Tárnák & Tündérmesék

Babázás felnőtteknek
- avagy szerepjáték a hobbittal, a félóriással és a füvessel -


Merel, Josh, Sage
2001. március 7.

outfit

Már nem tudtam mennyi ideje ücsörgünk a kocsmában, de miközben Merel mesélt tovább egy pillantást vetettem a karórámra. Egy kicsit, mintha a fejembe szállt volna a több korsó sör, amit kikértem magamnak. Ezért jobbnak láttam volna időben távozni, ám mintha a mesénk csak nem akart volna a végéhez közeledni. Vajon az ilyesmit több körben játszák vagy hogyan működik? Ilyesmiken gondolkodtam, mert azért azt valahogy sejtettem, hogy nem addig, míg mindenki punnyadtra üli magát. Mindenesetre a történet továbbra is izgalmas volt… vagy csak azért boldogultam olyan könnyen a mi tolvajunkkal, mert leginkábbis minden reakciója az volt, amit én is reagáltam volna.
Bár Eliza tovább lépett, én részemről kivártam, hogy Merel felhívta a figyelmünket arra, hogy ideje lenne kezdeményezést dobni s én akartam is, hiszen ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy Leot valahogy kiszedjem a kényelmetlenné váló helyzetből. S a dobás elég jól is sikerült, így megpróbálkoztam hát vele. Ezen kívül persze, mivel a meggyőzési képessége az egyik legmagasabb volt, úgy gondoltam, hogy esetleg néhány szó is megkönnyíthetné a társaság helyzetét.

– Leo szűkre húzott szemekkel nézett végig az elégedetlenkedő tömegen. Biztos volt benne, hogy hamarosan ideje lesz távozni, mert azok bizony már csak erőfölényüktől fogva is halálra fogják verni őket minimum. Ezért csak mordult egyet a varázsló megjegyzésére: – Pihenőt? Szóval a törpök legfőbb tevékenysége ilyenkor, hogy a saját hercegüket fenyegetik? – kérdezte Leo, de olyan halkan, hogy azt csupán a mellette álló kis társaság hallhassa meg.
Ezután szólalt meg a szószóló. A hangján érződött, hogy ő inkább békésen oldaná meg a dolgot, Leo keze mégis becsúszott a háta mögé, hogy a köpeny alatt rejtegetett tőr markolatához kapjon. Ujjai erősen kulcsoltak rá, hogy azonnal kiránthassa onnan, ha esetleg gond lenne. Csak éppen arra nem számított, hogy egy madár, majd egy kisebb földrengés is következik… ám azok is kevésnek bizonyultak a meneküléshez.
– A korona biztosítja az egészségügyi ellátásukat, uraim. – Kezdte Leo, mikor némi tolakodás után üvegpengék és morcosabb alakok jelentek meg. – Ha valakinél panaszt kell tenniük, az a közvetlen felettesük. De hogy lássák kivel van dolguk, ezennel kinevezem ezt a derék férfiút mellettem a bányászok ellátására. – Mutatott Edronra jobb kezével, miközben baljában még mindig a pengét szorongatta. Készen állt, hogy a következő pillanatba kirántsa és megsebesítse a közvetlenül előtte tolongó törpöket, majd eltűnjön.
– Higgyék el, egy ilyen kiváló varázsló és javasember nem sok helyen akad. Ráadásul az úriember a legnagyobb udvarokban is megfordult. – Folytatta, kihasználva minden képességét, hogy blöffölni tudjon. Már nagyon viszketett a tenyere, hogy előrántsa a pengét, de közben közelebb lépett Elizához. Biztos volt benne ugyanis, hogy a nő csendessége arról árulkodik, hogy valamiféle tervezgetésről árulkodik.

Megköszörültem a torkomat kicsit, ittam egy kortyot, majd Boltonra néztem. Biccentve jeleztem, hogy ő jön. Csak ezután pillantottam az ajtó felé, ami éppen kinyílt és kellemes hűvös tört be rajta. Szívesen kimentem volna kicsit megmozgatni a lábaimat.

TO; AZ ASZTALTÁRSASÁG

2001. március


"Kinyitottam szemem,
s a sas hátán ültem,
tudom, varázslat volt,
hogy ide kerültem."

–Uraim, hölgyem dobjanak Kezdeményezést.
Merel felszólítására én is dobtam valami közepeset. Addig is azon gondolkodtam, vajon Edron miképpen reagálna erre. Bizonyára, ha józan ésszel lett volna megáldva elmenekül… de nem ő kíváncsi volt és érdeklődött minden iránt. Így hát nem láttam okát, hogy esetleg eltűnjön. A Leotól, vagyis hát Elliottól érkező fordulat pedig egyenesen meglepett. Így hát, mikor rám került a sor, újabb cigarettára gyújtottam rá és eltoltam magam elől a kiürült vajsörös poharat. Csak egy pillanatra gondoltam arra, milyen jó lenne apám borainak egyikéből egy kis adagot elszürcsölgetni.

– Edron maga is éppen csak megállt a lábán, mikor a földrengés leterítette a törpök egy részét a lábáról. Ő nem akart bajt, csupán a testi épségét féltette. Öreg csontjait már az időjárás is kikezdte, nemhogy azok a fényben megcsillanó üvegkések, amik szinte mindegyik bányász kezében ott voltak. Már nyoma sem volt a törpnek, aki szót akart érteni a hercegével, csupa dühös pillantás maradt a madár és a földmozgás nyomán.
A herceg azonban láthatóan még mindig szóval próbálta menteni a helyzetet. Edron eközben persze még mindig azon tanakodott, hogy tényleg az uralkodót látja-e. Hiszen amikor legutóbb találkoztak az a sebhely még nem volt az arcán… és valahogy ennek a fiúnak az arca sokkal gyermekibb vonásokat is mutatott. Nem, szinte majdnem biztos volt benne, hogy nem stimmel a dolog… hacsak a herceg nincsen bajban. Egyébként miért járna álruhában? Egy rendes kíséret jobban megtudná óvni őt az útja során.
– Engem nevezne ki, felség? – lepődött meg Edron. Végül is nem volt ellene, hogy rendes munkát kapjon gyógyítóként s ez akár a megmenekülésük kulcsa is lehetett volna, ha a törpök azt elfogadják. – Nagyon szívesen segítek a bányászokon, amennyiben kvártélyt biztosítanak nekem eme szerény körülmények között. Közel az erdő és gyógynövényekért el tudnék járni oda. – Magyarázta és végig nézett a dühös tömegen. Vajon elég lesz ez nekik? Hiszen ismerték őt, tudták, hogy jól készíti el a bájitalokat. – Nos, ami azt illeti, valóban a legnagyobb udvarokban szolgáltam. Így igen sok rétű a tapasztalatom. Az egészségügyi ellátásotok tehát helyben és gyorsan megtörténhetne. – Folytatta a törpök felé fordulva. – Mit szóltok ehhez? A mi hercegünk igazán nagy lelkű. – Folytatta és hogy a tömeget is meggyőzze, meghajolt a herceg felé, amennyire öreg teste azt engedte.

