Valami, ami kicsit nagyon veszélyes...

Aisthorpe temploma



2001. február

2001. február

outfit

„Valami mugli cucc, O’Mara…” Csengtek a fülemben Riversnek azon szavai, amiz talán ő maga a legkevésbé fontosnak értékelt volna a kifakadásából. Ugyanis már megint egy átokverte templomba akart küldeni, hogy megszerezzek valami feszületet. Kérdeztem, hogy átok ül-e rajta vagy mégis mi a fenéért éppen engem állított erre az ügyre, de nem válaszolt rendesen. Csak közölte a fentebbit, én pedig „nyugodjak bele és dolgozzak.” Igazából szívem szerint nem tettem volna meg, de amíg nem tisztázódnak Nattal a dolgok… na nem, mintha nem próbálkoznánk, de iszonyatosan hiányzik a szenvedély, ami nem volt meg… egyszóval minden pénzre szükség volt s csakhogy Cartwright ne szerezzen tudomást arról, hogy immáron egy másik emberrel is együtt dolgozom, inkább a Suttogóban találkoztam Riversszel. Persze nehéz lett volna tényleg hinni abban, hogy előbb-utóbb nem jut el a fülébe a dolog.
Így kerültem a világ végére, egy Aisthorpe nevű faluba… illetve egész pontosan annak a határára. Egy mezősebb részre. A templomtorony már onnan is látszott, amint kimagasodik az alacsony, falusi házak közül. Bár nem volt jó a látásom és a harmincadik születésnapom óta csak egyre romlott, az még onnan is látszott, hogy mennyire benőtték a növények, még ha éppen nem is zöldelltek. Rivers azt mondta, a templomot a muglik pénzzé akarták tenni, így bizonyára védelemmel látták el a területet és legyek óvatos. Őszintén szólva azokat a kameraizéket és a riasztórendszereket egészen könnyen ki kelehetett játszani vagy legalábbis egy ügyes mozdulattal hatástalanítani őket. Azonban ebben nem leltem kedvemet, a mugli dolgok mindig túl egyszerűek voltak, még ha ijesztőnek is hatottak.
Kisétáltam hát a keskeny betonútra, hogy azon keresztül sétáljak be a faluba. Meglehetősen korán volt, így egy lélekkel sem találkoztam. Az esthajnalcsillag még tisztán kivehető volt, de nem sokáig. A nap már megszínezte az égbolt alját, egészen tavaszias hangulat volt ahhoz képest, hogy még csak február volt. Valójában nem bántam a dolgot, nem szerettem túl hidegben dolgozni, ahogyan túl melegben sem.
Megálltam az út közepén és elpillantva balra meg is lett a torony s egy halom kopasz fa, amik éppen csak el tudták fedni. Sáros kis földút váltott hát fel a korábbi betont, immáron csak-két három ház mellett kellett elhaladnom, hogy elérjem a kietlen, romos épületet. Volt az egész helyben valami baljós és nem csak azért, mert minden részét benőtték a bokrok, sőt a fák is… egyszerűen volt egy kisugárzása.
Nyeltem egyet, ahogy beléptem az udvarára. Nem mágia volt az, amit éreztem. Határozottan valami más… talán előérzet. Már abban sem voltam biztos, hogy egyedül vagyok a templom közelében. Az biztos volt, hogy a muglik kutyákat és más eszközöket sem helyeztek el a hely védelmére – ez utóbbiból ugyanis egyet sem szúrtam ki.
Az ajtó előtt valami faféleség magasodott, így tudtam, ott nem jutok be. Viszont az egyik mohás ablak alatt valami rés volt. Éppen akkora, amibe egy magams fajta kistermetű ember átfért. Ahogy felhúztam volna magam odáig persze kiderült, hogy ez még nekem is nagy feladat. A művelet felénél úgy éreztem, hogy még én is beszorulok oda, de nem így lett. Valahogy átpréseltem magam és úgy estem be a templom belsejébe. Üres volt, néhány bútordarab összezúzva hevert a padlón.
Az esésben megütöttem a karomat, az állandóan fájó lábamba pedig belenyilallt valami őrült lüktetés. Lihegve próbáltam felnyomni magam a padlóról… mikor meghallottam azokat a fura hangokat. Mintha valaki halkan, osonva lépkedne odabent.
– Hallak, te köcsög… – közöltem csak úgy bele a templom visszhangot verő csendjébe. Nagy nehezen felkapaszkodtam a fal mentén, egy kiálló, rongálódott pontba kapaszkodva. – Hallak… – Tettem hozzá, erre csak egy hangot hallottam. Valami mormogó beszéd volt, nem vettem ki pontosan a szavakat. Nem is lett volna rá időm. Ugyanis a következő pillanatban csak azt hallottam: – Stupor!
Bevetettem magam a padok összetört halma közé, így nem talált a varázslat. Éreztem, ahogy a lábam egyenesen megbénul a fájdalomtól. Remegő tagokkal kerestem a kabátzsebembe rejtett pálcát. Bassza meg O’Mara, ez meg ki a picsa?! Annyira reszkettem a fájdalomtól, hogy éppen csak nem ejtettem el a varázspálcám. Aztán megint lépések hangja... egyre hangosabban, egyre közelebbről...

