Ben szobája

Bejmanin szobája olyan, mintha mindent képes lenne elnyelni. Nem éppen az a helyiség, amit szívesen mutogatna az ember, ha a renddel kell példálózni. Minden egymás hegyén-hátán, híres rock és metál együttesek plakátjai a falon, kviddicses poszterek, régi seprűk az ágy alatt - van tötött is -, gitárok egymás hegyén, hátán. bakeltit lemezek, régi kazetták, és hifi lejátszók: az összes muglidolog Bennél található meg szinte az egész házban. Néha berepül egy-egy Aiden által megunt könyv is, mert hát ott úgysem tűnik fel senkinek sem.

[2003. június 17.outfit >><< radioactiveLéptünk nyoma hamu]

2003. június 17.
outfit >><< radioactive

Léptünk nyoma hamu

Miután megbizonyosodtunk róla, hogy Phillip nem fog meghalni, hazajöttünk a NyugAlomból, és nekem szinte első dolgom volt ELliotot elrángatni Benjaminékhoz, hogy az öcsémet számon kérjem. Persze, nem is ő lett volna, ha nem ír erről levelet. Iagzából még méltányoltam is a beteges őszinteségét, ám a figyelmetlenségét annál kevésbé. Egyszerűen nem értettem, hogy lehetett ilyen felelőtlen. Esthert nem volt eszembe okolni, csak az öcsémet. Ő volt a férfi a háznál, hát akkor legyen is az, ha már apa és anya ráhagyta. nekünk amúgy is túl nagy volt ELliot pedig hiába szeretettitt lenni, tudtam, hogy nem élvezte volna annyira a hosszú ittléteket. pedig itt tényleg nem lettünk volna szűkösen, csak hát túl sok volt az emlék, amit én nem tudtam olyan erősen hosszútávon elviselni, mint az öcsém. A ház változni fog, amint megszületik a gyerekük, és még mindig nem feledték el a bútordarabok apát vagy a húgomat. Az iroda ugyan olyan kellemes pipa szagot árasztott magából, mintha csak ott lett volna és még most is találni lehetett elszórt magányos játékokat, amiket Chrissie szórt szanaszét. Fájt. Már nem anynira, mint az eleján, de fájt. És őszintén, ha arra került volna sor, hogy az én szobámat át kell majd alakítani, akkor azt örömmel is vettem volna. Az már nem volt az enyém.
Szorongattam idegesen Elliot kezét, úgy rángattam otthon a kandallóhoz. Ő is látta a levelet, és már húztam is be, hogy kikössünk halk puffanással a nappaliban. Csend volt, talán Esther éppen anyával vásárolt babadolgokat, vagy kint altatták Rosie-t, de tudtam, hogy Benjamin itt volt. Midnig megéreztünk, merre jártunk, és így a bújócskázás sem volt a legizgalmasabb játék a számunkra. Még haloványan éreztem a multkori kviddics meccsek sebeinek tompa lüktetését, és valami távoli harc lenoymatát. Nem érdekelt, kibazsottul dühös voltam. És tudtam, hogy tudja itt vagyok.
- Fogj vissza, ha esetleg megfojtanám az öcsémet - szűrtem ki a fogaim közzül idegesen, miközben megindultam a szobája felé.
- Benjamin, told elő azt a nagy arcodat, és mondd a szemembe, hogy mit csináltál! - kiáltottam el magam. Nem szoktam üvöltözni, az nem volt az én asztalom. És akkor jobban voltam mérges, hogy ha megőriztem a hidegvéremet és úgy válaszoltam. De ez valahogy mélyről jött, ösztönszerű düh uralkodott rajtam. A kezem ökölbe szorult, ahogy felmentem a régi, ütött-kopott lépcősn, egészen a szobájáig, ahol természetesen valami hangos mugli zene ricsaj töltötte meg a csendet, ami lentről nem hallatszódott olyan erősen. valami erőszakos dal ment, és az együttes valami Paradise City-ről énekelt. Elővettem a hófehér pálcát, és elhallgattattam azt a szart. És csak a hidegvéremnek köszönhető, hogy nem robbantottam fel minjárt azt a lemezes masinát.
Benjamin felemelkedett és gyanakvóan végig mért, de mielőtt bárkinek is köszönhetett volna, beléptem a katazstrofálisan kupis helyiségbe és fenyegető léptekkel elé álltam és a tenyeremet a mellkasához emelve löktem rajta. Váratlanul érte, így jobban megtántoroodtt, de nem érdekelt.
- Hogy. Tehetted. Ezt? - taszítottam rajta minden egyes szó után.
- Jó tudom, hogy mérges vagy. Rosie jól van... Anyával és Estherrel a környéken van altatják - magyarázta, de én megint löktem egyet rajta, és láttam hogy Elliotra néz, aztán rám.

◂we can kill for you▸

2003. június 17.

