Hálószoba

A hálószoba sem néz ki jobban, mint a többi helyiség. Használt, nyikorgós, öreg bútorokkal van tele. Elliot még nem szokta meg, hogy van ágya, ezért csak nagyon ritkán alszik itt. Inkább a nappaliban, a kanapén, a kandallót figyelve szokott elszundítani. Idefent nem is tart sok mindent, a szobát leginkább növényszárításra használja.

valami megmagyarázhatatlan
- A Suttogó -


Aiden
2001. augusztus 20.

outfit

16+

Ahogy az ajkaink összeértek, a dohány füst és a vér, na meg az alkohol keverékét éreztem. Fel sem fogtam mennyi ütést szenvedhetett el. Nem is számított igazán. Ilyen az élet, véres pofonok, elcseszett küldetések sokasága. Fraser éppen ezt tanulta. Számít, hogyan szerezzük meg? Nem. Csak az számított, hogy a miénk. A miénk. A hang megismételte a gondolataimat, mint egy furcsa visszhang, ahogy a csók viszonzásra lelt egy halk kis sóhaj után. Nyelvem hosszan időzött el Aiden ajkai között. Nem gondolkodtam, túl részeg voltam és így még kéjesebbnek, még zsibbasztóbbnak tűnt ez a pillanat ott alatta. Csak a testmeleg, a szájából áradó aromák keveréke és az ajkai érintése voltak. Semmi más.
Ha nem húzódik el, még jobban is bele tudtam volna feledkezni. Így azonban csak a felém nyújtott kézbe tudtam megkapaszkodni. Nehézkesen húztam fel magam, a lábaimban semmi erő nem volt. A térdeim remegtek, így teljes testtel támaszkodtam Frasernek. Ciki vagy nem ciki, többet ittam, mint ő és már kezdett ledönteni a lábamról. Akármi is volt abban a kémcsőben, lassan emésztette fel a dolgokat körülöttünk.
– Lépjünk le innen – mondta, ahogy a vállához ért az enyém.
– Siessünk muci… – válaszoltam, s hagytam, hogy vonjon kifelé. A tömegen áthatolva néha-néha nekiütköztem egy-egy embernek. Nem számított, mert amúgy nagyjából fel sem fogtam. Túl meleg volt, túl füstös, így mikor kiértünk a szabadba és arcon talált a kellemes, késő augusztusi hűvös, végre remegni kezdtem. Az elmém nem tisztult ki jobban, minden kusza volt és forgott körülöttem. A lámpák fénye túl erősnek hatott és Aiden vére olyan vörös volt, mintha nem is valódi lenne.
A sikátorba lépve végre kellemes sötét borult ránk. Nem láttam már a vért, nem is láttam rendesen az arcát, éppen csak az illatát éreztem, meg az érintést, amivel a kezembe ejtette a medált. Valahol akkor jöttem rá, hogy nem is érdekelt a küldetés… csak az, hogy vele lehettem.
– Küldetés teljesítve.
Nem jöttek szavak az ajkaimra. Csak megint közelebb vontam magamhoz, hogy egy hosszú csókot kapjon. Nem tudom, dicséretként-e vagy valami másként… nem is számított. Mindkét tenyerem a hátára csúszott, hogy azzal húzzam még közelebb. Most nem akartam elengedni tényleg. Aztán persze voltam olyan hülye, hogy smárolás közben hoppanáljak… és valahogy ez a végtelen forgás, a ránk telepedő sötétség volt az, ami elvágott mindent. Minden emléket, ami azon az éjszakán történt.

2001. augusztus 21, reggel

– Bassza meg… – nyöszörögtem, ahogy megéreztem az arcomon a szemembe sütő nap fényét. Nagy nehezen kinyitottam a szememet, amiből legalább annyi világos volt, hogy a Suttogó hálószobájában vagyok és voltam olyan hülye, hogy nem húztam el a függönyt. Azt is gyorsan feldolgoztam, hogy a takaró alatt meztelen vagyok és mivel hűvös volt, egy kicsit mocorogni kezdtem, hátha felmelegszem. Az oldalamra akartam fordulni… vagyis hát meg is fordultam, hogy aztán jól megrökönyödjek. Sötét, göndör tincsek… vér…
– Bassza meg O’Mara… – nyögtem, mikor felfogtam, hogy Fraser is pucér. Automatikusan a saját hátsomhoz nyúltam, de túl ideges voltam ahhoz, hogy felfogjam, tényleg történt-e valami, vagy… Ennél egyértelműbb nem is lehetne. Megpróbáltam felülni, hogy kivakarjam azt a hülye kimonószerű köntöst, amit még Nattól kaptam, az ágy alól és magamra húzzam… Nem mintha Fraser nem látott volna már mindent.