2001. február

outfit

Ahogy ott hevertem a darabokra tört padok között és minden erőmet bevetve, összepréselve a fogaimat, nem üvöltöttem a lábamban lüktető fájdalomtól, csak az járt a fejemben: Most nem szabad gyengének lennem. Most nem szabad megint engednem. Kísértetiesen hasonlított ez az egész helyzet arra, mikor Nyström és az az ismeretlen fickó elraboltak és Lisbeth kedvéért kishíján halálra is kínoztak. Sosem fogom elfelejteni, ahogy a méreg ott tombolt az ereimben s minden procikám vadul remegve jelezte, hogy nincs sok vissza. S akkor jött az illat, a keserű tinta, az édes aroma, ami olyan finoman keveredett bele. Én pedig csak fel akartam állni s harcolni. Olyan volt, mint egy adag adrenalin, ami a végsőkig életben tart, amiért érdemes harcolni.
Talán sosem volt a kapcsolatunk tökéletes Nattal, főleg nem az utóbbi időben. Megfordult a fejemben, hogy megcsalom, hogy lezárom ezt az egészet és egy új Elliot leszek, egy szabad Elliot, akinek mindig is lennem kellett volna. Azonban ő volt a támasz, az erő, ami még mindig életben tartott s előtte nem volt ilyen.
A lépések zaja már egészen közelről szólt. S ahogy a lábaim felé pislogtam meg is láttam az alakot. Magas, sápadt férfi volt, csuklya volt a fején, de az azonnal hátra tolta, mintha még kérkedni is akarna a kilétével. Fakó szája kegyetlen vigyorra húzódott, ahogy találkozott a tekintetünk, én pedig egyenesen rászegeztem a pálcámat. Talán ez tetszett neki annyira, vagy már valaki megsúgta neki, hogy nem vagyok éppen erős varázsló.
– Ki a franc vagy? – kérdeztem. Közben nagy nehezen felültem, hogy a pálcámat egyenesen a mellkasának tudjam szegezni. Óvatosan, O’Mara… ő áll nyerésre… A hang figyelmeztetően suttogott, de nem érdekelt. A combomban uralkodó fájdalom ugyanis még mindig olyan erőszakosan lüktetett, hogy képtelen lettem volna egy erősebb varázslatra koncentrálni. A homlokomon a jólismert hideg verejték patakzott. Egészen olyan volt, mintha megint abban az átkozott kastélyban lettem volna. Ott már el is hittem talán, hogy vége, hogy nem harcolhatok tovább, mert menten elvérzek.
A seb ugyan régi volt, de legalább annyira fájt, mikor beleakadtam abba a rozsdás csapdába. Szinte éreztem is, ahogy a fém átszúrja a lábamat. Hangosan kapkodtam a levegőt, de nem eresztettem le a pálcát. Nem tehettem meg, mert életben kellett maradnom. Még csak most értem el az egyik legfőbb vágyamat: valakinek az édesapja leszek.
– Szép lassan feladod te ezt, O’Mara. – mondta olyan hangon, mintha legalábbis ismerne. Nekem cseppet sem volt ismerős a képe, de ha Rivers szándékosan küldött csapdába, hát akkor kitartónak kellett lennem, hogy később letéphessen a fejét és megetessem a sárkányokkal. Na jó, talán ha nem is ilyen drasztikusan, de biztos voltam benne, hogy valamilyen módon bosszút találtam volna állni rajta. – A tested nem elég erős ehhez… nem fogod tudni végig csinálni… Crucio!
Kiesett a kezemből a varázspálca. A testem egészen megmerevedett, majd furcsa, fájdalmas feszültségében hátra dőltem. Egy hosszú pillanatig nem kaptam levegőt, éreztem a kínt, de nem tudtam volna megmondani mi fáj. A mellkasomban szorítást éreztem. Ahogy összeszorítottam a szemeimet számtalan sötét szellem alak cikázott, mintha ki akarnák szippantani a maradék erőmet. Tarts ki,
Elliot… A hang suttogott, de ezúttal nem az ismert, mély hangon, hanem anyámén. Anyám hangja volt. Ezer közül is felismertem volna a dallamos kis csengését.
– Baszd meg… – Nyöszörögtem magamnak, de közben kinyújtottam a kezemet, hogy a pálcámért nyúljak, amit valahol tőlem jobbra ejtettem el, bele a törött fák kupacába. A varázslat hirtelen megszűnt, én pedig éreztem, ahogy a csuklómra lép az ismeretlen alak. Reccsenve jelezte a karom, hogy ennek nem örül, én pedig még mindig nem ordítottam, habár az izmaim még mindig fájdalmasan feszültek az átok hatásától.

The Duel



...A megvetés dühöt szül, a düh gyűlöletet,
a gyűlölet kínt és szenvedést....

..a trágár szavak esélyesek...

