem tettem meg, más sérült helyettem.
Persze az más kérdés volt, hogy nem lettem írtó mérges, amikor megpillantottam ott füstölögni a konyhában. De nem, most csak legyűröm ezt, apa miatt. És mert a mérgesen hallgatag Benjaminnál azt hiszem nincsen veszélyesebb.
- Igen, és eddig tartott, amíg ismét eszembe jutott... - válaszolta nyersen, mire felhorkantam, majd összefonva magam előtt a kezemet végigmértem. Megváltozott. Valahogy Aiden mindig tett valamit amitől egy kicsit megváltozott. Én meg maradtam ugyan az a Ben, aki eddig is volt.
- Szívesen hozzád vágnék egy nefeledd gömböt, de sajnos nincsen minden zsebemben - forgattam meg a szememet, és a vonásait néztem. Volt benne valami más, amit nem tudtam hova tenni, ez pedig idegesített. Mert ismernem kellett volna, de egyre kevésbé ismertem. Ez pedig kibaszottul fájt.
Követtem a tekintetemmel, ahogy megállt a polc előtt, amire régen annyiszror próbáltunk felmászni, azért a vacak nudista szoborért. Vagyis inkább én, mert Aiden persze nem akart sose csinálni semmilyen izgalmasat velem. Egszer mintha rám is borult volna, nem nagyon emlékeztem mi történt azután, hogy lezúgtam róla.
- Anya hogy van? -
- Nahát érdekel? - kérdezem kicsit élesebb hangnemben. - Faszán van, kurvára faszán, elvégre megint eltűntél, mintha mi megszűntünk volna létezni. - mondom feszülten, és továbbra is visszafogva magamat. Utáltam benne, hogy ennyire el akarta hitetni velünk mennyire leszarja. Mindennél jobban gyűlöltem a hülye maszkjait. - Tényleg azt hiszed, hogy így játszadozhatsz velünk? Nem kérünk sokat tőled Aiden. Főleg anya nem. Te pedig szarsz bele. Nem csak neked fáj az itteni levegő. De azzal, hogy folyton menekülsz, csak jobban felkavarod a habokat és beborít az ár - mondtam, és már magam sem értettem miért használtam olyan hülyén drámaias költői képeket, mint az apám.

[we were all lost somehowbut we didn't care]

we were all lost somehow
but we didn't care


2001. szeptember közepe
style

A füst belengi nem csak a testemet, az arcomat, de a szobát is. Furcsa... hasonlít ez apa pipájának az aromájához de mégsem ugyanolyan, mégsem illik ide, akármilyen rezzenéstelenül is állok és nézek szembe Benjamin vádló, gyűlölködő tekintetével. Tudom, hogy legszívesebben eltörné a kezemet, amiért rámertem idebent gyújtani, amiért megmocskolom ezt a helyet a cigimmel... dehát nem mintha nem lenne már annyira édes mindegy.
Persze nem mondom, ez a tettetett nyugalom, amivel áll itt, kissé feszít. Benjamin nem az a típus, aki akár csak egy pillanatig is rejtegeti az érzelmeit, vagy legalábbis visszafogja őket... ő mindig is mindent azonnal, teljes bedobással élt meg. Ez volt ő... és még mindig ez ő. Hihetetlen, hogy újabb és újabb oldalakat tudok kihozni belőle... olyan oldalakat, amelyek még engem is teljességgel meglepnek.
Persze, én jövök ismét a gunyoros mellébeszélésemmel ő pedig erre csak mégjobban felkapja a vizet. Mélyet szívok a cigimből, hagyom, hogy feltöltse a zúzódások fájdalmát az arcomon, és az ablak felé pillantok.
- Szívesen hozzád vágnék egy nefeledd gömböt, de sajnos nincsen minden zsebemben - közli velem, hogy egy kis sóhajjal a plafon felé pillantok, aztán csak ellököm magam az asztal mellől, mert már nem bírok ott állni.
- Pedig nem ártana neked, kölyökkorodban is mindig elfelejtettél mindent... - Úgy beszélek vele, mintha ki sem maradt volna ez a néhány hét... ez a hónap... az élet sűrű, és én hazajöttem volna, tényleg... de nem akartam. Ez a csúf igazság, de én meg az igazságok... nem feltétlen vagyunk jóban.
- Nahát érdekel? - csattan fel, ahogy anya után érdeklődöm. - Faszán van, kurvára faszán, elvégre megint eltűntél, mintha mi megszűntünk volna létezni.
A dráma, a dráma már megint... három évig nem látták a képemet, és egy-egy hónap még mindig téma? Ugyan már... úgy érzem, rá sem ismerek már erre a családra, vagy legalábbis arra, ami maradt belőle. Ez pedig szar... főleg a tudat, hogy az egész az én kicseszett hibám.
Én pedig mégis bámulok rá tovább, azzal a kifejezéstelen arcommal, számban a lassacskán perzselődő szál cigarettával.
- Szóval akkor jól van, az a lényeg - bólogatok, és két ujjam közé csippentve a szálat eltartom magamtól egy kicsit a szálat hogy kifújjam a füstöt, aztán felé biccentem azt. - Kérsz egy kis cigit, Benny? Mintha kissé feszült lennél.
Tudom, hogy csak fokozom az amúgy is magasan lángoló tűzrakást... és azt is tudom, hol kellett volna abbahagyni, de mégsem teszem. Eljátszom, mintha rohadtul élvezném húzni az agyát, de közben fájdalmas tempót jár le a szívem a mellkasomban.
- Tényleg azt hiszed, hogy így játszadozhatsz velünk? Nem kérünk sokat tőled Aiden. Főleg anya nem. Te pedig szarsz bele. Nem csak neked fáj az itteni levegő. De azzal, hogy folyton menekülsz, csak jobban felkavarod a habokat és beborít az ár.
Száraz nevetést hallatok a szavaira, hangom végigrezgi az üres ház falait. Hitetlenkedő pillantást vetek rá, és közben el is lépek mellette, hogy a konyhába sodródjak.
- Hűha, Benjamin, mindig lenyűgöz a költői vénád... talán megtaláltad apánk egyik verseskötetét, és éppen abból idézel? - Fejezd be, Aiden! Már legszívesebben én is pofán vágnám magamat, de mégis folytatom, azzal a büszke fintorral a fejemen... és ebben a pillanatban épp annyira gyűlölöm magamat. Főleg, ahogy a konyhába lépve a csempére lököm a csikket, hogy eltapossam azt.