◃ a i d e n▹

i could tear you
apart
if i wanted

style: something ║ zene: wolf song

Lehetne valami még rosszabb? Történhetne még rosszabb dolog? Még szinte éreztem, ahogy az ujjaim között szorongatom apám fagyos kezét, ahogy csúszok végig a jégen, az felszakítja a nadrágomat és felsérti rajta a bőrt… de közben a szívem majd megszakadt, amiért az újszülött kislányunknak ilyesmin kellett átmenni. Ilyesmin. Lényegében elrabolta egy szörnyeteg, akit puszta kézzel kellene megölnöm, de előtte addig kínozni, míg már csak hörögni nem tud. Hogy lehet valaki ennyire beteg? Rosie csak egy apró kisbaba volt. Semmiről sem tehetett.
Az az érzésem támadt, hogy minden kezd kisiklani a kezeim közül. Ezen az sem segített túlzottan, hogy Aiden feszültsége ott lüktetett mellettem. Ő minden mérgét képes lett volna Benjaminon kiélni, miután felolvasta a levelet. Érdekes. Nekem csak őt nem jutott eszembe vádolni érte. Én ölni akartam, de közben minden porcikám őrülten fáradt és gyenge volt. Apám rengeteg sebet ejtett rajtam az évek során, de most mintha hatással lettek volna az egész fizikumra. Folyton fájt valamim, ha nem a fejem, hát a hasam vagy a mellkasom, máskor meg a hegeim lüktettek. Úgy éreztem magam, mint aki komolyan beteg… de Aiden éppen elég feszült volt.
– Fogj vissza, ha esetleg megfojtanám az öcsémet – közölte Aiden, mikor megérkeztünk a Fraser házba. Erősen szorongatta az ujjaimat, kicsit talán fájt is, de nem húztam el. Tudtam, hogy erre van szüksége, mégis amikor a lépcső felé indultam meg, éreztem, hogy a gyomrom őrülten lüktetni kezd. Ha most nem hányom el, magam akkor sohasem.
– Én… jó… – préseltem ki nagy nehezen magamból, elég rekedtre sikerült az egész.
Vedd már észre, hogy a megőrülés határán állsz… A hang mordult egyet bennem, és tényleg olyan volt, mintha az a fekete felhő ott lebegne a fejem felett, de már valójában régi ismerősként köszöntöttem. Nat mellett csak egy hajszál választott el attól, hogy végleg bekebelezzen a sötétség, de most megint ott tombolt bennem. Mellettem mindenki veszélyben van, mindenki meghal vagy megsérül… nem akartam ezt. Nem akartam ezt a szerelmemnek, a családomnak, a gyerekemnek.
– Benjamin, told elő azt a nagy arcodat, és mondd a szemembe, hogy mit csináltál! – Kiáltotta el magát Aiden, amire összerezzentem. Talán ő nem is vette észre, annyira dühös volt. Nem tudom, igazából Ben szobájából is eléggé üvöltött a zene, belelüktetett az öreg lépcső is.
Csak akkor engedte el a kezemet Aiden, mikor belépett a szobába. Azonnal lehalkította a zenét, vagy talán teljesen elzárta. Nem figyeltem, csak megálltam az ajtóba és nagyot nyelve figyeltem őket.
Ben azonnal Aidenre nézett, mintha támadásra készülne. Nem hiába. A bátyja erőteljes léptekkel indult meg felé. Először azt hittem, azonnal arcon vágja, ehelyett csak mellkason vágta, mire Ben megtántorodott.
– Hogy. Tehetted. Ezt? – taszított rajta újra és újra.
– Jó tudom, hogy mérges vagy. Rosie jól van... Anyával és Estherrel a környéken van altatják – magyarázta Ben kétségbeesetten, de akkor Aiden megint meglökte. Erre szakadt el bennem valami. Éreztem, hogy egy adag könny bukik ki belőlem. Nem tudtam visszatartani a sírást, pedig eddig mindig olyan erős volt. A mellkasomra kellett szorítanom a tenyerem és kicsit előre görnyedtem.
– Ben a kislányunk… és… – próbáltam Aident támogatni, de nem ment, mert csak zokogni tudtam. – Ne veszekedjetek már… ez faszság… – hüppögtem neki támaszkodva az ajtófélfának. Meg kellett támaszkodnom az ajtófélfában, mert annyira fájt a mellkasom. Nem emeltem fel a tekintetem. A cipőm orrát néztem.
– Minden az én hibám…

[2003. június 17.outfit >><< radioactiveLéptünk nyoma hamu]

