valami, ami fáj... igen, a fogam

SZENT MUNGÓ
- RENDELŐK, ESETLEG EGYÉB HELYSZÍNEK -



2001. január 29.

valami, ami fáj... igen, a fogam



Montrego
2001. január 29.

outfit

Hogy mikor is fájt utoljára valami ennyire? Hát talán akkor, amikor az a tüskés csapda keresztüldöfve a bőrömet szépen eljutott az izmaimig és egyértelműen jelezte: ebbe vagy beledöglök vagy nagyon csúnyán bicegni fogok. Hát most a fejem is úgy lüktetett, mintha a homlokomat minimum átdöfték volna egy tüskével, na és akkor még ehhez a fülemre is kiterjedt. Tudtam, én mi ez. Mikor Nat utoljára elrángatott a Mungóba és nem hagytam magam kezeltetni – sőt egyenesen le akartam harapni a megimágus ujját, hogy ne érjen hozzám –, megmondták, hogy egyre többször lehetnek ilyen fájdalmaim egyetlen lyukas fog miatt. A fájdalmon pedig a jeges borogatás sem segített, amitől már egészen átfagytak az ujjaim. Utáltam, hogy igazuk lett, de persze erről Forest még véletlenül sem szerezhetett tudomást… pláne azok után nem, hogy éppen azért harcolunk, amiért… mármint, hogy együtt maradjunk.
Szóval nem akartam drámázni. Miután felvette a komolyember ruhát és elhagyta Őrszemet, én is szépen elindultam a dolgomra. Az az, a kölykök lerakása után a nyakamba vettem a Szent Mungó rendelőit, hogy valaki lássa el a nyamvadt fogamat, lehetőleg annyira feltűnésmentesen, hogy Nat még csak ne is tudjon róla. Valójában fogalmam sem volt, hogy leszokott-e arról, hogy a nyakamra küld embereket.
Szokás szerint tele volt minden banyákkal. Alig volt szabad hely, de nem akartam valami ragadványt hordozó őrült mellé ülni, aki két karácsolás közben engem is megfertőz. Így egy pletykalap mögé rejtőző alakot vettem célba. Ugyanis pontosan mellette volt egy üres hely. Jól van, O’Mara, csak természetesen… ne foglalkozz vele, hogy a képed pislog vissza a Szombati Boszorkányról… ugyanmár… tuti nem ismernek fel… A hang kisebb gúnymonológját követően úgy éreztem, rosszabb már nem is lehet a dolog… aztán a következő lépéssel rátrappoltam a pasasra, de végre a seggem is vízszintes felületet ért. A váróba kihelyezett öles fotelféleségek egyébként egész kényelmesek voltak.
– Bassza meg, mekkora lába van ennek… – morogtam magam elé, de csak akkor fogtam fel, mit látok, mikor egy kicsit jobban befókuszáltam a gorillaszerű, túlságosan is szépfiú kinézetű alakot.
Mathias Montrego. Lassan egy éve nem hallottam róla, s hogy még mindig barátok voltunk-e? Nos jó kérdés, én mindenesetre úgy gondoltam, hogy valami „olyasmi.” Blaire megnyilvánulása óta valóban nem kerestem Mathiast… egy kicsit elment a kedvem az egésztől. A húga szó szerint halálosan megfenyegetett, amit nem hiszem, hogy valaha megbocsátok neki. Nos, ezért is mondtam Cartwrightnak tavaly, ha kell neki a csajtól a kulcs, küldjön mást. Én ugyan nem fogok a nyakára járni még egyszer. Volt idő, mikor azt hittem megérti, miért segítettem a bátyjának, miért nevezem a barátomnak. De nem alakult végül így. Tehát kénytelen voltam egész egyszerűen elfogadni a dolgot.
– Szia, Montrego – köszöntem. Annyira meglepődtem, hogy a jeges csomag is kicsúszott a kezemből, éppen rá a cipője orrára, amit az előbb igencsak alaposan megtapostam. – Máris tudom, honnan volt olyan ismerős ez a gorillaszerű alkat… na meg az a sok szőr… – Vigyorodtam el a régi idők emlékére, majd jobban megnéztem az újságot, amit szorongatott, éppen nyitva egy cikknél, ami rólam szólt. Erre még szélesebbre húzódott a vigyorom. Itt volt hát az ideje egy kis szórakozásnak.
– Csak nem hiányoztam neked? Hát meg tudom érteni.