A kvarcbányádi kvarcbányászok morajlása egyre csak nőtt, kész csoda volt, hogy a diplomáciai szárnypróbálgatásokat nem nyomta el a zaja még. Az öreg törp már el is tűnt a színről, miután a forróbb vérű munkatársa előlépve félrelökte az útból, hogy a helyét átvegye, egy-két együttérzőbb jelenlévő fölsegítette az öreget a földről, és diszkréten kioldalogtak vele a tömegből.
Menekülési utat nem hagytak maguk mögött a triónak, akik a bányászoknak utat engedtek, egyből szigorúan zártak is mögöttük, fenyegetően fisszaemelve késeiket a kvázi túszaikra.
-Biztosítja!?- az új előljáró egy pillanatra a követőihez fordult, öklét, bütykei körül vörösesbarna foltokkal tarkított fáslizással, feléjük emelve bizonyítékként. -Látjátok, fiúk, nincs mit aggódnunk, ezt mind biztosítja a korona!
Majd visszafordult a feltételezett herceghez, vádlón emelve a tekintetébe az éles üvegtüskét, amit a másik kezében szorongatott.
-Nos, én vagyok a bánya legfelettesebbje, és tanusítom, hogy még a kenyér fele is száraz, mire ideér! Ha egyáltalán ideér, tíz ígértből egy szállítmányt látunk a saját szemünkkel is, ledobnak alibire elég ellátmányt, de persze készségesen visznek el cserébe annyi kitermelt üveget, amennyit a szekér még pont elbír! És akinek nem jut betevő, mit csináljon, faragja ki a vacsoráját a hegyből?

Végignézek a társaság dobásain, számolgatom az összegeket.
-Úgy néz ki, akkor először jönnek a törpök - az egyszerűség kedvéért összevontam őket, utánuk Eliza, utána Leo, és Edron zárja a kört. És úgy készüljetek, hogy ezekben a körökben dőlhet el az Üveg-hegy sorsa. Meg talán a tiétek is...- teszem hozzá a végére sejtelmes szemöldökvonogatással.

Ozmium, a sólyom megpróbált gazdája mentális hívására közelebbszállni, egy darabig el is jutott, de az utolsó néhány méteren vissza kellett hőkölnie, ahogy több lázongó bányász is az útját állta, felé meredező üvegpengéikkel. Egy nyurga legény ezt a megtorpanást ki is használta, elkapta a madár lábát, hogy visszatartsa. Ozmium még kiszabadulhatott ebből, ha elég jól próbálkozott, de egyelőre meghiúsult bármi terve, hogy egy manőverrel felülről kerülje ki a feltartóit, és már fel is vehesse gazdáját, esetleg annak társait.
A bányászok frontvonala eközben egyre szorosabbra zárta a kört a három jövevény körül, már egyértelműen döféstávolságon belül voltak, de valami okból támadni még nem támadtak.
Minden bizonnyal még nem zárkóztak el attól a lehetőségtől, hogy aki megadja magát, azt foglyul ejtsék csak, lincselés helyett.
-Én csak üres ígéreteket hallok itt, Herceg!- folytatta az új szószóló. -Mi lenne, ha nem engedjük haza innen, ameddig nem érkezik a kedves kis kastélyából a munkánkat megillető fizetség, és kártérítés minden eddig elmaradtért? Esetleg csákányt foghat az üvegbányákban, hogy magának is megtapasztalja, milyenek is itt igazán a körülmények. Addig se unatkozna.
Bár szemmellátható volt, hogy nem túlzottan rázná meg a törpöt az sem, ha csak demokratikusan üvegszilánkokra tűzik egyezkedés helyett.
Egy mellette álló másik bányász felszólalt közben, a druida kinevezésére válaszul.
-Igen, Edron mestert ismerjük, az egész országban egyedül ő fordított figyelmet a helyzetünk súlyossága felé, és megtett amit módjában állt a segítésünkre. Mesteruram, ha mivelünk áll, kendet kiengedjük, és természetesen ugyanúgy fogadjuk errefelé, mint ezelőtt is.- A szavaiból persze kiérződött az "Ez az ajánlat persze a másik kettőnek nem szól" rész is.
A szószóló egy szúrós pillantással értékelte ezt az engedékenységet, majd ugyanezt a tekintetet a két másik túszukra fordította, sugallva, hogy ha megpróbálnák követni az öreget, az ő sorsuk bizony cézársaláta lesz. A tömegmoraj hangszíne alapján viszont annyival sokan egyetérthettek, hogy az erdei varázslónak bizalmat szavaznak, vele nincs viszályuk, ha nem foglal állást Kvarcbányád népe ellen.

-Szóval, Ozmium itt van, és ha el akarjátok érni, át kell törnötök ezeken  bányászokon itt. Nem kérdéses viszont, hogy ezt támadásnak fogják venni, és aszerint reagálnak majd. Edronnak egyelőre van annyi jóhíre, hogy hajlandóak elengedni, de azt is egyértelműen látjátok, hogy ha úgy vélik, ezt a bizalmat elárulja, rá is ellenségként fognak tekinteni. És természetesen nyugodtan eszetekbe juthat minden más zseniális ötlet is, de mostantól Kvarcbányád, az Üveg-hegy, Üveghegy, és természetesen a ti sorsotok is múlik azon, hogy végződik ez a nap.
Kapnak egy bátorítóan gonosz vigyort, majd Davis felé fordulok, mint soron következő játékos, ő mi tervet forral.