2003. június 17.
outfit >><< radioactive

Léptünk nyoma hamu

Éreztem a dühömet széttelepedni bennem. Tudtam, hogy nem kellett volna hagynom, hogy szétterjedjen bennem, de olyan volt, mindta egy kővet dobtak volna bele a vízbe. Az addig nyugodt felsízn most őrült módon hullámzott bennem, és azt hittem, hogy ezt ,ár nem is fogom tudni megállítani. Persze belül féltem. Féltem, mi van akkor, ha túlságosan elszakad bennem a cérna és bánom az öcsémet. Tudtam, milyen amirko túllépem azt a bizonyos határt. Tudtam milyen érzés tényleg bántani. A gyerekkori verekedéseink semmik sem voltak ahhoz képest, amit vele tettem Umbridge alatt. Tudtam, hogy ő csak meg akart engem állítani és mégis. Elvesztettem a kontrollt. A saját egóm részegített meg anynira, hogy ne álljak meg. És csak ütöttem, és ütöttem, nem törődve a fájdalmával, amit én is éreztem. Nem törődve azzal, hogy már nem is volt eszméleténél. gyűlöltem magam érte, és nem akartam megint ezt tenni vele. Ő sosem ütött meg komolyan, sosem akart engem még csak bántani sem, én pedig még a kriptába is bezártam egy egész éjszakára. Túl sokat szenvedett már miattam. És most mégis szinte rettegtem, hogy  káért teszek benne. Tudtam, hogy ő is érezte ezt bennem, tudtam, hogy tudja, mit akarok vele csinálni és a felőlfe áradó rémült nyugalom megihesztett. Nem akartam hogy vagy ő vagy ELliot féljen tőlem. A legsötétebb oldalamat elég volt, hogy ha a többiek látták, amikor valakit el kellett takarítani az útból. A családomat nem akartam ezzel megfertőzni.
Elliot miatt sem, a lányunk miatt sem.
– Én… jó… – motyogta mellettem ELliot és a ködös vrös homély még azt sem engedte látni, hogy ő sem volt jól. Az apja, aki az egész életét megkeserítette, aki miatt el kellett viselnünk az örökké bennünk tekergőző mérges kígyót, aki miatt elvesztette az anyját, aki meg akarta ölni, aki el akarta venni a lányunkat majdnem meghalt. És annyi bántalmazás után is Elliot úgy kötődött hozzá, mintha ezek meg se történtek volna. Tudtam, hogy egy szülő elvesztése teljesen kiforgatja magából az embert, főleg ha a saját kezei közül siklik ki az élete. Tudtam, hogy sok kérdés volt benne amit nem rendezett magában és tudtam, hogy vele kellett volna először foglalkoznom, de az apai ösztöneim vezettek fel, egyenesen a zenélő szobája felé. Elsuhantam az apánk zárt ajtajú szobája előtt is.
Ahogy beléptem, Benkamin úgy fordult felémnk, mintha tudná én meg fogom ütni. Sokszor. Éreztem, hogy egy pillanatra megrettent, de ő nem volt az agyáva alak, mint én,. így egyenesen a szemembe nézett, miközben én közelebb léptem hozzá és megtaszítottam. A tenyerem erősen csattant a széles, izmos mellkasán. Olyan volt, mintha a tükörképemet löktem volna meg.
- Hé, nyugodj meg, nem történt smemi baj és... - magyarázta de meg sem hallottam, csak löktem tovább, miközben valami őrült erő pulzált bennem.
- Elrabolta egy őrült. Komolyan képes vagy azt mondani, hogy nem történt smemi baj? Mégis miféle védőbűbájt húztál te fel ide? Meg sem érdemled, hogy itt lakj, ha nem tudsz egy gyerekre vigyázni - dobtam feké a szavakat. Láttam, ahogy megint fájdalmas pontot találtam el, de ő akkor nem válaszolt. Először meg se hallottam, amit Elliot elvékonyodó hangján mondott.
- Ben a kislányunk… és…
- Állj már le - ragadta meg hatérozott mozdulatokkal a csuklóm, és Elliot fleé nézett a vállam mögött. - Most nézd meg mit csináltál, úgy viselekdsz, mint egy őrült, és megíkattad! - mondta szemrehányóan, miközben ELliot felé fordultam. A szívem pedig megszakadt. Elliot a félfának támaszkodva zokogott.
– Ne veszekedjetek már… ez faszság… - mondta. Nem kellett volna így viselkednem, nem kellett volna magammal hoznom.
– Minden az én hibám… - suttogta, miközben a cipőjét bámulta.  Fánk, Benjamin macskája halkan nyávogva libbent be a szobába, és hozzádörgölőzve ELliot lábához halkan dorombolni kezdett, én pedig odarohantam hozzá és átöleltem.
- Na jól van - törte meg aztán a hosszú csendet az öcsém. - Ti most nagyon nem vagytok magatoknál. Szóóval mi történt? Nincsennek itt a nők - nézett ránk, aztán csak leültetett minket a supermanes ágyneműjére. Ő kihúzta a széket az asztala elől és ránk bámult. Utáltam amikor ezt csinálta. Tudtam, hogy ilyenkor nem titkolhattam előle semmit. Válaszokat várt és segíteni akart nekünk. Elliotra néztem, nem tudtam, mit is mondhatnék. Rávágni, hgy jól vagyunk... valahogy szánalmasan nevettséges lett volna.

◂we can kill for you▸

2003. június 17.

◃ a i d e n▹

i could tear you
apart
if i wanted

style: something ║ zene: wolf song

Úgy éreztem megszakad a szívem, ahogy Aiden Benjaminnak esett. Hogy történhetett meg ez megint? Hogyan szabadulhatott el a pokol megint attól, hogy megjelentem valahol. Valahol. Szószerint egy család részeként. A fekete felhő pedig ide is követett és megmérgezett mindent. Először anyám halt meg, aztán majdnem Nat, Aiden, az apám... és most még Rosie-t is elrabolták. Talán ezért nem kellett volna emberek között élnem. Magad vagy a kétlábon járó káosz, O'Mara... - dörgölte az orrom alá a hang, ahogy hatalmas könnycsepp sietett végig az arcomon, hogy aztán az államon megállva lecseppenjen a cipőm orrára. Ez voltam én... ez a gyenge, feszengő görcs. Úgy éreztem, hogy bent ezer sebből vérzek, mert megint ez történt, megint miattam lett ilyen szörnyű minden.
- Állj már le - hallottam meg Ben hangját. Nem tudtam rájuk nézni. Meg kellett ugyanis támaszkodnom az ajtóféldában, annak reményében, hogy nem leszek még rosszabbul. A térdeim remegve próbáltak meg erősnek láttatni, de nem voltam az. Össze tudtam volna esni. Tönkre tettem őket is... - Most nézd meg mit csináltál, úgy viselekdsz, mint egy őrült, és megíkattad!
A zokogás erőt vett rajtam. Nem akartam, hogy Fraserék is arra a sorsra jussanak, amit az egész O'Mara család a puszta létezésem miatt viselt el. Anyám bevitt közéjük, ők pedig apám legnagyobb ellenségei közé kerültek. Tudtam, hogy a féltékenység, amit Dean iránt érzett képes lett volna rávenni arra, hogy kiírtsa gyökerestül őket, mintha csak gazok lennének a tökéletes veteményesben. Ezzel pedig első ízben szabadult el mindaz, amit én okoztam. Gyilkolás, fenyegetések és rettegés... most pedig egyre többen esnek áldozatul ennek. Még hány embert kell elveszítenem? Elveszítettem egy egész családot. Nem akartam ezt újra átélni.
Azt kívántam, bár visszafordíthatnám az idő kerekét, bár meggondolhattam volna magam, mielőtt bekopogtam a cranagh-i kisház ajtaján. Nem kellett volna soha visszatérnem ide, ott kellett volna maradnom, hogy az erdők magányos lakója legyek. Lophattam volna, élhettem volna annyit, amennyit a sors szánt nekem... de én hülye boldog akartam lenni. Az én boldogságom azonban mások nyugalmas életének árán volt csak elérhető és áltlaában nem volt tartós.
Nyeltem egyet. A könnyen nem enyhűltek, a zokogásom pedig kellően hangos maradt. Úgy éreztem, mintha éppen ezer, meg ezer repedés futna végig a szívemen, hát oda kellett szorítottam a tenyerem. Fánk dorombolására sóhajtottam egyet, kicsit megbillentem. Talán csak támasztékra volt szükségem, amit Aiden karjaiba leltem meg. Az arcomat odanyomtam a mellkasához, hogy a fekete anyag szívja fel a könnyeimet.
- Na jól van - szólalt meg hosszú csend után Benjamin. -  Ti most nagyon nem vagytok magatoknál. Szóóval mi történt? Nincsennek itt a nők.
Hagytam magam lehúzni arra az S-netűs ágyneműre. Furcsa, élénk színei voltak... de nem szóltam semmit, hiába volt olyan mocskosul ronda.
- Az apám... majdnem meghalt... - motyogtam rekedten. A kezeim ökölbeszorultak, az egyikkel a nadrágom anyagát szorongattam, a másik ott pihent a tenyeremben. Borzalmasan remegtem, ahogy a felhorzsolt bőröm is megvillant. Nem gyógyítottam meg a sebeimet. Apró karcolások voltak, de éppen elég tartósak, hogy nyomot hagyjanak. - Majdnem megöltem... - folytattam csendesen, miközben újabb adag könny folyt végig az arcomon. Talán Ben nem értette, miért érzek bűntudatot. Ő könnyebben skatulyázta be az embereket, voltak jók és rosszak... az én világom viszont ennél bonyolultabb volt. Én is rossz ember voltam, én is a sötét oldalon álltam és tudtam, hogy nem lehet csak egy címkét ragasztani senkire.
- Miért történik ez... miért esik mindenki bajba, akihez közöm van... miért teszem ezt az emberekkel. - dőltem előre. Az arcomat a tenyereimbe temettem. - El kell mennem... hogy távol legyek tőletek...

