Menekülve menekülünk, hogy meneküljünk

MÁGUS TÉR - DOLCE VITA CAFÉ - EGYÉB HELYSZÍNEK



2001. február 22.

 

Menekülve menekülünk, hogy meneküljünk



2001. február 22.
Kayla

outfit

Furcsa ez a némaság, amire mostanában kelek. Mármint persze ott van Zeusz, aki néha körmöt élez az új kanapé szélén. Az újat értsd, használt, de nem rég elloptam az előző tulajdonosától egy kellemes fotellel együtt, hogy az én otthonomat díszítse. Valójában egészen viseltes volt már, még is minden reggel úgy keltem rajta, mint aki szarrá aludta a fejét. Kivételesen egész emberi időben értem haza, így fel is tudtam kelni meglehetősen korán – vagyis délben.
Pillanatok alatt szedtem össze magam, miután Zeusz is megkapta a reggelijét, én meg a napi kávéadagomat, amire igencsak szükségem volt. Ezután túrtam össze a hajam működőképesre, meg rángattam magamra a tegnap esti bordó ingemet, ugyanazt a nadrágot és ugyanazt a kabátot, hogy aztán meginduljak a zsebemben a vászontérképpel. Igazából nem tudom mire volt felfestve, nem vagyok egy anyagszakértő és amúgy is csak az érdekelt, hogy valaki felismeri-e a dolgot. Ariane, a Vakegér cseppet sem elbűvölő pultoslánya hívta fel a figyelmem egy bizonyos Térképész Henry nevű fazonra, aki a Mágus térről nyíló kis sikátorok „nagyura.” Mégis mit jelent ez? Manapság már minden szemétdombnak megvan a maga kiskirálya. Részemről nyomon sem tudtam követni… mindenesetre a térképész jelzőt még én is bíztatónak találtam. Lehet, hogy valami tanult pasas, aki új életet kezdett az alvilágban. Az ilyenek mindig túl okosnak hiszik magukat…
Nem számít, ugyanúgy kiléptem a Suttogó ajtaján a Londonban megszokott sürgés-forgás kellős közepére érkezve és már meg is indultam a Mágus tér felé. Az új lakásomhoz a város központi részei meglehetősen közel voltak, így gyalog sem esett nehezemre elvonszolni magam odáig, hiába lüktetett a régi heg a combomon. Nem tudott annyira kínozni, hogy eltántorítson a mai szándékomtól. Engem már régen nem érdekelt Wade megbízása. Magamnak dolgoztam… egyszerűen érdekelt a térkép. Állítólag ez is valami középkori kupához vezet, de nem hittem ebben. Valami sokkal nagyobb kincshez kellett ilyen térképet készíteni. Éreztem, hogy nem egy egyszerű rongydarab, amit valaki összefestett útnak látszó vonalakkal, lényegében mindenféle támpont nélkül. Volt valami mágiája is.
Szóval megtaláltam ezt a Henryt. Külsőre valóban okostojásnak tűnt. Néhány megtermet agyalágyult vette körbe a törpét. Merthogy törpe volt. Az orrán aranyozott keretes szemüveg terpeszkedett és meglehetősen ki volt rittyentve. Amint kimondtam a nevem, azaz Elliot Lee, máris tudta ki vagyok.
– Téged O’Marának hívnak igazából, nemde? – kérdezte és a kezemben szorongatott, gyűrött anyagdarabot bámulta. – Hallottam már Cartwright kedvenc… hmm… tolvajáról? Bár mások egészen más névvel szoktak illetni. Nos, én adózom a tehetségek előtt. Szóval, miben segíthetek?
– Ez egy térkép, tudni akarom a helyszín… – bontottam szét az anyagot, de olyan távolságban, hogy ne tudja kivenni a kezemből. Láttam, hogy valami megcsillan a szemében. El akarta rejteni az izgalmát… de ebből már tudtam, hogy ismeri a térképet. Megvagy, öregem, megvagy! – állapítottam meg magamban, majd vártam némán, talán kissé öntelt mosollyal az arcomon.
– A Fugloy sziget északi része – mondta, de olyan volt, mintha csak kicsúszott volna a száján nem is ezt akarta volna mondani. Fugloy… Fugloy… az nem a Feröer-szigetek egyik nagyon keleti példánya? Ezen elmélkedtem, de a törpe az anyag felé nyúlt. Elvigyorodva húztam hátrébb az anyagot és rejtettem vissza a zsebembe. – Fogalmad sincs, O’Mara, hogy mi van a birtokodban!
– Most már van, köszi – kacsintottam rá, majd egy kecses mozdulattal hátra szökkentem. Láttam még, ahogy int az embereinek, így sietősre véve a lépteimet, elindultam kifelé. Hallottam, hogy üvöltöznek utánam, ám a Mágus tér tömegében könnyen elvesztem. A szívem hevesen kalapált, tudtam, hogy ez most ki is nyírna, csakhogy megszerezze magának a cuccot, én azonban nem akartam kellemetlen kis párbajokba bocsátkozni.
– Állj meg, O’Mara! – hallottam a törpe hangját, ahogy hátra fordultam láttam a közeledő gorillákat is. Úgy lökdösték félre az embereket, hogy utol érjenek, én azonban lefordultam és beléptem a Dolce Vita Café melegébe. Az első asztalhoz le is huppantam, szemben egy magányosan ücsörgő, fiatal nővel.
– Bocsi szívem, hogy késtem a randiról! – közöltem és megfogtam az asztalon pihenő kezét, majd gondosan lehajtottam a fejemet. – Én állom a kávéd, csak shhh! – Tettem a mutatóujjam az ajkaimra, csakhogy elhallgattassam.

