Előszoba

 

edward
március 10
+16
toss a coin to your witcher
outfit

A vidék üde levegője és magasztos csendje teljesen új, kissé szokatlan mégis jóleső érzéseket kelt bennem. A környék lélegzetelállítóan gyönyörű, inkább vadregényes mint egy mugli irodalom színes soraiban, semmint idealisztikusan tájrendezett és ugyanez érvényes a házra is. Impozáns épület, már messziről is szemet szúr, ugyanakkor a brit egységbe tökéletesen beleolvadó cseppet sem hivalkodó megjelenésű kúria. Tetszetős még lepukkant homlokzata láttán is. Arcomon lágy mosollyal hagyom hogy Edward benavigáljon, és csak azért nem nyomom a fejébe a napszemüveget amit vettem mert most épp a fátyolfelhős égen a nap nem süt át ezernyi szikrájával.
- Csak utánad… Már csak azért is, mert én sem tudom a járást…
Somolyogva lépek el mellette és csöppnyi izgalommal vágok át a küszöbön az ismeretlen házba. Az előszoba se nem tágas se nem hosszú, nagynak semmiképp nem mondható de egy vagy két embernek tökéletesen megfelel. A nálam lévő papírzacskókat halkan zörgetve pakolom le az egyik barna, kopott és poros komódra majd az afelé felszerelt opálos tükrön át előbb magamat majd a környezetem veszem szemügyre.
- Ez… lenyűgöző, Nott!
Bukik ki az őszinte dicséret, talán lelkesebben mint illene ahogy elszakítva tekintetem körbeforgok hogy mindent alaposan szemügyre vegyek. Bár nem szeretem a régi stílust, itt mégis valahogy a rusztikus báj és a kellem találkozásának ősanyjával találkozom, és ebben nem lehet nem gyönyörködni. Biztosan átalakítanék pár dolgot, de a fő vonalakhoz semmiképp nem nyúlnék, hisz ez adja meg az egész atmoszféráját.
- Akarod, hogy körbevezesselek, vagy egyből térjünk a lényegre?
Meghökkenve pillantok rá. Nem kicsi a ház, de Edward méretes ember, azt hinnénk hogy szűk neki itt minden és valahogy mégsem. Illik ide, sokkalta inkább mint az én kicsi lakásom bármely szegletébe.
- Kérlek…
Biccentek felé miután összehúzott szemmel felmértem a szavaiban rejlő burkolt célzás mennyire is veszélyes. Mennyire akarom hogy veszélyes legyen?
- Úgy értem, nézzük meg előbb a padlásszellemet
Tetszik a gyors korrektúrázása a szavainak vagy a kétértelmű megjegyzésének, amit egy hamis vigyorral díjazok miközben ő is leteszi a kezében lévő fölösleges dolgokat. Felakasztom a kabátom az egyik antik fogasra, s míg ő valami bájitalkonyhát emleget és az egyik papírzacskóból egy elegáns fekete dobozt varázsolok elő.
- Ami egyébként nem itt van. De van mosdó is.
Kuncogok egy sort, ahogy nem találja maga sem mi merre van. Olyan mint egy kisfiú a vidámparba, elveszve azt se tudva merre induljon. Pedig se nem kicsi se nem elveszett már…
- Tudom milyen szenvedélyes kapcsolatok fűznek a mosdókhoz…
Nem tudom kihagyni a megjegyzést. Hát felé lépek úgy, mintha érdekelne a fürdő csempézete, színe, tisztasága meg a stílusvilága, amiben van is valami, de igazából csak… a keze ügyébe teszem a sötét dobozt.
- Gondoltam zoknit nem kapsz, ne osztogasd a házimanóknak…
Szemtelenkedek és növekvő izgalommal várom hogy kinyissa. Nem tudom szereti-e a kasmír sálat vagy egyáltalán van-e neki fél tucat, de rosszul éreztem volna magam ha csak ő költ egy kisebb vagyont rám holott elvileg neki kellett volna mindenfélét beszereznie.
- Eredeti Hermes, de ha nem tetszik esetleg szívesen becserélik…
Harapok ajkaim szélébe és a szúette ajtófélfának dőlök miközben ujjaim összefűzöm egymásba hogy ne kezdjem el tördelni idegességembe.

to miss Melanie Hopkirk
2002. Március 10., vasárnap



*Egy disznó vagyok, disznó módjára viselkedek és beszélek. Csúnya, rossz Eddie… 18+*

- Ez… lenyűgöző, Nott!
Az orrom alatt somolygok, és finoman bólogatok, bár én nem a kis lakást nézem. Tetszik, hogy otthonosan mozog már az elejétől, ahogy lepakol, szemrevételezi a tükröt és mindent. A lelkesedése rám is átragad, bár ezt megint csak nem a ház kapja igazán.
- Kérlek…
Még jó, hogy észbe kapok, mellékelek az egészhez egy csibészes bájvigyort, és bár lepereg rólam a szúrós pillantása, azért csak eljátszom a jófiút. A kedvéért még azt is. Sőt, bolondot is csinálok magamból, nem is csak egyszer, de például azzal is, hogy eltévedek a saját házamban. És hát hová máshová…
- Tudom milyen szenvedélyes kapcsolatok fűznek a mosdókhoz…
Széttárom a kezeimet egy szemrehányó mosollyal. Igen, már megint itt tartunk. Vagy még mindig? De ahogy közelebb lép, és behajol mellettem szemügyre venni a kicsi, takaros helyiséget, megcsap az illata, és az a furcsa, láthatatlan vonzóerő, amit szerintem direkt sugároz magából. Ó, de mennyire hogy direkt.
- Nincsenek már meg azok a kapcsolatok. Nincs többesszám - duruzsolom a hajába, kellett ilyen közel jönnie. Gondoltam jobb, ha tudja. Olyan addiktív tud lenni, hogy a sok szenvedélybetegségem mellé már csak úgy fért el ez a vonzalom, ha cserébe egyről - ez esetben hát a többi nőről - úgy néz ki, lemondtam. Vagyis… Most nincs kedvem hozzájuk.
Meglepve veszem észre, hogy a kezembe nyom egy kis, fekete dobozt. Csak egy rövid villanásnyi időre veszem le róla a tekintetem, aztán kicsit értetlenül, de derűsen nézek vissza rá.
- Gondoltam zoknit nem kapsz, ne osztogasd a házimanóknak…
- Itt csak padlásszellem van, de igaz, szerintem ő se hord zoknit - csóválom meg a fejem, aztán leemelem a doboz fedelét. Aztán óvatosan végigsimítok a benne rejlő anyagon. Lágy, puha, könnyed, mégis meleg érzés. Kivételesen nem csibészes vigyor ül a képemre, hanem inkább meglepett, az a halványabb, de szívből jövő fajta. Így nézek Melanie-ra, aki magyarázkodni kezd.
- Eredeti Hermes, de ha nem tetszik esetleg szívesen becserélik…
- Dehogy cserélem el - somolygom fejcsóválva, aztán lerakom a dobozt a komód szélére, a borosüveg mellé, és kiemelem belőle a sálat, hogy aztán a nyakamba tekerhessem. Játékosan illegetem benne magam, miközben érdeklődöm:
- Na, hogy tetszem?
Ahogy az ajkába harap, és hátát a az ajtókeretnek veti, hirtelen nem is látok mást, se a házat, se a sálat, se semmit. Közelebb lépek, megsimítom a sállal az arcát.
- Köszönöm… Nem kellett volna, de köszönöm - suttogom, aztán futólag megcsókolom. Hogyan is köszönhetném meg másként? Tökéletes pillanat volna… Csakhogy valóban nem tart tovább pár pillanatnál, mert ekkor két emelettel felettünk hörögni és dübörögni-vergődni kezd a padlásszellem, irtózatos és zavaró zajt csapva.

