Elliot orákuluma

Elliot orákuluma

Roxmorts falu egyik eldugott utcájában található az India Szeme névre hallgató jósda. Ha belépsz, egzotikus növényeket, színes kristályokat, a levegőben varázslattal lengedező horgolt díszeket és kagylóláncokat látsz.
A bohém stílusú helyiség éke egy hatalmas, színpompás szőnyeg, puha párnákkal, amire ha van kedved, letelepedhetsz, de számos kényelmes fotelben is helyet foglalhatsz, amíg várakozol. A jósnő hamarosan érkezik.

az orákulum  


India
2001. március 6.

outfit

Már szinte kellemes idő volt odakint, de nem annyira, hogy abban az egyszerű pulóverrel az amúgyis túlzottan érzékeny testemen mászkáljak kint a hűvös, angol szélben. Csakhogy nem volt időm felkapni a kabátomat, amit egészen véletlenül ledobtam magammal mellé a bárpultra, mikor kikértem a lángnyelvet… Pedig már megtanulhattad volna, O’Mara, hogy a Szárnyas Vadkanban nem sok jóra számíthatsz. A hang belém hasított, mint valami éles penge, megint alaposan félretaszítva mindenféle értelmes gondolatot. Csak kínzott a maga sötétségével, mint annyiszor már.
Nem baj, nem számított. A lényeg az volt, hogy a Főutcán kicsit gyorsabbra véve a lépteimet és kihasználva a tömeget – ami bár kisebb volt, mint a hétvégi napokon –, eltűnjek Félszemű és a kis cimborái elől. Már hosszú évek, sőt több, mint egy évtized telt el azóta, hogy elveszítette a szemét éppenséggel miattam. Igen, talán nem voltam még a legügyesebb átokszóró, de ha valamit féltettem, akkor az a mocskos kis életem volt. Gyáva voltam meghalni.
– O’Mara! Véged! – Üvöltött utánam valahol jó pár emberrel lemaradva. A szokásos morgó, vidékies hanglejtése még így is tökéletesen átjött azért. Mindenesetre, némi szomorúsággal, nem fordultam vissza, hogy a másik szemét is megcélozzam a vágyott átokkal, egész egyszerűen csak elslisszoltam két fiatal boszorkány között a sikátorba. Még hallottam, ahogy a számomra egyik legijesztőbb női ruhadarabról, a harisnyáról beszéltek. Mégis miért szeretnek egy zacskót a lábukra húzni? Csúnya, zavaró és taszító az érintése is. Megborzongtam még a gondolattól is, de annyira, hogy a fintor közben, ami kiült az arcomra, kidugtam kicsit a nyelvem hegyét.
Gyerünk, O’Mara, ne ma dögölj meg egy lánynyelv miatt! A hang tovább osztott az észt, ahogy végre bepréselődtem a kis mellékutcába. Itt már valahogy kevesebben lézengtek, mint odakint a falucska legforgalmasabb részén, ahol a híres üzletek álltak. Furcsa, már akkor is ezek a dögunalmas helyek voltak itt, amikor én a Roxfortba jártam. Az egyetlen értékelhető hely a Mézesfalás volt és az is csak akkor, amikor senki nem figyelt és ingyen lophattam el, amit csak akartam.
Aztán megint meghallottam félszemű rikácsolását valahonnan a hátam mögül és egy könnyed mozdulattal be is ficcentem az első üzletbe, amit megláttam itt. Nem figyeltem meg, hogy hova sikerült érkeznem egészen addig, míg valami furcsa – talán füstölő – illat meg nem csapta az orromat. Erre megint elborzadtam. Azok a hülye Jóslástan órák jutottak eszembe, amiket félig-meddig átaludtam, majd arra keltem, hogy: „halál színezi az aurádat, fiam.” Valahogy ezután le is adtam a tanegységet, hogy valami kellemesebb, kevésbé altató hatású órán vegyek részt.
Lehet, hogy én vagyok a furcsa, de az ilyen nehéz illatok mindig is elálmosítottak, így most is úgy nyomtam el egy ásítást, ahogy körbe néztem az egzotikus növények tárházában. Hirtelen túl soknak találtam az élénk színt, a mozgékony horgolt és kagylós díszítést. Megköszörültem hát a torkomat és már azon voltam, hogy inkább lelépek innen, mikor odakintről beszűrődött az engem üldözők hangja.
– Jó… kibírjuk, O’Mara… – beszéltem magam elé és inkább az üzlet belseje felé vettem az irányt, hogy megnézzem magamnak, mi is ez igazából. Annyit biztosan leszűrtem, hogy nem valakinek az előszobájába vagy nappalijába törtem be, akkor valószínűleg már kipenderített volna valami házőrzőátok, amikkel mostanában olyan sokan ellátják az otthonukat… közöttük én magam is. Suttogó sokkal biztonságosabb volt, mint a korábbi legénylakásom és leginkább azért, mert én magam gondoskodtam róla. Újdonsült képességeim meglepően jól mutattak.
Megálltam az egyik fotel mellett és megköszörülve a torkomat az itt dolgozókat kutattam a tekintetemmel. – Van itt valaki?

