Valentin nap kicsit másképp

Valentin nap kicsit másképp

Håkon

Love is a one way ticket to hell

outfit

Egy kicsit kezdtem most már izgulni, elvégre ez mégiscsak Håkon közeli családja. Nem tudom, hogy mit kellett volna pontosan tennem vagy mondanom, nyilván egyetlen szavamat sem fogják érteni, de azért eldöntöttem, hogy megpróbálok nem túl nagy gondot okozni neki. Tudom, hogy nem szándékosan kerültünk ide, de mégis kellemetlenül éreztem magamat, hogy csak így beállítottunk és ez az egész hely minden tekintetből nagyon idegen volt nekem. Tudom, hogy Håkon nem erősítette meg, hogy ez egy kolónia vagy valami ahhoz hasonló, de nekem mégis az volt a benyomásom, mintha olyan lenne.
Ahogy néztem a tárgyakat, a ruhákat, az embereket kicsit úgy éreztem magamat, mintha valami teljesen más korszakban lennék. Nem csak amiatt, mert ez egy számomra eddig idegen kultúra volt, hanem alapvetően azért is, mert tényleg ennyire mások voltak a megszokotthoz képest. Attól mondjuk Håkon-nak nem kell tartania, hogy elkezdek majd varázsolni előttük. Mióta itt vagyunk még csak hozzá sem nyúltam a varázspálcámhoz és nem is terveztem. Még a végén valami katasztrófát okoznék megint, mint ahogy azt általában szoktam.
Håkon azért kicsit részletesebben beavatott abba, hogy milyen is a családja. Tehát akit megismeretem, az valójában nem az anyja volt, de mégis olyan szeretettel nézett rá, mintha az igazi fia lenne. Biztosan az én anyukám is így nézne az öcsémre és a bátyámra, ha láthatná még őket. Nem tudom, hogy miért jutott ez eszembe, de megint arra gondoltam, hogy Reeve valószínűleg soha az életben nem fog előkerülni, hiába ragaszkodik apám ehhez a történethez. Talán kellene nekik küldenem egy baglyot, hogy tudják jól vagyok.
Szóval ez a nő – Helga – nagyon kedves volt velem mikor már bent voltunk végre a tűz mellett. Adott nekem teát és mondott is valamit, de annyira kellemetlen volt, hogy semmit sem értek.
– Köszönöm, nagyon kedves. – mosolyogtam, végül is a mosoly az közös nyelv, nem igaz?
A tea nagyon finom volt, nem tudom pontosan, hogy milyen íze volt, de egy kis méz biztosan volt benne. Viszont sokkal finomabb volt, mint az amit Angliában megszoktam. Aztán eszembe jutott, hogy talán itt mindent maguknak termelnek meg az emberek, hiszen azért élnek ebben a kis közösségben… vagyis nem tudom, hogy hogyan megy ez pontosan, de lehet, hogy később majd megkérdezem Håkon-t. Nem tudom, hogy ő mennyit élhetett itt azelőtt, de láthatóan mindenki nagy örömmel fogadta és körbe állták, folyamatosan beszélgettek vele, így én inkább nem mentem a közelbe most.
A tűz mellett ülve egyébként is annyira kényelmes volt, kezdtem elálmosodni, ez a nap tényleg sokkal eseménydúsabbra sikeredett, mint amire egyébként számítottam. Ki gondolta volna, hogy a Valentin napomat egyszer Norvégiában fogom tölteni?
Helga, meg még több másik nő is ott volt velem és próbáltak tényleg beszélgetni, de sajnos nem tudtam, hogy mit kellene csinálnom. Mosolyogtam meg bólogattam, azzal nem hiszem, hogy nagyon mellé lőttem.
– Köszönöm, ennyi tea bőven elég volt… nem, minden rendben. – mondtam gyorsan, mielőtt még valaki rám akart volna teríteni egy vastag pokrócot. Gondolom kicsinek néztem ki és törékenynek, mindenki attól tartott, hogy megfagyok még a tűz mellett is. De igazából túléltem azon a seprűn is anélkül, hogy a hidegtől elfagyott volna az orrom vagy a füleim, úgyhogy nem éreztem úgy, hogy olyan nagy baj lenne.
Håkon-t kerestem a tekintetemmel, de még mindig úgy tűnt, hogy eléggé élénk beszélgetésbe keveredett valakivel. Őszintén reméltem, hogy sikerül megegyeznie valakivel, aki tud nekünk segíteni és holnap akár már mehetünk is vissza Londonba. Lehet, hogy túl nagy reményeim voltak, de nem szerettem volna a családja terhére lenni.