[the fault, dear Brutusis not in our starsbut in ourselves]

the fault, dear Brutus
is not in our stars
but in ourselves


2001. augusztus 21. reggele
style

Minden egyes atomom sajog. Az első, ami eljut a tudatomig, az ez; a fájdalom. Már hozzászoktam az évek során, és különösebben meg sem hat, sőt, már-már ismerősként üdvözlöm, ahogy lassacskán megérzem magamon a reggel halovány kis napsugarait. Nem vagyok egy koránkelő... ha megtehetem, akkor szeretek minden egyes másodpercet kihasználni, hogy ne kelljen belevágnom még a napba, de valamiért most kipattannak a szemem. Nem tudom, hogy mi okozza... de ezt az édes tudatlanságot akkora hévvel mossa el a következő pillanat, hogy az furcsa súlyként nehezedik rá mellkasomra.
Először az ágynemű illatát érzem meg. Idegen... nem az otthoni, és nem is valami olcsó motel öblítője. Ahogy azonban megmozdulnék, hogy több mindent felmérjek, a fájdalom újult erővel hasít bele minden egyes porcikámba.
Elégedetlen kis mormogással ülök feljebb, közben pedig nyúlok, hogy megdörzsöljem az arcomat, de a kezem megáll a mozdulat közben. Érzem, ahogy a takaró lecsusszan a mellkasomról és az ölemben áll meg, fedetlen bőrömet pedig egyből megcsapja a hűvös levegő. Mi a franc? Nem szokásom meztelenül aludni. Márpedig...
Lassan pillantok le az ölemre, de anélkül is érzem, hogy nincs rajtam ruha. Mi a franc... ezt ismételgetem magamban, és közben megérintem a sajgó orromat. A mellkasomat így nem fedi semmi, kivillannak a régi hegek és a hullámot formáló tetoválás is a hasamon, a csuklóm hegei felé inkább nem is nézek. Pont ezért nem szoktam meztelenül aludni... nem szeretem visszalátni a múltat magamon. De akkor mi a Merlin redvás faszáért nincs rajtam ruha?
Végre érzékelem szemem sarkából a mozgást, de kell egy pillanat, hogy odaforduljak. Ez nem lehet igaz, ugye? Ez csak egy rohadt vicc... Olyan, mintha a kép nem állna össze, miközben egyre világosabb minden, de talán csak a fájdalom, talán az önmagamnak való hazudozás... Bámulom, hogy Elliot keresgél valamit az ágy mellett, ágy alatt, fene se tudja hol, és közben mélyen beszívom a levegőt. Rendben, Fraser, ne akadj ki... ne akadj ki... Igyekszem megőrizni azt a szokásos nyugalmamat, de közben zakatol valami a mellkasomban.
- Hát... nem sokszor ébredtem eddig férfi mellett - szólalok meg egy kis idő után, nem is tudom, miért - egy kicsit meg akarom törni a helyzetet, csak hogy lássam, ez tényleg a valóság, és nem álmodom épp. Szavakkal próbálom palástolni a hangulatom, de igazából rohadtul ideges vagyok, és erre a fájdalmaim is csak lapátolnak. Betakaróznék, csak hogy ne lássa a mellkasom ocsmányságait, de még ehhez sincs erőm, csak óvatosan végigtapogatom az arcomat, amelyen száradt vért érzek.
Lassan körbevezetem a tekintetemet a szobában. Szürke falak, szárított növények... igazából ezen kívül nem is fogok fel mást. Lepillantok az ágy mellé, reménykedve, hogy ott megpillantom a ruháimat, és szerencsére pár ruhadarab ott is hever. Abba meg inkább bele sem gondolok, hol lehet a többi.
Megpróbálok visszaemlékezni arra, mi történt tegnap este, de minden rohadt homályos. Nem... egyszerűen fekete. Semmit sem látok, és ez kibaszottul frusztrál. Gyűlölöm, amikor a szálak kicsúsznak a kezeimből... és most itt heverek feltételezhetően O'Mara ágyában anyaszült pucéran.
Átfuttatom ujjaimat a hajamon, aztán egy kis sóhajjal erőt veszek magamon és a sajgó izmaimon, hogy szorosabbra igazgassam magam körül a takarót, és lehajolok az ágy mellé összekotorni a cuccaimat. Szerencsére az alsógatyám megakad a kezemben, így azt gyorsan fel is tudom rángatni, igyekezve kizárni agyam háborgó szavait közben. Ezután egyenesedem fel újra csupán, és az ágy háttámlájának dőlök, aztán lassan Elliot felé pillantok, hogy tekintetem végigcsússzon rajta.
- Szép ruci... - jegyzem meg kissé rekedten arra az... izére, ami rajta van, aztán megdörzsölöm az államat azon a ponton, ahol a száradt vér feszítését érzem. Azt inkább meg se nézem, az ágyneműt mennyire mocskoltam be... - Szóval... van egy fürdőszoba valamerre?