Elliot orákuluma

szett

- Van itt valaki? – kérdezte egy furcsán ismerős férfi hang, mire félbehagytam az esti jóga gyakorlást és kikiabáltam a hálóból.
- Egy pillanat és jövök - mondtam, majd gyorsan átöltöztem és átmentem a nappaliba, vagyis a jósdává átalakított helyiségbe. Ma már nem számítottam senkire, de végül is belefért az időmbe, hogy fogadjak még egy vendéget.
- Namaste. India vagyok – köszöntem imatartásban tartva kezeimet, majd széttártam azokat a férfi előtt.
- Foglalj helyet kérlek! – s ezt követően én is kényelembe helyeztem magam az egyik színes puffon. Valamiért erősen éreztem, hogy ennek a férfinak más szándékai vannak, nem jövendölésért jött, ezért nem a megszokott bordó fotelomba ültem le. Szerettem volna, ha kevésbé hivatalosnak tűnik a helyzet, hadd lazuljon le az ismeretlen látogató.
- Megkínálhatlak valamivel? Kávé, tea, esetleg narancslé? – kérdeztem a mellettem lévő dohányzóasztalra mutatva, amin még ott volt egy kancsó házilag facsart narancslé és pár tiszta pohár, amit az előző vendégeim kedvéért készítettem ki.
Miközben a választ vártam, először pillantottam egyenesen a szemébe, és ebben a pillanatban váratlanul erős déjá vu érzésem támadt… Egyszerűen nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy ezt a férfit én már láttam valahol… és igen, a hangját is hallottam. Egy pillanatra behunytam a szemem, és nem kellett sokat várnom, mire felsejlett előttem a jelenet.
Tél volt, erősen havazott. Sötétzöld köpenyt viseltem, és kéz a kézben sétáltam ezzel az emberrel itt, Roxmortsban. Ő tetőtől talpig feketében volt, és mikor felé fordultam, rengeteg mindent tudtam kiolvasni a tekintetéből egyszerre. Gondoskodást, aggodalmat, egy kis csibészséget és...szeretetet. Élveztem, ahogy a csizmám alatt ropog a friss hó, és légzés közben tisztán kivehetővé válik a leheletem a fagyban.
- És most merre? – kérdezte tőlem, és én azt latolgattam, hogy jól esne meginni egy forró csokit valahol, de még mielőtt megszólalhattam volna, egyszer csak váratlanul sok kis vörös szikra pattant meg a lábamon, égető érzés éreztem, majd eszméletemet vesztettem. Valaki megtámadt…. igen… valaki megtámadt engem és…Hirtelen kinyitottam a szemem.
- Elliot – suttogtam magam elé, félig még transzba esve. Igen, ő volt az a férfi, akit visszatérő látomásaimból már ismertem. Kissé zavarba jöttem, amiért – biztosan tudtam – hogy hangosan is kimondtam a nevét, még mielőtt bemutatkozott volna.
- Örülök, hogy itt vagy – folytattam bármiféle további magyarázat hozzáfűzése nélkül. Úgy véltem, ha szeretne erről a helyről, vagy rólam többet tudni, majd kérdez. Nem akartam rátukmálni semmi olyat, amit nem akart. Az volt a filozófiám, hogy segíteni, tanácsot adni és jövendölni csak annak lehet, aki kéri. Így hát nem tettem mást, csak türelmesen a szemébe pillantottam. Igen, ezt a tekintetet határozottan jól ismertem. Szinte magam előtt láttam megint, ahogy a körülöttünk lévő havas tájból valósággal kivilágít a sötét, már-már fekete szempár. Biztosra vettem, hogy most teljesen bolondnak néz, de nem tudtam és nem is akartam megjátszani magam. Az nem én lettem volna.

az orákulum 


India
2001. március 6.

outfit

Hallottam valami hangot bentebbről, én azonban nem arra figyeltem. Tompán ácsorogtam a fotel mellett és szugeráltam a bejárati ajtót, szinte azt várva, hogy majd most töri rám az a félszemű seggfej. De nem történt meg, helyette egy az évszakhoz képest túlzottan is lengeruhát viselő, formás kis nő jelent meg. Jó nem volt olyan kicsi, talán öt centivel lehetett nálam alacsonyabb és egy kicsit frusztrált, de azért megnéztem magamnak cseppet sem szemérmes stílusban. Végig mértem tetőtől talpig. Úgy festett, mint akit megzavartam valamiben és éppen csak magára kapta az első ruhadarabot.
– Namaste. India vagyok – hadonászott a kezével. Ha mugli lettem volna, biztosan azt hittem volna, most átkoz meg, de ahhoz túl nyílt, túl légies mozdulatok voltak ezek. Lehet, hogy ez valami köszönési forma, csak én nem voltam elég tanult és tapasztalt ahhoz, hogy felismerjem. Mindenesetre biccentettem felé, kerülve bármiféle bemutatkozást egyelőre.
– Hello - köszöntem amolyan Elliotos lazasággal a hangomban.
– Foglalj helyet kérlek!
Fogalmam sem volt továbbra sem, hogy hol vagyok. Figyeltem, ahogy elhelyezkedik egy túlságosan is színes puffon, én pedig kisvártatva – lopva még mindig az ajtó felé pillantva – ültem le egészen közel hozzá egy hasonló puffra. Nem tudom miért, de a hideg futkosott a hátamon és a csuklómon feszül átkozott szalag is csak lüktetett és lüktetett, mintha élvezné a helyzetet vagy éppen megzavarodott volna. Rossz helyen vagy… rossz helyen vagy, O’Mara… A hang mélyen kántált bennem, miközben nekem a gyomrom is megremegett az egész helyzettől.
– Megkínálhatlak valamivel? Kávé, tea, esetleg narancslé? – Láttam, hogy a dohányzóasztalra mutat, de éppen csak a szemem sarkából. Én ugyanis egyelőre az arcát fürkésztem, ahogy visszapillantottam az üzlet felé. Szép nő volt, de tényleg. Olyan igazi nő, nem az a nyegle csontvázfajta, ami mostanában elvileg divatos. Benne minden megvolt, amire azt lehetett volna mondani, hogy nő. Ez pedig furcsán meglepett, de elkaptam a tekintetem és a kis asztalra pillantottam.
A narancsléhez akkor sem nyúltam volna, hogyha kínoznak. Gyűlöltem a savasságát, a színét, az illatát. A kávé érdekelt volna talán egyedül, de most nem éreztem szükségét, hogy magamba öntsek bármi ilyesmit. Szóval sóhajtottam egyet és csak megráztam a fejemet, hogy aztán normális válasszal is megerősítsem. Ám még mielőtt szóra nyitottam volna az ajkaimat, megborzongtam. Nem tudom mitől… attól, ahogy kimondta a nevemet talán. Suttogva, már-már lágy érzékiséggel.
Visszanéztem rá. Biztos voltam benne, hogy nem ismerem őt.
– Örülök, hogy itt vagy – tette hozzá. Én viszont még mindig bámultam rá, mintha valami szörnyűséget látnék. Éreztem, ahogy egy adag sötétség végig lüktet az ereimen, a szívemen, az egész lényemen. Nem ismer… nem ismer… Újabb kántálás következett, ahogy szalag őrült, ritmusnélküli rángásba kezdett a csuklóm körül. Ő persze ezt nem láthatta, mert ezt nem az anyag művelte, hanem az azt körülvevő mágia, ami vért pumpált magába. Ahogy lenéztem a csuklómra, láttam, hogy a vér bemocskolja vörösbársony és a csipke körüli bőrt. Nem fájt, nem vágtam meg magam. Egyszerűen csak ez a szalag így működött. De most, mintha több vért vont volna el tőlem, többet, mint amit közvetlenül magába tudott szívni. Mostanában az egész lényem így megborult. Nem volt a lábam alatt biztos a talaj, a sötétség pedig úgy kúszott egyre tovább és tovább, ahogyan csak a saját tempójában akarta. Már rég nem volt annyi önuralmam, hogy megakadályozzam ebben.
– Szerintem nem ismerjük egymást – közöltem szemernyi kétség nélkül. Kicsit közelebb hajoltam hozzá, nem különösebben törődve azzal, hogy ez esetleg bunkóságnak számít. – Honnan tudod a nevemet? – kérdeztem, aztán, mintha én lennék a házigazda, töltöttem egy pohár narancslevet és a kezébe nyomtam. Talán csak pótcselekvés volt, de zavart, hogy zavarba jött a nevem kiejtésétől.