Szerepjáték a négyzeten, avagy Eliza hercegnő bőrébe bújva

Izgatottan hallgattam a többiek meséjét, majd Merel folytatását.- Szóval, Ozmium itt van, és ha el akarjátok érni, át kell törnötök ezeken  bányászokon itt. Nem kérdéses viszont, hogy ezt támadásnak fogják venni, és aszerint reagálnak majd. Edronnak egyelőre van annyi jóhíre, hogy hajlandóak elengedni, de azt is egyértelműen látjátok, hogy ha úgy vélik, ezt a bizalmat elárulja, rá is ellenségként fognak tekinteni. És természetesen nyugodtan eszetekbe juthat minden más zseniális ötlet is, de mostantól Kvarcbányád, az Üveg-hegy, Üveghegy, és természetesen a ti sorsotok is múlik azon, hogy végződik ez a nap – mondta Merel. Nagyon beleéltem magam a játékba, és pontosan tudtam, hogy mit lépne ebben a szorult helyzetben Eliza.


Eliza somolyogva hallgatta az álherceg azon próbálkozását, hogy megegyezzen a törpökkel.
Edront nevezte ki a bányászok hivatalos vajákosának, ami nem volt rossz lépés, de Eliza úgy érezte, ez bizony kevés lesz ahhoz, hogy a vérig sértett törpök megbékéljenek. Így is volt, ahelyett, hogy ezzel megelégedtek volna, azzal fenyegetőztek, hogy váltságdíjért fogva tartják a férfit. Edronnak ugyan felajánlottak némi menekülő útvonalat, amit a hercegnő biztosra vett, hogy az öreg el is fogad majd, de ez csupán őrá vonatkozott, Leóra és Elizára nem. Mivel Eliza valódi származásával senki nem volt tisztában, és ő nem is akarta magát leleplezni, mert apjához – ha busás összegért cserébe – haza is jutott volna, csak a börtön várta volna, így merész tettre szánta el magát. Így, hogy nincstelen senkinek álcázta magát, nem számított arra, hogyha bezárják, kezesen bánnak majd vele, hisz a törpök semmit nem remélhettek érte cserébe. Azzal is tisztában volt, hogy milyen nagy élvezettel élnék ki rajta kisebbségi komplexusuk kompenzálását… Elvégre egy törp nem gyakran hághatott meg egy magafajta fehérnépet. Hogy ebbe belegondolt, elfogta az undor, és nem látott más lehetőséget a szabadulásra, mint… Behunyta a szemét és ismét Ozmiumot szólította maga felé, dacára annak, hogy a madár elakadt útközben. Igyekezett tudatosítani vvele, hogy bármi áron ki kell mentenie gazdáját. Aztán belerúgott egy nagyot a porba, hogy az előtte álló törpöt egy pillanatra megzavarja a – remélhetőleg – szemébe repülő porral. Egy pillanat alatt kirántotta aztán az éles tőrt a combjához erősített tokból, s ha sikerült, ezzel védve magát és szúró mozdulatokkal fenyegetve a körülötte álló törpöket, igyekezett megmenekülni. Arca ronda, vicsorgó arckifejezést öltött, s vadállatiasan morgott, hogy ezzel is érzékeltesse, ő bizony bármire képes, hogy innen kiszabaduljon. Ez a mindent vagy semmit pillanata volt! Éveken keresztül sínylődött atyja börtönében, nem volt hajlandó raboskodni egy nappal tovább sem… Ha meg kell halnia, hát haljon meg, de küzdelem nélkül biztosan nem adja meg magát. Olyannyira elszánt volt, hogy ha az a szabadulás ára, nem érdekli az sem, ha a kezéhez törpök vére tapad majd… Ha megtámadják, ő biztosan visszatámad, s remélhetőleg Ozmium szárnyán – ha sérülten is – de szabadon elrepülhet.

Ahogy befejeztem a mesét, izgatottan néztem Elliotra, ő vajon mit lép ebben a szorult helyzetben.

Babázás felnőtteknek
- avagy szerepjáték a hobbittal, a félóriással és a füvessel -


Merel, Josh, Sage
2001. március 7.

outfit

A szétült hátsófelem, na meg én is örömmel fogadtuk a tényt, hogy a játék a végéhez közeledik. Nem, mintha nem tudtam volna még én magam is órákat, sőt talán napokat és heteket mesélni az én herceg külsejű Leom érzéseiről. Furcsa érzés volt, de annyira ismertem, mint magamat. Már lassan gondolkodnom sem kellett a reakcióján, olyan ösztönösen jött neki mindez. A mesélői megint csak felcsigázott, főleg mert tudtam, hogy Leo nem fog gondolkodni, egyszerűen elveszítve a türelmét, ahogy én is tenném. Nem meglepő, ki szereti a kötekedő törpéket? Mindig van bennük valami bosszantó. És egészen hasonlítanak rád, O’Mara… A hang kegyetlenkedett egy sort, mielőtt végre magamhoz vettem a szót.

– Leo nem szerettek, ha valaki visszadumált neki. Leo azt sem szerette, mikor valaki nem engedelmeskedett a meggyőzésének, s mivel ez ritkán fordult elő, most pattanásig feszültek az idegei. Az arcán nyugalom ült, csak éppen jobb kezét tartott a háta mögött, hogy rászorítson a tőrmarkolatára. Érezte, hogy ez volt most az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban. Nem finomkodott tovább, még ha valahol mélyen sejtette is, hogy ezt élve nem ússza meg. Sokan voltak a törpök és sok bökőjük volt. Aztán meglátta Elizát, aki nem túlzottan tetszetős külseje ellenére is marha szexin rángatta elő azt a fegyvert a combjára rögzített tokból.
– Hűű, ezt előbb is bevethetted volna, te nő – közölte, majd ő is előrángatta a tőr a háta mögül, a másik kezével pedig a csizmájába dugott kisebb pengét kapta elő. Ezt a két mozdulatot rendkívül gyorsan hajtotta végre, majd egy percig úgy vicsorogva állt a törpökkel szemben. Eddigre Edron valószínűleg amúgy rájöhetett, hogy tényleg nem az igazi herceggel van dolga, hiszen sok finomkodás nem volt ebben.
– Tudjátok, én mit utálok? A nagypofájú törpöket, akik azt hiszik, mindent megtehetnek… – Bökte ki, majd megrohamozva a szemben állókat, rontott keresztül a tömegen, mint egy megvadult bika. Ha valaki meg is vágta, hát nem érezte meg, mert ott lüktetett minden porcikájában az indulat. S ha eljutott odáig, hát ő maga is belekapaszkodott Eliza madarának valamelyik részébe, hogy legalább ne itt vérezzen el egy halom szenny alak között.