és most hová is rohanunk?

2001. 02. 22.
ELLIOT

outfit

Valahogy nem akarok ma sem felkelni. Nem igazán akaródzott ez az egész, nagyjából azóta, hogy itt vagyok Londonban. Valami apró mugli hostelben béreltem szobát, azt hittem hamarabb rendezni tudom magam körül a dolgokat, és lesz munkám. Ahogy a repedéseket bámulom a koszos plafonon, azon gondolkozom, hogy lehettem annyira naiv, hogy elhittem, hogy ezt hamar lefogom tudni. Hiányzik az a dög Taddeus. Nem fekhetek itt holnapig. Itt vagyok Londonban, és nem tudok mivel elverni egy napot? Ekkora nyomorult is csak én lehetek. Nagy nehezen ráveszem magam, hogy kikeljek az ágyból, előtúrok magamnak valami ruhát. Hosszú percekig ülök az ágyam szélén félig felöltözve. Nem engedhetem meg magamnak, hogy még egy napot a négy fal között töltsek. Már így is olyan leragadt vagyok, szinte érzem ahogy penészvirágok nőnek a lelkemre. Valamit muszáj csinálnom. Nem kerülhetek vissza a saját kis mocsaramba. Felpattanok, befejezem az öltözködést, aztán miután megtöltöm a laposüvegem, pusztán vészhelyzet esetére, fogok egy kabátot és egy táskát, aztán hónom alá kapom a várost. Vagyis taxiba ülök, hogy eljussak valami értelmes helyre. Nem vagyok teljesen kibékülve a dologgal, de inkább ez, mint hogy legyalogoljak egy maratont. Ahogy a Mágus tértől nem messze kiszállok a kocsiból, megcsapja arcomat a hűvös szél. A hajamba túrok, ami ugyanabban a kontyban volt, amibe tegnap összecsomóztam. Elfelejtettem fésülködni. Nagy nehezen kiszabadítottam a hajamat a kontyból, talán így még embernek nézek ki. De minimum másnaposnak. Leülök egy padra abban sem vagyok biztos, hogy merre vagyok arccal, közben az ujjaimmal próbálom kifésülni a hajam, amennyire lehet. Megint zúg a fejem, kell egy kávé.
Szóval beesek a legközelebbi kávézóba, hogy rendeljek egy erős feketét, esetleg kettőt, hátha addig kitalálom mit akarok kezdeni az üresjárat napommal. Az is lehet, hogy itt fogok ücsörögni ennél az asztalnál a sarokban egész nap. Aztán valaki berongyol az ajtón. A pasinak nagyon sietős dolga lehet, és teljesen váratlanul levágódik velem szembe. Olyan hirtelen jött, fel sem tudom fogni, mit kéne csináljak. Abban sem vagyok biztos, hogy találkoztunk e már valaha.
– Bocsi szívem, hogy késtem a randiról! - szólal meg, ahogy megfogja a kezem. Felvonom az egyik szemöldököm, ennyire nem rúghattam be tegnap. Aztán lehajtja a fejét, mintha nem akarná, hogy bárki is meglássa. Már kérdésre nyitom a szám, hogy mégis mi a frászba rángat bele, amikor megint megszólal. – Én állom a kávéd, csak shhh!
Nem tudom milyen mocsok elől menekül, de nem akarom tudni. Nem akarok belefolyni, had ücsörögjön itt amíg jónak érzi, aztán had menjen.
- Egy randin általában nem kussban ülnek egymással szemben a résztvevő felek. - motyogom, ahogy belekortyolok a frissen kihozott feketémbe. Életmentő hatása van ennek a kávénak, komolyan mondom. A zúgás kicsit alábbhagy, már egészen élhető állapotban érzem magam.
- Szóval, mi a bűne miszter? - teszem fel a kérdést, ahogy lekönyökölök az asztalra és tekergetni kezdem a hajam, mint valami fruska. Nagyon közreműködő vagyok ma reggel. Most először kicsit jobban is megnézem magamnak. A puhának és selymesnek tűnő fekete hajzuhatag egy fiatalnak tűnő arcot takar, de benne van, hogy jóval idősebb, mint gondolom. Ismerősnek tűnik, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy láttam már az arcát valahol, de fogalmam sincs hol.

