Valentin-nap, meg ilyenek

[2001. február]

Tania Niel
2001. február
dress


"There is bravery
in
 being soft"

Oldalra biccentett fejjel méregettem a kávézó épületét, amely már innen is elég csicsomás volt - hát akkor vajon belülről hogy nézhetett ki?
Mindenesetre, tagadhatatlan, hogy kellemes illatok szállingóztak ki az ajtón. Szóval annyira nem is bántam, hogy itt beszéltük meg a találkozót. Annak mondjuk már kevésbé örültem, hogy már elég régóta ácsorogtam itt... Igaz, talán egy kicsit hamar érkeztem, de akármilyen vastag is volt a harisnyám, fázott a lábam, és ez az egész kezdett kellemetlen lenni.
Az pedig már egy másik dolog, hogy kétszer is megkörnyékezett egy erős parfümben fürdő, középkor végén járó boszorkány, valami olyasmivel, hogy "mit csinálsz itt egyedül, kedveském, gyere csak, bent találunk neked párt!", én meg alig bírtam elmagyarázni neki, hogy nem, nem szorulok semmilyen párra, csak a barátaimra várok... nem szokásom ilyet mondani, de szinte ijesztő volt, ahogy rúzsos fogait csattogtatta felém, a parfümje pedig csaknem könnyeken csalt a szememben. Nagyon reménykedtem benne, hogy ez az enyhe szél elég volt ahhoz, hogy ne legyen nekem is olyan tömény levendula-és szerelem illatom.
Ismét körbenéztem, de sehol nem láttam Penelopét... Néhány napja beszéltük meg a találkozót vele, és egy Griffendéles lánnyal, Taniaval, akit egyébként nem ismertem igazán, de kedvesnek tűnt. Penelope a háztársam volt, és ha nem is gyakran, de azért beszélgettünk olykor, néhány órán még mellém is ült... Szóval nem is akartam arra az opcióra gondolni, hogy esetleg, nem is tudom... Átvágott.
Tényleg, lehet, csak én emlékeztem rosszul az időpontra, és túl hamar érkeztem, hiszen még Tania sem volt itt. Ezzel nyugtattam magam, közben pedig a kávézó üvegeire kiplakátolt képeket kezdtem figyelni, amelyek valamilyen okból kifolyólag csak most tűntek fel.
Valamiféle rózsaszín üvegcséből tört fel hasonló színű füst, és mik is... Talán szívecskék játszottak benne? Nem láttam jól, így közelebb léptem kicsit, de mintha csak ez lett volna a hívószó, az ajtón át máris kireppent az előbbi nő, ugyanolyan odaragasztott, fülig érő, már-már riasztó mosollyal, hogy megszólalt bennem a vészcsengő.
Megfordultam, és gyorsan végigszántottam tekintetemmel a környéket, hátha ráakadok valaki ismerősre. Kérlek, bárki, akárki! Attól tartok, még egy találkozót képtelen lennék átvészelni, berángatna az épületbe, ott pedig ki tudja, mi történt volna velem... És hirtelen, a semmiből észrevettem Tania alakját, hogy kiszökött ajkaimon egy megkönnyebbült sóhaj, és mielőtt a boszorkány elért volna, odasiettem hozzá.
- Szia! - üdvözöltem, reménykedve, hogy az oldalán találom esetleg Penelopét is, de nem, úgy tűnt, egyedül érkezett. Újra hátralestem a boszorka felé, azonban ahogy láttam, ő éppen másokat támadott le. Ez viszont nem jelentett százszázalékos biztonságot, csak idő kérdése volt, hogy mikor talál meg minket... Az viszont, hogy mikor gyűlt fel ennyi ember a kávézó körül? Csak pislogtam körbe-körbe a tömegre, amely azért főképp boszorkányokból állt.
- Szerintem menjünk kicsit arrébb, mielőtt baj lesz... - tanácsoltam halkan felnevetve. - Biztos Penelope is mindjárt ideé...
Meg is indultam volna távolabb, ám ebben a pillanatban a tömeg szinte egységesen lendült meg, konkrétan pont velem szemben, hogy hátrálnom kellett ahhoz, hogy ne essek hanyatt. Hiába nyújtogattam a nyakam, hamar rájöttem arra, hogy innen nincs kiút, szóval mielőtt totálisan elveszhettünk volna, még épp megragadtam Tania kezét, hogy ha már lökdöstek minket befelé, legalább egymástól ne szakadjunk el... Még mindig féltem, mi vár odabent, és nem, nagyon nem akartam bemenni, de sajnos semmi esélyünk nem volt ellenkezni ennyi boszorkány közt, akiket, ha jól láttam, az a levendula-illatú néni vezényelt... Ó, jajj... 