[17/9/2001 ● TESÓ ● ⭃ Cseszd meg Aiden ⥷ tükörképem]

17/9/2001
● TESÓ ●
⭃ Cseszd meg Aiden ⥷
tükörképem

Here's a story of everything we'll ever be
You can hide but some of us can never leave
And if you go I don't need those little things
They remind me of all our little dreams
Can you hear the words? All I can say
We can watch the world, even if they walk away
Forget about tomorrow, tomorrow is today
You were born a lion and a lion you will stay

 
Apám szerint érzelmes és heves voltam, mint amilyen anyám is, Aiden meg nyugodt és józan volt, amilyen apa is. Balahogy azt vettem ki a szavaiból, hogy ő mindig is hitt abban, hogy a mi ellentétünk igzaából egy teljesen jó párost alkot majd, amik nem szakítanak és nem távolítanak el egymástól minket, hanem összekovácsolnak majd. De ezek az ellentétek az évek múlásával egyre durvábban és összeegyezthetetlenebbek lettek, mi pedig egyre kevésbé voltunk jó testvérek. Apa is látta, s nagyon jól tudta. Én pedig tudtam, hogy kurvára szomorú volt emiatt, hogy nem tdott minket  kibékíteni.
Pedig én próbálkoztam. És azt hiszem aiden is próbálkozott. De igazából már egyre kevésbé tudtam és éreztem, hogy mi volt vele, ez pedig kibaszottul zavart. Ahogy a cigifüst is, ami keserűen terjeng a levegőben, és akárhogy is próbált olyan lenni, mint apának a pipafüstje, nem ment neki. A pipából minig édes aroma áradt, olyan, ami még anyát sem zavarta. Mindig vidám és meleg illata volt, nem pedig keserű és fojtogató. Fintorogva bámultam Aident, ahogy a szál cigivel a szájában mászkált a nappali és a konyha között.
- Pedig nem ártana neked, kölyökkorodban is mindig elfelejtettél mindent...
- Nekem nem kellett nefeledd gömb, ott voltál helyette te - forgattam meg a szememet, és szinte fájóan közeliek az emlékek, amik elől ha akarnék se tudnék elmenekülni. Egyszerűen hagytam, hogy elárasszon az a kép is, amikor Aiden egyfolytában a nyomomban volt és leszidott, és folyton hetykén és büszkén hozzám vágta, hogy Benjamin már megint elfelejtetted ezeked, hát nem lehetsz ilyen idióta.
Tudtam, hogy Aiden menekült még az emlékek elől is. Tudtam, hogy ő legszívesebben megint elmenekült volna előlük, és tdztam, hogy azt hiszi minél messzebb van tőlünk nem fojtjuk meg. De vajon ezt tettem volna én vele? Vagy anya ezt tette vele? Megfullasztottuk akárhányszor itt volt velünk? Ennek még a gondolatától is rosszul lettem, és csak utánafordultam, Chrissie várakozó kék tekintetével együtt, aki szinte láttam hogy könyörgött:
Béküljetek ki.
Vajon kibékültünk valaha, Aiden?
- Hűha, Benjamin, mindig lenyűgöz a költői vénád... talán megtaláltad apánk egyik verseskötetét, és éppen abból idézel?
felhorkanok és egyre jobban érzem, hogy dühös vagyok, hogy valami robbani fog, hogy valami nagyon rosszat fogok mondani. Próbálok józan maradni, nem egyre kevésbé megy, egyszerűen feldühít az arroganciájával, azzal, hogy minden egyes szavával nem csak magának, hanem anyának és nekem is hazudik. Ökölbe szorítottam a kezemet, ahogy a konyha világos falai közzé léptem vele együtt, ahol a levegőben még mindig  keveredett a kókuszos pite édes illata, ahogy még mindig ott láttam apát a sütő előtt. Már készültem is visszavágni a válasszal, de aztán hirtelen azt sem tudtam mit akartam mondani. Mert a csikk landolt a padlón, nyomorultul kitekeredve és laposan, mintha csak egy döglött giliszta lett volna, amit egyszer tényleg vödröstől behoztam a konyhába, amikor anya sütött.
Elborított valami megint, az a nagyon heves lobogő indulat, ami mindig minden tagomat egyszerre mozgatta mag, amit annyira utáltam, mert annyira kurvára irigy voltam Aiden nyugalmára. Mert nem tudtam irányítani, csak átérezni. És ezzel a heves indulattal mentem neki most is, mint ahogy régen is annyiszor megtettem. Ezzel az indulattal löktem neki az egyik szekrénynek, hogy a benne lévő tányérok összecsörrentek, és mellénk esett egy pohár és apró szilánkokra törve beborította a csikket meg a padlót.
Dühösen markoltam a pólójának fekete anyagát miközben belenéztem azokba szürkés, szomorúan és fájdalmasan csillogó szempárba. Annyi mindent akartam a fejéhez vágni annyira akartam beleordítani az arcába.
- Ha neked ennyit ér az egész... Az egész ház, minden... mint egy eldobható, büdös cigaretta, amire akárhányszor rátaposhatsz, akkor jobb is ha haza sem jössz. De ne lepődj meg, ha egy nap nem lesz hová visszatérned. Ha nem fog már téged ide visszavárni senki.