 

edward
március 10
+16
toss a coin to your witcher
outfit

Bár semmi illetlen nincs egyetlen mozdulatában, mégis érzem ahogy felforr a levegő körülöttünk. Ezen nem segít hogy közelebb hajolva mormolja el a cáfolatot, amire akármennyire is szeretném azért a kétségek képzeletbeli tengerének vad hullámain hánykolódom továbbra is.
- Nincsenek már meg azok a kapcsolatok. Nincs többesszám
- Valóban? Ne lenne?
Hát sok mindent szeretnék hinni, de naiv sem vagyok. Nem áltatom magam, pláne ha róla van szó. Mégis a meleg égkék szemekbe nézve már-már majdnem meggyőződöm az igazáról, amit oly mohón állít.
- Ettől még a mosdók iránti vonzalmad töretlen. Az enyémbe is lelkesen vetkőztél… kétszer is.
És minek? Hol egy patrónus hol más zavar meg, de azért a ruha villogtatás és a fürdőszoba kettőse valahogy Edwardra extra érzékenyen hat. Inkább figyelemelterelésként, nehogy megint kapva kapjon az alkalmon, odaadom a neki szánt csomagot. A padlásszellem lábatlanságára csak hümmögök egy sort és inkább nem kommentálom, mert sokkalta jobban érdekel minden egyes reakciója. És mikor a meglepett kikerekedett szemek felismerik az ajándékot markáns vonásai szelíd kedves már-már meghatott mosolyt öltenek fel. Sokkalta természetesebb és emberibb mint az a tipikus mindenkitisleveszekalábáról vigyorgása.
- Dehogy cserélem el
Közli felháborodottan és nem tudom megállni hogy ne kuncogjak, ahogy rögvest felpróbálja majd a tükör előtt billeg egy sort.
- Na, hogy tetszem?
- Szokás szerint szívdöglesztően
Nem kertelek, és bár nem kell az egóját fényezni tudja ő azt magáról mégis kimondom. Aztán inkább jobbnak ígérkezik csendbe maradnom. Főleg mert vagy a szavaim vagy a némaságom olyan mozdulatsorra készteti ami meglep és amibe belepirulok. A sál anyaga hozzám ér, puha bársonyosságával, amitől lehunyom a szemem és épp ezt használja ki a férfi hogy közelebb lépjen felém, elállva minden lehetséges menekülési útvonalat. Nem mintha menekülni akarnék bárhova is.
- Köszönöm… Nem kellett volna, de köszönöm
- De kellett és ez még csak a…
Kezdet. Ez lenne a befejezés, gondolván az Armani övre és a Rayban napszemüvegre, melyek a zacskókba hevernek még átadásra várva. De mem tudom végigmondani, mert eltűnik az a kicsiny határmezsgye köztem és közte úgy, mint az Operában vagy mint február elején a lakásomban. Csak most ez azokhoz képest is könnyedebb, egyszerűbb és mégis összetettebb. Nem maga a csók, sokkalta inkább a köré csoportosuló érzelmek. Nem is tart az egész pár lopott pillanatnál, mikor hörgéssel vegyes zajongás támad… odafentről. Még két emeletnyi magasból is tisztán kivehető az artikulátlan üvöltés. Ösztönösen felfelé emelem a fejem és az összekulcsolt ujjaim az auror fehér ingjének anyagába kapaszkodnak meg.
- Bi..biztos ki akarod ezt adni bárkinek is?
Egy estét nem bírna itt eltölteni normál ember, nemhogy turista vagy mugli. Lássuk be a Suttogónak sajátos bájai vannak… meg vele párosuló sajátos bajai.
- És biztos hogy fel akarunk mi menni oda?
A hörgő haldokló hangokat neszelve lehet annyira mégse vagyok kíváncsi arra a padlásszellemre... kaland ide vagy oda....

to miss Melanie Hopkirk
2002. Március 10., vasárnap



*Egy disznó vagyok, disznó módjára viselkedek és beszélek. Csúnya, rossz Eddie… 18+*