Nos ezzel lényegében összefoglaltam mindazt, ami Leoból eddig nem tört ki. Persze lehetett volna még érdekessé tenni olyan apróságokkal, hogy milyen mozdulatokat tett harc közben, mert Leot úgy képzeltem el, mint aki kecses, szinte táncosokat meghazudtoló lépésekkel támad. De ez más volt. Itt feldühödött, egyenesen neki esett azoknak, akik bántani akarták. Nem érdekelte őt sem politika sem semmi más, csak szabadulni akart… pont, mint néha én ebből a világból, vissza az erdőkbe, a fák közé, a csendbe.
A tekintetem Boltonra vándorolt, annak reményében, hogy Edron elég dühös lesz, mikor rájön, hogy ez a srác valóban nem a herceg. Igen, szerettem a drámai végkifejleteket, így különösen érdekes lett volna, ha mondjuk Leoval szembe fordul.
– Na Bolton, adj bele Edronba mindent! – Kacsintottam rá.

TO; AZ ASZTALTÁRSASÁG

2001. március


"Kinyitottam szemem,
s a sas hátán ültem,
tudom, varázslat volt,
hogy ide kerültem."

– Az a gyanúm, hogy ezt nehéz lesz felülmúlni – feleltem Elliotnak. A tekintetem a Merel által korábban igazgatott, gyűrűből készült bábúkra vándorolt. Csak egy pillantást vetettem arra, hogy hol is állok most éppen Edronnal, de Leo és Eliza reakciója után nem volt kérdéses, hogy majdnem mindegy. Kizárt volt, hogy az öreg varázslóm is benyeljen valami támadást. Ha más nem, hát véletlenül, ahogy megkezdődik a tülekedés.

– Edron egyelőre nem szólt. Nem azért, mert nem lett volna, mit mondani a törp szavaira. Nagyon is tudta, hogy kinek az oldalán állna egy ilyen vitás kérdésben. Az udvar közelében töltött évek alatt egy dolgot megtanult az alattvalók létével kapcsolatban: a lázadás a legritkább esetben jelent megoldást. Bár nem ismerte olyan jól a herceget, hogy tudja, miképpen büntetné meg az arcátlan fenyegetőket, számos kínzási és kivégzési módszer futott végig gondolatai tömegén. Őt nem is igazán ez foglalkoztatta, hanem a mellett álló fiatalember kiléte, már csak hanghordozásából is érezte: ez nem Elliot herceg. Hasonlított rá, kétségtelenül jobban, mint egy hasonmásnak illene, sőt a beszéde is majdnem közel állt egy nemeséhez, de Elliot herceg még is más volt. Érezte a különbséget minden mozdulatában, minden szavában, na meg az arcán húzódó sebhelyből. A palotában egy ilyen heget több napos kezeléssel, de eltűntetnének. Erre megvoltak a megfelelő praktikák.
– Hogy tisztázzuk, törpuram, én nem állok senkivel. Nem hiszek az erőszakban, pláne nem a hercegünkkel szemben… – vagy a hasonmásával szemben, szíve szerint ugyanis éppen ezt tette volna még hozzá. Edron azonban egyelőre jobbnak látta elkerülni konfliktust, nem csak azért, mert az ismeretlen nő, aki szintén ott állt a soraikban elcsavarta a fejét és szívesen óvta volna meg támadástól, hanem mert egész egyszerűen már túl öreg volt az ilyesmihez.
Azonban hamarosan nem csak üvegtőrök, de kések vagy tőrök vagy hasonló pengék kerültek elő, amiket nem tudott rendesen megfigyelni. A következő pillanatban már egymásnak feszültek, ő pedig egy pillanatig, míg talán meg nem taszították egy kicsit, nem tudta mi tévő legyen. Végül, ahogy korábban a földhöz érintette botját, kétszer, erőteljesebben. Megint földrengés keletkezett, de erősebb, hevesebb, morajlóbb, sőt mintha az ég is elkezdett volna dörögni felettük, távolról jövőn, vészjóslón. A természeti mágia volt Edron erőssége s egyetlen célja a rémületkeltés volt, hogy attól talán leállnak egy pillanatra. Ha a tette sikerrel járt, úgy egész egyszerűen megpróbált rést keresni a tömegben, mert ő bizony máris távozni óhajtott vissza az erdei kunyhójába. Öreg csontjai már nem bírtak volna többet ebbe a tülekedésbe.

-Mert csak az elnyomók tehetek bármit büntetlenül, mi!?
Talán Leo kijelentése volt az utolsó csepp a bányászok számára, vagy az azt követő roham Ozmium felé, de amint tettlegességre került a sor, már nem volt visszaút. Eliza trükkje sikeresen megvakított egy-két törpöt pár pillanatra, de túl sokan voltak, hogy ne legyen utánpótlás a helyükre.
Csata tört ki, egyértelmű túlerővel a "herceg" és "testőre" körül, sikerült ugyan átverekedni magukat a sorfalon, de nem anélkül, hogy ténylegesen is támadniuk kelljen, ne csak fenyegetőzni vele, és főleg nem anélkül, hogy maguk is megsérüljenek. Egyszerűen túl sok irányból érkezett támadás, hogy mindent ki tudjanak védeni. Végül egy újabb váratlan földrengés rázta meg a csatatérré vált helyszínt, a káosben mindenkit megingatva a lábán, így ez csak Ozmiumot nem érintette, lévén a levegőben mindvégig. Ezt kihasználva a madár lecsapott gazdája felé, hogy mindketten rákapaszkodhassanak, és kirepülhessenek a véres kavalkádból.
Valaki még utánuk dobott egy nagyobb üvegszilánkot, de az ártalmatlanul repült el a szárnyra kapott madár mellett.