[we were all lost somehowbut we didn't care]

we were all lost somehow
but we didn't care


2001. szeptember közepe
style

Valahogy meg kéne próbálnom kifejezni a bűntudatomat... azt, hogy sajnálom, hogy ennyi ideje feléjük sem néztem. Azt, hogy már megint titkolózok és nem avatom be őket semmibe... de úgy érzem, az életünk már egyre kevesebb ponton tekeredik össze. Persze, Benjamin a testvérem, anya pedig megszült, ezek olyan dolgok, amik sosem fognak változni. De az út, amin haladok, nem illik bele ebbe a családba, sosem illett bele és nem is fog. Én pedig talán egy kicsit menekülök is, mert nem tudom elviselni a fájdalmat, amelyet az itthonlét okoz.
- Nekem nem kellett nefeledd gömb, ott voltál helyette te - vágja a fejemhez, mire az öntelt is mosoly már gördül is a számra válaszként. Hát persze... én sosem felejtettem el semmit, rendezett és nyugodt voltam, mint most. Ő lobogott folyton túlhevülve, mintha csak fájt volna megállnia akárcsak egy percre is.
Közben átlépek a konyhába, amely ugyanolyan rumlis és rendezetlen, mint amilyen mindig is volt. De mégis... a meleg, barna színek és a fa mindent betöltő kellemes illata olyan otthonos, hogy szinte beleborzongok. Persze már ebből is eltűnt az élet... már csak egy halvány emléke annak, amely ekkor volt, amely pezsgett és a ház lelkének szerepét töltötte be. Ez mára mind kihunyt.
Végigfuttatom tekintetem a pulton, még emlékszem arra a néhány napra májusban, amikor megpróbáltam anyát megtanítani főzni. Persze én se tudok, de ez részletkérdés... a recepteskönyvek meg amúgy sem működnek.
Már abban a pillanatban érzem a vesztemet, ahogy ujjaim közül a csikk a csempén koppan. Nem is kell Benjamin arcára pillantanom, hogy lássam a rajta megcsillanó mérhetetlen dühöt, azt, hogy épp miféle hústömeggé átkoz. És már ugrik is, pont úgy, ahogy számítok rá.
Kissé összerezzenek azért, ahogy hátam a fal helyett egy szekrénynek csattan. Fülembe élesen sikítanak bele az összecsattanó porcelánok, én pedig lapos pillantást vetek csak Benjaminra, ahogy ő már valahol a nyakamnál markolja a felsőm anyagát. Most vajon azt hiszi, megijeszt? Felemelem az egyik szemöldökömet, mintha csak az kérdezném: ez most komoly? Ennyi év, és még mindig nem szoktál le erről?
- Ha neked ennyit ér az egész... Az egész ház, minden... mint egy eldobható, büdös cigaretta, amire akárhányszor rátaposhatsz, akkor jobb is ha haza sem jössz. De ne lepődj meg, ha egy nap nem lesz hová visszatérned. Ha nem fog már téged ide visszavárni senki.
Horkanok egyet, egyenesen bele az arcába. A torkomnál kicsit megszorul az anyag, de túl ismerős érzés ez már ahhoz, hogy bármennyire is megviseljen. Könnyen nyelem el a reakcióimat, nem engedek az arcomra semmit.
- Már most sem vár senki - válaszolom neki nyugodt hangon, aztán az ujjaihoz nyúlok, hogy eltoljam magamtól a kezét. - Azt hiszed, ez a ház még mindig ugyanaz, mint régen volt? Meddig vársz még itt, Benjamin? És még fontosabb, mire?
Még távolabb tolom magamtól egy kicsit, hogy odébb lépjek a talpam alatt recsegő pohárdarabokra, de nem veszem le a tekintetemet Benjaminról. Tényleg nem értem... mire vár még? És anya is, mi a jó Merlin faszára várnak? Hogy egyszer majd, amikor felébrednek, ez a ház újra ragyogni és lüktetni fog, mint fénykorában? Ugyan már. Mindannyian tudjuk, hogy ha van is számunkra valami aprócska kis remény, az akkor sem itt vár.
- Ben? Mit csinálsz? - csendül meg valahonnan odafentről anya hangja, de én csak egy egy lassú pillantást vetek az irányába, majd már vissza is fordulok Benjamin felé. Ideje lelépni... nagyon is, ha azt akarom, a szívem ne álljon meg újra anyára nézve.
- Mondtam már, Benny, hogy ne heveskedj ennyit... Csak elkeseríted anyát azzal, hogy összetöröd a szép kis csészéit - vetem még egyszer oda az öcsémnek, majd megpaskolom az arcát, ahogy ellépek tőle, és hogy már esélyt se adjak neki a visszatartásomra, előhúzom a pálcámat. Épp, hogy megérintik a galagonyát az ujjaim, a föld már össze is göngyölödik a lábam alatt, és a világ összezárul körülöttem, hogy egy másik helyre repítsen. Elhoppanálok, és nem is hagyok magam után semmi mást, mint szilánkokat és csikket a földön, egy feldúlt Benjamint, és egy elkeseredett anyát, aki talán még minden nap gyűlöli magát azért, hogy hol ronthatta el... pedig egyikőjük hibája sem az, hogy én ilyen lettem.
Bárcsak egyszer elmondhatnám nekik ezt én is.

Köszönöm a játékot!