- Valóban? Ne lenne? Ettől még a mosdók iránti vonzalmad töretlen. Az enyémbe is lelkesen vetkőztél… kétszer is.
- A Tiédben akárhányszor lelkesen vetkőznék. Sőt, ha akarod, ebben is, most rögtön - vigyorodom el szélesen, és a pici helyiség felé bökök, ami pedig inkább csak egy mosdó, szerintem le se tudnám ott rendesen venni a ruhám, mert nem férnék el. De ha akárcsak poénból is igent mond, lehet, megoldanám.
De ügyesen eltereli a figyelmem a kis doboznyi figyelmességgel. És az az igazság, hogy nagyon eltalál vele. Persze, szoktam nőktől kapni dolgokat… Piát, kaját is néha, vagy egy vicces, esetleg szexy alsóneműt. De ilyen figyelmességet, egy kényelmes, törődő ruhadarabot, mint egy sál, ilyet nem. Ahogy a finom anyag körbeölel, az ő érintésére emlékeztet. Bár, talán a nyakamat nem szota körbefogni így, és ha szívesen meg is tenné, hát időnként más indíttatásból. Talán meg is akart fojtani néha valóban…
- Szokás szerint szívdöglesztően.
Kicsit megtorpanok. Ez a mondat az ő szájából kicsit többet jelent, mint korábban bárki máséból. Úgy vonz magához, mint mágnes a vasat - esetemben pedig acélt - és egyszerűen nem is akarok ennek ellenállni már.
- De kellett és ez még csak a…
De nem hagyom, hogy befejezze, inkább én fejezem be valami új kezdetével. Más így, más itt, mint ahogy eddig csókot loptam, vagy ahogy ő “lopott” tőlem. Most józanok vagyunk. Tiszta fejjel gondolkodunk… És mégsem.
Ha nem kezdene Frank a produkcióba, talán nem állunk meg itt. Lehet, hogy rövid úton az első alkalmas felületen kötnénk ki, akár vízszintesen, akár függőlegesen. De megment minket a padlásszellem zörgése a kapkodástól.
- Bi..biztos ki akarod ezt adni bárkinek is? És biztos hogy fel akarunk mi menni oda? - rebegi Melanie, és ujjai az ingem anyagába kapaszkodnak. Bátorítóan fogom meg a kezét.
- Pedig rémkastélynak beállítva jó pénzt kérhetnék a belépőért... Csak nem félsz? - cukkolom csibészesen, és figyelem, hogy ez olyan szórakoztató fajta aggodalom-e nála, ami egy jó horrorfilmet nézve is eluralkodik az emberen, avagy olyan őszinte ijedelem, ami az említett filmben szereplőkön van. Ha ez utóbbi, akkor visszaveszek persze a lelkesedésből.
- Járjunk körbe itt, hátha addig megnyugszik kicsit. Aztán majd lábujjhegyen meglessük, mikor azt hiszi, nem vagyunk ott - javaslom, és a kezét fogva indulok gyors bemutató körre.
Nem nagy a ház, szóval a túra sem nyúlik hosszúra. Épp csak benyitok mindenhová, a bájitalfőző konyhába, a nappaliba, fürdőszobába és a konyhába is. Ahol egy szép üveg pihen az asztal közepén, rajta egy pofátlanul csiricsáré kis masnival, meg egy cimkével, amin kellően nagy betűkkel ez áll: “Férfiasító”
Melanie is nyilván észrevette, eléggé ott van mindennek a közepén.
- Ez… Ez biztosan az előző tulajé, nagyon jófej pasas egyébként, ilyen bájitalokat készít… Poénból hagyhatta itt, pedig mondtam neki, hogy ez nekem nem kell - sóhajtottam, és bosszúsan dörzsöltem meg a homlokom, aztán igazából elnevettem magam. Csak nem gondolja Melanie, hogy élek ilyesmivel…
- Egyébként már csak miatta is érdemes felmennünk a padlásra. Saját elmondása szerint az az egyetlen hely a lakásban, ahol nem szexelt… - teszem hozzá kuncogva.
- De talán majd mi bepótoljuk ezt is - bazsalygom, ám a szavaimnak kellően komikus aláfestést ad Frank magánszáma, melynek úgy tűnik, nem ért még a végére, most elnyújtott hörgéseket hallat, és kaparászik épp.
- Vagy csak nézzük meg a kilátást a fenti szobákból. Látszik a park, nagyon szép - teszem hozzá ártatlanul, és egy elegáns mozdulattal előreengedem a hölgyet a lépcsőn.

 