Valentin nap kicsit másképp



2001. február 14.
Ruby

Ruby ugyan nem értette a norvég nyelvet, de Helgát ez cseppet sem zavarta. Örömmel fogadta, mert én hoztam magammal és mert minden bizonnyal azt hitte, hogy ő a barátnőm. Amint meghúzódtunk a kandalló előtt és megkaptam a bögre teámat én is, csak biccentettem egyet. A repülés okozta hidegtől még mindig remegtek a tagjaim, mert az egészen csontig hatolt, de közel sem viselt meg annyira, mint amennyire Rubyt – legalábbis így gondoltam. Természetesen a házban ott volt Alfred a legidősebb testvérem. Bár nem volt varázsló, mindent tudott a világunkról. Így benne legalább annyira bíztam, mint az idősebb öcsémben. Csakhogy ő nem tudott segíteni.
– Barátnőd van? – mérte végig Rubyt, miközben odabiccentett neki, majd ő is odahúzott egy széket mellénk a kandallóhoz. Kívülről Alfred ijesztő volt, kétméteres, széles vállú, kopasz fejű, hosszú, szőke szakállal.
– Csak együtt keveredtünk bajba egy mágikus anomália miatt… azt hiszem – mondtam norvégul a választ. – Ruby a neve, de csak egy rövid ideje ismerem, szóval ne akarja máris megházasítani, drága bátyám.
Megszagoltam a teámat, hogy a gőz kellemesen utat találjon egészen átfagyott arcomhoz. Még mindig éreztem a kinti hideget, egészen mélyen, a csontjaimban. Gyerekként volt párszor hasonló, mikor hatalmas hóviharok voltak és kint játszottunk. Apám egész egyszerűen csak felkapott minket, behozott a házba és annyi takaróba bugyolált, amennyibe csak lehetett. 
– Köszönöm, nagyon kedves. – A lány Helgára mosolygott, miközben én már az első korty teát magamhoz vettem. Kicsit égetett, de nem zavart, a lényeg, hogy a meleg gond nélkül átjárt és ez olyan kellemes volt, hogy le is hunytam a szemeimet, csak élveztem a pillanatot.
Itt mindennek otthon illata volt. Éreztem a tengert, a fát, a követ és a tüzet, mintha egyetlen aromává állt volna össze minden elem. Ezt anyám mondta mindig, mikor még normális volt… s nem akart a legkisebb öcsémből élő istent faragni, szinte a kezébe adva a harci kalapácsot, azt kiáltva, te maga vagy Thor. Akkoriban még rám is a fiaként tekintett, aztán ez szép lassan megváltozott, mintha nem is ugyanaz a nő lett volna. Talán apám halála vette el az eszét, talán valami más. Egy kicsit rettegtem, hogy bennem is ott van az az őrület.
– Köszönöm, ennyi tea bőven elég volt… nem, minden rendben.
Ruby hangjára nyitottam ki a szememet. Láttam, ahogy Helga a vállára akar teríteni egy takarót. Hogy, miért ellenkezett jó kérdés, én mindenesetre intettem a nevelőanyámnak, hogy hozza ide, én kérek minden meleget, amit csak lehet. Itt északon megtanulja az ember élvezni azt, amikor ilyesmibe lehet része… ráadásul egy magamfajta felnőtt férfi nem sűrűn részesül már az anyja gyengédségéből. Nekem szerencsém volt Helgával. Ő volt a mindenem.
– Ruby, ő a bátyám Alfred. – Mutattam rá aztán a mellettem ülő nagydarabra. – Vele azt hiszem tudni fogsz az anyanyelveden beszélgetni, igaz? – Veregettem hátba a szőrmókot. Erre elvigyorodott. Alfred nem volt veszélyesebb nálam, sőt… igazából erős volt, kiváló testvér, mindig figyelt és vigyázott ránk. Annak ellenére sem vetett meg minket, hogy az anyánk miatt lett vége a szülei házasságának. Ő ilyen volt. Jó szívű és kedves.
– Előkerítem nektek, Haraldot. Gondolom tud intézni egy zsupszkulcsot vagy valami – vállat vont, majd felpattant és elindult kifelé. A bátyám után pillantottam és mikor Helga is elcsoszogott, hogy az étellel foglalkozzon, közelebb húzódtam Rubyhoz.
– Alfred mugli, de Harald varázsló, akárcsak én. Könnyen tud nekünk segítséget szerezni. Valószínűleg holnap hazatérünk. – Magyaráztam, nem mintha megnyugtató lenne idegen helyen tölteni az éjszakát. Én szerettem itt, de Rubynak ez durva és ismeretlen volt, ráadásul a nyelvet sem beszélte. Ezért jobbnak láttam, ha mellette maradok, amíg itt tartózkodunk.
– Itt szívesen látnak téged is, mert én hoztalak ide.