valami megmagyarázhatatlan
- A Suttogó -


Aiden
2001. augusztus 21.

outfit

16+

Az ajkaimon éreztem a másnapos kiszáradtságot. A számban, mintha alig gyűlt volna valami nyál, mégis éreztem Fraser dohányízét a nyelvemen. Furcsán izgató érzést keltett bennem, mintha valami hatalmas, lüktető zsibbadtság szaladt volna végig a testemen a felismeréstől. A francba… a saját csapdádba sétálsz, O’Mara… – a hang kegyetlenül súgta a szavakat, én pedig csak engedtem neki, hogy megalázzon. Nem számított, mert a mellkasomban vadul kalapáló szív elnyomta, ahogy a ritmus szép lassan a fülembe költözött.
Még mindig a földön nyúlkáltam, remélve, hogy az ágy alá hányt kimonószerű, finom anyagú köntös az ujjaim közé keveredjen. Nat ajándékozta nekem... mert szeretett ilyen cuccokban a magáévá tenni... azért is kapott ott helyet, ahol. Nem akartam újralátni, vagy érezni, ahogy az anyag végig siklik a bőrömön, de egy darab ruha, annyi sem volt az én oldalamon az ágy mellett. Csak el akartam rejteni a testemet, hogy Aiden ne lássa a hasamon lévő sebhely nyomait, vagy a lyukszerű sérülést a combomon… meg a kevésbé férfias testalkatomat. Tehettem akármit, én ilyen voltam, mint egy kamasz testében ragadt felnőtt. Talán az okozta, hogy nem ettem rendesen tizenöt éven át, hogy leittam magam folyton, csakhogy ne érezzek fájdalmat. Nyámnyila szarházi voltam, amit nem tudott senki elfogadni… mindenki csak meg akart menteni magamtól. Erre lefekszem egy tizennyolc évessel, tényleg a saját csapdámba sétálva.
– Hát... nem sokszor ébredtem eddig férfi mellett – túl nyugodt volt a hangja, ahogy megszólalt. Alig vált ki a szoba csendjéből, én pedig ijedten rezzentem össze. Azonnal felkaptam a fekete anyagot, hogy mellkasig elfedjem magam vele. A szívem még őrültebb ritmusra váltott, s mintha hideg verejték siklott volna végig a tarkómon. Kellett egy pillanat, hogy összeszedjem magam. Jól van, O’Mara… ha már magadra rángattad, akkor most szedd össze magad! A hang okoskodott, én meg zsibbadtan bámultam Fraserre, szinte várva, hogy undorodó fejet vág. Nem volt ilyesmiről szó sem.
Magát takargatva kezdett kutakodni, miközben én is belebújtam a kimonóba. Nem, mintha nem láttunk volna egymás testéből eleget az éjszaka. Magamat ismerve mindent hagytam neki, aminek enyhe jelét is éreztem valahol a hátsómnál, amint felpattantam… lényegében vele együtt, mikor már alsógatyában volt. Döbbenet, hogy csak egy kamaszsrác és mennyivel erősebb nálam ránézésre.
Ahogy végig nézett rajtam, azon agyaltam, vajon látszik-e, hogy fáj a fenekem. Nem tudom… mármint nyilván ebben nincsen semmi ciki ránézve, de valahogy mégis nem igazán állapíthattam meg a viselkedéséből normálisan, mit is gondol a történtekből. Vagy túl álmos, vagy túl nyugodt volt, amit leginkább a vihar előtti csendnek tudtam benne.
– Szép ruci... – mondta reszelős hangon, ami minden bizonnyal a kelés utóhatása volt. De úristen… hogy nézhet már ki így félkómásan? Jó, én sem gondoltam, hogy ronda vagyok. Nem véletlenül nézek ki tizenévesnek még harmincas fejjel is, anyám egyik varázslata ragadt rajtam, amit az a furcsa medimágus állapított meg, miután nem akart megfiatalítani a kezelésével. – Szóval... van egy fürdőszoba valamerre?
Igen… igen! Sérült… mert verekedett. Ennyi még rémlett az estéből, meghát láttam is rajta a sérülések nyomait. Hirtelen csak egy hümmögés szakadt ki belőlem, majd odaléptem hozzá, hogy a csuklójánál fogva húzni kezdjem a háló melletti helyiségbe. Ez volt a legbiztosabb, ha nem akartam, hogy véletlenül Avery hálószobájába nyisson be, na meg nekem sem ártott volna egy pancsolás.
Amint beértünk a fürdőbe, becsaptam az ajtót és elfordítottam az öregzárban a kulcsot. A nyikorgástól megfájdult a fejem, de nem érdekelt. Nem engedhettem meg, hogy a gyerek véletlenül ránk nyisson. Aztán Fraser felé fordultam. Végig nyaltam a kiszáradt ajkaimon, hogy kicsit megnedvesítsem őket és kellemesebb legyen beszélni: – Letisztítom a sebeidet… – mondtam kicsit esetlenül. Aztán oldalra hajoltam, hogy az apró fürdőben álló kádba elkezdjek vizet engedni, s mikor már kicsit megtelt a kád, habfürdőt tettem bele. Ez kifejezetten jó volt a másnaposságra a mentás, frissítő illata miatt. Miután a sérülései kész vannak, erre szükségünk lesz… azt hiszem. Csakhogy olyan szerencsétlen voltam, hogy amikor felegyenesedtem, megbillentem s hiába kapaszkodtam bele Fraserbe, rántottam magammal a kádba… a vízbe, ami azonnal átnedvesített a kimonót, hogy a testemhez tapadjon.
– Hoppá… – közöltem, mert túl közel volt az arca az enyémhez. Éreztem az alkoholos-cigis leheletét… és olyan volt, mintha valami őrjítően csiklandozna belülről. Én… akartam azt a csókot.