-Ez így tömeges harc lenne, úgyhogy egyszerűsítünk kicsit: Leo és Eliza dobjon egy-egy Támadást, hogy hogy sikerül átverekedni magukat a tömegen, és egy-egy Állóképességet, hogy milyen karcolásokkal úszták meg a menekülést.
Igen, ezen az egy dobásukon fog most múlni, előlépnek-e Cézárrá, de van egy olyan érzésem, hogy körönként kijátszani a harcot úgy hét törp ellen is elég vontatott lenne. Meg talán későre jár már, fogalmam sincs igazából, mennyi lehet pontosan az idő.

A keltett földrengés adott némi lépéselőnyt Edronnak is, de egészen ő sem tudott kiérni a gyülekezetből. Egészen a szélén már, de végül körülfogta őt is egy sorfal, rászegezett üvegekkel, de nem támadtak. Érdekes módon köztük állt az öreg törp is, aki korábban próbálkozott a diplomáciával, mielőtt kievakuálták a szorossá váló helyzetből. Egyet előrelépett most.
-Sajnos ez már nem hit kérdése itt sokaknak... Próbáltunk eddig békésebb módon kommunikálni, semmi. Meg se hallgatták a panaszainkat, és segítséget se nyújtottak. Csak elvárták, hogy dolgozzunk ugyanúgy és ugyanannyit, mint ha erejünk teljében lennénk, nem a határán. Mi más jusson még eszünkbe, amivel felhívhatjuk a figyelmet az élhetetlen körülményekre itt? Mit nem hagynának ugyanúgy figyelmen kívül ott a kényelmes udvaraikban? Látta Edron mester is, mennyire érdekelte a hercegurat az őszinte szó.
Az öreg törp intett lassan, és az Edron útját állók leengedték a rögtönzött fegyvereiket, bár félre egyelőre még nem álltak előle.
-Mi csak a reális élet- és munkakörülményeket kérnénk. Edron mester járatos az udvarokban is, ha tudna tenni az ügyünkért, végtelenül hálásak lennénk, de másképp, minekünk, csak a drasztikus lépések maradtak már.
Az öreg törp várakozóan nézett a druidára, várva legalább egy választ, de Edron gyanította, hogy a nemlegesért cserébe is hajlandó lesz félreállni az útjából. Edront úgy már nem érintenék az események a továbbiakban, de a kvarcbányádiak számára még közel sem érnének véget, és ismerve a legtöbbjük temperamentumát, csak ezután indulnának el a lejtőn...

Szerepjáték a négyzeten, avagy Eliza hercegnő bőrébe bújva

Tetszett, hogy Elliot is így belecsapott a lecsóba, és bevállalta a harcot. Izgatottan vártam, hogy vajon sikerül-e kiverekednie ennek a rögtönzött párosnak a slamasztikából. Edron persze kissé más utat követett, de ő sem a törpök mellett foglalt állást érdekes módon. Ez meglepett, hiszen könnyebb dolga lett volna valószínűleg, ha az ő pártjukat fogja, ennek ellenére tökös módon inkább menekülni próbált.
- Ez így tömeges harc lenne, úgyhogy egyszerűsítünk kicsit: Leo és Eliza dobjon egy-egy Támadást, hogy hogy sikerül átverekedni magukat a tömegen, és egy-egy Állóképességet, hogy milyen karcolásokkal úszták meg a menekülést – adta ki az ukázt Merel. - Igenis hölgyem! - mondtam, majd megcsókoltam a kockákat, és magamban azért imádkozva, hogy sikerüljön, elhajítottam őket az asztalon.

- Ami késik, nem múlik! - vigyorgott Eliza vadul, akarom mondani, inkább vicsorgott rá Leóra, annak poénját hallva, majd minden erejéből nekirohant a törpöknek. Érezte, hogy megsérült, de az adrenalin egyelőre feledtette vele a fájdalmát, és csak a szabadulás lebegett lelki szemei előtt, no meg Ozmium, akit normál szemével is jól látott. Büszke volt a sólyomra, hogy nem adta fel küzdelem nélkül, és hű társként mindent megtett azért, hogy kiszabadítsa őt, vagyis egészen pontosan őt és Leót. Minden erejét megfeszítve próbált meg felugorva felkapaszkodni a sólyom egyik szárnyára.

Miután befejeztem, egy utolsó kortyoltam a poharamból, ami ismét kiürült, de ezúttal éreztem, hogy elég volt, nem kell már utánpótlás. Kezdett jólesőn a fejembe szállni az alkohol, tudtam, hogy ma jól fogok aludni. Nagyon örültem, hogy végülis bevállaltam ezt a játékot… Talán nem sok negyven feletti vetemedett ilyesmire életében először, de én mindig is aszerint éltem az életemet, hogy ami belülről jön, annak ne mondjak nemet, mindegy, mások mit gondolnak rólam. Elégedetten hátradőltem hát, és alig bírtam kivárni, hogyan folytatódik, vagyis ez esetben - ha jól sejtettem - zárul a kaland.

 

Babázás felnőtteknek
- avagy szerepjáték a hobbittal, a félóriással és a füvessel -


Merel, Josh, Sage
2001. március 7.

outfit

– Ez így tömeges harc lenne, úgyhogy egyszerűsítünk kicsit: Leo és Eliza dobjon egy-egy Támadást, hogy hogy sikerül átverekedni magukat a tömegen, és egy-egy Állóképességet, hogy milyen karcolásokkal úszták meg a menekülést – adta ki a parancsot Merel a következő mesélői rész végén. Megvártam, míg Joshua benyálaz egy pár kockát, így inkább kerestem két másikat a készletben. Nem óhajtottam éppen az ő testnedveit simogatni. Szóval megráztam őket enyhén a tenyeremben és elhajítottam őket úgy, hogy éppen Merel elé érkezzenek meg.
– Nos, remélem ez elég jó – mondtam. Az üres poharamat piszkáltam, miközben Davis volt soron éppen Elizával. Az a csaj igazi harcosnak tűnt, ez pedig nem csak Leonak, de nekem is imponáló volt. Vicces lett volna úgy véget vetni a játéknak, hogy együtt menekülnek egy újabb kaland felé. Ezért hát vevő voltam továbbra is arra, hogy Eliza madarára pakoljam valahogy a tolvajomat… vagy magamat?