Menekülve menekülünk, hogy meneküljünk



2001. február 22.
Kayla

outfit

Csendesen ültem hosszú pillanatokig, szinte várva, hogy na most aztán rám törik az ajtót a Térképész emberei. Nem igazán kellett volna ebbe jobban belekeveredni, még ha egy részem élvezte is, hogy megint ilyen nagy izgalomban van részem. Régen volt kaland, régen volt adrenalin és még régebben volt ez az őrült, vágyakozó lüktetés, hogy tovább bosszantsam a fickót, aki láthatóan mindennél jobban vágyott arra a térképre, ami az enyém volt. Az, amit mondott kevés információ volt s én úgy kicsikartam volna belőle még többet, de ezt nem tehettem meg úgy, hogy kockáztassam a térképet.
– Egy randin általában nem kussban ülnek egymással szemben a résztvevő felek. – Jegyezte meg a sötét hajú lány, akivel szemben sikerült lehuppannom. Igazából nem volt nálam egy fitying sem, így nagyjából egyértelmű volt, mennyire fogom én állni a kávéját. Nem baj. A nehéz idők nagy hazugságokat és nagy tetteket követelnek. Így hát ez volt a megoldás most éppen.
– Kivéve, ha egy szar randin vesznek részt. – Vállat vontam. Igazából sosem volt szar randim, abban az értelemben, hogy ezzel tisztában lehessek. Amit randinak neveztem, azt általában kapcsolat is követte. Ilyen volt Nat is, de még Esmé is, bár az ő esetében eleinte tagadtam, hogy minek is számít az a bizonyos szilveszteri bál, amire elrángattam. Tény, ami tény, munka is volt az, persze. Ezt nem lehet tagadni, de a szívem mélyén nagyon is reméltem, hogy a lány majd akar engem és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Hát nem éltünk, ahogy Foresttel sem.
–  Szóval, mi a bűne miszter? – kérdezte. Ujjai óvatosan piszkálták a haját, mint valami kislány, aki életében először ült be csevegni egy fickóval. Érdekes, Blaire-t éreztem hasonlóan bájosnak, mikor a bátyja varázspálcáját igyekezett visszaszerezni tőlem. Beleborzongtam a múlt emlékébe, de olyan gyorsan kirángatott ebből az érzésből a nyíló ajtó és a mocskos bűz, hogy időm sem volt elmerülni benne. A térképész és két tagbaszakadt ember körbeállták az asztalunkat, annyira, hogy nem is látszhattunk a többi ember számára.
Éreztem, ahogy egy hideg penge az arcomhoz ér s azt is, hogy egy remegő két tartja. Újra és újra megkarcolta a bőröm felszínét.
– Nos, hol van a térkép? – kérdezte. – Eleinte fizettem volna érte, de az együttműködést pártolom, Elliot, nem pedig az ellenszegülést. – Kimérten beszélt a fickó, ahogy egy tudósember szokott. Egy kicsit elhúzta a kést, közelebb hajolt a fülembe. Éreztem a leheletét a fülemen.
– Milyen csinos kis barátnőd van. Ha az ő torkát vágom el miattad, akkor mit teszel? – kérdezte, de nem válaszoltam. Egyszerűen csak meglöktem, úgy, hogy a hátsójára essen, majd átnyúlva az asztal fölött elkaptam a lány kezét, hogy hoppanáljak jó messze innen. Csak, hogy aztán megéreztem a szorítást a tarkómon és ahogy elkapott minket a forgás, tudtam: nem csak ketten vagyunk, máris hárman.
Egy külvárosi raktár előtt értünk földet. Egy olyan helyen, ahol már elég régen jártam… mikor Lisbeth emberei elrabolták az unokahúgomat és én örült módon kutattam utána. Leráztam magamról a szorongató kezet és a nő elé léptem védelmezően. Nat mellett lettem ilyen, őt is állandóan csak óvni próbáltam, hogy ne eshessen baja az én múltam, az én családom miatt. Előrángattam a pálcámat és a fickóra szegeztem, de még mielőtt varázsolhattam volna, elkapta a csuklómat és kicsavarta a karomat. A saját pálcáját pedig a lányra szegezte, ahogy engem magához rántott.
– Hagyd őt békén, semmi köze ehhez!