[2003. június 17.outfit >><< radioactiveLéptünk nyoma hamu]

2003. június 17.
outfit >><< radioactive

Léptünk nyoma hamu

Az öcsém hangja hideg zuhanyként ért, amikor leállított, és rámutatott arra, hogy ELliot milyen állapotba került miattam. Nem kellett volna elhoznom, de egyedül sem akartam hagyni, hiszen még mindig árnyként lebegett felette az, hogy az apja majdnem meghalt. Borzalmas lehetett neki, még akkor is, ha nem történt meg a legrosszabb. A szülőknek az lenne a dolguk, hogy szép csendben amikor itt az udő békésen elmennek, ránk hagyva mindazt amit tanítottak, nem pedug úgy, ahogy apám ment el, vagy ahogy mandjnem Phillip. Odaléptem Elliothoz, miközben megöleltem.
- Ne haragudj, nem akartalak ennek kitenni - suttogtam a fülábe, hogy csak mi halljuk. benjamin amúgy is süket volt, mint az ágyú a hülye zenéi meg a gitározgatása miatt. A következő pillanatba ott ültünk az áygán ő pedig egy székről bámmult ránk. Úgy éreztem magam, mint amikor a veszekdésünk után bejött egy tál phad thaial a kezében és kibákültünk úgy hogy egyikünk sem kért bocsánatot. Talán komolyabban sosem vesztünk össze régen,a mikor még kölykök voltunk, és a Roxfort sem volt olyan vezsélyes hely, mint az utolsó pár évünkben. Ahogy leültünk Fánk közzénk fészkelte magát csak a farka véga volt macska eredetű, a többi felvette az ágynemű színét de kellemes dorombolással tudatta, hogy ott van velünk.
- Az apám... majdnem meghalt... - mondta elhaló hangon Elliot és érzetem, hogy szinte belekapaszkodik a kezembe, ahogy megszorította. Láttam Benjamin arcán, hogy kissé összezavarodottan nézett minket. Ő csak azt tudta, mennyire sokat szenvedtünk az apja miatt, a Rowle-ok miatt. Hogy Phillip és Ophelia hányszor akarták megalázni a szüleinket. És még ő nem is folyt bele ezekbe  ajátszmákba. A világ nem állt két pólusból, mint ahogy azt régen Benjamin látta. Én sem voltam kifejezetten jó ember. benjaminban erős igazságérzet dübörgött, de fel kellett nőnie ahhoz, hogy engem is és Elliotot is elfogadjon. És azt hiszem lassan ment is neki.
- Majdnem megöltem... - magyarázta és megint elkedzett zokogni. Én csak átöleltem, és megcsókoltam a hajját.
- Nem, Elliot, ez nem igaz. Nem te törted meg a jeget alatta - magyaráztam neki, miközben halkan elmondtam Benjaminnak, hogy mi történt velünk  a jégen. Csak a lényeget emeltem ki belőle, Mielőtt bármit is mondhatott volna Benjamin, Elliotból kitörtek az indulatok.
- Miért történik ez... miért esik mindenki bajba, akihez közöm van... miért teszem ezt az emberekkel. El kell mennem... hogy távol legyek tőletek... - magyarázta ELliot én pedig éreztem, hoyg keserűen összeszorlt a szívem. túl sok érzelem dúlt most körülöttem. Az öcsémé, ELlioté és a sajátomé túl sok volt egyszerre. A szívem hevesen vert és egyszerűen nem fogtam fel, amit hallottam.
- Elliot, miről beszélsz? Mellettem a helyed - kétségbeesetten bámultam rá, amit nem szoktam. De nem akartam elveszteni, túl sok mindekit vesztettem már el, ELliotról is lemodtam, hogy ne legyen veszéjben, amikor Feryll szelleme kísértett. Nem akartam még egyszer elveszíteni, családunk volt, egy család voltunk.
- Elliot, mi Fraserek vagyunk, meg tudjuk védeni magunkat, akármiről is van szó. És te nem vagy veszélyes. Közánk tartozol - jelentette ki nagy bölcsen benjamin és megpróbált valami laza vigyort is megereszteni. - Nem teszel velünk semmit. Már nem menekülhetsz el, de nem vagy egyedül megkűzdeni a démonaiddal. Ezért van a család. Nem vagy egyedül - jelentette ki, majd felállt, és Benjaminra jellemző mozdulattal megborzolta ELliot haját aztán az enyémet is.
- Most, lemegyek és főzök nektek valamit - mondta, és magunkra hagyott minket.