– Bár Leo tudta, hogy egy ilyen rohamot nem úszhat meg ép bőrre, minden erejét bevetve indult meg előre. Nem érdekelt hány emberen kaszabol végig a tőrökkel. Már megszokta, hogy azokat a pengéket az ellenség – jobbára kirablásra váró előkelők – húsába mélyessze, ezért nem jelentett neki gondot egy-két törp sem. Persze igyekezett a gyilkolást elkerülni és inkább csak sebesíteni annyira, hogy elessenek azok, akik megpróbálják feltartani. Ha valaki nem engedelmeskedett a vágásnak, úgy bele is rúgott, majd óvatos mozdulatokkal megkerülte, hogy még közelebb verekedje magát a madárhoz. Közben a szeme sarkából az ismeretlen nőt, azaz Elizát is figyelte, nehogy nélküle távozzon a helyszínről.
Az újabb földrengés erősebbnek és veszélyesebbnek tűnt. Még Leót is ledöntötte a lábáról, ami szinte azonnal pattant is, hogy kihasználva a pillanatnyi állapotot rohanhasson egyenesen a madár felé. Éppen akkor ért oda, amikor Eliza is. Könnyedén kapaszkodott fel rá, fürge lépteinek köszönhetően. Annyira megkönnyebbült, hogy észre sem vette a mellettük elsuhanó üvegszilánkot… ám éppen ekkor, mikor végre kifújta magát egy picit vehette szemügyre, milyen súlyos sérüléseket is szenvedett. Hiszen addig, annyira dolgozott benne az adrenalin, hogy meg sem érezte a fájdalmat.

Az én részem is készen állt arra, hogy végleges zárást kapjon, esetleg éppen azzal, hogy Leo hátából kiáll egy üvegszilánk vagy elvérzik Ozmiumon a sebei miatt, így sosem tudja meg mi lehetne a következő kaland, ami esetleg Eliza mellett állna. Nem bántam volna semmit, érzelmi szempontból nem nagyon izgatott a helyzet ilyen téren, viszont az izgalmas lezárásra vevő voltam nagyon is.
Egészen kellemesen alakult ez az este. Tetszett a játék, jól esett a túl sok pohárka ital is, ami már egészen a fejembe szállt. Éreztem, ahogy eltompította kicsit az agyamat, cseppet szédülök és kellemes melegség jár át. Nem vágytam túl sok mindenre már, csak a puha ágyamra és egy kis sétára előtte Roxmortsban, hogy kiszellőztessem a fejem a kocsma füstös levegője után.

TO; AZ ASZTALTÁRSASÁG

2001. március


"Kinyitottam szemem,
s a sas hátán ültem,
tudom, varázslat volt,
hogy ide kerültem."

Egy kicsit irigykedtem Elliotra és Joshra, hogy így belevágtak mindennek a közepébe. Én persze Edronnal a kissé nehezen mozgó, de még fürge gondolkodású varázsló szerepében nem tudtam berontani a tömeg közepébe, meg hát értelme sem lett volna. Edron azért mégis csak ismerte ezeket a törpöket és kevésbé veszélyes időkben barátságot is ápolt velük. Szóval igyekezett csak annyira belefolyni a dolgokba, amennyire muszáj volt. Így mikor Merel felém fordult a saját történetszálammal, akkor igyekeztem a lehető legEdronosabb döntéseket meghozni.
Eddigre már azért éreztem magamban a fáradtságot. Mióta a Roxfortban dolgoztam sokkal korábban lefeküdtem aludni, azért mert sokkal korábban is keltem. Éreztem minden porcikámban a munkanapok utáni kimerültséget, de valahogy kamaszokkal mégis jobban élveztem a munkát, mint annak idején az akadémián. Hálásabb és vidámabb társaság volt a legtöbbjük és szinte folyton volt egy érdekes eset, akire több időt kellett szánni. Ilyen volt például Sally Sykes, akitől mostanában enyhén hangos volt a tanári.
Megráztam a fejemet, hogy elhessegessem a fáradtságot és átagyam a helyet Edronnak. Ez eléggé kikapcsolata az agyamat, hiába húzott annyira már az ágy. Folyton bevillant gondolataim közé a kellemes puha párna.

– Az öreg varázsló egészen megörült neki, hogy már majdnem kijutott a tömegből, mikor egy újabb sorfallal találta magát szemben. A korábban békésen felszólaló idősebb törpöt azonnal felismerte, legutóbb egy csúnya vágást kezelt rajta. A szerencsétlen nem tudott fizetni, így elengedte a díjat neki. Végig hallgatta hát a panaszát, bár nem sokat tudott volna vele kezdeni. – Értem én a problémát, törpuram. Éppen csak annyi a probléma, hogy akivel az imént beszélt csak hírből ismeri a herceget. Így pedig nem az uralkodónkat kéne szidniuk – közölte, s abban a reményben fordult a két menekülő irányába, hogy azok már egérutat nyertek. – Engem is megtévesztett, elismerem, de ahogy beszélt… és ez a támadás, aligha van közük a hercegünkhöz. Nekem elhihetik, én ismerem őt személyesen. Ennél jóval nemesebb és figyelmesebb. Biztos vagyok benne, ha idelátogatna mindenki problémáját a lehető legjobb módon igyekezne orvosolni – Magyarázta és igyekezett semmiféle hirtelen mozdulatot nem tenni. Nem akart ő is egy-egy kaszabolás áldozata lenni. Az ő korában már minden sérülés veszélyes lett volna.
– De teszek egy ajánlatot Önöknek. Ahogy mondta barátom, járatos vagyok az udvarokban és némi türelemért cserébe elutazom a hercegünkhöz, természetesen az igazihoz, hogy elmondjam neki milyen ügyben zúgolódnak erre a népek. Meghívom ide és talán megoldást talál a problmájukra. Ígérem, még a mai napon útnak indulok – mondta és kezet nyújtott az idős törp felé, hogy az lássa, komolyan gondolja minden szavát. Edron ugyanis nem hazudott. Bár sok rossz tulajdonsága volt, mindig is megbízható volt, de ezt a legtöbb munkás a saját bőrén tapasztalhatta meg. Ha kértek tőle valamit, következő látogatására elhozta, gyakran elengedte a fizetséget, mikor valaki rászorult.

