Ismered az érzést, mikor álmodban ismersz valakit, de mikor felkelsz fogalmad sincs, hogy ő kicsoda? A farkasság is ilyen, csak fordítva. Emberként akiket ismersz, farkasként azt sem tudod, hogy kicsodák. Olyankor teljesen máshogy viselkedsz, mert mások az emlékeid. Hogy ez jó, vagy rossz, mindenki maga dönti el.
Nyár közepe volt, a Nap éppen lemenőben, amikor találkoztam Kodannal. Nem először voltunk itt, mind a ketten tudtuk, hogy mi fog következni, végülis telihold volt. Mind a ketten vidámak voltunk, örültünk egymásnak és hogy végre nem kellett titkolóznunk. Hiszen ez egy közös titok volt. Elrejtettük a ruháinkat az erdőben, hogy másnap reggel haza tudjunk menni. Nem számítottunk rá, hogy ez az este más lesz, mint amiket eddig megszoktunk.
Kezdtem hozzászokni az átváltozáshoz, mikor megéreztük, hogy itt ez ideje, elvonultunk egymástól. Nagyon drága lenne állandóan új ruhákat venni, ezért ilyenkor igyekeztünk minél többtől megszabadulni. Aztán vagy megtaláljuk, vagy csak a cafatokat. Nem egyszer fordult elő, hogy kötélhúzósdit játszottuk velük...
Miután átváltoztunk, minden úgy telt, ahogy szokott. Futottunk, kergetóztunk, vonyítottunk, játszottunk, fetrengtünk. Még a vadászatba is kezdtem belejönni. Már egyedül el bírtam kapni egy nyulat...ha nagyon igyekeztem. Persze, két vérfarkas nem lakik jól egy nyúllal. És pont akkor következett be a baj. Valaki úgy döntött, hogy az erdőben tölti az éjszakáját. Nem tudom ki volt az, nem is érdekelt, főleg farkasként. A faluban sem ismertem annyira az embereket, úgyhogy később sem hiányzott senki. Egyedül a tettem tudatától szenvedtem. Az az ember számomra olyan volt, mint egy teljesen másik préda. Elég nagynak és gyengének tűnt ahhoz, hogy mind a kettőnknek elég legyen, ezért elindultunk felé. Figyeltük, hogy a széljárás és a rejtekhelyek nekünk kedvezzenek, pedig úgysem érezte volna meg, hogy jövünk. Mikor kicsit közelebb értünk, először megfigyeltük, hogy honnan lenne alkalmas támadni, majd két oldalról köeledtünk felé. Mikor meghallotta a morgásunkat, egyből felpattant. Egy nő volt. Lassan lépdeltünk felé, ő pedig egy fához hátrált. Ránk kiabált, de kicsit sem érdekelt minket. Éhesek voltunk, ő pedig kaja volt és csak ez számított. Kod támadott először, beleharapott a kezébe, mire felsikított. Én a lábát kaptam el, hogy ne tudjon menekülni. Mind a ketten téptük a húsát, karmoltuk a bőrét. Előszőr próbált minket megütni, hátha odébb megyünk, vagy elijedünk. De túl gyenge volt. És az ereje egyre fogyott. Minden vércseppel, ami kifolyt az ereiből, rá a bundánkra és a földre. Segélykiálltásai hamar abbamaradtak és elkezdtük lakománkat. Mind ezt pedig élveztem, hiszen nagyon éhes voltam.
Reggel kábán tértem magamhoz, nyújtózkodtam és körbenéztem. Akkor megláttam a véres mancsnyomokat magam körül és beugrottak az emlékképek. Emlékeztem a nőre, a hangjára, a félelmére. Kétségbeesetten kűzdött ellenünk, mi pedig megöltük. Gyilkosok lettünk. Ha ezt valaki megtudja, nagy bajba kerülünk. Gyorsan megkerestem a ruhám és felöltöztem, de nem bírtam haza indulni. Leültem egy fa tövébe, felhúztam a térdeim és gondolkoztam. Most mit kéne tennem? Hogy kéne viselkednem? Mi fog következni ez után? Ekkor érkezett meg Kod, bár csak az után vettem észre, hogy leült mellém.
- Jól vagy?
- Hogy lennék?
- Nem szabad hibáztatnod magad. Nem tehettünk mást.
- Nem thettünk? Például nem kellett volna megtámadni!
- Farkasként máshogy működik ez, mondtam.
- Gyilkosok vagyunk... megöltünk egy embert...
- Nem vagyünk gyilkosok. Csak ragadozók.
- Ezt hogy érted?
- A farkas gyilkos amiért levadássza a nyulat? Az oroszlán, amiért megöli a gazellát? A teknős, amikor megeszik egy halat? Nem vagyunk gyilkosok. Csak ragadozók.
- Nem akarok ragadozó lenni. Ha ezt valaki megtudja...
- Nem fogják megudni.
- Miért vagy ebben olyan biztos?
- Két farkas támadta meg azt a nőt. Nem két ember.
- És ha az emberek ide jönnek?
- Mire letelik az egy hónap, már nem lesznek itt.
- És ha mégis?
- Akkor... elmegyünk máshova.
- Hova?
- Egy másik erdőbe, amíg lenyugodnak a kedélyek. Nem lesz baj. Ígérem.
Nem tudom miért, de a szavai megnyugattak. Mikor befejezte mondandóját óvatosan megölelt, hogy vígasztaljon, és ez.. használt. Kezdtem lenyugodni. Átértékeltem a helyzetet. Végülis igaza volt. Nem élvezetből öltük meg, vagy mert mérgesek voltunk rá. Ha egy medvével, vagy tigrissel találkozott volna, az is megölte volna, hogy jóllakjon. Vagy a medve esetében, hogy védje a kölykét, de akkor ott is hagyja. Mi éhesek voltunk. Okkal tettük, amit tettünk és farkasként. Nem tudtuk irányítani magunkat. Ezek után számtalan példát hozott fel, amikor az ember élvezedből ölte meg az állatokat, díjként tekintett rájuk, vagy éppen a boltban megvett hús sem növényből van. Igaza volt. De mégis volt bennem egy rossz érzés, hogy amit tettem, az bűn. Az első vadászatomon is rosszul éreztem magam, amiért megettem egy nyulat, vagy vagy madarat. A két eset viszont akkor is más volt. A törvényben is máshogy kezelik a két esetet, bár ezt igazságtalannak tartom. Tudtam, hogy a sikolyait sosem fogom tudni kiverni a fejemből és éjszakánként többszőr rémálmok fognak gyötörni emiatt az este miatt. El sem tudom képzelni mi lett volna, ha az első átváltozásomkor nem hallom meg, hogy Kodan hív engem. De egy valamit nem értettem. Én hogyan éltem túl a támadást? Biztos voltam benne, hogy Kodan harapott meg, de sosem volt merszem rákérdezni, vagy faggatni erről.
Roxfort RPG
Szerző