Sok minden járt a fejemben. Egyszerre éreztem dühöt, megvetést, haragot és szánalmat. Meglepő, hogy az ember egyszerre mennyi érzelemre képes. Meglepő, hogy egy dolognak mennyi érzelemegyveleg tulajdonítható. Egy egyszerű cselekedet lehet mérhetetlenül sok és mérhetetlenül kevés érzelemtöltetű.
Mondhatnám hogy Sophie tanácsára indultam útnak, vagy azért mert a bosszú vezérelt, de jobbára inkább csak a megszokás vitt. A megszokás pedig mostanában lett rendszeres. Sosem voltam az az ellenőrizgető fajta, ahogy nem meglepő módon a féltékeny fajta sem. Talán Volkovára vetíthetem ki, talán a vele való találkozásnak köszönhetően váltam ilyenné. Mindig is önző voltam, és ezt sosem rejtettem thesztrálfenék alá. Mindig is el akartam érni és megszereztem, ami kellett nekem. Ezért vagyok ott, ahol ezért vagyok az, aki. Sosem a becsületességemről voltam híres, de mégis elvárom másoktól a lojalitást mint olyat. Még ha az az illető a kibaszott Elliot O’Mara is.
A templom már a távolból kopárnak és elhagyatottnak látszott. A környékbeli kamerák két napja üres felvételeket küldenek de az ostoba mugliknak ez fel sem tűnik. Két napja várom mégis melyik nap toppan be Elliot a kurva kincs megszerzésére. Eddig persze semmi. Mondhatnám hogy én állítottam a csapdát, szimplán csak jók az informátoraim, már akik Riverst tartják szem előtt. Ugyanez a helyzet az összes felkapaszkodni vágyó szarházival. Szaporodnak ezek, mint a csatornapatkány, lást Hayes vagy Davis. Az utóbbi azt hiszi a baszott nagy testalkatával, a szőrös képvel meg a 90es iQ-jával versenybe szállhat.. az ostoba... A nyers fizikai erő ebben a szakmában szart sem ér.
Unottan pillantok körbe a templom felső homlokzatáról a távcsöves puskával a kezemben. Kiszúrom a sötét csuklyás alakot. Mióta húz Elliot ilyesféle gúnyát?
Eltöprengek egy sort ezen. Nem várt fordulat, annyi már biztos.
A fickó tesz vesz egy darabig én pedig nesztelenül figyelem miközben ujjaim a ravaszon játszanak. Csak egy kicsi erőkifejtés, egy halk kattanás és ágyő. Volt Elliot nincs Elliot.
Az idilli helyzetet, hogy tiszta legyen a cél megzavarja egy halj robaj. A kurva madarak rendszeresen ide fészkelnek, így meglehet újabb gerlepár talált be. A profik nem törődnek ilyenekkel, csak a célra tartanak, így én is. Már közel járok hogy kiiktassam az alakot, mert ha O’Mara hát azért ha pedig nem ő akkor azért mert be mert a területemre merészkedni, csakhogy újra takarásba lép ahogy elindul a nesz felé.
- Kurvaanyád...
Morgom a bajszom alatt, majd kicsit megmozgatom a bal vállam amivel a puskacsövet tartom. Mesterlövészként távolról is leszedhetném az alanyt, de jelen esetben élvezem a kihívást, hogy ő is kísérteni fog álmaimban.
Hát leszarom.
A düh újra fortyog bennem. Elárult. Becsapott. Hazudott. Két nappal ezelőtt megkérdeztem mi dolga, annyit mondott szarul van és kell egy kis pihenés. Hát ez a pihenés, baszd meg? EZ?
Hátba támadni a másikat?
A gyűlöletben fulldokolva tudatosodik bennem a fél perc alatt kialakuló jelenet. A csuklyás végre újra mutatja magát, Elliot pedig nem a csukyla alatt rejtőzik hanem sebesülten a padsorok között. A távcső éles képet ad a vonásairól, a szenvedésről amit a cruciatus átok miatt szenved el.
Enyhíthetném ezt, a kínt, kiolthatnám az életét. Ujjam a ravaszon egyensúlyoz. Gondolkodom, habozok. Aztán felengedem.
- Bassza meg!
Káromkodom el magam majd újra célra tartok. Csakhogy immár nem O’Mara a célpontom hanem a fekete idegen, aki immár tiszta célpontként kivehető. A háta közepébe célzok.
És meghúzom a ravaszt.

Cartwright
2001. február

outfit

A Crucio hatására egészen megfeszült a testem. Annyira, hogy az izmaim fájdalmas görcsben remegve várták, hogy ismét betaláljon valami átok. Az orrom alatt elmorgott káromkodás pedig egy cseppet sem segített az amúgy is szörnyű lelki állapotomon… nem feltétlenül a vereség okozta azt. Mostanában ilyen vagyok, maga a megtestesült depresszió, amit őrült küldetésekkel próbálok olyan mélyre nyomni magamban, amennyire csak lehetséges. Nem akartam foglalkozni semmivel, ami belülről mardos, mert lássuk be, nagyon is mardosott. A Nattal való kapcsolatomtól kezdve az álladó unalmon át, minden terítéken volt. Amiről korábban azt hittem, hogy majd örömet okoz súlyos keserűséggé formázódott. Hogy szenvedtem-e Forest nélkül? Nagyon is. Hogy vissza akartam-e térni hozzá, holott tudtam, nem fognak változni a dolgok? Igen. Persze a változás nem Forestben nem ment végbe feltétlenül, hanem bennem sem. Valahogy nem tudtam már annyira élvezni az együtt töltött időket, mint régen. Valami új, valami heves hiányzott… és hiába kívántam bár ő lenne az megint.
Így hát, ezekből a szerencsétlen és meglehetősen béna indokokból kifolyólag kerültem a templomba, ahol éppen halálra akart Cruciozni egy csuklyás idióta. Hangosan kapkodva a levegőt bámultam rá és közben a hang azt mormogta: Most itt a lehetőség, szabadulj meg minden kínodtól. Az ujjaim hirtelen nem kutatták olyan görcsösen a pálcámat a padok törmelékei között.
– Tessék, akkor ölj meg… – mondtam és nagy nehezen feltornáztam magam ülőpózba. A combomban az izom fájdalmasan feszült meg. Minden kínnál rosszabban hasított belém. Ahogy a tenyeremmel odaértem, éreztem, hogy véres a nadrágom… érthetetlen és elképzelhetetlen volt, hogy az a régi heg miképpen szakadt fel, miképpen kezdett újra vérezni. Hiszen már egy éve történt és semmi jele nem volt, hogy ilyesmi még megtörténhetne. Igaz egy átkozott csapda okozta.
– Előbb játszunk. Úgy hallottam, azt szereted… – mondta elhaló hangon, kevésbé szaggatottan véve a levegőt, mint én. Erős alkatú ember volt, nem tudtam volna csak úgy ledönteni a lábáról, ha mondjuk neki esek. Ahhoz túl kicsi lendületet tudtam volna belevinni ilyen távolságról.
Csak néztem fel az ismeretlenre, vártam, hogy történjen valami… és bumm… bumm… nem kaphattam meg a megnyugvást, amire egy pillanattal korábban még úgy áhítozott a testem. Nem, mert valami áthaladt hátulról a pasas testén, én pedig az arcomba kaptam egy jó darab vért.
– Mi a jó büdös kurva élet? – kiáltottam fel némileg hangosabban, hogy hangomat visszaverjék az öreg falak. Körbe néztem a templom belsejében. Jó pár búvóhely volt erre, amit az ember nem láthatott be. Még ha romosan is, de épület jellegzetesen mugli jegyei tisztán kivehetők voltak s tökéletes helyet biztosítottak bárkinek.
Oldalra fordultam, felkaptam a pálcám és védekezésképpen magam elé emeltem. Szenvedve ugyan, de felkeltem a hideg kőről, csak az egyik lábamra nehezedve. Az egykori heg helye eddigre már egyszerre lüktetett és égett.
– Ki van itt? – A tekintetem végig futtattam ott, ahonnan a valami érkezhetett… a valami alatt különös mugli találmányt kell természetesen érteni.