zene: R - Until We Go Down


’A régi barátok a kendőzetlen tükör,
mely a múltunkba tekint vissza!'

Unatkoztam. Ez az utóbbi pár évben, mióta egyetemre járok no meg Lyanával összejöttem, nem sűrűn fordult elő. Vagyis voltaképpen csak akkor mikor itt vagyok, a Szent Mungóban. Hogy mégis miért? Nos a medimágusok még mindig úgy tudják az exmemoriam átok visszafordíthatatlan hatása alatt állok. Voltaképp hülye leszek bevallani hogy nem. Már nem.
Ennek több oka is van. Részben, mert az emlékeim visszaszerzése túlontúl sok problémát vet fel. Mégse szívesen ülnék az Azkabanba, még akkor sem ha tudom hogy azon kevés halálfalók közé tartoztam, akik ténylegesen csak azért öltek mert muszáj volt. Ott van az a tény hogy ezzel nemcsak magamat, de mást is veszélybe sodrok, mint a húgom, Lyana vagy akár Eric. És a harmadik ok, amiért mélyen hallgatok az pedig maga a tény, hogy miként kaptam is vissza. Mert Eliott O’Marával a barátságunk így is sokaknak problematikus. Pláne így, hogy az utóbbi időben túlontúl… nos, hogy is mondjam… népszerű.
Vegyük csak Forestet, a Szombati Boszorkányban megjelent cikkeket, a pletykahadjáratokat és még sok egyebet sorolhatnék. Nem mondom, én is ludas vagyok benne hogy a barátságunk zátonyra futott egy idő után. De gondolom őt kellően leköti a tolvajkodás, ahogy anno a pálcám lenyúlása is felettébb izgatta, engem meg a sárkánykutatói képzés.
A Mungó-beli vizsgálatom szürke hétköznapra esett, Lyana épp táncórák tömegét adja le, esélytelen volt hogy elkísérjen és alapvetően sem bántam. Nem kell nekem babyszitter végtére is. Ennek ellenére most hiányzik. Maga a közeg, az épület rengeteg rossz emléket idéz fel bennem. A sok keserűséget, a kételyeket, a próbálkozásaimat, hogy megtaláljam önmagam, a múltam és azt, ki is vagyok valójában. Talán ezért is ciccenek fel mikor meglátom Elliot képét az egyik újság címlapján.
- Hát persze…
Dörmögöm az orrom alatt kelletlenül és megcsóválom a fejem.
- Ki más…
Nem sikerül befejeznem a gondolatmenetet, mert megakaszt az, hogy valaki átbukik a lábamon majdhogynem. Kellően ironikus a következő másodperc, ahogy mogyorószín szemeim beazonosítják a fényképről bárgyún visszamosolygó arcot, aki a valóságban most zavarodott ijedt ötéves pofával ácsorog.
Megérzem a hideget a lábamon, rájövök hogy valami jeges hideg landolt a cipőmön.
Fasza.
– Szia, Montrego !
-O’Mara…  - biccentek felé egy szolid mosollyal az arcomon.
- Máris tudom, honnan volt olyan ismerős ez a gorillaszerű alkat… na meg az a sok szőr…
Erre nem tudok nem nevetni. Hangosan hahotázni kezdek bár magam sem tudom mennyire sértés ez vagy inkább bók a részéről.
- Nem változtál semmit se… - közlöm szemrebbenés nélkül.
– Csak nem hiányoztam neked? Hát meg tudom érteni.
Hirtelen nem tudom hova tenni a kérdést és most én nézek rá értetlenül. Aztán, ahogy a pillantása az újságra és saját önarcképére téved úgy leesik a süveg.
- Ó, ja. De felettébb. Minden áldott nap azt bújom az újságban éppen milyen pletyka akad rólad.
Hangom szolidan cinikus, jelezvén hogy azért ez nem teljesen igaz.
- Úgy hírlik az egészséged kitűnően van és épp szerelmi válságot élsz át újra Foresttel. Kérlek erősítsd meg a hírt mert különben újabb álmatlan éjszakám lesz…
Na jó talán túltolom egy kicsit a szerepet. De egyszerűen ilyen vagyok. Szarkasztikus és kész. Van aki szereti. Van aki elviseli. Van aki elkerül.
Hogy Elliot melyik lesz az majd elválik.  