Elliot orákuluma

szett

Nem kerülte el a figyelmemet, ahogy Elliot végigmért, mielőtt hozzám közel helyet foglalt egy puffon. Nem tudtam még mindig, hogy mit keres itt, a jelen jóval ködösebb volt számomra, mint a jövő. Sokak számára ez ismeretlen érzés lehetett, számomra azonban nem volt az. Az életem legfontosabb történéseit jóval azelőtt láttam, hogy akár csak a közelébe kerültem volna. Ilyen volt valószínűleg az a látomás is, amit lelki szemeim előtt felidéztem most. És igen, amikor kinyitottam a szemem, a lehető legmélyebb szempár tekintett rám vissza.
Annyi minden volt benne egyszerre, másnak talán megfejthetetlen lett volna. De nekem nem. Tisztán láttam benne mindent, azt, hogy teljesen összezavartam és legszívesebben most azonnal elmenekülne a közelemből. Hogy retteg tőlem, pedig még alig pár perce tartózkodik a társaságomban. Hát ez remek…
– Szerintem nem ismerjük egymást – jelentette ki határozottan és közben közelebb hajolt hozzám. Én egyre csak mélyen a szemébe néztem. – Honnan tudod a nevemet? – hangzott el a kérdés, majd felém nyújtott egy pohár narancslevet. Elfogadtam és belekortyoltam, mielőtt válaszoltam volna. Jól esett a hideg, frissítő ital. Segített kicsit összeszedni magamat. Hazudhattam volna neki. Kitalálhattam volna valamit. De nem akartam.
- Valóban… még nem ismerjük egymást – bólintottam. – De én rég tudom, ki vagy…Ismerlek a látomásaimból - ittam még egy kortyot. Hagytam egy nagyobb szünetet, kivártam, hogy mond-e valamit erre. Aztán még megengedtem magamnak egy megjegyzést, amivel talán ismét túl messzire mentem.
- Tényleg elképesztő sötét a szemed – mondtam halkan. A látomásomban persze már számtalanszor láttam ezt a szempárt, de így, élőben, még különlegesebb volt. Most rajtam volt a sor, hogy megrémüljek. Talán jobb lenne… igen… sokkal jobb lenne, ha ezúttal tanulnék a saját hibámból és másképp cselekednék. Ha előre tudom, hogy sérülni fogok és nehéz út áll előttem, mi lenne, ha nem lépnék rá? Mi lenne, ha okulva a Ryannel történtekből, egyszerűen elsétálnék mellette, és egy másik úton folytatnám tovább? Emlékszem, egyszer megkérdeztem Faithtől, hogy elkerülhetjük-e a sorsunkat, ha előre tudjuk, mi fog történni.
- Szerinted? – kérdezte tőlem azzal a rá jellemző bölcs tekintetével. És én már tudtam a választ. A sorsot nem azért nevezzük sorsnak, mert az bármikor megváltoztatható. A végzet, az végzet. Nincs mese. De egy próbát azért megér, nem? Egyszer már majdnem belehaltam abba, hogy vakon belevetettem magam a mélybe. Annyit igazán megtehetnék magamért, hogy ezúttal legalább megpróbálom ezt a hibát elkerülni. Mély levegőt vettem és még egy kortyot ittam a narancsléből. Aztán letettem az asztalra és lassan felálltam.
- Talán jobb lenne, ha most elmennél…
Lehet, hogy udvariatlan voltam, de úgy éreztem, hosszútávon mind a kettőnknek jobb lenne, ha most félbeszakítanánk mindezt. Ha meg sem ismerkednénk. Már ha ez egyáltalán lehetséges volna.