és most hová is rohanunk?

2001. 02. 22.
ELLIOT

outfit

Nagyon is szerettem volna tudni, hogy hogyan is keveredett a velem szemben ülő férfi az asztalomhoz. Aztán amikor kinyílt az ajtó, és megcsapott a csatorna szag, mielőtt felnézhettem volna, tudtam, hogy mégsem akarom tudni. Tudtam, hogy nem tudtam leplezni az ijedtséget, amivel ismételten felpillantottam a fickóra velem szemben. Legszívesebben felpattantam volna, és elrohantam volna, de inkább lehajtottam a fejem. Láttam a három pár sötét bakancsot a földön, ahogy körbeállták az asztalt. Belekapaszkodtam az asztal szélébe. Hallottam a beszélgetést, valami térképet követeltek, de olyan volt mintha egy távoli dobozból szóltak volna a hangok. Anya lakásában voltam ismét. Sötét alakok állták körbe a konyhát. És az egyik megszólalt.
– Milyen csinos kis barátnőd van. Ha az ő torkát vágom el miattad, akkor mit teszel?  - a kérdés kirántott a fájdalmas emlékből, a kellemetlen jelenbe. Ahogy felkaptam a fejem, láttam csak az apró karcolásokat és a kést, a jelek szerint Elliot néven futó fickó arcán. Fel akartam állni, de nem tudtam felegyenesedni, erővel visszanyomott az egyik kétajtós szekrény méretű férfi a székre. Én csak egy nyomorult kávét akartam meginni. Érzem, megint remegni kezd a kezem, nem tudok uralkodni felette. Elliot ismét magára tereli a figyelmem, azzal, hogy elkapja a kezem. Édes istenem, kérlek, csak ne hoppanálj. Érzem, szédülni kezdek. Hát persze, hogy hoppanálunk. De valami nincs rendben, ebben szinte teljesen biztos vagyok. Amíg nem érzem, hogy föld van a talpam alatt, nem merem kinyitni a szemem. Szédelgek, ahogy valami számomra teljesen ismeretlen helyen landolunk plusz egy fővel, nem sokon múlik, hogy ne essek össze. Hát mit ne mondjak, ez egy elég szar randi. Vagy mi. Még fel sem tudtam dolgozni, mi történik, Elliotot a nagydarab pali szorongatja, és rám szegezi a pálcáját. Ismételten kísérteni kezdenek az emlékeim. Csak egy egészen rövid pillanatig látom ismét az alakokat a félhomály borította konyhában, de érzem ahogy könnyezni kezd a szemem. Gyerünk, legalább kicsit kapd össze magad, te nyomorult. A felém szegezett pálcát nézem.
– Hagyd őt békén, semmi köze ehhez!
Elliotra nézek. Pont abban a pillanatban lett közöm ehhez az egészhez, amikor leült velem szemben. Benyúlok a kabátomba, rámarkolok a pálcámra. Gyorsnak kell lennem, különben elég hamar bekaphatok valamit. Merlinre, annyira szét vagyok esve. Meg sem tudom mondani mikor használtam utoljára a pálcám párbajban. - Capitulatus! - rántom elő a pálcám, hogy legalább a rám szegezett pálcától megszabadítsam emberünket. Közelebb lépek, és veszek egy mély levegőt. Gyerünk, kapd össze magad! Koncentrálj! Levicorpus! Emberünket hirtelen felrántja valami, meglepetésében pedig elengedi Elliot kitekert kezét. Szinte azonnal elrántom Elliotot, és magam után húzom.
- Jó lenne, ha minél hamarabb felszívódnánk innen - mondom, ahogy loholok, a fene se tudja hogy hová.