A csata rövid volt, de heves. Acéltőrök üveg ellen, elég közelről nagyon veszélyes támadófegyverek. És annál limitáltabbak védés terén, páncél és pajzsok nélkül, és azt a lehetőséget is nélkülözve, ahogy egy karddal távolabb lehet tartani az ellenségedet, mint hogy elérjen. Így az egyetlen lehetősége a párosnak a túlélésre a mihamarabb áttörés volt, többeket elrettentettek a rohamukkal, de épp elegen állták útjukat, hogy legalább annyi sérülést szerezzenek, mint amennyit kiosztottak.
Nem volt egyiküknek sem önmagában súlyos sebe, de mindkettőjüknek több mint elég volt a testére kaszabolva, hogy ha nem látják el hamar, a vérveszteség még mindig hamar összeadódhat halálos eredményekig.
Ozmium nem repült velük messzire, csupán épp túl a közeli erdő peremén, mert az ő tollazatát is megtépázta a csata, és két embert is vinnie kellett a szárnyain, így neki is meg kellett pihennie a fák fedezékében, miközben Eliza és Leo számára is elég sürgetővé vált az elsősegély kérdése, most, hogy az ellenséges kezek elől megmenekültek.
Hogy mi lett Kvarcbányád sorsa, már nem tudták, de talán nem is foglalkoztatta őket annyira. És hogy útjaik merre vezettek tovább, az már egy másik történet volt...

Az öreg törp megfontolt mozdulattal rázott kezet Edronnal, méregetve a druidát, minden bizonnyal azt próbálva megállapítani, az ő hűsége legvégül merre is húz. Régóta ismerte, de még nem találkoztak olyan helyzetben, ahol az öreg varázsló mellettük és ellenük is választhatott egy sorsfordító kérdésben, csak mint a bányászfalu vendége, aki szolgálatait és készjtményeit ajánlotta fel, cserébe minimum annyiért, hogy vendégükként látják itt.
-De látja, Edron mester, ha ez itt, mint mondja, valóban nem a herceg volt, csak holmi hasonmás, úgy az igazi herceg továbbra sem járt itt sem maga, sem küldöttjeik útján, hogy a helyzetünkkel is foglalkozzon. A barátságunkra, elhiszem még, hogy az udvarba csak nem jutott még el a híre az itteni gondoknak, és hálás vagyok minden segítségéért. Kvarcbányád mindig örömmel látja Edron mestert. De mint látja, azt nem ígérhetem, hogy a kedélyeket kordában fogom tudni tartani, ha nem javulnak a dolgok, a nálam ifjabb töbség túl forróvérű már...
A druida körüli sorfal tagjai egy ideig még bizonytalanul pislogtak egymásra, az előljárójukra és Edronra egyaránt, végül leengedték-elrakták rögtönzött fegyvereiket. A hirtelen beállt csendben még hallani lehetett a tömeg közepe felől a zúgolódást, nagyrészt acsargást a rég elrepült madár után.
A nap már kezdett a végére járni, de az események még bőven csak most keltek lábra...

Ahogy a mese lezárul lassan mindenki részéről, össze is szedem a terepkockákat, és elkezdem visszaváltoztatni a karakterfigurákat a gyűrűkké, amiből felajánlásra kerültek.
-Ezek ne maradjanak itt. A karakterlapokat nyugodtan ér megtartani emlékbe, bekeretezni dekorációnak, papírrepülőt hajtogatni,..- Mellékelek a lehetőségekhez egy bájvigyort, természetesen közben még mindenki hozzájárulhat a maga története lezárásához egy-egy epilógussal vagy fináléval. Mindkét szál, amire váltak, nagyon érdekes történeteket sejttet a folytatásban, de nem tudom, összejönne-e mégegyszer ez a parti, és hogy én mesélném-e a következő fejezetet. Igazán szivesen lennék egyszer játékos is, de csak magamat ismerem, mint elérhető mesélő eddig.
Milyen lett volna Morgana lányaként nőni fel? Vajon az estimesék is ilyen interaktívak lettek volna, amint elég nagy vagyok érteni a szabályait?
Ahogy a kockáimat szedem össze, "egész véletlenül" az egyikről megfeledkeznék egy ideig, pont Elliot keze ügyében, csak utolsóként "veszem észre" és rakom el, ha még megvan. Nem támogatom a kockáim lopását, úgymint fogyóeszköznek drágák, de ha egy darab véletlen elkallódik emlékbe, hát egye fene.
-Mennyi lehet az idő egyáltalán? Tanárúr, ugye még nem zárattuk ki magunkat az iskolából?- nézek Bolton profra. Nem mint ha ne tudnék minimum két bejutási útvonalat, ha nem is nyitnák ki a kaput egy tanáruk kedvéért se, de azt valóban nem figyeltem, milyen messze repült az idő fölöttünk.

//Köszönöm a játékokat tetszőleges számú értelemben //

Szerepjáték a négyzeten, avagy Eliza hercegnő bőrébe bújva

Elérkeztünk hát a fináléhoz, így nem volt más hátra, minthogy befejezzem Eliza történetszálát.

Eliza érezte ugyan a szúrásokat, de az adrenalin miatt a fájdalom még nem érte utol. Látta, hogy Leo is több sebből vérzik, és ugyan megfordult a fejében, hogy jobb lenne egyedül menekülni, de tudta, hogy arra már nem lenne energiája, hogy a férfit lerázza. Később is ráér még erre… Sőt, igazából hosszútávon akár hasznát is vehetné… Egyedülálló hasonlatossága a herceggel páratlan lehetőségeket rejt magában. Mikor felkapaszkodott Ozmium szárnyára és elsüvített mellettük az üvegszilánk, érezte, hogy megmenekültek. Látta azonban, hogy Ozmiumot is megtépázta ez a harc, nem is kicsit, így mentálisan arra kérte a sólymot, hogy a lehető legközelebbi biztonságos helyen landoljon. Hamar földet értek, szerencsére biztonságban.
– Hű, ez meleg volt – mondta Leónak, majd meglátta, hogy tőlük nem messze egy patak csörgedezett, így utolsó erejével elbotorkált addig, hogy igyon annak vizéből. Ahogy a víz fölé hajolt, megpillantotta tükörképét és ijedten vette észre, hogy az átváltoztató bűbájának annyi, a varázslat megtört. Bizonyára a sérülései gyengítették meg annyira, hogy az álcáját elveszítette. Ismét ő volt hát, a fiatal, gyönyörű hercegnő, csupán annyi különbséggel, hogy haja még mindig saras volt. Ezt azért nem mosta le, valamennyire segíthetett fenntartani az álcáját, bár jól tudta, hogy Leo előtt mindenképpen lelepleződött. Ha a férfi nem is tudja, kicsoda ő, azt bizonyára látja, hogy teljesen megváltozott a külseje… s imígyen nem lehet más, mint boszorkány. Egy kis üvegcsébe vizet rakott el, majd visszatért Ozmiumhoz, hogy megitassa és leápolja a sólymot. Ezután jutott el csak odáig, hogy önmagával is foglalkozzon, s ha Leo még ott volt, esetleg rajta is segítsen, és kitalálják, hogyan tovább…