.R O S E.

2001 február eleje
talár helyett
tell me it gets easier

Nem tudtam mi ütött belém igazából akkor, amikor hagytam, hogy Penelope rábeszéljen erre. Nem is ismertem annyira, sem őt, sem a másik lányt akit hívott. De a hollóhátas lány nem hagyott más lehetőséget, meg szegény Roset sem akartam egyedül hagyni a süppedős sárban. Ezekben a bolond időkben ki tudja mi történhet.
Szóval most mindenféle kérdőjelekkel a fejemben haladok Madam Pudifoot kávézója felé. Amikor megláttam a gyülekező tömeget, úgy voltam vele, fene vigye el a nagy gesztusokat, biztos hogy nem megyek a közelébe sem az egésznek. De azért körbenéztem, hátha meglátom valamelyik hollóhátas lányt. A tömeg szélén ácsorgott az egyikük, nem úgy tűnt, mint aki szeretne itt lenni. Vívódtam magamban egy kicsit, de mivel Penelopénak se híre, se hamva még, ezért inkább úgy döntöttem nem hagyom egyedül szegényt.
Ahogy elindultam felé, látom ő is ezt teszi, láthatóan kényelmetlenül érzi magát.
- Szia... Penelope sehol? - kérdezem, ahogy összetalálkozunk. Ő láthatóan abban reménykedett, hogy a lány velem lesz. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy fel lettünk ültetve. Végigfuttatom a szemem a tömegen, amiben most épp állunk. Ennyi kétségbeesett boszorkányt is régen láttam egy helyen.
- Szerintem menjünk kicsit arrébb, mielőtt baj lesz... - szólt, ami nem is lett volna olyan hüye ötlet. Még a másik elveszett hollóhátassal kapcsolatban akart volna mondani valamit, de egyszer csak, valahogy a tömeg elé vergődött egy boszorka, eléggé megkérdőjelezhető stílusérzékkel. Rózsaszín tollas blézere és feltűnően vörös, elkenődött rúzsa érdekes összképet adtak a nénéről, aki egy emberként invitálni kezdte befelé a tömeget, aminek a közepén ragadtunk Rose-zal. Éreztem, egyszerűbb, ha a tömeggel haladunk, mert nem hiszem, hogy van kettőnkben annyi izomerő, hogy kitörjünk. Még érzem, mielőtt teljesen elsodródna, Rose elkapja a kezem, én pedig úgy kapaszkodok belé, mintha az életem múlna rajta. Ha már sodródunk, legalább együtt sodródunk be, a puccparádéban úszó kávézóba. A placc úszott a rózsaszín fodrokban, és az agresszív piros illatfelhőktől levegőt is alig lehetett kapni. Amint beértünk, elindultam az egyik legtávolabbi sarok felé, magam után húzva Roset. Reménykedem csupán, hogy lehetőségünk lesz kijutni, mert én nem igazán érzem ezt a hangulatot.
Kösz Penelope, zseniális ötlet volt.