◂we can kill for you▸

2003. június 17.

◃ a i d e n▹

i could tear you
apart
if i wanted

style: something ║ zene: wolf song

Úgy szorítottam Aiden ujjait, mintha kapaszkodnom kéne. Bőven nem kellett, azért volt erőm… valahol mélyen. Hiába remegtem egész testemben és gyengültek el a térdeim. Nem engedhettem meg magamnak, hogy ilyen legyek… egész egyszerűen nem volt szabad ennek kitenni önmagam és őket. Csakhogy az fekete felhő úgy kebelezett be, mintha az elmúlt egy év boldogsága egész egyszerűen nem létezett volna.
A keserűségben hiába volt Aiden, hiába érintettem őt. Hiába néztem a velünk szemben ülő Ben mindig barátságos, barna szemeibe. Egész egyszerűen megtört bennem valami s bár Fánk dorombolása némi melegséget csalt a rideg momentumok közé, nem tudtam kiszakadni az én tüskés börtönömből. Ez ugyanis az volt. Fájdalmasan, görcsösen akartam kilökni belőle magam, de ha hozzá értem a rácsokhoz, azok csak megsebezni voltak képesek.
Hagytam, hogy közelebb húzzon magához Aiden. Az ajkai finoman érintették a sötét tincseimet. Le is hunytam a szememet egy pillanatra, hogy az illata megnyugtasson. Szerettem, ahogy magához ölelt. Hálás voltam, amiért még most sem hagyott magamra, sőt velem együtt küzdött… de tudtam, nem lenne szabad ezt tennem vele.
– Nem, Elliot, ez nem igaz. Nem te törted meg a jeget alatta – mondta Aiden, mikor kimondtam az érzéseimet. Majdnem megölted az apádat, Elliot. A hang az én szavaimat ismételte, mintha süket lenne a férjem, a férjünk szavára. A hang a részem volt, neki is fontosnak kellett volna lennie éppen az ő véleményének, de nem volt… csak a bűntudatot növelte bennem.
Tudtam persze nagyon jól, mi ez. Újra és újra megtörtént. Egész gyerekkoromban azt láttam, hogy az anyám miattam szenved… aztán az öcsém és a nevelőapám. Nem változott túl sokat a dolog azóta, hiába téptem ki magam közülük. Visszajöttem és kezdődött minden elölről. Nem volt elég, hogy anyám belehalt abba, hogy megszült engem. A sort sokan folytatták, Nat, a gyerekeink, most pedig Aiden, az ő családja és hamarosan Rosie is. Olyan voltam, mint egy átok, ami ha bekerült egy társaságba, szép lassan megmérgezte. A Fraser család nem érdemelte ezt, túl sokat veszítettek már… nem akartam nekik több fájdalmat okozni.
– Elliot, miről beszélsz? Mellettem a helyed – Ahogy kicsit hátrébb húzódtam, elkaptam Aiden aggódó tekintetét. Tudtam, hogy mitől fél, mert én is ezerszer néztem rá így… lemondott értem egy csomó dologról. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy a fiatalságát adta fel azért, hogy egy tizenöt évvel idősebb emberre legyen, családot alapítson és családfő legyen. Nem kértem tőle, bár vágytam erre… soha, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer Aiden így lesz mellettem.
– Elliot, mi Fraserek vagyunk, meg tudjuk védeni magunkat, akármiről is van szó. És te nem vagy veszélyes. Közánk tartozol – vette át a szót Benji. Csak sóhajtottam egyet. A szívem őrülten kalapált, mert úgy éreztem, most azonnal menekülnöm kell. Nem magam miatt… bár túl gyáva lettem volna végig nézni mindazt, ami miattam történik velük majd. Talán Aiden azt hitte, túl vagyunk a nehezén, de valójában apám kegyeinek elnyerése csak a káosz kapuja volt. Ezúttal olyan egyenesen, olyan szemben álltam Lisbeth-tel, mint még soha talán. – Nem teszel velünk semmit. Már nem menekülhetsz el, de nem vagy egyedül megkűzdeni a démonaiddal. Ezért van a család. Nem vagy egyedül – jelentette ki Benjamin és felkelt. Végig borzolt a hajunkon, mintha csak valami kölykök lennénk, akikkel gyengéden kell bánni. – Most, lemegyek és főzök nektek valamit – nagyot nyelve bámultam utána. Nehezemre esett Aiden felemás színű szemeibe nézni, de mikor Fánk is felpattant, hogy a gazdája után nézzen, már elkerülhetetlen lett.
Így hát sóhajtva egyet, de a könnyes szemeimet rá emeltem.
– Akkor sincs szívem elhagyni téged, ha tudom, másképp nem védhetlek meg magamtól… – dünnyögtem. A saját hangom hallatán a szívem hatalmasat, fájdalmasat dobbant, majd még egy adag könny szabadult ki belőlem. – Ha miattam bajod lesz, én belehalok. – Suttogtam rekedt hangon felé. Aztán felemeltem a kezét, hogy odahúzzam az ajkaimhoz. Finom kis puszit adtam rá. Megszakadt a szívem a saját szavaimtól is… de pontosan az játszódott le bennem, mint amikor a családomat hagytam ott. Nekik nem akartam több kínt okozni, Aident meg nem akartam belerántani ebbe a sötétségbe.
– Mostantól csak nehezebb lesz… – ráztam meg a fejemet, de ahogy lesütöttem a szememet, újabb adag könny futott végig az arcomon.