valami, ami fáj... igen, a fogam



Montrego
2001. január 29.

outfit

Alig vártam, hogy a seggem végre fotelt érjen. Mit számított, hogy ehhez egyenesen át kellett trappolnom egy férfias méretű lábon? Gondosan összekoszoltam tehát az illető – mint később kiderült, Montrego – csinos kis lábbelijét, majd végre kényelembe helyeztem a hatalmas, mocskos fotelban, amiben nem egy sárkányhimlős ülhetett már előttem is. Még az arcomra szorított jeges tasak is lezuhant, az én cipőmről egyenesen átbucskázva az övére.
– O’Mara… – biccentett, majdnem úgy, mint régen. Furcsa, hogy mennyire elhidegültünk egymástól, pedig talán egy éve sem volt, mikor még a legjobb barátomnak neveztem. Ezt a helyet pedig olyan könnyen vette át Cartwright, hogy fel sem tűnt. Persze aztán az is enyhült. Meglehet azért, mert összebújtunk, pontosan úgy, ahogyan nem kellett volna. Montrego esetében nem a testiség volt az oka, hanem leginkább a húga. Az egy dolog, hogy ő sem erőltette a közös programokat, de én sem kerestem fel. Blaire gondoskodott róla, hogy még a kedvem is elmenjen az egész családjuktól. Talán igaza van. Nem sok jogom van, hogy a mocskos félvéremmel a közelükben tartózkodjak… már hihetetlennek hatott, hogy volt idő, mikor azt hittem, szerelmes vagyok abba a lányba.
– Nem változtál semmit se…
Fanyar kis vigyorra húztam a számat. Nem tudtam, hogyan kellene hozzá állnom. Szerettem volna barátként tekinteni rá… de ott volt az a hideg érzés, ami egyre távolabb akart tartani tőle. Elliot O’Marát senki sem fenyegetheti csak úgy… igaz-e? A hang gúnyolódott bennem egy sort, mielőtt belegondoltam a ténybe, hogy végül is Mathias nem valószínű, hogy sokat tud a történtekről. Blaire-ben viszont fel sem merült a gondolat, hogy azért segítettem a bátyjának a múltjával kapcsolatban, mert igaz barát vagyok. S hogy a lánnyal mi történt? Az jó kérdés. Hisztérikus volt, zsaroló és fenyegető. Ezen nem tudok túllépni. Csak az apám mert megengedi hasonló hangot velem szemben és egyszer majdnem meghalt.
– Azt látom. – Bólintottam és a tekintetem a kezében szorongatott Szombati Boszorkányra tévedt. Ha nem lenne benne hetente az arcom, akkor már megkönnyebbülnék, ám az élet egyre nehezebb. Sosem akarom, hogy lefotózzanak, így ha lehet lehajtom a fejem, vagy eltakarom magam a sálammal. Ez csak akkor nem megy, ha Nat rávesz, hogy jelenjek meg vele valami fontosabb eseményen.
Elvigyorodtam, hogy éppen engem bámult. Nem lep meg mondjuk, tudom, hogy Forest egészen kipofozott ahhoz a koszos kis tolvajhoz képest, akit Montrego megismert. Jó látvány vagyok.
– Ó, ja. De felettébb. Minden áldott nap azt bújom az újságban éppen milyen pletyka akad rólad. – jegyezte meg cinikusan. – Úgy hírlik az egészséged kitűnően van és épp szerelmi válságot élsz át újra Foresttel. Kérlek erősítsd meg a hírt mert különben újabb álmatlan éjszakám lesz…
Sóhajtottam egyet, majd zavart vigyorral hátra dőltem a fotelben és keresztbe vetettem a lábaimat. Ez amolyan időhúzás volt. A szerelmiválság szó szokás szerint szíven talált. Érzelgősködj kicsit, O’Mara, addig sem lüktet úgy a fejed a fájdalomtól… A kegyetlen hang megint gúnyolt.
– Hát egy kis fogfájást és a kóros alultáplátságot leszámítva valóban egész jól vagyok. – Vállat vontam és úgy döntöttem rendesen válaszolok, annak ellenére is, hogy Montrego ezt feltehetően csak viccnek szánta. – Van válság. Hogy szerelmi-e vagy csak házassági, azt nem tudom ki tudja, de én biztosan nem.
Aztán zavartan pislogtam, hogy újabb vigyort erőltessek a képemre. Nem akartam kivesézni minden félelmemet arról, hogy szerintem már régen elmúlt a szerelem köztem és Nat között… nem akartam szánalmasnak látszani valakinek a szemében, akiről már nem is tudtam eldönteni, hogy tényleg a barátom-e.
– Látom a te végtagjaidat sem rágta még le egy sárkány – veregettem vállba. – Szóval, hogy van a te szépséged… Lya?