Valentin nap kicsit másképp

Håkon

Love is a one way ticket to hell

outfit

Annyira fáradt voltam, de tényleg, ez a nap sokkal eseménydúsabb volt, mint ahogy reggel terveztem, hogy majd lesz. Az jól esett, hogy Håkon velem volt – már úgy értem, hogy nem hagyott magamra és figyelt rám. Pedig igazából ott is hagyhatott volna annak a sziklának a szélén, biztos vagyok benne, hogy idegesítettem legalább az ismertségünk első egy órájában. Engem nem idegesített, az jobban zavart, hogy mit gondolhatnak most a színházban rólam. Nem jelentem meg a meghallgatáson, pedig az én érdekem volt, hogy megkapjam azt a szerepet. De azt hiszem most már se szerepről, se újabb meghallgatásról nem nagyon álmodozhatok. Mindegy, ezzel majd gondolom elég lesz akkor foglalkoznom, hogyha már visszatértünk Londonba.
Megismertem Håkon bátyját, akit Alfred-nek hívtak, aki elsőre elég ijesztőnek tűnt, de igazából kedves volt. Ráadásul beszélt angolul, ami azt jelentette, hogy végre Håkon-on kívül még valaki értette amit mondok. De azt hiszem, hogy a nyelvi korlátok nem igazán léteztek, mármint Helga így is nagyon kedves volt velem, pedig nyilván azt sem értette, amikor megköszöntem neki a teát.
Håkon elmondása alapján azonban Harald lesz az, aki tud majd nekünk segíteni. Ha jól értettem, akkor ő az idősebb öccse volt. Elég nagy családja van, ez biztos. Igaz, hogy mi is hárman voltunk testvérek, de ha belegondolok, hogy az évek alatt ez a szám csak csökkent… eléggé fáj és erről megint Reeve jutott eszembe. Mi van, ha ő is valahol külföldön van? Olyan kicsi volt még mikor eltűnt, lehet, hogy egyáltalán nem is emlékszik rá, hogy milyen volt az igazi családja. Anya és apa biztosan sokkal vidámabbak lennének, ha tényleg megtalálnánk, de én még mindig félek elhinni, hogy ez lehetséges lenne. Rupert vajon meg akarta volna találni? Míg élt, addig nem beszéltünk erről, aztán meg már késő volt.
– Itt szívesen látnak téged is, mert én hoztalak ide. – mondta Håkon és ezt a mondatot nem tudtam kiverni a fejemből ettől kezdve. Vajon mit gondolhatnak a többiek? Hogy a barátnője vagyok? Szinte biztos vagyok benne, hogy elpirultam, mikor erre gondoltam.
– Oh, hát ez… jól esik. – mosolyogtam és próbáltam nem túl zavartnak tűnni, úgyhogy inkább ittam még egy kevés teát. Håkon sajnos nem hülye, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy észrevette, hogy furcsán viselkedek. De hát nem számít azt hiszem, gondolom, ha visszajutunk Londonba, akkor valószínűleg az útjaink is külön válnak megint.
Furcsa volt, hogy itt mindenki mennyire nyugodtan kezelte, hogy Håkon egyébként varázsló. Bár azt hiszem, hogy nem is igazán varázslónak tekintették, valami másnak, amit nem tudtam teljesen megmagyarázni. Ez a hely tényleg olyan kis elzárt volt, mint egy kolónia, nyilván megvolt a maguk hiedelme és a saját tradícióik. Mivel nem ismeretem ezt a kultúrát nem tudhattam pontosan itt élni közöttük.
– Nem sokat szoktál haza jönni, igaz? – kérdeztem végül, hogy eltereljem a témát, míg vártuk Harald-ot. Nem tudtam, hogy ezúttal milyen típusú testvérre számítsak, hiszen a bátyja eléggé különbözött tőle, nem mintha ez rossz lenne. De kicsit izgultam, ahogy egyre több rokonát ismertem meg, ő meg gyakorlatilag még mindig nem sokat tud rólam. Mármint nem avattam be igazából semmibe sem annyira, de ő ide hozott a családjához. Azt hiszem, hogy megint elpirultam, pedig az égvilágon semmi okom nem volt rá. – Úgy tűnt, mintha hiányoztál volna nekik és… annyira kedvesen fogadtak minket, tényleg. – Tudom, hogy összevissza beszéltem, de most már annyira zavarban voltam, hogy azt sem tudtam, hogy mit mondok pontosan. Egyszerűen csak beszélni akartam, hogy ne csendben üljünk ott és legyen még kínosabb ez az egész. Remélem, hogy tudnak nekünk szerezni egy zsupszkulcsot, egy hajót vagy bármit, amivel haza lehet menni. Mármint oda, ami az én otthonom, mert Håkon egyértelműen ide tartozik, már azon is látszott, ahogy a szeme csillogott, miközben végignézett az itt lakókon vagy ahogy a bátyját és Helgát nézte. Ebben a percben nekem is iszonyatosan hiányoztak a testvéreim, amióta ők nincsenek nagyon egyedül érzem magamat, hiába vannak ott a szüleim.

Valentin nap kicsit másképp



2001. február 14.
Ruby

Ruby, mintha kicsit zavart lett volna. Nem tudtam persze, miért… mondjuk eléggé új helyzetbe került. Egy vadidegen családdal kell töltenie az éjszakát, meg hát Alfred sem éppen visszafogottan bámulta meg, mikor a barátnőmnek hitte. Nem véletlenül gondolta azt, hogy erről van szó, ugyanis világ életemben egyetlen nőt sem hoztam ide… talán azért, mert nem volt olyan, akivel szívesen megosztottam volna azt az életet, amit mi életünk itt északon, sem pedig apám örökségét. Az mindennél fontosabb és becsesebb volt számomra, így csak a legfontosabb személyekkel óhajtottam megosztani azt.
Figyeltem, ahogy kortyol a teából. Le sem tagadhatta, hogy még mindig ideges. Nem akartam persze ezt tovább növelni, inkább én is legyűrtem a fenyőlevélből készült teát és a kiürült bögrét letettem magam mellé a padlóra, hogy egy pillanatra elvonjam róla a figyelmemet. Remélhetőleg ez a kis idő elég is volt ahhoz, hogy elmúljon a zavarodottsága.
– Nem sokat szoktál haza jönni, igaz? – kérdezte, én pedig a tűzbe pillantottam egy ideig. A lényegre tapintott. Az igazat megvallva a lányom születése óta nem igazán tértem vissza Norvégiában. Az apja enyhén szólva megfenyegetett, hogy megöl, amiért tönkretettem a lányát s az unokájának sem vagyok megfelelő szülőjelölt. Szóval jobbnak láttam megpróbálni a szerencsémet külföldön. Hát ott ragadtam Londonban, már ott volt az életem, még ha álmaimban ezen a földön is jártam. Talán majd egyszer visszatérek ide.
– Úgy tűnik hiányzotál nekik… és annyira kedvesen fogadtak minket.
Bólintottam. Igaza volt tényleg mindenben.
– Mióta Londonban élek, nem járok eleget haza. – Ismertem be és felkeltem a székemből, hogy kinyújtóztassam kicsit a tagjaimat. Ekkor azonban megint nyílt az ajtó, s Alfred tért vissza, az öcsénk nélkül. Csalódottan pislogtam rá, mire elmosolyodott és legyintett egyet.
– Ne vágjatok ilyen képet! – mondta angolul, hogy Ruby is értse mi történt. – Reggelre meglesz a zupszkulcs… viszont vele volt Thor, szóval inkább nem jött most át. Nem akarta a kisöcsénkből előcsalni a legrosszabb modorát.  Annyit kért, hogy legyetek az elhagyatott halászháznál pontban hatkor. – Tette hozzá végre a legfontosabb információt is.
Ruby valószínűleg meglepődött volna, hogy Harald sem kifejezetten hasonlított Alfredhez. Míg ő ízig-vérig viking volt, mi kisebb növésűek, kevésbé vállasok voltunk. Talán csak Thor örökölte azt az alkatot, amiben apánknak is része volt.
– Gyere velem, Ruby… – mondtam aztán, majd intettem, hogy kövessen. Meg akartam mutatni neki a szobámat, ami nem volt éppenséggel nagy szám. Az ágy kétszemélyes volt, amit hajlandó voltam neki átengedni természetesen, én meg majd a báránybőrökön, a padlón elleszek. Ehhez a helyiséghez tartozott egy kis fürdőszoba, benne egy hatalmas, fából készült káddal. Az egyik ács vájta ki és vonta be olyan anyaggal, hogy eltűrje a vizet. Apám imádta az ilyeneket, mindig azt mondta: egy kis luxus ebben a barbár életben.
Szóval végig kísértem a hálókhoz vezető folyosón, majd belöktem az ódon faajtót. Így a szeme elé tárulhatott az én kis világom. Igazából elég puritán volt. Csak az ágy volt, meg egy éjjeli szekrény, amin pár rúnákról szóló könyv állt. A legtetejükön pedig egy vékonyabb kötet az álmokról, az már angolul. Egy medvebőr is a falra volt szögelve, közvetlenül az ágy fölé. A bátyám ölte meg a vadállatot, ami egy csoport falubeli gyerekre támadt. Ez amolyan családi trófea volt. Na meg ott volt az ivókürtöm is, amit egy kis falipolcra tettem fel. Ezen kívül már csak egy láda volt az ágy végében. Régen abban tartottam a ruháimat. Azóta valószínűleg üresen állt.
– Ez a szobám. Használhatod az ágyat, én majd itt alszom a báránybőrökön. – böktem a padlón heverő kupacra. – És nézd, saját fürdőnk van, nem kell osztoznod senkivel. Csakis velem.