[Egybegyűlve]

Egybegyűlve

Kis családom
2002. június 20.

design

Izgatott vagyok, annyira, hogy nagyjából negyyedszerre cserélem le az asztalon a terítéket. Egy pálca intés és újabb újabb tányérok és evőkészlet úszik fel rá, de nem tetszik, nem tökéletes. Iagzából magam sem tudom már mit hogyan kell csinálni. Ilyen ebéd régen nem volt. És valahogy olyan más is volt, mert... Mert apa helyett Johann volt itt, és a fiúk felnőttek és Chrissie nem viháncolt a játékaival a lábam alatt. Más volt csendesebb és kissé szomorú. De ugyan úgy különleges. Legalább is ennek érzem.
Muszáj volt rávennek őket, hogy jöjjenek el. Mert túl sokat kerülték Johannt is, ezt a témát is, hogy ő már az életem része. Tudom, tudom, hogy mérgesek rám. Aiden inkább rám méreg, Ben meg Johannra. De... De egyszerűen ha nincs velem már úgy érzem megőrülök a magánytól. És erre csak akkor ébredtem rá, amikor először csókolt meg, amikor először suttogott kedves szavakat a fülembe, amikor láttam a csillogást a szemében, ahogy rám nézett. És.. És egyszerűen csak kellett. Még akkor is, ha így megcsalom a férjem. De egy idő után a gyűrű sem égette úgy az ujjamat, amit Rudolf adott.
- Jól van... Jól van. Ben már biztos megőrül a konyhában, hogy nem tálalhat... Azt hiszem kész vagyok - tördelem kicsit a kezem és Johannra pillantok egy apró mosoly keretében, és még nincs senki körülöttünk közeleb hajolok hozzá egy apró csókért. Kissé még szégyellős vagyok. pedig nevettséges, mennyire kamaszlányos lettem újra. - Remélem nem fognak túlságosan elszabadulni az indulatok... Tudod a fiúk hatásosan ki tudják fejezni azt, ami nem tetszik nekik. Az egyik duzzog a másik meg szúr, mint mint egy shrake - csóválom meg a fejem. - És... Elliotot pedig biztosan ismered. De ha a ház áll, mire vége, akkor még sikeresnek is mondhatjuk majd - moslyodom el ismét, majd szólok Bennek, hogy hozza ki a kaját, miközben szaladok kinyitni az ajtót Aidenéknek. Út közben még megállok az egyik sztalon álló fénykép előtt, amelyen Rudolf integet vállig érő kamaszos hajjal, szörnyen nevetsséges fürdőnadrágban a tengerpart mellett. Szurkolj nekünk. Küldök felé egy csókot, majd kitárom az ajtót a fiam és Elliot előtt.
- Gyertek beljebb - köszöntöm őket és mind a kettőt homlokon puszilom.

[2002 június 20. ● CSALÁDOM ÉS EGYÉB ÁLLATFAJTÁK ●⭃ Keserédes vacsora ⥷tükörképem]

2002 június 20.
● CSALÁDOM ÉS EGYÉB ÁLLATFAJTÁK ●
⭃ Keserédes vacsora ⥷
tükörképem

Such a pretty house
And such a pretty garden
No alarms and no surprises

Duzzogva sütögettem meg főztem a konyhában, miközben ki-ki lestem az ebédlőbe, ahol anya és Meztger volt. Mérges voltam anyára, azt hiszem, kicsit úgy éreztem apát is és engem is elárult azzal, hogy egy újabb pasija volt. Persze tudtam, hogy ezt érettebben is lereagálhattam volna, de dacos voltam és morcos. Ennek következtében a kaja a kelleténél több lett, mindenből a feszültség levezetése miatt többet csináltam véletlenül. Persze mindegyik fogás tökéletes lett, csináltam a két érkező finnyásnak is valami ehetőt, úgyhogy volt csokileves, meg thai kaja meg minden amit a normális emberek is megesznek válogatás nélkül.
Nem igazán akartam én ezt, hogy összeüljünk és családosdit játszunk, még annak ellenére se, hogy láthatóan Metz és anya élvezte ezt az egészet a legjobban. Elhúztam a számat. Lehettem volna én is jófej, mint amilyen volt anya barátja is, végül is ő tényleg nem tehetett arról, hogy... ilyen család voltunk. De valahogy jól esett levezetni a feszültséged ezzel a nevetséges és gyerekes viselkedéssel. Kényelmesebb volt elutasító lenni, mint elfogadó.
Végül hallottam, ahogy anya és Metz kivonul az ebédlőből, én pedig unottan kilebegtettem a kaját az ebédlőasztalra. Furcsán fájdalmas volt így megteritve látni, legutoljára azon az elbaszott karácsonyon volt minden ilyen. Az utolsó karácsonyunkon. És most Metz ült apa helyén, anya mellett, ketten voltunk már testvérek, és Elliot is láthatta majd, mennyire rohadtul fura volt most ez az egész.
- Hát helló - köszöntöttem a belépőket, és volt egy olyan érzésem, Aiden is annyira örül ennek a napnak, mint én. Azért egy félmosolyt küldtem felé meg Elliot felé, majd ledobtam magam lustán a székembe. - Nektek csináltam külön kaját, neghogy nézzétek, ahogy mi eszünk - mondtam aztán, az ő kajájuk felé bökve.
– Minden nagyon jól néz ki, Ben. – szólalt meg anya mellett Metz, mire én csak megvontam a vállamat, és furán néztem a férfira, hogy erre mégis mit kellene modanom. Ha apa mondta ezt, el tudtam sütni mindig valami hülyeséget, de ez nem ment.
- Hát kösz, azt hiszem. Apa midnent megtanított - célozgattam duzzogva és anyára bámultam, majd kiszedtem valamennyi adagot a csirke souvlakiból.