zene: R - Until We Go Down


’A régi barátok a kendőzetlen tükör,
mely a múltunkba tekint vissza!'

Ösztönösen simítok végig az ingemen. Tökéletesen passzol úgy ahogy kell. Lya erről is gondoskodik, na nem mintha magamtól nem tudnék felöltözni. De be kell lássam, így sokkal kényelmesebb az élet.
Figyelem, ahogy leül a velem szemközti helyre, ahogy elhelyezkedik, ahogy kivár. Régi ismerős mégis olyan ismeretlenkét hatnak most a mozdulatai, mint talán az enyém neki. Ezt teszi a sok idő, amit nem egymás társaságában tölt az ember. De hát ezért mégis ki lenne a hibás? Ő? Én? Vagy maga az élet?
Nem vesztünk össze, nem vagyunk rosszban. Hálával tartozom neki, nem kevéssel és nem is szeretek senki adósa maradni. De neki van egy sajátos életformája, az enyém meg elég gyökeresen átalakult. Nem tudom ebbe az újba be akarom-e engedni őt. Ha a húgomat kérdezném egyértelműen nemet mondana.
Nem tudom, inkább csak sejtem mi történt közöttük. B nem véletlen reagál hevesen dolgokra, emberekre, helyzetekre. Elliot Erichez hasonlóan a legrosszabbat hozta ki belőle. Ezt sem gondolom véletlennek.
Mindennek a függvényeként nem igazán tudom eldönteni mit is mondjak új életformámról és azt is hogyan. Lyával fél éve költöztünk össze és minden idillinek hat. Már tervezem a lánykérést, nemrég elmentem gyűrűt is venni.
Vajon kiröhögne ha tudná?
Nem hiszem, már csak azért sem mert ő maga is szerelmi vagy házassági válságban szenved. Ezek szerint igazak a pletykák. És ennek nem örülök.
Arcomon a komorság fut végig, majd végül nyelek egyet. Egye meg a fészkes doxyrágta fene...!
- A sárkányok jó fejek, csak odapörkölni szeretnek...  Merlinnek hála a hajam még megmaradt.
Vigyorodom el elégedetten majd hátradőlök Elliothoz hasonló pozícióan a kanapén. Az újságot menet közben a köztünk lévő asztalkára hajítom.
- Nos Lyával is minden rendben. Megnyitotta a saját stúdióját egy éve, és ott tanítja a kicsiket. Nagyon élvezi. Azt hiszem megtalálta a számításait itt, Londonban...
Elpillantok oldalra, ahol egy kövér boszorka épp a recepciós hölgyikével kárál. Egy percig figyelem őket, majd újra O’Marára pislogok.
- No és mi a fogfájásod oka? Vagy a házassági válságodé? Nem tudom melyikről szeretnél inkább beszélni...
Megfordul a fejemben hogy a korábbi nem túl legális életéről kérdezem, de arra nyugodtabb és varázslómentesebb környék kellene. Itt túl sok a szem és a fül mindenhol.