[2003. június 17.outfit >><< radioactiveLéptünk nyoma hamu]

2003. június 17.
outfit >><< radioactive

Léptünk nyoma hamu

Sok mindent gondoltam Phillipről, amik nem tartoztak a kedves godnolatok közzé. Sosem tudtam megbocsájtani neki azt, amit tett velünk, akármenynire is lágyult meg a megmentésével a szíve. Sosem tudtam megbocsájtani neki azt, mit élhetett át nélküle ELliot, milyen apa nélküli bizonytalanságban nőtt fel, és hogy képes volt emiatt őt is és az anyját is szenvedni hagyni. Sosem lettem volna képes azt se megbocsájtani, hogy miket tett vagy mondott a szüleimnek éppen egy vita hevében. Nem tudtam olyan könnyen elfelejteni a sérelmeinket, amiket elszenvedtünk miatta. Szerettem volna, hogy ha ő ezzel tisztában van, bvár ezt nem igazán akartam ELliot orra alá dörgölni. Akármilyen bűnöket is követett ez az apja maradt és a családi kötelékek erősek. Én is anyám fia maradtam azok után, hogy megöltem az egyetlen lányát és élete szerelmét. Mégsem űzött el, és mégis képes volt rám nézni ugyan azokkal a szerető szemekkel. Ezt még most is nehéz volt megértenem, de talán az én családomnál jobban senki sem érthette meg ELliot érzéseit az apja iránt. Persze, hogy teljesen fel volt kavarva érzelmileg.
Szorítottam a kezét, mást nem tudtam neki nyújtani, csak azt, hogy a lehető legjobban támogassam. Nehéz látni a családtagjaink pusztulását az ember lelkét szabályosan széttépi, már csak a tudat is. Átélni pedig egyenesen rémisztő volt. Én nem emlékeztem az apám elvesztésére, de azt hiszem akkor nem is lettem volna képes összeszedni magamat. Így is három évet töltöttem el fakó árnyként. És az öcsém pedig végig nézte, az anyám végig nézte. A tudtat pedig most is szörnyű, hogy ezt én okoztam nekik. Egyedül én, amikor hős akartam lenni, Benjamin helyett.
Amikor Benjamin megindult kifelé a hatásoos szövegelése után csak felsóhajtottam. Természetesen éreztem, hogy Fánk átmászott rajtam az áttetsző tappancsaival, és nyávogva baktatott Benjamin után, a konyha felé. Általában mindig követte, és még most sem értettük, hogy mitől volt ez a macska ilyen furcsa, de biztos megivott egy halom bájitalt, vagy beleesett egy üstbe.
- Akkor sincs szívem elhagyni téged, ha tudom, másképp nem védhetlek meg magamtól… Ha miattam bajod lesz, én belehalok - törte meg ELliot a csendet, én pedig csak odahúztam egy ölelésre. . Nem akartam, hogy még jobban letört legyen, szerettem volna azt a felszaabdult Elliotot visszakapni, mint amilyen volt, még súlyos terhek nélkül, de azt hsizem az ő vállát mindig ezek nyomták, csak most szinte betemették maguk alá.
- Semmi bajom nem lesz, tökéletesen veszélytelen vagy a számomra - szólaltam meg meglehetősen nagy önbizalomtól duzzadva, bár így is túl közel kerültünk az ellentétünk miatt Lisbeth-hez, akit talán nem is volt olyan rossz ötlet megölni.
– Mostantól csak nehezebb lesz… – sírta el magát ELliot, mire csak megcsókoltam hosszasan vígasztalóan és forrón. Úgy öleltem magamhoz, mintha csak ezzel meg tudtam védeni őt a gondolataitól, amiket én nem zudtam előzni belőle. Volt az emberben egy kegyetlen vádló hang, amivel együtt kellett élnie, vagy pedig megőrült. Nekem is volt egy ilyen hangom, de túl makacs voltam ahhoz, hogy ráhallgassak. Ebben hasonlítottam az öcsémre. - renben leszünk. Rendben leszel. Mindig rendben leszünk. A gyerekeink miatt is - sóhajtottam fel, aztán csak elfeküdtem vele az ágyon. Nem akartam semmi olyant csinálni a tetsvérem szobájában egyszerűen közel akartam magamhoz érezni, miközben mélyen a szemébe néztem.
- Nyáron utazzunk el valahova. Vigyük magunkkal a lányokat is, és az állatokat. Kapcsolódjunk ki Franciaországban - csókoltam meg kedvesen a nyakát. Ki szerettem volna zökkenteni, de úgy éreztem, erre egyre kevesebb esélyem volt egyedül.

◂we can kill for you▸

2003. június 17.