[2002. június 20.outfitElfogyott a cigi sallala, tekerek még egyet… sallalala]

2002. június 20.
outfit

Elfogyott a cigi sallala, tekerek még egyet… sallalala

Az egészhet kurvára nem volt kedvem. De ezt szerintem mindannyian tudták. És azt is, ha én valami olyat csinálok, amihet rohadtul nincs kedvem akkor mindekinek beszólok. Nyűgös arccal vártam Elliotot, hogy végre elinduljunk, és bár tudtam, hogy anyám csak jót akart... Valahogy bennem volt az, hogy minek. Mire volt ez jó. kezdtünk újra megszokni egymást. Négyen... És bejött a képbe Blondie, hogy midnent felkavarjon. El kellett volna anyámat ítélnem ezért, de nem. Én nem voltam az a dacos kölyök Benjamin, akiről tudtam, hogy nagyon is morcos anyára is és Metzgerre is. Nem, én szimplán csak indokolatlannak tartottam ezt... Valahogy csak azt tudtam látni, hogy ki lett anyám sebezhetősége használva. Ettől pedig fel tudtam volna robbanni. És ezért nem nagyon láttam tovább ennél a gondolatnál. Csak az járt a fejemben, hogy az a szemét anyán élősködött és szexelt vele. A szobájukban.
- Menjünk már, bakker - dörmögtem ELliotnak, majd amikor végre megjelent, most kivételesen megragadtam a kazét és odahoppanáltam. Nem volt kedvem sétálgatni. Csak túl akartam ezen esni.
- Ha esetleg bestressezlnél, robbatsd fel Blondie kezében a poharat - dünnyögtem, majd elővettem a jófiús álarcomat, amikor is anyám a nyakamba repült meg Elliotéba, és összecsókolt mind a kettőnket.
- Neked is szia, anya - dörmögtem a rózsás parfümfelhője közül. Anya nem hazsnált már parfümöt. A tekintetemmel a pasijára néztem és gonoszan ártatlan mosolyt küldtem felé is, miközben éreztem, hogy az öcsém még mindig duzzog, nagyjából az egész világra, mintha egy tizenéves taknyos lenne. De Benjamin midnig is úgy nézett ki, mint aki félig megmaradt a kölyökkorban. 
Az asztaltól elszorult a szívem, de azért odavigyorogtam Benjaminra, miután leültem és kiszedtem a thai kajámat. Anya tuti ötvenszer kicserélte a terítéket. Ahogy metz megszólalt, felpillantottam és megforgattam a szememet Benjamin gyerekes viselkedésére, de én se tudtam szó nélkül hagyni. Pedig mind a ketten tudtuk, hogy ezzel anyát is bántjuk. De azért az asztal alatt megsimítottam Elliot combját közben.
- Persze, hogy neked mindent megtanított, Benjamin. Lehet az új apukánk majd velem fog kivételezni - szólaltam meg, és előhúztam egy cigit, hogy rágyújtsak. Nehezen készültünk fel az új életre. És most kellett kiadunk magunkból mindent. - Remélem most is kényelmes az ágyatok - biccentettem Metz felé

[– Nektek csináltam külön kaját, neghogy nézzétek, ahogy mi eszünk –]

◂ ez fájni fog ▸

2002. június 20.

◃Erica, Metz, Ben, Aiden▹

Wake up, I can’t feel a thing.
I wonder if this a dream.
Look over, i hear a scream.
I wonder if that was from me.
Voices inside my head,
Please get out.