[csemegeuborkával]

az orákulum 


India
2001. március 6.

outfit

Értetlenség ülhetett ki az arcomra, ahogy a nőt figyeltem. Azért egy ilyen formás teremtésre emlékeztem volna, még ha sok nőhöz is volt szerencsém… nos, korábban, amikor még érdekeltek. Most is érdekeltek persze, megnéztem őket, de nem akartam azt újra túlélni, amit Esmé vagy Blaire közelében kellett. Szóval amennyire lehetett kerültem őket. A férfiak mások voltak, könnyebb volt őket irányítani és a rajongómmá tenni. Valahogy egészen más, egészen különleges dolog volt az velük. Ha kellett még arra is rávettem őket, hogy csemegeuborkával a kezükben táncoljanak előttem, természetesen anyaszült meztelenül. A nők mások voltak, ők olyan könnyen ragadták magukhoz a mozgatószálakat, hogy esélyem sem volt velük szemben.
–  Valóban… még nem ismerjük egymást – közölte aztán a nő… India. Ő bemutatkozott ugyanis, velem ellentétben. – De én rég tudom, ki vagy… Ismerlek a látomásaimból.
Látomások. Remek, már megint hova keveredtem? Nem hittem az ilyesmiben, főleg mert én is rábökhetném mindenféle éber álomra, hogy egy kalózhajó elcseszett kapitánya leszek majd a jövőmben vagy éppen, hogy enyém a bodzapálca. Aztán persze gyorsan rá is jönnék arra, hogy ez nem bír komolyan filozófikus tartalommal, csupán betéptem attól a doboz gyógyfűtől, amit Forest a legfelső polcon tartott.
Nem reagáltam egyelőre szóban a dologra, csak sóhajtottam egy nagyot. Igazából azt vártam, hogy majd folytatja vagy megmagyarázza, miféle látomások voltak azok. Nem tudom, csak azt vártam, hogy mondjon még valamit. Soha senki sem találkozott velem semmilyen módon előbb, mint én vele… Filozófia? Már megint O’Mara? A hang gúnyosan csattant fel bennem, de nem érdekelt. Csak néztem, egyenesen a nő szemeibe, próbálva kifürkészni, hogy ő most holdkóros-e vagy komolyan beszél? Sosem hittem az ilyesmiben, ahogy azt kifejtettem korábban, de azért nem voltam igazán ellene, hogy meghallgassak egy érdekes történetet.
– Tényleg elképesztő sötét a szemed.
Ó igen, én ezt tudom, drágám… olyan barna, hogy már szinte feketének hat. Bólintottam is mellém, de még mindig nem tudtam hová tenni ezt az egész helyzetet. Mindenesetre izgatta a fantáziám, hova lehetne még ebből a beszélgetésből kilyukadni, ráadásul az üldözőim is valahol odakint ólálkodtak, így jobbnak láttam nyugton maradni a puffon és azt várni, hogy esetleg majd lesz valami hasznos is ebből.
– A te szemeid sem rosszak – vontam vállat és automatikus odanyúltam, hogy korábban a jegygyűrűmet hordtam. Óvatosan forgató mozgást végeztem, csak hogy már nem volt ott a fém, ami körbe táncolhatta volna a gyűrűsujjam. Jó ideje nem hordtam és néhány pótcselekvést leszámítva egészen hozzá szoktam ehhez a gondolathoz.
Nem is tudom, mi történt. Hirtelen letette a narancslevet az asztal lapjára és felkelt. Mintha valami változás is beállt volna az arckifejezésében. Figyeltem a mozdulatait, vártam, hogy mondjon valamit, de arra azért nem számítottam, hogy ki akar rúgni.
– Talán jobb lenne, ha most elmennél…
Hümmögve ültem ott tovább. Egyértelműen a tudtára akartam adni, hogy éppen most nem fogok felpattanni és távozni. Még mindig túl izgatott voltam a hoppanáláshoz és futni sem szerettem volna. Részben azért, mert jó ideje megint fáj a sérült lábam. A rohanás és menekülés nem működött olyan jól, mint mondjuk januárban.
– Nem. – Egyszerűen válaszoltam. – Most szépen elmeséled nekem ezeket a te látomásaidt. – Tettem hozzá és cseppet sem udvarias módon, megfogtam a kezét, hogy szépen visszairányítsam a puffra. Valószínűleg ő még nem tudta, hogy nem bölcs dolog előhozni belőlem a dacosságot… ez nyilván nem volt benne a látomásaiban.
– És most már kérek egy kávét is.