[2001. február]

Tania Niel
2001. február
dress


"There is bravery
in
 being soft"

Én tényleg reménykedtem benne, hogy Penelope egyszer csak felbukkan. De ahogy a helyzet már-már élesre váltott, lassacskán el kellett kezdenem barátkozni a ténnyel... Hogy nem. Nem bukkan fel.
Nem volt ez tragédia, vannak rosszabb dolgok az életben. Persze. És egyébként is, akármi állhatott a háttérben, amiért most nem volt itt... Lehet, csak elfelejtette. Lehet, hogy rosszul lett. Bármi.
Charlotte most hozzám vágta volna a naivságomat. Ki is érdemeltem volna, azt hiszem. De nem értettem... Nem értettem, valaki hogyan lelheti örömét a másik felültetésében. De talán csak én voltam máshogy összerakva. Sokszor megfordult ez a fejemben, ha nem találtam a helyem a közösség történéseiben... Most is valami hasonló folyt le. De aztán a tömeg egy emberként indult meg befelé, hogy épp csak Tania kezét volt időm elkapni, legalább őt ne veszítsem most el, ha már belépünk ebbe a... a rózsaszín szerelembarlangba.
Mielőtt minket is betuszakoltak volna az ajtón, még egy, erősen kétes pillantást vetettem a kifeszített plakátra az ablakon. Akármiféle bájital is volt ez... Nem voltam benne, hogy akarom. Valahogy, ha a szerelemre gondoltam, és minden ilyesmi dologra, az nekem egyenesen arányos utat mutatott az önmegalázás és szégyenkezés felé. Kevés kellemetlenebb helyzetet tudtam elképzelni, mint bevallani a vonzódásodat valakinek, aki ezt egyáltalán nem viszonozza... Ezért is volt ott mindig Charlotte, aki egy pillantással az ember gondolatainak legmélyebb bugyraiba látott. Én miért nem voltam képes hasonlóan belélátni már előtte, hogy észrevegyem az egyértelműt?
Megingattam a fejem. Ennek nincs itt a helye.
Persze ez az egész vonzalom-bevallás téma nem volt aktuális, csak... csak nem is tudom, ahogy megláttam ezt a rózsaszín kis üvegcsét, meg amúgy is, Valentin nap...
Bent aztán valahogy sikerült anélkül megállnom Tania mellett, hogy boszorkányok próbálták volna széttépni a kézfogásunkat heves közlekedésük közben. Csak ekkor tűnt fel az idebent is érezhető, erőteljes levendula illat.
- Te is érzed ezt? - szaglásztam, és megengedtem egy halvány fintort is. - Szeretem a levendulát, de ez már túl sok... Szerinted van esélyünk valahogy kijutni?
Az ajtón továbbra is özönlöttek a boszorkányok - de mintha még néhány varázslót is felfedeztem volna befelé tolakodni - és kint is elég sokan álltak, de azért reménykedve pislogtam rá, lévén, ő Griffendéles, meg minden, hátha ezzel együtt kicsit találékonyabb is, mint én. Talán hajlamos voltam bedőlni a házakra rángatott sztereotípiáknak...
Aztán ebből a szögből sikerült kiszúrnom a plakáton is látott kis fiolát... A tömegtől egy kis lila kötélből kreált kordonszerűség zárta el, és még a zárt kupak ellenére is, kétesnek tűnő, rózsaszínes füst szálldogált felfelé az üvegcséből.
- Drága Hölgyeim, és persze Uraim... Köszönöm, hogy ennyien ide fáradtatok, Gyönyörűségeim! Milyen különleges nap ez a mai... Engedjétek hát meg, hogy a lehető legnagyobb örömmel bemutassam nektek, Kedveskéim, életem legnagyobb büszkeségét! - Igyekeztem nem arra gondolni, milyen unalmas élete lehet szegénykének... - Madam  Puddifoot különleges, limitált kiadású szerelmi bájitala csak rátok vár, Drágaságaim! Az ital legfőbb különlegessége természetesen...
Erre már nem is figyeltem, helyette Taniához fordultam, feltételezve, hogy őt sem különösebben izgatja ez a varázsital.
- Vajon miért legális ilyeneket árulni? - motyogtam oda neki, alsó ajkamat harapdálva. - Ebből olyan sok borzalmas dolog kisülhet...
- Köszönöm a figyelmet! Most pedig, kérlek, élvezzétek, hogy a mai napon a kávézónk szeretett vendégei vagytok! - És néhány, tetőtől-talpig rózsaszínbe öltözött hölgyemény indult meg a tömegben, kezükben tálcákkal, amelyeken különféle harapnivalók sorakoztak, nagyrészt talán sütemények.
Na, nem. Ennyire nem voltam naiv. Egy falatot sem kérek ezekből.