 

valami, ami fáj... igen, a fogam



Montrego
2001. január 29.

outfit

Bár Montrego ugyanolyan öntelt volt, mint régen és ugyanaz a túlzott parfümbűz áradt belőle, mint régen, mégis érzékeltem, hogy közöttünk minden megváltozott. Már nem voltunk legjobb barátok, hiszen valahogy olyan távolságtartónak tűnt. Régen elszórakoztunk egymással, megvoltak a közös vicceink és szinte ösztönösen éreztünk rá arra, amin a másik keresztül megy. Talán mégis hiba volt visszaszerezni az emlékeit, de nem azért, mert Blaire picsogása erre a gondolatra terelt volna. Egész egyszerűen csak Montrego más volt, mint korábban. Valószínűleg az változtatta meg, amit meg tudott magáról és immáron abba a kerékvágásba állt be az élete, ahol kizökkentették.
Figyeltem őt, ahogy pontosan olyan volt kívülről, mint régen. Túl tökéletes, már-már nem is valóságos és ettől csak még távolabb éreztem magam tőle. Talán azért is, mert egy egész kicsit Natra emlékeztett. Magas, szőrös, jól öltözött, talán az egojuk is egyformán mértékeket öltött. Nem tudtam volna eldönteni, mégis ugyanaz az érzés áradt belőle. Meglehet megint elértem egy olyan pontra, ahol az egész életem megváltozik majd és ismét lecserélődik a garnitúra, mint akkor, amikor Natot ismertem meg. Montrego ugyan egy ideig képben maradt, de szép lassan elkezdett kikopni. Mindenkit lefoglal az élet, de annyira, hogy a barátait is lerázza? Jó, nem rázott le, ez csak enyhe túlzás volt. Mégis ott volt a kopás.
– A sárkányok jó fejek, csak odapörkölni szeretnek...  Merlinnek hála a hajam még megmaradt.
Vigyorra húztam a számat. Nem tudtam róla ezt az egészet elképzelni. Montrego persze nagyon menő volt a közös kalandjainknál, még egy dementortól is megmentett egyszer. De valahogy ez a sárkánydolog annyira nem illett hozzá. Valahogy jobban el tudtam volna képzelni főnökösködés közben.
– Elég jól hangzik. Egyszer voltunk egy lénysimogatóban, de Forest nem engedett a sárkányok közelébe. – Nem tudom, miért meséltem el, csak úgy eszembe jutott erről az egész helyzetről. Meglehet, hogy ez az egész Nat téma nem érdekli. Igaz ő nem Cartwright, talán nem tekint rá ösztönösen ellenfélként.
–  Nos Lyával is minden rendben. Megnyitotta a saját stúdióját egy éve, és ott tanítja a kicsiket. Nagyon élvezi. Azt hiszem megtalálta a számításait itt, Londonban...
Ennek örültem, az a lány rendes volt. Már mint nekem talán egy kicsit túl finom is, még Blaire-ben is több volt a tűz, mint benne. Megint eszembe jutott az első találkozásom Montrego húgával, ahogy felpofozott, mert enyhén szemtelen voltam. Az is furcsa volt egyébként, hogy Mathias egy komoly kapcsolatban van. Igaz, ez rólam is elmondható volt éppenséggel.
– Ezt örömmel hallom, mert ő egy rendes lány. – Bólintottam is hozzá, talán kissé erőtlenül. Észre vettem, hogy elpillantott. Talán azért, mert egy vén boszorkány magyarázott minden indulatát bevetve a recepción.  Nem, mintha számított volna, mennyire szeretne előre kerülni a sorban, ha Nathaniel Forest Elliotját nem veszik előre, akkor őt sem fogják, az már fix.
– No és mi a fogfájásod oka? Vagy a házassági válságodé? Nem tudom melyikről szeretnél inkább beszélni...
Elvigyorodtam és hátra dőltem a fotelban, ahol ültem. Igazából egyik sem volt túl izgalmas téma, de tény, hogy amennyire kimaradtunk egymás életéből, ezek is számíthatnak. Na, O’Mara, akkor most add elő magad, milyen is egy jó barát, avasd csak be! A hang egyértelműen gúnyolódott. Igen, én is hagytam elúszni a barátságunkat. De az nagyrészt Blaire miatt volt. Még véletlenül sem akartam a közelébe menni, én alpári, koszos tolvaj.
– Kitört az egyik fogam, miközben csokit ettem – majd legyintettem. – Azt hiszem, egyszerűen csak Nat kiszeretett belőlem. De ilyen az élet, mi sem vagyunk állandók és tökéletesek. Folytattam volna, szóra is nyitottam a számat, csak hogy a vén banya, aki az előbb még ott magyarázott valahol, felbukkant közvetlenül mellettünk. A nagydarab testével meglökött, de úgy, hogy félig Montego ölébe kerültem át, majd fültövön vágott a retiküljével.
– Bocs… – közöltem és megpróbáltam visszakászálódni a helyemre, újra megtaposva Motnregot. – Pedig mostanában nem nyüzsgök ennyit… – Nevettem rá.