Valentin nap kicsit másképp

Håkon

Love is a one way ticket to hell

outfit

Nem tudtam, hogy mire számítsak majd másnap. Mármint Håkon nagyon figyelmes volt, de ez azért mégiscsak egy idegen hely számomra. Az mondjuk már sokat jelentett így is, hogy nem hagyott magamra. De tényleg megbízhatunk a testvérében? Tudom, hogy nem szép dolog erre gondolnom, de még csak ide sem jött, pedig beszélnünk kellett volna vele. Még azt sem tudjuk, hogy mi a terve, milyen zsupszkulcsot fog nekünk keresni? És ha nem talál, akkor mi lesz? Van még egy terve vagy mi? Kicsit zavartak ezek a dolgok, de Håkon biztosan tudta, hogy mit csinál. Akárhogy is nézem ő az, akit a legjobban ismerek az itteni emberek közül, még az ellenére is, hogy igazából csak ma reggel a véletlennek köszönhetően mentem neki.
Azért a szobájában így is kellemetlenül éreztem magamat. Végül is ez az itteni magánszférája volt. Nem tudom, hogy mennyi időt töltött a falak között, ha ránézek az jutott eszembe, hogy valószínűleg csak aludni járt ide és egésznap dolgozott vagy segített a többieknek. Ha ez tényleg egy kolónia, ahogy tippeltem, akkor gondolom mindent maguknak termelnek meg. Az önellátás a muglik között nem annyira elterjedt, azt hiszem mindent inkább megvesznek a boltokban ha van rá pénzük. Így a legegyszerűbb nekik, tehát nem próbálkoznak például a paradicsomültetéssel.
– Ez a szobám. Használhatod az ágyat, én majd itt alszom a báránybőrökön. És nézd, saját fürdőnk van, nem kell osztoznod senkivel. Csakis velem. – mondta Håkon.
– Ez jó hír. Otthonosnak tűnik. – válaszoltam, miközben körbe néztem a szobában. Tényleg nem ismerem régóta Håkon-t, de ez a szoba pontosan olyan volt, mint ő, le sem tudta volna tagadni, hogy régen itt lakott. Nem tudom, hogy miért akart éppen Londonba menni innen. Persze, nem is igazán tudok róla semmit. – Biztosan jó lesz neked ott a báránybőrökön? – kérdeztem, nem mintha egy ágyban szerettem volna aludni vele.
Te jó ég, biztosan megint elvörösödtem, Håkon valószínűleg teljesen hülyének nézett. Azt hiszem itt volt az ideje, hogy használjam a fürdőszobát, amit csak vele kell megosztanom. Kaptam törölközőt és minden rendben volt, a meleg víznek köszönhetően legalábbis jobb lett. Nem fáztam már mióta itt voltunk a kandalló mellett, de a mai nap után pont arra volt szükségem, hogy egy picit lazíthassak.
– Håkon… – szólítottam meg, mikor már mindketten feküdtünk. Az ágy kényelmes volt és meleg, reméltem, hogy Håkon sem fázik a földön. Kint megint esni kezdett a hó, az ablakból tökéletesen lehetett látni. – A testvérednek, ugye van több terve is, hogy visszaküldjön minket Londonba? – kérdeztem egészen halkan.
Nem akartam bunkónak tűnni, tényleg nem, de nem tudtam, hogy mire számítsak és izgultam. Ma egyik pillanatról a másikra Norvégiában találtam magamat egy vadidegennel és félek, hogy ha például a zsupszkulcs, amit szereznek illegális, akkor esetleg megint olyan helyen kötünk ki ahol nem kellene. És vannak sokkal veszélyesebb helyek is a földön, mint Norvégia. Én tényleg bízni akartam a testvérében, de nem tudom, ide sem jött köszönni és ez furcsa volt, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy itt valami nem lesz rendben.