style: cool outfit ║ zene: pinky promise

Aiden talán már az anyja újdonsült kapcsolata miatt volt feszült, én viszont még mindig a korábban történtek hatása alatt voltam. Apám azt a szmokingot azért küldte, hogy jelezze, az lesz, amit ő akar. Mindig az van, mert ő a nagy Phillip Rowle, a családfő. Olyan volt, mint egy rossz király, aki nem tudta kordában tartani a saját örökösét… pedig, ha együtt működött volna velem és elfoglalja Aident mindenki jobban járt volna. Egyrészt azért, mert vezettem volna a családját és addig még éppen születhetett volna fiúgyerek is családban. Ezek úgyis állandóan szaporodnak.
Idegesen fésültem a hajamat, abban a reményben, hogy végre úgy áll, ahogyan én akarom. Aiden már amúgy is odakint várt és sejtettem, hogy mérges. Nem, nem rám, vagy hát rám is mert lassú voltam, de valójában Metzgerre az, mert az apja ágyába feküdt. Ki ne lenne az a helyében? Talán engem is zavarna, ha Dean mellett új nő jelenne meg.
–  Menjünk már, bakker – dörmögte Aiden kintről.
– Jól van már, Muci! – válaszoltam. Az ujjaimnak csak nem sikerült tökéletesen pozícionálni az irritáló tincset, ami minden áron a szemembe akart lógni. Már rám fért volna egy alapos hajvágás. – Szétdugtad a hajam… nem tehetek róla! – Közöltem nemes egyszerűséggel, majd befújtam egy kis fixáló nyavalyával magam. Valahol az Abszol úton vettem és úgy tűnt, hogy egész hatásos. Kivéve ezzel a makacs tinccsel szemben.
Feladtam és csak néhány parfüm fújásnyi időre maradtam bent, aztán kisétáltam a kezemben az ajakápolómmal. Óvatosan kenegettem be vele az ajkaimat, abban a reményben, hogy így majd nem lesz gond… főleg, ha Aiden meglátja. Régen mindent letörölt rólam és nyafogott, mintha az lenne a legnagyobb baja, hogy hidratálva vagyok. Azóta is rejtegetem előre az arckrémjeimet.
Persze azonnal rámarkolt az ujjaimra, amik fájdalmasan roppantak is egyet. Persze tudta nagyon jól, hogy milyen gyengék az ízületem és kbörülbelül mindentől kiugrik a helyéről az ujjam… de minek is figyelne. Ezek szerint tényleg nem olyan kifejezetten boldog… de hát ez van. Majd megszokja a helyzetet, bár kezdhette volna finomabban. A hoppanálástól majdnem elhánytam magam, mert az is olyan erőteljes volt, mint a kézszorongatás.
– Ha esetleg bestressezlnél, robbatsd fel Blondie kezében a poharat – mondta, miközben kopogtam az ajtón.
– Ha így folytatod nem robbantani fogok, hanem hányni. Tök fáradt vagyok a délutáni akciódtól, te meg itt rángatsz… – nyafogtam, de már nyílt és az ajtó egy csomó csókkal és öleléssel. Persze tudtam, hogy Erica az, de mire meg is pillantottam már tele voltam anyai szeretettel.
– Neked is szia, anya – köszönt Aiden, ahogy beléptünk. A tekintetem közben Metzgerre vándorolt. Ahhoz képest, hogy Erica volt a párja éppen, állandóan azzal volt elfoglalva, hogy hagyjam ott Aident, az ő fiát, csakhogy Gabriellel legyek. Értem, hogy jó barát, de ez akkor sem túl tisztességes.
– Hali – köszöntem és elindultunk befelé az ebédlőbe. Elég furcsán csend volt, de egyelőre nem tettem szóvá, csak feltűnősködve dudorásztam, hogy a saját feszültségemet kezdjem oldani inkább, az ugyanis mindenkire veszélyes volt. – Hú mennyi Benkaja… – állapítottam meg. Aztán leültem Aiden közelében szigorúan.
– Nektek csináltam külön kaját, neghogy nézzétek, ahogy mi eszünk – közölte Benjamin, és megnéztem magamnak a csokilevesszerűséget. Egészen kíváncsi voltam rá, hogy ő hogyan készíti el a kedvenc ételemet.
– Nyami. – Közöltem kissé gépiesen. Nem volt túl sok étvágyam a körülöttem lévő feszültségtől, meg a fáradtságtól sem kifejezetten.
– Minden nagyon jól néz ki, Ben. – Jegyezte meg Metzger. Hát nem volt éppen ügyes a kommunikációban. De nem szóltam be neki inkább, így is eléggé béna volt. Szóval csak megköszörültem a torkomat és megforgattam a szemeimet.  Nem ért ez a gyerekek nyelvén.
– Hát kösz, azt hiszem. Apa midnent megtanított – mondta Benjamin, már-már dacosan.
Éreztem Aiden érintését az asztal alatt. Végig simított a combomon, amire majdnem sóhajtottam egyet. A korábban történtek miatt még kicsit érzékeny voltam… eléggé durván egymásba gabalyodtunk. Azon csodálkoztam, hogy már nem remegett a térdem és el tudtunk jönni idáig. Úgy mozdultam, kicsit lejjebb csúszva, hogy a tenyere közelebb kerüljön oda. Ha ez megtörtént, hát elégedetten sóhajtottam tényleg egyet.
– Persze, hogy neked mindent megtanított, Benjamin. Lehet az új apukánk majd velem fog kivételezni – mondta és közben elővett egy cigit. De előzékeny voltam és meggyújtottam neki a pálcámmal, csakhogy ne vegye el a másik pálca közeléből a kezét. Ennyit megérdemeltem, miután totál kicsinálta az idegrendszerem. – Remélem most is kényelmes az ágyatok.
És elkezdődött. Tudtam, hogy innentől aztán tényleg elszabadul a káosz… és én még alig szólaltam meg.
– Lehet, hogy nem csak az ágyban csinálták. – Jegyeztem meg, aztán rájöttem, hogy ezt baromira nem kellett volna kimondanom és csak nagyokat pislogtam. – Mármint… lehet a kádban aludtak.– próbáltam menteni a helyzetet, de már késő volt. – Remélem van egy üveg lángnyelv a közelben. – Tettem hozzá és zavartan pislogtam tovább.

[Egybegyűlve]

Egybegyűlve

Kis családom
2002. június 20.

design

A feszültség perszue kézzel tapintható, és bár küldök egy figyelmeztető anyai pillantást az ebédlőbe érve a fiaim felé, tudom, hogy ez az egész hasztalan és mind a ketten robbanni fognak. És aztán Elliot is, meg én is. Egyedül Johannban bízok, hogy ő legalább megőrzi valamennyire a lélekjelenlétét.
Rápillantok Aidenre és Elliotra, hiszen már találkoztunk ma, és én is még kissé ideges vagyok Phillip miatt. De itt már nem nyúlhat hozzájuk, ide nem érhet el. Ránézek Johannra, és odanyúlok, hogy megfogjam az asztal alatt a kezét, és egy kis erőt merítsek belőle.
- Ó, persze, Ben nagyon ügyesen tud főzni - szúrom közbe, hogy Ben ne akadjon ki, de mindez hiába, mert felforrtyan., én pedig villámló tekintettel nézek vissza rá. - Viselkedj az asztalnál, Benjamin Ray Fraser! - tátogom neki. Fel sem tűnik, hogy ezek a szavak ezek a gesztusok, a durcás pillantások Aiden hűvös, morgós tekintete menniyre ismerősek egy távoli múltból, ami egyszer a miénk volt. És most szépen lassan újjáépül a darabjaiból. Rápillantok Johannra, hogy erőt merítsek belőle.
- Persze, hogy neked mindent megtanított, Benjamin. Lehet az új apukánk majd velem fog kivételezni  - szólal meg Aiden, mire én szinte szikrákat szórva bámulok rá. Hihetetlen, hogy most is inkább kell fegyelmeznem, mint hogy normélisan megtűrve egymást megvacsoráznánk. Olyan nehéz elhinni, hogy.. hogy én cska megs zeretném mentebni mindazt, ami belőlünk maradt? Olyan nehéz elfogadni, hogy nekem is kell egy társ, egy támasz, egy szerető férfi kéz?
- Aiden, ezt most azonnal... - kezdtem el felemelni a hangomat, de aztán megint szúr.
– Remélem most is kényelmes az ágyatok. - erre aztán teljesen elvörösödök, és pontosan tudom hogy mire érti. És fájni kezd belül mélyen valami.
– Lehet, hogy nem csak az ágyban csinálták. Mármint… lehet a kádban aludtak - hallom Elliot hangját is, de hogy után amit mond, már nem, egyszerűen csak hirtelen felállok, olyan erővel, hogy a szék nyikordul alattam, majdhogynem felborul. A szemeim könnyesek. A tenyereim hangosan csapódnak az asztalon kissé megrezeg az étkészlet.
- Elegem van. Elegem van, hogy nektek szabad utatok van bármit is csinálni az életben, de engem meg arra kényszerítetek, hogy maradjak ugyan olyan. Elegem van, hogy engem... hogy minket kértek számon. MÉgis milyen jogon? Mikor szóltam én bele abba,l hogy hány lányt hozol haza Benjamin? Mikor szóltam bele abba, hogy te egy férfi mellett élsz? És még ti ítélkeztek felettem? felettünk? - ahangom remeg, és érzem, hogy mérges könnyek folynak az arcomon. Pedig én anynira szerettem vona ezt. - Ha ennyire nem tetszik. Fel lehet állni innen. És el lehet hagyni ezt a házat - mondom mérgesen lezérva a mondandómat, és kisietek a kpnyhába, hogy hangosan hüppögve megtörölgessem a szememet.