zene: R - Until We Go Down


’A régi barátok a kendőzetlen tükör,
mely a múltunkba tekint vissza!'

A régmúlt fonalát talán nehéz lenne felvenni, legalábbis ezt hinné az ember, de nekünk kettőnknek meglepően gyorsan sikerül. Nem tudom miért is, talán Elliot személyisége lehet a kulcs, mert én csak azalatt míg ismerem őt sokszor és sokat változtam. B talán ezért orrol rá, vagy mert szimplán tudja kiféle is...
– Elég jól hangzik. Egyszer voltunk egy lénysimogatóban, de Forest nem engedett a sárkányok közelébe.
Nem lepődöm meg ezen a tényen. Már hogy Forest még a széltől is óvná O’Marát. Talán olyasmi ez mint Lyana és az én esetem, noha Lyana egy törékeny nő ugyebár. De gondolom ez az írót nem igazán izgatja. A kaland keresése vagy épp a baj megtalálása azonban mindig is Elliot sajátja volt. Nem csoda ha a sárkányok vonzzák.
- Ha akarod eljöhetsz egyszer hozzánk. Jó pár példányunk van akik kellően szelídek kezdőknek, de akadnak vérmesebb esetek is.
Végig sem gondolom mit jelent ez a meghívás. Végig se gondolom, hogy esetleg ebből baj lehet. Olyan ösztönösen csusszannak ki az invitáló szavak, mint a lélegzetvétel amit teszek.
Azt már nem fűzöm hozzá, hogy reményeim szerint nemsokára nekem Skye-on is lesz egy saját rezervátumom. Már persze ha engedélyezi azt a minisztérium lénygondozói szaktárcája. És persze Lyana La Clair.
Jobbnak látom inkább rá terelni a témát, mert hát tény ami tény, a Mungóba ücsörgés sose tartozott hobbisportnak. Kivéve engem és az amnéziám anno.
– Kitört az egyik fogam, miközben csokit ettem...
Őszinte döbbenettel nézek rá. Az jut eszembe, hogy valaki vagy megszivatta, mondjuk bosszúból, és egy betont varázsolt át csokoládévá vagy Merlin-korabeli csokoládéval próbálkozott... De mindennek nem adok hangot.
– Azt hiszem, egyszerűen csak Nat kiszeretett belőlem. De ilyen az élet, mi sem vagyunk állandók és tökéletesek.
Ha valami, hát ez még inkább meglep. Nat Forest, a híres hősszerelmes akivel tele van a Szombati Boszorkány meg a Próféta sztárcikkei kiszeretne a tolvajából? Nem. Ez teljességgel lehetetlen.
- Kizárt.
Szögezem le gyorsan álláspontomat. Ettől jobb hazugsággal kell előállnia még Elliotnak is. Noha gondolom néha az indokok kuszák és nem túl átláthatóak de ez a feltevés teljességgel abszurd.
Már épp megvakarnám az orrom elmorfondírozva hogy rá merjek-e kérdezni, hogy biztosan jól gondolja-e Nathaniel érzéseit, mikor a banya meglökve őt félig rám esik.
Kissé kínos szituáció bár nem épp számottevő azok fényében, amiket már átéltünk. Mint mondjuk a legelső találkozásunk.
– Bocs…  Pedig mostanában nem nyüzsgök ennyit…
- Semmi gond! – tartom meg a karjánál fogva, ha igényli a segítséget az egyensúlya visszanyeréséhez.
- Csak a pálcám maradjon meg...
Nevetem el magam halkan, mert hát tudjuk hogy Elliot lelkesen vonzódik az én tölgyfa pálcám után meg egyéb mások után is.
- Szóval Nat. Csak nem kidobott téged?
Kanyarodok vissza az eredeti témához, bár van egy olyan sejtésem, nem lesz őszinte. Meglehet sok ideje nem találkoztunk. És az ember nem szeret a kudarcairól beszélni. De hát az élet olyan mint a háborgó tenger hullámai, változatos és hol fent vagy hol pedig lent. Nincs ebben mit szégyelni.

valami, ami fáj... igen, a fogam



Montrego
2001. január 29.