Valentin nap kicsit másképp



2001. február 14.
Ruby

– Ez jó hír. Otthonosnak tűnik. – Fogalmam sem volt, miért töltött el elégedettséggel, hogy ezt mondta. Szinte áhítattal figyeltem, ahogy a sötét szempár végignéz a szobámon. Reméltem, hogy nem ijeszti meg a falon logó, egyébként teljesen ártalmatlan medvebőr. Ez nem olyan volt, mint a feketepiacon azok a megbűvölt holmik, amik éjjel morogtak vagy egyenesen bömböltek, sőt lemászni sem tudott onnan.
– Biztosan jó lesz neked ott a báránybőrökön? – kérdezte. Láttam, hogy zavarba jön és kedves pír költözik az arcára… és ettől én is kicsit kellemetlenül éreztem magam. Biztosan azt hitte, hogy majd félreértem. Csakhogy én nem pirulhattam ki, mint ő, megpróbáltam megőrizni a férfiasságomat, úgy ahogyan apám tette volna… bár ebből nem sok szorult belém. Alfred minden férfias élt megörökölt, éppen csak Thornak hagyva belőle egy keveset.
– Persze. Tudod milyen kényelmes? – Legyintettem és egy zavar nevetés hagyta el az ajkaimat, direkt nem nézve rá, csak éppen egy pillanatra a szemem sarkából. Hülyeség lett volna tagadni, hogy szép nő és szívesen aludnék vele, de ő nyílván másképp állt az egészhez.
Az idő egyre későbbre járt. Hamarosan a család többi tagja is be-benézett elköszönni tőlünk és ahogy én is használtam a fürdőt, s ledőltem az utolsó gyertya fényénél a báránybőrökre, rám talált az itteni hatalmas csend. Gyerekként ez természetes volt. Mostanra azonban szokatlan lett… szinte hiányzott a londoni zaj.
– A testvérednek ugye van több terve is, hogy visszaküldjön minket Londonba?
Hálás voltam Rubynak, hogy megszólalt. Valahogy kellett most ez, hogy megtörje a nehéz csendet, amiben ott dolgozott apám és anyám zavaros életének emléke. Nem voltam ehhez szokva jó ideje… ahogy ahhoz sem, hogy tartsak a Thorral való találkozástól. Valahogy ez nem én voltam. Nem éreztem magaménak, hogy az otthonom megijeszt.
– Szerintem a zsupszkulcs is elég lesz… – válaszoltam nevetve, ahogy felkönyököltem a báránybőrökön. – Te mindig mindenen ennyire izgulsz? Minden rendben lesz. Haraldra bíznám az életemet is. – Tettem hozzá, hogy értse, mennyire megbízom az öcsémben.
Természetesen, ha nem zsupszkulcs, hát lehetett volna igazi viking hajóval és némi mágiával átszelni a tengert Angliáig. Az azonban túl fárasztó és hosszú lett volna, a seprű pedig túl veszélyes a nyílt víz felett. Ez volt a legjobb megoldás, még ha a maga módján illegális is.
– Reggel korán kelünk. Szerintem aludj egyet! – Mondtam és megnyugtatásképpen még odadörmögtem egy jóéjszakát, majd elfújtam a gyertyát. Ahogy a sötét és a csend megint rám telepedett, még forgolódtam néhányat. Erőteljesen füleltem, hogy Ruby szuszog-e már vagy hasonlóan mocorog… aztán egyszer csak, szinte észrevétlenül elnyomott az álom. Nem is igazán álmodtam. Megint csak suttogásokat hallottam, furcsa érintéseket éreztem a bőrömön.
Remegve riadtam fel, valamikor hajnalban, jóval Ruby előtt. Még volt egy pár óránk indulásig, így felrángatva magamra a ruháimat, kislisszoltam a szobából a konyhába. Csendesen készítettem magamnak egy fenyőlevél teát és az ablakon bámultam ki a tengerre, ami oly’ közel volt a faluhoz, hogy az embernek jóformán csak pár percet kellett sétálnia. Ez a látvány hiányzott… annyira észak volt, annyira otthon.
Egy bögre teát készítettem Rubynak is és azzal együtt tértem vissza. Csupán fél óra volt az indulásig, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy összeszedje magát.
– Jó reggelt Csipkerózsika – humorizáltam és felé nyújtottam a bögrét, amint láttam, hogy kinyitja a szemét. Eddigre a hajnal első sugarai betöltötték a szobát. Nem voltak már nehéz felhők az égen, tiszta, napsütéses idő volt, ami bizony komoly fagyokat jelzett.