The Duel



...A megvetés dühöt szül, a düh gyűlöletet,
a gyűlölet kínt és szenvedést....

..a trágár szavak esélyesek...

A dörrenést követő következő másodpercben a fickón művi pontossággal hatol át a golyó, hogy azzal a lendülettel megfossza az élettől. Miközben a test élettelenül dől el oldalra, leengedem a puska csövét és elégedetten szemlélem immár távolból az eredményt. Arcomon ravaszkás kis félmosoly bújik meg. A vadászat elégedettsége zsibong bennem. Ugyan megérdemelte volna Elliot hogy ő kapja a golyót a húzott kis fejébe, de már csak a reakciója megérte az örömöt. A kétségbeesés mindig jól állt neki. Nekem pedig az erő és a belőle áradó félelem erőt ad.
Tudom, hogy nem szereti és nem ismeri a mugli dolgokat. Tudom, hogy ezektől nemhogy ódzkodik egyenesen tart. És ez, na meg maga a tudat, lehengerlő energiát ad.
No meg persze az sem utolsó szempont, hogy megmentettem az életét, így kevésbé érzem magam adósnak.
– Ki van itt?
A kérdése visszhangzik a romos épület falairól. Elbújhatnék könnyű szerrel, és valójában egy fél pillanattöredékig bennem is van, hogy megtegyem, aztán mégis inkább elhessegetem az ostoba késztetést. Mi értelme is lenne?
Hát felállok. A térdem halkan kattan egyet, mert több órája lapítottam itt várva az alkalomra. Széles vállaim kényelmesen elférnek a nagy boltív alatt, a galéria felső szintje viszont nem túl magas. Így kiegyenesedve kb harminc centire hogy nem súrolja a fejem a plafont.
- Szerinted mégis kicsoda?
Közlöm nyersen a kérdést, melyből süt hogy ostobának tartom, amiért nem találta ki egyből. De hát fordított helyzetben talán én se tudnék logikusan gondolkodni.
A távcsöves puskát lazán emelem meg és legyűröm a késztetést hogy O’Marára irányítsam. Ehelyett a vállamra csapom és úgy nézek le rá, mint egy szigorú apuka, aki rajta kapta a kölykét, hogy későn jött haza.
- Csak nem meglepődtél?
Kérdezem cinikus hangnemmel, miköben lesajnálóan nézek rá. Kicsi, vézna alakja szánalmat keltő, ugyanakkor jól tudom, ebben van igazán az ereje. Mert bármennyire is olyan, amilyen, a maga módján szívós és erős. Na meg kitartó.
- Talán elfelejtettél számolni velem?
Vetem oda neki foghegyről dacosan. Talán már elfelejtette, hogy nem csak ő van egyedül a világon, hanem én is? Hogy megvannak a kapcsolataim, az informátoraim? Hogy tudok minden egyes kurva lépéséről?
Meg kellene ölnöm...
Itt a remek alkalom. De mégis csak megmentettem épp az életét. Ha most elveszem tulajdonképpen semmit nem csináltam. Kicsikarhatnék tőle hálát akár. De magam sem tudom, akarom-e ezt. Valójában csak azt akarom, hogy ugyanolyan szarul érezze magát mint én. És ahogy így elnézem, talán épp el is értem a célt.

Cartwright
2001. február

outfit

Még éreztem az izmomban feszülő átok nyomait. Már nem volt ott, de még a fájdalom ott lüktetett, de valahogy nem is igazán fizikálisan, sokkal inkább valahogy, mintha mélyen a lelkemben, az elmémben tombolt volna az a remegő feszültség. Azonban nem foglalkoztam vele azontúl, hogy tudatosult bennem a jelenléte. Csak bámultam abba az irányba, ahonnan neszelést hallottam a korábban történtek után. Az arcomban még ott volt a támadóm vére, a holtteste még ott hevert a cipőm orra előtt.
Ahogy ott álltam és feszülten vártam, mi történik, lüktető érzéssel a combomban, egyszer csak megértettem: mindaz, amit hallottam és amit látok nem is volt olyan idegen. Csak éppen azért nem éreztem a jellegzetes illatot, amiről felismertem Christohper Cartwrightot, mert orromat a vér szaga töltötte meg, amihez egy kis poshadt, öreg aroma kapcsolódott be, ami romos templomépület sajátja volt. 
– Szerinted mégis kicsoda?
Kellett egy pillanat, mire felfogtam, hogy valami mugli cucc van nála. Erre szinte ösztönösen megborzongtam, majd lehajolva az összetört bútordarab roncsai közül egész egyszerűen kihalásztam a pálcámat. Ezúttal nem tettem el, mert veszély éreztem. Csak markoltam rá, szorosan a testem mellett tartva. Ha úgy alakul, hát tönkre kell tennem az a muglicsodát, mielőtt még bajom esne tőle. Mindenesetre a tekintetem Cartwright arcára vándorolt, úgy éreztem magam, mint valami kölyök, akit rosszaságon kaptak. Pedig én nem voltam rossz, csak néha a magam útját jártam és ez ellen még Chris sem tehetett semmit, vágjon akármilyen szexi apáskodó képet.
– Csak nem meglepődtél?
Vállat vontam.
– Ezt azért így nem mondanám. – Közöltem és a szokásos vigyor ült ki az arcomra, jelezve, hogy cseppet sem veszem komolyan a helyzetet. De azért az ujjaim rászorítottak a varázspálca markolatára. Ez így volt tökéletes. – Valami mindig balul sül el, csakhogy még szarabb legyen kimászni belőle. – Vontam vállat.
– Talán elfelejtettél számolni velem? – kérdezte aztán. Éreztem a hangjában, hogy sértett… hát nem volt nehéz kitalálni, hogy tud Riversről és a munkákról, amiket elvállaltam neki. Na nem baj, tetszett, hogy féltékeny. Még el is vigyorodtam a gondolatra. Kihúztam magam és kihívóan néztem rá, szinte várva, hogy kitörjön belőle valami nevetséges féltékenység jelenet… bár tény, ami tény, azt csak Forestből tudtam kihozni. Másokra nem vagyok olyan nagy hatással, azt hiszem. De talán ez nem is akkor baj, mert így lehettem igazán szabad.
– Nem tudtam, hogy szereted az öreg templomokat. Ha tudom, hát magam hívlak el. – Megrántottam a vállamat nem törődöm stílusban és egész egyszerűen elmentem mellett, mintha meg akarnám nézni a romos falakat. Odasétáltam hozzá és óvatosan végig simítottam a köveken. Az egyik kiállóbb darab felsértette a bőröm. Én azonban varázslat nyomát kerestem, nem számított az a vérző terület cseppet sem.
– Khm… – köszörültem meg a torkom és újabb kihívó pillantást vetettem Cartwrightra, ahogy megálltam a falnál és a hátam neki támasztottam. Így pillantottam rá, mintha csak megpihentem volna s szükségem is volt rá, hiszen a combomban még mindig éreztem a sérült terültet lüktetését, az izmaim pedig még mindig megfeszültek az átok emlékére. Az állkapcsomban éreztem a feszült, fájdalmas érzést, de ezt nem mutattam kifelé.
– Féltékeny vagy Riversre?– érdeklődtem, hogy nyíltan beszéljünk a dologról. Bár nem mertem volna megesküdni, hogy Chris ilyesmit érezne velem kapcsolatban. Igazából, mióta együtt dolgoztunk, sosem éreztem úgy, hogy túlzottan kiemelkedő helyet foglalnék el ebben az egészben. Csak voltam és ha kellettem, hát előrángathatott. Ennél tovább aligha terjedtek a közös dolgaink… leszámítva azt az egy közös éjszakát tavaly, de az meg jócskán túlmutatott mindazon, amiért Chris mellé szegődtem. Persze azóta sem bánva.
Szóval nem számított, hogy féltékeny-e. Én már annak is örültem volna, ha csak bosszanthatom egy egészen kicsit őt.