edward
március 10
+16
toss a coin to your witcher
outfit

Fel sem veszem a felajánlását, mert félig talán viccel még ha tudom hogy jócskán van mögöttes tartalom az alkut illetően. De Nott nem megy be hogy levesse az ingjét vagy bármi egyebet, helyette inkább az egója egy részét növeli, általam vagyis… a megnyilvánulásom által de cserébe a meglepettség ösztönzi hogy levesse azt a megszokott álarcát is ugyanakkor. És meglepő módon senkivel nem élvezem ennyire hogy egyfajta új megközelítésből látom az arcvonásain keresztül a jellemét, mint vele.
És pont ezzel a kettősséggel lep meg, mert alkatánál, határozottságánál lelkesedésénél fogva azt hinné az ember hogy vad csókcsatát kezdeményez mégis olyan szelíd és kedves, hogy ha nem szólna közbe a padlásszellem nem tudnék nemet mondani rá.
- Pedig rémkastélynak beállítva jó pénzt kérhetnék a belépőért... Csak nem félsz?
- Természetesen nem!
Húzom ki magam és szegem fel kissé a fejem dölyfösködve mert bár rátapintott a lényegre, azért bevallani nyíltan nem fogom neki. Nem beszélve saját hiúságomról és a hozzá képest csökkentett üzemmódú kalandvágyamról. Magam sem értem miért, de szeretnék ebben megfelelni neki, holott a józan eszemre hallgatva leszarnám mit is gondol. De hol van a józan ész ahol Edward Nott is jelen van?
- Járjunk körbe itt, hátha addig megnyugszik kicsit. Aztán majd lábujjhegyen meglessük, mikor azt hiszi, nem vagyunk ott
Helyeslően bólintok, és hagyom hogy kézen ragadjon. Bár nem kerül messze mégis a romantikus pillanat elillanásával a közelsége hiányzik, de valamilyen szinten az érintésében ahogy húz magával és mindent megmutogat megmarad.
A ház többi szeglete is olyan hangulatos, mint az előszoba és a rejtett mosdó. A nappali tágas és napfényes, jó lehet egy rusztikus könyvvel begubózni egy csendes délutánon. A konyha bár ósdi de a tömör fa konyhapult bizonyítottan kibír mindent, még lehet magát az új tulajdonost is ha rááll teljes testsúlyával. A felemlegetett bájitalkonyha is csak utunkba akad, bár a harsogóan nagy cirádás betűkkel ellátott üvegcse középen arra késztet hogy szemöldököm felíveljen magasra a megszokott helyéről.
- Ez… Ez biztosan az előző tulajé, nagyon jófej pasas egyébként, ilyen bájitalokat készít… Poénból hagyhatta itt, pedig mondtam neki, hogy ez nekem nem kell
- Ahha… hogyne. Nem szégyen ez nagyfiú…
Paskolom meg gúnyosan nevetgélve a mellkasát, egyrészt mert jó a zavara másrészt mert legalább fogást találtam rajta. Ritka alkalom ez, ki is élvezem. És míg ő magyarázkodik előszedem az újabb ajándékát némi kutakodás után.
- Egyébként már csak miatta is érdemes felmennünk a padlásra. Saját elmondása szerint az az egyetlen hely a lakásban, ahol nem szexelt…
Meglepetten fordulok hátra, kissé még a szám is tátva marad. Nem tudom a szex nyílt előhozakodása miatt vagy a tudat hogy mi mindent művelt a csóka de reflexszerűen kiváltja a döbbenetet. És hogy kerek legyen a dolog, az auror rá is kontrázik a tőle várt módon.
- De talán majd mi bepótoljuk ezt is
- Hogyne! Minden álmom az volt hogy egy üvöltő padlásszellem mellett dugjak veled..
Összefűzöm a kezem, így nem láthatja a kezemben tartott övet, maximum a szélét. Az önelégült vigyora felvet bennem némi kételyt helyes-e bármit is adnom vagy jobban járok ha ezzel verem el móresre tanítva mint egy rossz anya a neveletlen kölykét, de semmi kedvem civakodni.
- Vagy csak nézzük meg a kilátást a fenti szobákból. Látszik a park, nagyon szép
- Hmm szóval park is van? Lenyűgöző.
Bár még kiérződik a sértettség, azért valóban érdekel a látvány ami fentről fogadhat. És a padlásszellem is, még ha csak egyetlen kósza pillantást vetnék rá mindössze. Így az invitálásra a lépcső felé nem mondok nemet, elindulok és félúton a nyikorgó fokokon haladva megtorpanok.
Most én vagyok a nagy, ő kettővel mögöttem lemaradva, így könnyeden az orra elé tartva hagyom hogy a barna bőröv a fényes övcsattal a henger formából legurulva előtte himbálózzon.
- A furkászom azóta is ragaszkodik az övcsatodhoz, és sajnos olyan díszeset nem találtam. Remélem ez azért megteszi…
Nem kötöm az orrára hogy színben és stílusban is jobban passzol a kasmír sálhoz meg a haja színéhez, csak somolyogva a kezébe nyomom.
- Ha a pálca nem válik be, akkor ezzel kikötözheted a … padlásszellemet.
Búgom negédesen aztán mielőtt bármit is mondhatna kuncogva felrobogok az emeletre. Ott azonban megtorpanok. A folyosók poros csendjében már kilátni a ház mögötti tóra és parkra, amit bár felver a gaz de vadregényessége káprázatos. Elbűvölten bámulom úgy hogy ujjaim a hideg üvegablak kazettáját is megérintik. Csak akkor fordulok hátra mikor az izzó kék szempárt veszem észre, ami engem bámul, nem a kinti tájat.

to miss Melanie Hopkirk
2002. Március 10., vasárnap



*Egy disznó vagyok, disznó módjára viselkedek és beszélek. Csúnya, rossz Eddie… 18+*

Szélesen mosolyodtam el a heves tiltakozás hallatán, aztán nagyot bólintottam.
- Ne aggódj, vigyázunk - tettem hozzá aztán, csak hogy a szavainak több igazságértéket szerezzek. Valójában tényleg nincs mitől tartani, a padlásszellem nem tartozik a kifejezetten veszélyes varázslények közé, de ezt persze hangosan inkább nem tettem szóvá, mert Hopkirk társaságában kiejtenem a számon a “varázslény” szót ezerszer veszélyesebb lett volna.
De egyébként a potencianövelő poti sem volt éppen szerencsés beszédtéma.
- Ahha… hogyne. Nem szégyen ez nagyfiú…
- Persze, hogy nem, mivel nem az enyém. Nem fogom bevenni, nem szükséges, nyugi - vigyorgom vissza, de azért kissé kínosan. AZ én férfierőmön csak ne poénkodjon senki, de a korábbi tulaj meg aztán különösen ne, hátha egyszer még üldözőbe veszem - ezért IS.
Azért az akkor is, még ebben a kontextusban is jól esik, ahogy megveregeti a karomat. Van benne valami cinkos megértés, valamiféle játékosság, kedves gúny… Szóval csak úgy jó. Elég is ahhoz, hogy továbbmenjek fizikálisan és bátor szavakban is. Talán utóbbiban túl messzire is.
- Hogyne! Minden álmom az volt hogy egy üvöltő padlásszellem mellett dugjak veled..
- Így kimondva nem hangzik jól… - nevetek fel öblösen, elnyomva egy kicsit Frank ténykedését is. - Akkor inkább ne mellette tegyük- teszem hozzá, elviccelve a viccet. A legjobb vicceknek van a legjobb alapjuk ugyebár… És nem, nem véltelenül nem ismételtem meg a dugás szót. Itt ha készül is bármi, az ne az legyen.
- Hmm szóval park is van? Lenyűgöző.
Csendben bólogatok, és megyünk is, hogy megnézzük. Jobb úticél, mint a padlásszellem, tetszetősebb is talán. A fák között néha látszik a fehér köves murvaút és az utcában lakó többi ember, ahogy sétálgatnak. Idilli, és kellően messzi. De még fel sem érünk megnézni, mikor újabb váratlan meglepetéssel áll elő.
- A furkászom azóta is ragaszkodik az övcsatodhoz, és sajnos olyan díszeset nem találtam. Remélem ez azért megteszi…
- Meg… Jól megy a sálhoz. Pont annyira nem kellett volna, és pont annyira imádom - teszem hozzá szemrehányóan mosolyogva, és kezembe veszem a finom, de erős bőrt. Pont a kedvenc színem. A kedvenc hölgyemtől. Van valami közös benne, és a dolgokban, amiket tőle kapok, és nem a “nem kellett volna” rész...
- Ha a pálca nem válik be, akkor ezzel kikötözheted a … padlásszellemet.
- Biztosan nem pazarlom… rá... - megyek bele a huncut célozgatásba, bár nem vagyok egy kötözgetős fajta. Illetve vannak bizonyos helyzetek és alanyok… De az nem itt és nem ő.
Aztán megérkezünk a lélegzetelállító kilátáshoz. Én épp csak rápillantok, annál sokkal szebb az a tükörkép, amit Melanie szemében vet, vagy a tóról visszaverődő hullámzó fényjáték, ami az arcán és a haján dereng.
Muszáj átölelnem a derekát, és magamhoz húznom közelebb. A szemeink színe úgy olvad össze, mint a szikrázó, mély kék víz és az izzó, tüzes parázs. Frank visszavett magából, amióta hallgatunk, és nem mászkálunk, ezért óvatosan a nő fülébe lehelem:
- Nagyon csendben kéne lennünk… Talán akkor elhallgat egészen a szellemünk… Mit gondolsz, mivel üssük el az időt addi? - kérdezem, és már csak hajszálakon múlik, hogy összeérjünk, de várok. Eldöntöttem, hogy nem rontok rá egyből, úgyhogy hiába vonz őrülten, mégis urakodok magamon, és rá bízom azt az utolsó, apró távolságot...