Valentin nap kicsit másképp

Håkon

Love is a one way ticket to hell

outfit

A körülmények ellenére jól aludtam, minden kényelmes volt és meleg, pedig arra számítottam, hogy este itt majd sokkal hidegebb lesz ahhoz képest, amit Londonban megszoktam. Reggelre azt hiszem már nem is izgultam annyira azon, hogy hogyan jutunk haza. Úgy értem, hogy természetesen a meghallgatást elrontottam már teljesen, úgyhogy nem sok értelme lett volna más miatt is aggódni még. Szerettem volna hazajutni minél előbb, de kétlem, hogy mostanában össze fogok tudni hozni egy újabb meghallgatást.
Vajon Håkon miről lemaradt emiatt a kis malőr miatt? Nem is kérdeztem tőle egyszer sem, hogy volt-e valami programja még aznapra. Lehet, hogy lett volna egy randija Valentin napon? Nem említette, de lehet, hogy van valakije és… miért gondolok egyáltalán erre? Nem mintha érdekes lenne nekem, hogy van-e valakije vagy nincsen. Ha hazamegyünk, majd elköszönünk egymástól és gondolom legközelebb majd csak akkor fogunk találkozni, hogyha megint összehoz minket valami véletlen. Vagy soha.
– Jó reggelt Csipkerózsika – mondta Håkon valamikor hajnalban, még teát is hozott nekem, ami ugyanolyan finom volt, mint az amit este ittunk. Belekortyoltam, közben arra gondoltam, hogy biztosan borzasztóan nézek ki. Kellemetlen volt, mert mégiscsak itt volt Håkon és… miért érdekel már megint az, hogy hogyan nézek ki, miközben vele vagyok? Lehet mégsem aludtam eleget az éjjel.
– Köszönöm. Indulnunk kell lassan, igaz? – kérdeztem, miközben letettem a bögrét, majd megpróbáltam az ujjaimmal kisimítani a hajamat. Elmentem arcot mosni egy kicsit később és visszavettem a ruháimat tegnapról. Tényleg vártam már, hogy hazaérjek, de ha belegondolok, hogy mennyi mindent el kellett volna még intéznem… a lakás, a munka, apát meg kellett volna látogatnom a Szent Mungóban. Anyát is meg kellett volna látogatnom és közben valahogy meg kellett volna keresnem az évek óta elveszettnek hitt öcsémet. Kicsit túl sok volt ez egyszerre, ahhoz képest, hogy egészen eddig körülbelül csak annak éltem, hogy majdnem minden este felléphettem. Hát most már ez sem volt állandó.
Helga nem akart elengedni minket reggeli nélkül. Igazából csodálkoztam, hogy bárkit is ébren találtunk ilyenkor, de aztán eszembe jutott, hogy ez egy kolónia, itt biztosan mindenki korán ébren van, hogy elvégezze a feladatait. Ettem pár falatot, nem akartam illetlen lenni, de a zsupszkulcsos utazások után általában senki sem szokta jól érezni magát, főleg én nem, úgyhogy gondoltam jobb, ha nem eszem tele magamat.
– Nem kérek többet, köszönöm… persze, minden rendben. Köszönöm, hogy itt tölthettem az estét. – mondtam, bár egy szót sem értettem abból, amit Helga mondott. Kedves volt, mosolygott, úgyhogy gondoltam arról érdeklődik, hogy jót aludtam-e és ízlik-e az étel vagy hogy miért eszek keveset.
Håkon-ra néztem, elég fura lesz, hogyha ezek után hirtelen véget ér ez az egész – ami nem is tudom pontosan micsoda. Márpedig ha visszamegyünk Londonba, akkor biztosan vége lesz, mert annyira mások vagyunk. Engem igazából már nem is zavar, mármint látom a kedves oldalát is és vigyázott rám végig, míg itt voltunk, úgyhogy nem lehet rossz ember. De ő biztosan még most is azt gondolja, hogy „túl jó kislány vagyok” ahogy még a megismerkedésünk elején fogalmazott. Inkább el is fordultam tőle és ittam még egy kis teát, azon gondolkodtam, hogy vajon ma hidegebb lesz-e mint tegnap volt és hogy vajon milyen zsupszkulcsot talált Håkon testvére.