The Duel



...A megvetés dühöt szül, a düh gyűlöletet,
a gyűlölet kínt és szenvedést....

..a trágár szavak esélyesek...

Ahogy realizálódik benne, hogy a veszély elmúlt, úgy alakul át az egész ember viserkedésstruktúrája. Már nem az életét mentő, gyámoltalan kis alak, hanem a nagyzolós, öntelt Elliot O’Mara kerül újra a porondra. Pökhendi vigyorral a képén fogad engem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy megmentem a seggét.
Újra.
A düh fortyog bennem, pláne mert tudom jól, elárult. Nem mondhatnám hogy kizárólagosan hozzám köti minden. Evidensen mindenki szabad ember, de van egy amolyan ki nem mondott láthatatlan, megfoghatatlan szerződés a tolvajtársadalomba, hogy az akinek dolgozol, még ha szabadúszó is vagy, hát azt az embert nem baszod át. Tőle azért is esik ez szarul hatványozottan, mert más jellegű kapcsolatrendszer is kialakult köztünk. Még ha csak az ideig-óráig tartott is.
Jó példa erre, hogy ha Hayes csábítgatja, de rendszerint én húzom ki a slamasztikából, akkor nem áll össze azzal a nyikhaj kis piperkőc kriptaszökevénnyel. Ugyanez érvényes az össezs többi konkurenciára.
– Nem tudtam, hogy szereted az öreg templomokat. Ha tudom, hát magam hívlak el.
Összevonom a szemöldököm. Most menteni akarja magát? Cseverészni míg agyon nem lövöm? Vagy mi a fasz?
Egyelőre még kivárok, bár magam se tudom  meddig. A puskát a vállamra csapom hanyagul és ruganyos léptekkel lesétálok a boltív oldalsó részén található romos lépcsőn. Talpam alatt a kövek halk sercegéssel tudatják súlyom nehezét, némelyik lépcsőfok legszélén aprócska törmelék válik le. Mikor Elliottal egy szintre érek teszek pár lépést felé, majd meg is állok.
– Khm…
Lám, lám. Rajtakapni valakit, mint egy komisz kölyköt talán más esetben szórakoztató is lenne, de itt, ez, most... hát kurvára nem az. Talán az motoszkál bennem, hogy mostanság mindenkiben csalódnom kell. Csalódom Annában, Mirabellában, néha Davidben. O’Marától vártam volna a legkevésbé, erre még ő is....
– Féltékeny vagy Riversre?
Ahogy elhangzik a kérdés rögvest méltatlanul horkantok fel. Még hogy féltékeny...! Már csak a feltételezés is abszurd!
A szemem forgatom meg majd dühtől sisteregve vetem rá. Szinte égetheti a pillantásom, de sajnos szemmel még nem tudok ölni.
- Hogyne!
Köpöm ki a választ nyersen. Érheti az ebbe az egy szóba belezsúfolt szánalmat, haragot, cinizmust és elkeseredettséget.
- Szeretnék egy hegyi troll értelmiségi szintjére süllyedni. Könnyebb lenne az élet ha csak az orromból a fika kiszedése lenne a legnagyobb problémám.
Nem is leplezem a mélységes felháborodásom. Még hogy azzal a szőrös majommal hasonlít össze? Hát inkább legyen egy kurva hippogriff mint az iQ-tlan óriás!
Elindulok, megkerülve a falnak támaszkodó kollégám és a lelőtt férfi élettelen teste fölé lépek. Megnézem a bemeneti sebet, ahogy arccal előre a tarkóján tátong.
Szép a vágat, ez a kaliber pont ideális, ha koponyát akarok szétrobbantani. Elégedetten hümmögök. Nem vesződök azzal, hogy megfordítsam az embert, mert kurvára leszarom ki volt.
- Tudod miért fáj ha elárulnak, Elliot?
Kérdezem csendesen, de ebbe a csendességbe benne van a veszély mérhetetlen nagy szaga. Ritkán mutatom ki ha fáj valami. Ritkán ül ki a tekintetembe, a viselkedésembe. Általában a magában szenvedős típus vagyok, aki mélyen elrejti az érzelmeit. Most azonban mégis vállalom ezt. Hagyom, hogy a pillantásom, ahogy a másikra téved mindent megmutasson és eláruljon. Amit gondolok, amit érzek. Ami lehetett volna és ami nincs.
- Mert elveszettnek érzed magad tőle. Átvertnek. Csalódni mindig szar érzés. Ahogy pénzt veszteni is. Sejtheted hogy egyiket se szeretem. Ahogy azt se, ha elárulnak.
Csak egyetlen rossz választ is ad, a puska csöve rá irányul. Szorul szépen lassan a hurok az egér nyakán. És jelen pillanatban legnagyobb bánatomra Elliot az a patkány, aki veszni látszik.