[2002 június 20. ● CSALÁDOM ÉS EGYÉB ÁLLATFAJTÁK ●⭃ Keserédes vacsora ⥷tükörképem]

2002 június 20.
● CSALÁDOM ÉS EGYÉB ÁLLATFAJTÁK ●
⭃ Keserédes vacsora ⥷
tükörképem

Such a pretty house
And such a pretty garden
No alarms and no surprises

Végigmértem magunkat ahogy a majdhogynem idillikus családi összejövetel leült az asztalhoz. Ki-ki vett magához azt, ami szimoi volt, de egy részem makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy nem. Hogy itt valaki nem illett a képbe, hogy itt nem akartam anyám mellett a szőke hapsit látni, egyszerűen csak nem akartam, hogy apa helyét kitúrák, hogy apa egyszerűen tényleg megszűnjön létezni. Valahogy úgy éreztem, ha elfogadom, csak neki árok, az ő emlékének, és nem jutott eszembe, hogy anya is ezzel viaskodott ezzel. Egyszerűen csak önzőn gondolkodtam, és baromira nem akartam mást, csak visszakapni apa helyét. Ha őt már nem is lehetett.
Persze Aiden is ugyan úgy érzett talán ő még anyára is dühös volt, és nyilvá ő aztán határozottan frontálisan támadta őket. Persze egy morcos pillantást vettettem rá, mert engem is megszúrt. Valahogy ez az este olyan volt mintha mindeki egymásnak akart volna ártani. vagy mintha mi ketten akartunk volna mindenkit bántani és büntetni, ebbe pedig Elliot is fazsán szarul belekeveredett. Az apás megjegyzését se nagyon tudtam elengedni, de ahogy anyéknak beszólt, és láttam, ahogy anya arca elfehéredett, odakaptam a bátyám felé.
- A kurva életbe, Aiden, hogy lehetsz ekkora állat? Normális vagy? Elliot, csinálj valamit - mordultam rá.
– Lehet, hogy nem csak az ágyban csinálták. Mármint… lehet a kádban aludtak. Remélem van egy üveg lángnyelv a közelben.
- Kösz, Elliot. De amúgy ide egy kádnyi lángnyelv kell... - invítóztam az asztalhoz a lángnyelveket, majd Aident is oldallba könyököltem. Még akkor is ha nekem fájt. Aztán egyszer csak anya felpattant, mire összerezzentem, és nem is tudom mit éreztem ahogy a csillogó szemeibe néztem. Dühöt. Szégyent? Talán mind a kettőt egyszerre. Hirtelen egyből Aident okolta,, hogy ő bántotta, de tutdam, hogy én is. És ez elől nem menekülhettem. Csak néztem utána, amint kiviharzott a konyhába, miközben Metz ott maradt velünk és komoran ránk nézett.
– Az édesanyátok sokat szenvedett. Megérdemli, hogy legyen mellette valaki, mert míg a ti életetek tovább halad ő itt ragadt apátok emlékével. Szép dolog ez és ápolni kell, de megérdemli, hogy boldog legyen. Megérdemli, mert annyi mindent elviselt. Úgyhogy jó lenne, ha nem bírálnátok azért, mert új kapcsolatba merészelt kezdeni. Nem kell szeretnetek, de a döntését tisztelni fogjátok. Nem akarom, hogy miattatok sírjon, vagy azért, mert megengedte magának, hogy boldog legyen. Világos?
Nem válaszoltam semmit, de biztos voltam benne, hogy aiden nem hagyja szó nélkül. Én csak beláttam, hogy igaza volt, de azon még nem hogy Aiden volt az aki bántotta. Ahogy Metz is kilépett az ajtón, nem is gondolkodtam, egyszerűen csak kiakadtam és Aidennek estem, megfeledkezve egy időre Ellioról is.
- Baszki, ez a te hibád, anya miattad kezdett el sírni. Nem lehetne egyszer az, hogy befogopd a szádat és nem alázod meg a másikat? Lehet, hogy ezt ELliot mondjuk élvezi, de ezt nem teheted meg anyával - vágtam hozzá, pedig... pedig ezt magamnak is mndhattam volna. Egy kis szünet után azonban átnéztem Elliotra. - Bocs. Ez a nap el van baszódva