Menekülve menekülünk, hogy meneküljünk



2001. február 22.
Kayla

outfit

Ahogy kifordított a fickó a karomat, éreztem, hogy a könyökömbe cseppet sem ismeretlen fájdalom nyilall. Egy pillanatra képes volt az egész jobb oldalamat megbénítani, ahogy magához szorított. Hallottam, milyen hangosan kapkodja a levegőt, mégsem remegett meg a keze, ahogy az álrandi paratnerem felé szegezte a pálcáját. A lányból ránézésre nem sokat néztem ki, én meg egyelőre csak szóval tudtam megvédeni.
Jól van, O’Mara, ez csak egy kis fájdalom… – próbáltam magam nyugtatni valamivel, de a következő pillanatban a lány is pálcát rántott. Ez a fickó sokkal veszélyesebb volt nálam, már csak alkatából kiindulva is, azonban az ilyen alakok nem gondolják meg kétszer, hogy sötét varázslatot használjanak… annak meg igencsak szörnyű következményei lehetnek, mint ahogy azt a saját bőrömön tapasztaltam meg, szó szerint. A Reagan által felvésett betűk még mindig ott díszelegtek a csuklóm belső, vékony bőrén. Elég volt csak ránéznem arra a „senki”-re és máris fájdalmasan szöktek az emlékek a gondolataim közé. Erre most nem volt idő, így hátraléptem, hogy olyan erővel tapossam meg a nagydarab pasast, ahogy csak lehetett.
– Capitulatus! – hangzott fel tökéletes időzítéssel a lány varázslata. Aztán meg valahogy megrántotta a karom, majd kicsúsztam az ujjai közül, miután akkorát roppant a vállam, hogy azt hittem üvölteni fogok. Össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy ez ne törtéjen meg, s csak óvatosan dörzsöltem végig a karomon, miközben összekapartam a pálcámat. Valamikor ekkor ragadott meg a lány.
– Hát ez elég menő volt… – állapítottam meg, nem foglalkozva a mögöttem kiabáló, lebegő pasassal. Pálca nélkül már amúgy sem lehet túl veszélyes ránk… legalábbis nagyon reménykedtem benne, hogy nincs nála zsebkés vagy dobócsillag. Azt ugyanis elég nehéz lenne kivédeni most, hogy a hátam mögé került.
–  Jó lenne, ha minél hamarabb felszívódnánk innen – magyarázta, én pedig csak egyetértően bólintottam a tervre. Elhúztam a kezem és én ragadtam meg az ő karját, hogy erősebben húzzam kifelé erről a helyről, miközben azon gondolkodtam, hova kéne hoppanálni. Aztán persze nem sok idő akadt, mert mögöttünk pukkanás hallatszott. Valószínűleg tehát a térképész faszinak volt valami nyomkövető rendszere, ami elvezette az embereihez. Hallottam már ilyesmiről.
– A franc… – nyögtem oda, majd megszorítva a lány kezét nagyon koncentráltam. Közben már egyre közelebb hallottam a lépések zaját. Nem érdekelt, lehunytam a szemem, majd hoppanáltam. Hamarosan megjött az avar furcsán ázott szaga, a fák lombjai között félelmetesen susogó szél. Tudtam hol vagyok. Tudtam, hogy azon a helyen vagyok, amit bemocskol a vér, amit én ontottam… szinte éreztem is a véres szagát, ahogy Reagan haldoklás közben kifehéredő arca felibbent lelki szemeim előtt. Az emlék lebénított egy másodpercre, aztán kinyitottam a szemeimet és magammal szemben megpillantottam a kávézós csaj szemeit.
– Jól vagy? – kérdeztem és ekkor éreztem meg az oldalamba nyilalló fájdalmat. Ahogy odafordultam láttam, hogy egy kisebb tőr fúródott belém. Nem teljesen, csak félig, aki felém hajította túl sokáig várt. – Francba… – megragadtam és kihúztam magamból a pengét. Közben hosszan sóhajtottam egyet. A fogaimat erősen összeszorítottam, csak egy aprócska nyögést engedtem meg magamnak.
– Ez alapján követhetnek… – hajítottam el a földre és az oldalamra szorítottam a tenyeremet. – Szerencsére csak egy kis karcolás. Induljunk arra! – Előre felé mutattam. Azt inkább nem említettem meg a lánynak, hogy Anglia legdurvábban kísértett erdejébe sikerült behoppanálnom… de talán nem történik semmi. Végül is én csak egy embert öltem meg itt. Ha Reagan szelleme nem próbál meg kicsinálni, már nyert ügyünk van.