Valentin nap kicsit másképp



2001. február 14.
Ruby

Egészen más volt itthon a reggel. Sötét, nagyon-nagyon sötét, de még is olyan ébresztően friss és hideg. Szerettem ezt, a hideg volt az én elemem, a fagyot minden gond nélkül elviseltem, mégha egy egészen picit el is puhultam Angliában. Persze sosem voltam olyan igazi északi férfi, amilyen a bátyám volt. Alfred le sem moshatta volna magáról, hogy viking vér csordogál az ereiben. Talán ezért csak még jobban felnéztem rá.
Ruby meglepően édesen aludt. Ahogy bevackolta magát a hidegben a vastag takarók alá, nem is volt szívem felkelteni. Mégis odadugtam az orra alá a fenyőlevél teát, amit literszámra ittunk mi itt északon. Ez volt az egyik legjobb ellenszer a téli betegségekkel szemben, amik egy ilyen havas-jeges vidéken annyival könnyebben találtak rá az ember, mint a világ más pontjain.
Megvártam, hogy igyon egy kicsit, addig benyúltam a ládába, amiben az itteni dolgaim voltak. Elővettem egy pár tiszta sálat, amik jóval vastagabbak voltak, mint amiket alapból viseltem. Egy egyszerű, fekete, kötött példányt adtam Rubynak, egy másikat pedig máris a saját nyakam köré tekertem.
– Köszönöm. Indulnunk kell lassan, igaz? – kérdezte, miközben letette a bögréjét az ágy melletti kis asztalra.
– Igen, szóval készülődj. – Bólintottam.  Aztán ő el is vonult a fürdőbe, én pedig még egy hátizsákba pakolásztam ezt-azt, amit emlékként haza akartam vinni magammal a londoni lakásomba, közöttük az ivótülköt, amit nem is tudom, miért hagytam annak idején itt. Mondjuk eléggé menekülésfélére sikeredett a vége annak az egésznek.
Nem is tudom már, miképpen keveredtünk ki a konyhába és tömte belénk azt a rengeteg reggelit Helga. Mindesetre, mikor a harmadik pirítóst próbálta odaadni Rubynak, már elnevettem magam. Szegény lány menekülni akart.
– Helga, hagyjad, már dugig van szegény. – Felkeltem, miközben beszéltem és odahúztam magamhoz egy hosszú ölelésre a nevelőanyámat. Megpróbáltam magamba szívni az illatát, mert az olyan biztonságot adott, ám amint elengedtem, megint egyedül éreztem magam. – Indulunk. Köszönök mindent. – Lehetel még egy gyermeki puszit az arcára, majd szépen kitoltam Rubyt a házból.
Azonnal megérezhette a lány is, hogy most sokkal hidegebb volt odakint, mint egy nappal korábban. Persze most nagyon korán volt, még az éjszaka csípőssége ott uralkodott körülöttünk, így a szám elé húztam én is a sálamat. A hideg levegő képes volt olyan mélyre, hatolni, hogy könnyen megbetegítette az ember torkát.
– Hamarosan hazatérhetsz. – Bíztatóan beszéltem, ahogy már távolról megpillantottam a parton szobrozó Haraldot. Pont olyan volt, mint mindig, magas, de kissé vékonyabb az átlagnál. Ezt most elfedte a prém, amibe bugyolálta magát. Ő is olyan ruhákat viselt, mint Alfred és Helga. Csupa ódivatú darabot.
Ő is észrevett minket, mert felém fordulva biccentett egyet és mikor megérkeztünk, azonnal kezet csókolt Rubynak, hogy aztán vigyorogva bemutatkozzon. Fogadni mertem volna, hogy tetszik neki, épp ezért örültem annyira, hogy hamarosan Londonba távozunk. Talán egy kicsit féltékeny voltam. Azért a történtek ellenére eléggé megkedveltem a lányt. Ez a kis baj összehozott minket.
– Harald vagyok, üdvözöllek ezen a reggeli órán. – Angolul beszélt természetesen, majd rám kacsintott. – Na, mi a helyzet bátyó? Hazaevett a fene? Hallom csak véletlenül. – Veregetett hátba. Közben kiszúrtam mögötte egy ócska halászhálót a földön. Hát persze… mi más is lehetett volna zsupszkulcs, mint valami olyasmi, amit senki sem használt volna szívesen a helyiek közül.
– Látom felkészülten vártál minket. – Böktem a fejemmel a háló felé. – Helyes, sok dolgom van még ma Londonban. – Tettem hozzá, szándékosan angolul beszélve, nehogy Ruby úgy érezze kimarad valamiből.
– Körülbelül két perc múlva már mehettek is. Az Abszol úton fog letenni. Azt mondják az ilyen korán reggel még nem túl forgalmas, szóval remélhetőleg nem a tömeg közepébe érkeztek majd. – Meglepett, hogy Harald ennyire beszédes ahhoz képest, hogy Thorral élt évek óta. Az öcsénk mindenkit képes volt leszívni, olyannyira, hogy az embernek kedve sem volt aztán a társaságban lenni.
Egyszer csak odahúzott magához, hogy hosszan megöleljen és anyanyelvünkön a fülembe súgja: – Gyere gyakrabban. – Majd odalökött a hálóhoz. Rubynak csak mutatta, hogy érintse meg. Gondolkodás nélkül belekapaszkodtam én is, aztán már jött is rántás és messzekerültünk a jeges északi tájtól, vissza Anglia esőillattól bűzös fővárosába.

Valentin nap kicsit másképp

Håkon

Love is a one way ticket to hell

outfit

A norvégiai utunk vége felé közeledtünk, így megismertem Håkon másik testvérét is és tényleg szerzett nekünk zsupszkulcsot. Nem szívesen vallottam volna be, hogy nem bíztam benne, hogy tényleg lesz zsupszkulcs, de végül is így kellemesen csalódtam. Érdekes volt ez a nem éppen betervezett utazás, jó volt látni Anglián kívül egy másik országot is, de már vissza akartam menni Londonba. Azt hiszem, hogy rengeteg megmagyarázni valóm lesz az apámnak. Igaz, jelen pillanatban ez volt a legkevesebb amivel foglalkozni szerettem volna. Végül is csak egyetlen éjszakát töltöttem egy másik országban, talán nem is tűnt fel neki, hiszen nem otthon élek. De a színház… jobb nem belegondolni, hogy mennyire elszúrtam a meghallgatást meg mindent. Át kell gondolnom, hogy mit fogok ezután csinálni, de nagyon hiányzik a színpad és tényleg sürgősen kell találnom egy helyet, ahol kaphatok szerepet.
– Körülbelül két perc múlva már mehettek is. Az Abszol úton fog letenni. Azt mondják az ilyen korán reggel még nem túl forgalmas, szóval remélhetőleg nem a tömeg közepébe érkeztek majd. – mondta Harald, jól esett, hogy angolul beszélt, mert így legalább nem éreztem úgy, hogy kimaradok mindenből. Egyébként Harald rendesnek tűnt, sokban hasonlított Håkon-hoz, bár lehet, hogy ő nem örült volna, hogyha megtudja, hogy kedvesnek tartom.
– Köszönjük a segítséget. – mondtam, tényleg hálás voltam, remélem ezt érezte, de inkább hagytam, hogy elköszönjön a bátyjától. Amikor láttam, hogy megöleli Håkon-t önkéntelenül is Rupert jutott eszembe, de nyilván én már soha nem fogom tudni megölelni őt így. Erről pedig eszembe jutott Reeve és szomorú lettem, mert féltem, hogy most már késő megkeresni őt. El sem tudtam képzelni, hogy milyen életet élhetett azután, hogy elrabolták. Milyen élete lehet most vajon? Ha egyáltalán életben van persze…
A zsupszkulcs egyébként egy halászháló volt, ami azt hiszem nagyon is illett ehhez a helyhez. Miután mindketten megérintettük már csak az járt az eszembe, hogy egy-két perc és Londonban leszünk. Egy mozgalmas nap után visszatérni az Abszol útra teljesen más érzés volt, mint gondoltam. Norvégia eltűnt a szemünk elől és nem tudtam, hogy valaha vissza fogok-e menni oda. Nem tudtam, hogy valaha meg tudom-e hálálni a segítséget Håkon családjának, végül is nekik köszönhettük, hogy a körülményekhez képest gyorsan visszajutottunk Londonba.
Harald-nak igaza volt, nem voltak sokan ilyenkor a környéken és senkit sem lepett meg a zsupszkulcsos érkezésünk. Talán jobb is volt így, annak pedig kifejezettem örültem, hogy a Valentin nap időközben véget ért, a rózsaszín és piros szívecskék eltűntek az üzletek kirakataiból és ezúttal láthatóan senki sem akart minket berángatni egyetlen közeli kávézóba sem. Ugyan a Valentin napot soha nem fogom megkedvelni, de az biztos, hogy ez a kis kiruccanás most már nem fogja velem elfeledtetni hogyha ez a nap közeledik.
– Azt hiszem itt az ideje elbúcsúzni. – mondtam, miközben megigazítottam a kabátomat. Nem voltam fáradt, de szerettem volna legalább másik ruhát felvenni. Hogy utána mit csinálok azt még nem tudtam, talán tényleg bele kellett volna vetnem magamat Reeve keresésébe.
– Köszönök mindent, Norvégia nagyon szép volt. – mondtam, de igazából nem tudtam, hogy mit mondhatnék még. A „kirándulás” egy napig tartott, ami gondolom azt jelenti, hogy a Håkon-nal való ismeretségem is körülbelül eddig tartott. – Többet kellene hazamenned, úgy láttam, hogy mindenkinek nagyon hiányoztál. – jegyeztem meg, de nem akartam beleszólni abba, hogy mit csinál  Håkon, elvégre ez az ő élete volt. De az biztos, hogyha nekem még mindegyik testvérem élne vagy legalábbis tudnám, hogy jól vannak, akkor sokkal többet lennék velük. Azt hiszem annyit sikerült megtanulnom Norvégiában, hogy a család tényleg nagyon fontos és nekem sem szabadott volna a bátyám halála után annyira eltávolodnom tőlük.