[2002. június 20.outfitElfogyott a cigi sallala, tekerek még egyet… sallalala]

2002. június 20.
outfit

Elfogyott a cigi sallala, tekerek még egyet… sallalala

- Most is inkább szétdugnám a hajad - borzoltam még jobban össze, mielőtt anyáékhoz mentünk volna. Inkább ezt az esti tevékenységet választottam volna, mintsem azt, hogy vacsorázzak és bámuljam anyámat azzal a férfival. Apa helyét nem szívesen adtam volna oda másnak, tudtam, hogy Benjamin is így érzett. ÉS azt is tudtam, hogy ma mindenki össze fog egymással veszni. Anyát most nem iagzán értettem, hogy miért akarta ezt az egész együtt evés dolgot erőltetni. Nekem már nem volt apám, és nem is lesz új, ez egy olyan tény volt, amin hiába akart volna változtatni, nem tudott. Elliuot nyafogását most elengedtem a fülem mögött. Nem szívesen mentem egyedül, így hát igen, rángattam. A házhoz érve kellemetlenül összeszorult a gyomrom, de inkább csak lendületesen követtem a többieket a nagy ölelkezés után.
Benjamin gyerekes viselkedésével nem iagzán fogllakoztam, inkább csak valami agresszív módon akartam volna elzavarni Metzgert. Nem is az zavart, hogy anyámnak van kapcsolata, hanem az, hogy apa helyett ő akart az apám lenni. Ez pedig olyan elfogadhatatlannak tűnt, mint az, hogy én Benjamin nélkül, vagy ELliot nélkül létezzek. Ezért is mondtam, amit mondtam, ézért is voltam szemtelen, miközben lustán ettem az ételből, mintha nekem aztán tényleg nem lenne bajom, mintha minden rendben lenne. De mint tudjuk a színészkedésben mindig is profi voltam. Közben megsimítottam Elliot combját, lazán odasimítva, és ott hagyva a tenyeremet, a lehető legnyugodalmasabb arccal, és szinte meg sem hatott a közben elinduló szóváltás, amit nem hagyhattam ki.
- Ugyan már, öcsi. Te is tudod, hogy mit csinálnak, nem? AVyg megragadtál egy öt éves szintjén, hm? nem lepne meg. Remélem azt azért tudod, hogy csinálják a gyerekeket - horkantam fel, és megcsóváltam a fejemet. Persze, hogy igaza volt bunkó fasz voltam, de én mikor nem? Igazán megszokhatták volna.
– Lehet, hogy nem csak az ágyban csinálták. Mármint… lehet a kádban aludtak.
- Az után biztosan aludhattak a kádban - szórtam közbe kegyetlenük, kissé kajánul felnevetve, de aztán anya felpattant, olyan dühösen csapta a tenyerét az asztalra, hogy összerezzentem. Az étkáészlet halkan összekoccant, miközben belenéztem anya kék szemébe, hirtelen keserűség öntött el, és az, hogy már megint mekkora fasz voltam. De nem csak én, hanem Benjamin is.
- Elegem van. Elegem van, hogy nektek szabad utatok van bármit is csinálni az életben, de engem meg arra kényszerítetek, hogy maradjak ugyan olyan. Elegem van, hogy engem... hogy minket kértek számon. MÉgis milyen jogon? Mikor szóltam én bele abba,l hogy hány lányt hozol haza Benjamin? Mikor szóltam bele abba, hogy te egy férfi mellett élsz? És még ti ítélkeztek felettem? felettünk? Ha ennyire nem tetszik. Fel lehet állni innen. És el lehet hagyni ezt a házat.
Anya sírva rohant ki, és tutdam, hogy igaza volt. Kurvára igaza volt, én pedig hirtelen elkaptam a kezem Elliotról, és amint a fogaimmal a számba haraptam gyorsan meggyújtottam egy cigarettát. Hát nem okoztál elég fájdalmat az anyádnak, Aiden? Sosem tudsz majd leállni abban, hogy ott üss, ahol a legjobban fájjon. Nem mozdultam meg, hogyan is tehettem volna. Inkább csak ingerülten kifújtam a füstöt, és magamnak is nehezen esett bevallani, de anya faszijának igaza volt. Ahogy anyának is. Megérdemli basszameg, olyan kibaszottul megérdemli. Mi pedig önzőek voltunk. Túlságosan önzőek.
- Baszki, ez a te hibád, anya miattad kezdett el sírni. Nem lehetne egyszer az, hogy befogopd a szádat és nem alázod meg a másikat? Lehet, hogy ezt ELliot mondjuk élvezi, de ezt nem teheted meg anyával - erre azért felháborodva kaptam oda a fejemet. Hogy mégis csakis én lettem volna ebben a szarban a hibás? Úgy kaptam ki a számból a cigimet, hogy az ujjaim között szinte összegyűrtem a szálat.
- Mivan? Komolyan, te néha hallod azokat, amiket mondasz? - kérdeztem felcsattanva. - És mégis ki duzzugott úgy, mint egy öt éves, olyan ábrázattal, hogy az apukámat akarom? Nőjj már fel, Benjamin. Az apánk meghalt! Senki sem hozhatja vissza - mondtam, és megremegett a hangom. - Inkább csak fogadd el, hogy jött más... Óó, igen, és persze, bocs, Elliot, tényleg, hogy az öcsém megradadt a hat évesek szintjén, és képtelen felnőttként kezelni a helyzetet. Anya miattad lett boldogtalan, mert a szarságaidat nem tudod lenyelni, és persze mindent ki kell adnod magadból! - szúrtam még oda, majd némán inkább visszafordultam a tányérom felé, és reméletem ELliot sem kap amiatt idegösszeroppanást, hogy anya az ő megszólalása miatt borult ki. Ennek tudatában megpasolktam megint a combját.