[the fault, dear Brutusis not in our starsbut in ourselves]

the fault, dear Brutus
is not in our stars
but in ourselves


2001. augusztus 21. reggele
style

A halántékomat masszírozom, hogy elűzzem a fejfájást és előhívjam a tegnap este képeit, de egyik sem történik meg. Helyette csak kitapintok egy újabb horzsolást a homlokomon, aminek az érintése egy halk kis szisszenést vált ki belőlem, így pedig lassan a plafon felé fordítom a tekintetemet. Végigmorajlik rajtam a kelletlen elégedetlenség, mágis kénytelen vagyok elfogadni a tehetetlenségemet.
Szemem sarkából figyelem csupán, ahogy Elliot öltözködik, vagy legalábbis valami ahhoz hasonlót produkál. Úgy húzza a mellkasa elé azt a fekete izét a kezében, mintha csak valamit rejtegetni szeretne. Én már meg sem erőltetem magam, hogy elbújtassam testem sebeit. Pedig van egy pár mély heg, amelyeket az évek hagytak bőrömön, ott van az emlékük a hasam és oldalam találkozásához rajzolva, ott vannak a vörös csíkok a csuklómon a jegy felett, és az a sok átoklenyomat, amelyet nagyrészt Feryll okozott... de végre először úgy érzem, nem kell magyarázkodnom. Mindketten túl feltűnően rejtegetjük a titkainkat ahhoz, hogy kelljen.
Látom, hogy néz rám, de nem viszonzom a tekintetét. Nem is tudom... Szégyellem az estét? Nem feltétlen ez az, amit érzek, de talán a zavar csak kicsivel később, egy kávé után fog elérni. Vannak dolgok, amiket sokkal szívesebben eltemetnék az életemben ennél. Inkább az idegesít, hogy az égvilágon semmire nem emlékszem. Igen... az nagyon-nagyon idegeít. A kurva életbe, Fraser! Az utolsó emlékem a keze a fenekemen, a lehelete az arcomon... Megvan egyáltalán a medál? Lehunyom néhány másodpercre a szememet, és megpróbálom feleleveníteni azokat a homályos képeket, amelyek épp csak, hogy felugranak az agyam mélyéből. Látom a szőke srácot, amint felém lendül, a nyaklánc csillogását a szemem sarkából... majd pedig hogy azt Elliot kezébe nyomom. Oké, ez megvan. És mi a faszom történt a többi emlékkel?
Inkább felpattanok, ahogy legalább már az alsómat magamra rángattam. O'Mara abban a fekete akármiben áll, de nem méregetem sokáig. Az arcára pillantok, ahogy furcsán zavarodott pillantással illet, miközben a tincsei már-már nevetséges módon állnak mindenfelé. Hirtelen nem felnőtt férfinak, hanem egy összezavarodott kisgyereknek tűnik... ez pedig egyáltalán nem kéne, hogy akár kicsit is tetsszen.