outfit

Nem is tudom. Furán éreztem magam megint Mathias társaságában, már nem volt meg az az egység, ami ekkor úgy összetartott minket és amitől tényleg legjobb barátként tarthattam őt számon. Változik a világ, meg mi is, de én nem akartam ennyire. Ahogy szép lassan kicsúszott a lábam alól a talaj, már nem volt meg semmi a múltból. Pedig Nat után nagyobb szükségem lett volna egy régi barátra, mint valaha. Után… persze ez is hülye kifejezés, de az egész a haldoklás jeleit mutatja. Hol együtt, hol külön, de végén úgyis kiderül, hogy már nem tudunk mások lenni. Ez így alakult, így kell elfogadni. Én mégis csak lézengtem a számomra ismeretlen emberek között, akikkel össze-össze sodort az élet és nem volt semmi.
Meglehet nem is kellett volna így kiböknöm azt, amit már sejtettem. Nat kiszeretett belőlem. Milyen furcsa is volt ezt a tényt a saját hangomon hallani. Sőt nem is furcsa, egyenesen megrázó, de valahogy még sem fájt annyira, mint hittem. Nem akarom sajnálni magam és nem akarok úgy viselkedni, mintha ettől dőlt volna össze a világ. Tudom, hogy Nat azt is csak az orrom alá dörgölni, hogy miatta fáj. Nem azért, mert bántott vagy… hanem, mert szerettem őt. Talán még mindig szeretem, csak a szívem nem ismeri fel az érzést.
– Kizárt. – Mondta Montrego olyan határozottsággal, mintha bele látna a kapcsolatunkba. De nem láthatott bele, éppen ezért, mondjon akármit is, én tudtam kettőnk közül, mi ez az egész… hogy mi folyik most körülöttem. Nem baj. Ő csak jót akart, én meg máris korholtam azért, mert velem igazságtalanságok történtek. Valójában Montregonak a furcsa érzések ellenére is örültem. Blaire ugyan elintézte, hogy lemondjak erről a barátságról, de azért jó volt hallani a hangját és látni, hogy nem sokat változott… legalábbis külsőleg.
– Ugyan, nem ő lenne az első. – Keserű mosolyra húzódott a szám. Montregoval éppen akkor kezdtünk jóban lenni, mikor Esmé úgy döntött, hogy egész egyszerűen kisétál az életemből. Pontosan tudta hát Mathias is, hogy nem vagyok olyan maradandó pont mások életében, mint szeretnék. Legalább neki összejött Lyanával. Már régen is megvolt közöttünk az a kémia, amire egy jó kapcsolatnak valószínűleg szüksége lehet.