Cartwright
2001. február

outfit

Figyeltem Cartwright mozgását, ami arról árulkodott, hogy most veszélyes. Rám veszélyes, nem csak a földön heverő holttest tulajdonosára. Áradt belőlem valami megmagyarázhatatlan erő, ami nem szimplán fizikai volt. Ez egyszerűen a személyisége sajátja volt és ő is pontosan tisztában volt ezzel… ahogy azzal is valószínűleg, hogy éppen ez az oka annak, hogy nem hódolok be neki csak úgy. Lenyűgöztek az erős férfiak, valahogy azt idézték bennem, amilyennek nekem kellett volna lennem. Csakhogy sosem lettem igazán, ennek a legnagyobb oka nem a kisfiús alkatom volt, sokkal inkább az, hogy egészen másfajta erő volt bennem. A fizikai alig volt meg, ezért rendszerint agyban kellett az előnyömre fordítani a dolgokat.
– Hogyne!
A hanglejtéséből egyértelműen tudtam, hogy igenis féltékeny. Ez pedig a hegyi trollos folytatással csak még inkább alá lett támasztva. Nem értettem mitől fél, hiszen már mindenki tudja, hogy ezt a fát körbe pisálta, azaz alaposan megjelölte. Kevés olyan ember volt a Zsebpiszok közben, aki ne tudta volna, hogy Elliot O’Mara vahy Lee… vagy Forest Christopher Cartwright legfantasztikusabb tolvaja.
– Szóval az vagy. Féltékeny. – állapítottam meg és enyhe vigyor ült ki az arcomra. Nem jelezhettem mégsem neki azt, hogy félek most tőle, bár bizonyára az nyugtatta volna meg a kis lelkét. Egyelőre nem akartam odabökni azt sem, hogy amúgy attól még mert elválltam más munkákat is, nem vagyok kevésbé az ő tolvaja, mint eddig. Valahogy sejtettem, hogy Chris így reagálna, ha másnak dolgoznék, ezért nem is említettem neki korábban.
– Tudod miért fáj ha elárulnak, Elliot? – Ahogy elhallgatott és csend telepedett az öreg templom romra, nem is hallatszott nagyon más, mint a kinti szél susogása. Találkozott a tekintetünk ebben a veszélyes hallgatásban és azt kívántam, bár odaléphetnék hozzá, végig simíthatnék a karján, hogy azt mondjam, nem lesz gond és ez csak egy munka, mert kell a pénz, mert megváltozott az életem és mert… érdekel. Vajon ezeket megértette volna? Sosem voltam Chrisszel gyengéd, sem barátilag, sem másképpen, azt az egy éjszakát leszámítva. Nem tudtam, hogyan reagálna, de akkor sérült volt és sebezhető.
– Mert elveszettnek érzed magad tőle. Átvertnek. Csalódni mindig szar érzés. Ahogy pénzt veszteni is. Sejtheted hogy egyiket se szeretem. Ahogy azt se, ha elárulnak. – Folytatta aztán kisvártatva, hangjának mély orgánuma tökéletesen beleolvadt az itt uralkodó energiákba. Ez a hely csapdának bizonyult, nem lett volna sok értelme itt időzni tovább. Egyszerűen le kellett állítanom Christ, hogy aztán elhúzhassunk.
Nem mondom, hogy nem féltem a nála lévő mugli ízétól, de nem volt időm töketlenkedni. Nyugtasd le… A hang suttogott a fülembe, jelezve, hogy tennem kell valamit. Igen, igaza volt, csakhogy nem akartam úgy járni, mint a földön fekvő, minden bizonnyal gyanútlan alak. Ezért hát, csendesen léptem előre egyet, majd még egyet, míg el nem értem egészen elé. A vállára tettem a kezemet, megpróbálva nem remegni akkor sem, hogyha esetleg nekem szegezné a valamit.
– Csak elvállaltam egy másik munkát, tudod jól, hogy a tiéd vagyok – magyaráztam és megszorítottam kicsit a ruha anyagát a vállán. Vettem egy mély levegőt, aztán megint a szemébe néztem. Nem akartam, hogy ne bízzon bennem Rivers miatt. Az csak könnyű pénz… jó, nem könnyű, de érdekes. Valamikor Chris is szenvedéllyel csinálta ezt a munkát, csak megérti miket érzek, amikor valami után kutatok. Én egész életemben kerestem dolgokat s az elégített ki, ha megtalálhattam.
– Nekem te vagy az első – mondtam. Igazán értékelhette volna, hogy ennél romantikusabb dolgokat, még Forestnek sem mondtam, mikor egy páros voltunk. Szóval nem tudom, ha ez nem válik be, akkor valószínűleg Chrisnél semmi sem fog.

The Duel



...A megvetés dühöt szül, a düh gyűlöletet,
a gyűlölet kínt és szenvedést....

..a trágár szavak esélyesek...