Nem vagyok biztos benne, hogy felfogta az előző kérdésemet, így újra szóra nyitom az ajkaimat, hogy a fürdő után érdeklődjek, de addigra megragadja a kezemet és maga után húz valamerre. Aligha pillantok körbe a lakásban, közben ugyanis a heves mozdulattól megpördül velem kicsit a világ... így igazából már csak azt fogom fel, ahogy Elliot előttem áll, és éppen akkor vándorol arcára a tekintetem, ahogy túlságosan is csábítóan megnyalja a száját.
– Letisztítom a sebeidet… – mormogja, nekem pedig hirtelen megint eszembe jut a fájdalom az arcomban. Aprót bólintok csak, de ahogy oldalra hajol és csinál valamit, szándékosan nem őt követem a tekintetemmel, inkább csak a tükör felé fordulok, hogy a véres arcom látványa visszarántson a látványba. Vágás húzódik a szemem alatt, az orromon, a homlokomon és az államon... remek. Nagyon remek... Már csak azt remélem, hogy legalább én sem kíméltem azt a szőke kis faszt.
A gondolataimból aztán újra Elliot zökkent ki, ahogy megragad valahol, és mielőtt védekezhetnék, magával ránt lefelé. Persze erre újra megszédülök, és csak úgy tisztul ki a kép, hogy vízben vagyok. Körülöttem habok, alattam pedig Elliot pislog felém.
– Hoppá… –  suttog, belőlem pedig kiszakad egy apró kis sóhaj. Túl közel van... csak ennyit fogok fel, és ahogy a kezemmel megpróbálnám feljebb tolni magam, az persze megcsusszan a kád sikamlós és vizes alján, és az arcunk még közelebb kerül. Annyira, hogy nem csak megcsap az illata, de már azt is lélegzem be.
- Tudom, hogy szándékos volt... - jegyzem meg halkan, közben pedig végigpillantok az arcán. Ne csináld, Aiden... valami elnyomja a kis hangot, miközben óvatosan megtámasztom magam az egyik kezemmel, a másikkal pedig arcához nyúlok, hogy mégjobban magam felé fordítsam azt, még ha így egy kis habot is kenek a bőrére. Ne csináld ezt... Nem is tudom, ki mondja ezt, de valamiért arrébb tolom, és egyszerűen csak hagyom megszűnni azt a maradék kis távot, hogy szám megérintse az övét. A tegnapi alkohol és valami édesnek a keverékét érzem a nyelvemen, de csak röviden csókolom meg, mielőtt elhúznám arcomat, és röviden végigpillantanék az arcán.
- Le kéne lépnem... - mormogom, de ez valahogy ismét a szájába sikeredik, hogy utána egy újabb csókra hajoljak oda. Már nem is próbálom meg kideríteni, mit csinálok... csak végighúzom ujjaimat az arcán, közben fogaimmal finoman megérintem az alsó ajkát, és ezt egészen addig folytatom, amíg mocorgást nem hallok odakintről... a következő pillanatban pedig egy kopogás töri meg a fürdő izzó levegőjét.

valami megmagyarázhatatlan
- A Suttogó -


Aiden
2001. augusztus 21.