Valentin nap kicsit másképp



2001. február 14.
Ruby

Éreztem, ahogy a hidegtől távolodunk. A gyomrom ugyan kavargott a zsupszkulcstól, de ez egy pillanatra sem zavartam meg. Az ugyanis azonnal éreztem, hogy megváltoznak az illatok is. Már nem a fagyos norvég észak halas-tengeres aromája töltötte meg az orromat, hanem az Abszol úton található üzletek édes, kissé talán pacsulis illata. Nem szerettem ezt a helyet, mert általában túl nagy volt a tömeg, én meg nem ehhez voltam szokva. De most Ruby is láthatta, hogy honnan jöttem. Kevés ember, kis közösség, ritkásan álló házak. Az volt az otthonom. Ahhoz képest London rideg és zsúfolt volt.
Most azonban, ezen a kora reggeli órán még alig volt ember az Abszol úton. Mikor megérkeztünk egy boszorkány pillantott csak ránk. Biztos arra gondolt, hogy mégis mi a fenét csinálunk ilyen korán reggel.
– Azt hiszem itt az ideje elbúcsúzni. – Ruby a kabátját igazgatta, miközben én még a szédelgést próbáltam legyűrni. Ezért nem szerettem sem hoppanálni, sem zsupszkulccsal utazni. Túlságosan felkavart. A seprű volt az én terepem.
Lassan bólintottam. Valahogy megborított bennem valamit egy kicsit, hogy búcsúzunk. Megszoktam őt, az illatát, pedig csupán egy nap volt az egész. Nyeltem egyet, majd végig simítva a szakállamon úgy tettem, mintha a világon minden a legeslegnagyobb rendben lenne. Nem akartam bevallani, hogy látni akarom.
– Valóban – mondtam ki aztán. – Annak ellenére, milyen hülyeségbe keveredtünk, egészen jó volt ez a kis kaland. Köszönöm, a jó társaságot. – Tettem hozzá. Nem tudom persze akkor is ilyen kedves lett volna, ha tudja, hogy csempész vagyok, nem pedig valami jófiú, aki csak dolgozni jött ide Londonba. Bár tény, hogy a munka vonzott ide, de nem olyan értelemben, mint az átlagembereket. Jó fizetést kaptam, volt otthonom… még ha nem is legjobb helyen. Egyszóval itt tudtam az életemet felépíteni. Odahaza nem maradhattam. Egész egyszerűen nem illettem abba a közösségbe, akármennyire is a részem volt az északi élet.
– Köszönök mindent, Norvégia nagyon szép volt. – Mondta Ruby, én pedig kicsit keserűen elmosolyodtam. Még mindig furcsa volt a gondolat, hogy valószínűleg többé nem találkozunk. Ő nem az én világomból jött, nem illett bele, ezért nem mertem még csak kibökni sem, hogy jöjjön el velem meginni valamit. Mégis hová vihetném? A Vakegérbe? Ennyire nem vagyok szánalmas. Hozzá minimum egy herceg illene. Túl finom volt és törékeny, én meg csak egy szakállas, északi vadember. – Többet kellene hazamenned, úgy láttam, hogy mindenkinek nagyon hiányoztál.
– Ebben igazad van – ismertem el. Közelebb léptem hozzá, magamhoz vontam és hosszan öleltem. Még érezrem a kabátjába ivódott északi hideget. Kicsit beleszagoltam a hajába – úgy, hogy azt ő ne vehesse észre és elléptem tőle. Még egy pillanatra a szemébe néztem.
– Legyen szép napod! – Biccentettem, majd hátat fordítottam és megindultam a Zsebpiszok köz felé, hogy a Vakegérben egy pohárka lángnyelv felett összeszedjem magamat. Az otthoni alvás jót tett, kitisztította a fejemet, még ha a padló nem is volt olyan kényelmes. Végre egy kicsit visszanyertem a régi énemet és ez egészen megnyugtatott…

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!