 

edward
március 10
+16
toss a coin to your witcher
outfit

- Persze, hogy nem, mivel nem az enyém. Nem fogom bevenni, nem szükséges, nyugi
Jó kérdés kinek bizonygat inkább, nekem vagy önmagának? Mert bár szavait hozzám intézi, mégis olyan, mintha saját magát akarná győzködni az ellenkezőjéről. Még a padlásszellem is belekeveredik a dologba, nem csak a háttérzajként való aláfestésként.
- Így kimondva nem hangzik jól… Akkor inkább ne mellette tegyük…
Nem mondok semmit minderre, csak kihívóan pillantok rá. Amolyan, miért megtesszük mi ezt valaha tekintettel. Néha kifejezőbb egy egy arcvonás és felszökött szemöldök mely kérdőre vonja a másikat, mint a szavak. Annyi kihagyott helyzete volt már Nottnak, többek között a szilvesztert is ide számolva hogy na nem keringene az a regiment pletyka és nem láttam volna Vörös Tangát kiesni a klotyóból akkor valóban kezdeném elhinni az ellenkezőjét. Már hogy inkább a férfiakra bukik nem pedig a nőkre. De ezt persze nem kötöm az orrára. Cserébe félúton a lépcsőn meglepem, és a várt reakciója most sem marad el.
- Meg… Jól megy a sálhoz. Pont annyira nem kellett volna, és pont annyira imádom
Felkuncogok a válaszán, mert pont ennyire kellett. Ha már drága holmikat vásárol nem maradok az adósa. Így igyekszem elvenni a dolog élét viccel, de valahogy ez is a visszájára sül el, mint mellette minden oly sokszor.
- Biztosan nem pazarlom… rá...
Nem tudom a tekintetében érzem vagy a szavainak nyomatékában azt az elfojtott vágyat, ami menekülésre késztet, de messzire nem jutok… csak egy lépcsősornyit feljebb. Vadul kalapáló szívvel bámulom a tájat egész addig míg be nem csatlakozik ő is. Nem tesz semmit, nem is ér szinte hozzám mégis a jelenlétére már érzem, ahogy vibrálni kezd a levegő.
- Nagyon csendben kéne lennünk… Talán akkor elhallgat egészen a szellemünk… Mit gondolsz, mivel üssük el az időt addig?
Ahogy közelebb hajol és szinte mormogja a szavakat ösztönösen lehunyom a szemem. A lehelete cirógatón csiklandoz meg, ujjai szelíden rásimulnak a derekamra, de a várthoz képest nem húznak hozzá közel. Meghagyja a szabadság illúzióját.
- Mmmmmmhmmmm… mondjuk azzal hogy megvesztegetlek valahogy és megveszem tőled a házat. Bár lehet négy hálószoba túlzás, de majd kitalálom mire használom.
Súgom én is, mert belemegyek a játékba, és neki dőlök finoman úgy hogy felpislogok rá. Igazából csak tipp a négy az ajtók számából ítélve de könnyen lehet hogy elszámítom magam ez ügyben. Bárhogy is, azért mielőtt bármi romantikusabba csapna át minden sóhajtva megrázom a fejem.
- De sajnos nincs annyi pénzem, az örökségem javát elköltöttem a lakásomra, mert Taiden nem semmizett ki és adott a nekem járó részből. Ahhh, mennyivel egyszerűbb lenne minden ha Max még élne…
Ha lenne normál gyógymód a rühes sárkányhimlőre a bátyám örökölne mindent most, övé lenne a család és vérvonal problémája, én pedig szabad ember lehetnék. De messze nem ez a helyzet, már elég régóta.
- Edward, ez… bármennyire is szeretném, nem lehet csak egyszeri alkalom.
Akaratlanul is a fejem a férfi mellkasához ér részben a fájó emlékek hatására, érzem a lélegzetvétele mellett a ritmikus dobolást, amit a szíve diktál és az illata újra körbeölel akárcsak a derekamra fonódó erős keze. Biztonságba érzem magam mégis remegve várom, mit mond.
- Mirolnak is megmondtam…
Talán nem kellene ennyire nyíltan színt vallanom, de jobb ha tudja bármi is alakul ki bármikor, nem tudja felülírni a kötelezettségeimet. Hacsak nem él tényleg egy váratlan Vegas-i kiruccanással, ahonnan nem jövök vissza hajadonként vagy nem öli meg Monstrot záros határidőn belül.