Ha valaki mestere a szavakkal vagdalkozásnak, az Elliot. Így a legegyszerűbb módon csak elengedem a fülem mellett a provokáióját. Ha hagynék teret ennek már rég lepuffantottam volna. Lehet az lenne a legjobb, Sophie mellett én is eltűnődöm rajta, De valamiért a lelkem egy darabja úgy van vele, hogy megérdemli hogy nyíltan kiálljon önmagáért és kaphasson egyetlen kis esélyt, hogy tisztára mossa a nevét. Nem egyszerű ez, mert a csalást sosem pártoltam. Nem mondom hogy becsületes ember lennék. Evidensen nem vagyok az, de átcseszni azt, aki segít nem stílusom. És aki így tesz, mint ahogy a jelek szerint ő is, hogy kettős szerepet vállal, az messze kerül mind tőlem, mind az értékrendemtől.
Elliotot eddig ez mentette meg. Hogy az elkövetkezendő percek mit hoznak már más kérdés. A fegyver egyelőre a plafon irányába tekint, de elég egy rossz mondat, félrecsúszott válasz és célba fog találni, pláne ennyire közelről.
– Csak elvállaltam egy másik munkát, tudod jól, hogy a tiéd vagyok
Horkantva nevetek fel a gyerekes védekezésén.
Még hogy az enyém? Az enyém? Nem. Mind a ketten jól tudjuk, hogy ez a világ legnagyobb hazugsága. Valójában sajnálom őt, mert nem tudom eldönteni valóban ezt hiszi el, mert ez esetben szánalmasan ostoba vagy ezt próbálja nemcsak velem de magával is elhitetni. Ha az utóbbi még nagyobb pojáca mint hittem s ugyanakkor a haragom kiérdemelt. Mert próbáljon csak hülyének nézni ha tud... korábban kellett volna ahhoz felkelni.
- Tudjuk jól O’Mara hogy te senkié sem vagy. Épp eleget hangoztattad a nagy szabadságmániádat. Még a Patkányfészek sem volt neked kellemes, holott sorban állnak hozzám a piti tolvajok hogy a kegyeimbe kerüljenek....
Válogathatnék, és válogatok is hogy kikkel s hogyan dolgozom, kibe bízzak meg. Talán pont ezért fájdalmas, hogy ő, akire az életem is rábíznám nem kér belőlem. Sem a rendszerből, ami kiépítettem és tökéletesen olajozottan működik.
- Szóval találj ki valami jóbb dumát.
A szemeim résnyire szűkülnek össze, fenyegetően. Kivárok kér villanásnyi időt, hagyom hogy kedvére tapogasson, remélvén hogy ezzel is meghat.
Hát kurvára nem.
– Nekem te vagy az első
- Cöh... hát persze!
Ösztönösen kiköpök a lába mellé. Ezzel jelzem mennyire is tartom a kijelentését.
- Ha ez igaz lenne nem lennél itt, nem vállalsz el más munkát. Ha ez igaz lenne szóltál volna róla. Ha ez igaz lenne...
Nem fejezem be a mondatot. Lerázom a kezem magamról, amivel hozzám ér. Nem akarom hogy fogdosson. Érzem, ahogy feszít a mellkasomban a düh, és hogy Sophie hogy generálja mindezt mellé. A puska csöve villanásnyi idő alatt kerül Elliot feje elé, fenyegetően. Még magam sem tudom lelövöm-e de ötven ötven százalék az esélye.
- Találj ki valami hihetőbbet, mert vészesen fogynak a lehetőségeid!
Közlöm felcsattanva, és meg se próbálom elvenni az élét a dolognak. Itt súlya van minden percnek, minden ostoba lélegzetvételnek, mert bármelyik lehet az utolsó. Már neki.

Cartwright
2001. február

outfit

– Tudjuk jól O’Mara hogy te senkié sem vagy. Épp eleget hangoztattad a nagy szabadságmániádat. Még a Patkányfészek sem volt neked kellemes, holott sorban állnak hozzám a piti tolvajok hogy a kegyeimbe kerüljenek....
Az biztos, hogy legalább megjegyezte, amit mondtam neki. Mindegy, ha neki piti tolvajok sorban állnak, akkor mi szüksége is lenne rám? Végül is ez most nagyjából úgy hangzott, mintha elégedett lenne a dologgal. Egyébként nem volt gondom a Patkányfészekkel, csak egész egyszerűen nem voltam abban az állapotban, hogy behódoljak neki. Igen, elfogadtam a munkákat, amiket Chris adott, de azért szerettem volna függetlenül is dolgozni… amit persze titokban kellett tartanom, mert tudtam, hogy levág egy ilyen hisztit, hogyha megtudja. Nem lepett meg, ő is magának akart engem, mint annyian… de ahogy mondta, én nem vagyok senkié. Túl nagy volt még mindig a szabadság vágyam, egyedült Natnak adtam egészen meg magam, mert ő valahogy jól tudott irányítani. De annak is vége, újra és újra megszakad… hát mi értelme van?
– Ha ez igaz lenne nem lennél itt, nem vállalsz el más munkát. Ha ez igaz lenne szóltál volna róla. Ha ez igaz lenne... – folytatta, miután felém köpött s még a kezemet is lerázta magáról, így vissza is húzódtam, tettem hátra egy lépést. Nem fogom ráerőltetni magamat vagy győzködni, ha ennyire nem akarja. Valamelyik piti tolvaj majd beöltözteti Elliotnak és akkor majdnem olyan, mintha én lennék mellette, leszámítva pár igencsak fontos apróságot. Azok a piti faszkalapok sosem fogják neki megmondani, hogy nagyobb dráma királynő, mint bármelyik nő.
Rám fogta aztán a mugli kütyüjét is, de nem ugrottam el előle. Ha meg is kell halnom, hát hajrá… már nem bánnám. Kicsit elegem volt ebből az egész életből, kicsit besokalltam, hogy állandóan mindenért küzdenem kell, semmi sem megy könnyen. Ezért egy pillanatra lehunytam a szememet.
– Ez nem "ha igaz lenne", ez igaz. Csak egy másik munka volt, nem ő a főnököm és nem, vele nem feküdtem le.
– Találj ki valami hihetőbbet, mert vészesen fogynak a lehetőségeid! – mondta Chris, én pedig vártam, hogy akkor tegye meg. Most mit harcoljak? Tudtam nagyon jól, hogy akármit mondhatnék neki nem lenne elég jó. Igazából nem is tudom, hogy valamit tettem-e úgy, hogy elég jó volt neki.
– A féltékenységi rohamodat nem tudom kezelni – közöltem, aztán ránéztem, meg a kütyüjére. Megfogtam annak a csövét és megpróbáltam lehajtani. Nem zavart, ha véletlenül elsül, mint egy pálca… bár ki tudja, hogyan működik. Annyit értettem meg mindössze, hogy halálos. Kit érdekel? Egyszer minden tánc véget ér… Sóhajtottam egyet és szenvtelen arccal bámultam Cartwrightra.
– Pontosan annyira dolgozom neked, mint eddig is. Ha nem tetszik, hogy más emberekkel is lógok, akkor büntess meg a mugli ízéddel, de szerintem te is tisztában vagy vele, hogyha megölsz, nem lesz többé ilyen jó embered. Kellek neked egyszerűen. – Vontam vállat és elhúztam a számat, nem éppen mosolygásra. Elegem volt, hogy egy kibaszott bábnak kezel már megint. – De tessék, tedd csak meg, ha te másképp gondolod! Tudod jól, hogy szart sem ér az életem…
Azért jó lenne életben maradni, O’Mara– figyelmeztetett a hang is. A szalag lüktetett a csuklómon jelezve, hogy ez bizony most veszélyes helyzet.