Elliot orákuluma

szett

Nem tudtam, hogy hova fog kifutni ez a beszélgetés. Valahol akartam tudni, a másik részem pedig érezte, hogy jobb lett volna el sem kezdeni az egészet. Épp ezért határoztam el, hogy minél előbb véget vetek a megismerkedésünknek. Elliot azonban nem volt vevő erre. Vagy azért, mert kíváncsi volt a látomásaimra, vagy valami más okból kifolyólag, de esze ágában sem volt távozni.
– Nem. Most szépen elmeséled nekem ezeket a te látomásaidat – jelentette ki és közben megfogta a kezem is, mintegy érzékeltetve, hogy maradjak a sejhajomon. Az érintésétől összerezzentem és lassan elhúztam a kezem. Féltem ettől az egésztől. Annyit azonban már a látomásaimból is tudtam róla, hogy makacs egy férfi volt, ezért az, ha ennél határozottabban igyekeztem volna kitessékelni, nem segített volna. A másik meg az, hogy nem vallott volna rám. Én mindig vendégszerető voltam. Gyorsan taktikát változtattam hát, és már ültem volna le, hogy nekikezdjek, amikor Elliot hozzátette:
– És most már kérek egy kávét is – hangzott el – a kérésnek azért nem nevezhető – kérés.
- Rendben… maradhatsz… de csak egy kávé erejéig – mondtam megengedő hangsúllyal és a konyha felé vettem az irányt. Odatettem főni a kávét és amíg az elkészült, kibámultam az ablakon. Furcsán ismerős helyzet volt ez is, de már nem annyira nyomasztó, mint amikor a szemébe néztem. Érdekes, hogy sokan azt hiszik, a déjá vu a múltra vonatkozik, miközben szó szerint azt jelenti: „már látott”. És valójában pontosan olyan történéseknél vagy helyzeteknél érezzük, ami a jövőben már megtörtént velünk… vagyis a jövőt jelzik előre, nem a múltat. Apropó jövő… a mi jövőnk forog most kockán, és én mindent el fogok követni, hogy jól jöjjünk ki ebből. Elszánt arccal mentem vissza hozzá egy tálcával a kezemben, amin két sötétkék bögre, kis csészében tej, cukor és két kiskanál volt.
- Jó erős – tettem le mellénk a kis asztalra a tálcát, aztán megédesítettem az enyémet a tejjel és a cukorral. Rám fért most egy kávé, hogy tisztán tudjak gondolkodni. Belekortyoltam az italba, majd felé fordultam és megkérdeztem.
- Egyáltalán miért érdekel? Lefogadom, hogy nem hiszel az ilyesmiben – néztem rá érdeklődő arccal. Valóban kíváncsi voltam, miért akarja tudni a látomásaimat, ha szinte biztosan nem hiszi majd el egy szavamat se. Amíg felelt, kiélveztem a kávé egyszerre keserű, mégis édes aromáját. Egyszerűen imádtam és bármennyit meg tudtam volna inni belőle, noha ez nem volt túl bölcs dolog a részemről. A látomásaim miatt így is gyakran küzdöttem álmatlansággal, nem kellett volna rátenni erre még egy lapáttal, azzal, hogy este kávézok. Általában nem is tettem így, inkább csak nagyon gyenge gyümölcs-, vagy gyógyteát ittam lefekvés előtt, de ez alkalommal kivételt tettem. Holnap reggel majd alaposan meg fogom bánni, az biztos, amikor iszonyú nehéz lesz összeszedni magam az álmatlan éjszaka miatt. Annyira bölcs azért persze nem voltam, hogy ne kövessek el hibákat. Kis hibák belefértek az életembe, mint ez is. Hisz ha mindig csak azt tesszük, ami „helyes”, akkor az életünk unalmas mederben folyna. És én egyáltalán nem szerettem az unalmat. A nagy és végzetes hibákat ugyanakkor – mint amilyen Elliot is lett volna - már tudatosan igyekeztem kerülni.

 

az orákulum 


India
2001. március 6.

outfit

– Rendben… maradhatsz… de csak egy kávé erejéig. – Résnyire húzott szemekkel bámultam utána, nem mozdulva a puffról. Igazából, ha már a látomásaiból ismert, akkor sejthette, hogy ezt nem ő fogja eldönteni. Ha én úgy érzem, akkor bizonyára távozom, de ahhoz bizony normális válaszokat kell adnia. Nem szerettem a célozgatást, sem a homályos dolgokat. Talán nem hittem ezekben a látomás szarokban, mégis tudni akartam, mivel állok szemben. Meglehet, csak az újságokból tudja a nevemet… de akkor is. Ha volt valami látomása, tudni akarok róla és kész.
Hamarosan vissza is tért. Láthatta az arcomon, hogy bizony még mindig makacskodom és nem fogok csak úgy felállni egy kávé után, ha nem beszél érthetően. Ez is csak egy rejtély volt, amit meg kellett oldani, egy feladat. Én pedig pont az ilyesminek voltam őszinte rajongója. Nem szerettem a ködös dolgokat, ezért mindig, minden erőmmel a köd teljes eloszlatásán fáradoztam. Így volt ez, mikor varázstárgyak erejét kísérleteztem ki, s így volt ez most is, amikor vele beszélgettem. Nem tágítok, míg nem kapom meg, amit akarok.
–  Jó erős – mondta, ahogy letette a tálcát. Máris azon foglalatoskodott, hogy a saját csészéje tartalmát a megfelelő ízvilágra varázsolja. Én pedig csak után vettem magamhoz a sajátomat. Ahogy szoktam, semmi cukor, egy kis tej. Az aromás illat most is eszembe juttatta a Tengerszemben töltött reggeleket, amikor ilyesmire ébredtem és amikor Nat másra sem várt, minthogy lemenjek és a kezembe nyomhassa a bögrémet.
– Az erőset szeretem. – Mondtam, csakhogy eltereljem a figyelmemet arról a múltamról, ami még mindig fájt egy kicsit. Igaz az elmúlt napokban a szex és egyéb dolgok, amik közöttünk történtek egészen megnyugtattak. Mármint nem tudom. Talán nem is az volt a lényeg, hogy a kapcsolatunk működjön, inkább csak az, hogy egymás közelében legyünk időnként. Ő olyan volt nekem, mint egy hatalmas erőforrás. Ha hozzám ért, átvettem azt, ami benne lüktetett és életben tartott. Csakhogy ehhez újra és újra magamhoz kellett vennem, ami az övé volt. Ezért hát a szeretőmmé tettem, próbálva a lehető legérzelemmentesebben kezelni a dolgot.
– Szóval?– Néztem rá és miután megkevertem a kávémat, kortyoltam egyet. A tekintetem továbbra is az arcán tartottam. Nem akartam elszakítani tőle, mert ha hazudott, hát azt kiolvastam volna a szemeiből. Már találkoztam mindenféle emberrel. A legtöbbel kapcsolatban megszoktam, hogy hazudik nekem s ha nem a saját életemmel kapcsolatban tette, nem is nagyon érdekelt.
– Egyáltalán miért érdekel? Lefogadom, hogy nem hiszel az ilyesmiben.
Vállat vontam.
– Nem tök mindegy, miben hiszek?– kérdeztem, bár egy kicsit már az időhúzást éreztem ebben az egészben. Márpedig engem nem fog lerázni. Ezt ő is nagyon jól tudta a korábbiak alapján. Ő maga mondta ki, makacs vagyok. Nem csak makacs, törtető. Addig megyek, míg meg nem kapom, amit akarok és ebbe jelenleg az ő látomásai is beletartoztak. Egyáltalán miért érdekel? – Az időhúzással nálam nem mész semmire. Egyszerűbb, ha gyorsan kibököd.
Vállat vontam megint, mintha csak úgy mellesleg közölném az információkat, a csészét pedig, leengedve az ölembe tartottam. Még mindig nem vontam el tőle a tekintetemet. Éreztetni akartam vele, hogy érdekel.
– És ne akarj átverni. Átlátok rajtad. – Tettem hozzá és vártam a lényeget.