◃ a i d e n▹

i could tear you
apart
if i wanted

style: something ║ zene: wolf song

Úgy éreztem, mint aki a saját csapdájába esett és nem tud kimászni belőle. Aident akartam megvédeni, de túlságosan szerettem ahhoz, hogy kisétáljak az életéből és elengedjem. Talán két éve még nem jelentett volna gondot egész egyszerűen csak félreállni és azt mondani, vége, menjen és legyen fiatal, ahogyan érdekli. Az első szakításunk megviselt ugyan, de el tudtam fogadni a tényeket. Nehezen, de ment… most viszont. A hátunk mögött volt egy házasság, ezer meg ezer közös emlék, egy család, ami a miénk volt, valami, ami végre nem azt üvöltötte az arcunkba, hogy nem illünk bele ebbe a képbe.
– Semmi bajom nem lesz, tökéletesen veszélytelen vagy a számomra – szólalt meg Aiden végül. Tudtam, hogy az egoja beszél most belőle és nem veszi igazán komolyan a helyzetet. Rowle-nak lenni az én helyzetemben a legnagyobb veszély volt ezen a világon. Nem voltam aranyvérű, az anyám mugli születésű volt, ami Voldemort második felemelkedésével a legnagyobb vétek volt ezen a világon. Az életemet és a sorsomat közöttük ezek a tények határozták meg.
Mégis belebújtam a karjai vigasztaló ölelésébe, ahelyett, hogy felpattantam volna és otthagyjam. Csak csókoltam, kétségbeesetten, vágyakozón, mert Aiden volt az egyetlen, aki mellett végre tényleg önmagam és boldog voltam. Át tudtam élni a hétköznapi boldogságot, amiről azt gondoltam, sosem lehet az enyém. Ez még Nat mellett sem ment, pedig akkor igazán szerelmes voltam.
– renben leszünk. Rendben leszel. Mindig rendben leszünk. A gyerekeink miatt is– sóhajtotta a szavakat Aiden. Nem ellenkeztem, odabújtam hozzá, ahogy az ágyra húzott és végig simítottam a mellkasán. Most olyan jól esett az a megnyugtató melegség, ami a testéből áradt. Úgy éreztem, ez gyógyír lehet az őszinte félelem okozta sebekre. Csakhogy a gond az volt, hogy már túl sokat veszítettem, ezt pedig ő sem tudta semmisé tenni, szeressen akármennyire, akárhogyan.
Elterültem a matracon, hogy Aiden kissé fölém hajolva, egyenesen a szemembe nézhessen. Kívülről talán úgy tűnhetett, mintha szexelni készülnénk, de valójában csak borzasztóan megnyugtató volt őt magamon érezni. Imádtam az érintését, a simulását, az illatát és a felemás színű tekintetében megülő fények játékát.
– Nyáron utazzunk el valahova. Vigyük magunkkal a lányokat is, és az állatokat. Kapcsolódjunk ki Franciaországban – csókolta meg finoman a nyakamat. Volt egy kis borosta már az ajkai felett, ami kellemesen végig csiklandozta a bőrömet, így összerezzentem apró. A végén pedig finom mosoly ült ki az arcomra.
– Muci… – simítottam végig az arcán. Átkaroltam a nyakát, hogy úgy húzzam egészen az enyémre a testét. Éreztem a finom kis rezdüléseit. Most erre a meghittségre volt szükségem, hogy egészen megnyugodjak. – Az jó lenne… – Suttogtam és próbáltam magamban elnyomni a sötétséget. Nem sikerült, mert a szívem még mindig fájdalmasan kalapált, mégis el akartam hitetni Aidennel, hogy rendben vagyok. Nem tudom miért. Nem érdemelte, hogy hazudjak neki, de azt sem érdemelte, hogy aggódnia kelljen értem.
– Jó lenne kicsit máshol… – dünnyögtem. Persze jobb lett volna Deanhez menni, haza, hogy a csendet élvezzük, de tudtam, hogy az nem illene Aidenhez. Ő a kényelmes szállodákat szerette, az ötcsillagos fogásokat és azt, ha kiszolgálták. Egy kis cottage-ban erre nem sok lehetőség lett volna. – De Lulut el kell vinnünk a tengerpartra. – Tettem hozzá kedvesen emlékeztetve a nagyobbik lány igényeire.

[2003. június 17.outfit >><< radioactiveLéptünk nyoma hamu]

2003. június 17.
outfit >><< radioactive

Léptünk nyoma hamu

Őszintén megrémített a tudat, hogy egyszer csak otthagy Elliot és nem találom meg magam mellett az ágyban az illatával és a testének gyengéd ölelésével együtt. Az életünk sok mindenben nehéz volt, a múltunk és talán az elszenvedett traumáink is nehezítették azt, hogy olyan felhőtlen boldogságban éljünk, mint mondjuk Szőke és Vöröske, vagy Big Red és Dia. Nehezek voltak a terhek, amiket cipeltünk magunkkal, és csak úgy enyhült, ha tudtuk ott vagyunk egymásnak és képesek vagyunk ezt ketten áthidalni. Eddig ment is, ketten, a világ ellen, mintha csak valami eposzi romantikus történet lett volna. Most viszont Elliot pohara túlcsordulásig volt. És féltettem, rettenetesen féltettem őt emiatt, hogy kettétörik a pohár. Féltem, hogy ezzel el is veszíthetem. És mégis én voltam az, aki legelőször eltűnt az életéből hónaőpokra, hogy aztán csak valami üres lebegésben taléálva magát megpróbáljon elengedni. Én nem tudtam elengedni, és azt hiszem ő sem engem. Már nem tudnám megtenni ezt vele, hogy szó nélkül hátat fordítok neki és otthagyom. Volt családunk. Volt közös jövőnk, legalább is én ostoba szentimentalizmussal hittem benne. Nem féltem a Rowle-októl, nem féltem a ránk váró veszélyekről, mert tudtam, hogy együtt képesek leszünk mindenen túl és életben maradni, összetartani a családunkat. Meg kellett védenem ezt a kis fészket, amit felépítettünk. És benne Rosie-t, meg a majd születendő fiúnkat is.
Most annyit tudtam csak tenni, hogy egy kicist kiszakítom ebből a környezetből, hogy csak a lányainkkal legyen, hogy csak velem legyen. és az árnyak azon a kicsi időn egy picit mondjuk visszahúzódjanak. jelenleg mindent megadtam volna azért hogy Elliot visszakapja a boldogságát. Ezért is nyúltunk el lusta macskákhoz hasonlóan az öcsém ágyán, és bújtam hozzá szorosan, hogy belélegezzem a kellemes kókuszos illatát.
– Muci… Az jó lenne… – suttogta, miközben végigcirógatott az ujjaimval, mire én is felsóhajtottam. Jól esett az érintése, még így is, hogy nem akartam róla most rögtön letépni a nadrágot. Aggódtam érte, ismertem anynira, hogy ne akarja hogy aggódjak és inkább azt mutatta, hogy jól van. De tudtam olvasni az emberekben, tudtam olvasni Elliotban is.
– Jó lenne kicsit máshol… De Lulut el kell vinnünk a tengerpartra - erre elvigyorodtam és puszit nyomtam az arcára.
- Elvisszük, Rosie-val nagyon bájosak lesznek együtt. Cleo is jöhetne meg Zeusz. Nagy családi nyaralást akarok egy csodálatos helyen. Utána meg egy csendeset, ahol te szeretnél lenni - mondtam csókolgatva Elliotot csókolgatva, és ebben a pillanatban robogott be Benjamin, aki megrettenve elfintorodott.
- Jaj, ne már! Csak a szobámban nem, neked semmi se szent, Aiden! - dramatizált, de persze tudja, hogy nincs itt semmi olyan, de mindig is szeretett drámázni az öcsém. Az ajtóból finom illatok szállnak felénk. - Egyébként kész a kaja. Friss meg minden, szóval, ha kiromantikáztátok magatokat, le is jöhettek - magyarázta aztán ledübörgött a lépcsőn.
Kicsit még ott maradtam, hogy kiélvezzem ezt a békés-zaklatott pillanatot, hogy ott legyek kettesben ELliottal, aztán finom csókot lehelve az ajkaira megfogtam a kezét, hogy felhúzzam magunkat az ágyról.
- Gyere Nyuszi, had etesselek meg .