Aztán persze jött az a hülye taszítás és félig Montregora esés, amitől egy pillanatra még kínosan is éreztem magam. Aztán csak eszembe jutott az első találkozásunk, ahol egymásnak feszülve, mint két őrült hempergőztünk meg a talajon. Szóval a végén csak elvigyorodtam.
Szerencse, hogy megtartott, így gyorsan visszabillentem az egyensúlyomba, majd némi mocorgást követően megint Montregora pillantottam. Talán tíz perce érkeztem és még mindig nem hívtak be, ami most már kezdett meglepően felháborító lenni. Vajon Montrego is ezt érezte? Ezen elmélkedtem, ahogy végig néztem a borostás arcán és rábukkantam a barna szempárra ismételten.
– Csak a pálcám maradjon meg... – Erre még szélesebbre húzódott a vigyor a képemen. A régi szép emlékek hatására egy pillanatra megint azt kívántam, bár az az Elliot lennék, aki elvette a pálcáját és nem az, aki a csuklójáról csatolja le az órát beszélgetés közben. A szerkezet könnyen engedett, az ujjaim pedig olyan puhán mozogtak, hogy Montrego észre sem vehette, ha pedig mégis, hát legalább lesz egy újabb közös poénunk.
– Szóval Nat. Csak nem kidobott téged?
– Mondjunk úgy, hogy én jöttem és jövök el újra és újra. Az egész kapcsolatunk már csak egy halott valami vergődése. – Montrego órája szépen a zsebembe vándorolt, én pedig kihúztam magam ismét, hogy a beszéddel tartsam az arcomon a figyelmét. Bizonyára látta amúgy, hogy változtam az utolsó találkozásunk óta. Soványabb lettem, az arcom jóval keskenyebb volt, mint annak idején. A nyakam is olyan vékony volt, hogy néha csak álltam és bámultam a tükörbe meg-megállapítva, hogy már megint egy rohadt éhező kölyökkutyára hasonlítok. A ruhatáramat meg ne is emlegessük. A legtöbb darab többet ért, mint a régi házam… igaz ezeket nem szándékoztam elhozni Nattól. Azokat ő vette, nem is igazán az enyémet, csak én használtam őket, mint valami bérlő. De a változás alatt nem is a külsőségekre gondoltam, sokkal inkább arra a komor fényre, amit átvette a régi bolondos ragyogás helyét a szemeimben. Nem tudom, hogy a két éve rajtam lévő átkozott szalag vagy valami más okozta… de valami furcsa sötétség szépen lassan átvette az irányítást bennem.
– De nem baj. Az élet mindig változik és újdonságokat hoz, nem igaz? Talán jobb nekem egyedül. – Vontam vállat, mint akit nem érdekel.