Ahogy befejeztem a mesét, elszomorodtam. Az egész annyira tetszett és olyan izgalmas volt, hogy szívesen folytattam volna még az egészet. Persze most, hogy a hármas szétvált, ez igen nehéz lett volna, de nem lehetetlen azért. Felvetettem hát az ötletet:
- Hű, köszönöm ezt a remek játékot! Merel, hihetetlen jó mesélő voltál! - kacsintottam a lányra. - Mi lenne ha valamikor folytatnánk? Nekem nagyon bejött ez az egész. Persze mehet más történettel és más karakterekkel, de nekem őszintén szólva ez is nagyon tetszett, szóval részemről simán folytatódhatna – néztem körbe a jelenlévőkön mosolyogva. Reméltem, hogy ők is helyeslik majd az ötletet, de persze, ha nem így történt, azt is megértettem. – Na de most ideje aludnom egyet, holnap vár a munka… - búcsúztam aztán kézfogással Elliottól és Sage-től, Merelnek meg adtam egy puszit, ha megengedte. Majd magamhoz vettem a gyűrűimet, rendeztem a számlámat a pultossal és meg sem álltam az ágyamig, hogy kipihenjem a mai nap fáradalmait.

Köszönöm a szuper játékot!

Babázás felnőtteknek
- avagy szerepjáték a hobbittal, a félóriással és a füvessel -


Merel, Josh, Sage
2001. március 7.

outfit

A történetünk a végére ért. Bár igazából nem is mondhatná az ember a végének, hiszen csak egy epizód volt. Leo és Eliza esetében ugyanis akár érdekes is lehetett volna egy folytatás. Ez pedig tetszett. Végül is ki tudja, talán még lesz olyan történet ahol ők ketten megint összekavarodhatnak. Én ugyanis meg voltam róla győződve, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy leültem szerepjátékozni. Kifejezetten élveztem a dolgot és hülyeség lett volna kihagyni egy újabb kört, ha úgy adódik a dolog. Ez legalább kiszakított a mindennapok szürke, máskor fájdalmas pillanataiból.

– Leo még meg sem érezte, mennyi ponton sérült is meg a teste. Túl hevesen lüktetett benne az adrenalin és mikor a sólyom felszállt velük, még akkor is csak arra koncentrált, hogy mihamarabb eltűnjenek a helyszínről. A közeli erdő pedig éppen alkalmasnak tűnt az átmeneti bujkáláshoz. Nem gondolt inkább bele, hogy mostantól akár kereshetni fogják, mint a „férfi, aki a hercegnek adta ki magát.” Ahogy Ozmium ereszkedni kezdett, Leo is megérezte a sebeit. A legtöbb csípős, éles fájdalommal jelezte a jelenlétét. A ruháját megszaggatták az üvegszilánkok, hogy alattuk kivillanjon egy-egy vérző sebhely.
Nem figyelt Elizára addig, míg le nem szálltak és a gyönyörű lány – merthogy időközben a kisasszony bizony arcot váltott – el nem botorkált a patakhoz. Hümmögve vette tudomásul a történteket, majd az oldalára szorított kézzel ő is elment a vízig, de csak annyi ereje volt, hogy lerogyjon a partján.
– Ez az arcod vonzóbb – közölte rekedten a fájdalomtól, majd tenyerét belemártotta a vízbe, hogy megmosakodjon kicsit. Még ez is kellemetlen erőfeszítésnek tűnt a történtek után. Nem csoda hát, hogy több megjegyzést nem tett Eliza külsejére. Némán tűrte, hogy a lány ellássa a sebeit s kicsit összeszedje magát, kellett az erő ugyanis kitalálni, merre tovább…

Végig hallgattam, ahogy Davis bókol egy sort Merelnek, én inkább csak biccentettem. Tényleg jó mese volt, érdekes karakter. Furcsa, hogy milyen jó dolgok jöhetnek ki abból, ha négy különböző ember tesz valamit hozzá egy történethez. Tuti biztos, hogy ezt bármilyen regénynél jobban élveztem eddig. Mert aztán olyan sokat olvasol, O’Mara… – gúnyolódott a hang, finoman utalva arra, hogy a legutóbbi könyv, ami a kezemben volt kényszerrel került oda. Nat addig dacoskodott, míg ki nem olvastam a regényeit… nagyon unalmasak voltak.
– Mi lenne ha valamikor folytatnánk? Nekem nagyon bejött ez az egész. Persze mehet más történettel és más karakterekkel, de nekem őszintén szólva ez is nagyon tetszett, szóval részemről simán folytatódhatna – magyarázta.
– Eliza és Leo vonalában biztosan lehet még valami plusz – Értettem egyet, majd Sage-hez fordultam. – De azt is el tudom képzelni, hogy valahogy visszakeveredne Edron.
Joshua egy kézfogást követően távozott is a színről, így én is elkezdtem összeszedni a cuccaimat. Csak közepesen szomorodtam el, hogy nem sikerült zsebre vágnom egy olyan kockát, de talán majd a következő játéknál.
– Dobj meg egy bagollyal, ha esetleg újra mesélnél – kacsintottam Merelre, majd odaintettem Sage-nek, hogy aztán távozzak a helyszínről. Gyanútlanul sétáltam ki a kocsmából, bele a roxmortsi éjszakába, nem is sejtve, hogy ma még belebotlom egy Nathaniel Forestbe…

KÖSZÖNÖM A JÁTÉOKOT!