to miss Melanie Hopkirk
2002. Március 10., vasárnap



*Egy disznó vagyok, disznó módjára viselkedek és beszélek. Csúnya, rossz Eddie… 18+*

Her lips are devil red

- Mmmmmmhmmmm… mondjuk azzal hogy megvesztegetlek valahogy és megveszem tőled a házat. Bár lehet négy hálószoba túlzás, de majd kitalálom mire használom.
Ellenáll. Csalódott vagyok, de tetszik is egyszerre. Az ereje az egyik olyan vonása, amiért kiemelkedik a szememben a többi közül. Pedig érzem, hogy magával is viaskodik. És folytatom az ostromot, összemérem ezeket a láthatatlan erőinket élvezettel, mert szeretem a kihívásokat. És ő aztán a legnagyobb.
- Próbálj csak - helyeslek lelkesen a megvesztegetés ígéretére. Megvesztegethető vagyok. Ez ha nem is nyílt titok, de terjenő pletyka talán. És… Simán neki adom ezt a viktoriánus ékszerdobozt. Még csak nem is extra juttatásokért. Csak a szabadságáért.
- Adjak tippet, mire valók ezek a szobák? Mindre van ötletem - bazsalygom , és ahogy felpillant rám, közel vagyok hozzá, hogy az emeleti közlekedőnek is találjak egy értelmes (vagy inkább élvezetes) funkciót. Itt helyben.
- De sajnos nincs annyi pénzem, az örökségem javát elköltöttem a lakásomra, mert Taiden nem semmizett ki és adott a nekem járó részből. Ahhh, mennyivel egyszerűbb lenne minden ha Max még élne…
- Megoldhatjuk máshogy… Érezd otthon magad bátran - mondom halkan, és ebben az utóbbi mondatban egyébként nincs is annyi hév, amennyi a többiben eddig.  Inkább megértés. Átsuhan rajtam a gyásza felett érzett együttérzés. Furcsa, hiszen más lánnyal talán már a szobában lennék. Vagy odalenn a kanapén, amin valószínűleg többször keféltek, mint ücsörögtek. De vele… Neki minden izzás és egymás kerülgetése mellett eszembe jut, hogy még kulcsot is adhatnék.
- Edward, ez… bármennyire is szeretném, nem lehet csak egyszeri alkalom.
- Nem bizony… Legyen több - sóhajtom, és a szavaim helyére a haja illata áramlik, megtöltve mindenem. Elbűvölt talán? Más varázslat ez, mint amihez a pálca kell, és más bűbáj, mint ami akármilyen nőből árad. Köréfonom karjaim, és vigyázva, de biztosan megölelem, kivételesen nem a letapizós módon. Olyan rebbenékeny, olyan törékenynek tűnik, valahogy kihúzom magam és muszáj egyben tartanom. Pedig tudom, hogy igazából szó sincs erről. Nem gyenge, sérülékeny kismadár. Inkább olyan, mint a főnix, hullámvölgybe ér, aztán izzva robban, és a hamvakból újult erővel, még erősebben támad fel.
- Mirolnak is megmondtam…
- Mirol nagyon eszes, biztos megértette - somolygok, és kitérek a féltékenység aljas hullámai elől, amik készülnének rám törni. Elvégre most itt van, nálam, az én karjaimban, és én…
- Nekem sajnos rosszabb a felfogásom - sajnálkozok színpadiasan. Figyelem, vajon ő is ezt teszi-e, de van egy olyan érzésem, hogy nem. Nem véletlenül van itt. Tudom, mert a gyönyörűséges, drága bilincs már nincs nálam. Nála van. És levehetné, ha akarná. Átadom a kulcsot hozzá.
A zsebembe téved fél kezem, de nem húzódom el tőle, közben sutyorgok tovább. Magam felé fordítom az arcát az állánál, hogy a szemébe nézhessek, és érthesse, most éppen nem hazudok.
- Mellettem is aranyéleted lenne… És megvesztegethető vagyok…  Vesztegess meg azzal, hogy szabad leszel - mondom, és felmutatok valóban egy kulcsot. A Suttogó kulcsát, legalábbis az egyiket a háromból, ami épp nálam van. Van még két pótkulcs, egy Jimmynek, egyet magamnak tartok meg. És talán nem véletlen, hogy épp három volt.

 