Elliot orákuluma

szett

Sokan kérdezik tőlem, hogy elégtételt érzek-e amiatt, ha a jóslataim valóra válnak. Amennyiben pozitív, boldog pillanatot látok előre, természetesen igen a válasz, örülök más boldogságának. Azonban ha tragédiát jósoltam, és bekövetkezik, ugyanúgy megvisel, mint amikor először láttam, hogy meg fog történni, pedig nem én okoztam a bajt. Hogy van-e értelme a jóslatokat előre tudni? Nos, igen is, meg nem is. Egy jóslatot végső soron nem kerülhet el az ember, de a körülményeit egyes esetekben valamelyest alakíthatja. Például, ha valaki előre tudja, hogy a jövő hónapban meg fog halni, akkor felkészülhet rá: írhat végrendeletet, elbúcsúzhat a szeretteitől… Kissé morbid, tudom, de sokan nagyon hálásak ezért, hogy pontosan tudják, mire számíthatnak. Ugyanakkor attól még, hogy bátran szembenéznek a jövőjükkel, az még ugyanolyan rémisztő tud lenni, mintha nem tudnának róla. Vannak olyan esetek is, amikor vendégeim egy-egy közeli hozzátartozójukat megóvhatják a fájdalomtól azzal, hogy az adott végzetes napon elkerülik őket, és nem a társaságukban történik meg a fatális pillanat. A tragédia ettől még tragédia, de nem okoz akkora fájdalmat a szeretteiknek. Mélyet sóhajtottam, ahogy Elliot válaszát hallgattam.
– Nem tök mindegy, miben hiszek? Az időhúzással nálam nem mész semmire. Egyszerűbb, ha gyorsan kibököd. És ne akarj átverni. Átlátok rajtad – közölte. Én azért arról nem voltam meggyőződve, hogy valóban átlát rajtam, így egy aprócska részletet kihagytam inkább az elbeszélésemből, úgy döntöttem.
- Nos, a látomásom szerint Roxmorts havas utcáin sétálunk majd egymás társaságában, amikor is mindkettőnket megtámadnak. Láttam, hogy egy átok miatt te súlyosan megsérülsz, én pedig eszméletemet vesztem. Azt nem tudom, hogy ezután mi fog történni, de abban biztos vagyok, hogy jobb lenne elkerülni ezt a helyzetet – hagytam lélegzetvételnyi szünetet.
- Egyikünknek sem hiányzik, gondolom, hogy ez a jelenet megtörténjen velünk, így jobb, ha kerüljük egymást – tártam szét a karom, és belekortyoltam ismét a kávéba. A szemem sem rezdült. Végtére is majdnem mindent elmondtam. Ama "jelentéktelen" részletet hagytam csak ki, hogy egy párként sétáltunk a faluban. Nem tudhattam, hogy melyikünket akarták megtámadni, lehet, hogy Elliot miattam került bajba, de az is lehet, hogy fordítva volt, és ő volt a célpont. Ezt egyelőre a visszatérő látomásom nem tette egyértelművé, de abban reménykedtem, hogyha az adott pillanatban, amikor a támadás bekövetkezik, mi nem leszünk egymás mellett, egyikünk megúszhatja ép bőrrel. A Ryannel való kapcsolatom miatt épp elég tortúrának, üldöztetésnek és stressznek voltam kitéve, nem hiányzott még egy olyan kapcsolat, amelynek - más okból ugyan - de hasonló jövője volna. Én már mindössze nyugalomra és harmóniára vágytam, nem arra, hogy miattam megsebesüljön, akit szeretek, vagy hogy a párom miatt engem is üldözzenek.
Elliotra néztem, kíváncsian várva a reakcióját. Szinte biztosra vettem, hogy nem veszi majd komolyan a jóslatot, és alighanem elbagatellizálja majd a veszélyt. Megvártam a reakcióját, aztán feltettem azt a kérdést, ami az előző hozzászólása óta foglalkoztatott.
- Különben ha már az előbb a hitet említetted… Elárulnád, hogy te miben hiszel?
Reméltem, hogy őszintén fog válaszolni, ha már az előbb én is őszinte voltam vele. Vagyis majdnem az voltam.

az orákulum  


India
2001. március 6.