◂we can kill for you▸

2003. június 17.

◃ a i d e n▹

i could tear you
apart
if i wanted

style: something ║ zene: wolf song

Csendesednie kellett volna a bennem uralkodó sötétségnek, ezzel szemben azonban, mintha csak mind jobban nőtt volna. Annyira feszült volt bennem minden, hogy úgy éreztem, esélyem sincs kiszakadni belőle. Csak próbáltam talpon maradni, mielőtt a saját, belső viharaim leterítenek a lábamról. Aiden előtt persze erős akartam lenni... elnyomni a könnyeket, a sötét gondolatokat. Azt magamnak akartam megtartani. Legutóbb, azelőtt elhagyott, s érzelmeket mutattam, túl sok lett neki. Egyszerűen nem szerette, hogy belevonom a dolgaimba. Talán túlzottan is emlékeztette a saját fájdalmára az, amin keresztül mentem.
Most persze más volt. Finom, gyengéd és kedves, én pedig nem tudtam ellenállni neki. A kis puszi az arcomon egy halk kis sóhajt csalt elő. Ezek voltak azok a pillanatok, mikor leheletnyi időre, de el tudtam engedni a saját kínjaimat. Aztán, ahogy az ajkai elváltak a bőrömtől, csak a bűntudat maradt, amiért nem hagytam őt megmenekülni. Te fenyegeted az életét, O'Mara... - a hang pedig kegyetlenül suttogott.
Aiden húszéves volt. Nem érdemelte, hogy a Rowle-család kevésbé apámhoz lojális ága bántsa. Éppen elég dolgot szenvedett el. Boldogság járt neki, a békés családi élet, amire végül is vágyott... jó-jó, meg a hatalom, amit annyira magának érzett.
- Elvisszük, Rosie-val nagyon bájosak lesznek együtt. Cleo is jöhetne meg Zeusz. Nagy családi nyaralást akarok egy csodálatos helyen. Utána meg egy csendeset, ahol te szeretnél lenn - mondta az ajkaimat, a bőrömet, a nyakamat csókolgatva. Csak lehunytam a szemem, hogy élvezzem kicsit. A szavai megint olyan megnyugtatóak és kedvesek voltak, mint a legszebb altató. Talán a testem megnyugodott és a hátsó polcra tudtam tenni átmenetileg az érzéseimet.
- Az jó len... - kezdtem bele, de Benji hangosan trappolt vissza a szobába, megzavarva a beszélgetést.
Csendesen fordítottam az érkező felé a fejemet. Még véletlenül sem mozdultam a kényelmes, csúnya ágyneműs fekhelyről. Jól voltam Aiden karjainak biztonságos ölelésében. Tényleg ez és ő volt az én menedékem.
- Jaj, ne már! Csak a szobámban nem, neked semmi se szent, Aiden! - dramatizálta túl a helyzetet. Most komolyan? Azért az ágyában még nem csinálnánk. Talán egyszer-kétszer előfordult a fürdőben, míg beköltöztem Aiden szobájába átmenetileg... jó meg a konyhában... a kanapén... meg talán a kertben is, de mások hálószobája tabutéma volt. Nem gerjedtem a Ben illatra. - Egyébként kész a kaja. Friss meg minden, szóval, ha kiromantikáztátok magatokat, le is jöhettek - majd drámaian megfordult és már ment is lefelé a lépcsőn.
Nem bírtam ki, hogy ne nevessek fel. Jól esett, már-már felszabadító volt a könnyek után, amik még mindig ott csillogtak az arcomon. Imádtam ezt a családot, mert életemben először nem éreztem magam egyedül és nem is óhajtottam menekülni. Ballardéknál világ életemben kívülálló voltam. Ők túl tökéletesek próbáltak lenni, én meg nem fértem bele abba a képbe.
Aiden puha ajkai megint az ajkamat érték. Végig simítottam a hullámos tincsein. A csók elnyúlt, hosszan és kicsit talán bódítóan is, de most éppen erre volt szükségem. Aztán, ahogy elhúzódott, megnéztem magamnak a szürke-barna szempárt.
- Gyere Nyuszi, had etesselek meg .- Az ujjait az enyémek közé fűzte, majd először felállt, hogy végül engem is felhúzzon az ágyról. Alighogy talpra álltam, máris elindultunk mi is a lépcső felé, bár kevésbé dübörögve, mint Benjamin.
- Muci. Mindig fogd szorosan a kezemet, nehogy elvesszek. - Súgtam a fülébe, ahogy egészen a karjához simulva mentünk lefelé. Odalent persze, Benjamin társaságában megint elkapott a nagycsaládi életérzés. Ez volt a mozgatóerő, a hatalmas hullám, ami kicsit elsodort a sötét vihartól, ami még mindig ott tombolt bennem, valahol nagyon-nagyon mélyen.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Benji szobája szabad.