edward
március 10
+16
toss a coin to your witcher
outfit

- Adjak tippet, mire valók ezek a szobák? Mindre van ötletem
Felnevetek a határozott elképzeléseire. Ó de mennyire van mindre ötlete. Van amelyikre rögtön kettő is feltételezem.
- Azt rögtön sejtettem.
Hümmögök végül minden kétséget kizárva és eloszlatva, bár magam sem tudom akarom-e tudni ezeket a funkciókat. De igazából sor sem kerül rá, mert helyette én Mirolt emlegetem fel amit talán nem kellene. Nem tudom emiatt húzza-e ki magát, vagy fújtat egy kicsit, mert érzem a belőle kiáramló levegőt ahogy a megemelkedő mellkasából végül az én vállam éri.
- Mirol nagyon eszes, biztos megértette
Bólintok, leigazolva az állítását. Bár nem vetette fel az öröm a kérésem tiszteletben tartotta és azóta sem keresett. Van egy olyan baljós érzésem az auror már közel sem lesz ennyire megértő vagy ennyire… belesimuló a dolgokba.
- Nekem sajnos rosszabb a felfogásom
Ahogy bámul várva a reakcióm ösztönösen fintorodok el a válaszon nemtetszésem jeleként. Leállhatnék vele vitázni, ezen is, de úgyis hajthatatlan marad. Más módszert kell majd kitalálnom. De arra meg még ráérek. Inkább a meggyőzést választom, ahogy maga felé fordít nem ellenkezek. Immár háttal van nekem az ablak a park látványával és a terem Edward arca tölti meg no meg a mögötte lévő ócska tapéta kopottas mintázata elmosódva. Felpipiskedek és aprócska csókot lehelek arcéle szélére miközben rekedtem szólalok meg.
- Azt rögtön gondoltam. De nem mondhatod hogy én nem szóltam..
Búgom legalább annyira színpadiasan, amennyire ő is igyekszik de kisebb megdöbbenés ül ki arcomra egyetlen perc múlva.
- Mellettem is aranyéleted lenne… És megvesztegethető vagyok… 
- Túl nagy ígéretek ezek nem gondolod?
- Vesztegess meg azzal, hogy szabad leszel
A szívem megdobban a kérésre, és hirtelen azt hiszem valami más történik meg, mint ami valójában. Az elém kerülő rozsdás de egykor aranyló kulcs láttán kikerekedik a tekintetem, mert valóban apró kicsi kerek tárgyat vártam, de sokkalta kerekebb kiadásban. A cirádás kis szépen kidolgozott tárgyról Nottra majd vissza pislogok. Egyszer ide majd oda újra meg újra. Nem tudom hirtelen hogy ez holmi ócska vicc-e vagy valóban bejárást adna nekem ide?
- Ez… ah… ha ez az amire gondolok, akkor… nem. Ez inkább a ketrecem kulcsa lesz, és bár puccosabb, mint egy azkabani cella, a társaság legalább olyan, mint a dementorok.
Fejemmel felfelé intek a lecsendesült padlásszellem irányába. Ha enyém a ház a bérlakó távozni kényszerülne. De ez a kulcs nem tudom valójában mit jelent. Ellenben sokkalta csábítóbb mintha egy ujjamra húzott aprócska bilincs lenne igaz, ami igaz.
- Biztos ezt akarod?
Nézek rá kihívóan miközben ujjaim rásimulnak a kulcsra és vele együtt félig a férfi kézfejére is.
- Lehet átalakítok ezt-azt és nem fog tetszeni…
Vigyorgok egy sort miközben szabad kezem lágyan felsiklik Edward nyakához hogy megcirógassák, nehogy ellenkezni kezdjen hirtelen.
- És ki tudja… lehet ide hozom a pasijaimat. Bár itt szűkek a mosdók, de az amúgy is a te műfajod, nekem jó valamelyik háló is.
Gonoszkodom, kiélvezve hogy bár közel vagyok mégsem tud rajtam fogást találni, maximum talán fizikálisan. 

to miss Melanie Hopkirk
2002. Március 10., vasárnap



*Egy disznó vagyok, disznó módjára viselkedek és beszélek. Csúnya, rossz Eddie… 18+*

Her lips are devil red

- Azt rögtön gondoltam. De nem mondhatod hogy én nem szóltam..
Csak megcsóválom a  fejemet némán, hogy nem fogom. A képemre van írva, de amúgy is tudja, hogy minél nehezebb egy célt elérni, engem annál jobban lelkesít. És ő aztán nem könnyen elérhető.
- Túl nagy ígéretek ezek nem gondolod?
Felvonom a szemöldököm, de nem csodálkozva, inkább kihívón. Nem rettent el. És igen, kicsit körülményes a saját részemről is a családi vagyon, de várom még a jussomat, még mindig nem szereztem meg mindent, ami járt volna. Csak aprópénzt. De van még ott, ahonnan ez jött, majd megszerzem azt is. És boldogan osztozom valakivel, akit hasonlóan kizártak a família kincseiből.
- Ez… ah… ha ez az amire gondolok, akkor… nem. Ez inkább a ketrecem kulcsa lesz, és bár puccosabb, mint egy azkabani cella, a társaság legalább olyan, mint a dementorok.
Most ügyelek, hogy ne fagyjon arcomra a mosoly. Végülis, a visszautasítás is benne volt a pakliban. Egyelőre nem mondok semmit, csak kérdőn nézek, mert még látok ebben a hirtelen válaszban annyi bizonytalanságot, hogy érdemes legyen várnom, mi lesz a végleges.
- Biztos ezt akarod?
Máris másfelé billen a mérleg, de én még mindig csak somolygok ugyanúgy, picit szélesebben az érzéstől, ahogy finom érintése a kulcs köré záródó ujjaimra kúszik.
- Lehet átalakítok ezt-azt és nem fog tetszeni…
- Csináld csak - sóhajtom, bár ez nem csak kifejezetten a renoválási szándéknak szól, mert amellett kalandozásának a bőrömön is. Mintha elektromos szikrákat húzna végig ott, nem is csak kecses ujjait, minden önuralmamra szükségem van, hogy ne borzongjak meg tőle.
- És ki tudja… lehet ide hozom a pasijaimat. Bár itt szűkek a mosdók, de az amúgy is a te műfajod, nekem jó valamelyik háló is.
Nagyot, nyögve röhögőset sóhajtok. Ó, de tudja ez a nő, hol vannak a gyengepontjaim… A keze cirógat, a szavai ütnek. Utolsó csepp olaj a tűzre ez, mielőtt berobbanna az egész.
- Azt csinálsz, amit csak akarsz... de tegyünk egy próbát, hátha meggyőzlek róla, hogy nem kellenek ide másik pasik… - suttogom, majd hozzáérintem az ajkam az övéhez, összevonva ezzel a szavak és a tettek mezsgyéjét. A derekára csúszik a kezem, közelebb húzom magamhoz, és különös, talán Frank matatása is elhal felettünk. Hallgatózik vajon? Vagy csak én nem foglalkozom vele tovább, és nem hallok már mást, csak Melanie lélegzetvételeit. Nagyon, nagyon közelről...

 