outfit

16+

Nem tudtam helyre tenni magamban mindazt, ami történt… pedig már régen nem kellett volna megráznia az ilyesminek. Nagyjából fűvel-fával lefeküdtem már, akárcsak dacból, akár azért, mert élveztem, hogy csábító vagyok. Ez ugyanis egy olyan élmény volt, amit az ember utazgatás közben, ha távol próbál lenni a civilizációtól, nem élvezhetett. Ki gondolta volna két-három éve még, hogy gyönyörű vagyok? Sosem láttam magam különlegesnek, míg rá nem jöttem, mennyire rajonghat valaki a telt ajkaimért, az átlagosnál talán kicsit hosszabban meghagyott sötét tincsekért, vagy csupán a szemeim csillogásáért. Kegyetlenül kihasználtam ezt az újdonságot… de Fraseren nem akartam semmi ilyesmit alkalmazni. Túl fiatalnak találtam s némi féltékenység is dolgozott bennem, amiért ő fiatal, én pedig már lassan csak a tolvajszakma „nagy öregjei” közé fogok tartozni, mint Cartwright. Még alig éltem, de máris kezdtem elkopni, mint valami ócska játék.
Ahogy a kád mellett állva felnéztem rá és találkozott a tekintetünk megint, végig nyaltam az ajkaimon. Túl száraznak éreztem őket, de közben nem pillantottam oldalra. El tudtam volna veszni a barna-szürke szempár furcsa, csillogó kettősségében. Ne tedd ezt, O’Mara… ne legyél megint ilyen… Milyen? Ne folytatta a hang, de nem is hallottam volna meg, mert a gyomromban, mintha valami kavarogni kezdett volna – pont úgy, ahogy a minisztérium össze-vissza száguldó liftjeiben utazva. Sóhajtottam egyet, mielőtt megengedtem volna a vizet, de éreztem, hogy remegnek a térdeim, a karjaim… s ahogy egyenesedtem volna fel, mintha az egyensúlyom kezdett volna el cserbenhagyni. Meg kellett kapaszkodnom benne, de ő sem bizonyult elég stabilnak.
Éreztem, amint a víz eláztatja a kimonó egészen vékony anyagát, hogy a testemre tapad. Azonban nem ettől remegtem meg, hiszen a kellemes melegben nem fázhattam csak így át. Aiden arcának közelsége, a belőle áradó dohány- és alkoholszag állandó egyvelege volt az, ami megrázott igazán.
– Tudom, hogy szándékos volt… – közölte, szinte lehelve felém a szavakat, amit megéreztem a bőrömön, az ajkaimon. Nem bántam, hogy a mozdulattal még közelebb került hozzám, s éppen csak azért sütöttem le a szememet, mert úgy éreztem kénytelen vagyok megálljt parancsolni magamnak. Féltem, hogy gyűlöli még csak a gondolatát is annak, ami közöttünk történt… miközben nekem minden porcikám beleremeg még csak a gondolatba is.
– Meglehet… – válaszoltam én is csak sóhajtva felé az egyetlen szót, amit ki tudtam magamból ebben a helyzetben erőszakolva.
Az arcomhoz ért. Bár nem volt erőszakos, mégis éreztem benne az erőt, amivel megragadott s maga felé fordított annyira, hogy az ajkait az enyémekhez préselve röviden csókoljon. Leigázott, mint valami diktátor. Bármit megtehetett volna velem s ha nem húzódik el még arra a kis pillanatra is, hát hagytam volna még inkább átvenni a hatalmat a testem felett.
– Le kéne lépnem... – morgós, halk hangon súgta az ajkaimnak ezeket a szavakat.
– Le kéne… lépned… – mondtam szinte aléltan, ahogy újabb csókért hajolt közel. A puha érintésre én is kicsit szenvedélyesebben viszonoztam, ujjaim végig vándoroltak a hátán, miközben a fogai már az ajkaimmal játszottak el. Az alsónadrághoz értem, hogy lehúzzam. Egyszerűen teljesen belevesztem a pillanatba, így kicsit ijedten rezzentem össze a kopogásra.
Avery! Teljesen megfeledkeztem Averyről, pedig pár perccel korábban még tudtam, hogy itthon van. Csakhogy közben a hormonok, a vágyak és minden egyéb Fraserből áradó meglepően férfias szexiség eltompította az agyamat, mint egy hőhullám. Nem akartam ellenállni, de nem is tudtam volna.
– Avery? Fürdök… mindjárt tiéd a fürdő… – válaszoltam, sóhajtva egyet minden szó között. Ujjaim most csak az alsónadrág gumis részével játszottak, amolyan pótcselekvésként. Iszonyatosan zavarban voltam, de amint úgy gondoltam, hogy az ajtó előtt nem állt senki, a kezeim feljebb csúsztak, hogy Aiden hátára szorítva visszahúzzam magamhoz. Ajkaim megint az ő ajkaira találta, finoman harapva most én őt. Fogaim végig siklottak az arcélén, a nyakán a kulcscsontja felé. Akarom… akarom… akarom… – visszhangzott a fejemben, miközben csak a lüktetés, a forróság és a kádból ki-kihullámzó víz létezett, semmi más.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT, MUCI!