The Duel



...A megvetés dühöt szül, a düh gyűlöletet,
a gyűlölet kínt és szenvedést....

..a trágár szavak esélyesek...

– A féltékenységi rohamodat nem tudom kezelni.
Ha okos ember lenne Elliot O’Mara nem feszítené a húrt. De hát, nem okos ember Elliot O’Mara. Pont ezért játszik az ujjbegyem a ravasz hideg ívével, ami csakis arra vár hogy egy halk kattanással megadja a belé táplált golyó lendületét, kilökve azt magából, mint egy anya a megszült gyerekét hogy időn és téren át célt találva húson és csonton át megtalálja a végcélját, kioltsa egy ember életét. Barbár dolog a puska, barbár dolog ölni. De az ölés az ember létének egyik alapvető ösztöne. És aki ostoba, hamar elvész.
Egyetlen acsargó morranás előzi meg a mozdulatot, amit megakaszt, hogy újra megszólal.
– Pontosan annyira dolgozom neked, mint eddig is. Ha nem tetszik, hogy más emberekkel is lógok, akkor büntess meg a mugli ízéddel, de szerintem te is tisztában vagy vele, hogyha megölsz, nem lesz többé ilyen jó embered. Kellek neked egyszerűen.
Be kell látnom, igazat mond. Bárhogy csűröm vagy csavarom a dolgot, sajnos valóban szükségem van rá. Nem egy szexpartnerre, nem egy szeretőre, nem mint beosztottra vagy jó tolvajra. Valóban szükségem van rá, mint barátra. Remélve hogy szövetséges lesz. És kinövi magát valami többé, amely ellen oly erősen ágál.
Nem értem miért. Miért tűnök ennyire rossznak a számára? Miért vállal mástól munkát? A kurva egója a gond? Fél hogy meghízik ha egyszer ebben a tetves doxyrágta életben lenyeli? Vagy mi a franc?
– De tessék, tedd csak meg, ha te másképp gondolod! Tudod jól, hogy szart sem ér az életem…
Az adrenalinnak köszönhetően száguldozik az ereimben a vér. A szívem vadul kalapál, s egy izzadságcsepp lassan csúszik le a nyakamon. Végül felengedem a puskát és bebiztosítom egy hanyag ujjmozdulattal, de azért nem vagyok rest, a tusával jól pofán vágom vele egyetlen hirtelen mozdulattal. Így  ugyan csak a szája csattan ki ha azt találom el vagy az orra törik el, ha azt érem, de örülhet, mert legalább ma még ehet egy utolsó vacsorát.
- Nem érdemled meg hogy foglalkozzam veled. Nem érdemelsz te semmit sem.
Kiköpök rá, a lába elé. A vállamra vetem a fegyvert, hogy a tusa újfent az égre nézzen és félig elfordulok tőle. Sok idő lesz, mire megemésztem ezt. Mert bárhogy szépítjük is, elárult. Számára mint mindez, ez is csak üzlet volt. És a legnagyobb gond, hogy nekem is így kellene tekintenem rá.
- Megmentettél. Ezért nem öllek meg. Leróttam a tartozásom.
Azúrkék tekintetembe a bánat és a harag egyvelege mélyül el, ahogy rá pillantok.
- De ezzel végeztünk. Elárultál, és ezt kár lenne szépíteni. Innentől nem ismerjük egymást. Keress ott munkát, ahol találsz. Engem felejts el.
A szavak keserűen marják a torkom. Nem tudom helyes volt-e életbe hagyni, túl sokat tud sajnos rólam, a Patkányfészekről, a gyengeségeinkről. Hayes és az összes felkapaszkodó szarházi kapva kapna az alkalmon, hogy kihasználja a lehetőséget. De kockáztatnom kell most, nem tehetek mást.
- Ég veled, Elliot!
Közlöm és hátra se nézve elindulok ki, a templomrom hideg légköréből. Valahol megfagy bennem minden érzelem, és ezt még Sophie keserű élvezkedése sem oldja meg. Ő halkan az agyam mélyén suttogja hogy megmondta, hogy nem kellett volna a kezdetek kezdetétől bízni benne, nemhogy lefeküdni vele, de ez már a múlt. És most kivételesen nem vörös tintával zártam le a képzeletbeli lapot a könyvben Elliot O’Maráról. Ellentétben másokkal. Hálás lehet érte.

Köszönöm a játékot!