edward
március 10
+16
until we go down
outfit

Akaratlanul is féktelen lelkesedés csillan meg a szemeimben, ahogy zöld utat kapok. Nem csak a kulcs szimbolizálja ezt, az valahol leszabályoz és megköt, csakúgy mint a karomra simuló aranyszín óra is. Érdekes hogy mindenki olyan ajándékkal lát el, amely egyértelműen valamiféle igába hajt. Henryé a pontosság, ami folyamatosan emlékeztet kire és mennyit szánok, mennyit kérek, hova nem érek sose oda, Notté pedig… Nos az övé egészen összetett, mert valahol egyfajta lehetőség, másfelől ígéret talán, de a kaland sincs kimetszve ebből a mátrixból. Bátran mondja rá az igent, de vajon akkor is így reagál mikor tényleg megteszem a fejemben még vázlatos átalakításokat?
Feltételezem annyira vagy nem érdekli a ház vagy nem foglalkoztatja a megjelenése, ellentétben az hogy engem itt tudjon sokkalta inkább. Nem kell ehhez gondolatolvasónak lenni, minden ott van a szeme égkékjének mohó csillogásában és sármos mosolyában, ami lassan inkább nem lenyűgözni akar engem hanem természetessé válik, mintha csodálattal töltené el minden szó, amit kiejtek a számon.
Hízelgően zavarba ejtő ez, talán ezért is hozakodom elő újra a megszokott témák egyikével, ami talán cukkolja, talán késlelteti hogy ami elkerülhetetlen bekövetkezzen, vagy legalább az én lelkem is felkészüljön rá, de hát erre, rá egyszerűen képtelenség felkészülni.
- Azt csinálsz, amit csak akarsz... de tegyünk egy próbát, hátha meggyőzlek róla, hogy nem kellenek ide másik pasik…
Vadul dobbanó szívvel hagyom hogy felém hajoljon és ajkai az enyémre simuljanak, mint odalent is, de most sokkalta erőteljesebb, szenvedélyesebb izzással. Kicsit előtte fel is szegem a fejem, várva, kívánva, felkínálva sajátjaim. Ujjaim lesiklanak vissza a nyakába tekert sál anyagára és bár ő is közelebb húz magához én is őt a kasmír által hogy aztán ledobjam azt is az immár feleslegessé vált dolgok közé. Kölcsönös ez, a perzselő vágy, kár is szépíteni vagy tagadni, s erre ékes bizonyíték, hogy a gyomromba fogságba rekedt pillangók verdesve kelnek újfajta huncut életre.
- Ki tudja, még talán lehet menni is fog...
Nyögöm sóhajtva egy apró pillanatig elszakadva tőle. Könnyű belesimulni az erős karok adta biztonságba, felvenni a lélegzete ritmusát, s könnyű elhinnem hogy itt szabad lehetek, nem köt semmi ténylegesen meg, mert ujjaink közül a kulcs a padlón köt ki, miközben összefonódnak lelkes odaadással. S még az órám csatja is mintha önmagát akarná megadni kikapcsolódva lecsúszik a csuklómról, de ez valójában fel sem tűnik. Az se ha épp pont Edward babrált volna el vele, mert engem már jobban foglalkoztat hogy most az egyszer, kivételesen én szabadítsam meg a ruháitól, kezdve ingje felső gombjaival miközben szorosan összefonódva tartunk valahova, magam sem tudom hova.
Igazából egyszerre talán több helyre is. Fizikálisan talán valamiféle ágy felé, vagy ha más nem előbb utóbb meglehet padló lesz. Vagy asztal. Vagy fene tudja. Valójában nem is érdekel, nem úgy mint más esetében, mert csakis az érintésére, az akaratos szenvedélyességére s az utána jólesőn égető érzésre a bőrömön tudok koncentrálni. Könnyen elvesztem a kontrollt, mert ő könnyen lerombolja az utolsó felállított akadályt is önmagamban. Más téren viszont megmászhatatlan magasságokba kívánkozom a szenvedély  viharos tengerén. És míg határozottan és követelőzőn próbálom az iránta táplált régről elfojtott vágyaimat kibontakoztatni csak remélni tudom hogy nem pont az utolsó pillanatban suhan be egy újabb kellemetlenül zavaró, mélykéken izzó patrónus hogy egy újabb egyedül töltött éjszakát okozzon.

to miss Melanie Hopkirk
2002. Március 10., vasárnap



*Egy disznó vagyok, disznó módjára viselkedek és beszélek. Csúnya, rossz Eddie… 18+*

Her lips are devil red

- Ki tudja, még talán lehet menni is fog...
Azt mondom előtte, hogy hátha, ő kiejti, hogy talán, de egyre biztosabb vagyok a dolgomban. Szóban már nem is bizonygatok, jöhetnek a tettek. A szívem zakatol, egyre gyorsuló ritmust, és most már nincs az a fék, ami ezt a endületet megállítsa. Ez nem egy dementor, hogy holmi pofázó patrónus elkergesse, és nincs köztünk a kelleténél több alkohol sem, hogy undok, víztiszta és maró falat képezzen közöttünk.
Nem, most becsületes, tiszta útonc serkésztem be őt. Vagy ő engem? Nem tudnék úgy gondolni rá, mint egy újabb trófeára. Inkább különleges, veszélyes ragadozóra, ami a rabjává tett. És én hagytam.
Engedek a lágy anyag húzásának a torkom körül. Ösztönösen máskor talán tiltakoznék, de most nem. A sál lágyan fodrozódva, kígyózva hull a padlóra, mellette egy fémes, csillogó villanással zuhan keményen a kulcs, és halkan koppan a padlón. Aztán az óra is, de arra rásegítek egy kicsit. Szép darab, és éppen hagyhatnám, hogy ha bármi dolog rajta maradhatna, az ez legyen, de tekintve az eredetét, inkább megszabadulok tőle.
És jólesik a bőrömnek a szabad evegő, ahogy ő is kicsomagol az ingemből. Én még nem sietek, a ruha csak egy mozdulat, olyan, mint a bikánaka vörös posztó, elég az utolsó pillanatban elrántani. De mögötte most nem fal van.
Óvatosan, szinte öntudatlanul terelem magunkat az egyik ajtó felé, és be is lököm a hátammal. Szerencsés körülmény, hogy van itt egy alig használt kerevet, rajta pihe-puha párnák. Asztal is van, de félek, összerogyna azokkal a vékony lábaival. És nem, most az egyszer nem hagyom, hogy ilyesmi közénk álljon.
A nyakára tévedek óvatos csókokkal, közben lehúzom a ruha cipzárját, ami most nem makacskodik, és még csak le sem tépem.
Végre egy öltözék, amiben nem teszek kárt - gondolom, de a szám el van foglalva, és fontosabb dolga van ahhoz, hogy szóvá tegyem.
Az anyag szelíden csusszan végig a testen, hogy átadja a helyét… nekem… Ha van is még valami egyéb ruhadarab, amit viselünk, az hamar a padlón köt ki, szép csendéletet képezve az ott fekvő többi dologgal, és egyben mutatja is az utat, amin végigmentünk.