outfit

– Nos, a látomásom szerint Roxmorts havas utcáin sétálunk majd egymás társaságában, amikor is mindkettőnket megtámadnak. Láttam, hogy egy átok miatt te súlyosan megsérülsz, én pedig eszméletemet vesztem. Azt nem tudom, hogy ezután mi fog történni, de abban biztos vagyok, hogy jobb lenne elkerülni ezt a helyzetet – válaszolta, mikor érzékelte, hogy nem fog lerázni. Ha annyira jól ismert a „látomásból” vagy akármiből, hát akkor sejthette, hogy ez így lesz. Mindigis dacos és makacs voltam, ő pedig egészen úgy beszélt eddig, mintha mindent tudna rólam. A fejembe nyilallt valami furcsa tompa fájdalom, ami a halántékomnál egyre erősebben lüktetett. Nem számított mindez, elviseltem már nagyobb kínt is, így rezzenéstelen arccal tűrtem és hagytam, hogy ez csak még jobban megmakacsoljam magam.  
Volt ebben a nőben valami, ami zavart. Nem szószerint úgy értem, hogy idegesített volna, egyszerűen csak nem igazodtam ki rajta. A szemei csillogása, mintha egészen mást súgott volna, mint amiket a szavai mondtak. Vajon tudta, hogy ilyen beszélő tekintete volt vagy megvolt róla győződve, hogy néhány szót elejtve majd meggyőz és nem fogok többet kérdezősködni?
– Egyikünknek sem hiányzik, gondolom, hogy ez a jelenet megtörténjen velünk, így jobb, ha kerüljük egymást – folytatta.
Sóhajtottam egyet.
Ez halál unalmas. A gondolat villámcsapásként futott át rajtam. Valahogy úgy gondoltam, hogy majd ennél sokkal összetettebb, sokkal többet mondóbb lesz… amennyire nem akart arról a látomásról beszélni. Sérülések és támadások, jóformán a mindennapjaim része. Nem nagyon rázott volna meg, ha valaki megint nekem esik és valamelyik testrészem bánja. A lábam már úgyis tropára ment, még mi jöhetne? Levágják az ujjaim, belém döfnek egy átkozott kést, Cruciot használnak ellenem? Egyik sem tudott volna már meglepni. A fájdalom minden formáját ismertem, de egyik sem volt olyan durva, mint az érzelmileg ejtetett sérülések. Ezért tudtam: legyen akármi is, elviselem, a halál pedig maga a megváltás lenne.
– És mi az, amit nem mondasz el? – kérdeztem, de igazából csak blöfföltem. Fogalmam sem volt, hogy tényleg kihagyott-e valamit. Ha mégis, akkor ez bejöhetett és már majdnem úgy tűnhettem, mint aki tökéletesen átlát az embereken. Valójában ez sosem volt így, talán ezért is bántódtam meg annyit. Csak, hogy az elmúlt évek tapasztalata azt mutatta, hogy az emberek legtöbbször mást mondanak, mint amit gondolnak.
Magára a tényre, amit mondott, nem reagáltam. Nem azért, mert nem hiszem el… bár az is igaz, hogy sosem gondoltam a jóslatokra valami véges, megmondott dologra, a sors mindig változik vagy így vagy úgy. Nem lehet a múlt egy pontjában biztosan azt mondani: ez lesz a jövőd. Nem. Annyi változó van, annyi kusza szál. India pedig, ha egy kicsit is ismeri a jóslások történetét, sejthette, hogyha most szándékosan próbálja megelőzni azt, csak még inkább belesodorja magát a helyzetbe. Nem egy ógörög történet szól erről. Én pedig amúgy is úgy voltam vele, hogy mit kapálózzak ellene, legfeljebb meghalok. Ennél rosszabb nyilván nem történhez.
– Különben ha már az előbb a hitet említetted… Elárulnád, hogy te miben hiszel?
Vállat vontam.
– Nathaniel Forestben.– Egyszerűen válaszoltam. Nem volt okom részletekbe bocsátkozni ezzel az egésszel kapcsolatban. Valószínűleg India amúgy sem értette volna, még én sem értettem, pedig az én számból hangzott el a név. Akárhogy is nézzük az életem része marad most már örökre, ha tetszik, ha nem. Ha így maradunk külön válva, ha nem. Az egyetlen pont volt, amire azt mondhattam biztos. Ő volt a hegy, én pedig a forrás, ami bár eltávolodott tőle, belőle fakadt. Senki más nem tett annyit hozzá ehhez a most élő Elliothoz, mint Nathaniel Forest. S tudtam, ha öt, sőt akár húsz év múlva visszanézzek és biztos pontot keresek az életemben, akkor is ő lesz az.
– Tudod, az a baj a jóslatokkal, hogy azok csak akkor biztosak, ha valóban be is következtek már. – Szürcsöltem egy apró kortyot a kávémból, majd megint leengedtem a csészét a combomra, pont ott éreztem a forróságot, ahol az átkozott seb tátongott.

[Köszönöm a játékot!]

Elliot orákuluma

szett

– És mi az, amit nem mondasz el? – tette fel a kérdést, amitől tartottam. Hát persze… Hogy is úsztam volna meg ennyivel ezt az egészet. Olyan naiv voltam. És most annyira hülyén éreztem magam. Itt ültem egy férfi társaságában, akit valójában életemben először láttam, de a látomásom révén már jó néhányszor találkoztam vele. És magyarázkodnom kellett neki. Nem. Nem érdekelt, hogy mit gondol, én akkor sem fogok sem hazudni, sem magyarázkodni. Amit nem mondok el, az rám tartozik, és csakis rám. Eleve hívatlanul jött be a lakásomba, így is rendes voltam, hogy megkínáltam egy kávéval, és az ő jól felfogott érdeke miatt megosztottam vele a látomásom lényegét. Többet nem vagyok köteles elárulni, még ha a feje tetejére áll, akkor sem.
- Az magánügy – feleltem olyan határozott tekintettel, amelyben egyértelmű üzenet rejlett: részemről lezártam a beszélgetés ezen részét. A hitre vonatkozó kérdésemre meglepő választ adott.
- Nathaniel Forestben – felelte őszintén és egyszerűen. Bizony kevesek feleltek konkrét, létező névvel erre a kérdésre. A vendégeim általában egy felsőbb erőben, angyalokban, a természet erejében hittek, nem pedig egy hús-vér emberben.
De Elliot igen. Ő a híres íróban hitt. Nocsak… Ebben a pillanatban esett csak le, hogy ő lehet az a férfi, akiről a Prófétában egyszer olvastam. Akkor csak Forestről volt kép a cikkben, így nem tudtam, hogy ő az a bizonyos, cikkben emlegetett Ellliot, de most már összeállt a kép. Hiszen aligha lett volna életszerű, hogy azért hisz az íróban, mert a könyvei adnak erőt neki. Sokkal inkább megmagyarázta a választ, - amit a Próféta írt -, hogy ők ketten egy párt alkotnak, és ezek szerint Elliot a végtelenségig hisz a férfiban.
- Jó neked… - feleltem ábrándos tekintettel, és a kávémba kortyoltam. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy befejezzük ezt a beszélgetést. Fel voltam zaklatva és nem kívántam tovább folytatni az eszmecserénket. Én itthon voltam, és ennél fogva eldönthettem, mikor, kivel és milyen célból kívánok itt tartózkodni. Egyszer már igyekeztem udvariasan elküldeni Elliotot, most – másodszorra – ugyancsak megmaradtam az illedelmesség határain belül, de elhatároztam magam, hogy ezúttal nem fogadom el a nemleges választ. Nem voltam jó passzban azóta, hogy felismertem őt, és időre volt szükségem, hogy feldolgozzam az eddigieket. Faith mindig azt mondta, amit nem kerülhetek el, az úgyis eljön egyszer, tehát nem bújhatok ki alóla. Ez megnyugtatott: ha újra találkoznunk kell, akkor fogunk még, de a mostani találkozásnak itt van a vége és pont.
- Tudod, az a baj a jóslatokkal, hogy azok csak akkor biztosak, ha valóban be is következtek már – mondta Elliot, mire szótlanul bólintottam. Ebben végül is igaza volt. Épp ezért akartam most annyira megszabadulni tőle. Nem tudom miért, de úgy éreztem, ha még egy kicsit itt marad, akkor teljesen szétesem. Ezt pedig nem akartam megkockáztatni.
- Úgy látom, végeztél a kávéddal – jelentettem ki anélkül, hogy valóban megbizonyosodtam volna arról, hogy tényleg így volt-e.
– További boldog életet – álltam fel megint és a bejárati ajtóhoz léptem. Kinyitottam az ajtót, és vártam, hogy kilépjen rajta. Ha megmakacsolta volna magát, elég lett volna szólnom a szomszédomnak, Eddienek, és ő biztosan gondoskodott volna arról, hogy Elliot megértse: ez a beszélgetés valóban véget ért. És remélhetőleg nem is fog újra folytatódni. Eleget sérültem a házasságomban, majdnem ráment az életem is. Nem akartam miatta célponttá válni újra, vagy egy olyan emberrel versenyezni érte, aki nyilvánvalóan az egész életet jelentette számára. Nem. Fáradt voltam én már egy ilyen játszmához, és megkíséreltem a lehetetlent: egyszer s mindenkorra ki akartam iktatni a látomásom létrejöttének lehetőségét.

Köszönöm a játékot!

az orákulum 


India
2001. március 6.

outfit

– Úgy látom, végeztél a kávéddal – jelentette ki a nő, mintha nem tetszett volna neki a válaszom. Jó kérdés, hogy melyik, mert ugyebár bőven kifejtettem neki a véleményem, de már a jó neked résznél némiképp sértettséget éreztem. Mit várt vajon? Hogy azt mondom, hogy hiszek a homályos kis álomképekben, amiket az ember a hülyeségével már csak azért is bevonz, mert annyira menekülni akar előle?
Én olyanokban hittem, amik megfogható, szilárd, húsvér dolgok voltak. Stabilak s biztosak, amikre ha ránéztél, biztosan tudtad mi az. Ezért hittem egy olyan szerelem emlékében, ami már elmúlt igazából. Nathaniel Forest mindent megtestesített, ami szilárd volt. Erő, hatalom, minden olyan dolog, ami biztos kézzel irányítja a világot. Habár nem voltunk már együtt, nem számított, mert tudtam, hacsak megpillantom a fiamat vagy lányomat mellett, akkor biztos lehetek benne: ott jó helyen van. Ha én nem is leszek ott, ő vigyáz rá, szereti és akármikor térek is vissza, csakhogy távolról meglessem őket, ugyanezt fogom látni. A gyerekemre sosem unna rá úgy, ahogyan rám tette. Ő jó apa, jó ember.
– Akkor elég rossz a szemed. – Mutattam meg neki a csésze tartalmát. Egy kis fekete még ott lötyögött az alján, várva, hogy valaki megigya. Jó esetben én lettem volna az, de hát a csaj felpattant és folytatva furcsa hisztijét már az ajtót nyitogatta a boldog életemről beszélve. A „további” rész pont annyira volt helyt álló, mint a „végeztél a kávéddal.” Miért őrül meg minden nő a közeledben? A hang kegyetlenül kacagott bennem, ahogy felpattantam és a kinyitott ajtó előtt megállva a nőre pillantottam. Egyenesen a szemébe néztem és megpróbáltam belőle valamit kiolvasni. Csakhogy India legalább olyan bonyolult volt, mint a többi nő… vagy éppen csak szerette túlkomplikálni a dolgokat.
– Ugye tudod, széplány, hogy engem nem lehet így kidobni? – kérdeztem és felé nyújtottam a csészét, ami még mindig a kezemben volt, várva, hogy esetleg elvegye. Ha nem, akkor letettem valahova a közelben, ami még kartávolságon belül volt. Aztán közelebb léptem hozzá. India szép sötét szemeitől egy pillanatra sem vontam el a tekintetem, befogadtam az egzotikus, talán kissé fűszeres illatot, ami annyira jól illet hozzá. Nem is biztos, hogy parfüm volt ez vagy valami balzsam, inkább a saját aromája.
– Azt hiszem nem ártana megfizetnem a kissé hiányos szolgáltatásaidat. – Odahajoltam és finoman megpusziltam a szája sarkát, mintha csak félre sikerült volna egy arcra szánt csók. Csupán abból sejthette ennek az ellenkezőjét, hogy hosszabb ideig tartott.
Velem nem szórakozhatsz… Üzentem neki egy kacsintással, majd széles vigyorral az arcomon elsétáltam mellette. Igazából nem voltam benne biztos, hogy nem jövök még ide szórakozni egyet, mert valljuk be, ebből aztán szép kis játék kerekedhetne és most már nagyon is érdekelt, ki akar vagy ki nem akar megtámadni Roxmortsban. Ha más nem, hát az élet gondolom megmutatja majd.

Köszöntem!